8. fejezet - Aminek lusták voltunk címet adni

- Van benne valami... - jelent meg hosszú idő óta talán az első őszinte, habár még mindig halvány mosoly Eizan arcán. - Továbbra is bízom benne, hogy tudja mit csinál. Legalábbis nagyon szeretnék bízni benne. De... azért jó, hogy eljöttél - mondta ki korábbi gondolatait most már hangosan is, majd valamivel halkabban hozzátette: - Amúgy van nálad bármiféle fegyver? Ne kelljen használni, de azért mégis jobb, mint hogyha semmivel vágnánk neki a dolgoknak. Én sem vettem le a karpereceket, talán annyira nem feltűnőek...

- Elhoztam Nobu pisztolyát - fogta alig hallhatóra a hangját. Illetve végülis az övé, ő szerezte, de ez nem lényeg. - És ne félj, Natsukinál is ott van még az én karperecem. Ha eldurvul a helyzet, talán meg tud lépni. A meglepetés ereje sokat számít.
Közben vissza is tért a lány. Nem kérdezte, miről csevegtek eddig, amúgy is sejtette, helyette inkább nekiállt mindenféle dologról fecsegni, amiről általában egy iskoláslány szokott. Nami megállapította magában, hogy egyáltalán nem tűnik eröltetettnek. Natsuki tényleg jó színész. Remélte tényleg nem fognak feltűnést kelteni. Ő akármennyire is próbált természetesnek látszani, nagyon szorongott. Valahogy... már nem tudott többé úgy nézni a világra, mint azelőtt. Ahogy befutott a busz Natsuki a homlokára csapott, s odaadta a többieknek a jegyeket, mondván majd el is felejtette, aztán kinéztek egy jó helyet maguknak, ahol együtt leülhetnek. Akkor most majd egy óra utazás...

- Te... inkább menj vissza a szobába - parancsolt szelíden Ichirora Hiroshi.
- Hmm... - kapta fel le-lehanyatló fejét a másik. - Mi...? Miért...?
- Mert most remekül látszik, hogy mennyire nem aludtad ki magad. Meg te alapból is... köhh...több alvást igényelsz. Hátha most nyugodtabb lesz az álmod...
Az utolsó mondator hallva Ichiro furcsa némaságba burkolózott, majd rövid idő elteltével bólintott.
- Igazad van... - mondta. - Szerintem is rámférne... Hát akkor... majd jövök valamikor. Ha... ha esetleg történik valami, azért keltsetek fel, jó?
- Okvetlenül - biccentett Hiroshi. - Most pedig szép álmokat. Úgy is meg kell emésztened az ebédet.
A távolodó fiú ásítással egybekötött válaszából már nem sokat érthettek. Mikor viszont Ichiro eltűnt a folyosón, Hiroshi keserűen felsóhajtott.
- Kíváncsi vagyok, mennyi időbe telik, míg lelkileg helyrejön... - szólt halkan Kazuhoz. - Nagyon nincs jó bőrben...
Kazu nem felelt, csak elgondolkodva nézett arra, amerre társuk eltűnt.
- Túl sokat változott az elmúlt pár nap alatt... - Hiroshi megcsóválta fejét, majd tanácstalanul a hajába túrt.
- Mindnyájan változtunk - szólalt meg most már Kazushige is.
- Tudom... És ez sem feltétlenül tetszik... Nem terveztem ilyen hamarra az ilyen szintű megkomolyodást...

Midori és Kenta miközben visszafelé sétáltak összefutottak az újonnan érkező diákokkal. Sőt még orvos is jött velük, remek! A lány nem hazudtolta meg önmagát, a pár perc alatt, míg leértek a lépcsőn már be is mutatkozott, s hosszas fecsegésével nem hagyta unatkozni a társaságot. Kenta mosolyogva figyelte a lányt. Talán kezd magához térni... A srácok sietve bemutatkoztak a többieknek is, aztán az egyikük rögtön Benawi után érdeklődött.

Yuuka fel-felszisszent, mikor a szinte már forró víz néhány helyen a bőréhez ért. Hát ő sem túlzottan úszta meg. Volt rajta jó pár horzsolás, zúzódás, a majdnem végzetes sebek, amiket az erdőben szerzett - ha szerzett volna melléjük még néhányat, nem tudta, hogy bírta volna... Ichiru... -, és az a bizonyos szúrás, amit Sayuritól kapott. Az fájt a legjobban, mégis ahhoz ragaszkodott leginkább, bármilyen perverzül is hangzott. Ez volt a kézzel fogható bizonyítéka, hogy Sayuri élt, hogy nem tűnt el nyomtalanul, és valahányszor csak rápillantott a sebre vagy esetleg rosszul mozdult, mindig eszébe jutott hajdani barátnője. Tudta, hogy a heg örökre megmarad majd, de nem zavarta különösképpen.
Még mindig a forróvíz sugarában állva hátát a hideg falnak támasztotta. Milyen furcsa, egyszerre érez hideget és meleget... ellentétes érzelmek, pont mint amilyenek a lelkében dúlnak.
Hova jutnak majd útjuk végén? Mikor mondhatják azt, hogy vége, túl vannak rajta, élhetik újra 'rendesen' az életüket? Mikor...?
Mikor szűnik meg a fájdalom...?

- Akkor, most telefonálok egyet - mosolygott a másik kettőre Natsuki, alighogy leszálltak a buszról, azzal el is viharzott a nem messzi fülke felé. Igyekezett feltűnésmentesen kilesni a számot a telefonjából, hisz miylen hülyén is néz ki, hogy nem arról telefonál, habár... azt is hihetnék, hogy csak elfogyott a pénz a kártyájáról, mért is ne... Alighogy bepötyögte a számot, vidám csevegő hangon rá is kezdett, s alig egy pec múlva visszatért barátaihoz.
- Na ki a profi? Nyolckor találkozóm van - mosolygott lelkesen. - Addig viszont egy bő három óránk van... Nem baj, én már tudom mivel ütöm el az időm... - vigyorodott el rosszat sejtetőn, s belekarolt Namiba.
- Hé... hova akarsz menni?
- Csak a szokásos csatangolás...
- Hé, hé, de... - nyögte a lány. - Nem te mondtad, hogy csak semmi feltűnés, és ne nagyon mászkáljunk...
Natsuki összehúzta a szemét.
- Tőlem az lenne a feltűnő, ha nem lépnék le vásárolgatni, mikor ezek a hatalmas üzletek ilyen hívogatóan néznek le rám... Szóval nyomás!
Nami szenvedve nézett hátra Eizanra. Vásárolgatni? Ilyenkor?

Benawi erőt vett magán, s visszasétált a többiekhez. Hiába, képtelen volt kiverni a fejéből Emiko szavait. Mért pont ő maradt életben, mi? ... Talán tényleg jobb lett volna, ha nem így történik. Fáradtan rogyott le a kanapéra, nem is nagyon figyelve kik vannak még a szobában.

Hayate szokás szerint nyugodt külsejét öltötte magára, így leplezve a bázison maradt többi társa elől aggodalmait. Nem tudta, hogyan álljon ehhez az egész megmozduláshoz, és gyanította, hogyha csak egy kicsit könnyebben tudna mozogni, a tiltakozásokkal nem törődve a kis csapat után eredt volna. Így viszont nem tud semmit sem csinálni. Ó, de, mégis... beveheti a kapott pirulákat. Gyönyörű...
Csigalassúsággal teltek a percek, a társaság néha kisebb-nagyobb párbeszédekkel próbálta elütni az időt, ha Hayate számára mind olyan üresnek tűntek. Egy idő után úgy döntött, nem szenved itt tovább és kijelentette, hogy visszavonul ideiglenes szobájába. Ezt senki nem firtatta tovább, mert bizonyára tudatában voltak állapota súlyosságával. Ez legalább jó ürügy volt arra, hogy kicsit egyedül lehessen, vagy legalábbis találjon valami jobb elfoglaltságot. Számára a várás ugyanis felért egy igazi tortúrával. Hosszú idő óta először fordult elő vele, hogy nem vehetett részt egy 'akcióban', és egyszerűen nem tudta megszokni a gondolatot. Annyira ellentétes volt egész addigi életével. És most mégiscsak itt ül és néz ki a fejéből. Ugyanazt csinálja, mint eddig, de legalább nem a többiek előtt.
Basszus... Jó lenne, ha valaki leütné, vagy valami, mert elaludni így nem fog tudni. Amíg ez nem történik meg, addig folytatódik néma önkínzó szenvedése.

Ahogy tekintete találkozott Namiéval, Eizan fejében is ugyanaz a szó visszhangzott. Vásárolni? Ezt most komolyan gondolta...? Nagyon úgy tűnik, hogy igen, de... de... Ő azt hitte, hogy egyből odamennek, és amíg várakoznak, legalább fel tudja mérni a terepet. A lehetséges menekülési útvonalakat stb. Hát... ezek szerint elszámította magát. De most tényleg... spórolniuk kell a pénzzel, most már nem kapnak zsebpénzt, és valószínűleg még szükségük lesz rá.
Hát jó... Lemondóan cammogott a lányok nyomában.
- Azért csak mértékletesen, ha kérhetném - szólt utánuk. - Lehetőleg ne költsünk semmi feleslegesre, csak amire tényleg szükségünk lesz... rendben?
Félve tette fel azt az utolsó kérdést, mivel egyáltalán nem volt tisztában a lányok vásárlási szokásaival. Ő maga alaposan megfontolt és eltervezett majd' minden költekezést, mert hát, valljuk be, nem dúskált a pénzben. El nem tudta képzelni, hogy valaki puszta szórakozásból vásárolgasson...

Nobu tanácstalanul kóválygott a folyosón. Szóval hátul nincs elfoglalva mi? Biztos ő a béna... Na jó, hát nyissunk be ide is, hátha...
- Hmm, ez se nyert... - sóhajtott, közben fel is ismerte a sötétben ücsörgő Hayatét. - Ó, hát te vagy az... Az előbb meg Shinjit sikerült megtalálnom... Már vagy öt perce itt szerencsétlenkedek... Nem tudod véletlenül hol van tényleg üres szoba?
Beljebb lépett, s fáradtan a falnak döntötte a hátát. Nem gondolta volna, hogyha egyszer elkezd múlni a gyógyszer hatása, ilyen rohamosan visszajön a fájdalom. Lassan eresztette ki a levegőt, s igyekezett lenyugtatni magát. Ettől egyszeráen eltompulnak a gondolatai is, nem tud mit kezdeni magával... Ideje bevenn azt a gyógyszert... Mi is tartja vissza? Hogy ne lássa meg senki?

Yuuka arra tért magához, hogy valaki enyhén dörömböl az ajtón. Elég nehezen volt kivehető a csobogó víz miatt, ezért gyorsan elzárta a csapot, kikászálódott a zuhany alól és jó szorosan maga köré tekerve egy törölközőt az ajtóhoz lépett, hogy résnyire kinyithassa azt.
- Igen...? - lesett ki bizonytalanul a résen, de megkönnyebbülésére csak Harukát találta odakint.
- Bocs, hogy zavarlak... - kezdte a másik lány -, de elég sokáig voltál bent, gondoltam megnézem, jól vagy-e. De ezek szerint igen... Ó, igen, majd' elfelejtettem! Közben megérkezett az orvos is, szóval ha kész leszel, mehetsz majd sebkötözésre, miegyébre. Na, magadra is hagylak - mosolyodott el Haruka, és elindult visszafelé a folyosón.
Yuuka gyorsan becsukta az ajtót és szemével megkereste a helyet, ahol a ruháit hagyta. Sokáig volt bent...? De vajon meddig? Ő szinte nem is érzékelte az idő múlását... Ennyire elmerült volna a gondolataiban?
Felsóhajtott, majd a sebeire vigyázva öltözködni kezdett.

- Engem most nem is vonz ez a dolog, semmit se akarok venni... - morogta Nami. - Nem beszélve arról, hogy egy yenem sincs... - tette hozzá halkan.
- Ó, tényleg csak a legfontosabbakat szerzem be... - bizonygatta Natsuki, s közben felmérte a tükörképét a liftben. Te jó ég... Hát így tényleg nem fog jó benyomást kelteni... A hajával sok mindent már nem tud kezdeni... na jó, talán egy csattot bele, az sokat dobhat rajta... De ruha és smink terén... A tükör segítségével pillantott csak Eizanra. Hát... ezt a pár órát most bírd ki... Kapsz egy kis kóstolót a régi Natsukiból, aztán ígérem soha többé... Meglepetten nézett vissza saját bánatos tükörképére, s gyorsan mosolyra húzta a száját.

- Hahó Benawi, - csapott a vállára egy ismerős hang gazdája, mire meglepetten kapta hátra a fejét, és közben áldotta az eget, hogy legalább ott nem sérült meg, különben ez is fájdalmas élmény lett volna - hát te nem is figyelsz?! Így kell köszönteni a régi szövetségeseket?
- Jajj, ne haragudj... - motyogta, s rámosolygott a mögötte álló srácra, majd a többiekre is egy kicsit odébb. - Teljesen le vagyok amortizálva, bocsi. Nagyon nem voltam itt fejben...
- Azt látom - csóválta a fejét a fiú. - Szépen elintéztek benneteket, hallod. De a lényeg, hogy itt vagytok! Nem semmi, hogy megcsináltátok! Először el sem akartam hinni Emikonak!
Benawi kifejezéstelen arccal hallgatta. Persze... Nem semmi... Ők a nagy hősök, meg a nagy sztori... Rettentő érdekes az egész... Mindenki lelkesen fogadja őket... Az bezzeg másodlagos, hogy Ichiru nincs itt... Nem csoda, hogy Emiko így kiakadt... Talán... nem is neki szólt ez az egész... Nem, persze hogy nem, nem kívánja a halállát... Csak tény, hogy Ichiru különlegesebb volt számára. Meg kellett volna védenie őt... Ehelyett meg... Lehet, hogy tényleg meghal, akármennyire nem szeretné. És Ichirunek tudnia kellett milyen súlyos az állapota. Akkor mégis miért? De tényleg... Miért? Jobb, ha egyikünk sem marad meg? Ichiru, te tényleg idióta vagy...

Hayate az ajtó nyílásával csalódottan vette tudomásul, hogy rátaláltak, de mikor meglátta, hogy ki a 'vendége', elszállt a bosszússága. Nobu az. Őt jelen állapotában még talán képes is elviselni, szerencsére nem az a bájcsevegős fajta.
- Akár itt is maradhatsz - vont vállat, de utána rájött, hogy a másik ebből valószínűleg nem sokat lát. A rossz fényviszonyok miatt ő is legfeljebb a körvonalakat tudta kivenni, de Nobu kissé szabálytalan légzése így is felkeltette a figyelmét. Olyan ismerős, honnan is...? Ó, persze... Nemrég még ő is hasonlóképpen küzdött a rátörő fájdalommal, mielőtt bevette volna a gyógyszerét. Vajon a másikat mi gátolta meg ebben?
- Nem vagy jól - inkább megállapítás volt, mint kérdés. Hayate tőle szokatlan módon megengedett magának egy rövid sóhajtást. - Ismerős... Csudajó életveszélyben lenni, mi? Én is nagyon élvezem... - észre sem vette, hogy a benne felgyülemlett keserűség átjárja a szavait és így tör felszínre. - Utálom ezt az egész tétlenséget, egyáltalán nem vagyok hozzászokva. És kicsit sem tetszik. Gyűlölöm, hogy ki vagyok szolgáltatva, hogy szednem kell azt a szart ahhoz, hogy elviseljem. És különben is: bassza meg.
Hangulatához és idegállapotához képest furcsa, viszonylag nyugodt hangon beszélt. Igen, beszélt, nem is akármennyit. A francba, még ez is. Mikor lett ilyen szószátyár...?!
- Bocs - szólalt meg rövid szünet után. Na most Nobu is biztos csupa jót gondol róla... - Alapjáraton nem szokásom a hasonló kifakadás, így ezt most elég furán hangzott. Gyönyörűen rombolom az imidzsem...

- Ugyan... - legyintett Nobu, s ahogy szeme is szokta a sötétséget a falhoz sétált egy nagy poros szivacsért. - Ha tényleg nem gond, maradok, nincs sok kedvem még valakire rátörni...
Ledöntötte a földre leendő "ágyát", s pokróc után kutatott. Te jó ég, itt is micsoda rumli van. Mi a franc lehet ez a hely? Ennyi kacattal... Végre halászott magának valami bizarr, de a célnak megfelelő anyagagot. Lecsüccsent a matracra, s sietve lenyelt egy tablettát.
- Osztom a nézeted... - szűrte ki a fogai között. Leginkább a "bassza meg"-re utalva. Kímélni igyekezvén sérült lábát, végigfeküdt a szivacson, s magárahúzta a takaróféleséget. - Namival kellett volna mennem... Ha valami baja lesz, sose bocsátom meg magamnak... De így... így nem is tudnám tartani a tempót, és nem mellesleg feltűnést is keltenék. Jó kérdés, hogy így hogy jutunk ki. Velem nem épp egyszerű lopakodni... Jól megnehezítem a dolgotokat. Lehet, hogy tényleg többfelé kéne válnia a csapatnak...
Vagy legalábbis hátrahagyni a hozzám hasonló reményteleneket, gondolta, de ezt már inkább nem tette hozzá hangosan.

- Én is eléggé le vagyok égve... - jegyezte meg inkább csak magának Eizan. Mindössze néhány yen volt nála, amit az osztálykirándulás esetleges pluszköltségeire szánt, de azt sem nagyon állt szándékában elkölteni. Ritkán költött magára, a néha-néha ölébe hulló zsebpénzét vagy gondosan őrizgette - néha igencsak hosszú ideig kellett kitartson -, hol pedig húga unszolásának engedve a lányra költötte. Talán ezért is volt az, hogy most igencsak feltámadt benne a késztetés, hogy vegyen valamit. Mindegy mit, akármilyen kis apróságot, most nem az a lényeg. Csak egy jelképes kis valamit, ami jelzi számára, hogy most már magára kell számítania. Hát, ha lát majd valamit, akkor talán, de amúgy nem költ majd.
Ugyanakkor még sosem látta így közvetlen közelről vásárlás közben Natsukit, és fogalma sem volt, mire számítson. Nami arcáról azt olvasta le, hogy most esztelen költekezés, vagy legalábbis valami ahhoz hasonló következik. Ha esetleg kijutnak innen, és mondjuk huzamosabb ideig együtt marad még Natsukival - mert miért is ne...? -, akkor... tud majd annyi pénzre szert tenni, hogy kielégíthesse a lány vásárlási igényeit? Natsuki amúgy is sokkal jómódúbbnak tűnt nála...
Hát... majd csak feltalálja magát. Ezt pedig most felfoghatja egy előzetes felmérésként a jövőre nézve.

Mindenekelőtt Natsuki egy ATMet rohamozott meg. Nami aggódva sétált mellette.
- Biztos vagy benne, hogy még nem tiltották le? - kérdezte halkan, mire a lány önelégülten elmosolyodott.
- Ezt? - legyezgette magát a bankkártyával. - Kizárt dolog. Nem is az enyém...
- Natsuki! - sziszegte a másik lány felháborodva, de az nem zavartatta magát.
- Viszont, ha meglátják, hogy hozzányúltak, nagy az esélye, hogy akkor már letiltják, úgyhogy biztos, ami biztos egy tetemesebb összeget emelek le róla...
- De...
- Ó, már, elég legyen! Nekem most nagyobb szükségem van rá... - zárta le a témát vidáman, s nekiállt a számokkal szöszölni.

Yuuka fázósan húzta össze magán ruháját. Brr, mennyivel melegebb volt a zuhany alatt...
Belépve a közös helyiségbe, egyből szemet szúrt neki, hogy mennyivel többen lettek.
- Hú, sziasztok... - köszönt, mielőtt közelebb oldalazott volna Benawihoz. - Ők mind idevalósiak? Mármint a bázisra. Bár elég érdekesen nézne ki, ha nem így lenne... - gyerünk, Yuuka, ne hablatyolj össze-vissza, szedd össze magad. - Ömm... azt hallottam, megjött az orvos. Hol van? Abban a szobában, ahol eddig?
- Ó, tényleg - csapott a homlokára Tatsuya. - Basszus, Eizan és Natsuki sem lettek kivizsgálva és anélkül vágtak neki ennek az egésznek. Bár úgy látszott, nincsenek komoly sérüléseik, de... na jó, vegyük úgy, hogy nincsenek. Semmi szükség további aggódásra okot adni, így is mindenki eléggé kivan.

- Ne vedd úgy magadra, sajnos többen képtelenek lennénk most a lopakodásra vagy bármi hasonlóra. Tatsuyának is megsérült a lába, Benawiék is majdnem ott maradtak, és hát igen, én sem lennék most sok hasznára a csapatnak. Amúgy... gondolom neked sem árultak el sokkal többet arról a bizonyos tervről, vagy igen? Hmm, már vagy egy órája elmentek, ha nem több. Talán már ott is vannak a városban. Meg kellett volna beszélni valamit, hogy azért néha adjanak életjelet magukról.
Hátradőlt a saját matracán és a plafonnal kezdett szemezni. Lelassította a lélegzetét és a tanult módon a szokott nyugalmi állapotba süllyedt. Nem veszítheti el a fejét, most nagyon nem. Tiszta ésszel kell gondolkodnia. Mert meglehet, hogy a kis csapatuk nem jár sikerrel, és akkor új tervet kell kitalálni. Ne legyen így, de azért jobb felkészülni. Mi jöhetne még szóba...?

Eizan pár lépés távolságból figyelte a lányok kis akcióját a bankautomatával. Csak fél szavakat csípett el a beszélgetésből, mert nem volt szokása túl közel állni a géphez, ha valaki más pénzt vett ki, nehogy azt higgyék, le akarja lesni a PIN-t, vagy valami. Viszont ez az előbb... Nem is az enyém...? Akkor kié lehet? Elhozta az anyjáét vagy apjáét? Tipikus diákcsíny, de... talán túl tipikus. De akkor kié lehet még? Akar ő egyáltalán tudni erről...?
- És mégis... hova is akarunk ezen belül menni...? - nézett körbe a bevásárlóközpontban, igyekezve kiverni fejéből a kártya kérdését. Túl sok a titok, a végén még beleőrül, ha állandóan ezeken rágódik. Meg nem mintha ő mindent a másik orrára kötne...

- Igen azok vagyunk - mosolygott az egyik srác, mire Benawi vetett felé egy nagyon szúrós pillantást. Sietve felállt.
- Igen, nemrég ment el arrafelé, gyere menjünk, ideje megtudni, hogy mi van a sebeiddel... Vele meg vigyázz - bökött az előbb megszólaló felé. - Igazi nőcsábász...
- Én? Miről beszélsz? - vágott ártatlan fejet az előző.

- Ó, értem - eresztett meg egy halvány mosolyt Yuuka. Először nem tudta mire vélni Benawi a fiú felé küldött tekintetét, de az utána lévő kijelentés már mindent megmagyarázott. - Örülök, hogy találkozhattam veletek - hajtott azért illedelmesen fejet, mielőtt megindult volna barátja oldalán.
- Tehát vele vigyázzak... - ismételte suttogva Benawinak, mikor már hallótávolságon kívül kerültek. - A többiekről esetleg kell valamit tudni, vagy normális srácok?

- Nem, nem tudok... - felelte halkan a fiú. - Nem kellett volna így elengednem, igaz? Idióta vagyok... Még a végén igaza lesz Shinjinek, és én se fogom tudni "megvédeni a nőmet".
Szaggatottan felsóhajtott.

- Hát... Valahol egyikünk se normális itt... - rázta meg a fejét Benawi. - De rendes srácok minannyian. Komolyan. Ha kell nagyon ott tudnak lenni, még kockáztatni se félnek. Az, hogy ma is eljöttek is bizonyítja. Végülis ez az eddigi legveszélyesebb kalandunk.

- Kell lennie valamennyi esélynek a sikerre, különben nem vágtak volna bele - gondolkodott továbbra is a plafont vizsgálva - immár sokkal nyugodtabban - Hayate.
- Titokzatos ismerős, aki talán hajlandó segíteni... Vagy nagyon jószívű, vagy... inkább bele sem gondolok, mit kérhetne cserébe. Hisz lényegében nincs semmink, viszont így most a tudomására jut, hogy élünk. Ajánlom neki, hogy ne dobjon fel minket, mert anyagilag jobban járna vele, az tény.

- Ez ismerősen hangzik... - húzódott közelebb Benawihoz Yuuka. Arcán mosoly játszott, ahogy az előbb felsoroltakra gondolt. - Összetartó egy csapat a tiétek, de talán mi is jó úton járunk efelé. Mármint azok, akik túléltük. Csak... valahogy túl sok a személyes ellentét... - felsóhajtott, ahogy az eddigi összezörrenésekre gondolt.

- Ó hát először is... - kezdett bele Natsuki, ahogy már a tárcájában tudhatta a pénzt, s már sorolta is kedvenc márkaboltjait. Közben valamennyi pénzt Nami és Eizan kezébe is nyomott.
- Tessék, gondolom neked sincs nagyon bankártyád... - mondta a lány. - Szívás, hogy még a kis zsebpénzünk is otthon maradt...
- Már akinek... - krágta alig hallhatóan Nami, de azért nem visszakozott nagyon. - Tudod mit, én addig elrabolom Eizant, amíg te ruhákat próbálsz. Itt leszünk a közelben. Csak hát... ne unatkozzon szegény...
Natsuki megrántotta a vállát, s kutatóan nézegette a kirakatokat. Na most itt... vagy ott kezdjen... Ó, te jó ég, az a cipő! Hát az kell... Lehet, hogy nem talál olyan ruhát, ami passzol hozzá színben, de... Majd elteszi későbbre... Sietve, csillogó szemekkel indult meg kiszemelt áldozata felé.

- De ha belegondolsz, az lenne a csoda, ha nem lennének ellentétek - csóválta a fejét Benawi. - Haltak meg osztálytársaink, és szinte evidens, hogy akkor gyilkosok is legyenek köztünk. Azt hiszem... részben mi is azok vagyunk... Igen, Sorano haláláért mindenképp felelősnek érzem magam. Talán... vele is lehetett volna másképp. Semmit sem tudok róla. Hogy mért esett nekünk, mi volt az előzménye mindennek, milyen ember volt... - felsóhajtott. - De szerintem már kezdünk belenyugodni. Vagy legalábbis félretenni a jövőnk érdekében. Na, itt is vagyunk... - állt meg az ajtó előtt, s előreengedte a lányt. Belépve boccentett az orvosnak, s fáradtan a falnak támaszkodott. Menni is beszélni egyszerre, nem gondolta volna, hogy valaha csupán ennyitől lihegni fog. Most viszont határozottan légszomja volt.

- Mit kérhet cserébe? - Nobu aggodalmas tekintettel fordult Hayate felé. - Mégis mit adhatna egy Natsukiféle egyszerű lány? Pénze nincs, annyi legalábbis biztos nem, amennyit a kormány ajánlana értünk. A végtelen jóindulatban meg kevésbé hiszek. Főleg, ha pénzes emberekről van szó. Bár Natsuki... - elgondolkozva nézett maga elé - eddig is elég szépen élt. Nami is elég dekoratívan öltözködött, de koránt sem olyan nyilvánvalóan drága cuccokba, mint Natsuki meg Sorano. Meg persze Kaori. Csak Kaorinak ott volt a munkája is, ami megmagyarázza, de a másik kettő... Honnan szerezhették azt a sok pénzt? Nem tudok róla, hogy... áh, bár a te családi hátteredről se tudtam semmit... Akár lehet, hogy valami mrha gazdag szülők állnak a háttérben. De akkor... akkor segítenének ők. Natsuki mégse hozzájuk fordul... Nem értem... tényleg nem.

- Gyakran ilyen...? - intett Eizan fejével az egyik bolt felé rohamozó Natsuki irányába. - Mármint... tényleg képes "bármit" összevásárolni, amihez épp kedve tartja?
"Ha igen, akkor gondban leszek... Vagy épp az a gond, hogy már így előre tervezek...?"
- Amúgy, ha már itt vagyunk... én legszívesebben valami nasit vennék, ami így hirtelen eszembe jutott. Rég nem ettem már. Ehh, hozhattunk volna a bázisról, most nem kéne a gyomrom miatt költeni...
Közben furcsa tekintettel nézegette a kezében tartott pénzt. El kéne rakni, nem kéne itt szem előtt hagyni. De még mindig úgy idegesítette, hogy nem ismerte a származását.
- Kapnék rá választ, ha megkérdezném, kinek a pénzét készülök elkölteni...? - bökte ki végül.

Yuuka Benawi szavait fontolgatva lépett be az ajtón. Igaz, az ellentétekkel már nem lehet mit kezdeni, legfeljebb megpróbálni elsimítani őket. És... ebben neki is szerepet kell foglalnia, már ami Namiékat és Sayuri halálát illeti. Az előbb épp saját magára cáfolt rá, mikor az ellentéteket említette.
Nyelt egyet, és köszönt az orvosnak. Tartott attól, amit hallani fog, mégis reménykedett benne, hogy biztató híreket közölnek majd vele. Legalább ennyivel könnyíthetne Benawi terhén, ha ő legalább jól van.

- Talán nem is akarjuk megérteni... - felelte Hayate. - Sajnos túl sok elképzelésem és ötletem van, de egyik sem túl kedvező vagy biztató. Alapból nem nagyon tetszett ez az egész, főleg így utólag átgondolva. Viszont az a trió elég talpraesett, remélhetőleg megoldják az útjukba kerülő problémákat. Ehh, pont ezért utálom a bizonytalanságot... Remélem, a többiek szólnak majd, ha jelentkeznek a telefonon. Ha... ha meg egyszer csak nem válaszolnék, akkor valószínűleg bealudtam, de csakis emiatt a jó erős valami miatt. Igen, bevettem... Szóval előre is bocs, ha eltűnnék és kiütne ez a gyógyszer.

- Hát... ilyen. Natsuki pont ilyen. Vagyis három napja még ezt mondtam volna, de... - aggódva nézett felé, és megrázta a fejét. - Szerintem ez már... - intett egyet a kezével, mintha elhessegetne valamit. - Nem tudom, hogy ez téged megnyugtat vagy sem, de nem hinném, hogy valóban érdekli ez. Vagyis... - elgondolkodva figyelte a lányt, ahogy az üveg mögött próbálja a cipőt. - Biztos vagyok benne, hogy tetszik neki, de korántsem köti le annyira, mint azt eljátssza. Szerintem most inkább jársz te a fejében... Amúgy meg... Csak nyugodtan, szerintem Natsuki is jobabn érzi magát, ha vásárolgatunk. Legalább úgyérzi, megajándékozott bennünket... És, hogy ki pénze... - húzta a el a száját, látva, hogy nem térhet ki a válasz elől. - Nos... Őszintén? Ezt pontosan nem tudom...

- Semmi gond, szerintem ez rám is ugyanúgy igaz lesz, ha elkezd végre hatni... Bocs, hogy be nem áll a szám, csak... próbálom elterelnia figyelmem, amíg... tudod... - zárta le inkább kínosan. - Egyébként meg... én... inkább szeretném tudni. Utálom a bizonytalanságot. És lehet, hogy gonosz vagyok, de... megnyugtatna, ha tudnám, hogy csak Natsuki van veszélyben, Nami nem annyira... Remélem ahhoz az emberhez neki semmi köze... Idióta vagyok, hogy még csak erre se kérdeztem rá. De ugye... ugye Namit nem vonhatja bele? Ugye legalább neki lesz esze, és nem megy bele? Itt vagyok neki én és... - hirtelen elhallgatott. Maga elé meredve ült fel. A semmiből hirtelen eszébe jutott, a Namival együtt töltött éjszaka. "Te... te... azt hittem, hogy te..." Tényleg azt hitte... És szerencsére tévedett, Nami nem olyan lány, de lehet, hogy Natsuki... Lehet, hogy most Natsuki olyan eszközökkel akarja meggyőzni azt az illetőt, amikre csak egy nő képes... Elborzadva bámulta a semmit.
- De Natsukinak meg ott van Eizan... - nyögte ki, magyarázat nélkül. Nem, nem lehet... Ez így hülyeség... Natsuki is maximum csak volt olyan. Úgy tűnt szereti ezt a srácot, de ha nem is... ilyen csúmnya játékot nem űzne vele. Tisztelnie kell ennyire...

Eizan szemei elkerekedtek a válasz hallatán. Na jó, ez egyre zavarosabb... Talán tényleg nem kéne most belemenni. De... talán Naminak igaza van. Talán Natsuki csak ezzel akarja leplezni most az idegességét, hogy a régi bőrébe bújik, hátha az feledtetheti vele azt, amire készül. Viszont hogy pont őrá gondoljon? Szívesen elmosolyodott volna a gondolatra, de... ha rá is gondol Natsuki, mit gondol róla? Ugye nem azt, hogy hamarosan csalódást okoz neki, vagy valami... Bár pont ő mondta... Nem akarlak bántani, de nem lehet elkerülni.
- Hát jó... - megerőltette magát és elfordult Natsukitól. - Akkor talán nézzünk mi is körül.

- Hmm, talán nekünk se ártana utazni egy kicsit... - vetette fel Kenta, mire Midori meglepetten kapta fel a fejét. - Hova, miért?
- Hogy hova az mindegy... - rázta a fejét. - Miért...? Mert nem akarok ebből a városból netre kapcsolódni, mert bár ki fogom őket cselezni, és átiratkozom egy orosz vagy kanadai IPre, de ha véletlen lenyomozzák... Nem kéne idecsüdíteni a kormányt. Legalább pár kilométerrel legyünk odébb.
- Meg tudod oldani, hogy beszélhessünk az otthoniakkal? - pattant fel Midori.
- Mondtam már, hogy esélyes, nem? Mért is ne lássunk neki...
Midori csillogó szemekkel nézett rá.
- Gondolom még vagytok egy páran, akiket ez érdekel, nem? - nézett hátra. - Vagy várjunk vele holnapig, késő van már? Azért összeszedhetjük a csapatot, és elkell a segítség is - pillantott Tatsuyáék felé.

- Szerintem Nami nem akart volna annyira menni, ha nem látta volna előre a veszélyt - folytatta Hayate. - Natsukin kívül talán csak ő tudja, mi folyik itt. Nem akarlak áltatni, igen, lehet, hogy veszélyben forog. De nem hiszem, hogy meggondolatlanul cselekednének, szerintem igyekszenek majd a lehető legtöbbet kihozni az adott helyzetből és a javukra fordítani az egészet. Elvégre ezért mentek... - Hayate érezte, hogy bár még fog az agya, de egyre nehezebben tudja kordában tartani gondolatait. Nem, azt azért nem...! Nem fog egy párbeszéd kellős közepén bealudni, annyi önuralma azért még kell legyen. Még egy kicsit kibírja...
Közben maradék gondolatai a szövevényes, hatalomra épülő világ körül járt - a gazdagok saját kis királyságán. Maga is jól ismerte azt a rendszert, túlságosan is sokszor keveredett bele akaratán kívül is. Vegyük például a saját családját, az sem volt sokkal jobb. De ezek szerint a helyzet most mégis kicsit más, most nem a kormányhoz hű valakiről van szó. Legalábbis valószínűleg nem. Ez a világ viszont még elég ismeretlen volt számára.

Yuuka kis talán szégyenlősen, de hagyta, hogy az orvos végezzen a kivizsgálással és átkötözze sebeit. Ahogy korábban is gondolta, valóban Sayuri 'ajándéka' bizonyult az egyik legsúlyosabbnak. A többi sebe sem festett túl jól, főleg amiket az erdőben szerzett, ott is akadt egy-két veszélyesebb. De nagyon úgy nézett ki, életben marad. Csodálkozva hallgatta a férfi kifejtését is, mikor afeletti megrökönyödését fejezte ki, hogy a lány hogy bírta eddig a fájdalmakat, hisz olyan kis törékenynek látszott. Ezt maga Yuuka sem értette. Talán túlságosan lekötötte az életéért vívott harc és a mások iránti aggodalom. Vagy rosszat jelent az, hogy nem fájnak úgy a sebek, ahogy az orvos szerint kellene nekik...? A zuhany alatt igencsak érezte őket, meg akkor is, amikor mozdult, de egyébként nem mindegyiket. Furcsa... Remélte, hogy ez nem jelent rosszat.

- Igen, remélem, így van... - bólintot Nobu, s visszafeküdt magárahúzva a takarót. Kezte ő is érezni a fáradtságot, de a fájdalom sem múlt. Aludni biztos nem fog tudni még egy ideig, de legalább Hayatét hagynia kéne, ha már így betolakodott...

Tatsuya felkapta a fejét Kenta ajánlatára. Hát eljött a döntés ideje, ugye...? De hisz már döntött is. Muszáj megpróbálnia, tartozik ennyivel a szüleinek. Megérdemlik, hogy tudják.
- Átgondoltam - biccentett Kenta felé. - Én is megyek. Egy próbát megér, remélhetőleg sikerül. De ha meg akarjuk próbálni, talán most kell. Ha a szüleink esetleg visszamentek dolgozni, akkor nap közben biztos nem elérhetőek.
Haruka eközben magával folytatott kis magánháborút. Tehát Tatsuya megpróbálja őket elérni... viszont Shouri a hajón azt mondta, hogy ő semmiképp sem tenne így. És ő... ő most mit csináljon? Kérdőn nézett Shourira, mintha tőle várna választ.
- Ez a te döntésed... - hallatszott a fiú válasza.
- Te... biztos nem...?
- Nem. De ha úgy döntesz, hogy mész, elkísérlek.
Haruka mélyet sóhajtott.
- Rendben... - mondta. - Megyek, legalábbis segíteni, ha tudok. És... így még mindig lesz időm átgondolni.
Shouri bólintott egyet, mintha ő már rég tudná a lány ki nem mondott válaszát.

Benawi egy szót sem szólt, míg ki nem értek. Aztán ahogy becsukta maguk után az ajtót, szelíden magához húzta a lányt. Óvatosan ölelte át, olyan közel vonta magához, hogy összeért az arcuk. A lány azt is érezhette, ahogy a keze enyhén remeg a hátán.
- Mért nem szóltál? - kérdezte halkan a fiú. - Miért nem mondtad, hogy fáj?

- Nem akartam, hogy miattam is aggódnod kelljen... - felelte halkan Yuuka. - Meg... az én sebeim amúgy sem olyan súlyosak, mint a tieid...
"Legalábbis remélem... mert nem tudom, hogy az orvos szavait jót vagy rosszat jelentettek..."
Lehet, hogy jobb lett volna, ha Benawi nélkül megy be. Akkor nyugodtan mondhatta volna, hogy minden a legnagyobb rendben, hamar rendbe jön majd. És akkor elég lett volna saját magának aggódnia.

Benawi még véletlenül sem engedte volna el a lányt. Szóval végig rosszul volt, és egy szót se szólt? Most se mondta volna meg... És ha emiatt történik vele valami? Jobban oda kellett volna figyelnie rá... Hogy lehetett ilyen önző, hogy nem vette észre?
- Ne legyen semmi bajod! - kérte elcsukló hangon - Ha nem vagy jól... szólj... kérlek... Nem tudnám elviselni, ha elvesztenélek... Téged nem...

- Akkor? Öten? - kérdezte Kenta. - Végülis, ha azok, akik nincsenek itt is akarnak, majd elmehetünk holnap is. Legalább addigra már rájövünk, hogy is kell...
- Amúgy se biztos, hogy elsőre sikerül elérni őket... - rántotta meg a vállát Midori, bár ez mégsem nem az a hanyag vállrántás volt.
- Akkor összeszedem a laptopot.
- Jó - bólintott a lány. Hát... neki nincs mit pakolnia... Még pénz sincs nála, otthagyta az egész zsákját még a játék elején. Valahogy nagyon nem az járt a fejében, hogy még szüksége lehet pénzre...

Nami inkább csak hagyta, hogy Eizan menjen a saját feje után, ő meg csendben követte. Azért óvatosan visszapislogott Natsuki felé. Akárhogyis, nem kéne szétválniuk... Ki tudja, talán mégis körözik őket valahogy, és egy iylen helyen még biztonsági kamerák is vannak. Mi van, ha a kormány megkapja a felvételeket és... Egy pillanatra megfagyott az ereiben az ér. Te jó ég... Nem kellett volna ilyen helyre jönniük. Mennyi ennek a realitása?

Natsuki igyekezett emlékeztetni magát, hogy sietni kéne, gyorsan megvette hát a cipőt, s nekiállt valami csinos ruha után kutatni. Gyorsan kéne választani, hogy sminkelni is legyen ideje...

- Kell esetleg más valami...? - töprengett Tatsuya. - Talán Emikoéknak van valamijük, ami hasznunkra válik, bár annyira nem tudom, mi kell egy ilyen hackerkedéshez. Kenta? Elég a laptop, vagy szükséged van még valami másra is?
- Akkor hát... én is elszaladok a táskámért - kelt fel Haruka.
- Itt megvárlak - szólalt meg Shouri.
- Te nem hozol semmit? - nézett rá vissza a lány.
- Felesleges - vont vállat a srác.
- Hát... te tudod.
Eközben Hiroshi Kazu arcát fürkészte.
- Na és te? Te nem mész?
- Nem tudom... - nézte a földet a kérdezett. - Erre eddig nem is nagyon gondoltam. Fogalmam sincs, mit mondhatnék...
- Akkor aludj rá egyet. Hallottad, azt mondták, holnap is meg lehet próbálni.
- Úgy lesz. És te? Te hogy döntöttél?
- Úgy tűnik, egy cipőben járunk - felelte zavart mosollyal Hiroshi. - Mert egyelőre én sem tudom, mit lépjek.
- Ichironak ne szóljunk?
- Ne, hagyjuk most aludni. Majd holnap, mikor kipihente magát, eldönti.

- Áh, ez nem is igazi hackelés... - fordult vissza Kenta, s apró mosollyal legyintett egyet. - Egyszerű, csak egy gép kell. Ha megmutatom mit kell csinálni legközelebb akár nélkülem is menne...
Midori kételkedő fintorra húzta a száját. Na persze... Azért ezt hagyjuk csak a profikra...

Eizan nem igazán tudta, merre is menjen. Nem nagyon járkált azelőtt ilyen helyekre, kivéve... nos igen, kivéve mikor vele volt. Pedig nem is volt olyan régen...
Nem, erre most nincs idő! Zavartan torpant meg és nézett körbe. Na merre? Nem akart túl messze elmászkálni. Találomra megindult az egyik irányba, hátha talál valami érdekességet.
Közben azon gondolkodott, mi az, ami hasznukra lehet majd a határon kívül. Mert így átgondolva a dolgokat inkább csak olyan cuccokat kéne vennie, amik tényleg jól jönnek.

- Én sem akarlak elveszíteni... - suttogta Yuuka, és nagy nehezen sikerült visszanyelnie előtörni akaró könnyeit. - Ígérem, mostantól szólok, ha valami baj van... De te is tegyél így, jó? Csak azért, hogy ne aggódjak, ne játszd meg, hogy jól vagy. Rájöttem, hogy ez rossz taktika, többé nem teszek így én sem. Csak hagy tudjam...
Szelíden hozzábújt Benawihoz, vigyázva, hogy ne nyomja meg túlságosan a fiú sebeit. Ha csak kicsit is, de érezni akarta a fiú közelségét.

Nami tanácstalanul figyelte Eizant. Nem jó ez így, mért kell ilyen lehangoltnak lennie? Valamit ki kéne találni... Sietve megragadta a fiú kezét.
- Nasit emlegettél, igaz? - kérdezte. - Na, gyere!