3. - A játszma elkezdődött

/Ölni vagy meghalni? Szabad-e remélni, szabad-e bízni?/

Saika végigsétált a folyosón, ki az épületből, már meg se lepődött az épületben állomásozó katonákon, azon már jobban, hogy ügyet sem vetnek rá. Mindegy, így a a legjobb. Kint körbetekintett. Egy út vezetett kelet felé, arra amerre lehetett valami magaslat, de ebben a sötétben nem láthatta pontosan. Nyugati irányban sűrű erdőt látott, praktikus búvóhely. Éppezért valószínűleg mindenki oda fog tartani. Bár ha valakit meg akar várni praktikus hely. De... Fumiék sokára fognak jönni, azok a fiúk akikben megbízik pedig pont nem utána jönnek. Micsoda pech! Egy kocka, meg az a fura srác... Shinjiben talán még megbízna, ő jó fej, szokott meccsre járni. De annyit nem várhat. Túl kockázatos lenne. Merre induljon? Aggódva az órájára pillantott. Persze semmit nem ért el vele, hisz alig látott valamit, meg aztán meg se nézte benn mikor indult el. Két percenként jönnek az emberek. Mennyit ácsoroghatott ő itt? Annyi előnye van, hogy ő az első. A többiek talán félnek nyílt terepen elindulni, hátha valaki itt rejtőzik és könnyedén hátbatámadhatja, vagy még rosszabb lelövi. Neki azonban nem kell ilyenektől tartania. Elindult az út mentén. Reményei szerint ezt az irányt nem merik majd kinézni a többiek. Pár lépés után futni kezdett, hogy az utána jövő véletlenül se lássa meg, merre indult el.

Kenta valami olyan helyet keresett, ahol elbújhat, hogy illetéktelen személyek ne láthassák meg, ő azonban jól lássa az iskolából kijövő diákokat. Délnyugatra az iskolától volt egy kis kiszögellése az erdőnek nem is olyan messze a kaputól. Oda húzódott be a fák közé és várt.
Csak mikor elbújt és kicsit sikerült visszafognia ideges szorongását, jött rá, hogy Reino-sannak sehol sem látja nyomát. Máris elment volna? Vagy ő is elbújt és vár valakire? Akárhogyis Kentában nem bízott meg, mert nem jött elő. Viszont nem is támadott rá. Ez már jó jel. De vajon mi lesz, ha valaki észreveszi itt őt? Mondjuk nem is akarja bántani, de azt hiszi, hogy ő azért bújt el, hogy lesből rátámadjon. Ez lehetséges. Kicsit beljebb húzódott, hogy semmiképp se lehessen észrevenni. Ebben a sötétben ez egyébként sem valószínű. Csak ha idejön. Akkor meg majd lassan, óvatosan odébbhúzódik. Az iskolára szegezte a szemét, hogy bármire idejében tudjon reagálni.

Himeno óvatosan körülnézett mielőtt kilépett a kapu fedezéke mögül. Nem látott senkit, persze ez még nem jelentett semmit. Csak ketten jöttek ki előtte. A kocka srácból nem nézte ki, hogy azonnal harcolni akarta, Saika viszont menő csaj, el tudná róla képzelni, hogy azonnal belendül. Egyenlőre azonban nem történt semmi. Találomra elindult a bal kéz felé lévő úton, s közben végig résen volt, ám úgy tűnt senki sem akarja megtámadni. Az iskola épülete lassan eltűnt a sötétségben.

Saika egy darabig követte az utat, aztán mikor meglátott egy házat úgy döntött bemegy. Legnagyobb meglepetésére, mikor lenyomta a kilincset nyílt az ajtó. Biztos nem volt idejük zárni az ittenieknek. Vagy nem látták értelmét. Talán már egy ideje nem is lakott itt senki. Megrántotta a vállát. Majd később kideríti, ez még ráér. Becsukta maga mögött az ajtót. Sötét volt, de kokázatos lett volna lámpát gyújtani. Nem beszélve arról, hogy valószínűleg nincs áram a szigeten. Na persze az iskolát leszámítva. Lekuporodott az ablak alá ahol beszűrödött a holdfény. Elkezdte kicsomagolni kapott hátizsákját, hogy megtudja mi van benne. Először egy hosszú tárgy akadt a kezébe. Eltelt egy kis ideig míg a sötétben rájött mi az. Lerakta maga mellé. Zseblámpa. Ez még hasznos lesz. De most hülye lenne bekapcsolni, inkább szenved egy kicsit... Na meg mindjárt teljesen hozzászokik a szeme a sötétséghez. Már most sem olyan rossz, mint mikor kilépett az iskolából. Sok érdekes és hasznos tárgy mellett még egy használati útmutatót is talált. Na ezt majd később átböngészi. De először egybepakolja a saját táskájából lévő cuccokat ezzekkel. Aztán eszébe jutott valami, s az ablakhoz fordult. Végignézett a holdfény megvilágította úton. Egyenlőre nem látott senkit. Azért nem árt időnként kinézni ide. Ne érhesse meglepetés. Most még nem olyan élesek az érzékszervei. Elkényelmesedtek a városi életben. Megvető kaccanást hallatott. Aztán nagy meglepetésére megpillantott valakit ott, ahol elkanyarodik az út. Ösztönszerűen felkapta a fegyverét. Már ha lehet ezt ösztönszerűnek hívni, amikor először csinál ilyet... Ez őrület... Rájött, hogy egy lányt lát. Nem sok idő telt el, bár nem tudta pontosan megítélni. Valamelyik Himeno lehet az... A lány nem a ház felé nézett, hanem a hegy irányába. Aztán sarkon fordult és pont az ellenkező irányba indult el, mint ahova Saika "beköltözött". A lány nagyot sóhajtott.

Hayate mindig is inkább az ösztöneire hallgatott, mint az eszére, ezért most is ennek megfelelően cselekedett, mikor az iskolából kilépve megkerülte az épületet. Tudta, hogy nincs sok ideje, de gondolta, hogy az előtte lévők nem jelenthetnek egyenlőre veszélyt rá. Hirtelen feltámadt benne a harci kedv, ahogy azon versenyek előtt is, amikre osztálytársai valahogy sosem jöttek el... bár így utólag nem is nagyon reklámozta nekik.
Felmérve a környezetét, úgy döntött, hogy észak felé indul el. Bár nyílt terep tárult elé, arra számított, hogy pont ezért kevesebben indulnak arra, és addig ő fölkészülhet. Amilyen gyorsan és csendben csak tudott, nekivágott a mezőnek.

Himeno érezte, hogy a lábai egyre jobban remegnek. Nem tudott reálisan gondolkodni, érezte, amint kiürül az agya és csak a félelem maradt benne. Tanácstalanul forgatgatta a fejét, nem tudva, honnan les rá veszély. Bár úgyis mindegy, a többieket ismerve tudta, hogy egyszerűen nem lehet ő a nyertes. A vesztesek feltámadó nyugalmával nyugat felé fordult, és magát is meglepő határozottsággal bevette magát a közeli erdő fái közé.

Kenta csendben figyelte, ahogy távolodnak az emberek. A második Himenonál kicsit megijedt hogy felé jön, de az erdő sűrűbb részei felé indult el. Tovább várt hát.

Hayate néma árnyként suhant az éjszakában, bár nem hitte, hogy máris követnék. Pár végtelenül hosszúnak tűnő perc után megtorpant, hogy újból felmérje a terepet. Jobbra tőle továbbra is folytatódott a nyíltabb terep, előtte és balján viszont hegyek emelkedtek. Szemei egyre jobban hozzászoktak a sötéthez, így ki tudta venni az egyik hegyháton emelkedő magányos épület körvonalát. Hayate habozás nélkül arrafelé vette útját.

Shinji korábbi magabiztosságát megőrizve lépdelt ki az épületből, körülnézése is ugyanilyen higgadt volt, inkább hasonlított arra a rutinszerű körbenézésre, amit az ember az úttestre lépés előtt tesz, mint sem arra, hogy épp most nézel körül, ki szándékozik megölni. Úgy döntött jobb, ha gyorsan eltűnik az erdő sűrűjében, ezért nyugat felé indult.

Kenta habozott. Shinji ugyan az osztály okosabb tanulói közé tartozott, de nem volt biztos benne, hogy használható gyakorlati tudással is rendelkezik. És ő csak egy embert akart maga mellé, akkor viszotn már a leghasznosabbat, ha szabad ilyen csúnya kifejezést használni. Ám nem várhatott örökké, veszélyes sokáig itt maradnia. De a legnagyobb probléma nem ez volt... Nem volt biztos benne, hogy bízhat a fiúban. Ő tipikusan olyan lányszédítős volt, mindenkivel kedves és udvarias, túlzottan kedves és udvarias. Túlzottan tökéletes. Vagyis annak nézett ki. Hisz senki sem tökéletes... Látta, ahogy Shinji belép a fák közé, s tudta, ha hagyja eltávolodni már nagyon körülményes lenne utolérnie. Döntenie kellett.
Felállt, s a fák közt utánaeredt, majd amikor kellő távolságba ért, hogy ne kelljen kiabálnia megszólította:
- Shinji.
A fiú megtorpant s egy fa mögé behúzodva nézett a hang irányába.
- Én vagyok az Kenta. Nem áll szándékomban megtámadni.
- Értem - felelte a másik fiú, de nem jött elő. Viszont el sem menekült. Várt. Tehát Kenta folytatta.
- Nem tudom te hogy vagy vele, de én nem szándékozom őrültek idióta szabályai szerint játszani. Ki akarok menteni innen minél több embert. Ha lehet akár mindenkit. Van ötletem, de... Egyedül nem tudom megvalósítani.
- És hozzám fordulsz segítségért?
- Mennyire értesz a műszaki dolgokhoz?
- Szükség esetén értek - felelte röviden.
- Akkor...
- Nem - vágott közbe. Kenta meglepetten nézett rá. Persze... túl könnyű lett volna.
- Ne haragudj - folytatta Shinji, egyetértek az ötleteiddel, de most még nem tehetem. Biztos lesz valaki az osztályból, aki alkalmasabb erre a feladatra. Elsősorban nem is engem akartál megkérni, ugye?
Kenta nem válaszolt, erre Shinji elmosolyodott.
- Nem tudsz mindenkit megmenteni. Időre van szükséged és addig biztos, teljesen biztos vagyok benne, hogy lesz, aki beszáll a játékba. Ahogy abban is, hogy van, aki képtelen megvédeni magát. Én is megteszem a magam részét. Aztán ha úgy alakul a jövő... Még látni fogjuk egymást... Remélem...
Kenta csalódott volt, de bólintott. Shinji végre kilépett a fa mögül és odalépett elé. Pár másodpercig némán nézték egymást, aztán kezet fogtak. Shinji folytatta az útját nyugat felé, Kenta pedig visszatért leshelyére.

Yuki az utolsó pár lépést már szaladva tette meg. Minden elővigyázatosság nélkül rohant ki az épületből a nyílt tér közepén állt meg. Körbenézett de sehol sem látta Őt. Nem értette. Aztán hirtelen mozgást hallott délnyugat felől. Odarohant a fák közé.
- Shinj... - kezdte, de elakadt a szava, ahogy meglátta Yamada Kentát - Te nem...
- Csss... Ne kiabálj! - csitította suttagva a fiú, és behúzta a lányt az erdőbe. Az nem akarta hagyni magát, de Kenta erősebb volt, s a száját is betapasztotta, hogy ne kiabáljon. Yuki tehetetlenül kapálózott.
- Istenem, ne csináld már ezt, nem akarlak bántani! - mondta neki Kenta, ahogy beljebb kerültek. Csak nem akarom, hogy észrevegyenek bennünket jó? Olyan buta vagy, lehet, hogy valaki visszajön az eddig kijöttek közül, és ha hangoskodsz vagy nyílt téren állsz kiváló célpont vagy.
Ez logikusnak hangzott. Yuki abbahagyta a mozgolódást, de még mindig ijedt volt. Feszélyezve érezte magát egy... hát ha nem is teljesen idegen, de... szóval egy fiú karjai közt. Aki nem Shinji! És hol van Shinji?! Érezte, hogy nedves lesz az arca.
- Jaj ne csináld már - mondta szinte nyöszörögve Kenta - Te jó ég, ne sírj, mondom, hogy nincs semmi baj... Vagyis... Na, én nem bántalak, oké?
Elvette a kezét a szája elől.
- Hol... hol van Shinji - kérdezte a lány halkan. Az legalább eljutott a tudatáig, hogy Kenta nem akarja, hogy hangos legyen.
- Jó ég, nem mindegy? - kérdezte, aztán a lány tekintetét látva megrántotta a vállát - Nyugat felé ment, be a fák közé. De nem biztos, hogy jó ötlet csak így utána rohannod. Sűrűnek néz ki az erdő, egyáltalán nem biztos, hogy megtalálod. És Himeno is arra ment.
Yukit ez nem érdekelte. Kibontakozott a fiú kezei közül.
- Köszönöm - suttogta oda neki és ő is eltűnt a nyugati fák közt. Kenta sóhajtott:
- Nők...

Motoki kilépett a szabad ég alá. A távolban mintha kissé világosabb lett volna az ég alja, de nem mert rá megesküdni. Valójában azt sem tudta, mennyi az idő, de ezt tartotta most a legekevésbé fontosnak. Magában sorra vette, kik jöttek ki eddig. Nem akart része lenni az őrült játéknak, de meghalni sem szeretett volna. Elég lenne csak megtalálni a többieket, akik hajlandóak szövetkezni, és együtt talán jutnak valamire. De addig is meg kellett védenie magát. Sietősen újonnan kapott táskájába túrt, és elővette a neki bekészített fegyvert. Nem sokat tipródott az eszköz mibenlétén, kevés ideje maradt, és már nem tudta, megbízhat-e az utána lévőkben. Továbbra sem nagyon gondolkodott, mikor délre indult, hogy átvágjon az erdőn, vagy legalább jobban védhető terepre érjen, amíg kideríti, kire számíthat. Egy ideig a csendes megfigyelőt kellett játszania, és elfogadta a szerepet. Hacsak valaki nem akadályozza meg ebben...

Hayate elérte egy meredek ösvény aljára ért, melynek tetején ott magaslott a távolabbról látott torony. Tökéletes búvóhelynek tartotta, nappal könnyen észreveheti majd a többieket. Sietős léptekkel vágott neki a sziklás útnak. Úgy érezte, megéri az erőfeszítést.

Kaori kint is kecsesen mozgott - Kentának ő lett volna az utolsó, akit eszébe jut megszólítani, na jó, talán Natsukit leszámítva -, ám már jóval óvatosabban. Az épület takarásában lopakodott be az északnyugati fasorba, majd amint kellő távolságra került az épülettől, szinte sziklától szikláig, fától fáig bújdokolt, míg el nem ért a keleti hegyekhez. Ott elrejtőzve egy nagyobb szikla mögé kényelmetlen magassarkúját túracipőre cserélte - áldotta is érte az eszét, hogy ezt magával hozta! -, majd folytatta az útját az úton felfelé.

Himeno nem gondolta volna, hogy ilyen meredek ez a hegy, de ha már belekezdett elhatározta, hogy nem változtat irányt. Már elég magasan volt ahhoz, hogy belássa a tájat. Leült egy kicsit pihenni, s közben ivott egy korty vizet. Az egyetlen fényes pontot a szigeten az iskola jelentette, ezt leszámítva csak a tengeren látott fényeket, bizonyára hajók... Amikről lelövik őket, ha arrafelé próbálnának szökni. Nagyot nyelt a gondolatra. Felállt, s folytatta az útját a hegycsúcs felé.

Kohei magabiztossága egy pillanatig megingott, mikor hirtelen újra a szabad ég alatt találta magát. Ismeretlen terepen kellett mozognia, de bízott benne, hogy rendesen tud majd tájékozódni, és végső soron ott volt az iránytű is. Ám sejtette, hogy nem lesz rá szüksége... Utálta, ha segítséggel kellett boldogulnia, ezért inkább a saját feje után ment. Nem tudta megállni, hogy ne lessen bele táskájába, melynek tartalma láttán kissé meghökkent, de azután elmosolyodott. Kezébe vette újdonsült fegyverét, majd hasra vágta magát és gyors tempóban kúszni kezdett, hogy minél nehezebb célpontot nyújtson. Az erdő aljnövényzete ideális rejtekhelynek bizonyult, úgyhogy dél felé folytatta útját a fák felé.

Himeno érezte, hogy lassan lehiggad, és a furcsa határozottsága is kissé visszahúzódott. Mégsem állt meg, tovább törte útját a sűrű ágak között, mikor hirtelen mintha ritkulni kezdett volna a növényzet. Az általa tört ösvény egy tisztásba torkollott. Nem tudva, mi vár rá, inkább a fák fedezékében maradt, és a tisztás szélén a fűbe ült. Úgy érezte, itt az ideje, hogy megnézze hátizsákja tartalmát.

Kenta nyugat felé húzódott beljebb, hogy Kohei ne épp egyenesen belé jöjjön. Látta, hogy a fiú a zsákjában turkál, és most jött még csak rá, hogy fogalma sincs milyen fegyvert rejt a csomagja. Pediga, ha valaki megtámadja, arra szükség lehet. De ez most nem a megfelelő pillanat. Arra kell figyelnie, hogy észre ne vegyék...

Haruka bízott a megérzéseiben, de azért mégis idegesen lépett ki az iskolából. Már többen is kint voltak, és nem egy emberből nézte volna ki, hogy rátámadna. Alig hallhatóan sóhajtott, majd közvetlenül az ajtó mellett hátát nekivetette a falnak és várt. Ha addig valaki az útjába kerülne, talán még lenne ideje visszavonulni az iskola falai közé - bár ez nem tűnt a legjobb választásnak. Két perc hosszú idő, főleg ha az embert egy rakás gyilkosjelölt veszi körül. Hogy hasznosan töltse ki a várakozás idejét, lassan megvizsgálta táskája tartalmát. Ki tudja, lehet, hogy pár perc múlva már használnia is kell annak tartalmát...

- A picsába - gondolta Kenta - Ez meg mi a francra vár?
Harukában sem igazán bízott meg. Nem fogja úgy megszólítani Tatsuyát, ha a lány mellette van. Lehet, hogy... meg akarja támadni? Kinyitotta a táskáját, és előkereste a fegyverét. Meglepődött, amikor a kezébe akardt az a... valami... EZ nem lehet komoly! Hogy a francba harcoljak EZZEL?! Remek...

Tatsuya szorosan magához szorította táskáját. Ha esetleg rálőnek miközben kimegy, legalább minimális védelmet kaphatott ezáltal. Idegesen meresztgette szemét a sötétben, és észre sem vette az ajtónál várakozó Harukát.
- Siess, nincs sok időnk - suttogta a lány, mire Tatsuya azt hitte, ott helyben szívrohamot kap. - Mindjárt kijön a következő delikvens, és akkor befellegzett a beszélgetésünknek. Szóval jobb, ha gyorsan mondod, mit akarsz.
- Sugiki-chan, te voltál a sorban a legközelebb, akiben valamilyen szinten bízhatok... legalábbis remélem.
Haruka szeme mintha meglepetten villant volna egyet.
- Hallgatlak.
- Ki kell jutnunk innen, de összefogás nélkül ez lehetetlen, beláthatod - Tatsuya kissé hadart, mert igyekezett mindent belesűrteni ebbe a pár percbe. - Már egy ideje valami ésszerű terven töröm a fejem, de eddig még semmi, pedig gyorsan kell lépnünk. Ismerlek annyira, hogy tudjam rólad, ha kell, dúskálsz az ötletekben, és talán sikerül kitalálnunk valamit...
- Ez nem ilyen egyszerű - a lány egyszerűen beléfojtotta a szót. - Ez már közel sem az a játék, amit nap mint nap játszottam az iskolában a saját szórakoztatásomra. Ilyen helyzetben nem sokat érnek egy diáklány gyerekesen beteges trükkjei és cselei! És amúgy is... Shouri, ő... véresen komolyan veszi majd a helyzetet, tudom. Ezért inkább arra próbálok majd koncentrálni, hogy bármilyen nehéz is, de megállítsam őt, én tudom, hogyan találjak rá.
Tatsuya nagyokat pislogott. Könnyeket látott volna Haruka szemében? Nem, biztos csak rosszul látta a sötétben, erősebb jellemnek ismerte őt. Haruka zavartan megrázta a fejét. Bent közben mintha újabb nevet olvastak volna, ezért mindketten összerezzentek.
- Mennünk kell... - mondta Haruka. - Vigyázz magadra, zsenikém, és én is megpróbálok erőmtől függően vigyázni rátok, bármilyen fellengzősnek is hangzik. Aztán törd továbbra is a fejed, de figyelmeztetlek, ha rombolnád a jóhíremet, velem gyűlik majd meg a bajod!
Szemeiben újra a régi élénkség csillogott, mikor búcsút intett Tatsuyának és észak felé futott. A fiú magára maradt gondolataival, és mivel hallani vélte a nyíló ajtó zaját, jobb ötlet híján a legközelebb eső fák között húzta meg magát, hogy átgondolja helyzetét.

Mikomi lassan óvakodott ki az épületből. Úgy látta senki sincs a környéken, de nem lehetett biztos benne, így gyorsan megkerülte az épületet és futva indult el észak felé. A papírcetlire gondolt és elmosolyodott. Jellemző. Még egy ilyen helyzetben is... Vajon a nővére értékelni fogja a poént?

Miközben Mikomi elkezdte az útját Kenta Tatsuya felé igyekezett a fák közt, nem akarta, hogy ráhozza a fárszt, és azt higyje támadni akar, de minél közelebb akart lopózni hozzá, nehogy meghallja valaki a beszélgetésüket. Ki tudja, akár vissza is jöhetett valaki menetközben. Ha a fák közt jött, akkor esélytelen észrevennie. Bár Shinji csatlakozott volna hozzá! De most már legalább tudja Tatsuyáról is, hogy megegyeznek a céljaik.

Haruka igyekezett összeszedni magát. Vajon jól tette, hogy feldete szándékait Tatsuya előtt? Igen - válaszolt magának. Lehet, hogy hiba volt, de tökéletesen megbízott a fiúban és bízott benne, hogy ha valaki, ő majd kijuttatja őket. Talán még segítőkre is talál, mndjuk Shinjire vagy Kentára - egyik lehetőség sem volt számára elképzelhetetlen. Ekkor észrevette, hogy valaki ugyanazon az útvonalon indult el, mint ő. Összevonta a szemöldökét, egyenlőre még nem akart kockáztatni, ezért kissé keletebbre fordult. Ha jól emlékezett, valamiféle tó volt arra. Majd meglátja, mihez tud vele kezdeni. Közben órájára nézett, és magában igyekezett kiszámolni, mikorra volt várható az utolsó ember belépése a játékba...

Tatsuya gondolataiba merülten kuporgott a vastag törzsű fa tövében, és lázasan tervezgetett. Harukát nem sikerült olyan segítségre bírnia, mint gondolta, pedig nagy szüksége lett volna rá. Gondolataiból egy halk nesz riasztotta fel. Ösztönösen az ölében tartott fegyveréhez kapott és előreszegezte. A sötétben hamarosan kivehette egyik osztálytársa körvonalait.
- Kenta? - suttogta hitetlenül. Tekintete a kezében tartott papírlegyezőre tévedt, és keserű nevetés kíséretében leengedte. - Ezzel úgysem sokra megyek ellened, most már így is úgy is ki vagyok szolgáltatva.
Idegesen hajába túrt és szokásos mozdulatával megigazította szemüvegét, nem tudva, vajon ez lesz-e utolsó cselekedete az élők sorában.

Kenta ironikusan felnyögött:
- Látom te se kaptál sokkal jobb fegyvert, mint én... - felsóhajtott, s leült a fiú mellé - Ne haragudj, de hallottam a beszélgetésed Harukával... Tudom semmi közöm hozzá... - megrázta a fejét, most nincs idő magyarázkodásra - Szeretném, ha velem tartanál. Nekem is vannak ötleteim, illetve már egy egész konkrét is van, de nem tudom megvalósítani. A te segítségeddel talán. Beszéltem Shinjivel is korábban, de ő... - egy ideig gondolkodott, hogy mit mondjon, aztán úgy döntött kicsit elfedi a valóságot - Ő majd később csatlakozna hozzánk.

Akihito amilyen gyorsan csak tudott északkelet felé sprintelt. Már benn a térképet figyelve kinézett egy helyet, igazából csak találomra, de jobb, ha tartja magát egy tervhez. Mégha az csak random is. Valamiféle megnyugvást ad a léleknek.

Mikomi időközben elért az erdő legészakibb pontjára. Eddig csak a fák mentén ment, s szerencse, hogy senki sem vette észre. Mostantól okosabbnak kéne lennie. Bement a fák közé, s ott folytatta az útját.

Tatsuya megkönnyebbülten felsóhajtott, de Haruka nevének említésére arca kissé elkomorult.
- Azt hittem, hogy megölsz. Bocsi - tette hozzá kicsit szórakozottan. - Nem sokáig bírnám ezzel.
Ismét meglóbálta a legyezőt.
- Az ötletedet pedig örömmel fogadom, mert az én fejem még nem nagyon állt helyre a maiak után, szerintem betett nekem az a gáz is. De minden erőmmel megpróbálok segíteni.
Lelkében ismét feléledt a remény, hogy talán Kenta tervével sikerül kifogniuk a Programon. Remélte, hogy nem csak a kettejük sorsát tudják majd megváltoztatni.

Kenta lelkesen bólintott. Közben kilesett a fák közt és figyelte, ahogy Akihito elhagyja a terpet.
- Kicsit aggódtam, hogy te is visszautasítod az ötletem - húzta el a száját, s bezséd közben felállt - Mennünk kéne. Kezd húzóssá válni a helyzet. A részleteket majd útközben.
Elindult a fák mentén aztán megtorpant.
- Ja igen... Nem is tudom hova menjünk... Igazából három ötletem van, de hosszú lenne elmagyarázni. Na mindegy, csak induljunk el valamerre, rádbízom a döntést.

Tatsuya elgondolkodott. Egy pillanatig átsuhant rajta a gondolat, hogy döntése akár végzetes is lehet számukra, de hamar elhessegette.
- Nem is tudom... ha tervezni akarunk, oda kéne mennünk, ahol nehezebb észrevenniük minket, mégsem válunk teljesen védetelenné.
Elővette térképét és lázasan böngészni kezdte.
- Te szinte az elejétől fogva kint vagy, gondolom megfigyelted, ki merre indult el. Az talán megkönnyíti a döntést.

Himeno, akárcsak valamivel mögötte lemaradva Kaori folytatta az útját felfelé a hegyen. Mindkét lányt fárasztotta az emelkedő, Himeno továbbra is saját butaságán morgott, mikozben újra kortyolt az értékes vízkészeltéből. Kaori miközben ugyanezt tette - szinte ugyanebben a pillanatban, bár ezt ők nem tudhatták - Natsukit hibáztatta. Sikerült neki a legidiótább helyet kinéznie. Vagy félreértette volna a jelzést? Sőt! Akár még az is meglehet, hogy csak szivatja. Mindenesetre ő van előnyben. Hamarabb ér fel, ő fogja fogadni a kifáradt bandavezért. Na így merj próbálkozni Natsuki!

Hayate végre elérte célját, és innen közelről nézve már biztosan ki tudta venni a torony alakját. Az út felfelé meglehetősen nehéz volt, a fiúnak egyszer a vizespalackjához kellet folyamodnia, hogy visszanyerje erejét. Izgatottan lépett be az építménybe, és szinte rögtön elindult felfelé a lépcsőn - mielőbb fel akart érni a tetőre.

Motoki egyszer-kétszer irányt téveszthetett, mert nem ott kötött ki, ahol várta. Nem messze előre egy épületet sejtett, jobbra meg mintha valamiféle sötét tömeg terült volna a vidékre. Nem volt túl bizalomgerjesztő látvány, kis gondolkodás után mégis arra indult el.

Kenta gyorsan igyekezett összeszedni az emlékeit.
- Sokan mentek itt mögöttünk tovább az erdőbe. Himeno... Aikya Himeno - tette aztán hozzá - Shinji is. Meg Yuki... Te az a csaj ki fogja nyiratni magát... Remélem Shinji megtalálja őt, különben... - felsóhajtott. Aztán folytatta az összefoglalást.
- Páran mentek észak felé is például az előbb Akihito. Nem arra indult el Haruka is? Aztán Mikomi, gondolom az ikertestvére majd követi. Valamelyik fiú is arrafelé ment. Elfelejtettem ki. Az előbb meg Motoki aztán meg Kohei arra a fák közé, mutatott tőlük jobbra. Majdnem frászt kaptam... ccc... nah ez nem hangzott túl férfiasan. Na de akkoris, én programozó vagyok, nem valami gyilkolómester, na! Mit hagytam még ki? Ja... a hegyek felé. Az a liba... Kaori, meg a másik Himeno. Ők a hegy irányába tartottak. Szóval elég vegyesen. Szerinted mi néz ki nyugodt helynek? Vessük be magunk ide az erdő sűrűjébe?

Chiyonak eleredtek a könnyei, ahogy kiért az épületből. Hangokat hallott tőle balra a fák közül. Egészen közelről, valami sutyorgást. Ijedten rohanni kezdett az út mentén. Egyszer elbotlott, lehorzsolta a érdét, de rögtön felpattant és futott tovább.

Tatsuya összeráncolta homlokát az összpontosítástól.
- Tehát Shinji, Himeno és Yuki is nyugatra tart... szerintem menjünk kissé délnyugatra, majd kerüljük el a mocsárt, vagy fene tudja mi az a paca. Azután majd meglátjuk. Gondoltam még a barlangra is, de valahogy kockázatosabbnak tűnik, szóval maradok az előbbi véleményemnél. Szerinted?

- A mocsár iránya jó ötlet - felelte Kenta, és már el is indult a délnyugati irányba - Jelöl a térkép arrafelé valami házat. Onnan összeszedhetünk pár cuccot.

Mikomi elért az erődnek addig a részéig ahol vele párhuzamosan már a hegy lába húzódik. Félve pillantott a toronyra, de jobb ötlete nem lévén, átóvakodott a hegy lába, s annak mentén folytatta az útjűt, miközben imádkozott, hogy senki se legyen a toronyban.

Tatsuya Kenta nyomában lépkedve azon gondolkodott, mihez is kezdhetne nagyszerű fegyverével. Gondolatban felmérte otthonról hozott táskája tartalmát, hátha talál benne valami használhatót.

Hayaténak a hegyi ösvény megmászása után már szinte meg sem kottyantak a lépcsők - ilyenkor áldotta az edzéseit. Mélyen tüdejébe szívta a magaslati levegőt és kicsit elgyönyörködött az éjszakai tájban. Ekkor egy lassan mozgó sötét foltot vett észre a hegy lábánál, de hiába erőltette a szemeit, nem sokat tudott kivenni a sötétben. Túl hosszú utat tett meg felfelé, hogy csak úgy visszamenjen, és osztálytársa - mert ki más is lehetett volna? - sem nagyon akart a torony irányába jönni. Hayate tovább várakozott.

Daisuke a többiekhez hasonlóan nem tudta, mi vár rá. Szokás szerint megrántotta vállát, ám azért óvatosan indult el a kelet felé tartó ösvényen, mely később mintha elkanyarodott volna.
"Legjobb az egyenes út... ez esetben a kitaposott" . gondolta a fiú, és halkan fütyörészve követte az utat.

Akeno Natsuki üzenetén gondolkozott. Biztosra kellett mennie, és hol máshol lehetne imádkozni, mint egy szentélyben? Mintha a sziget nyugati felén látott volna egyet a térképen. Többször elátkozta magát, amiért nem gondolt kényelmesebb cipőre, és mivel esze ágában sem volt a fék közé menni, megindult az erdő szélén.

Chiyo az úttal együtt kanyarodott. Ezt a területet bevilágította a holdfény, így kissé megnyugodott. Beletúrt az új táskájába, s megállapította, hogy hasznos fegyver kapott, melyet még kezelni is tud. Csak élje túl ezt a pár órát még, aztán minden rendben lesz...

Himeno lihegve rogyott le egy szikla mögé. Már nem volt messze a céltól, de mozdulni sem tudott. Idáig erőltetett menetben jött, ez a távolság akkor is szép lett volna, ha sík terepen teszi meg... Hálát adott szüleinek, hogy beiratták azokra az edzésekre. Magának pedig azért, hogy ezt nem reklámozta. Így még meglepheti azokat, akik ellene fordulnak.

Hiroshi már az elején érezte, hogy táskája viszonylag nehéz, de igyekezett ezt nem kimutatni a többieknek. Hiányzó fülbevalója idegesítette, de ha Ichiro rájön a trükkre, már megérte. Határozottan észak felé fordult, remélve, hogy nem várja senki azon a helyen, amit kinézett magának.

Sorano óvatosan körültekintett mielőtt kilépett. Az iskola mögötti facsoport mögött bújt meg. Elindulhatott volna a megbeszélt helyre is, de így izgalmasabb. Ha itt marad még a végén történik is valami. Nem lenne hátrányos... Ha meg nem... Hát legalább bevárta Natsukit. Úgy sem ismeri a szándékait. Ha kiderülne, hogy valami rosszban sántikál, hát már itt a suli előtt kicsinálja.

Saika hátát a falnak támasztva bóbiskolt. Túlságosan biztonságban volt eddig, túlságosan nagy csöndben. Csak akkor nem figyelt oda mikor kellett volna. Mikor hallotta, hogy nyikorog az ajtó, már késő volt...

Kuroshi a kockázatos várakozás mellett döntött - ki tudja, még bármi megtörténhet, főleg egy ilyen helyzetben. Közben lassan forgatta ujjai között fegyverét, egy feszítővasat, mellyel egyenlőre elégedett volt.

Kohei már jócskán benne járt az erdőben, mikor úgy döntött, megáll. Pár pillanatig fülelt, majd mikor úgy döntött, senki sincs a közelben, egy előzőleg kinézett fa ágai közé lendült és megbújt a lombok között.

Sorano elfojtott egy lenéző ciccegést. Ezért nem érdemes megkockáztatnie egy túl hosszúra nyúló harcot. És a fiú is unalmas... Tovább várt tehát.

Natsukinak az első ami a szemébe tűnt az a kinnácsorgó Kuroshi-kun volt. Egyik kezét a derekára helyezte, a fegyveréhez, miközben megszólította:
- Nocsak... Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar összefutok valakivel...

Saika és Chiyo egy időben kapták elő a fegyverüket. Chiyo pillanatok alatt előpattintotta bicskája pengéjét, s bár remegett, de felkészült a harcra. Saika nem igazán tudta mit kezdjen a fegyverével. Egy puskához hasonló dolgot tartott a kezében, ellenfele ebben a sötétben annak is nézhette, de ez nem volt olyan hasznos. A hatását azonban megtette...
Chiyo cikkcakban, futva közelebb lendült a pengét előreszegezve. Amint közelebb került Saika egy pillanatig habozott, aztán használta fegyverét.

Kuroshi leblokkolt. Eddig még sosem beszélt közvetlenül Natsukival, most pedig a lány önként megszólította őt. Érezte, hogy izzad a tenyere, ezért még inkább rámarkolt a feszítővasra.
- Üzletet ajánlok - úgy döntött, hogy a közepébe vág. - A kérdés az, hogy élsz-e vele.
Kuroshi sosem tudott leszokni arról a tulajdonságáról, hogy alábecsülte a lányokat.

- Halljuk - felelte lényegretörően Natsuki.

- Együtt több esélyünk van a túlélésre - Kuroshi érezte, hogy hűvös izzadtságcseppek gyöngyöznek a homlokán, és csak remélte, hogy a sötétség elfedi idegességét. - Utána.... majd meglátjuk.

- Hát bocs, de nekem nincs kedvem hozzá, hogy egy ilyen béna alak hátráltasson - felelte Natsuki - Most pedig bocsáss meg, de dolgom van, felelte, s elindult az úton, ám közben a szemét a fiún tartotta. Valahogy érezte, hogy ennyivel nem zárhatja le ezt az ügyet.

Ez a pár másodperces habozás elég volt arra Chiyonak, hogy elég közel kerüljön a másik lányhoz, s az oldalába mélyessze a fegyvert. Saika kishíján felkiáltott, de a szájába harapott, s igyekezett kibírni a fájdalmat. Közben a lángszóró által kilőtt tűzcsóvák elkerülték ellenfelét. A padlóra hullott, s az meggyulladt. Na igen... ennyit a rejtőzésről.

Kuroshin egyre inkább eluralkodtak indulatai. Tudta, hogy a lány nemet mond majd, most mégis rendkívül feldühítette Natsuki viselkedése, és hogy bénának nevezte őt. A feszítővasat markolva felordított, és a lánynak rontott.

Chiyo ezalkalommal Saika kezére célzott, mélyen a húsba szántott, ám Saika a fájdalom ellenére meg bírta tartani a fegyvert, s ellenfele felé fordította. Ezúttal talált is. Chiyo ruhája lángra lobbant.

Natsuki gondolkodás nélkül visszafordult a fiú felé, s előkapta mindkét rapierját.
- Na lássuk, mit tudsz - gondolta, s közben végigfuttatta esélyeit. Kitartó volt, és ügyes, de nem elég erős, és nem elég gyors. Bár a fiú úgy tűnt egyik erénnyel sem büszkélkedhet. S az ő fegyvere nyilvánvalóan jobb, mint holmi vasdarab.
Sorano egyenlőre csak élvezte az előadást. Ha komolyabbra fordul a dolog majd beszáll. Irritálta ez a pasas, na meg be kellett vágódnia Natsukinál.

Chiyo hátraugrott az ablak felé, s a hozzá legközelebb eső dologgal próbálta eloltani a tüzet, ami történetesen a függöny volt. Ám eközben Saika támadásba lendült, s ahelyett, hogy eloltotta volna a blúzát meggyulladt a függöny is. Saika felé bökött a bicskával, ám az kitért, s újra használta a lángszórót, ezúttal a másik lány szoknyáját gyújtotta fel, s az felkiáltott a fájdalomtól, mikor a combja husába mart a tűz.
Dühödten szökkent előre, erre Saika is újra támadott, ám így pont elkerülték egymást. Pár másodpercig csak farkasszemet néztek egymással...
Aztán ismént Chiyo rohant neki a focistának, ám az megint gyorsabb volt, s kiugrott előle. Áldotta érte sportos reflexeit. Ez most nem játék... Most valóban az életéért küzd. Ez a gondolat feltüzelte, s támadásba lendült. És talált is.