3. - A játszma elkezdődött

Sayuri az épületből kilépve megmerevedett. Az első ami feltűnt, h előtte Nami valami pengét szorít Sasame torkához, vele szemben pedig Minami áll pisztolyt szegezve rájuk. Tőle jobbra pedig Kuroshi holteste hevert. Milyen lelkesen játszanak...
Hát neki nincs kedve ilyesmihez. Meghalni meg pláne nem. Szóval mit is kéne most csinálni? Mondjuk a folyosón elő kellett volna vennie a fegyverét. Átkozta magát a hülyeségéért, hogy nem tette! Még egyszer felmérte a helyzetet. Aztán megrántotta a vállát. Lesz ami lesz. Nem szólt egy szót sem, csak mozdulatlan arccal, jobb keze a táskája pántján, bal hanyagul leeresztve elsétált Namiék mellett, aztán tovább, el Minami mellett. Vetett egy meglepett pillantást a bozót mögött ücsörgő Nomiyára - , aki a meglepetéstől még mutatkozni is elfelejtett... vagy a lány háta mögé bújt? Az elég ciki lenne... -, aztán a következő pillanatban már megint kifejezéstelen volt az arca. Szó nélkül, lassan nyugodtan besétált az erdőbe, s hamarosan a lépteinek zaja is elhalt.

Nami és névrokona Minami erre olyan bután néztek egymásra, hogy az már szinte megértő volt. Nem sokat értettek az iménti jelenetből. Aztán Minamiban fellobbant a düh, Nami pedig megkönnyebbült. De ez csupán az arcukon látszott, enm mozdultak. Aztán Nami reagált, oldalazva elindult balra, magával húzva a leblokkolt Sasamét. Nem volt könnyű feladat. Minami tehetetlenül nézte ahogy eltűnnek az iskola mögött.
- Nos... - szólalt meg újra Nami - Látod még élsz... Nem olyan gáz ez... Most pedig légy oly kedves és nyisd ki a hátizsákod - célzott a fiú kezében lógó kapott zsákra.
- Mi... minek? - kérdezte Sasame.
- Látni akarom a fegyvered, na csináld már!
Sasame remegő kézzel belenyúlt és előhúzott valamit, ami úgy nézett ki, mintha három rúd lenne szorosan egymás mellé kötve. Bár a leghátsó kicsit más volt... Valami volt a végén.
- Nyisd ki! - parancsolta a lány, amit Sasame először nem értett, aztán leesett neki. A fegyver valami speciális módon összehajthatóra volt elkészítve, hogy beférjen a zsákba. Ahogy kinyitotta lándzsaformát öltött. Nami erre elégedetten hümmögött - Csodás! Kérem!
- Tessék?! Eszemben sincs!
- Pengét szorítok a nyakadnak, te barom! Azt mondtam ide vele! Ha megszereztem elengedlek...
Sasame értetlenül hallgatta a lány szavait.
- E... elengedsz? Nee.. eem ölsz meg?
A lány halkan, inkább kedvesen, mint gonoszan nevetett.
- Nem. Csak a fegyvered kell.
- De ha odaadom... Akkor... Úgyis meghalok. Nem tudom mivel megvédeni magam.
Nami ezen elgondolkodott.
- Hmmm... Igazad van... Akkor elvágom a torkod és utána veszem el. Kösz, hogy figyelmeztettél - mondta egész dallamos hangszínen, s már mozdult is a keze.
- Várj! - kiáltott fel Sasame. Már egészen visszanyerte a hangját - I... itt van vedd el... csak ne... kérlek, ne ölj meg!
A lány bal kezével elvette a fegyvert, s egy kézzel megforgatta a fiú előtt. Felragyogott a szeme.
- Tökéletes!
Sasame remegve szólalt meg.
- Mo... most már... elengedsz? Megígérted! - könyörgött. Nami felnevetett. Enyhén megmozgatta a fegyvert tartó keze csuklóját. Aztán mindkét kezét széttárta és hátralépett. Megfordult és elindult északfelé, majd csak úgy a vála felett visszanézve szólt a fiúhoz.
- Az adósod vagyok a klassz fegyveredért - mondta neki, azzal magára hagyta.

Himeno lépteket hallott affelől az ösvény felől amerről jött így gyorsan elbújt az emlékmű mögött lévő sziklacsoport takarásába. És milyen jól tette! Az ötösfogat Tsukimura Kaorija jelent meg pár másodperc múlva! És az ő esetében a baj sosem jár egyedül. Most aztán jó nagy galibába keveredett! Egyenlőre azonban nem pánikolt, csak csendben meghúzta magát.

Shinji egy idő után megunta az erdőben mászkálást, s kilesett a fák közül. Egy házat látott maga előtt, s arra vette az irányt.

Mikomi miután átvágott a ligeten, kevésbé sűrn nőtt, de még mindig fák közt sétált. Már látta a várat. Remélte, hogy még sneki sem lakta be. Beleértve a vadállatokat is. Vajon vannak itt olyanak?

Sasame miután magához tért a sokkból rájött, hogy nem ácsoroghat itt kiszolgáltatott célpontként. Minami meg akarta őt védeni... Ha benne nem bízhat, akkor senkiben sem! Ezalkalommal már óvatosabb volt, miközben visszalopoakodott az iskola másik odalára.

Natsuki lába földbe gyökerezett, mikor hallotta, hogy valaki a nevén szólítja. Rohania kellett volna, tovább-tovább, mégsem bírt, a félelem kiszoláltottá tette. A hang irányába nézett.
Megkönnyebbülten látta, hogy Sorano az. A sziklák közt bújt meg. Natsuki odasétált hozzá.
- Féltem, hogy nem tudlak utolérni - mondta.
- Gondoltam itt megvárlak, ilyen sebekkel nem tudod megmászni ezt - mutatott a mellettük lévő ösvény felsőbbb részeire.
- Több erő van bennem, mint látszik - mosolyodott el Natsuki.
- Ezt nem vitattam - felelte Sorano -, de azért mégis jobb lenne, ha megkerülnénk a hegyet és a turistaösvényen mennénk fel.
- A min? - nézett Natsuki értetlenül. Sorano elővette a térképet és megmutatta - Itt van, nem figyelted? Képes lettél volna a meredekebb úton jönni, ha nem várlak meg?! Még jó, hogy van egy ész is a csapatban...
- Mi lenne velem nélküled - nyögte Natsuki. Sorano elégedetten elmosolyodott, és elindultak a sziklák mentén északra, hogy megkerüljék a hegyet. Szó nélkül haladtak egymás mellett. Sorano nem kérdezett, Natsuki nem mesélt. Már egy jódarab utat megtettek, mikor Natsuki lelassított és a gyomrához kapott.
- Jól va... - kérdezte volna a másik lány, de ahogy a sápadt arcára nézett tudta, hogy nyilvánvalóan nincs - Súlyosabbak a sebeid, mint gondoltuk, ülj le egy kicsit...
- És mégis mit csinálsz vele? - kérdezte Natsuki - Alig van, ami vérezne, többségében csak naaagy lila-kék-zöld foltok... Meg egy megrepedt váll azt hiszem... Maximum, lehet egy belső vérzés, de...
Ironikus mosolyra húzta a száját.
- Mit kezdesz vele?
- Kuroshi tényleg rendesen elintézett. Nem gondoltam volna...
Natsuki a név hallatára összerezzent. Hiába próbálta kiverni a fejéből, újra és újra az járt a fejében, amikor már csak ketten voltak... Vajon mi lett volna, ha...
Összegörnyedt és kirakta a földre a gyomortartalmát.
- Én... megöltem... - nyögte levegőért kapkodva - Megöltem őt. Megöltem egy embert!
- Ez egy ilyen játék - mondta Sorano hideg hangon. Natsuki remegett. Nem tudott mit válaszolni. Ezt ő is tudta, jól tudta, de... Ő nem ilyen. Félreismerik! Mindenki félreismeri! Ő nem olyan, mint az általa megalkotott banda tagjai... ő nem... De mégis... Pont úgy viselkedett, ahogy mindenki elvárta. Még ki sem lépett igazán az épületből, már gyilkolt. És... folytatni fogja. Mert túl akarja élni. Biztos, hogy folytatni fogja.

Ichiru a H07-es zónában ért ki az erdőből. Alaposan kinézett, mielőtt ténylegesen kilépett volna a fák közül, de senkit sem látott. Felmérte a terepet és elhúzta a száját. Nyílt terepen nem érezte magá biztonságban. Mégis visszament tehát a fák közé, de csak az erdő szélére és úgy haladt tovább.

Benawi a sziklák közé érve egy lányt pillantott meg maga előtt botladozva haladni. Nem ismerte fel őt, ám valamiért erős késztetést érzett rá, hogy megszólítsa, nem törődve a veszéllyel.
- Hahó - kiáltott utána, s megszaporázta lépteit, mikor látta, hogy a lány megtorpan. Közelebb érve rájött, hogy pont az előtte lévő Yuuka az. Akkor nem lehet ő a gyilkos, nem lett volna rá ideje. Meg egyébként is lány, szóval, nem tehette. Bizakodva sietett osztálytársnője felé.

- Hahó! - Benawi hangja jeges félelmet keltett Yuuka szívében. Még mindig maga előtt látta Kuroshit, így nem tudta, megbízhat-e a fiúba. Bár ha meg akarta volna ölni, akkor előtte nem kiált rá, hogy figyelmeztesse, nem? Rávette magát, hogy megálljon és bevárja a fiút. Ám semmit nem bízott a véletlenre, jó erősen szorította nemrég széthajtott kaszáját, hogy megvédje magát, ha kell.
- Mi... Mizuno-san? - kérdezte tétován, és igyekezett nem kimutatni, hogy nemrég sírt.

- Umm, hát én csak... láttam, hogy itt jössz elöttem, és gondoltam... - zavartan összeborzolta a haját a tarkóján - Szóval ketten biztonságosabb, nem gondolod? - nyögte ki végül.

Akeno pár perc után már meg is unta a várakozást, így inkább körülnézett a kihalt szentélyben. Rövid keresgélés után az egyik sarokban egy fém gyertyatartóra talált. Ekkor jutott eszébe, hogy még nem is nézte meg a rá kiosztott fegyvert. Kis időre félrerakta a finnyásságát és leült a régen takarított padlóra. A gyertyatartót maga mellé téve túrt a zsákjába. Először nem, tudta, mihez is kezdjen újdonsült szerzeményével, ezért úgy döntött, valahogy ki kell próbálnia, mire is képes.

Fujito még mindig észvesztve rohant a fák között.
- Miért történik ez velem?!
Először észre sem vette, hogy mennyire megritkult az erdő, csak mikor már a tisztáson találta magát. Felnézett az égre, ahol biztatóan ragyogott rá a hold. Elkeseredett fintort vetett rá, majd a fűbe rogyott.
- Miért...? - kérdezte újra, miközben tenyerébe rejtette arcát.

- Biztonságosabb? - Yuuka alig tudta elfojtani feltörni készülő ironikus nevetését. Most mégis mit feleljen? Mi lesz, ha Benawi rátámad? Azután újra arra gondolt, hogy akkor már rég meglephette volna, de ő mégis inkább megszólította. - Rendben - bólintott lassan - Menjünk együtt...

Saika egy újabb házhoz ért. Nehéznek érezte a lábait, és fájtak a sebei, minél gyorsabban kezdenie kellene velük valamit. Óvatosan közelítette meg az épületet, nehogy úgy járjon, mint Chiyo. Úgy látta nincs benne senki, de nem volt egészen biztos benne. Félve tehát, de belépett a H10-es zónában felvő házba.

Ichiro még a folyosón is a fülbevaló-rejtélyen gondolkodott. Nem csoda, hisz valamilyen szinten attól függött, hogy megtalálja-e Hiroshit és együtt nyilvánvalóan többre mentek volna. Gondolataiba merülten lépett ki az ajtón, de máris megbánta óvatlanságát, mikor szinte beleütközött Sasaméba.
- A francba! - sziszegte és hátrált néhány lépést. Tőle szokatlanul gyors mozdulattal lekapta válláról nehéz táskáját, és kirántott belőle egy gépfegyvert. Meglepetten nézett a fegyverre, és kissé remegő kézzel emelte Sasaméra.

Sasame megtorpant. Ekkora pechje nem lehet. Épp most élte túl nagy nehezen a Namival való találkozást, és most meg egy puskát... nem is egy gépfegyvert (!!!!) szegeznek neki.
A bozótban ücsörgő Minami és Nomiya felkapták a fejüket, először megkönynebbülten konstatálták, hogy Sasame túlélte, aztán összenéztek, hogy most mit csináljanak. Nem tudták, hogy jár-e jobban a fiú, ha közbeavatkoznak, vagy ha nem.
Sasame hátráét egy lépést arrafelé, amerről jött.
- Ne... ne lőjj le légyszi... Már nincs is nálam fegyver... - nyögte, a nyakán még mindig látszott az apró vágás, amit Nami ejtett.

Ichiro látta a kétségbeesést Sasame arcán, és elbizonytalanodott. Kereste a trükköt, de osztálytársa tényleg nem mutatott támadó szándékot és most valahogy elhitte, hogy a fiú őszintén beszél. Bár az is lehet, hogy csak nem akart a gépfegyver kereszttüzében maradni. Fegyverét még mindig Sasaméra szegezve lassan hátrálni kezdett, és közben óvatosan hátralesett, hátha vár rá valaki. Lehet, hogy Sasame csak csali volt, hogy lecsaphassanak rá.
- Ne merj követni - vetette oda a fiúnak, miközben befordult az iskola mögé.

Sasame lassan kifújta a levegőt. Már megnyugodni se mert.
- Ott vagy még? - kérdezte a bozót felé nézve. Manami felállt és bólintott.
- Jól vagy? - kérdezte aggódva.
- Hát azt nem mondhatnám. De azt hiszem megmentetted az életem... Köszönöm.
- Hát én nem tudom... Meg is ölhetett volna, semmit sem tudtam csinálni - hirtelen témát váltott - Velem van még Higashi-kun is, szeretnénk minél több megbízható embert összeszedni, velünk tartasz?
Sasame bólintott és elindult - ezek szerint - feléJÜK. Közben Nomiya is felállt, s üdvözlően biccentett.
- Szerettük volna Ichirot is bevenni - mondta a másik fiúnak - De ezek szerint... Szóval nem.
Mind a hárman visszaültek a földre, hogy megbeszéljék a helyzetet. Sasame elmesélte, hogy Nami elvette a fegyverét, de Minami megnyugtatta, hogy így is boldogolni fognak, harcolni amúgy se akarnak, maximum önvédelemből. A névsorban Kazeoka Mizuki következett. Mindannyian egyetértettek abban, hogy benne megbízhatnak.

Daisuke meglepődött, hogy a konyhát az emeleten találja, hisz általában inkább a földszinten van. Ha már ott volt, gondolta körülnéz. Furcsamód a fiókok nagy részét kiürítették, ám az egyik szekrényben talált egy még élesnek látszó konyhakést. Fintorogva nézett a pengére. Ha elteszi, most már teljesen része lesz a játéknak, hisz valószínűleg nem kenyérszeletelésre használná. Belső vívódása végül megtört, mikor a táskájába rakta zsákmányát. A szekrényben még egy szelet csokit is talált. Most nem érezte magát éhesnek, ezért ez is a táskájában kötött ki. Viszont szomjas volt, ezért vízkészletéből jóízűt kortyolt. Azután a konyhacsaphoz lépett, hogy pótolja a megivott részt, és az otthonról magával hozott még a buszon kiürült fél literes üveget is feltöltötte - azaz csak töltötte volna, mivel a csapból egy szemernyi víz sem folyt. Összevonta a szemöldökét, és eszébe jutott, hogy kint mintha látott volna egy vizeskutat.

Szerencsére üres volt a ház, amibe Saika belépett. Legalábbis diákok tekintetében. Azért fél kézzel a bicskát szorongatta miközben valami fertőtlenítőszert keresett. Az egyik fiókban talált is egy kis üvegcsét. Kötszer után nézelődött, mert ugyan ott volt nála a ledepő is, dehát mégis csak higiénikusabb lenne rendesen... Ám semmi ilyesmit nem talált. Leült hát, hogy rendberakja a sebeit. Először is lemosta őket - már ettől is felszisszent, nemhogy a fertőtlenítéstől. A legjobban a hasán lévő seb agasztotta az még mindig jelentősen vérzett. A legjobb lenne aludni egy kicsit, miután bekötözte. De erre most nem volt lehetősége.

Minami a kapott óráját figyelte és várt. Lassan letelt a két perc, tehát inkább már előre felállt, h nehogy megijessze Mizukit a zörgéssel. Kivételesen a fegyvert a földön hagyta.

Mizukiban fel sem merült, hogy belenézzen hátizsákjába. Naívan azt feltételezte, hogy senki sem fog kint várni rá. Elég hamar ráébredt tévedésére, mikor pár lépést haladva egy alakot pillantott meg a bokrok környékén. Mintha ez segíthetne rajta védekezőn összekuporodott és maga elé tartotta kezeit.
- Ne bánts, kérlek! - kiáltott sírós hangon.

Mikomi a várhoz, illetve inkább a várromhoz érve óvatosan körbenézett mielőtt belépett. Nem tűnt olyan veszélyes területnek, ahhoz képest, hogy évtizedek, vagy talán század(?) óta lakatlan lehetett. Ivott egy kicsit mielőtt nekiállt felmászni a legmagasabb pontjára, hogy minél hamarabb meglássa közeledő ikrét.

- Semmi baj! - mondta mosolyogva Minami, és közelebb lépett a lányhoz, a kezét nyújtotta felé. Összegyűltünk páran ott hátul. Megvédjük egymást.

Mizuki reménykedve lesett fel. Tényleg nem akarják bántani? Sőt, meg akarják védeni? Remegő kezét lassan Minami felé nyújtotta, és hagyta, hogy a lány felsegítse.
- Bocsáss meg, én csak... már most kezdek kikészülni...

Hanako lassított a tempón, mikor már nem bírta tovább a futást. Ekkor vette csak észre, hogy hol jár, mivel homok ment a cipőjébe. Várjunk csak, homok?! Gyorsan előkotorta a térképét és lámpáját, hogy megtudja, hova került. Hát persze, rögötn rájöhetett volna, hogy a sivatagba! Eléggé eltért úticéljától, ezért ha észak felé fordul, elvileg el kell jutnia a várhoz. És Mikomi ott fog rá várni... legalábbis remélte...

- Semmi baj - mondta és felhúzta a lányt a földről. Átölelte, hátha ezzel valamennyire meg tudja nyugtatni - Ez teljesen normális.
Aztán elengedte, de a kezét még mindig fogta. S elindultak vissza a többiekhez. Nomiya mosolyogva, Sasame csak egy sápadt bólintással üdvözölte.

Mizuki lassan megnyugodott az ismerős társaságban. Pillantását végigfuttatta a többiek arcán, és figyelmét nem kerülte el a Sasame nyakán lévő vékony vágás. Kissé ő is elsápadhatott, de mivel nem tudta minek tulajdonítani a sérülést, nem is nagyon gondolkodott rajta. Biztos csak egy ág súrolta meg, vagy valami...
- Mit terveztek? - kérdezte félig suttogva, nem tudva, mekkora hangerőt engedjen meg magának.

- Bevárunk mindenkit, aki megbízható - mondta Nomiya - Aztán... hát, aztán megpróbáljuk a kintiek közül is összeszedni... azután már nem tudom... De életben fogunk maradni. Mindannyian. Még nem tudom, hogy hogy, de... Kéne valami okos ember is a csapatba.
Minami tekintetére összerezzent.
- Úgy értem, én nem vagyok az agyak agya - szabadkozott - De ha ti ki tudtok valamit találni, az öhm... nagyon... jó... - úgy próbált kimászni ebből a mondatból, mintha az életét mentené. Végülis ebben a átékban nem jó ötlet megsérteni egy lányt. Nagy a tét. De a lány szerencsére egy szúrós pillantással is megelégedett. Így tehát Nomiya folytatta, kicsit más témával.
- Azt hiszem a végéig itt maradhatunk. Kivéve Shourit. Őt nem várjuk meg. Sőt... Nem kockáztathatjuk meg, hogy megtaláljon bennünket, együtt feltünőbbek vagyunk. Szóval már eggyel előtte el kell mennünk. Mert, ha még az utolsó lányt is győzködjük, akkor pont Shourival futunk össze, mikor indulnánk...
Minamin látszott, hogy nem tetszik neki az ötlet, de mielőtt megszólalt volna előhúzta a névsort és csekkolta.
- A 11-es lány Setsuno Midori. Szóval őt itt akarod hagyni? Egy lányt? Egyedül? Ha annyira sem bízol meg Kibashi-kunban, hogy elbújjunk míg elmegy az épületből, hogy hagyhatsz egy lányt teljesen magára ellene? - kérdezte megrovóan.
- Egyedül jobban el tud bújni. Ha van egy kis esze azonnal el is megy. Az is gyorsabb, ha egyedül van az ember - vitatkozott a lánnyal - Ne érts félre, nem akarom, hogy baja essen, de... Még ha Midori meg is halna... ő csak egy ember. Nem bánom, ha helyette másik hármat-négyet megmenthetek. Tudom, kegyetlenül hangzik, de most ne úgy gondolkodjatok, mint általában. Ez nem egy társasájáték.
Minami a fejét rázta.
- Tudom, de ez nekem akkor sem tetszik!
Sasame a fejét lehajtva hallagatott.

Mizuki érezte, hogy a terv kockázatos, de együtt tényleg nagyobb esélyük van. Vagy együtt jutnak ki... vagy együtt halnak meg. Egy ideig Sasaméhoz hasonlóan csendben hallgatta Minami és Nomiya vitáját, de egy idő után vette a bátorságot, hogy beleszóljon.
- Azt hiszem, Higashi-sannak igaza van... - kezdte halkan, de nem mert Minamira nézni. - Én is sajnálom itt hagyni Setsuno-chant, de... ti is láttátok, hogyan viselkedett odabent Kibashi... csak néz maga elé lehunyt szemmel és semmi érzelem nem látszik az arcán. Sőt, szinte esküdni mernék rá, hogy mikor megtudta, mi vár ránk, mosolyt láttam átsuhanni az arcán! Én... én félek tőle, és...
Csak ekkor vette észre a fák szélén heverő Kuroshit. Szája sikolyra nyílt, de a sokktól nem jött ki torkán hang, csak meredt maga elé.
- Ez... ez... - önkéntelenül hátrált pár lépést és megkövülten nézett a többiekre. Mi van, ha ők tették ezt Kagekamival, és őt szánták következőnek? Nem látta gondolkodásában a hibát, hogy Kuroshi jóval előbb jött ki és már egy ideje halottnak kell lennie.

Minami csodálkozva nézett Mizukira. Nem vette észre mit vett észre a lány:
- Mi a baj? - kérdezte. Sasame nyugtalanul mozgolódott. Nem hiányzott neki még egy olyan jelenet... Rossz érzése volt, így kicsit hátrébb húzódott a csapattól - Asano-kun, te is? - Minami értetlenül tekintett egyikről a másikra - Mondjátok már el mi bajotok van!

- Kagekami-kun... - Mizuki falfehér arccal még egy lépést hátrált. - Kagekami-kun, ti...
Legszívesebben elrohant volna, de merevnek és nehéznek érezte végtagjait. Kuroshit nem ismerte túlságosan, de most mégis megdöbbentette a fiú halála.

Minaminak végre leesett, a lány most látta meg a halottat. Sasame még mindig nem értette. Szétnézett.
- Ő is itt van? Őt is bevettétek a csapatba? Nem láttam az előbb...
- Nem - felelte lassan Nomiya - Ő még jóval előttünk jött ki. Mi már így találtuk.
- Hogy így? - kérdezett vissza Sasame. Nomiya szerette volna kíméletesen közölni az amúgy is okkal parás sráccal a tényeket, de valahoyg az ilyet nem lehet elég kíméletesen mondani.
- Meghalt. Nem tudjuk ki tette. Először féltem, hogy még itt van a gyilkos, de már biztos elment. Akcióba lépett volna Nami nagyjeleneténél. Vagy egyszerűen már mikor mi kijöttünk Minamival.
Nomiya felnézett Mikomira.
- Azt hiszed mi tettük? - kérdezte higgadt hangon - Megértem a bizalmatlanságod. Mikor megláttam Minamit itt, ahol most ücsörgünk én is ugyanarra gondoltam, mint te. De látod, hogy itt ülünk mind és élünk. Ha ez nem elég kérdezd meg Sasamét mi az a vágás a nyakán...
Minami felszisszent. Hülyegyerek. Pont ezzel akarja megnyugtatni Mizukit?! Tényleg nem az eszéért szeretjük!

Mizuki végre elszakította tekintetét a holttesttől, és ismét a Sasame nyakán látott sebre nézett, amit ágkarcolásnak hitt.
- Hogyan...? - kérdezte végül a fiút. - Ki...?
A lány még nemigen tudott értelmes mondatokat kinyögni, de Nomiya nyugodt hangja kissé lehiggasztotta. Így már kevésbé tartott a többiektől.

Daisuke már kevésbé volt olyan kedélyes állapotban, mint mikor kilépett az iskolából. Már igenis aggasztotta, hogy egyedül van és hogy nem tudja, mire számítson. Úgy döntött, hogy inkább a nemrég szerzett konyhakést tartja keze ügyében, majd elhagyta a házat. Némán hallgatózott, hátha mégsincs egyedül, de mikor semmi gyanúsat nem tapasztalt, még mindig hangtalan léptekkel lopózott a vizeskúthoz, hogy feltöltse tartalékait.

Ichiro továbbment észak felé, ha már Sasame miatt erre indult el. Még mindig nem tudta, mit is válasszon, hisz három lehetőség állt előtte. Nem messze elől egy magányos tölgyfa körvonalát vette ki. Jobb ötlete nem lévén, arrafelé indult el. Ott még mindig eldöntheti, merre is tartson.

Kazushige már a folyosón kíváncsian lesett be új táskájába. Szerette a meglepetéseket, így valamiféle gyermeteg várakozással lesett a zsákba. A következő pillanatban mély döbbenet ült ki az arcára. Hitetlenül túrt bele a táskába, hátha csak tévedés az egész, de nem talált semmi mást.
- Ennyi? Ezzel kéne harcolnom?!
Kelletlenül ismét vállára vetette felszerelését és félve lépett ki az ajtón.

Sasame a nyakához emelte a kezét, mely megint remegni kezdett, mintha csak attól tartana, hogy Nami a háta mögött terem. Könyörőn nézett Minamira és Nomiyára, ám azok nem szólaltak meg, persze hiszen pont bennük nembízik Mizuki. Neki kéne elmesélnie mi történt. De nem akarta újra átélni. Aztán erőt vett magán és megpróbálta minél értelmesebben és lényegretörőbben elmondani. Sajnos ez nem igazán sikerült, ahogy visszagondolt a történtekre összekeveredtek a szavak.
- Nami... - kezdte - ő csinálta... mármint Akamatsu Nami - tette hozzá gyorsan, mikro rájött, hogy Minamit is szokták Naminak becézni (főleg barátnője Yuki-chan). Folytatni azonban nem tudta, mert ekkor lépett ki Kazushige, s ez elteelte a figyelmét. A többiek is észrevették. Mizuki kivételével mindenki a földön ült, de a lány valószínűleg Kazushige is meglátta. Szerencsére ő megbízhatónak tűnt. Eddig legalábbis.

Kaori idegesen sétált fel-alá az emlékműnél, sehol senki. Félreértette volna Natsuki jelzését? Vagy csak becsapták a többiek? Nem, annak semmi értelme, maximum idejönnének megölni, de nem kldenék el valahova, ahova nem mennek oda. Minimum Akenonak ide kellett volna már érnie. De Sorano és Natsukinak is lett volna már ideje. Persze lehet, hogy ők nem hoztak váltócipőt. Az tényleg szívás. Lehet, hogy meggondolták magukat, de neki már nem tudnak szólni. De mégis meddig várjon itt? Legalább addig kéne, hogy Naminak is legyen esélye ideérni. Hisz attól, hogy mondjuk Natsuki nem jön el, a többiek még lehet. És mi van, ha már meg is haltak? Erre a gondolatra hangosan felnevetett. Nem túl valószínű... Inkább öltek. Ez könnyebben elképzelhető. Sőt. Könnyen.
Himeno összerezzent a nevetésre. Próbálta még kisebbre összehúzni magát a szilkla mögött, de miután nem történt semmi, kicsit megnyugodott. Ezekszerint Kaori nevetése nem annak szólt, hogy észrevette őt, új áldozatát. Ránézett az ölében tartott hátizsákra. Semmi hasznát sem tudja venni ebben a helyzetben. Hamarabb meg kellett volna néznie mi van benne és akkor valami fegyverért indul először. Akkor ezt az egészet megúszta volna. Most viszont... Már semmi esélye a túlélésre. Ha csak megmozdul Kaori észreveszi. Ha viszont nem teszi befutnak Natsukiék is, és az... Bele se mert gondolni. Helyette inkább azon törte a fejét, mit nem tett még meg az életben. Ha már meg kell halnia előtte szeretett volna... nem is tudta pontosan megfogalmazni mit. Teljesebbé tenni a leélt rövidke életét. Hogy azt mondhassa, semmi baj. A legfontosabb dolgok meg voltak az életemben.

Mizukinak beletelt néhány pillanatba, hogy rájöjjön, mitől hallgatott el Sasame. Az iskola felé fordult és meglátta a kilépő Kazushigét - persze a fiú is észrevette őt. Kazushige először azt gondolta, hogy Mizuki lesből akart lecsepni a bokrok közül, de hamarosan elhessegette az ötletet, mikor rájött, hogy akkor tényleg lesből támadott volna, nem félig háttal állva mutogatná magát. Még jó, hogy ő jött ki, nem pedig valaki, aki egyből letámadta volna a lányt.
- Kazeoka-san... - kezdte a fiú. - Te meg mégis mit csinálsz itt? Nem biztos, hogy jó ötlet itt díszelegned a bokrok között.
- Én csak... - Mizuki kérdőn nézett le ücsörgő társaira, tőlük várva választ, hogy szóljon-e a fiúnak tervükről.

Haruka több alakot is látott északra, vagy éppen keletre vonulni, mióta a fán ücsörgött. Már nem lehettek sokan hátra. Hirtelen egy viszonylag gyorsan mozgó alakon akadt meg a szeme, aki mintha egyenesen felé tartott volna. Elfojtott egy dühös káromkodás és inkább csendben maradt. Még mindig nem tartotta túl jó ötletnek, amit tervez. Már abban is kezdett kételkedni, hogy Shouri lenne a legnagyobb veszélyforrás, hisz rajta kívül többen is gyilkossá válhattak - és talán már váltak is. Azután újra belegondolt, hogy Shouri mindent véresen komolyan vett, és el tudta képzelni, mit tenne egy ilyen helyzetben, de akkor is. Nem először az éjszaka alatt megingott.

Nomiya bátorítoan bólintott, s lassan ő is felállt.
- Szevasz Kazushige! - biccentett osztálytársa felé - Összegyűltünk itt páran, hogy együtt menjünk tovább. Épp most részleteztük Mizukinak mi történt eddig mióta kijöttünk Minamival - mutatott le maga mellé, de a lány nem látszott a bozótban. Mizuki furcsa mosollyal nézett fel a fiúra, amit persze Kazushige nem láthatott, csak nem sokkal utána a lány hangját.
- Ha nem gond én most nem állok fel, Higashi-kun. Eddig én üdvözöltem az új csapattagokat, kicsit elfáradtam...
Uhh, ez jogos volt. Ráadásul neki jött a parás része. Nomiyának csak átfutott a fején, hogy még vissza kell állítania az image-ét Minami előtt.
- Nem csatlakozol hozzánk? - nézett Nomiya reménykedve Kazushigére.

Kazushige a táskájában talált hatékonynak nem éppen nevezhető fegyverre gondolt, és arra, hogy így egyedül vajmi kevés esélye lenne a túlélésre. Miért ne?
- Nem bánom - felelte rövid gondolkodás után. - Kiket akarunk még megvárni? Mindenkit, aki hátravan?

- Épp erről beszélgettünk, mielőtt Mizuki... Nos észrevette őt - mutatott Kagakami-kunra, hogy elkerülje a későbbi hisztit, és egy kis hatásszünet után hozzátette - Nem mi voltunk.
Sasame feszengve megszólalt:
- Akkor ugye már nem muszáj elmondanom? Nem szeretnék róla beszélni... Ez még így utólag is...
Megborzongott. Nem volt túl férfias dolog bevallani a félelmét, de valahogy ő egyébként se sokat törődött ilyesmivel, ebben a helyzetben meg pláne nem.

Akihito miutrán megkerülte a tavat, óvatosan körbejárta a partján lév házat. Nem volt nyoma annak, hogy bárki is bement volna. Az ajtó zárva volt. Egy kis lelkiismeretfurdalással ugyan, de elővette a fegyverét, s betörte vele a zárat. Maga az ajtó annyira nem sérült, hogy sötétben is észrevehető legyen, de nappal már inkább. Dehát ez van... Talán ez el is ijeszti az embereket. Kivéve aki pont vadászni jön... Így utólag nem is tűnt jó ötletnek pont egy házba bejönni, de ha már elmászott idáig legalább körül akart nézni.

Kazushige követte a fiú ujját és kissé összerezzent halott társa láttán.
- Halott? - tette fel a nyilvánvaló kérdést. - Talán az egyik első... és kint szaladgál a gyilkosa...
Kissé meglepődött Sasame félelmét, és hirtelen azt hitte, ő is összetűzésbe keveredett a gyilkossal . Jobban meggondolva viszont akkor már nem lenne itt. Úgy döntött, inkább nem faggatja az eléggé sápadt fiút.
- Ez esetben még inkább esedékes az összefogás.

Akeno egyre inkább érezte, hogy becsapták. Dühösen a levegőbe rúgott, aminek következtében majdnem elvesztette az egyensúlyát és inkább befejezte.
- Átkozott ribancok! - folytatta inkább szóban. - Naná, hogy összefogtak ellenem, és majd együtt csapnak le rám! De a francot fogom hagyni!
Dühösen kiviharzott a szentélyből, és valami fedezék után kutatott, ahol majd ő lepheti meg "barátnőit".

Minami újra Mizukira nézett:
- Rendben vagy már? Ígérem elmesélünk később mindent, de előbb el kéne mennünk egy biztonságosabb helyre.
Nomiya közben Kazushigéhez fordult:
- Épp azt tárgyaltuk, hogy Shouriban nem bízunk meg, el akarunk tűnni, mielőtt ő kijön. Viszont emiatt nem tudjuk Midori-chant sem megvárni. Ez a verzió nem tetszett Minaminak, a többiek viszont... Egyetértettetek velem, jól vettem ki?
Erre Minami durcás arcot vágott.
- Szóval le vagyok szavazva, hagyjuk csak meghalni, értem én... Demokrácia van...
- Minami - kezdte Nomiya sóhajtva, aztán esébe jutott valami más - Mi lenne, ha nem egyedül hagynánk? Ha Eizant se várnánk meg? Akkor már ketten vannak. És Eizan nem az a fajta, aki ne várna be egy sérülékeny lányt, ha tudja, hogy bajban lehet. Ketten elmenekülni pedig már nem olyan, mint több, mint öten... Mit gondoltok? - nézett körbe.

- Jogos feltételezés - szólalt meg Kazushige. -Eizan valóban túl lovagias ahhoz, hogy csak úgy itt hagyja Midorit. Mindazonáltal Minami véleménye is logikus. Minél többen, annál jobb. Esetleg hagyhatnánk nekik valami jelet, amit csak Eizan és Midori találhat meg, hogy később csatlakozhassanak hozzánk - már ha szándékukban áll.

Mizuki továbbra is csendben volt és Sasaméra lesett. Úgy érezte, nekik kettejüknek most nem sok beleszólása lehet a dologba, ezért inkább csak bólintott. Örült, hogy nem egyedül kell szenvednie ezen az átkozott szigeten.

- Ez nem rossz ötlet - mondta Nomiya - De még csak ötletem sincs, hogy lehetne megvalósítani. Mi lehet olyan dolog, ami Eizanéknak leesik, de Shourinak nem?
Közben az órájára nézett.
- Fél perc és jön Chino.

Akamatsu Nami hosszú ideig szinte egyenesen jött felfelé, boldogan forgatva új fegyverét. Sokat jött nyílt, avgy alig fedett területen, mégse futott össze senkivel. Persze, nem mertek ennyire nyitott területen jönni. Tőle messzebb nyugatra egy hegy húzódott, azt hitte előtte a sík terep fog folytatódni, most azonban azon kapta magát, hogy belefutott a hegybe. Először azt hitte, hogy irányt tévesztett, de balra nézve látta, hogy a hegy még mindig ott van. Körbenézett, s talált egy hasadékot a sziklafalon. Elég szűknek nézett ki, de egy ember beférne rajta.
- Vajon ez egy barlang? - tanakodott fenhangon.

Kazushige megpróbált tiszta fejjel gondolkodni, de valahogy semmi logikus nem jutott eszébe. Mindenki nagy meglepetésére végül Mizuki szólalt meg.
- Írhatnánk nekik egy rövid üzenetet a földre, hogy hova megyünk, azzal a figyelmeztetéssel, hogy utána tüntessék el, vagy valami hasonló... - a lány érezte, hogy mindenki őt figyeli. - De persze ez csak egy ötlet...
- Amíg nincs más, ez is megteszi - felelte Kazushige. - Még van pár percünk átgondolni. De addig is beszélek Chinoval.
Alighogy felállt és otthagyta a társaságot, meg is jelent Chino.
- Kazushige? Te még nem mentél el? - kérdezte a lány.
- Hát, ami azt illeti, nem. De nem vagyok egyedül - látta a lány arcán átsuhanó félelmet, ezért gyorsan folytatta. - Jajj, Chino,nem bántani akarunk! Csak abban reménykedünk, hogy együtt több esélyünk van, úgyhogy most gyűjtjük az embereket.
- Vagy úgy... - Chino megkönnyebbülten sóhajtott. - Ez esetben bocsi, de nem maradhatok. Szívesen megtenném, de megígértem Fuminak, hogy utána megyek, és nem szívesen hagynám ott, miközben hiába vár rám.

Hiroshi észre sem vette, hogy elbóbiskolt, de hirtelen felkapta a fejét. Az előbb vajon tényleg egy hangot hallott, vagy csak képzelte? Lekapcsolta lámpáját és behúzódott az egyik mellékkamra bejáratába. Ő már ismerte a barlangot, tehát legalább ennyi előnye volt abban az esetben, ha támadás érné.

Nomiya néma csalódottsággal vette tudomásul, hogy Chino nem csatlakozik. Remélte, hogy nem lesz semmi baja. Megvárta, míg Kazushige visszatér, s csak aztán közölte, hogy ő nem tartja túl jó ötletnek a dolgot. Ha valamiért mégsem bízhatnak meg Eizanékban az egész csapat odaveszik.

Nami felállt, lerázta a szoknyájára tapadt földdarabokat, és úgy döntött megkerüli a hegyet. Aztána keze megállt a szoknyán és az otthonról hozott hátizsákjára nézett. Hát persze, majd elfelejtette. Összehajtogatta a lándzsáját, s elrakta, hogy ne legyen útba. Aztán nekiállt bemászni a járaton.