9. fejezet - Melyben már rég kinn vannak, de...

- Rendben, megpróbálom - egyezett bele tétován Yuuka. - Csak félek, nem lesz olyan könnyű. Megpróbálok kifejleszteni valami anti-szenzort addig is, hátha, bár nem fűzök hozzá nagy reményeket. De komolyan... miért jó ez neki, hogy beleköt az emberekbe? Nem lenne jobb neki is, ha változtatna ezen? Néha annyira nem értem az embereket - sóhajtott fel.

- Hát én se... - csóválta a fejét a fiú. - Majd csak túléljük valahogy...

*** Másnap ***

Valahogy ezen a reggelen a társaság egy része igencsak szokatlanul viselkedett. Midori, aki mindig friss és üdve volt kora reggel is, most Kentához bújva pihent a kanapén lehunyt szemmel - kellett nekik késő éjjelig beszélgetniük... -, Emiko pedig elég idegesnek, vagy inkább izgatottnak tűnt, kapkodott, nyughatatlanul rohangált fel alá, mindent és mindenkit ellenőrzött rendben van-e. Na és persze totál tömve volt a bázis, hisz a vezérüktől mindenki el akart búcsúzni. Benawi is sűrűn vetett elnézést kérő pillantásokat Yuukára, hogy most nem tud vele foglalkozni, percenként elrángatta valaki, hogy ki-ki stílusa szerint, ellássa jókívánságokkal, jótanácsokkal, vagy éppen sajnálatát fejezze ki afelett, hogy ő még mindig Emiko uralma alatt áll

Hayate reggele nagy részét azzal töltötte, hogy valami épkézláb álcára tegyen szert. Nagyon beöltözni nem lett volna tanácsos, mivel annyira nem volt hideg odakint, így azzal csak még inkább feltűnést keltett volna. Húzzon sapkát a szemébe? Igen, az nem olyan rossz ötlet. Meg valami napszemüvegféle. Igen elcsépelt álruha lenne, de mégis jobb a semminél. Azért megpróbálja megkérdezni valamelyik itteni srácot, nincs-e jobb ötlete. Ha rákérdez, mihez kell, legfeljebb azt mondja, túlontúl paranoiás. Ez végülis elég hihető. Na lássuk csak... Ki az, aki per pillanat nem Emikoval vagy Benawival van elfoglalva és ráér egy percre...?

- Szép jó reggelt! - hallatszott egy a többség számára ismeretlen hang. Egy idősebb fiútól származhatott, s ahogy Nami kíváncsian odakapta a fejét, úgy ítélte meg olyan 24-25 év körül lehet. Végülis említette Emiko, hogy vannak idősebb tagok is, meg hát valahol logikus, hogy ha el akarnak érni valamit, ahhoz felnőttekre is szükség van. Mellette viszont egy ismerős arc is feltűnt, akit leggyakraban szoktak látni errefelé. Talán Kyoichi veszi majd át a vezető pozíciót? Úgy tűnt elbírna vele, és a lelkesedése is emg vna, bár komolytalanabb Emikonál. De ki tudja...? Talán nem is baj...
Emiko meglepetten torpant meg. Pár pillanatig csak némán ácsorgott, aztán csípőre tett kézzel sietett a két fiú elé.
- Te meg? Mit keresel itt?! - kérdezte csodálkozva a fiútól. A hangsúlya nem volt aért annyira megrovó, mint a beállása, és ez úgy tűnik, nagyon vicces volt az idősebb srácnak. Midori is meglepetten pislogott fel. Nem sok embert látott eddig, aki ki merte nevetni Emikot. Régi ismerős lehet...
- Csak elbúcsúzom a kicsi Emikotól, nem? - gyömöszölte meg a lány fejét, aki erre sértődötten húzódott hátrébb a fiú keze alól.
- Hé! Ne kezelj gyerekként!
- De hisz még gyerek vagy - tárta szét a kezét ártatlanul a fiú. A lány csak gőgösen elhúzta az orrát.
Benawi is szinte rögtön felpattant Yuuka mellől, csak egy kis időt adott Emikonak, és ő is a társasághoz sietett.
- Hé, rég láttalak! - köszönt a fiúnak. - Hogy vagytok?
- Kösz jól, nemrég fejeztük be a ház felújítását. Most már egész pofásan néz ki - felelte az, aztán komolyabb hangsúlyra váltott - Aggódtunk értetek! De Kyoichi meséi alapján úgy látom meglesztek. És Emiko is erős lány.
- Még szép - húzta az ki magát. A fiú elmosolyodott.
Benawi komolyan bólintott.
- Meg fogjuk csinálni! Akármi is jöjjön...
Emikora pillantott. Hm, alig bír megszólalni... Érthető persze...
- Na jó, hagyjuk kicsit magukra őket - nézett Kyoichire, aki rögtön követte is Benawit. Kedve lett volna vissza-vissza lesni a párosra, de azok amúgyis rögvest felmentek a levegőre, úgyhogy... Ezt bukta... Pedig nagyon kíváncsi eltt volna miről beszélnek... Na majd utólag faggatózik.. Ehh... Persze... Arról íres a bátyja, hogy majd pont elmondaná... "Nem tartozik rád, öcsém..."
- Még mindig totál zavarban van - vigyorgott Kyoichi. - Bírom ilyenkor Emikot. Sokkal inkább úgy viselkedik, mint egy lány, ha itt van a bátyám. Ilyen szempontból kár, hogy kiszállt - csóválta a fejét. - Mindenesetre... Remélem beszél Emiko fejével és... ő is kiszáll ebből... Ideje lenne már neki is más dolgokkal foglalkoznia. Nem mondom azt, hogy máris családdal, csak... jól jönne, ha Emiko is kicsit beletanulna a hétköznapi dolgokba. Ha ő nem tud beszélni a fejével, akkor senki.
- Ezért jött veled? - kérdezte Benawi. Kyoichi bólintott.
- Azt hiszem. Bár szokás szerint nem tudom, mi járhat a fejében...
Benawi elmosolyodott.
- Hát igen. Hasonlítanak. Még mindig.

- Miért, ó, miért váltál árulónkká?
Ichiro drámaian a homlokára szorította a kezét, mindezt a matracán fetrengés közben.
- Befejeznéd már? - ásított Hiroshi. - És különben is... hogy a francban vagy már ébren?!
- Nem tudtam nyugodni a bánattól. És Kazu sem. Igaz?
Az említett buzgón bólogatott, de ahhoz mégis túl fáradt volt, hogy rájöjjön, a sötétben ez nem nagyon látszik.
- Jól van, értem én! - tápászkodott fel Hiroshi. - Ennek örömére megyek és eszek valamit.
- Látod, már megint elhagy! - fakadt ki Ichiro. - Nem baj, menj csak, kinek hiányoznál...!
- Megyek is, ne félj...

Nobu kíváncsian pillantott Hayatére. Mennyi fiú jár-kel Emiko körül... Mondjuk tényeg jó nő, meg kell hagyni! Bírta az ilyen határozott kiállású csajszikat. Meg aki már ilyen csapatokban benne van, annak valószínű szintén hasonló az izlése. Fura, hogy Emiko mégis egyedül van. Sok pasit ejthetett már pofára... Lehet, hogy nem kell félteni attól Hayatét, hogy majd SHinji hülye trükkjeinek bedől, másik oldalról viszont... Hayatének se lesz könnyű meghódítani... Így hogy emg se próbálja, úgy meg pláne... Huhh... Szép kis pasas. Mit neki egy Program, de szerezni egy nőt... Hmm, kire is hasonlít?

- Iiiiindulni kéneee - nyafogott Natsuki türelmetlenül, már vállán a táskájával. Sok esélye nem volt, Shinji még mindig tömött befelé egy szendvicset, és a többiek is nagyon szétszórtak voltak még. - Hé! - próbálkozott újra. - Még a kettes hármas csapatnak ki kell találni hol lesznek! Meg kinél lesz a telefon... Azért... azért csak tudjuk, hogy merre lesztek! Vagy... vagy jobb, ha nem tudjuk, biztonsági óvintézkedésként? Hogyha balul sülnek el a dolgok... ne tudják kiszedni belőlünk? - Inkább nem akart belegondolni miféle módszerekkel próbálnák kicsikarni az infót. Ne legyen ilyen! Tényleg ne legyen... Akkor már inkább a halál...

Hayate egy ideig türelmesen várakozott, hátha valaki észreveszi, hogy akar valamit, de egyszerűen túl nagy volt a nyüzsgés a bázison. Akkor muszáj felhívnia magára a figyelmet.
- Hahó, bocsi - fordult a hozzá legközelebb álló, látszólag pillanatnyilag ráérő srácra. - Van egy perced? Szükségem lenne némi segítségre, ha nem gond...

- Csak nyugi, mindjárt összegyűlnek a népek - próbálta nyugtatgatni barátnőjét Eizan. - A telefonokhoz pedig biztonsági okokból akár ki is találhatnánk egy jelet. Mondjuk először megcsörgetjük, de egy csöngés után lerakjuk. Ezután újra hívjuk, de akkor már tényleg, vagy valami hasonló. Ezzel talán be tudjuk biztosítani a dolgot, és akkor lesz is nálunk használható telefon, meg nem is. Bár ne kerüljön arra a sor, hogy vészhelyzet legyen...

- Hm? Persze, nem gond... - fordult oda a fiú Hayatéhez. - Miben kéne segítség? - érdeklődött.

Natsuki nem lett sokkal nyugodtabb, de bólintott. Gyorsan levetette magát a kanapéra és maga mellé tette a táskáját, különben elkezdett volna fel-alá járkálni. Mi a fenétől ennyire ideges? Nem lesz semmi baj, semmi...

- Tudod... - fogta halkabbra a hangját Hayate - az az igazság, hogy azt szeretném, ha még véletlenül sem ismernének fel az utcán... Izé... van itt esetleg valami, ami álcaként használható és hihető, vagyis hiteles? Mert legrosszabb esetben ott a sapka és a napszemüveg esete, de az kicsit... átlátszó, nem? Bár még az is jobb a semminél. Gondolom nincs itt egy profi maszkmester sminkkészlet vagy hasonló...

- Huhh, hát nem igazán - pislogott a fiú meglepetten. - Azt hiszem... - mondta bizonytalanul. - A legjobb, ha nem próbálkozol feltűnő dolgokkal, mert az tuti bukta. Talán úgy kéne öltöznöd, ahogy egyébként nem szoktál, aki nem ismer nagyon, azt meg lehet téveszteni ilyesmivel.

- Hmm, kösz, még átgondolom akkor... - biccentett Hayate.
Lássuk csak... úgy öltözni, ahogy egyébként nem szokott? Hát szoknyát nem vesz, az biztos... Akkor... maradtak a színek? A megszokott és bevált fekete helyett valami... élénkebb? Brr, már most a hideg rázza ki tőle. Lehet, hogy marad a szimpla sapkánál.

Ó, micsoda sürgés-forgás!
Daisuke ide-oda lavírozott az itt-ott felbukkanó emberek között. Ezek szerint ma már nincs búcsúfőzőcskézés, túl feltűnő lenne. Akkor benéz a fürdőbe - hátha valami csoda folytán nem foglalt - és ő is hozza a cuccát. Ha már az emberek egy része ilyen menetképes, talán neki is ideje lenne szedelőzködni.

Natsuki türelmetlenül toporgott az ajtóban. Nem mintha nem lenne fájó a búcsú, megkedvelte a helyet, és az ittenieket, de tudta, hogy úgysem maradhatnának. Sem itt, sem az orszában és... ki tudja, talán ez is olyan volt, hogy oké, ha kell hát kell, csak essünk már túl rajta... És ő mindent maga mögött akart hagyni, ami a régi életéhez kötötte. Az országot, a szüleit, az egyetlen hugocskáját... Mindent... Kivéve persze azért... Nami felé pillantott. Na jó, egy-két dolgot nem. De már az sem olyan, mint régen. Illetve olyan, mint nagyon régen. Most újra barátok leszünk, tényleg barátok, ugye? De ez... ez idő... Hosszú idő... Még mindig nem viselkedtek úgy egymással, mint azelőtt, de ez érthető is. De lesz ez még jobb... Tekintetével Yuukáékat kereste, és oda is sietett hozzájuk. Hamarosan megint el kell válniuk, és most újra bizonytalan a helyzet... Talán bizonytalanabb, mint valaha...
- Ugye vigyáztok magatokra? - kérdezte tőlük rögtön, mindenféle bevezetés nélkül. - Nem leszünk jóba, ha valami bajotok fog esni! Épp, hogy elkezdtek gyógyulni a sebeitek és... jobb lett volna, ha még van alkalmunk kicist pihenni...
Benawi elmosolyodott, és megrázta a fejét.
- Ami engem illet, sokkal jobban vagyok. Inkább miattatok aggódom, megint ti viszitek vásárra a bőrőtöket. Nem elég, hogy miattad halálra aggódhatom magam, még Emiko is veletek tart... És Hayate - tette hozzá kicsit sziszegősebb hangon. - Nem mintha félteném, inkább mást féltek tőle...
Natsuki csak legyintett.
- Szükségünk van rá, és amúgy is megbízható.
- Az lehet, de... De nem kéne mellette lennie.
- Teljesen feleslegesen aggódsz!
Benawi nem tűnt túl meggyőzöttnek.

- Hát akkor... előre is üdv - fordult Hiroshi Ichiroék felé.
- Hé-hé! Máris itt hagysz minket? - kérdezte barátja hangjában némi felháborodással. - Ez azért nem szép...!
- Nem, még nem - intett nemet Hiroshi. - Pusztán lélekben próbállak már most felkészíteni titeket a hamarosan bekövetkező ideiglenes hiányomra.
- Ehh, már megint ezek a szófordulatok.
- Miért? Szerintem igenis jól állnak. Hát akkor úgy látom, indulunk is. Végre megszokom ezt a helyet és máris állhatunk tovább.
- Dettó - sóhajtott Kazu. - Már csak az a kérdés, mennyire fogjuk visszasírni ezt a későbbiek során. Eleinte biztos nehezebb lesz, nem leszünk így kiszolgálva és nem a készbe kerülünk bele.
- Ja, én is ettől tartok - bólintott Hiroshi. - De valahogy majdcsak boldogulunk. Eddig is ment, nem...?

Emikonak volt a legnehezebb elszakadnia a helytől. Már mindenki kinn volt a szabad levegőn, készen álltak az indulásra, ő viszont a falat támasztva beszélgetett a testvérpárral. Még mindig nem mondott le ugyan arról az ötletéről, hogy később is tartják a kapcsolatot, s Kyoichi is kezdett lassan belenyugodni, ám... élőszóban valószínűleg soha többé nem kommunikálhatnak majd...

- Kérdem én, már most elválnak útjaink, vagy még egy darabig együtt megyünk? - intézte kérdését Hiroshi Natsukihoz. - És busszal megyünk innen tovább? Gondolom azért a többiek is ugyanabban a városban húzzák majd meg magukat, ahova tartunk, nem?
Igyekezett nem észrevenni, hogy mögötte Ichiro már most vágta a fejeket. Így jártál barátom, most rövid ideig megint különválunk. Kazu majd helyettem is vigyáz rád, ő sokkal jobban nyitva tartja a szemét, minden tekintetben. Remélem, nem ez lesz az utolsó, hogy láthatlak titeket...

Nami Eizan közelében ácsorgott, de nem igazán foglalkozott a fiúval. Inkább csak beállt a "helyére", jelezve, tudja melyik csoporttal fog menni... vagy valami ilyesmi. De gondolatai, akárcsak a tekintete Nobu környékén jártak. A fiú elmélyülten beszélgetett Shinjivel, látszólag nem igazán érdekelte a távozás, vagy hogy melyik csapatban van, az viszont inkább, hogy túl feltűnő azzal a mankóval, ráadásul... bírni fogja az utat? Nami nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy bármi történhet és ők... ők még csak el sem búcsúznak egymástól. Illene odamennie hozzá... valamit... csak pár szót váltaniuk csak... csak mondania kéne, hogy "vigyázz magadra!", hogy a fiú tudja, hogy aggódik érte, hogy legyen oka valóban ezt tenni... De képtelen volt megmozdulni.

- Igen, ugyanott, épp ezért nem kéne egyszerre mennünk. Az tényleg nagyon feltűnő, úgyhogy... bocs, hogy ezt mondom, de bele kéne húznunk, mint első csapat. A többiek majd egy-egy következő busszal jönnek - búcsúzólag Yuukáékra pillantott.
- Akkor hát... jók legyetek - mosolygott rájuk. - És ne aggódj Benawi, vigyázok Emikora is!
A fiú elnéző mosolyra húzta a száját. Az anyáskodó Natsuki, és az öntörvényű Emiko mi? Csak hiszed, hogy hagyná, hogy bárki is vigyázzon rá... De azért a gesztust értékelem...
- Magadra is vigyázz! - adta ki az utasítást a fiú. - Akkor majd hívjatok, ha eldőlt valami. És találkozunk, ki tudja mikor, hol... Majd megbeszéljük.
Natsuki bólintott, aztán szűkszavúan Ichiroéktól is búcsút vett, ha már ott voltak.

Tatsuya részvétteli pillantást vetett Nobura. Na igen, neki még mindig szükséges az a mankó, elég csúnya sebet kapott. És milyen érdekes, hogy pont attól, akivel beszélget... Mindegy, nem is ez a lényeg!
Elgondolkodva nézett rá saját lábára. Még jó, hogy őt csak súrolta az a golyó. Már mankó nélkül is egész szépen elbicegett, annyira nem is volt feltűnő. Kicsit lassabban halad, futni egyáltalán nem tud, de azért egész jó gyógyulási eredmény egy hét alatt. Hát hajrá Nobu, neked is hasonló fejlődést.

Hayate látva az indulás egyértelmű jeleit csoportján még sietve Nobuhoz lépett és biccentett egyet a fiú felé, majd végül Shinjivel is hasonlóképp tett.
- Akkor majd jelentkezünk - mondta. - Addig is nektek is jó utat és minimális feltűnést.
"És Nobu, akkor erősen drukkolj az ügyben, amiről beszéltünk... Azt hiszem, szükség lesz rá."
Ily módon letudva búcsúját még épp elkapta, amint Yuuka is elköszönt Natsukitól, majd csapattársaihoz sietett. Tehát egyes csapat indul.

Natsuki inkább nem tette szóvá, hogy ha sietnek, nem az orruk előtt megy el a busz. Nem lényeg, nekik annyira nem. Az utolsó csapatnak inkább, de... ez legyen az ő problémájuk. Lehet, hogy ők egyből a találkozóra jönnek majd csak. Annál kevesebbet lesznek legalább bajban.
Szerencsére azért olyan sokat így hét közben, kora délután nem kellett várniuk.
Natsuki fejét az ablaknak döntve utazott. Valahogy nem sok kedve volt beszélgetni. Emiko igyekezett lekötni Hiroshi meg Nami figyelmét, de az utóbbiról úgy két percen belül le is mondott, a lány gondolatai szintén nagyon messze járhattak. Ahogy Emiko békénhagyta szinte azonnal az ablak felé fordult, s elmélyülten tanulmányozta a tájat. Rendkívül érdekesek a tavaszvégi fák, komolyan...

Hayate karba font kézzel, lehunyt szemmel viselte az utazást. Még így is össze-összerándult egy-egy rázkódásra, de nem akarta jelét adni, hogy ez bizony a sebének nem tetszik. Ez van, ezt kell szeretni. Különben is, ki mondta, hogy tetszenie kell neki? Csak annyi a dolga, hogy tűrje el, azt jól van.
Jobb kezét felemelve kissé a szemébe húzta a sapkáját. Így annyira nem feltűnő, még hihető is, hogy csak alszik. Persze abban biztos volt, hogy szemhunyásnyit sem tud aludni az út alatt.

- Tehát, melyik csapat akar majd másodszorra indulni? - tette fel a kérdést Ichiro.
- Nekem mindegy - vont vállat Shouri. - Felőlem pénzfeldobással is dönthetünk. Már ha nincs másnak egyéb kívánsága.

- Nekem is tök nyolc - rántotta meg a vállát Nobu. - Talán maradjon a pénzfeldobás, hogy megelőzzük a további szarakodást a kérdésen.
Shinji némán elmosolyodott. Valakinek ma sincs jó kedve... Ez már lassan inkább vicces, mint szomorú...

- Ehh, jól van - ásott elő zsebéből egy érmét Ichiro és igyekezett eltakarni sértődöttségét. - Akkor szerintem fej - azzal már fel is dobta az érmét, majd elsőre sikerült is elkapnia. - Na lássuk... írás. Oké, Shouri, ti mentek. Tatsuya, akkor kérnénk az egyik telefont, mert még nincs nálunk. Kösz. Ezzel is megvagyunk.
Hát meg. Kész öröm lesz Nobuék társasága.

Az út valahogy most rövidebbnek tűnt, mint bármikor, pedig Natsuki már számtalanszor megtette. Egy hét alatt gyakorlatilag elmúlt a veszélyérzete, hisz semmi sme történt, mintha a világon senki sem keresné őket, de most... mintha az egy heti félelemadag egyszerre tért volna vissza... Azért mégsem állhat ki remegve Morinaga elé... Alighogy leszálltak a buszról Eizan felé fordult.
- Figyelj mi... - mondta miközben Eizanra majd magára mutatott. - Nincs semmi köztünk oké? Szeretném, ha ez így látszana, úgyhogy... Ne őrködj felettem, ne nézz rá gyilkos pillantásokkal és... - Natsuki észbekapva, gyorsan félbehagyta a kioktatást. Biztos midnezt magától is tudja, és csak rosszul esik neki... Nem rajta kéne levezetnie az idegességét...
- Ti rendben vagytok? - fordult kissé kínosan mosolyogva a többiekhez. - Nem izgultok vagy... féltek vagy ilyesmi...?
- Nem - rántotta meg a vállát közönyösen Emiko. Natsuki ettől csak még kelletlenebbül érezte magát. Nami meg cska némán sétált mellettük, mint aki meg se hallotta a kérdést.

Nobu unottan ücsörödött le a ház falához. Az tuti, hogy nem fog itt még több, mint egy órát ácsorogni... Meglepetten figyelte, hogy Shinji ezúttal nem mellé ül le, hanem Yuukáékhoz megy beszélgetni. Nem mintha nagyon hiányolta volna a társaságát, csak... Mit akarhat tőlük? Persze egy szót se hallott a beszélgetésből, úgyhogy inkább abbahagyta a feltűnő bámulást.

Tudom, tudom, tudom...!
Eizan ökölbe szorította a kezét, de csak bólintott egyet. Igen, nagyon is tudja, egész eddig erre edzette magát. Hát most eljött a végső próba, most kiderül, hogy be is tudja mindezt tartani. Gyerünk, Eizan, gyakorold még kicsit a semleges és közömbös nézést, vagy valami, mert ez így elég nehéz lesz. Lényegében már most kezdheted. Basszus...
- Én az idegesség halvány jeleit tapasztalom magamon, ha ilyesmire gondoltál - felelt Hiroshi Natsukinak. - De nagyjából eddig is sikerült, szerintem most is félre tudom tenni. Ennek most úgy érzem, nincs helye, de egy minimális egészséges idegességi szinte mindenkinek jár.

- Szerintem menjünk akkor és a következő buszra már fel is szállhatunk - nyújtózkodott ki Daisuke. - Csak mert nem akaródzik itt várni és szerintem ennél tovább felesleges.
- Kivételesen egyetértek - bólintott Tatsuya. - Csak a fejedbe ne szálljon...

Yuuka döbbenten figyelte, amint Shinji feléjük tart, sőt, még meg is áll mellettük! Öhm... ugye most nem akar beléjük kötni vagy kínos megjegyzéseket tenni? Annyira csak nem lehet olyan...

Natsuki bólintott.
- Azt hiszem, igazad van. Normális, ha én is ideges vagyok, ezt még... ezt még nem kell rögtön úgy értelmeznie, hogy benne nem bízom, vagy ilyesmi - simította a haját enyhén remegő kézzel a füle mögé. Közben szemével kutatón fürkészte a környéken. Oké, itt vannak a téren, szóval... Merre lehet? Beülnek majd valami kávézóba, vagy ilyesmi? Egyenlőre azonban még sehol sem látta a férfit. Halkan felsóhajtott, hogy lenyugtassa magát, aztán a parkosított rész felé vette az irányt.
- Nem látom sehol... Addigis szerintem üljünk le...

Shinji kivételesen sem csesztetni nem szándékozott őket, sem valami taktikai kérdést vetett fel, úgy tűnt egyszerűen csak beszélgetni jött. Benawi is hitetlenkedve, és egyben értetlenkedve is, figyelte a fiút, de aztán észbekapott, s igyekezett szenvtelenül csevegni.

Eizan kissé lemaradt Natsukitól, hogy még a gyanú árnyéka se vetüljön rájuk.
Tehát most leülnek és várnak... Nagyon kíváncsi már, hogy milyen már közelről ez a férfi. Eddig csak távolról látta, de most végre szemtől szemben állnak majd. Bírni fogod, Eizan, bírni fogod.
- Csak nyugi - mondta halkan a mellé lépő Hiroshi. - Ha gondolod, figyelmeztetésül beléd rúghatok majd, ha úgy látom, elszaladna veled a ló és túl feltűnően reagálsz.
Eizan meglepetten nézett Hiroshira. Ennyire feltűnő lenne, hogy ideges? Uff, pedig azt hitte, tök lazának tűnik...
- Igen... azt megköszönném...

Yuuka eleinte kétkedve válaszolgatott Shinjinek, de mikor úgy tűnt, a fiú kivételesen tényleg semmi rosszat nem akar, némileg feloldódott. Hisz Shinji is az osztálytársuk, vele is lehet rendesen beszélgetni. De akkor miért próbál néha úgy tenni, mintha nem?

Emiko inkább nem ült le, csak a pad szélének támasztotta az oldalát, s figyelmesen végignézett Hayatén. Most valahogy olyan máshogy néz ki... A sapka teszi? Valahogy inkább Shinjisre sikerült ez a stílus... de minek ez a felhajtás? Vicces... Halványan elmosolyodott. Látta, hogy a fiú is észreveszi, hogy figyeli őt, de nem kapta el a tekintetét, az csak még feltűőbb lenne. Figyeli. És? Ettől még nem kell zavarba jönnie. Ez nem tilos, vagy ilyesmi. Kutatón nézelődött tovább a parkban, mintha lenne esélye rájönni kit is várnak. Igazából az utolsó pillanatig nem is sikerült neki eltalálnia, csak mikor már látta, hogy Natsuki felkel, hogy üdvözölje a feléjük tartó idősebb férfit. Emikot igazából csak egy dolog nyugtalanította, elsőre legalábbis. Egyedül...? Ez túl... túl idilli egy ilyen helyzethez... És ha valami túl békésnek látszik, az sosem az...
- Szép jó napot! - köszönt a férfi a kis csapatnak. - Kellemes délutánunk van nemde? Nem mondhatod, hogy nem rendeltem szép időt erre a jeles napunkra, Natsuki-drága.
A lány kissé oldalra döntötte a fejét, s eröltetetten elmosolyodott.
- Szia, igen valóban szép - jegyezte meg szűkszavúan, de legalább hangsúlyában igyekezett kedves lenni. Nem volt elégedett az eredménnyel. Huhh, szedd össze magad, szedd össze! Nem ilyen szoktál lenni, és ez így még feltűnőbb! Eizan miatt van...? Képtelen előtte mézesmázosan viselkedni a férfivel, nehogy rosszat gondoljon...?
Morinaga mégsem tűnt sértettnek, sőt mintha egy apró mosoly futott volna át az arcán.
- Kicsit kevesen vagytok - csóválta meg a fejét a férfi -, bár ennek ellenére kedves, hogy három lány is jött, holott elsősorban a srácoknak sikerült befejezniük ezt a kis játékot... Igazán figyelmes...
Emiko szeme láthatóan összeszűkült. Játék? Mit tudhat egy ilyen gazdag pasas... Neki csak játék, ő feltett valamennyit a kis pénzecskéjéből, bukott valamennyit, az az osztály viszont az életéért küzdött... neki pedig van pofája... Eröltetetten enyhített valamennyit az arckifejezésen, mikor rájött, hogy a férfi észrevette. Ami azonban jobban megrémisztette, mintha feldühítette volna a férfit az az volt, hogy... megintcsak elégedettnek tűnt a reakcióval. Mintha csak élvezné a kis játékot... mi a franc? A Natsuki által emlegetett aggodalom helyett, neki rögtön némi félelem kúszott a szívébe. Ez nem jó, ez így nagyon nem jó...

Hiroshinak máris egy apró rúgásfélével kellett jutalmaznia Eizant, mikor észrevette a fiú komor arckifejezését. Eizan erre szerencsére valamennyire észbe is kapott és másfajta érzelmét hagyta előtérbe kerülni. Némi gyanakvással vegyes kíváncsisággal figyelte az egyedül érkező férfit.
Hayate némiképp feljebb tolta sapkáját, hogy jobban kiláthasson. Egyedül? Miért is csak egyedül? Szokott ez jót jelenteni? Alkalmanként igen, de vajon ebben az esetben mit várhatnak? Na lássuk, ki is ez a Morinaga. Rég nem látott ismerős, vagy valaki akivel még sosem találkozott?

- Ezzel - intett Shouri az épp beálló busz felé. Tökéletes időzítés, már szállhatnak is fel. Akkor most egy kis zötykölődés. - Addig döntsétek el, mit akartok majd csinálni. Részemről mindegy. Ha nem, akkor úgyis szólok.

Hayate komoran figyelte a Morinaga nevű férfit. Na igen, ismerős. Apja nem egyszer elvitte őt azokra az estekre, melyeken szinte kivétel nélkül az illető személy is megfordult. Hogy nem jutott eszébe a név...! Bár az is igaz, hogy nem feltétlenül a nevét jegyezte meg. Inkább az arcát, meg apja intő szavait.

- Látod azt a férfit? Csak semmi feltűnés...
Hayate lassan a mondott irányba nézett, és egész hamar kiszúrta azt, akire apja utalt.
- Fontos embernek látszik... - jegyezte meg halkan, és már fordult is tovább. Az a pár pillanat is épp elég volt, hogy szemügyre vehesse célpontját. - Ki ő?
- Olyasvalaki, akibe nem jó belekötni, még számunkra sem - lépett közelebb az egyik asztalhoz apja, hogy magához vehessen egy poharat. - Befolyásos és jómódú illető, bár a kettő nem kérdés, hogy összefügg. Esetenként segítségünkre lehet, főleg a munkádat illetőleg. Sok célpontodat ő határozza meg. Feltűnőmód jól végzi a dolgát leleplezés terén. De tőlem nem hallottál soha hasonlót, megértetted?
- Igen, apám - bólintott kimérten és továbbra is árnyékként követte apját. Tehát ezt az arcot nem árt megjegyezni...

Nem, tényleg nem árt. És most? Mit csináljon? A fickó név és történet szerint ismer mindenkit az osztályból és ez cseppet sem kedvező. De most nem tudja figyelmeztetni a többieket, igaz? Egy ilyen ember nem valószínű, hogy valóban kíséret nélkül érkezne, és akkor elég hamar kiszúrnák. De utálja a tehetetlenséget...! Miként jelezhetne Natsukinak? Ha Nobu itt lenne, egyből fogná a lapot, mert megosztotta vele aggodalmait. A francba... miért nem mondta el a többieknek is...?!

- Jobban örültem volna, ha itt vagytok mind - folytatta közönyös hangsúllyal a férfi. - De nem gond, így is meg lehet oldani. Valahol logikus, hogy nem akartok feltűnőek lenni. Okos egy társaság, valóban... Máshogy nehezen is jutottatok volna ki... És persze szokás szerint az utcára se mentek ki fegyver nélkül, bár... mondom én...
Natsuki meghökkenten nézett a férfire. Mi...? Úgy érti, hogy...?
- Dehát... - hápogott meglepetten Nami -, mi nem... - próbált tiltakozni. A férfi fejcsóválva elmosolyodott.
- Ugyan-ugyan - intette le a lányt -, felesleges magyarázkodnod Nami. Abszolút érthető. És nem kell aggódnod, nem olyan feltűnő az a pisztoly nálad. Csak az veszi észre, aki tudja mire kell figyelnie. Tudod, soha nem néztem volna ki belőled, hogy tudsz majd használni is ilyesmit... Natsukiból inkább.
Nami nem tudta eldönteni, hogy ezt bóknak vegye vagy épp ellenkezőleg. Ráadásul minden figyelmét lekötötte az a túlzott nyugalom a férfi hangjában... Mondhatni ugrásra készen állt, míg a férfi csak zsebretett kézzel, hanyagul beszélt hozzájuk. Dehát ha tisztában van vele, hogy mindannyiuknak van fegyvere, ő meg itt van egyedül... Na ne... Ennyire nem bízhat meg bennük, bennük akik egy rakat embert kinyírtak. Gépfegyvereseket is... A férfi azonban folytatta.
- Szóval azt hitted, nem tudom? - fordult vissza Natsukihoz, s a lány alig láthatóan megrezzent. - A karperecet... - mosolyodott el a férfi. - Ügyes kis játékszer. De nem szóltam, ha bármivel is próbálkoztál volna, tudod, hogy az én testőrségem egy cseppet gyorsabb... mint ahogy most is... - tette hozzá fenyegetően halkan, és egy nagyon apró mozdulatot tett a fejével. Natsuki alig mozdította a fejét, úgy futtatta körbe a tekintetét. Na ne... Hogy nem vette észre? Most hogy felhívták rá a figyelmét már... már látta őket... Nem voltak annyira feltűnőek, hétköznapi ruhában voltak, azonban már jól ismerte az arcokat, Morinaga ragaszkodott a megszokott, megbízható embereihez. És jelenleg mondhatni körbe voltak véve... Noha több méteres körzetben, de... esélyük sem volt távozni a parkból a férfi engedély nélkül. Ha rosszul alakulnának a dolgok innen... nem igazán van menekvés, igaz? Szívesen konzultált volna Hayatével, de még egy pillantást sem mert hátravetni rá, nehogy bizalmatlanságot ébresszen Morinagában. Inkább mégegyszer végigfutatta a szemét a parkon, s a kört bezárólag Eizanon is átsiklott. Nem lesz semmi baj... - igyekezett bíztatni magát.
- Akkor hát? - kérdezte a lány vissznézve a férfire. - Nem áll érdekünkben bármit is tenni, eddig sem állt. Azt mondtad sikerült előkészítened mindent. Mi a dolgunk? Hova menjünk?
Ez a tárgyilagosság most egész jól sikerült.

Hayate némán figyelte az események alakulását. Ezek szerint jól tippelt. Bár talán nem kellett volna elmerülnie a hirtelen jött emlékekben, akkor hamarabb észrevette volna a tömegben, kit is kell figyelnie. Tényleg romlik a felismerő képessége...? Egyszerűbb lenne a sebeire kenni, de valóban ilyen egyszerű, csak azok felelnek mindenért? Nem! Tessék már megint elkalandozott kissé pedig most a mostra kell figyelnie. Nagyon is. Most már legalább pontosabban tud ügyelni a körülöttük történtekre. Talán mégiscsak jobb, hogy nem jöttek el mindannyian. Azoknál az embereknél valószínűleg fegyver van. Nála meg a tantója. Talán nem olyan hatékony, de egy ideig kibírná vele. Egy ideig... kár, hogy az kicsit kevés.
És most, tisztelt uram? Mit szándékozik tenni? Kár, hogy máris kiszúrták a fegyverarzenáljukat.
Neked meg így tovább Eizan, egész jól játszod a fapofát.

- Itt is vagyunk - nézett körbe Haruka, miután leszállt a buszról. - Szerintetek merre? Nekem nemigen van ötletem... Mondanám, hogy menjünk a teázóba megint, de... nem is tudom. Kicsit ideges vagyok most a teázáshoz. Midori, szerinted?

- Hát... - gondolkodott el Midori, majd Kentára pillantott. - Ööö, netkávézó?
Kenta halkan felnevetett.
- Nyugi már, megvagyok pár órát gép nélkül... Feltűnhetett volna, hisz egy hete lopjátok a laptopom Namival... Miben töritek a fejeteket, sosem árulod el végre?
Midori elgondolkodó fejet vágott.
- Hmm... hát... nem! - vigyorgott rá pimaszul. Láthatólag élvezte, hogy a fiút idegesíti a kis kedvencének hiánya, de nem kéri vissza soha, kivárja, hogy a lány visszahozza, és újra meg újra visszaadja neki, félve tőle, hogy... hát... van mivel zsarolnalak ez tény. Ettől csak még önelégültebben mosolygott. A fiú nagyot sóhajtott, s Shourira pillantott. Lehet, hogy elkéne egy-két tanács, hogy kell kezelni egy nőt, hogy ne menjen túl messzire... Midori lassan azt hiszi, mindent büntetlenül megtehet és... és valamilyen szinten így is van, nem akarná őt elveszíteni...
- Mért nem megyünk mondjuk egy fagylaltozóba? - vetette fel a lány. - Olyan hely kell, ahova be lehet ülni, nem? És onnan gyorsan is szabadulunk, ha hirtelen kell. Nem annyira kötött, mint ha egy szeparét bérelnénk egy teázóban. És nem is oylan feltűnő.

- Hmm... hmmm... ez egész jól hangzik - bólogatott Haruka. - Legalább lehűt egy kicsit.
- Nem akartok engem is meghívni valamire? - hallatszott hirtelen az eddig hallgató Daisuke hangja.
- Hagy gondoljam ezt át - Tatsuya látszólag fontolóra vette a kérdést, ám mégis túl gyorsan mondta ki a választ - Nem!
- Kár - vont vállat Daisuke. - Pedig igazán megtehetnéd baráti gesztusból, Akkor kénytelen leszek magamnak kifizetni? De szar, már kezdtem megszokni, hogy ingyen kaján élek, erre tessék. Üdv, valóság...
Baráti, mi? - csóválta a fejét Tatsuya. - Álmodozz csak, álmodozz...

Morinaga ismételten elmosolyodott.
- Egy szót se szólhattok, mindannyiótokról személyre szólóan gondoskodtam - jelentette ki büszkén. - A részleteket... hm, hogy is mondjam, biztonsági szempontokból még csak minimális információkat tudhattok meg most. Azt sem élőszóban fogom átadni. Előhúzott egy köteg vékonyka borítékot, s Natsuki kezébe nyomta. - Úgy tűnik, rád kell bíznom, hogy kézbesítsd mindenkinek. Kár, szívesen találkoztam volna a többiekkel is - végigfutatta a tekintetét a jelenlévőkön. Két lányt már jól ismert, a három fiú és a lány azonban... Hm... A lány nem az osztály tagja. Tehát ő lesz az az Emiko... Figyelmesen elnézte a lány arcát, s egy cseppet sem lepődött meg rajta, hogy az rezzenéstelenül állta a tekintetét. Épp olyan, mint gondolta...
- Szóval Emiko, igaz? - szólalt meg a férfi. A lány némán bólintott. - Nagy bátorságra vall, hogy itt vagy.
A lány látszólag semmit sem reagált a bókra, a férfi sem firtatta, a fiúkhoz fordult.
- És bennetek kit tisztelhetek? Láttam korábban a fényképeket a program adatbázisában, de a memóriám már nem a régi... Úgy tűnik a kor mindenkit elér...
Natsuki csak félig figyelt a párbeszédre, még mindig a kezében tartott borítékokat figyelte, aztán észbekapott, s sietve a táskájába süllyesztette őket, mielőtt feltűnő lenne. Égett a vágytól, hogy megtudhassa mi van bennük. A súlyuktól és tapintásukból ítélve, nem bomba, vagy poloska vagy valami, szóval... Baj nem lehet. Személyre szóló? Remélte nem egy ezt buktátok kártya... Veheti bíztatónak, hogy át kell adnia ezeket? Akkor... el fogja engedni őket innen, igaz? Vagy? Ez csak... arra van, hogy reményt ébresszen bennük, hogy elaltassa a gyanút?

- Ehh, már ameddig marad pénzed... - jegyezte meg savanykásan Midori. - Meg ez körülbelül mindannyiunkra vonatkozik, mert... az a bizonyos valóság kezd ránk törni és... eddig el lehetett hessegetni a gondolatot, hogy - lehalkította a hangját - valamiból majd meg kell élnünk, de ez után...
Kenta szelíden belekarolt a lányba.
- Neked elég, ha azon fáj a fejed, hogy hogyan feljleszd tovább a főzőtudományod... A pénz kérdését csak hagyd a férfira...
- Ehhh... - csóválta a fejét Midori. - Hát persze... Könnyen találsz munkát a te korodban... - jegyezte meg.

Személyre szólóan...? Ez mit jelenthet?
Szinte ugyanezek a szavak visszahangoztak mindhárom fiú fejében. Ekkor viszont rájuk került a sor. Na igen, nem lenne jó most húzni az idegeit. A vezetéknév felesleges, majd beazonosítja őket, ha akarja...
- Hiroshi - biccentett a rövid bemutatkozást követően a most nagyon is komoly tréfamester. Most valahogy nem sok hangulata volt viccelődni.
Most Eizanon volt a sor. Ejj, érezte ő, hogy valami nem stimmel ezzel a pasival! De ha látszólag rendeződtek a dolgok, miért gyanakszik még mindig? Nehezebb ezt leküzdenie, mint gondolta. Remélhetőleg már nem tart sokáig, nyugalom, nyugalom...
- Részemről Eizan - mutatkozott be ő is, bár nagyon nem akaródzott neki. Ám örömmel tapasztalta, hogy meg sem remegett a hangja, semmi.
Hayate viszont csak enyhén feljebb tolta sapkáját. Most miért beszéljen, mikor úgyis felesleges? Amúgy sem nagyon szokása, főleg ilyenkor. Szemeit inkább csak némán Morinagáéba fúrta, miközben azért igyekezett a környezetre is ügyelni.