3. - A játszma elkezdődött

Yuki remegve nyúlt be a táskájába és egy hosszú, egyhén hajlított kardot emelt ki belőle. Még csak megfognia sem akaróddzott, de nem akart meghalni!
Semmi sem történt. Óvatosan kilesett a fa mögül, majd egyből vissza is húzta a fejét, nehogy a fiú megint lőjön. Sikerült ennyi idő alatt is felmérnie a helyzetet. Fujito egy fa mögé húzódott be, csakúgy mint ő. Halál lenne odamenni, de nem is akart. Ha a fiú nem jön közelebb nem találhatja el, ha közelebb jön tud védekezni. Imádkozott, hogy ez utóbbira ne legyen szükség.
Mivel hosszú - vagy hosszúnak tűnő - ideig nem történt semmi óvatosan leguggolt, hogy megnézze mi az a lyuk a fában. Megált benne az ütő, mikor két ijedt szempárral nézett farkasszemet.

Fujito talán sokadszorra halkan elkáromkodta magát. Nem tetszett neki ez a szélmalomharc, még mindig nem tudta, mire számítson. Közelebb semmiképp sem mert menni. Kelletlenül a visszavonulás mellett döntött, miközben a fákat átkozta. Talán lesz még alkalma, és kicsi ez a sziget. Most többszörösen visszafizethet mindenkinek.

Himeno pont ettől tartott. Tágra nyílt szemekkel meredt a rátaláló Yukira, és kezdte megbánni, hogy így elaludt az odóban, ráadásul sehova sem tudott menekülni. A félelemtől teljesen megdermedt és nem mert osztálytársára támadni. Ki tudja, lehet, hogy békés szándékai vannak és így mindent elrontana a támadásával.
- Kuroneko-chan...? - suttogta halkan.

Mikomi lekuporodott a földre, s sírdogált. Nővére még mindig nincs itt. Biztos már meghalt, miatta, mert ő ilyen hülye helyet talált ki! Mit tehetne egyedül? Mit tehetne egyáltalán az életben a nővére nélkül? Van bármi értelme, ha nincs vele, akit a legjobban szeret? Remegve kaparta elő a fegyverét.

- Himeno-chan... Félek! Itt... Itt van Fujito... és... valami izé van nála, meglőtt, úgy félek! Meg fog ölni! - mindezt suttogva mondta, hogy legalább a másik lányt ne buktassa le, ha már neki meg kell halnia.
- Mit csináljak? Mit csinálhatnék?! - könnyek kezdtek poytogni az arcára, miközben megmarkolta a kezében a katanát - Himeno talán láthatta bentről - Nem merek... nem akarok...

Himeno nem igazán tudta, mit is mondjon és hogyan segítsen a lánynak.
- Yuki-chan... biztos... biztos, hogy még itt van? - ő sem mert hangosabban beszélni. Fennállt a valószínűsége, hogy Fujito még ott lapul valahol, de mintha percek (vagy csak hosszúra nyúlt másodpercek?) óta nem történt volna semmi sem.

Hanako végre átjutott a kis ligeten és már szinte a vár kapujában volt. Tényleg nagyon sok időt elvesztegetett a sivatagban. De hol lehet a testvére, itt van egyáltalán? Vagy más vár rá?
- Mikomi? - kérdezte olyan hangosan, ahogy csak merte, miközben a romok közé lépett.

Midori hétköznapi tempóban rótta a folyósót, miközben kinyitotta a táskáját, s kereste a fegyverét. Mindent eltúrt, mégis csak azt az egy tárgyat találta. Az órájára lesett, persze csak pár másodperc telt el, és megvonta a vállát. Még mielőtt kiment volna, gyorsan belelesett a használati útmutatóba, kipróbálta a fegyvert és nekiállt, h hazsnálható állapotba helyezze. Fél perc alatt meg is oldotta az egészet, tőle nem várt gyorsasággal és újra felkapta a hátizsákot. Fura fegyver az egyszer biztos. Gyakorolgatott vele még egy kicsit, aztán elindult a kijárat felé. Azért fogja tudni használni. Ez a lényeg.

- Ne... nem tudom - felelte Yuki - Nem merem megnézni.
Könyörgően nézett a másik lányra. Mi van ha ő döfi hátba, míg megfordul? És ha kihajol megnézni a fiú is meglőheti. Idegszálai pattanásig feszültek, s ez elég szokatlan formában ütközött ki rajta.
- A rohadt életbe nem érdekel! - ordított fel, de csak gondolatban, ez mégis olyan hangosan visszahngzott a fejében, higy úgy érezte kihallatszik, felpattant és félig testel kilógva lesett ki.
- Tessék, itt vagyok - gondolta - Lőjj, le ha még itt vagy! Kit érdekel!
Ám nem történt semmi.

Mikomi ijedtlben elejtette a fegyvert, s az méretéhez képest hangos koppanással esett a kőre. Persze ebben a síri csöndben - milyen életszerű kifejezés ez ebben a helyzetben! - minden robajnak hatott. Felkapta, majd felpattant és elkezdett lefelé szaladni, még jó, hogy nem zuhant le egy ilyen veszélyes helyen! Ahogy meglátta testvérét, még jobban potyogni kezdtek a könnyei, s még jobban kapkodva a lábait odarohant hozzá, s a nyakába borult. Kezében a késsel jó szorosan ölelte át.
- Úgy féltem! - zokogta.

Midori kilépve Eizant vette észre, ahogy egy földön fekvő alak felett áll. Nem volt túl bíztató látvány, de igyekzte megőrizni hidegvérét, amiről nem is tudta eddig, hogy létezik neki ilyen. Körbenézett, de mást nem látott, a bokrokat sem mozogni. Kilépett hát az épület mögül, s a fiú felé sétált, közben megpróbálta kivenni mit lát a földön. Úgy tűnt az egy... ember... illetve, csak volt...

Hanako is érezte, ahogy könnyek futnak végig az arcán, miközben boldogan ölelte magához testvérét.
- Most már itt vagyok, bocsi a késésért. Ezúttal én voltam az, akire várni kellett.
Boldogan felnevetett a hihetetlen gondolatra, hogy sikerült megtalálniuk egymást, de hamarosan elkomorult az arca.
- De Mikomi... te gondolkodtál azon, hogyan tovább? Vagy várjunk itt a várban, hátha történik valami és abban bízva, hogy elkerülnek minket a többiek? Amúgy meg... - lassan eltolta magától húgát és elővette táskájából fegyverét, egy méretes palacsintasütőt. - ez reggelikészítésen kívül nem jó túl sok mindenre... mondjuk, ha arcon csapnak vele, az tud fájni.


Eizan nem is vette észre, hogy máris eltelt a két perc, csak mikor már ott állt az ajtóban Midori. Eszébe jutott, hogy hol is áll most, és remélte, hogy a lány nem von majd le hamis következtetéseket.
- Ez Kuroshi... vagyis csak volt - nézett le végül a letakart testre. - Igazából... nem is tudom, miért vártalak meg. Csak annyi, hogy szerintem vigyázz Shourival és tűnj el innen minél előbb, nehogy... mindegy, ki kell derítenem, mi történt vele... és van is egy tippem, ki lehet, bár még inkább nem vonok le következtetéseket. Ha gondolod, velem jöhetsz, de én most megyek.

Mikomi leült a földre, s maga mellé tette a konyhakést. Letörölte a könnyeit, s közben már nevetett is.
- Hát... egész konyhakészletünk van. Tényleg főzőcskézhetnénk valamit - Mosolygott. - Most, hogy mondod, úgy ennék egy palacsintát! - aztán kicsit szomorkás lett a mosolya, de még mindig határozottan mosoly volt - Tudod, szeretném, ha te mindenképp túlélnéd. Együtt valahogy csak megbújunk. Ha kell megvédjük magunkat. Sikerülnie kell! Nagyon-nagyon szeretlek, nem bírnám ki, ha elvesztenélek!

Midori egy rövid gondolkodás után tette fel a kérdést, ám a fiú felvetésére még nem válaszolt. Bár már sejtette mit fog.
- Kire gondolsz?

Hanako testvére mellé telepedett, és átkarolta.
- Miért, szerinted én hagynám, hogy itt meghalj nekem? - próbált bátorítóan testvérére mosolyogni.

Eizan habozott. Nem volt biztos abban, hogy helyes-e a feltételezése, sőt...
- Pusztán a rögtönzött halotti lepelből... Kazushigére. De így utólag belegondolva ő sokkal később jött ki, mint Kuroshi, így már tényleg nem tudom. Ő talán adhat válaszokat.

Mikomi még mindig mosolygott.
- Itt maradunk egy darabig? - kérdezte. Tényleg jó lenne még egyet sütögetni és azt itt alapanyag híján nem lehet, de... Jó lenne egyet pihenni előtte. Szeretnél aludni? Biztos fáradt vagy már! Én addig őrködöm.

Midori elgondolkozott.
- Hát igen, ez tényleg enm logikus. Talán Kazushige csak letakarta. Bár ez is... furcsa... Ki tudja. Talán ő tényleg tud valamit. De az is lehet, hogy Kuroshi csak később jött vissza - filózott tovább hangosan - De azért ne légy meggondolatlan - tette hozzá, aztán eszébe jutott, hogy még egy válasszal is adós - Ja... és most nem jövök veled. Bocsi. Mert... áh, mindegy. Csak nem.
Fecsegve beszélt, mint mindig. Midori az csak Midori. Még itt is.

Hanako most érezte igazán, hogy mennyire kifárasztotta a sivatag és fáradtan bólintott.
- Keressünk belül valami zárt helyet, ahol azért még fennáll a menekülés lehetősége. De ne hagyj végig aludni, legkésőbb pár óra múlva váltalak, szerintem rád is rádfér a pihenés.

Eizan előre sejtette Midori válaszát, mégis kissé meglepődött a felajánlott segítség elutasításán.
- Hát jó, te tudod. Vigyázz magadra!
Egy utolsót biccentett Midori felé, majd bevette magát az erdőbe. Kicsit beljebb nekitámaszkodott az egyik fának. Itt az ideje, hogy kipróbálja fegyvereit.

Mikomi beleegyezett és kerestek egy alkalmas helyet. Igazán zárt részt itt nem tudtak találni, de a földszinten voltak ép tetejű szobák. Egy kevésbé romosba húzódtak be. Mondhatni ez egész jó állapotban volt.

Midori is a fák közé ment, bár nem ment be olyan mélyre az erdőbe, mint Eizan. Ott várt, elrejtőzve.

Shouri kicsit elfintorodott, mikor még a folyosón megleste hátizsákja tartalmát, de hamar megváltozott a véleménye. Ki tudja, még elég jó hasznát veheti, sőt... elvigyorodott a fejében kirajzolódó terv gondolatára. Ha jól sejti, Midori is megvárta kint. Ez neki elvileg jót jelent, a lánynak... nos, az még eldől. Visszacsukta táskáját és kilépett az épületből.
- Midori? - kérdezte szinte rögtön mély hangján. Biztosra kellett mennie.

Midori némán lapult a fák közt, s figyelte Shourit. Mint, aki itt sincs.

Shouri összevonta a szemöldökét. Elszámította volna magát? Még van egy kis ideje, mielőtt tiltott zóna lesz az iskola. Visszább lépett, hogy fedezékben legyen, és újra kinyitotta a táskáját. Elővette GPS-ét, és bekapcsolta, majd érdeklődve nyugtázta, hogy Midori nagyon is itt van. De akkor miért nem jön elő? Sőt, egy másik pötty is feltűnt a képernyőn. Eizan lenne...? Cselt sejtett, ezért ezúttal otthoni táskája egyik zsebéből vette elő bicskáját - ha a tanárok tudnák, hogy még az iskolába is mindig magával vitte... Elmosolyodott a gondolatra, majd a bicskát a kezébe rejtve ismét kilépett.

Midori izgatottan figyelte Shourit.
- Na igen, biztos volt benne, hogy megvárom - gondolta - Nem csoda, hogy keres engem. De egy idő után majd megunja... Vagy nem. Mindenesetre...
Elmosolyodott.

Nobu miután elhagyta a tölgyfát, s kikerült a látóköréből is, leült a földre. Úgy gondolta épp elég hatásszünetet tartott. Kiemelte a táskájából a fegyverét. Nehezen sikerült visszafojtania boldog kiáltását. Visszacsúsztatta a fegyvert, majd újra felvette táskáját és tovább haladt a tó felé. Ez a térség nyitott volt és hamarosan hajnalodik. Nappal itt kiváló célpontot nyújtana, s ha ezt el akarja kerülni eröltetett tempót kell diktálnia. Igyekezett tehát minél hamarabb eljutni az északi partjára.

Natsuki lehunyt szemmel, egy nagyobb sima hátú sziklának dőlve pihent. Valószínűleg Kaori hozta ide, de erre nem emlékezett tisztán. Gondolkodott. Mióta Kuroshi meghalt folyton járt az agya. Igaz úgy érezte, hogy gondolkodása, mint egyébként az egész teste, mozgása, minden olyan szaggatott, de azért folyamatosan gondolkodott. Mai Soranon. Tulajdonképpen a lány pont olyan volt, amit az ötösfogattól elvártak. Attól a pillanattól kezdve, hogy Mai felfedte magát Natsuki tudta, hogy csak azért van még életben mellette, mert elég szórakoztatónak ítéli meg, ahogy szenved. Aztán, ha már nem lesz izgalmas... Aztán ott van még Kaori. Mit gondolhat? Segített neki, Natsukinak, de... Tudja, hogy megölte Kuroshit. Bizonyára tőle éppúgy fél, mint Maitól. Akeno és Nami... Ők nem jöttek el... Vajon mert halottak, vagy mert nem bíztak bennük? Bizonyos szempontból nézve ők voltak az okosak... Amilyen helyzet adódott... És saját magán is. Azon a legtöbbet. Ebben a játékban számára az volt a legfontosabb, hogy önmaga maradhasson, de... Melyik önmaga? Az akit a többiek ismertek, vagy az aki ő valójában, belül? Natsuki az elmúlt alig egy-két órában - nem tudta pontosan, sőt egyáltalán nem, hogy mennyi idő telt el, bár úgy rémlett, még sötét van - elbizonytalanodott. Vajon mi határozza meg, hogy milyen egy ember? Az amiket tesz, vagy az amit szeretne tenni? Vagy... van esélye egyáltalán olyannak lenni, amit elképzelt? Lehet, hogy az csupán egy álom, egy ideál, amit ő soha nem lesz képes megvalósítani. Nem csak azért, mert itt meghal, hanem egyáltalán ez nem fér össze az ő lényével. Csak egy álom. Natsuki egy bandavezér, erős, parancsoló, szava és hatalma van a többiek felett, ám... most kiderült, hogy csak elméletben. Kuroshi megölte volna. Gyengébb volt nála. Sorano szintén bármikor megölheti... Ő... Nem több, mint egy gyilkos, de egy olyan gyilkos, aki csak kiszolgáltatott áldozatot tud ölni. Mint Kuroshi volt. Nem akarta megölni. Csak... ahogy az előbb gondolta... bebiztosítani magát Sorano előtt, elég izgalmat nyújtani neki... Aztán miután a lány elment, elengedte volna... Volna... De ez... ez nem ilyen egyszerű. Az élet nem számítógépes játék. Ha valakit leszúrsz... Meghalhat. Senkit se érdekel, akartad-e vagy nem. Himenot megmentette. Egyelőre. Tartozott ezzel. Meghalt miatta valaki, akit nem akart, megmentett hát valakit, aki valószínűleg meg se érdemelte. De vajon ez ilyen egyszerű, most már minden rendben? Egyensúlyban van a mérleg? Egyik oldalon Kuroshi, a másikon Himeno, most már oké? Nem... Ez nem ilyen egyszerű. Nem azért, mert Kuroshi nagyobb súlyal számítana, vagy pont fordítva. Hanem, mert az ilyet nem lehet mérni. Kuroshi az Kuroshi. Az említett mérleg össze-vissza billengetne, nem találna egyensúlyt. Tehet bármit, Kuroshi halálát nem fogja jóvátenni. Ő már nincs többé. Kuroshi az Kuroshi volt... Ő... Nem is tudta eldönteni mit érez most. Mindig tudta, hogy tetszik a fiúnak. Lenézte a srácot, mert olyan semmilyen volt, de hízelgett neki a rajongás. Aztán... ma hajnalban... Ez megváltozott. Amikor harcoltak... felnézett rá? Valami ilyesmi... Erősebb volt nála. Rájött, hogy tévedett. Idegesítette, hogy a fiú lenézi, holott ez eddig pont fordítva volt, de... Tetszett neki, nagyon-nagyon tetszett a fiú fellépése? Ereje? Valami tetszett. És... a végén... Kuroshi megértette volna... Ha elmesélte volna neki, hogy mit érez, amiket gondol... Kuroshi megértette volna, hogy Natsuki milyen. Amit a többiek nem. Biztos nem fognak. Kuroshi csak egy van. Volt. Neki köszönhetően.
Érezte, hogy száraz a szája. Kinyitotta a szemét. Szürkült. Az iskola zónája, ahol Kuroshi pihen... már tiltott zóna. Elaludt volna egy kicsit? Próbaképp megmozgatta a tagjait. Kicsivel könnyebbnek érezte már őket. Lassan körbenézett. Himenora esett először a pillantása. Az emlékműnek döntve ült, még mindig megkötözve. A szeme le volt hunyva, de az arcán még mindig az ijedtség és a fájdalom elegye látszott. Kaori kicsit odébb. Nem mert elalduni, de ő is pihent. Sorano megint egész máshol... gyöngyöket fögetett? O_______O Mindenesetre jól el volt, teljesen nyugodtan, mintha csak... Nem, nem szabad ezen meglepődnie. Tudta milyen a lány. Azt is tudta, mit tegyen, hogy mellette életben maradjon. Nem szabad semmi jót feltételezni róla, és meglepődni a legrosszabbakon sem. Hogy tudja tartani magát a tervéhez. Körbenézett és a hátizsákját kereste. Ott volt tőle pár lépésnyire. Pár lépés! Képes lesz rá, hogy eljusson addig? Már tisztább volt a világ, mint korábban, de! Óvatosan felállt. Kaori észrevette őt, s felé fordult, de még nem ment oda, hogy segítsen. A mozgásra Himeno is ijedten kinyitotta a szemét. Natsuki nem figyelt rájuk, vagyis nem láthatóan, s leült a táskája mellé. Ivott egy kicsit, meg evett is a kapott kenyérből. Nem volt túl finom, semmilyen se volt, de étel... Most nagyon jól esett. Sorano csak fűzögetett tovább. Észre se vette, hogy Natsuki felébredt.

Shouri úgy döntött, tesz még egy próbát. Nehogy már ő legyen az udvariatlan!
- Midori? - ismételte meg kissé határozottabban.
Semmi válasz, ahogy sejtette. Hát jó... alig bírta megállni, hogy elmosolyodjon. Nem merte újból elővenni a GPS-t, nehogy leleplezze azt, hogy pontosan tudja, hol van a lány. Vagy legalábbis sejti.
- Biztosan elment... - szólt, mintha fennhangon gondolkodna. - Gondolom, neki is eszébe jutott, hogy ez hamarosan tiltott zóna lesz.
Mintha sak véletlenül tenné, balra fordult az iskola sarkán, hogy az épületet megkerülve így a keleti hegyek felé nézzen. Közben minden egyes idegszála ugrásra készen feszült meg és még jobban szorította a bicskát.

Haruka megint tétovázott. Ránézett az órájára, hátha elszámolt valamit, de tudta, hogy már az utolsó embernek is ki kellett mennie. Sejtette, hogy Shouri keresni fogja, de most mégsem tudta rávenni magát, hogy elé menjen. Túlságosan is félt.

- Igaz! - gondolta Midori - El kell innen tűnnie. Nemsokára ez tiltott terület. De ezzel több probléma is volt. Először is Shouri még itt van nem csaphat zajt. Másodszor is... szemmel akarta őt tartani még egy darabig. Várjon majd két percet, aztán sprint? Shouri meg benn marad? Próbálja ezt megjátszani? Hell, no! O_O Eszébe se volt kinyírni valakit, és ez tulajdonképpen az lenne... (Meg egyébként se tudja akkor lootolni... ˇˇ)
Ráadásul ez kockázatos lenne. Kérdés persze... lehet, hogy Shouri már tényleg távozni készül. Egy kicsit még várt. Ha nem történik semmi, akkor majd lassan behátrál az erdőbe.

Yuki megnyugodva húzódott vissza Himeno mellé.
- Azt hiszem elment - mondta neki, még mindig suttogva. Leült a földre és a lányt figyelte.
- Te végig itt voltál? Összefutottál, vagy láttál másokat? Vajon a többiek hogy állnak hozzá... ehhez a ... játékhoz?

Shouri futva kerülte meg hátulról az iskolát, de mielőtt elérte volna a hátsó sarkot, hasra vágta magát és bekúszott a fák közé. Még nem tudta, pontosan mit is akar tenni, de hogy még nem akar meghalni vagy egyszerűen felrobbanni, az biztos! Az egyik sűrű bokor alatt végre ismét elő merte venni zsebébe süllyesztett GPS-ét és szemeit mohón a képernyőre tapasztotta.

Himeno arca lassan elvörösödött. Csak most emlékezett rá vissza, hogy ilyen kritikus pillanatban elaludt.
- Én... - kezdte tétován. - Tudod, meg voltam ilyedve és elég fáradt is voltam... azt hiszem, elaludtam...
Szégyenkezve lesütötte a szemeit.
- Ezért nem is tudok semmit...

Midori lassan hátrálni kezdett az erdő felé. Nem tudta pontosan meddig ér a zóna határa, de ilyennel nem jó játszani. Ha valamit kockáztat, hát inkább Shourit, mint a robbanást, hátat fordított hát, és elindult az erdő felé, egyre mélyebbre nyugaton. Közben próbált halk lenni és figyelte, néha hátra-hátra pillantva, mit tesz Shouri, de már nem volt a szeme előtt. Csak a fülére hagyatkozhatott.

Shouri lélegzetvisszafojtva figyelte, ahogy az egyik pötty végre megmozdul, majd lassan eltűnik a képernyőről. A másik viszont még mindig mozdulatlan volt. Mindegy, ha Eizan vagy Midori az, max szépen felrobban, eggyel kevesebb. Kísértést érzett rá, hogy a mozgó pötty után induljon, de előbb valami jobb fegyvert akart szerezni, mint a bicskája. Mámoros érzés töltötte el - a vadászat lehetősége. Hogy pont emberekre, ráadásul a saját osztálytársaira vadászik majd, az vajmi kevéssé érdekelte.
Ekkor jutott eszébe Haruka. Szája széles vigyorra húzódott. Meg kell találnia Harukát! És a GPS-szel ez talán nem is lesz olyan nehéz.

Nami időközben megkerülte a hegy keleti csücskét. Úgy számolta, a barlang mögött lehet. Óvatosan végigpásztázta a vidéket. A sziklák jó búvóhelyként szolgálhatnak. Nem a legjobb, de... ha túl jó lenne túl sokan jönnének ide. Persze így is lehet, hogy valaki itt bújt meg. Meg kell bizonyosodnia róla... Nem látott senkit. De ezek közt a sziklák közt tényleg nem könnyű megállapítani. Megrántotta a vállát. Ha valaki rátámad... hát ő járt a rosszabbul. Még mindig a keze ügyében volt az összehajtott lándzsa és a másodperc töredéke alatt ki tudta nyitni.

Midori kicsit csalódottan sétált tovább az erdőben. Persze nem kellett volna annak lennie, hiszen életban van, de... Sebaj, lesz még lehetőség! Most koncentráljunk arra, ahol vagyunk. Előkaparta a térképéta hátizsákjából. Elvileg előtte nem messze egy tisztásnak kell lennie.

Kitada Sayuri (lányok, 7.) nem tett meg túl nagy utat. Inkább csak körbe-körbe bolyongott. Nem tévedt el, márcsak azért sem mert a kezében volt az iránytűje. Csak eddig nem akart kimenni az erődőből. De most már nem is érdemes. Hajnalodott. Körbtekintett, s kinézte magának a megfelelő helyet. Oké. Akkor a nappalt itt vészelem át, ha nem jön közbe valami. Leült, s a fegyverét nézegette. Aztán mikor megunta, letette maga mellé, és ivott egy kicsit. Ránézett az órájára. Hajnali háromnegyed 5 körül járt. Szóval az iskola már tiltott zóna. Mindenki kint van. Még másfél óra és megtudja hány halott van már. Biztos volt benne, hogy van. Ja persze, meg látott is egyet! Kuroshi. Meg azóta valószínűleg Sasame is az. Bár Minamiék próbálták megmenteni. Illetve Minami. Istenem, de ciki! Nomiya egy lány szoknyája mögé bújt! Pasasok! Olyan jellemző! Nem volt bűntudata, hogy nem segített nekik. Nem az ő dolga. Épp elég neki a saját életével törődnie. Aki hülye... nos... szar ügy.

Maeki Ichiru (fiúk, 2.) nem is olyan messze Sayuritól, szintén egy bozótosban ücsörgött. Szóval van egy szomszédja. Legalább szemmel tudja tartani, és úgy tűnt, a lány nem vette észre. Addig jó. Mindkettőjüknek.

Torano Tesshin (fiúk, 3.) szintén a fák közt ücsörgött, bár az erdőnek nem azon a részén ahol Sayuriék. Senkit sem látott a környéken, de nem is nagyon kereste őket. Inkább csendben meghúzta magát, és résen volt, hogy ha valaki jön, ő legyen az, aki előbb látja meg. Nobu mellett ő volt a legalacsonyabb fiú az osztályban. Ciki vagy sem, de a lányok többsége is magasabb volt náluk.

Daisuke nem akart tovább az apró településen maradni, ám lassan mintha szürkülni kezdett volna. A biztonság kedvéért viszont mégis a maradás mellett döntött, meg jobb ötlete sem nagyon volt, hogy hova kéne mennie. Végül visszament a nemrég elhagyott házba, de most nem ment fel az emeletre, hanem az egyik hátsó szobába rendezkedett be. Ha esetleg valaki meglepné – ami jelen körülmények között nem kizárt – még mindig ott lesz számára menekülési lehetőségnek az egyik hátsó ablak, és már rögtön kereket is oldott. Kár, hogy nem tudja, mi lehet Himenóval. Értetlenül megrázta a fejét a gondolatra, biztosan megvan valahogy.

Kohei egyre jobban elvesztette az időérzékét, ahogy még mindig a fa ágai közt a távoli neszeket hallgatta. Lehet, hogy rossz helyet választott a táborozásra? Nagyon úgy tűnt, hogy erre senki sem járt mostanában. De… csak még egy kicsit.

Chino töretlenül haladt északra abból a célból, hogy mielőbb beérje Fumit és azután együtt megkereshessék Saikát – már ha még életben van. Út közben elhaladt egy magányos tölgy mellett is, de most valahogy nem nagyon figyelt rá. Pedig a fa lombjai közül igenis szemmel tartották a lányt.
Haruka nagyot sóhajtott. Nem kuksolhat itt végig, valamit tennie kell! Hisz Tatsuyának sem ezt ígérte olyan nagy bátorsággal nemrég. Mikor megbizonyosodott róla, hogy senki sem közeleg, óvatosan lemászott eddigi búvóhelyéről. Itt az ideje, hogy akcióba lendüljön! Földet érve érezte, hogy otthonról hozott táskája rettenetesen húzza vállát. Mi a franc lehet benne? Lerakta a földre és belenézett. Keserű nevetés hagyta el a torkát, mikor elővette belőle azt a nehéz tárgyat, amit még az osztályfőnökük feje fölé akart helyezni. Milyen távolinak is érezte most azt a világot! Ez már közel sem a szórakozásról szólt, mint hajdani „tréfái”. Egy savanyú grimasszal lerakta a nehezéket, legalább az ne húzza már a vállát. Ekkor látta meg a maradék rajzszögeket táskája alján. Érdeklődve vette ki az éles kis tárgyakat rejtő dobozt. Ezekkel még lehet valamit kezdeni! Végigpásztázta a fa alacsonyabb ágait és letört egy vékonyabb ágat, majd nekiállt, hogy kifaragja a kisollójával – pontosabban egy üregszerű valamit fúrt belé. Kifújta az immár üreges ágból a maradék faforgácsot és próbaként belerakott a végébe egy kis rajzszöget. Tökéletes, se nem túl szűk, se nem túl széles! Nem épp a leghatásosabb, de még mindig jó, ha mondjuk elfogynak a nyilai vagy történne valami az íjjal. Na jó, most jöhet a következő lépés. Két táska felesleges, az egyiktől meg kell szabadulnia. Hátát nekitámasztotta a fa törzsének és elkezdte átnézni holmijait.

Matsue kissé fáradtan dőlt hátra székében.
- Na, ez is megvolt, lássuk, mi volt eddig.
Érdeklődve futtatta végig tekintetét az eddig történteken, utoljára hagyva a halottak listáját.
- Hmm, eddig három halott, nem is olyan rossz arány, lesz ez még jobb is – már csak a gondolatra is elmosolyodott. – Látom, ők is próbálnak csoportokban járkálni, de mint tudjuk, ez úgysem lesz hosszú életű… viszont ez a kettő… szóval a déli csúcs felé indulnak, mi? Ez érdekesnek ígérkezik, roppant érdekesnek…

Az immár hat főt számláló kis csapat egyre jobban benyomult az erdőbe. Nagyrészt csendben voltak, inkább nem beszélgettek, nehogy valaki váratlanul rájuk találjon. Néha azért kommunikálniuk kellett, hogy a némaság ne őrjítse meg őket annyira, meg hogy egyeztessenek az irányukat illetően. Kazushige egy idő után arra lett figyelmes, hogy bal kéz felé mintha ritkultak volna a fák. Lassan megállt és a többiek követték példáját.
- Szerintem arra van az az erdei tisztás. Mit gondoltok, mennyünk tovább egyenesen, vagy letérjünk?
- Inkább mennyünk tovább – válaszolt Ami. – Nyílt terepen túl feltűnőek lennénk ennyien, de ez csak egy vélemény, nyugodtan bele lehet kötni.

Sayurinak hirtelen rossz érzése támadt. Valaki... figyeli... Lassan, hogy lehető legkevésbé legyen feltűnő körbenézett, s a fegyveréért nyúlt. Nem látott senkit sem. Mégis biztos volt benne...

- Nem, igazad van - mondta Nomiya - Menjünk tovább. VIszont... hosszú távon... Túl sokan vagyunk, hogy csakúgy kószáljunk. Keresni kéne egy zárt helyet. Akkor, igaz, hogy szinte biztos ránk akadnak, de így is feltűnőek vagyunk. És ott ezzel a helyzettel ellentétben mi vagyunk előnybne, tudunk védekezni. Kérdés mi legyen az a hely. Ötlet?

Ichiru észrevette, hogy Sayuri mozgolódik. Innen nem látta, hogy mit csinál, ezért megpróbált közelebb kúszni. Ekkor követett el hibát. A lány látta, hogy hol rezzen meg a növényzet, s már be tudta mérni ellenfelét. Hátrálni kezdett, már nem is figyelve, arra, hogy hangos-e. Ichiru támadó szándékot sejtett, ezért inkább felállt, hogy biztosan lássa a helyzetet. Sayuri egy fejszét tartott a kezében.
- Állj meg ott ahol vagy, Ichiru! - kiabált rá.
- Hé nyugi, nem akarlak bántani, csak... - kezdte a fiú, de a lány közbevágott.
- Persze én meg Szűz Mária vagyok! Ha közelebb jössz feltrancsírozlak!
Ichiru megtorpant. Ha harcolni kell harcol, de ha valahogy el tudja kerülni. A lány még mindig hátrált, majd amikor úgy érezte elég messze van hátatfordított, hogy elrohanjon. Ichiru a kezében tartott fegyverre nézett. Olyan könnyű célpont lenne most a lány... Tétovázott. Aztán elment az esély.

Barlang vagy torony, barlang vagy torony?!
Ichiro több százszor tette már föl magában az őrjítő kérdést, de még mindig nem tudott semmi biztosat. Rendben, akkor döntsön a szerencse. Amelyik irányt először meglátja, arra indul. Becsukta a szemét, megfordult párszor a tengelye körül, majd újra kinyitotta a szemét. Az északi hegyek keletebbi csúcsai magasodtak nem messze elöl. Tehát barlang. Ichiro reménykedve indult tovább.

Akihito ahogy kinézett az ablakon látta, hogy hajnalodik. Nem akaródzott ebben a házban maradnia. Mozogni se jó ötlet, de... Biztos lesz, aki egy házat néz ki magának. Valahova el kellett tűnnie. Mellette volt egy erdő... Akár... Ha mást nem ott bújik meg. A kapott fegyverét már rég eltette, használhatatlan volt a számára. Korábban kutatott a házban újak után, de... amik igazán jók lettek volna, és számított rá egy halászházban... Nos semmi olyasmit nem talált. Ellenben dísztárgyként a falon talált valamit. Még mindig jobb, mint az eddigi fegyvere... Most tehát azt tartotta a kezében, miközben kiment a házból.

Saika még mindig a házban ücsörgött, s épp kenyeret evett. Ha már aludni nem aludhat, legalább eszik. Bár ettől nem lett éberebb. Jó lenne egy kávé! Vajon van itt lehetőség főzésre? Gáz nincs... ezt gyorsan sikerült megállapítania. Óvatosan kilopózott a házból, s rögtön észrevette a kerti kutat. Feltöltötte a vízkészletét, aztán tovább nézelődött. Farakás az udvaron. Hmm... tábortüzet gyújtson a házban? Próbált kisebb ágakat keresni, amit egyszerűen csak odarak a tűzhelyre és majd gyufával begyújtja, vagy ilyesmi. Néhány perces válogatás után egy nagy adag gallyal a kezében ment be. Milyen viccesen néz ki... A konyhában lerakta a gallyakat, és ha nem is teljes nyugalommal, de letette a hátizsákját is, mert már nagyon húzta a vállát. Nem hurcolhatja még itt is folyton magával. Nekiállt gyufát keresni. Ám nem talált sehol sem. Aztán az egyik hálószoba fiókjában nagynehezen ráakadt egy öngyújtóra. Ez jó lesz. Mielőtt visszament a konyhájába, a táskájához a kezébe vette a bicskát. Biztos, ami biztos. De semmi nem változott. Egyedül volt a házban. Ja, persze! Kávé... Meg kéne nézni, hogy van-e egyáltalán... Kinyitotta az egyik felső polcot, és mi szemezett vele azonnal? Hát persze, hogy amit keresett! Elmosolyodott. Valami jó is történik ma. Nekiállt főzőcskézni.

Benawi és Yuuka lassan haladtak a meredek ösvényen. Benawi megtorpant, mire a lány várakozóan nézett rá.
- Elágazás - mondta a fiú - Most merre menjünk?

Yuuka a két irányt fontolgatva előbb északra, majd délre pillantott.
- Legyen... legyen észak, de ne kérdezd, miért!
Azzal mintegy vándorbotként használva kaszáját balra fordult.

Shinji kinézett az ablakon. Pirkad. Előkötörta az egyik kölcsönkönyvet a táskájából. Végre lehet olvasni! Most jobb dolga úgy sincs. A házban semmi érdekeset nem talált, s az ablakon kifelé figyelve se látott mozgást... Bár ugye ebben a sötétben. Nappal kicsit jobb lesz a helyzet. Bár még nem tudta pontosan mit cisnálna akkor, ha rátalál valakire.

Benawi követte a lányt. Végülis teljesen mindegy merre mennek, ezért is kérdezte. Világosodott. A hegytetőről szép rálátásuk lesz mindenre. Végülis jó hely ez. Ahogy felnézett úgy látta, hogy az emlékmű környékén sziklák, kicsit lejjeb pedig fák is magasodtak. Jó lesz az!

Yuukáék végül nem másztak fel az emlékműig, a fák közt táboroztak le. Itt egy kicsivel rejtettebben vannak, s ha körül akarnak nézni, majd felmennek. Egyenlőre jó itt.

Sorano letette, amivel eddig foglalatoskodott, s felállt, h kinyújtóztassa tagjait a hajnali fényben. Elégedetten konstatálta, hogy Himeno hullasápadt, és lehunyt szemmel dől az emlékműek. Natsuki már jobb színben volt. Úgy várta hamarosan visszanyeri a régi erejét. Pompás... Nem tetszett neki az éjszakai rinyálás. Kaori pont háttal állt neki és valamit a lejtő felé figyelt, a fák között. Aztán hátrafordult abba az irányba, ahol Sorano ücsörgött még az előbb, majd kicsit meglepődött, h már elment onnan. Odasétált hozzá.
- Vendégeink lesznek - bökött a fák felé. Sorano az adott irányba meresztgette a szemét és elmosolyodott.
- Ketten?
- Én csak annyit láttam, de ha te is... akkor valószínűleg.
- Hmm... Érdekes lesz.
Himeno felé pillantott. Ahogy várta ez erre rászegezte sápadt tekintetét, aztán, ahogy észrevette, hogy Sorano ránéz, gyorsan elkapta a fejét. Erre Sorano lassan odasétált hozzá, és leguggolt mellé. Himeno remegni kezdett. A lány finoman végigsimított az arcán, látta, hogy az már csak ennyitől is gyorsabban szedi a levegőt.
- Félsz? - kérdezte. Himeno a szájába harapott. Mint mondhatna erre. Látszott, hogy félt. Borzasztóan. Már nem remélte, egy kicsit talán, de ha próbált reális lenni nem, hogy túlélheti. De... tudta, hogy ez a lány nem fogja hagyni, csakúgy meghalni... És rettegett a szenvedéstől. És a legrosszabb, hogy ezt ő pontosan tudta! Mit tehetne?!
Sorano halkan felnevetett.
- Jó... Elmondok neked egy titkot. Vannak páran nem messze tőlünk... Nem tudom kik azok. De... ha eljátszodozom velük, nos... talán beérem annyival... Szeretnéd? Szeretnéd, ha téged nem bántanálak? Csak kérned kell... Ha szeretnéd, velük szórakozom helyetted, mit szólsz? Vagy előbb tudni szeretnéd kik ők? Ha barátok nem, ha nem annyira, akkor igen? Ez logikus döntés lenne... Én megértő vagyok, mindent meg tudunk beszélni.
Himeno legszívesebben leköpte volna a lányt. Amiket mondott... Olyan nyilvánvalóan... te jó ég, hogy is mehetne bele ilyenbe?! Más szenvedjen helyette? Hogy képes ilyet felajánlani neki?! Ez élvezi, hogy emiatt áttereli rá a felelősséget! Hogy ő a hibás mások szenvedéséért! Mért csinálja ez?! A fenébe... a fenébe... Képtelen lesz... képtelen lesz jó döntést hozni... A teste egyszerűen könyörgött, hogy történjen bármi, mindegy, csak ne neki kelljen szenvedni! Megborzongott.

Yuuka fáradtan rogyott le az egyik fa tövébe és meghúzta vizesüvegét. A kaszáját maga mellé rakta, úgy, hogy bármikor elérje, ha valami váratlan történne. Mondjuk nem valószínű, hogy egy lesből rátámadó lövész golyóját ki tudná védeni vele, de legalább valami biztonságérzetet adott.
Hátrahajtotta fejét és a fák koronái között világosodó égre szegezte tekintetét, majd halkan dúdolni kezdett. Szüksége volt erre, hogy ki tudja adni magából a felgyülemlett feszültséget és keserűget.
"Nem kell hősnek lenned..." - hangzott halkan a dallam, aminek teljesen átadta magát. Mit jelenthet hősnek lenni ilyen körülmények között? Az számít annak, aki minden körülmények között helyt áll, és még a gyilkolástól sem riad meg? Vagy az, aki inkább az árnyak közt bújkál, talán egyesek által gyávának kikiáltva, hogy inkább ne is vegyen részt ebben az egészben? Vagy talán az összefogás? Mi a helyes döntés?
Lehunyta a szemét és tisztán csengő hangján folytatta a dalt. Nem érdekelte, meghallja-e valaki, a lényeg az volt, hogy újra énekelhetett - talán utoljára.

Nobu a sziklákhoz érve visszanézett a tóra. Annak tükrét vörösre festették a kelő nap ezerszínű sugarai. Nekidőlt egy sziklának és pár percig gyönyörködött a látványban. Ki tudja láthat-e még ilyet... Most talán... túl szerntimentális volt fiú létére, de... számít most már mit gondolnának a többiek? Ugyan... Mosolyogva nézte a természet játékát. Valami furcsa megnyugvással töltötte el.

Fumi nagy megkönnyebbülten vette észre a kis házat a tó partján. Hát végre ideért! Boldogan futásnak eredt, de mikor már olyan közel ért, hogy alaposabban szemügyre tudta venni a részleteket, döbbenten vette tudomásul, hogy valaki leütötte a zárat. Furcsa félelem kerítette hatalmába, amint földbe gyökerezett lábbal figyelte az ajtót. Valaki megelőzte... vagy eredetileg is így lett volna az ajtó? Kicsit összeszedte magát, és összekuporodva közeledett a házhoz úgy, hogy az ablakokból lehetőleg ne láthassák. Végtelennek tűnő percek után elérte az ajtót, de nem mert benyitni, így csak annyira futotta, hogy lekuporodott az egyik ablak alá. Ismét kis idő kellett ahhoz, hogy egyáltalán be merjen lesni. - de semmit nem látott, odabent minden sötét volt. Ez viszont közel sem jelentette azt, hogy nincs bent senki. Fumi visszaült a földre és átölelte érdeit. Meg kell várnia Chinot, együtt talán lesz bátorságuk bemenni.

Benawi először rosszallóan nézett a lányra, és szólásra nyitotta a száját. Aztán meggondolta magát. Szép hangja volt... Őrültség, felhívja magukra a figyelmet, de... Szabad egy ilyen helyzetben rászólnia? Még ha a dalolászással megírja a sorsukat is? Lehajtotta a fejét. Mindegy... Ismerte ezt a dalt, valamikor még gyerekkorából. Most olyan... megnyugtatóan hatott.

Soranoból kifakadt a nevetés, s a szája elé tette a kezét, hogy csak maximum Natsukiék hallhassák.
- Micsoda bolond! Kinek jut eszébe ilyenkor énekelni! Hahahaaa... Meg sem érdemli az ilyen az életet... Micsoda szerencsétlen.
Himenonak kitágult a pupillája. Yuuka! Jaj, ne... Ő olyan kedves, szelburdi, életvidám lány volt... Illetve még az, de... meddig? Mégcsak figyelmeztetni se tudja sehogy... Vagy? Ha bármit is megpróbálna... Nem biztos, hogy sikerrel járna, de... az biztos, h Sorano kicsinálná miatta... Mit tegyen, mit tegyen...
- Nos? - kérdezte a lány - Döntöttél? Tudod ki ez a lány?
Himeno sápadtan meredt a földre.
- Értem. Hallgatás beleegyezés... - mondta hidegen, s felállt, visszasétált Kaori mellé a lejtő felé - Vigyázz rá! - adta ki a parancsot. Ja... és kéne valami más fegyver is...
- Ne... nekem nekem nincs semmi használható! - védekezett a lány. Sorano a kezét nyújtotta, s Kaori kelletlenül átadta neki.
- Hmmm... Ez se rossz... De most tényleg nem ilyenre gondoltam... Nos, akkor. Natsuki!
A lány felnézett rá a földről.
- Mi az? - kérdezte, mostanra a hangja is visszanyerte a szokásos színét.
- Gyere velem szórakozni egy kicsit... - mondta mézesmázos hangon, de Natsuki látta a tekintetéből, hogy ez... Nem volt ebben semmi kérés, vagy lehetőség arra, hogy nemet mondjon. Így hát felállt, nem kelletlenül, ha már meg kell tennie próbálta mindenkivel körülötte, még Maival is elhitetni, hogy ezt ő is élvezi és cisnálni akarja... Vagy talán így is volt? Nem érzett undort, pedig sejtette mi következik. Ketten elindultak lefelé a lejtőn. Aztán... Feltűnésmentesen visszanézett Kaorira. Az elhalványuló arccal nézett utánuk. Natsuki biccentett egy aprót a fejével az emlékmű felé. Kaori még sápadtabb lett, de... Bólintott egyet a lány felé... Remélte, hogy jól érti, amit a lány akar. De még ha nem is... Egy jó ötletet adott.

Pár perc relaxálás után a fiú folytatta az útját. Nem igazán fárasztotta el az éjszaka, ettől a röpke pihenéstől pedig még inkább élénknek érezte magát. A nyugati hegy sziklái mögött kisebb facsoportok is voltak, most az egyik ilyenbe ért bele. Elgondolkozva sétált, amikor meglátott valakit nem messze maga előtt, a fákon túl a szikláknál. Egy lányt, aki a tenger felé nézett. Méghozzá... Ó, te jó ég! Ő... Hiszen ez a lány... Feszes ruha volt rajta és mély dekoltázsa. Nobu érezte, hogy az arcába fut a vér. A lány megmozdult ő pedig bevágódott a legközelebbi fa törzse mögé. Érezte, hogy felgyorsul a légzése. A hátizsákját maga előtt szorította.
- Láttalak ám... - hallotta felzengeni a lány hangját. Ez nem lehet igaz! Tiszta vörös a feje, így nem jöhet elő, hogy tudna lenyugodni? A hang tulajdonosa folytatta - Jól van, te kis gyáva, ha nem mozdulsz, majd odamegyek én...
Lépteket hallott. Belenyúlt a táskájába, s előhúzta a fegyverét. Mielőtt a lány odaérhetett volna, elengedte a táskáját - tompa puffanással ért földet -, s kilépett a lánnyal szembe. Annak egy apró meglepetés suhant át az arcán, de talán csak képzelte, a következő pillanatban ugyanolyan volt a tekintete. Milyen is? Mint aki valamin nagyon jól szórakozik...
- Ó, a kicsi Nobu-chan!
Nobut elöntötte a düh, érezte, ahogy keze megszorítja a fegyver rúdját, s felemeli.
- Nocsak, harcolni akarsz? Esélyed sincs! Egy ilyen kisfiúnak, ellenem! Nevetséges...
Ezen a ponton csordúlt túl az a bizonyos pohár. Nobu meglendítette a fegyverét, s a számtalan éles fémlemez kígyózva megindult a lány felé...

Tesshin valami zajt hallott. Ez már nem az első ilyen volt. Nem tetszett neki a dolog, s most végre döntésre szánta el magát. Felvette a táskáját, hogy keressen egy biztonságosabb, nyugisabb helyet.

Mikomi a falnak dőlve ült, nővére fejét az ölébe fektetve aludt. Kezét a vállára tette és vigyázott testvére álmára. Vajon meg tudja védeni?