3. - A játszma elkezdődött

- Akkor üzenet kizárva - mondta Kazushige. Látta Mizuki csalódottságát, ezért még hozzátette - Azért ötletnek nem volt rossz, Kazeoka-chan. De most megint ott tartunk, hogy Eizanéknak maguknak kell majd boldogulniuk. Bár még van két embernyi időnk, hogy átgondoljuk.

Hiroshi most már biztos volt benne, hogy valaki épp magát préseli befelé a szűk járaton. Lehet, hogy mégsem volt olyan jó ötlet itt maradni, hisz ha menekülésre kerülne a sor, elég nehéz lenne innen kimásznia. Hang nélkül felemelte fegyverét, azután megtorpant.
Mi van, ha Ichiro talált ide? Biztosra kell mennie!

Sasame megborzongott:
- Milyen morbid visszaszámlálás... - erről másvalami is eszébe jutott - Hatkor megtudjuk kik az eddigi halottak... Már ha van több is - még egyszer megborzongott, mikor arra gondolt, hogy kishíján ő is közéjük került.
- Én azt mondom bízzuk ezt Eizanra - mondta Nomiya - Tudom, a kényelmesebb megoldást választom, de... - nem tudott jó kifogást találni.

Nami nagy nehezen bemászott. Eszébe se jutott, hogy lehetne itt valaki. Ledobta mind két hátizsákját. Előkotorta a vaksötétben a zseblámpáját, s saját zsákjából kiemelt pár cuccot, egy apróbb tárgyat pedig átrakott a kapott zsákba. Úgy döntött ideje fájó búcsút vennie saját táskájától a benne maradt felesleges cucokkal együtt. A lámpját a régi zsáknak döntötte fényét a plafon felé iránytva, hogy lásson is valamit. Aztán nekiállt lehámozni magáról a blúzát.

Hiroshi látta a felvillanó zseblámpafényt és megkockáztatott egy gyors kilesést fedezékéből. Nem Ichiro mászott be a barlangba, hanem Natsuki bandájának egyik tagja... aki épp azon volt, hogy megszabaduljon a ruháitól! A fiú kis híján kiszédült az átjáróból, de sikerült összeszedni magát és visszahúzódva nagy levegőt vett. Egyenlőre nem állt szándékában felfednie magát.

Nami miután sikeresen nadrágra és kényelmesebb felsőre váltott - persze ezek is rendkívül szexisek voltak, legalább annyira feszes, mintha bőrszerkó lenne rajta, pedig nem! A lényeg viszont most, hogy ebben már tud harcolni. Persze nem elhanyagolható az sem, hogy szédületesen jól néz ki. Leült a földre, s megmozgatta a kissé emelt sarkú cipőben elgémberedett lábait. Egy nyárias csizmára váltott, amit azért szeretett nagyon, mert tökéletesen fogta a lábát. Ki gondolta volna, hogy ennek ennyire fog egyszer örülni! Miután teljesen átvedlett, még utoljára lecsekkolta magát, aztán felkapta a hátizsákját. A másik zsákra és a ruhadarabokra még egy búcsúzó pillantást vetett, aztán elindult kijárat felé. Ebben a cuccban már mászni is kényelmesebb lesz. Jó, hogy bejött ide átöltözni. Kellemetlen lett volna a szabadban... Még csak az hiányzott volna, hogy valaki akkor támadjon rá, mikor épp egy szál melltartóban áll! Bár szép látvány lett volna fehérneműben, ahogy a lándzsát forgatja... Halkan nevetett a gondolatra. Az ilyen dolgok csak egy filmben néznek ki jól.

Nobu hátán valahogy olyan nagynak tűnt a kapott táska. Ám alacsony termete ellenére, mégsem volt gyenge, simán elbírta, csak valahogy a látszat volt rossz. Tudta, sokan kimentek már előtte, szinte mindenki, így csak óvatosan kidugta az orrát, és körbenézett mielőtt bármit is csinált volna.

Hiroshi hallotta, amint Nami a kijárat felé indult. Hátát nekivetve a falnak lassan leült a földre. Tudta, hogy rendesen meglephette volna Namit, ha előront fegyverével, de ismerve magát azt is tudta, hogy elég nehezen összpontosított volna a harcra egy fehérneműs amazon ellen. Különben is, ha Ichiro megjön, sokkal szórakoztatóbb is lehet ez az egész. Már ha a szórakoztató jó szó erre...

Ichiro egy ideig a tölgy felé ment, ahogy eltervezte, de azután meggondolta magát. Végiggondolva helyzetét nem tartotta túl valószínűnek, hogy Hiroshi a tóhoz hívta volna, hiszen ott sokkal nagyobb lenne az eshetősége, hogy elkerülik egymást. Így az északkeleti hegyek felé fordult, és még mindig volt kis ideje, hogy eldöntse: torony vagy barlang?

- Mindjárt jön Nobu - állapított meg Kazushige. - Azt hiszem ezúttal is vállalom az önjelölt kapcsolatteremtő szerepét.
Megejtett egy halvány mosolyt és lassan felállt, hogy visszatérjen előző helyére, mikor Chino elé ment. Ám csak pár lépést tett meg, mikor megállt. Lehet, hogy Nobu esetleg megijed tőle, és valami olyat tesz, amit később megbán. Inkább kicsit távolabb állt meg, de azért jól láthatóan.

Nobu észrevette Kuroshi holttestét. Szóval elkezdődött a játék. Vajon ő az egyetlen halott, vagy...? Nemsokára úgyis megtudja. Egy lépést tett még előre, s ekkor vette észre Kazushigét. Pár másodpercig csak nézett rá, enm tudta mire vélje, hogy még itt van.
- Vársz valakire? - kérdezte. Maga is meglepődött rajta mennyire nyugodt a hangja. Bár ezt rajta kívül valószínűleg senkoi sem vette észre, mert nem volt elég mély a hangja, még inkább kisfiús, bár nem zavaróan magas, de magabiztosnak semmiképp sem tűnhetett.

- Öhm... igen, történetesen rád - mosolygott Kuroshi a fiúra, majd Kuroshi felé intett a fejével. - Amúgy nem én öltem meg... vagyis nem mi. Ugyanis többen vagyunk, hátha így sikerül valami életben maradás-szerűt összehoznunk. Természetesen nem kényszerítünk senkit, ha egyedül akarsz nekivágni, de gondoltuk felajánljuk, hátha.
Várakozón nézett a fiúra, miközben a többiek egy szót sem szóltak. Hát persze, ha esetleg Nobu mégis meggárgyul és ellene fordul, róluk nem tudja, hol vannak, hagyjuk csak Kazushigét, amíg lelépünk... Megrázta a fejét, hogy elzavarja bántó gondolatait.

Nobu ismét Kuroshi felé nézett. Kuroshi az egyes... vagyis az volt, Kazushige meg a 9-es, pont előtte. Leszámítva persze Madara Chinot, de ő lány. Tulajdonképpen. Átsuhant egy gondolat a fején:
Vajon hanyadszorra mondhatják el ezt el, hogy nem ők ölték meg Kuroshit? Elég logikus, hogy nem ők tették, de persze mégis ez jut először az ember eszébe, ah látnak egy hullát meg egy élőt. Persze, lehet, hogy Kuroshi csak később jött vissza és akkor... De neki aztán mindegy is. Megint meglepődött magán, vagyis inkább már félt. Félt magától, hogy miért ennyire nyugodt. Nem kéne annak lennie. És mégis.
- Hát ez rendes tőled - szólalt meg végül - Vagyis tőletek. De most nincs kedvem - megrántotta a vállát. Ez nem tűnt logikus magyarázatnak. Sőt, idióta és idegesítő volt ebben a helyzetben. De nem volt kedve magyarázkodni, vagy megindokolni azt a döntését, amit maga se értett. Elindult megkerlni az épületet, de közben még visszanézett Kazushigére:
- Sok szerencsét nektek! Add át a többieknek is!

Kazushige maga sem tudta miért, de megkönnyebbülten felsóhajtott. Volt valami Nobuban, ami... nos, zavarta. Ami eddig nem volt ott, amit nem tudott hova tenni. Sorban a második ember utasította őket vissza... vagy lehet, hogy csak őt? Kissé csalódottan ment vissza a többiekhez.
- Figyeljetek, legközelebb inkább menjen más - mondta. - Mióta én próbálkozok, valahogy nem jön össze.
Megvonta a vállát és leült a többiek mellé a földre.

Minami elgondolkozva nézte An'tayoko-kunt, aztán kissé késve, de észbekapott:
- Nem a te hibád... - mondta gyorsan - Nekünk se jött össze mindig... - aztán témát válott - Nobu olyan... furcsa volt, nem? Kicsit aggódom miatta...
Érezte, hogy Higashi-kun megmozdul mellett - most vette csak észre, hogy olyan közel van hozzá, hogy összeért a karjuk! - gyorsan odébbhúzódott és a fiúra kapta a fejét.
- Mi a baj?
- Mi lenne? - kérdezett vissza mogorván a fiú - Ma mást sem cisnálsz, mint ezt kérdezgeted mindenkitől. Mi a baj, mi a baj...
Minami megütközve nézett rá. De tényleg... mi baja van már?

Nobu testmagasságát megszégyenítően gyors tempóban igyekezett észak felé. Messze maga előtt fákat látott, de előtte még egy sziklásabb részen is át kellett vágnia. Búvóhelynek nem túl jó. Az erdő zártabb. De épp ezért nem kellett attól tartania, hogy bárki is itt állt meg. Ha mentek is erre emberek, már áthaladtak. Azért, próbált szikla mögül szikla mögé, növény mögül, növény mögé haladni. Vagy ugyanezt keverve. Akinek ez bonyolult volt, a lényeg, hogy, megpróbált úgy haladni, hogy ne vegyék észre.

- Srácok, nem most kéne összekapni - sóhajtott Kazushige. - Hamarosan jön Ami-chan, az utolsó a listánkon, ha lehet így fogalmaznom.
- Jó, hogy nem nevezed utolsó áldozatunknak - nyögte közbe Mizuki, de rögtön észbe kapott. - Bocsi, nem volt szándékos, én csak... tényleg kivagyok idegileg...
- Valahogy megértem - sóhajtott ismét Kazushige, kezdett már a rutinjává válni. - De így, hogy kb. két percünk van, felvetődött egy újabb kérdés. Hova is akarunk menni, ha Ami kijött?

Tatsuya nagyjából körbevilágított zseblámpájával a házban, mielőtt belépett volna.
- Úgy tűnik, nincs itt senki... ha mégis, akkor megszívjuk.
Óvatosan átlépett a küszöbön és még egyszer körülnézett. Nem hallott vagy látott semmit.
- Szerinted? - kérdezte Kentát, miközben ujjaival tanácstalanul a hajába túrt. - Akkor maradjunk?

- Igazad van - mondta Minami - Kezdünk ingerlékenyek lenni, és már egymással is veszekszünk. Ez nem jó. Nagyon nem. Próbáljunk... összetartani, akármi is legyen.
Nomiya bólintott, aztán elkezdte ráncolni a homlokát. Hova is mehetnének?
- Mióta kijöttem - kezdte - Szinte mindenki északra futott, aki nem csatlakozott hozzánk. Leszámítva Sayurit - itt megborzongott - Jó ég, vigyázzatok azzal a nővel. Szerintem az már megőrült... Nagyon durva volt! Szóval, azt az irányt, északot hanyagoljuk. Amerre senki se ment az... tőlünk balra.
Mindenki tudta, hogy arra az irányra gondolt, ahol Kuroshi teste hever. Persze ez logikus. Senki se mert arra elindulni. Ők viszont már biztosak voltak benne, hogy már nincs ott a gyilkos. És ha le tudják győzni az undoruk - bocs Kuroshi, nem tehetsz róla :S -, akkor azzal az iránnyal jól járhatnak. Ezt megosztotta a többiekkel is.

Kenta szótlanul bólintott, s ő is beljebb merészkedett. Egy darabig szótlanul nézelődött, aztán leült a padlóra, hátát pedig a falnak támasztotta. Behunyta a szemét. Jól esett ez a kis pihenés. Persze sokáig nem élvezheti, gondolkodniuk kell. Pedig most bármit megadott volna egy pihe-puha ágyért! Gyorsan elhesegette a gondolatot és kinyitotta a szemét.
- Nem szabad vesztegetnünk az időt... Legrosszabb esetben, igaz ez a legrosszabb, de megeshet, hogy a nekünk kellő területet tiltott zónává minősítik reggel 7-től. Bár ennek a valószínűsége egész pontosan... - megakadt és elmosolyodott magán - ... senkit se érdekel... Szóval jobb, ha nekiállunk átgondolni a dolgokat. Mondtam már, hogy van egy tervem, ugye? Egyenlőre nem találtam benne hibát, de jobb, ha te is alaposan végigondolod. Remélem rendelkezel azokkal az ismeretekkel, ami belőlem hiányzik. Különben nagy szarban leszünk...

Natsukiék időközben megkerülték a hegyet, s most felfelé gyalogoltak a szentély felé vezető kellemes szerpentínen. Illetve kellemesnek csak Sorano számára volt mondható, Natsuki így is alig bírt járni. A másik utat nem bírta volna. Most már nem csak az arca volt sápadt, hanem mintha az egész teste, a szoknya alól kilógó combja, az ujjai, mindene. Nem szóltak egy szót se egymáshoz. Sorano kicsit csodálkozott, hogy Nami nem érte utol őket, elég lassan haladtak. Talán ő a másik úton indult el. A lényeg, hogy Kaori és Akeno már fenn várják őket.
Percekkel később, mikor az emlékmű túloldalánál felértek, egy lányt láttak meg a szikla mögött ülve kuporogni. Épp hátrafelé lesett, az emlékmű irányába, de ahogy meghallotta Natsuki bizonytalan lépteit (Sorano még az ilyen talajon is hangtalanul küzlekedett), feléjük kapta a fejét. Meglátva a két lányt, elsápadt, s kezét remegve az ölében tartott táskája köré csavarta. Himeno volt az. Mögötte az emlékmű tövében Kaori ücsörgött. Innen még nem látták Akenot. Sorano elmosolyodott. Hát akkor játszunk egy kicsit...
- Hé, Kaori! - kiáltott oda a lánynak. Kaori gyorsan felpattant, s ahogy meglátta barátait széles mosolyra szalad a szája. Aztán Natsukit jobban megnézve újra elkomorult. De mielőtt még megszólalhatott volna Sorano folytatta:
- Hogy lehetsz ilyen udvariatlan! Himeno itt ücsörög a földön, és te még csak fel sem invitálod, mert a suliban nem tartozott a bandánkba. Ejnye... Ez nem tesz jót a hírnevünknek...
Kaori mintha kővé dermedt volna. Ijedten odakapta a fejét, ahova Sorano nézett. Himeno nem sokkal előtte indult. Ezek szerint... végig ott ücsörgött? És nem vette észre?! Ebből nagy baj lehetett volna. De... Nem támadta meg, ami azt jelenti... Hogy valamiért nem tudta. Nem merte, vagy nem volt rá megfelelő eszköze, helyzete, lehetősége... Önkénytelenül is elmosolyodott, s elindult a két lány felé. Véletlenül se haladt túl Himeno szikláján, s ezzel sakkbantartotta a lányt.
- Nahát-nahát... Úgy sajnálom Himeno... nem is vettelek észre... Milyen... szörnyen-szörnyen udvariatlan vagyok...
Himeno kapkodni kezdte a levegőt. Ezek... ezek meg fogják ölni! Mit tehetne, a fenébe is, mit?!
Natsuki érezte, hogy szédül, talán már nem is értette teljesen a helyzetet. Előrébb sétált valamennyit, aztán mintha kifutott volna belőle az erő, érezte, hogy már nem bírja tartani a testét, a tőle jobbra lévő sziklának támaszkodott. Ő is nehézkesen lélegzett akárcsak a sarokbaszorított lány.
Himeno pillantása a Natsuki oldalára kötött rapierokra esett. Ez lehet az egyetlen esélye! Táskáját hátrahagyva hirtelen felpattant, s Natsuki felé iramodott. Kaorit meglepte ez a fordulat, s későn reagált.
Ám Sorano résen volt, s a lány után vetette magát. Utánakapott, s ugyan csak hosszú fekete haját érezte az ujjai közt, keményen megszorította, s hátrarántotta őt. Himeno még utánakapott a hozzá közelebb eső rapiernak, s sikerült is elérnie, elkezdte kihúzni Natsuki övéből, de erre az is észbekapott, s a fegyvere után nyúlt. Kitépte a lány kezéből.
Himeno ahogy a rántástól bekövetkező esés közben próbált a Soranotól ellenkező irányba nyújtozni, földetéréskor végighorzsolta a lábát. Sorano, még így, hogy biztonságban tudta Natsukit, sem engedte el a lányt, közelebb rántotta magához - még mindig a hajánál fogva. Himeno sikolya visszhangot vert a szikálk között. Sorano miközben a lány fejét hajánál fogva felfelé húzta, másik kezével előkerítette a kendőjét, s a nyaka köré dobta. Fél kézzel ugyan, nem tudott olyan nagy erőt kifejteni, de élvezte, ahogy tépi a lány haját. Csavart egyet a kendőn, s úgy szorította meg a lány nyaka körül. Az felnyögött, s küzdött a levegőért, de nem tudta, hogy csak a kétségbeesés miatt, vagy tényleg olyan erősen szorítja Sorano.
Eközben Kaori odasietett Natsukihoz, így egész közelről még jobban megrettent. A bandavezér borzalmas állapotban volt. Teste tele volt zúzódásokkal, mégsem ez volt a legrémisztőbb, hanem... egész jellegében... a lány szinte élőhalottnak tűnt. Most éppen összeesni készült, de Kaori, még idejében elkapta. Nem bírta sokáig tartani a testét - szinte teljesen elhagyta magát -, így inkább leereszkedett a földre, s Natsuki fejét a mellkasára fektetve, gyakorlatilag az ölében tartotta a lányt. Ha eközben Sorano nem harcolt volna, megkérdezte volna mi történt, de ez most így nem volt időszerű. Gyorsan a másik lányra pillantott boldogul-e egyedül. Úgy tűnt nagyonis.
Himeno szemei kidülledtek, a szája tátva volt, s az állára nyál csorgott le. Kezével a nyaka környékn kaparászott, de nem tudta magát megszabadítani a kendőtől. Már alig volt ereje tartani a kezét. Szörnyű fájdalom nyilalt minden tagjába, azt már nem is érezte, hogy Sorano tépi a haját. Vagy időközben már el is engedte?
Kaori érezte, hogy Natsuki megmozdul. A lábait próbálta működésre bírni, aztán visszahanyatlott. Megpróbált felállni? Rá akart nézni barátnőjére, hogy rájöjjön mit szeretne, de a sokktól, amit Soranoék látványa nyújtott meg sem bírt mozdulni. Natsuki halkan nyögött valamit, de annyira csendesen, hogy még ilyen közelről sem volt képes megérteni. Aztán újból próbálkozott. Kaorinak eszébe jutott, hogy ezt Sorano biztos nem hallja, tolmácsolnia kéne, de képtelen volt megszólalni. Natsuki próbálta összeszedni magát.
- Ne... Sorano... hagyd...
Csak többedszere sikerült olyan hangerőt elérnie, hogy Soranoig is eljusson, még Himeno szaggatott zihálása ellenére is.
- Nincs okunk megölni...
Sorano megvetően felciccent.
- Hacsak az nem, hogy ezt a játékot valakinek meg kell nyernie...
- Akkor majd minket is megölsz?! - csattant fel Kaori, aki hirtelen visszanyerte a hangját.
- Lehetséges... - mondta lassan Sorano - De addigis még nektek, nektek a legtovább, hagyom, hogy élvezzétek az életet. Nem érzitek úgy, hogy megéri?
Mindezt úgy kérdezte, mintha a világ legjobb ajánlatát tenné meg.
Natsuki minden erejét összeszedve felállt, s elindult Sorano felé.
- Lehet... hogy gyávának tartasz, hogy én... Vagy gyengének... Kuroshi miatt, de... Tudom, hogy nincs jogom ezt kérni, én is öltem, de...
Erre Kaori összerezzent. Itt körülötte... már mindenki... el van szánva a gyilkolásra...?
Sorano elmosolyodott, s hagyta kicsúszni a kezei közül a kendőt. Himeno a földre borult, s a torkához kapva, iszonyatosan köhögve összegörnyedt.
- Várom a parancsaid, főnök - mondta Natsukinak, s karbafonta a kezeit - Szerinted mégis mit csináljunk ezzel? - bökött Himeno felé. Natsuki a szájába harapott. Nem tudta, mit felelhetne.
- Mért nem maradhat velünk? - kockáztatta meg. Sorano harsányan felkacagott.
- Bizonyára minden vágya! Szerintem szívesebben halna meg, mint hogy a mi társaságunk kelljen tűrnie.
Saját szavaira valami furcsa fény villant a szemében, újra a fulladozó lányra nézett.
- Hmmmm...
Natsuki védőn felé lépett.
- Ne! - kiáltott rá Sorano - Megint be fog próbálkozni, és akkor ugyanott tartunk, mint az előbb... És én kétszer egymás után nem kegyelmezek...
Natsuki megállt.
- Kaori, gyere ide! - utasította Sorano a legmesszebbi lányt. Kaori kicsit félve állt fel. Nem akaródzott odamenni, de úgy mérte fel a helyzetet, hogy még mindig jobban jár, hogyha szót fogad. Közben Sorano előbányászott egy ruhát a táskájából, melyet számtalan szalag díszített, különböző színekben, némelyik bőrből. Elkezdte leszedegetni őket róla. Ahogy Kaori közelebb ért, felé nyújtott párat - Segíts nekem ezzel megkötözni!
Himeno köhögése ekkora már egészen csillapulni látszott, s a hallottakra megrezzent. Fel akart pattanni, de Sorano máris mellette termett.
- Ugye eszedbe sem jut? - kérdezte gonoszan, azzal hátrafeszítette a kezét, s várakozón Kaorira nézett. Az erősen összekötözte a kezeit, aztán Sorano parancsára, újabb bőrszalagokkal, mégegyszer átkötötte. Himeno érezte, hogy vágja a csuklóját, s a karja is fájt a póztól. Miután ezt befejezték, Sorano az emlékműhöz vonszolta Himenot; Kaori pedig Natsukinak segített feljebb sétálni, s leültette egy szikla mellé, hogy nekidőlhesen a hátával.
Sorano ezután mintha mi sem történt volna elkezdett rendet rakni a táskájában, Kaori pedig Natsukit kezdte óvatosan faggatni a történtekről, s igyekezett tudomást sem venni róla, hogy Himeno is ott van.
Natsuki szűkszavú volt. Megemlítette Kuroshi fegyverét, hogy harcoltak, a vállát, hogy a fiú kishíján megölte, Sorano közbelépését, aztán a fiú halálát. Azt a részletet valahogy kifelejtette, hogy Kuroshi megkegyelmezett neki, ellentétben vele. Közben Kaori igyekezett ellátni a sebeit, borogatást tett a vállára - bár a víz amit kapott, már nem volt igazán hideg, és azt sem tudta, hol fogja majd újratölteni -, aztán megkérdezte Soranot is, hogy megsérült-e. Ám az csak széles mosollyal rázta a fejét.

- De... nem kéne eltemetni, vagy valami...? - kérdezte tétován Mizuki, de nem mert a célzott irányba nézni. - Mert most csak úgy... fekszik... ki tudja, mióta, és hát... elég ijesztő is...
- Nincs rá időnk - szólt közbe Kazushige. - És amúgy is, nem bántásként vagy hasonló, de te vállalkoznál rá? Semmi bajom nem volt a sráccal, de valahogy nem lenne hangulatom megásni a sírját, bármilyen gonoszul is hangzik. Amúgy meg osztom a Nomiya nézetét, arra valószínűleg kevesebben mentek, mióta.. nos hát, értitek ti... Megvárjuk Amit, azután minél előbb el kéne indulnunk.
Mizuki barátnője nevének említésére kicsit felvidult. Legalább lesz egy jó ismerőse is a csapatban.

Tatsuya követte Kenta példáját és ő is leült. Még mindig nem sejtette, mit tervezhet társa, és kissé aggasztotta, hogy részben tőle is függ majd a sorsuk. Bár ezt sejthette előre, ezért is jött Kentával, de mégis... ha valamit elrontanak, valóban nagy szarban lesznek - már ha addig meg nem ölik őket.
- Találnom kéne valami használható fegyvert - nézegette a kezében a legyezőt. - Nem mintha nagyon használni akarnám, de valahogy mégis meg kell védenem magam bizonyos illetőktől.
Akaratlanul is Shouri jutott az eszébe és a fiú felé vágott grimaszai. Nem lenne túl szerencsés, ha pont vele futna össze így fegyvertelenül...

Nomiya és Minami egyetértően bólogattak, aztán az utóbbi Mizuki felé fordult:
- Az lenne a legjobb, ha te köszöntenéd. Benned megbízik és örülni is fog.

- Igazad van - bólintott Kenta, és kotorászni kezdett a táskájában, megtalálta amit keresett, s le rakta maguk elé a padlóra. Tatsuyának elsőre le sem esett mi ez.
- Először azt hittem, hogy ez valami vicc... - csóválta a fejét Kenta a téglára mutatva. El tudod képzelni, ahogy én ezzel agyonverek valakit? Nézzünk körül legalább valami konyhakésért, vagy nem tudom, közben mesélek.

Tatsuya elképedve meredt a földre helyezett téglára. Nem tudta megállni, így halkan elnevette magát, miközben kelletlenül Kenta fegyvere mellé dobta a sajátját.
- Ezt jól összehoztuk... - mondta kínjában még mindig mosolyogva. - Hol nézzük meg először? Gondolom a konyha lenne a leglogikusabb, nem?

- De - felelte Kenta és elindultak - Amúgy nálam van a laptopom. Hál' Istennek! Csak az a szar, h ezen a kibaszott szigeten nincs áram. Illetve, valahol kell lennie, ahonnan a központi számítógépek is mennek... A kérdés az, hogy ez hol van... Meg, hogy mennyire értesz a vezetéklopásos játékokhoz...
Közben elkezdte kihúzogatni a fiókokat. Elmosolyodott és egy szép nagy éles kést húzott elő.
- Lottóötööös! - vigyorgott. Aztán kicsit elkomorodott, mikor arra gondolt, hogy miért is keresnek ilyesmiket. Gyorsan visszatért az előző témához - Hoztam pár szerszámot is, a számítógéphez. Általában szokott lenni nálam, de csak a laptopot szoktam bütykölni, nem valami zárt hálózat védelmi rendszerét...

Mizuki bólintott, és az iskola kijáratához sétált. Nem sokat kellett várakoznia barátnője érkezéséig.
- Ami-chan! - köszöntötte vidáman a lányt. - Látod, megvártalak!
Ami szája széles mosolyra húzódott. Ahogy sejtette, Mizuki nem sokra megy nélküle. Viszont barátnője további szavai megakasztották.
- Gyere, a többiek is itt vannak...
- Kicsodák? - szája most kis grimaszra görbült, de Mizukinak nem tűnt fel a reakció.
- Hát Minami, meg Nomiya, Kazushige és Sasame. Úgy néz ki, ennyien leszünk, mert...
Azzal immár valamivel vidámabban elhadarta az eddigieket és jövőbeli tervüket, miközben a bokrok felé tartottak. Ami szótlanul hallgatta és Kuroshi halálát hallva is - amit Mizuki sokkal hallkabbra fogott hangon és lassabban adott elő - csak egy árnyalatnyival lett sápadtabb.

Yuki már másodszorra járta körbe a tisztást. Nem akaródzott kimennie az erdőből, de egyhelyben maradni is félt. Shinjit persze nem találta meg. Nem sok választotta el a sírástól. Már nem is tudta, hogy most a tisztás melyik felén van, már nem is mert kifelé sétálni, nehogy az iskola irányába, a tiltott területre lépjen be. Most már annyi az idő, hogy tiltottá vált, nem? Egy szép nagy fát látott maga előtt, vazstag törzzsel, úgy döntött odamegy egy kicsit lepihenni. Körbenézett, de nem látott senkit, így hátát nyugodtan a fának vetve leült.

- Talán mégsem olyan reménytelen a helyzet, mint először gondoltam - nézett Tatsuya a Kenta kezében lévő késre. - Sőt, éhezni sem fogunk... legalábbis egy ideig, ha beosztjuk.
Az egyik felső szekrényt kinyitva egy csomag szeletelt kenyeret emelt ki belőle.
- Még nem járt le - nézte a zacskón feltűntetett szavatosságot. - Bár szerintem jelenleg akkor is megenném, ha több éves szárazkenyér lenne, már ha nem penészes. Amúgy gondolom netet sem tudsz fogni, ugye? Nem mintha olyan sokra mennénk vele, de azért mégis egy kis kapcsolat a külvilággal, és ki tudja, mire bukkannánk.

Nomiyáék kedvesen köszöntötték Amit. Aztán Minami már fel is állt, szoknyája zsebébe csúsztatta a pisztolyt, és önjelölt csapatvezérként a fák közt a holttest irányába indult. Nomiya és Sasame követte a példáját. Az első fiú először csak félválra vetette a táskáját aztán halkan felnyögött a súlyától, s rendesen felvette, ahogy egy hátizsákot kell. Neki valahogy nem támadt kedve készenlétbe helyezni a fegyverét. Remélte Minami tényleg olyn jól ért a pisztolyokhoz, hogy érdemes volt elcserélniük. Aztán gyorsan elhessegette a gondolatot, ha már valaki egy ilyen fegyvert cipel, az ne egy lány legyen!

Fujito jó ideje már csak maga elé meredve ücsörgött a földön. Mégis mihez kezdjen most? Ekkor halk neszre ütötte fel a fejét. Valaki mozgott a távolban! Félelme még inkább felerősödött. Lassan beletúrt a táskájába és furcsa elszántásággal vette elő fegyverét. Nem, nem fogja hagyni magát ilyen könnyen! Eddig hagyta, hogy mindenki őt cseszegesse, most nem fogja hagyni ugyanilyen könnyen, hogy kiníyírják! Összeszedte magát és szinte zaj nélkül állt fel.

Kenta arcán látszott, hogy felvillanyozódik. Mintha egész eddig ezt a kérdést várta volna:
- Netet azt nem - felelte - De nem is az kell nekünk. Hanem a helyi hálózat. A játéké. Ami vizsgálja ezeket - mutatott a nyakára - hogy hol vagyunk élünk-e, és szükség esetén, jeleket küld. Meg még ki tudja milyen információkat olvas le, amiket velünk nem osztottak meg. Van egy hely, itt a szigeten, ahonnan szétküldik a jeleket, illetve fogják a jeleket a nyakörvekből. Ezt küldik tovább az iskolai gépekbe. Ha ezt megtaláljuk... Van áram, van "net" és... a többi már rajtunk múlik.

Tatsuya elszántan nézett társára.
- Rendben, hogyan csináljuk? Gondolom, van valami tipped, hogy hol lehet.
"Legalábbis remélem" - tette hozzá gondolatban.

Nobu arra eszmélt fel a nagy rejtőzködés közben, hogy már nem is olyan messze előtt egy nagy tölgyfa áll. Gondolta, hogy amögött átsuhanva érheti el legbiztonságosabban a tópartot, így hát arra folytatta az útját, amerre eddig is tartott. Ám mikor már csak pár fa választotta el tőle, észrevette, hogy valami nem stimmel rajta. Ebben a sötétben nem tudta pontosan megállapítani a színeket, de a vélhetőleg zöld lomok közt valami más árnyalat szökött a szemébe. Lehetséges, hogy... van ott... valaki?

Motoki már szinte teljesen megkerülte a mocsarat. Észak felé tekintett, ahol a kapott térképe szerint valamiféle szentélynek kellett lennie. De vajon megéri-e a kockázatot? Zsebéből elővett egy érmét: ha fej, megyek, ha írás, maradok. Feldobta a pénzt, ami párszor megpördült a levegőben, mielőtt a fiú elkapta volna. Motoki ráhunyorgott az érmére, ami fejet mutatott.
- Ha menni kell, hát menni kell... - meghúzta hátizsákja szíját és észeknak indult.

- Igen - felelte Tatsuyának - Három is. Egy ilyen állomást feltétlenül valami magas helyre kell elhelyezni, hogy akadálytalanul áramolhassanak oda-vissza a jelek. Ebben a játékban nem engedhetnek meg egy kis időleges kapcsolatszünetet, mint mikor például otthon egy nagyobb fa és a rossz időjárás egybejátszása miatt nincs inetneted. A sziget legmagasabb pontjai a következők: a keleti hegy - ezen belül két tippem van a magasabb déli csúcsa és tőle északra az emlékmű, illetve a nyugati hegyen lévő torony.

Haruka számára nem Nobu volt az első ember, akit az ájszaka folyamán látott elhaladni a fa környékén, éberségét mégsem hagyhatta lankadni - ebben a a játékban semmiként, mert az könnyen az életébe kerülhetett. Szemeit csak meresztgette a sötétben, nem tudva, mire számítson. A biztonság kedvéért egy nyílvesszőt helyezett íja idegére, hogy ha szükséges, rögtön megfeszíthesse azt.

Mizuki és Ami közvetlenül Nomiya és Sasame nyomában követték az elöl haladó Minamit. Kazushige viszont Kuroshi mellé érve megtorpant. Gyorsan otthonról hozott táskájába kotort, és hamarosan meg is találta, amit keresett - egy még kiszabatlan kék anyagot. Nem gondolta volna, hogy következő plüssének alapanyaga pont halotti lepelként szolgál majd. Lassan Kuroshira terítette, ami nem volt olyan nagy, hogy a teljes testet elfedje, de Kuroshi legalább nem volt úgy kitéve az undorodó pillantásoknak.
- Mi lesz már, An'tayoko? - hallatszott Minami türelmetlen hangja a fák közül.
- Megyek már! - Kazushige visszavette táskáját és a többiek után indult.

Tatsuya tanácstalanul vakargatta a fejét. Bár nyilvánosan nem mondta ki, sejtette, hogy Kenta tőle várja a döntést. Ő meghatározta a három lehetséges helyet, most rajta volt a sor, hogy ítélkezzen.
- A torony és az emlékmű... - kezdett fennhangon gondolkodni - elég feltűnő jelenség mindkettő, és valószínűleg a többiek figyelmét sem kerülte el, hisz a térképen is fel vannak tűntetve. Viszont a déli csúcs nem...
Felemelte fejét és Kenta várakozó szemeibe nézett.
- Legyen a déli csúcs.

Nobu ugyan érezte, hogy ez nem jó ötlet, de hajtotta a kíváncsiság. Közvetlenül a fa alá sétált és felnézett, hogy megtuja ki van ott. Ekkora vette csak észre, hogy a lány, Haruka egy nyílvesszőt szegez rá. Földbegyökerezett a lába. Ez talán már félelemnek számít?

- Rendben - bólintott Kenta - Mi kellhet még ami nincs nálunk?
Elővette a szerszámos készletét, s a földön kiterítette Tatsuyának.
- Még keresnünk kell neked is valami fegyvert. Más nem jut eszembe. De nem a hegyen kéne rájöjjünk, hogy elfelejtettünk valamit...
Hirtelen rossz érzése volt. Sehogy sem ugrott be mit akart a házban beszerezni, mégis mintha valami fontos hiányozna... Lehet, hogy csak az idegesség miatt...

Haruka alig bírta megállni, hogy ki ne lője a nyílvesszőt. Megriasztotta a fiú jelenléte, és hogy csak úgy odasétált és felnézett rá. Csak ekkor látta, hogy Nobu áll a fa alatt és megdermedve mered a nyílvesszőre. Úgy érezte, kiszáradt a torka és nem tud beszélni. Nem akarta bántani a fiút, bár tudta, hogy most megvan rá a lehetősége.
- Menj el, Nobu - sikerült végül kinyögnie. - Kérlek...

Nobu egy darabig csak figyelte a lányt, aztán szó nélkül hátat fordított neki és továbbsétált a tó felé.

Yuki érezte, hogy kiszáradt a torka. Ivott egy kortyot, s ahogy vissza akarta rakni az öveget a keze megakadt a fegyverében. Ijedten húzta hátra a karját.

Haruka megkönnyebbülten felsóhajtott és leengedte íjat tartó kezét. Még nem jött el az ideje...

Fujito hamar rájött fegyvere mibenlétére, miközben az erdő széléhez tartott, ahol eltűnni látta az előbb látott illetőt. Yuki csak annyit vett észre, hogy valami a bőrébe fúródik, és a meglepetéstől fájdalmasan felkiáltott. Fujito hűvös elégedettséggel nyugtázta támadása sikerét, de még nem engedte le szája elől a fúvócsövet.

Yuki ránézett a kezéből kiálló valamire, aztán felugrott. Fejét kapkodva körbenézett és észrevette a fák közt Fujitot. A nagy zajongásra már valószínűleg Himeno is felébrdhetett, de erről persze Yuki mit sem tudott, még arról se, hogy a lány annak a nagy fának az odvában bújt el, amelynek pont az ellenkező oldalának ő maga nekidőlt. Yuki gyorsan behúzódott a fa mögé, hogy fedezékben legyen a fiútól. Ekkor érezte csak kábával, h a fában egy lyuk van, de nem mert odanézni szemét a fiún tartotta.

Akeno feldúltan állat meg a szentély ajtajában. Kint semmi kielégítő fedezéket nem talált, ahonnan lecsaphatott volna, ezért mégis bent akart berendezkedni, legalábbis egy ideig. Natsukiéknak még semmi nyoma nem volt, és magában azt kívánta, bár ne is lenne - remélte, hogy már mindegyikük halott. Ekkor látta meg a közelgő Motokit, aki valami hosszút tartott a kezei között.
"Egy bo!" - villant a fejébe a felismerés. - "Bo van nála! Jobb lesz visszavonulni..."
Még reménykedett benne, hogy a fiú elkerüli a szentélyt, de célirányosan felé tartott és már elég közel járt. Akeno már azon is csodálkozott, hogy eddig nem vette észre. Halkan szitkozódva húzódott vissza az épületbe, és táskájából néhány kis nyilat elővéve feltöltötte a csuklóján viselt különös karkötőt. Az "ékszeren" három kis nyíl számára volt hely, ezért mindenképpen maga mellett kellett tartania a táskát további utántöltés szempontjából. Motoki már a bejáratnál volt és óvatosan belesett. Akeno még egy lépést hátrált, hogy nála legyen a távolság és a meglepetés előnye, de hamar rájött, hogy nagyot hibázott. Cipőjének nem tett túl jót a vadonban való gyalogolás és ez a terep, így az egyik sarok egyszerűen megadta magát is kitört. Akeno halk sikollyal esett hátra és érezte, hogy már a hásó falhoz ért. Ennyi pénzért az ember többet várna egy cipőtől... Persze Motoki figyelmét nem kerülte el a lány akciója és maga elé kapta a botot. Akenónak mégis sikerült megelőznie a fiút és sikeresen útjára engedte az egyik kis nyilat. Motoki fájdalmában felkiáltott, és nem is gondolkodva a lány felé rontott. Akeno gyorsan elsütötte a második vesszőt is, ami a fiú kézfejébe fúródott. Ám Motoki szinte már ott magasodott fölötte, és ezúttal sokkal óvatosabb volt. A harmadik kis nyilat már sikerült a bot segítségével hárítania majd Akeno felé csapott és találata a lány vállát érte. Akeno felszisszent a fájdalomtól, de még volt annyi lélekereje, hogy két újabb nyilat ásson elő a táskájából és töltse a nyílvető karkötőbe. Egymás után sütötte el mindkét indítót. Az egyiket ismét elhibázta, de a második a fiú jobb lábszárába fúródott. A lány épp nyúlt volna az újabb utántöltés után, de Motoki botja pont nyilakat tartó kezét találta el, másik kezével még sikerült megragadnia a talált gyertyatartót. Nem épp a legjobb fegyver a fiú ellen, de a semminél mégiscsak jobb!
Motoki meglepődött a lány heves ellenállásán, de azután eszébe jutott, hogy most mindketten az életükért harcolnak. Érezte, hogy előnye egyre csak növekszik hosszabb fegyverének és jobb erőnlétének köszönhetően és ellenfele szinte minden csapását sikerült hárítania. Akeno elkeseredetten csapkodott a gyertyatartóval, és épp csak sikerült elkerülnie a nyakát célzó hatalmas erejű ütést. Visszakézből még odacsapott fegyverével és pont eltalálta a Motoki kézfejéből kiálló kis nyilat. A fiú beleremegett a fájdalomba, de nem ejtette el a botot. Helyette ismételt rohamra indult, és a következő pillanatban a két fegyver összeakadt. Motoki kárörvendve csavart egyet a boton és kitépte Akeno kezéből a gyertyatartót. Akeno dühösen felsikított és körmeivel a fiú arcába karmolt, ám csak felületes sérüléseket tudott okozni. Bele sem gondolva, mit tesz, Motoki hátrébb lépve feje fölé emelte a botot és hatalmasat sújtott a fegyvertelen lányra. Akeno koponyája furcsa reccsenő hangott hallatott, mikor találkozott a bo erejével. Lassan vér folyt végig hibátlan arcán összetapasztva hosszú hajszálait és elrontva tökéletes sminkjét, amit még itt a szentélyben igazított meg a várakozás alatt. A lány teste egyszerű zsákként dőlt a földre. Motoki hitetlenül meredt maga elé és elejtette a botot.

[Maradt 39 fő]

Himeno álmatagon felkapta fejét a kinti hangokra. Először nem is fogta föl, mi történik, de mikor megpillantotta az odú elé visszavonuló Yukit és meglátta a lány kezéből kiálló furcsa kis lövedéket, gondolta, hogy kint komoly dolgok folynak, talán valakik harcolnak! Még kisebbre húzta magát az odúban és észrevétlenül táskájába nyúlt, hogy a biztonság kedvéért elővegye fegyvereit. Remélte, hogy Yuki nem veszi észre és nem kell majd használnia őket.

Fujito káromkodott egy jóízűt. Ha csak kicsit goyrsabb lett volna, megakadályozhatta volna a lány visszavonulását és akkor már több lövedéke is találatot érhetett volna. Volna, volna, túl sok a volna! Fontolgatta, hogy megkerüli a fát és a lányra veti magát, de belátta, hogy az ő fegyvere inkább távolharcban alkalmazható és hogy Yukiéról semmit sem tud. A lány példáját követve szintén egy fa mögé húzódott és újabb töltényeket vett elő.

Motoki még mindig nem tudta levenni szemeit halott osztálytársáról, akit ő segített át a másvilágra.
- Mit... mit tettem...? - rogyott térdre. Ekkor jött rá, hogy ezt nem kellett volna, mivel a lábszárába fúródott vessző még mindig benne volt. A fájdalmat érezve gyorsan felpattant, és óvatosan a kis vesszőhöz nyúlt, hogy egy húzással kirántsa. Remegő kezekkel dobta el a véres kis nyilat, és másodikat kezdte keresni. A mellkasában meg is találta - furcsa, nem is érezte, hogy oda is fúródott egy... Ez kevésbé fájt mint az előző, nem jutott olyan mélyen a bőre alá. A harmadik vessző viszont aggasztotta, kézfejéről elég rendesen csöpögött a vér. A seb egyáltalán nem lett volna olyan súlyos, ha Akeno nem ütötte volna mélyebbre a lövedéket a gyertyatartóval. Motoki kicsit húzott a vesszőn, de az makacsul tartotta magát, ahogy beakadt a fiú bőre alá. Összeszorított fogakkal mély levegőt vett és egy határozott mozdulattal kitépte a vesszőt, vissza sem tartva ordítását. A seb most még jobban vérzett és tartott tőle, hogyha nem látja el idejében, talán még el is fertőződhet. Saját táskájában nem akadt semmi használható kötszerre, de Akenóéban talált egy kis zsebkendőszerű valamit - talán selyemből? -, amit végül a kézfeje köré tekert. Többi sérülése nem ígérkezett olyan súlyosnak, egyedül a térde sajgott még, ahol a gyertyatartó a vártnál erősebben találta el.
Most már kicsit megnyugodott, de még mindig nem tudta megérteni, hogyan is veszthette el így a fejét? Hogyan válhatott máris gyilkossá, mikor úgy döntött, kimarad ebből az egészből? Próbálta meggyőzni magát, hogy Akeno támadott előbb és jogos volt az önvédelem, de ekkor felsejlett előtte a fegyvertelen lány képe, amint lecsapott rá a bottal. Vajon... vajon a nővére is hasonlóképp gyilkossá vált akkor? Vagy csak ő volt lelkileg ilyen gyenge?
Lassan feltápászkodott és elindult kifelé a szentélyből. Ekkor eszébe jutott, hogy ha már így alakult, legalább a lány fegyvereit magával vihetné. Undorodva még csak a gondolattól is mégis visszafordult és saját táskájába rakta az Akenónál talált kis nyilak maradékát. A lány otthonról hozott táskája főként csak különböző sminkkészleteket rejtett, így azzal nem foglalkozott. Helyette viszont felvette a gyertyatartót a földről, és kissé habozva lépett Akenóhoz, hogy lecsatolja kezéről a karkötőt és feltegye a sajátjára, miközben ügyelt rá, hogy ne nézzen a lány arcára. Még feltöltötte a kis nyílkioldó szerkezeteket, majd kilépett a szentélyből, első gyilkossága színhelyéről.

Hanako iszonyat fáradtnak érezte magát, mire végre átvágott a sivatagon. Nem egyszer kellett megállnia, mert félt, hogy elsüllyed az ingatag talajon, de erőfeszítését végül siker koronázta, mikor kijutott a nappal ördögi pokollá változó homokkirályságból. Út közben elhaladt egy ház mellett is, de inkább csak távolról figyelve meggyorsított lépteit - előbb mindenképpen Mikomival akart találkozni.
Végre növényeket is látott felbukkani a rengeteg homok után és a távolban mintha a vár magasodott volna. Arcán boldog mosoly jelent meg, miközben futni kezdett célja felé.

Eizan a lehetőségeit fontolgatva lesett ki az épületből. Nem látott semmi különöset, de ez könnyen csalóka lehetett. Egyenlőre eszébe sem jutott, hogy megnézze fegyvereit, de most komolyan elgondolkodott rajta. Ki is nyitotta a táskáját, de valahogy nem tudta mire vélni annak tartalmát. Mik lehetnek ezek?
Mégis későbbre halasztotta a fegyverelővételt és tesztelést és lassan elhagyta az iskolát. Fél lesett körbe és nem telt bele sok idejébe, hogy észrevegye a kék anyaggal letakart testet. Ereiben meghűlt a vér, miközben akarva-akaratlan közelebb lépett és felhajtotta a "lepel" szélét.
"Ki tehette?!" - érezte, hogy elönti a tehetetlen düh, ahogy a holttestre meredt. Visszaejtette az anyagot és furcsa tűzzel égő tekintettel lesett körbe. - "Ki volt az?!"
Sosem érzett még ilyen haragot azelőtt, de nem hagyott időt magának, hogy eltöprengjen ezen. Ki kellett derítenie, ki tette. Újra az anyagra tévedt a pillantása, és egyből eszébe jutott Kazushige, hiszen ő hurcol magával mindenhova ilyeneket. Kazushige lenne a gyilkos? Nem bírta ezt a kétséget! Már épp azon volt, hogy feldúltan Kazushige nyomát keresse, mikor eszébe jutott valami. Midori következett közvetlenül utána, majd Shouri. Vajon mennyi esélye lehet egyedül a lánynak?
Mit tegyen most? Lelke kétfelé akart szakadni: egyik fele maradni akart és bevárni Midorit, másik része viszont Kazushige után akart indulni, hogy kiderítse, mi is történt. Mindig is utálta az osztályban kitört vitákat, de ez most sokkal komolyabb volt - valakit megöltek! Tétován lépett párat az iskola felé, majd újra a holttesthez. Nem tudta, mit tegyen...