8. fejezet - Aminek lusták voltunk címet adni

- Ígérem - bólintott Benawi. Ha innentől betartja a szavát a lány is be fogja, igaz? Egyébként is annyira nyilvánvaló... Csak lebukna, ha hazudna... De mostantól Yuukáról sem veszi le a szemét, az biztos! Elengedte a lányt, csak a kezét fogta meg.
- Gyere! Pihenjünk le egy kicsit!

Eizan meglepve engedett a hirtelen jött rántásnak. Hagyta, hogy Nami vezesse, hátha ő mégis otthonosabban érzi magát itt a butikok végenincs világában. Hogy lehet ennyi boltot bezsúfolni egy helyre? Az ember megőrülne, ha mindet végig akarná járni! Meg lehet itt találni egyáltalán valamit?
Ezek szerint igen, mert úgy tűnik, Nami tudja, merre tartanak. Nincs mit tenni, most rá kell bíznia magát a lányra.

- Jó ötlet - bólintott Yuuka, és halvány mosoly jelent meg az arcán. Mostantól nincsenek titkok... Ha van valami, azt megosztják egymással, hisz... neki már nem maradt más, csak Benawi. A fiúnak még itt vannak a barátai a bázisról, de neki... neki nincs senkije. Egyik életben maradt osztálytársával sem volt annyira jóban, hogy a barátjának nevezhesse. Benawi... ígérem, hogy nem hazudok többet. Ha magamnak hazudnék is, neked nem fogok.

- Na én kész is vagyok - jelent meg Kenta fél vállára vetett hátizsákjával. Midori sietve melléperdült.
- Tehát Harukára várunk - csóválta meg rosszallóan a fejét. - Így van ez...
- De csak azért, mert te nem hozol semmit - nevetett Kenta. - Lesz ez még így se...
Midori fenyegető pillantást vetett rá.

- Itt is vagyok! - jelent meg Haruka a folyosóról. - Csak felkaptam a táskámat. Nos, akkor merre?
- Ó, tényleg, merre is? - kérdezte Tatsuya. - Azon kívül, hogy el innen kissé arrébb. Vagy majd út közben eldöntjük?
Közben Shouri is felállt kényelmes helyéről, és látszott rajta, hogy kissé bánja, hogy ott kellett hagynia a heverőt.
- Mi majd szólunk, hogy elmentetek - jegyezte meg Hiroshi a kis csapatra nézve.
- És persze drukkolunk - tette hozzá Kazushige.

Natsuki rekordidő alatt választott ruhát. Sietve felpróbálta, miközben azon gondolkodott, hogy végülis így könnyű, csak egyetlen ruhát kell néznie, nem a fél raktárát akarja kicserélni. És egyből kiszúrt egy darabot, ami mégiscsak illik ahhoz a szuper cipőhöz. Na jó, majdnem egyből... Nem annyira díszes, de majd a cipő viszi az összeállítást, és ehhez sminkelni is könnyű. Kinézett még egy helyes kis vékony sálat is, aztán sietve fizetett, s megcélozta a következő boltot. Mosolyogva vetett egy pillantást a csokik közt lelkesen válogató Namira, aki épp próbálta valahogy felkelteni Eizan érdeklődését. Ezt még meg kell köszönnie egyszer. Na jó, amíg nem figyelnek, elintéz gyorsan valami fontosat... Feltűnésmentesen elsisszolt a gyógyszertár irányába. Mire ezek végeznek, már a drogériában fog válogatni...

- Nekem nyolc - rántotta meg a vállát Kenta, s elindult felfelé. - Sziasztok! Pihenjetek addig! - hagyta meg az itt maradtaknak.
- Jaja - bólogatott Midori is. - Legyetek jók! - kacsintott.

Eizan eredetileg csak kínjában és tanácstalanságában döntött az édességek mellett, ezért eleinte nem is nagyon figyelt oda a bolt tartalmára, ahova Nami 'berángatta'. Viszont egy idő után csak előtört belőle a gyerek, hisz mégiscsak az volt. Érdeklődve nézegette a kínálatot, mikor kezébe akadt egy barackos töltelékű tejcsokitábla. Elkerekedett a szeme a felismeréstől. Ez pont az a csoki volt, amit mindig igyekezett megvenni a spórolt pénzén a húgának. Vajon most ki vesz így neki édességet...? Bár így, hogy ő kikerült a képből, a szülei talán valamivel több pénzt tudnak Ayura szánni.
Mi lenne... mi lenne, ha...?
Ezt a táblát mindenképpen meg fogja venni. Utána megkeresi itt a legközelebbi postát, biztos van egy ilyen bevásárlóközpontban. Másként nem tudja eljuttatni hozzá, szóval csak reméli, hogy nem olvad majd meg teljesen szállítás közben. Így legalább Ayu tudni fogja, hogy még életben van. Egy kis rejtett célzás.

- Te jó ég, már hat óra is elmúlt! - szörnyülködött magában Natsuki, ahogy bevetette magát a sminkek rengetegébe. Nemsokára megjelent mögötte Nami is, és a kissé feszélyezett Eizan.
- Na? - kérdezte a lány, mire Natsuki kezébe nyomta a zacskókat.
- Nem azt kérdeztem cipeljek-e valamit... - húzta össze a szemét Nami.
- Nem az, - rázta a fejét a lány, még mindig a polcokon jártatva a szemét. - Csak gondoltam, érdekel a zsákmányom.
- Ó, ja hogy... ezt akarod ma este felvenni? Hű... - nyelt egyet Nami. Igyekezett gyorsan a feladatra terelni a figyelét. - Figyelj csak, ehhez mit szólnál? - segített be a lánynak.
- Hű Nami, zseni vagy, pont ilyet kerestem, te meg egyből kiszúrod! - lelkendezett. Fene, hogy kipakolta a szigeten a sminkkészletét, nem kéne most ezt is bevásárolni... Meg az otthoni gyűjteménye miatt is fájt a szíve. Mire újra beszerzi az egészet! Ó a fenébe...

Eizan nem igazán tudott mit kezdeni magával a sminkek rengetegében. Helyette egyre csak a posta meg a tábla csoki között jártak a gondolatai. Meg persze azért szívesen belekukkantott volna az egyik zacskóba, hogy lássa, mit is szeretne ma este felvenni Natsuki. De hamarosan úgyis meglátja, nem? De. ... De akkor sem tudja elnyomni a kíváncsiságát!
- Öö... mondjátok csak... van még időnk beugrani a postára, már ha van itt? - kérdezte végül, csak hogy elterelje gondolatait a szatyor tartalmáról. - Lenne egy sürgős elküldendő csomagom.

Natsuki kíváncsian nézett.
- Öhm... persze... - nyögte ki. Igyekezett leküzdeni kíváncsiságát. Ha rátartozik, majd úgyis elmondja. - Szerintem, amíg én öltözködöm, el is mehettek, aztán majd összefutunk a mosdó előtti folyosónál, mondjuk...
- Na ja, úgyis te szöszmötölsz tovább - rázta a fejét Nami. - Akármekkora is az a sor...
Natsuki csak elmosolyodott, s visszafordította a fejét a két szemhéjfestékhez.
- No jó, - sóhajtott, s találomra felvette az egyiket - ez talán egy fokkal jobb. Mehetünk a pénztárhoz...
Kicsit csalódottan húzta el a száját. Otthon bezzeg... Na mindegy... Majd ügyeskedik...

- Sietek! - mondta aztán a lány ahogy elvállt a másik kettőtől. - Tényleg! - tette aztán hozzá még az ajtó előtt visszafordulva, de Nami arcán már látta a fintort. Hát... Hétre oda kéne érni, ha még fel akarják rendesen mérni a terepet...

- Na jó, akkor... mit szóltok a leghamarabb érkező buszhoz? - kérdezte Kenta.
- Öhhm... - szólalt meg halkan Midori - Nekem egyébként... nincs pénzem... Semmi se...
Kenta elmosolyodott.
- Akkor most lovagiasan meghívlak egy buszjegyre, na mit szólsz?
Midori zavartan igazgatta a haját.
- Ah, ja... kösz...

- Rendben, akkor... merre is menjünk? - fordult Eizan Nami felé, majd követte a lányt a postához. Sietniük kell. Odaérve örömmel látta, hogy nincs akkora sor, mint amekkorát várt. Nem baj, annál jobb. Egy kis ideje még így is van, hogy kitaláljon valami álnevet a feladáshoz. Amiből Ayu már egyből rájöhet, hogy kitől jött a csomag. Utána a csoki már csak megerősítés. Nem ír mellé semmit, csak ezt az egy csokit küldi.
Ó, közben meg is van a tökéletes álnév. Mióta közösen megnézték a Tengen Toppát, Ayu egyfolytában Aniki-nek szólította, pont mint Shimon Kaminát. Akkor tehát Kamina. Hmm... vezetéknév... na ezt majd még a sorban megálmodja, legalább a keresztnév megvan. Már ez önmagában elég jel kell legyen a húga számára.

- Részemről mehet - bólintott Tatsuya. - De az mindegy, merre megy?
- Szerintem igen - felelte Haruka. - A lényeg az, hogy ne legyünk a közelben, mikor megpróbáljuk elérni őket, de azért Kenta tudjon fogni valamilyen hálózatot, nem?
- De, gondolom.
Shouri közben Midori szavain gondolkodott. Nincs pénze... hmm, valószínűleg a szigeten hagyta. Még jó, hogy ő nem. Bár nem túl sok, ami nála van, és egy idő után elfogy. Mégis mit akarnak majd csinálni, ha elfogy a pénzük? Gyerekmunka feketén? Más választásuk nem nagyon van, hacsak nem döntenek a rablás és a betörés mellett. Szép kis jövőkép...

- Na, itt is vagyok. Egész gyors voltam - sietett büszkén barátaihoz a lány.
- Végülis, csupán tíz perce támasztjuk a falat... - tárta szét a kezét közömbös arccal Nami, s elindult előre.
- Jajj már... - sóhajtott fel Natsuki, s miközben követte a lányt, azért még vetett pár pillantást a ruhájára a kirakatüvegekben. Kissé térd fölé érő szoknya, minimális fodor, szép lesz ez így... Pont eleget mutat a lábából, még jó, hogy azt nem horzsolta le, vagy ilyesmi... Akkor nagyobb gondban lett volna... így se választhatott valami tapadós felsőt a kötések miatt... Hát ez így egészen érdekes lesz... Vetett egy óvatos pillantást az üvegen hátra, Eizan felé is. Vajon tetszik neki? Mit gondolhat... Jót semmiképp, igaz? Nem az ő kedvéért csípte így ki magát... Ráadásul a suliban is sminkelt, de nem ennyire intenzíven. Még sose láthatta így. Vajon ez milyen érzéseket vált ki a fiúból?

Eizan először azt hitte, egy idegen lány lépett oda hozzájuk. Natsuki így most annyira más volt... Mintha nem is az a lány lenne, akit az elmúlt napokban megismerni vélt. Ez a ruha és smink... Tény, hogy illett hozzá, de... miért kellett ennyire kiöltözni ehhez a találkozóhoz? Felvehetett volna valami visszafogottabbat is, nem? Vagy annak az illetőnek annyira a külsőségek számítanak? Egyre kevésbé tetszett neki ez az ötlet... Az meg most teljesen más kérdés, hogy így is tetszett neki a lány, sőt. De akkor is, ez így... most olyan, mintha minél inkább el akarná adni magát, vagy mi... Nem, ez azért túl erős kifejezés...! Most olyanokat lát bele, amik talán nincsenek is ott. Remélhetőleg...
- Nagyon... csinos vagy... - nyögte ki végül, és igyekezett mosolyt erőltetni az arcára. - Nem nagyon értek az ilyenekhez, de úgy tűnik, illik hozzád.
Tessék, és még biztatja is. Kezd tartani attól, mi lesz még itt...

Natsuki egy elégedett pillantást vetett hátra, aztán már magabiztos léptekkel sétált is tovább. Tipikusan az a tudom, ahogy azt is, hogy így mindent elérhetek pillantás volt. És talán egy kis csipetnyi lenézéssel is. Valahogy így tekintett régebben az osztálytársaira is. Tudom, hogy gyönyörű vagyok, de az ehhez társuló további szédítéseket ti nem kapjátok meg. Hisz így se kapok semmit cserébe. Izgatottan jártatta a szemét a környéken. Lassan sötétedni fog... Be tudnak jutni észrevétlenül abba a házba? Áh, képtelenség, hogy ő észrevétlen maradjon. Hosszabb séta után egyszer csak lelassított.
- Most váljunk szét - mondta Naminak, s fejével óvatosan az épület felé bökött. - Én még várakozok egy kicsit, aztán kiülök a kávéző teraszára. Elég feltűnő lenne, ha ilyen cuccban belógnék egy olyan épületbe... Benneteket talán nem szúrnak ki, ha mégis... hát nézhetnek akár unatkozó diákoknak, akik valami jó 'hadiszállást' keresnek a játékukhoz...
- Ehh, ez Midoriék szerepe - játszott a hajával Nami. - De megoldom valahogy... - sóhajtott. - Vigyázz mit csinálsz, oké?
Natsuki komolyan bólintott.
- Tudom.

Eizan nem gondolta, hogy ilyen hamar eljön az ideje a szétválásnak. Ahogy távolodtak egymástól, azon kapta magát, hogy újra meg újra Natsuki felé tekintget. Igen, nem is tagadta, hogy iszonyatosan aggódott. Abból a házból talán jól rá lehet látni a történtekre, de vajon elég idejük is lesz odaérni, ha valami gáz van? Muszáj lesz... Balsejtelme belülről emésztette és folyamatosan azt suttogta a fülébe, hogy nagy hiba volt elengednie Natsukit. Megrázta a fejét és remélte, hogy így megszabadul a hangtól is, de nem járt sikerrel. Így hát némán tűrt, az aggodalom szinte szétvetette, de igyekezett kibírni. Ki kell bírnia. Nem lesz semmi baj. Sikerülni fog a terv, és nem lesz semmi baj...
- Nem lesz semmi baj... - észre sem vette, hogy hangosan is kimondta a szavakat.

Nami aggódva kapta a tekintetét a fiúra. Hazudjon neki? Csak, hogy ideig óráig megnyugtassa? Elég, ha csak Natsuki teszi ezt... Némán megszorította a fiú vállát. A házhoz érve nem tekintett körbe figyelik-e. Úgyis bemegy. Csak természetesen.
- Brr - rázkódott meg benn... -, micsoda kosz... Remélem azért kilátni az ablakon - lépett át valami leszakadt deszka felett. Nah, ha nem csal a térérzékem, innen látunk rá. Ugye...? - pillantott vissza az ajtó felé, s igyekezett végiggondolni. - Ja - bíztatta magát, s belépett a szobába. - Huhh, hozni kellett volna valami pokrócot, amire leülhetünk... Megyek, körbenézek, csak van vmi anyagdarab itt... Bár az is tök koszos lesz, de legalább nem a hideg földön ülünk...

Natsuki még egy negyed órát téblábolt a környéken, aztán beült, s rendelt magának egy forrócsokit addigis. Kíváncsian figyelte az időt a telefonján, s halkan kopogott körmeivel az asztalon. Ne késs, ne késs... Szétreped a fejem... Akármi is lesz, most már... csak legyen...

Amíg Nami takaróért indult, Eizan az ablakhoz lépett és onnan figyelte Natsuki minden egyes mozdulatát. Fejében újra meg újra felhangzott egy hang, mely azt hajtogatta, hogy milyen hülye. Hogy nagyon is jól tudja, mi készül az orra előtt, csak nem akarja belátni. Nem... nem!
Megrázta a fejét, majd újra kinézett az ablakon Natsuki alakjára. Képes lesz innen végignézni az egészet, akármi is zajlik majd a szemei előtt? Hogyan tudná majd fékezni magát? Valahogy muszáj lesz, különben mindent tönkretesz. Türtőztetnie kell magát, ha törik, ha szakad. De... még akkor is, ha fájdalmas lesz...?

- Vaah... Ne kérdezd mi ez! - csóválta a fejét Nami, ahogy ledobott valami textilt a földre. - Csak ezt találtam...
Kissé fintorogva bár, de lecsüccsent rá. Elmélázva figyelte, ahogy a pincér leteszi Natsuki elé a poharat. A lány felpillantott az utcát pásztázva, aztán vissza a csokira. Lassan kevergetni kezdte azt. Múltak a percek, de bele sem kóstolt. Ennyire meleg még? Natsuki nem szokta szeretni a túl forró dolgokat... Ó... Szinte egyszerre vette észre a férfit Nastukival. Izgatottan mozgolódni kezdett, míg a kinti lány gyermeki vidágsámmal állt neki integetni. Egy harmincas évei végén járó férfi lépett mellé. A lány izgatottan felállt, s két puszival köszöntötte az illetőt, aki nem általkodott eközben hozzáérni a lány oldalához. Nami igyekezett, hogy egy hangot se adjon ki, épp elég ideges lehet így is Eizan. Elfordította a fejét. Annyira undorító...

Eizan némán figyelte az előtte lejátszódó jelenetet és igyekezett nyugodtnak tűnni, bármennyire is dúlt benne az indulat. Egy férfi. Igen, elejétől fogva gondolta, hogy Natsuki nem valami nővel fog találkozni, meg amiatt nem is öltözött volna így ki. De ki ez a pacák? Azon kívül, hogy valami gazdag fószer. Valószínűleg nem a lány rokona... Akarja ő egyáltalán tudni, honnan ismerik egymást...?
Nem kerülte el a figyelmét, ahogy Nami tüntetőleg félrefordítja a fejét. A francba...! Ez semmiképp sem jó jel. Érezte, hogy enyhén megremeg az indulattól, de azért maradt a helyén. Ha akarta, sem tudta volna levenni tekintetét Natsukiék párosáról. Tudni akarta, mi történik odalent.

Natsukiék modoros társalgásba kezdtek. A férfi is rendelt valami italt. Leginkább a lány beszélt, időnként elmosolyodott, a férfi pedig néha bólogatott, vagy apró udvarias mosolyokat eresztett meg a lány felé. Csak egyetlen pillanat volt, amikor Nami bizonytalanságot vélt felfedezni a lány arcán, de olyan gyors volt az egész, hogy talán csak elképzelte. Aztán a férfi nemsokára fizetett, s nyomában Natsukival elindultak.
- Ó, a fenébe! - pattant fel Nami. - Nem ezt beszéltük meg! Mért nem tartja itt, hogy láthassuk mi történik? Ha elmennek, honnan tudjuk, hogy nem lesz baj?! - idegesen harapdálta a száját, s bizonytalanul Eizanra pillantott. Egyszerűen nem mehetnek utána... Nem mehetnek... Ki tudja mit hazudott Natsuki, és hol tart a kis meséjében... Mindent elrontanának...

- Jön a busz - állapította meg Shouri, mire Haruka felkapta a fejét. És valóban...
Hamarosan már a járművön zötykölődtek, hogy kissé messzebb kerülhessenek a föld alatti bázistól. Haruka közben lopva Shourira és Tatsuyára pislogott. Hogyan tudták csak úgy eldönteni, hogy beszélni akarnak-e a szüleikkel, vagy sem? Shouri azt mondta, nem kéne még így is belepiszkálni az életükbe, Tatsuya viszont tudatni szeretné, hogy élnek. Ahogy Midori is. Akkor ő mégis miért ilyen bizonytalan? Bár felesleges így törnie magát, lehet, hogy nem is sikerül, hogy eleve veszett ügyről van szó. Addig is nyert még egy kis haladékot, bár már kezdett elmenni az egyik álláspont felé. Rég érezte magát ilyen bizonytalannak, még akkor sem, mikor választania kellett, hogy Shouri-val tart-e. Akkor már rég tudta, hogy nemet fog mondani, ha erre sor kerül, és így is tett. Előre látta, mi fog történni, csak nem gondolta, hogy olyan hamar. De most már mindegy, a szigetet már maguk mögött hagyták. Most más miatt kell aggódni.

- Hova viszi? - szegezte Naminak a kérdést Eizan, miközben már fel is pattant a rongyos takaróról. Most már nem bírta visszafogni magát, a dolgok egyáltalán nem úgy alakultak, ahogy gondolta. Látta, hogy Nami nem nagyon akar menni és magában vívódik. - Nami! - kiáltott újra. - Csak úgy hagyjuk őket elmenni? Én ezt nem bírom végignézni! Tudnom kell, mi történik!
Észre sem vette, milyen gyorsan hullik le róla a nyugalom álarca, de valahogy nem is nagyon érdekelte. Egyszerűen csak nem hagyhatja így elmenni Natsukit ezzel a számára ismeretlen férfival!

Midori nagy ásítással dőlt az ablaküvegnek. Még csak alig esteledik, ő mégis annyira álmos... Persze, hiszen gyakorlatilag alig aludt...
- Hé... - karolta át óvatosan Kenta. - Ne oda dőlj, hideg...
Midori félénken pislogott fel a fiúra.
- Gyere... - mondta az halkan, s Midori fáradtan hajtotta Kenta mellkasának a fejét. Lehunyta a szemét, s élvezte, ahogy a fiú andalítóan simogatja a hátát.

Nami ijedten nézett Eizanra. Dehát... mit is várt... Vett egy nagy levegőt, s elszántan kulcsolta a fiú csuklójára a kezét.
- Igen, hagyjuk! Ülj le és várj! - húzta vissza a fiút a földre. - Nem szabad közbeavatkoznunk, mindent elrontanánk.

- Na és most mi a jót csináljunk? - kérdezte egyszer csak Hiroshi.
- Fogalmam sincs - ásított egyet Kazu, miközben ép kezével takarta el a száját.
- Te is álmos vagy?
- Nem - csóválta a fejét Kazushige. - Csak unatkozom.
- Ó, értem... Hát, én sem vagyok annyira fáradt. Mit gondolsz, körülnézzünk itt?
- Mármint a bázison?
- Aha.
- Hát... rendben, nem bánom - kecmergett talpra Kazu. - De vigyünk tartalék tápanyagot is. Mondjuk azt a chips-et ott.
- Ahogy kívánja - mosolygott Hiroshi, miközben magához vette a kért nasit. - Akkor hát, kalandra fel!

Eizan maga is jól tudta, hogy ha most leront, elállja a páros útját és kérdőre vonja őket, azzal mindent elront és az életüket veszélyeztetné. Valamint elvenné a többiek esélyét a túléléstől és a kijutástól, mivel egyelőre ez az egyetlen lehetőségük. De ezért feláldozza Natsukit? És magát...? Nem... honnan tudja, hogy mi készülődik? Semmit nem tud! De Nami igen, és ő azt mondja, várjanak... Engedjen neki...?
Vett pár nagy levegőt és igyekezett lenyugtatni dühét.
- Vissza fog jönni? - kérdezte Namit, miközben engedve a lánynak visszaült a földre. Közben szemeit dühösen meresztette az idegen férfi után.

- Csak Benawiék? - kérdezte Emiko, ahogy kifelé kísérte a doktor urat. - Hát a többiek pont előtte mentek el... szóval... Azért holnap délután is be tudna nézni? Ne haragudjon, hogy feltartom... Köszönöm...
Ahogy távozott a vendég, nagy sóhajjal támasztotta meg az ajtót. Lehunyta a szemét, de ahelyett, hogy megnyugodott volna, csak egyre gyorsabban lélegzett.
- Nem lenne ideje, már neked is hazamenni? - kérdezte tőleegy hang, mire a lány szemei ijedten felpattannak. Kyoichi-kun? Nem is látta, hogy ő is ideért.
- Haza...? - kérdezte halkan. - Nem - rázta meg a fejét gyorsan. - Sok dolgom van itt.
- Tartjuk a frontot, tudhatnád...
Emiko megrázta a fejét.
- Szeretem rajta tartani a szemem a fontos dolgokon.
- Nem bízol bennünk? - kérdezte halkan a fiú.
- Nem erről van szó! - rázta meg a fejét védekezően a lány.
- Szóval van elég problémád, nem kell még az otthoni is...
Emiko meglepetten kerekítette el a szemét. Tiltakozni akart, de a fiú folytatta.
- Azt hiszed, nem látjuk, hogy ide menekülsz?
Emiko méltóságteljesen kihúzta magát, s Kyoichire rá se nézve elindult vissza, lefelé.
- Mint mindannyian...

Nami megnyugodva engedte ki a levegőt. Eizan erősebb, mint gondolta.
- Ha minden jól megy, igen - bólintott.

"Valamivel el kell vonnom a figyelmem..." - gondolta Eizan. - "Muszáj lesz, különben még képes leszek utánuk rohanni."
- Ha megtehetnéd, hogy életjelet adsz magadról a családodnak, élnél a lehetőséggel...? - szólalt meg végül halkan, a húgának küldött csokira gondolva. - Vagy inkább hagynád, hogy halottnak higgyenek?

Nami meglepetten pillantott fel Eizanra. Meg nem tudta volna mondani miért, de egyik pillanatról a másikra félelem töltötte el. Nem az a fajta aggódás, mint Natsukiért, hanem valami ok nélküli, vagy legalábbis előtte még ismeretlen okból kifolyó...
- A... családomnak? - ismételte döbbenten a fiúra nézve, aztán hirtelen elkapta a fejét. - Nem tudom, én... én... még nem is gondoltam rájuk...
Idegesen karmolgatta a tenyerét a körmeivel.
- Nem, nem hiszem. Most már semmi közöm hozzájuk...

Most Eizanon volt a meglepődés sora. Ez a reakció... Lehet, hogy Nami egyáltalán nem volt boldog az eddigi életében? Milyen lehetett a családja, ha ilyen könnyen meg tudni válni tőlük? Úgy érezte, ez talán nem a legalkalmasabb pillanat a családi kapcsolatok kivesézésére, ezért inkább nem kérdezett rá. És amúgy sincs sok köze Nami családi hátteréhez.
- Értem... - mondta végül rövid szünet után. - Én viszont... nem tudom, hibáztam-e vagy sem, mikor megtettem, de küldtem egyet a kedvenc csokijából a húgomnak. Persze álnéven, mert gondolom, hogy még a csomagokat is átnézik, de rá fog jönni, hogy én vagyok. Egyszerűen így éreztem helyesnek. Nagyon kötődött hozzám, nem hagyhattam, hogy teljesen összeomoljon. Muszáj volt küldenem egy jelet, mert jobb neki, ha van miben hinnie, ha reménykedhet. Úgy hiszem, ezzel nem ártottam neki, sőt. Csak remélem, hogy tényleg így van.
Egyszerűen muszáj volt beszélnie, hogy ne gondoljon Natsukira. Legalább csak addig, hogy a lány elég messzire érhessen, és már ne érje utol...

- Oh - Nami elmosolyodott. - Szerintem jól tetted. Okos ötlet.
Átölelte a térdeit, s ráhajtva a fejét hagyta szabadon szállni a gondolatait. Az ő esetében lenne vajon értelme hasonló búcsúnak? Mi lenne a helyes? Bizonytalanul nézett Eizanra. Ő más ember. Az ő családja megint más. Nem valószínű, hogy egy helyes döntés van iylenkor, igaz? Ez emberfüggő. És körülményfüggő. Talán jobb, ha halottnak hiszik. Neki jobb. Eizanéknak talán nem az a jobb, de az ő esetében igen... És veled miv an Nobu? Sose beszéltünk erről... Mért nem? Nem gondoltál rá? Vagy csak...? Nem akartad megosztani velem? Keresztbe fonta a karjait és ráhajtotta a fejét. Hogy juthattunk ide? Teljesen elfeledkeztem mindenről... Hogy barátaim is vannak, hogy egy családom is van a földön... Melyikünk tehet erről? Hogy tudtuk így elvonni egymás figyelmét? Hogy szűnhetett meg minden, csak azért, mert megjelentél? Valamiben igaza volt Shinjinek, és Kaorinak is... elvakultak voltunk... De van visszaút? És érdemes?

Kenta elgondolkodva bámult ki az ablakon. Na tessék, Midori megint szint eaz ölében alszik. Halványan elmosolyodott. Remélte még sokszor lesz ilyen. Bármi is áll előttük így nem lehet annyira rossz. Vajon csak színészkedik, vagy tényleg jobban van? A lányra lesett. Hmm, mosolyog álmában... Akkor talán nem csak játszik... De ugye nem Tesshinről álmodsz? ...

Eizan kifogyott a szavakból. Szívesen kérdezett volna még Namitól, ha nem is a lány életéről, hanem Natsukiról. Mégis ellenállt a késztetésnek. Natsuki eddig nem beszélt magáról, talán szándékosan. Bár ugyanez igaz őrá is, eddig ő is hallgatott. Talán nem lenne helyes Namin keresztül megtudni a lány életének részleteit. Majd Natsuki elmondja, ha visszajön. Ha visszajön...
Tessék, már megint ide jutott! Hiába, nem tudja elterelni a gondolatait, mindig Natsukinál köt ki! Gondterhelten masszírozta a homlokát és kényszerítette magát, hogy lenyugodjon. Nem, nem enged a dühének. Amíg van rá esély, hogy helyrejönnek a dolgok, addig felesleges. Kinek tenne jót vele? Senkinek. Viszont annál több embernek ártana.

Benawi ébren feküdt az ágyban. Nem azért, mert olyan fájdalmai lettek volna, hogy nem tudott aludni, vagy nem tudott volna aludni, egyszerűen csak jó volt Yuukát figyelni. Érezni az illatát... Hallgatni, ahogy veszi a levegőt... Elbűvölve nézte a lány arcát. Alszik vajon? Vagy csak próbál? Szerette volna érezni a bőre selymét, de félt, felébresztené...

Haruka különös látványra lett figyelmes. Elgondolkodva figyelte Midori és Kenta párosát és halvány mosoly jelent meg a szája szélén. Milyen kis aranyosak így együtt. Bár eleinte nem erre számított, végülis így is jó. A lényeg, hogy Midori nyugalomra és boldogságra találjon. És Kenta talán képes lesz megadni neki ezeket. Azért különös, hogy Midorit már egyáltalán nem zavarja, hogy együtt látják őket. Bár lehet, hogy csak attól van, hogy kevesen látják... Azért remélte, hogy ez inkább annak köszönhető, hogy a lány kezd helyrerázódni.

Csak peregtek a percek és Nami nem tudott mit mondani Eizannak. Sajnálta, hogy a fiú olyan nyomott hangulatban ül mellette, de... ez egyszerűen nem tud jó lenni. Minek áltassa magát, vagy a fiút? Egy ilyen történetnek csak rossz vége lehet... A lényeg, hogy nem lépjen közbe. Most már, hogy elengedte a lány, nincs visszaút. Késő lenne pattogni.
- Mégis, hogy szerethettetek ti egymásba? - szólalt meg hirtelen Nami. - Ez lehetetlen! Ti annyira mások vagytok! - hitetlenül rázta a fejét.

Daisuke arra riadt fel, hogy belerúgott a falba. Ó, hogy mennél el a francba! Kellett ilyen közel rakni a falhoz ezt a matracot?!
Na mindegy, most már fent van. És valószínűleg nem aludt túl sokat, legalábbis elég fáradtnak érzi magát. Ehh...
És így belegondolva... megint egyedül. Egyedül a sötétben. Kezdett elege lenni ebből...
A fejére húzta a takarót és próbált visszaaludni. Nemrég, mikor Namival beszélgetett a konyhában, kezdte úgy érezni, hogy nem kell mindig egyedül lennie, hogy lehetnek barátai. Ehhez képest szokás szerint mindenkit elriaszt a közeléből. Csoda, hogy Namival nem volt olyan elutasító, amilyen lenni szokott. Bezzeg egy valaki el tudta viselni, és folyton próbált a kedvében járni, bármilyen szemét is volt vele.
De az már elmúlt! Többé semmi köze hozzá! Semmi...

- Huhh... jó kérdés... - eresztette le kezét a homlokáról Eizan. - Mondhatnám, hogy az ellentétek vonzzák egymást, de az olyan sablonos. Helyette azt felelem, fogalmam sincs. Az elején szerintem egyikünk sem mert volna gondolni rá. Talán a torony környékén kezdtek megváltozni a dolgok. Mindkettőnknek szüksége volt valakire, és így találhattunk egymásra? Nem tudom... De nem is akarom tudni az okokat és a miérteket. Elég az, hogy így történt. És semmi pénzért nem cserélném el a perceket, amiket vele tölthettem, még a rossz pillanatokat sem. Furcsa... - felsóhajtott, majd végre ránézett Namira. - Azért te sem panaszkodhatsz. Szerintem arra sem sokan gondoltak, hogy Nobu oldalán bukkansz majd fel. Köztetek is erős a kapcsolat.

- El akarunk menni a végállomásig? - kérdezte halkan Kenta. - Vagy ébresztgessem lassan Midorit?
Kinn már sötét volt. Egészen késő lesz mire visszaérnek. Vajon ott lesznek már Namiék addigra? Midori aggódik miattuk, igaz? Talán neki is jobb, hogy nem csendben várnak a bázison, hanem cisnálnak valamit. De vajon mennyire készült fel arra, hogy a szüleivel beszéljen? Mit fog nekik mondani. És... én...? Akarok egyáltalán... nem. Jobb, ha nem. Beszélni nem...

- Ne - felelte Haruka. - Vagyis szerintem ébreszd fel. A végállomáson még mindig többen vannak, mint egy átlagos megállónál, szóval lassan szálljunk le. Ahogy lehet, kerüljük a feltűnést.
- Jó ötlet - bólintott Tatsuya. - Bár a belvárosban meg pont a nagy tömeg miatt lehetne könnyen eltűnni. De talán tényleg jobb, ha leszállunk. Lassan jelzek, addig ébreszd fel Midorit.

Nami felnevetett.
- Igen, ez igaz. De mi nagyon hasonlítunk egymásra, akármennyire hihetetlen is. Nobu sok mindent elfojtott, engem meg... mindenki azonosított Natsukival, ami elég elvadult húzás volt, csak amiatt, hogy barátok vagyunk. Szóval valahol logikus volt... Azt nem tudom, hogy nem jöttünk rá erre eddig...
Felsóhajtott, s elgondolkozva forgatta a kezében a kis pisztolyt.
- Nincs még egy olyan őrült srác, mint Nobu... - furcsa mód, ahogy halvány pírral az arcán kiejtette ezeket a szavakat, összetéveszthetetlenül bóknak hallatszottak. - Még mindig nem tudok szabadulni, attól az érzéstől, ami a szigeten ébredt bennem... Nem tudom meddig vagyok még képes elnyomni... Annyi rossz dolog történt, mert hagytam, hogy elragadjon, de... Hiányzik... Huhh... nem tudom, mért mondom ezt neked... gyűlölni fogsz... Ha még nem gyűlölsz eléggé.
Gyorsan megrázta a fejét.
- De tényleg, hogy kerültetek egyáltalán... egymás közelébe? Azt hittem, Natsuki hozzá se szólna egy hozzád hasonló... - már megbocsáss, nem bántásból - , de hogy veled szóba álljon... Mégis...? Hogyan...? Miről tudtatok ti elkezdeni cseverészni? Már az is hihetetlen, hogy Natsuki meg akarta védeni, sőt meg is védte Benawiékat. De hogy veled egy csaptban dolgozzon, mi több... Mitől válhattál te fontossá számára? Nem látok benned semmit, ami megfoghatna egy hozzá hasonló nőt. Túl... hát tudod, ez az osztály lelke dolog elég távol állt Natsukitól. Nála volt sok alsóbb rendű ember, meg egy maroknyi, akit... érdemes kihasználni. Azt hiszem ez a két kategória létezett. Az utóbbinak volt esélye valamit kicsikarni belőle... Talán...

Kenta bólintott, s óvatosan megmozdult. Uhh, nem is érezte, hogy kezdenek elzsibbadni a tagjai. Óvatosan cirógatta meg a lány arcát. Az álmosan nyöszörögve húzta ki magát. Aztán ahogy kinyitotta a szemét ijedten húzódott hátrébb. Uhh, ilyen közel Kentához?! Félve kapta Harukára a tekintetét, majd vissza.
- Lassan leszállunk - mondta a fiú halvány mosollyal.
- Öh... jó... - motyogta a lány álmosan.
- Mi a baj? - kérdezte a fiú a lány zavart arcát vizsgálva.
- Se... semmi... Csak még félálomban vagyok... - dörzsölgette a szemét.
- Nem bánod, ugye? - kérdezte halkan a fiú. Midori meglepetten pislogott rá, s megint lopva Harukára pillantott egyet.
- Mit?
- Hogy így aludtál - felelte a fiú, mire Midori elpirult.
- Ne.. nehm... - rázta meg a fejét. - Kényelmes volt... - igazgatta a haját zavartan.

Eizan eddig is tudta, hogy Nami furcsállja a Natsukival való kapcsolatát, de nem gondolta volna, hogy ennyire... Mi van, ha eddig Natsuki sem az igazi énjét mutatta a külvilág felé? Ha csak élt egy életet, amit annyira nem is tekintett a sajátjának, de most, így a sziget után esélyt kapott rá, hogy végre az legyen, aki? Mert amiket Nami most mondott... ő is hasonló fényben látta korábban Natsukit, de az már régen volt! Most már látja, hogy nem az, akinek hitte... Legalábbis ezt szeretné látni. És ebben szeretne hinni, nem Nami szavaiban.
- Valahol akkor kezdődhetett, mikor összeállt a második tornyos csapat... - szedte össze magát. - És nem is nagyon beszéltünk, egészen addig, míg a tetőn... Nos, míg meg nem találtuk az előző csapat mintegy felének holttesteit és... míg el nem uralkodott rajtam a bosszúszomj. Nehéz elhinni? Ó, nem is tudod, mennyi erőszak lakozik bennem, nem is sejtheted... De ezt most nem ide tartozik. Natsuki... akkor segített elfojtani a dühömet, és elég komolyan elbeszélgettünk. Utána megint csak egy csapatba kerültünk, mikor elindultunk a többiek keresésére. Valahol ott tűnt fel, hogy kölcsönösen féltjük egymást. A többi meg csak úgy... megtörtént. Igazából te is kellettél hozzá, hogy végül rájöjjünk, mit érzünk egymás iránt... Natsuki talán csak változatosságra vágyott... Valaki olyanra, aki tényleg figyel rá. Nem tudom... és nem tudom, hogy akarom-e tudni a mélyremenő okokat.

Haruka elégedetten mosolygott Midori zavarát látva. Tehát mégis kissé szégyenlős maradt. Csak nem félsz, hogy kitudódik, hogy vonzódsz Kentához? Szerinted nem elég feltűnő így is? Kis butám. De aranyos a zavarod.
- Itt vagyunk - térítette magához Shouri hangja, mire a fiú felé fordulsz. - Te meg minek örülsz ennyire?
- Ó, semminek... - mosolygott továbbra is Haruka. - Csak olyan jó kedvem lett hirtelen. Na, akkor szálljunk.
- Na jó... - nézett körbe Tatsuya, miután leszálltak a buszról. - És most merre? Gondolom, nem itt akarunk nekiülni.

- Értem... - bólintott Nami. - Szóval anyáskodásból... Végülis ez is jellemző rá. Talán... mégsem olyan rossz ember Natsuki. Végülis ez a dolog mindigis benne volt. És ez az egy nem hiszem, hogy puszta önzésből lenne. Talán csak én nem voltam elég szerencsétlen ahhoz, hogy kimutassa a szeretetét... Kaorinak ezért tudott több jutni... - bánatosan hajtotta le a fejét. - Sajnálom, nem kéne így beszélnem róla. De... én még mindig nem tudom úgy szeretni, mint régen. És bízni se benne. Honnan tudod, melyik az igazi oldala? - nézett kérdőn Eizanra. - Honnan tudod, hogy nem a szigeten színészkedett? Mert én... én nem tudom. Komolyan nem tudom. Mind a szigeten változtunk meg egy kicsit. Mert túl akartuk élni, és taktikáztunk össze-vissza... Honnan tudod, hogy ő nem így próbálkozott? Megölte Soranot, mert veszélyforrásnak érezte. És szerzett helyette másik két szövetségest, akik viszont magukban nem erősebbek nála, és eszükbe se jutna 'lázadni'. Tudod kétely nélkül azt mondani, hogy ez nem taktika? Natsuki ugyanúgy gyilkolt, mint én... - mondta kifelé bámulva -, és ez egy cseppet sem lep meg... És tudod... Én sokáig hinni akartam benne, de... Midori sose bízott benne. Mindig mondta, hogy nekem se kéne. Pedig ő mindenki felé nyitott és... sose téved... És Natsuki az egyetlen ember, akit sose szeretett.

- Egy kávézóba... Vagy valami gyorsétterem - mondta Kenta. - Az ilyen helyeken szokott lenni wifi. Persze nem teljes hálózat, de semmi gond, gyorsan feltöröm. Igazából elég bénán korlátozzák a netet... Egy óvodás is fel tudná oldani...
- Jah, Namival is töltöttünk már le külföldi zenét... - jegyezte meg Midori, Kenta nagy meglepetésére. A fiú elégedetten elmosolyodott. - Éreztem én, hogy van benned valami...
Ahogy a többiek megindultak előre, keresni valami helyet, ahova beülhetnek, Midoriék végre le tudtak maradni egy kicsit.
- Nem tetszik nekem Haruka vigyora... - csóválta a fejét a lány. Kenta önelégülten elmosolyodott, és hirtelen megbökte a lány oldalát. Midori ijedten sikkantott fel, bár a bégét már sikerült elnyomnia azzal, hogy a szájára szorította a kezét. Szúrós szemmel nézett Kentára, aki addigra már karba font kézzel fordult el.
- Idióta... - suttogta oda neki, látva, hogy Harukáék is hátrakapják a fejüket.
- Nem tetszik, hogy nem engeded, hogy hozzád érjek előttük... - morogta alig hallhatóan Kenta.
- Kellemetlen... - szegte fel a fejét a lány, s előrébb sietett. Kenta elszontyolodva nézett utána.