8. fejezet - Aminek lusták voltunk címet adni

Yuuka értetlenül forgatta ide-oda a fejét, miközben lopva a maradék bentokkal szemezett. Jó sok minden történhetett, amíg nem voltak itt. A többiek most is jönnek-mennek, már azt sem tudja, ki merre jár. Meg van az a terv, amiről csak véletlenül hallotta meg, hogy beszélgetnek, de amiről megint nem tud semmit. Most rá kéne kérdeznie, hogy mégis hogy állnak a dolgok? Vagy ha állnának valahogy, akkor... akkor azt azért elmondanák neki, nem? Meg Benawinak is, hisz ugyanúgy nem tudnak semmit.
Felsóhajtott.
De legalább van rendes étel, biztos jót fog tenni Benawinak.
- Melyiket szeretnéd? - fordult mosolyogva a fiúhoz a néhány megmaradt dobozra mutatva. Igen, mindenképpen rá kell vennie, hogy egyen rendesen. Különben hogy akarja visszanyerni az erejét?

- Huhh, mondjuk legyen az - mutatott az egyikre a fiú, észre sem véve, hogy az a megmaradtak közül a legnagyobb, hát igen, pokoli éhes volt, és nagyon gusztusosan néztek ki. Bár nem volt ínyére, hogy így tegyen, leült, s hagyta, hogy a lány szolgálja ki. Nagyon nem éreztre udvariasnak, d etalán most az egyszer, a helyzetre tekintettel megteheti. Közben látta, hogy Emiko újból elsuhan, ezúttal kifelé. Egy pillanatra se állna meg pihenni, mi? Jajj Emiko, addig jó, míg nem hagysz magadnak időt gondolkozni, igaz? Egy pillanatra kettejük tekintete összekapcsolódott. A lány megeresztett felé egy könnyed mosolyt, de... a szeme nem mosolygott... Még te sem tudsz hazudni... Nem elég jól...

Shinji leült a földre, hátát a kis ház falának támasztva, s hagyta, hogy a lány letelepedjen mellé.
- Nem akarsz Nobuval beszélni? - szegezte neki a kérdést a lány. Shinji meghökkenten nézett rá.
- Mindenképp a halálát akarod?
- A barátod, nem ölnéd meg.
- Ezt abból veszed, hogy majdnem ellőttem a combartériáját?
- Ezt abból veszem, hogy nem szíven lőtted...
Shinji idegesen felszisszent.
- Csak azt akarom, hogy szenvedjen, Sayuri is nagyon hosszan szenvedett. Ő sem érdemel kegyelmet.
- Boldogabb lennél, ha elvesztenél még egy fontos embert?
Shinji nagyot sóhajtott, s komolyan a lány szemébe nézett.
- Nézd Midori, őszinte leszek.
A lány várakozón figyelte.
- Már elvesztettem. Nobu már halott. Az a Nobu, akit ismertem és kedveltem... És tudod ez így borzasztóan rossz. Legalább annyira fáj látni azt a másik embert, ugyanabban a testben, mint tudni, hogy Sayuri halott. Legalább annyira bánt a tény, hogy ő ölte meg, mint az, hogy Sayuri meghalt.
- Árulásnak érzed? Nem tudhatta, hogy ti ketten...
- Nem, de nem is ez a lényeg! Elvette tőlem! Ha akaratlanul is... És... Nobu nem is keresett megoldást! Nomiya összeszedte akikben bízott, akik a közelében voltak, igen belehalt, de hitt az emberekben! Nobu meg nekiállt gyilkolni! Csalódtam benne... Hihetetlenül nagyot... Mi hárman barátok voltunk, legalábbis én azt hittem azok, igen nagyon különböztünk, de... jól megvoltunk. Itt viszont ez soha, egyikünk sem fejében sem fordult meg. Nomiya nem bízott bennem. Idegenként kezelt, mikor összefutottam velük. Nobunak meg sem fordult a fejében, hogy keressen! Eszébe se jutott, hogy ha majd velem fut össze meg tud-e ölni! Biztos volt benne, hogy meg tud! Most is ő fogta rám azt a kibaszott fegyvert! Megölte Sayurit, és még ezek után is lenne pofája elvenni tőlem, az utolsó dolgot, ami megmaradt nekem! Nem mintha sokat számítana...
- De nem ölt meg... Nem húzta meg a ravaszt... Te voltál az, aki lőtt... - mondta halkan a lány. Shinji lehajtotta a fejét.
- Tudom... - talán akart még valamit mondani, de valami nesz megütötte a fülét. - Ejnye-ejnye! - mosolyodott el. - Csak nem aggódunk a barátnőnk miatt?
- A világért sem hagynám veled kettesben... - morogta Kenta, s közelebblépett Midorihoz. A lány halkan sóhajtott. Pont rosszkor...

Nami csak egy pillantást vetett Eizanra, s szónélkül haladt el mellette. Oké, nehogy azt higgye Natsuki, hogy beszéltek... Ennyi. Innentől kezdve nem érdekli... Vagy legalábbis feladta. Nem tudja megmásítani a döntését. Azért sajnálta a fiút. Hátrapillantott rá. Natsuki dönthetett. De Eizan nem. Nagyot sóhajtott, s visszaült Nobu mellé. Óvatosan a fiú ép vállának döntötte a fejét. Az meglepetten nézett rá, aztán vigasztalón megsimogatta.
- Én is velük megyek... - mondta Nami halkan. Nobu hallgatott egy darabig, mérlegelt, s csak aztán válaszolt.
- Jól van. De légy óvatos!
Sérülten... nem jó ötlet. Nem Nami a legalkalmasabb személy. De ez most nem is az alkalmasságról szól igaz? Ez most nem olyan harc.

- Kész, ennyi - rakta le a kezében tartott telefont Haruka. - Fogalmam sincs, hogy lehetne ennél jobban kiterjeszteni a hálózatot! Ahol lehetett, belepiszkáltunk, de jobb ötletem nincs.
- Hát nekem sem nagyon - felelte Tatsuya.
- Tatsuya... mégis... mit akarsz? - hallatszott Haruka halk kérdése.
- Tessék...? - döbbent meg a srác.
- Percek óta csak meredten figyelsz és valamin nagyon töröd a fejed. Ha valamit mondani akarsz, akkor mondd!
- Jó...
Tatsuya megpróbált félrenézni, de valahogy nem tudta elszakítani szemeit Haruka kérdő tekintetétől. Nos tehát... ennyi volt.
- Hallgatlak... - szólalt meg újra Haruka, de nem érződött türelmetlenség a hangjában.
- Haruka... - kezdte Tatsuya, majd idegesen igazgatni kezdte szemüvegét. Mikor rájött, hogy mit csinál, egy sóhajtás kíséretében leengedte kezeit. - Én csak... szeretném, hogy tudd... - nem... nem azt fogja tenni, amit gondolatban már ezerszer elpróbált. Nem teheti meg... - Legyen minden a régi, jó?
Haruka zavartan pillantott a furcsán mosolygó fiúra. Nem éppen erre számított... Azt hitte, Tatsuya megpróbálja majd meggyőzni őt, hogy elmondja, hogyan is érez vagy valami, de ez most... meglepte. Főleg hogy a saját korábbi szavait hallotta vissza a fiútól.
- A régi...? - kérdezett vissza, hogy valamennyire leplezze zavarát.
- Aha - bólintott még mindig mosolyogva Tatsu. - Pont olyan, mint eddig. Nem olyan, mint a szigeten, hanem mint előtte. Jó, persze nem pont olyan, mert az kicsit nehéz lenne, de... érted, nem?
- Azt hiszem... Csak nem értem, hogy... Zsenikém, biztos, hogy...?
- 99%-os valószínűséggel állíthatom, hogy így van.
- 99...?
- Ja, plusz 1% számítási hibatényező.
- Na, a nagy matekos - válaszolt halvány mosollyal Haruka.
- Mint mindig - húzta ki magát vigyorogva a srác. - Na gyere, mondjuk el, hogy arra jutottunk, hogy voltaképpen semmire sem jutottunk. Legalábbis nem tudjuk, hogy jutottunk-e valamire.
Feltápászkodtak, és megindultak kifelé. Tatsuya maradt hátra, hogy behúzza az ajtót. Bár kívül mosolygott, de vajon belül is...? Eizan biztatásán és a saját vágyain kívül nem talált megfelelő támpontot. Nincs joga ennél jobban belepiszkálni Haruka életébe, már így is túl sok olyat tett, amit nem így kellett volna tennie. Elkésett, ezt el kell fogadnia. És örülnie kell neki, hogy ilyen barátja van, mint a lány. Aki még így is mindig kitart mellette, és próbálja megnevettetni, amikor csak tudja. Akivel majdnem bárhol, bármiről le tud ülni beszélgetni. Aki sosem hagyná őt hátra a bajban. Tudta, hogy mindez igaz, nem egyszer bizonyosodott már be. Ő mindig is 'zsenike' marad.
Ahogy becsukódott az ajtó, Tatsuya arcán már őszinte mosoly ült.

Eizan döbbenten, furcsa lassúsággal fordult Nami után. Ez meg... mi volt? Mi ez az arckifejezés, mi ez a némaság? Ezek szerint ő sem járt sikerrel, de legalább mondhatott volna valamit...! Vagy ezzel azt jelezte, hogy felesleges minden próbálkozás? Hogy ne is gondoljon arra többé, hogy megpróbálja lebeszélni Natsukit, hogy ne is menjen most utána? Már fogalma sem volt róla, melyik a helyes döntés és mivel árt többet. Vagy már alapból mindegy...?
Érezte, hogy ujjai még jobban ökölbe szorulnak. Milyen jó is lenne most az a fa... Kifújta a levegőt és mégiscsak megindult a folyosón. Kezdett benne körvonalazódni, mit is fog tenni. És nem nagyon tetszett neki.

Natsuki elgondolkozva bambult az üres falakra, ahogy monoton mozgatta a kezét. Még az egyenletes zúgás is, minden olyan volt, mintha állna az idő. Szépen nekitámadt... De nem számít. Nem számít, hogy lesz-e valaki hálás, megértik-e vagy sem. Kijutnak. Ezt akarják. Ő ezt akarja. Tényleg akarja. Eldöntötte. Tartsa Nami, aminek akarja. És még ha Eizan... ha képtelen is lesz kiheverni, az csak -1 ember... A többiek viszont boldogok lesznek. Hiába kegyetlen, a másik oldalon még mindig az egész csapat halála szerepel. Annál csak jobb lehet. Ő meg majd... Vajon ő mit fog csinálni, ha kinn lesznek? Hogyan tovább? Nagyot sóhajtott. Majd ezt meglátja akkor. Most még képtelen józanul átgondolni.

Eizan megállt az ajtóban és szépen kivárta, míg Natsuki befejezi a hajszárítást. Érezte, hogy alig tudja uralni a rátörő idegességet, de azért megpróbált nyugodtnak tűnni?
- Végeztél? - kérdezte kissé talán hűvösen a lányt, majd beljebb lépett. Most nem hagyja annyiban! Megtudja, mi folyik itt, akármilyen szemétnek is fog tűnni, de ha már ilyen komoly a dolog, hadd tudja már meg ő is! Hisz Natsuki mondta, hogy ő is szenvedni fog miatta, legalább az okokkal legyen tisztában!
Becsukta maga mögött az ajtót és arcán elszánt kifejezéssel közeledett a lány felé. Tudta, hogy ha most kívülről látná magát, valószínűleg elborzadna a látványtól. Ritkán volt ilyen feldúlt és az sosem jelentett jót. Újra érezte magában azt a régi haragot, amit pont Natsuki segítségével sikerült végleg elnyomnia. De már nem tudta tovább visszatartani.
- Mi ez a játék, amit űzöl? - hangzott a szemrehányó kérdés. - Élvezed…? Mert én nagyon nem! Legalább annyit megérdemelhetnék, hogy tudjam, hogy mit miért teszel. Ha felfogni nem is fogom, legalább hagy tudjam meg az okaidat és azt, hogy mi lappang a háttérben. Ha már meg akarod tenni, amire készülsz, bármi is legyen az, akkor legalább tájékoztathatnál előre, nem? Egy kicsivel jobban, mint ahogy tetted. Hisz lényegében én is mindössze annyit tudok, mint a többiek. Nem akarom, hogy megkímélj, az igazságot akarom! És addig ki nem mész ebből a szobából, míg meg nem kapom, amit akarok… bármi áron - a csuklóján lévő karperecek egyikével kezdett játszani. - Ne akard, hogy használjam, én sem akarom. Csak az igazat. Válaszolj…!
Összerezzent saját hangjára. Mi a fene ütött belé?! Nem, ő nem ilyen, már régóta nem! Ez a harag, ez… ez még olyan, mint az azelőtti… jóval a sziget előtt. Nem fog megint olyan lenni! Már legyőzte azt az énjét, pont a szigeten ásta el utolsó maradványait. Kétségbeesetten rázta meg a fejét és a következő pillanatban szemei elkerekedtek a döbbenettől. Még mindig a küszöbön állt és várta, hogy Natsuki befejezze a hajszárítást. Tehát csak…
- Végeztél? - kérdezte sápadtan, még mindig az előző belső kifakadás hatása alatt állva. Muszáj volt megtámaszkodnia a falban, mert enyhén megszédült. Nem, nem viszi így tovább a történetet…! Talán tényleg elérné vele, amit akar, de milyen áron? Nem csak önmagát vesztené el, hanem nagy valószínűséggel Natsukit is. Pedig azt az elvesztést addig akarta húzni, ameddig csak lehet...

- Nami... - szólalt meg halkan Nobu. - Megkérhetnélek egy szívességre?
- Hm? - ült fel a lány.
- Kimegyünk egy kicsit sétálni?
Nami akaratlanul is Nobu lábára nézett. Sétafikálni akar, mikor idemenet majd meg halt? Ez nem túl jó ötlet...
- Kellene a friss levegő, csak... - zavartan még halkabbra fogta a hangját - nem tudok egyedül felmászni...
A lány az ajkába harapott. Na jó, talán nem eröltetni meg magát. Úgy tűnik most már hajlandó elfogadni a segítséget. Sápadtan a fiúra mosolygott, s elindultak. A folyosóra érve, a hallótávolságból pedig ki, Nobu újra megszólalt.
- Mi a baj Natsukival?
Oh, szóval ezért akart...? Igyekezett megfontolni mennyit mondhat el.
- Az az ismerőse... Nem túl megbízható. Egyáltalán nem az. Az a fajta ember, aki pénzzel azt hiszi, mindent megszerezhet, és... tényleg meg is szerez... Natsuki pedig még mindig az a fajta lány, aki... - nagyot sóhajtott. - Azt hiszi meg tudja venni a támogatását. De ez nem ilyen egyszerű... Mért kockáztatná az életét értünk egy milliomos? Meg a pénzét... ez még neki se olcsó... Nincs az az ár, amit Natsuki meg tudna fizetni...
Nobu elgondolkodva hallgatta a lányt. Natsuki fizetni? Mégis hogy? A Program óta egy fillérje sincs... Mégis mivel akarja akkor elérni, hogy segítsen? Inkább nem is akarta firtatni a részleteket. Nami direkt ködösít, akkor nincs mit tenni.
- És... nem tudsz segíteni neki?
Nami megrázta a fejét.
- Lehetetlen lebeszélnem.
- De hátha mégis jól sül el.
Nami megrázta a fejét.
- ... egyikünknek sincs szrencséje a barátaival, mi? - mondta halkan a fiú. Nami felkapta a fejét.
- ... Shinji? ... Mi történt? Hogy került hozzá a pisztoly?
- Meg akartam ölni. Komolyan. Azt hittem megteszem.
- Én is azt hittem... - mondta Nami.
- Szeretted volna? - kérdezte halkan a fiú. Nami erre nehezen tudott volna válaszolni. Inkább csak az érzéseit tudta körbeírni.
- Félek. Még mindig. Élni szeretnék, de ő nem hagyja. Ezért... igen, egy kicsit reméltem, de... Te nem akarod, igaz?
- Meg akarlak védeni... De... Még ha ő már nem is az az ember, képtelen lennék megölni. Nem akarom.
Megállt, s a falnak támaszkodott egy időre.
- A francba is, a barátom, még mindig... Ő meg... Nami, ha nem jön Shouri, már halott lennék, érted? Féltem... életemben talán először... Úgy értem, a saját életem miatt először. Rohadtul... És megtette volna. Tudod ez milyen érzés?
- Hát... Azt hiszem... - felelte a lány halkan. De azt már nem tudta mivel nyugtassa meg a fiút. Szóval még mindig fontos neki Shinji. Jajj Nobu, túl rendes vagy....

- Jujj - Natsuki ijedten ugrott hátra egyet. - Jesszus, nem is láttam, hogy itt vagy... - kapott a szívéhez. Hm... nincs jól? Olyan fura... - Aludtál te eleget? - kérdezte halkan. - Talán jobb, ha inkább... - nem jössz? Nem ezt felesleges kimondania, úgyis visszautasítaná. Csak megsértené vele. - Igazából felőlem indulhatunk, de ha még... nem is tudom, ha van valami, várhatunk... - nyögte ki végül. Na... Nagyon okos... Egy pillanat, ugye nem?!
- Ugye nem beszéltél Namival?! - fakadt ki hiretelen.

Eizan már meg sem lepődött Natsuki kifakadásán. Ó, dehogyisnem, remekül csevegtem Namival mostanában...
- Nem - fojtotta vissza iróniáját. - Vagyis az imént nem, ha erre célzol.
Közben igyekezett az összeszedettség látszatát kelteni és inkább elengedte a falat.
- És nyugi, jól vagyok. Talán csak... igen, talán nem aludtam eleget. De már kezdem megszokni, ne is törődj vele - feltűnésmentesen háta mögé rejtette remegő jobb kezét. - Én is készen állok. Már csak azt kell megtudni, mire jutottak Harukáék. Meg azért talán nem ártana valamennyi kaját-piát is csomagolni, ki tudja, meddig tart majd ez a kis kiruccanás.
Igyekezett könnyed hangot megütni, de belülről majd szétvetette az idegesség. Csak nyugalom, Eizan, nyugalom...

Tatsuyáék visszatértek a többiekhez, már aki még a helyiségben maradt. Valószínűleg még senki sem vágott neki a furcsa küldetésnek, mert bár sem Natsukit, sem Eizant nem látták, azt gondolták, biztos még az előkészületeket végzik. Tatsuya figyelmét nem kerülte el a heverőn kényelmesen hátradőlő Shouri, sem a srác pillantása. Azt hiszed, ennyire jobb vagy nálam, Shouri? Hát... én nem osztom nézeted. Válaszul tőle szokatlan módon visszavigyorgott a srácra, és elégedetten szemlélte, ahogy Shouri arcán összerándult néhány izom és a fiú furcsálkodva vonta fel szemöldökét. Már ezért megérte.

- Oh, igazad van, ez eszembe se jutott! Kaja... Nade előbb összepakolom a cuccaim, nehogy valami fontosat itt hagyjak... Hmmm... Apropó... merre jár most a mobilom, nem emlékszel? Azt hiszem elvesztettem a fonalat. Legtöbbször nálad volt, nem?
Furcsa... Mikor először odaadta Eizannak... valahogy úgy érezte, ő az akinek át kell vennie a csapat vezetését. Vagy nem erről volt szó? Már akkoris különleges volt a számára csak éppen még maga sem vette észre?
Közben elindult kifelé, s tétován pislogott a fiú felé, követi-e.

- Nincs nálam - felelte Natsuki után indulva Eizan. - Tatsuyáéknál van, megpróbálták, hátha ki tudják még tágítani a hálózatot, mert nem tudjuk, hol a határa. Remélem, sikerült nekik, mert nem lenne túl kellemes, ha sürgősen el akarnánk őket érni valamiért, aztán kiderülne, hogy hupsz, ez nem fog menni. De bízom benne, hogy megint alkottak valamit, eddig is sikerül. Amúgy ha már így mondtad, még én is elszaladok a táskámért. Remélem, hogy csak a szobánkban hagytam, nem pedig elvesztettem.

- Na jó... - tápáaszkodott fel Shinji megunva a kínos csendet. - Akkor én megyek, úgy is kerestem az alkalmat, hogy rázhassam le Midorit - hálásan pillantott Kentára. - Úgy tűnik az alkalomnak most neve is van...
- Ne szórakozz már! - pattant fel idegesen Midori, s Shinji után kapott. A fiú meglepetten nézett a lány az ő karját szorongató kezére.
- Te szerintem Kenta mindjárt levágja a karom, úgyhogy ezt nem kéne... - csóválta a fejét.
- Csak, ne menj egyedül sehova, jó? - kérte halkan a lány, ahogy zavartan elengedte.
- Mért féltesz engem ennyire? - húzta össze a szemét a fiú, de Midori nem tudott válaszolni. Kenta csak hátradőlt, s igyekezett nem beleavatkozni. Nem, nyilván Midori nem akar semmit Shinjitől. Csak rendes lány, mindenkiért aggódik. Ennyi. Ezért nem fog féltékenykedni... Nyugi... Nyugi...
- Jól van, akkor bemegyek inkább... - sóhajtott fel Shinji, s magárahagyta a kettőt.
- Mért akar mindig egyedül lenni? - kérdezte Midori halkan Kentát. - Elhiszem, hogy fáj neki, de... nekem még rosszabb lenne, ha magamba zárkóznék...
Kenta a lányra pillantott.
- Mindenki másképp gyászol - felelte neki.
- Akkor hagynunk kéne? - kérdezte bizonytalanul a lány.
- Nem tudom. Látom rajta, hogy ez így nem jó, de... Ez nem az én dolgom.
Midori döbbenten meredt Kentára.
- Nem a te dolgod? Mért, túl nagy erőfeszítés lenne? Barátok vagytok, nem? De még, ha nem is... Engem zavar, hogy szenved! Téged miért nem?!
A fiú zavartan pillantott félre. Érezte, hogy ez nem kibúvó, de...
- Épp elég bajom van Midori. Mindenkinek elég a sajátja. Még kettőnk dolga sem annyira egyszerű, képtelen vagyok másokra figyelni, érted? Nem akarok cska még nagyobb bajt csinálni. Fáradt vagyok, feszült... és nem ismerek mindenkit annyira, hogy tudjam, mi zajlik a lelkében... Nem tudok segíteni...
Midori az ajkát harapdálta. Ő sem, ő sem nagyon, de szeretne... Tényleg csak árt vele, ha próbálkozik?

- Ó tényleg, akkor majd tőlük kell elkérni... - közben beérve a szobába rájött, hogy talán ez a majd nincs is olyan sokára. Érdeklődve sietett Harukához.
- Ránéztetek már a telefonokra? - kérdezte kíváncsian. - És ha igen, mire jutottatok?
Közben sietve tekintett körbe. Kicsit megfogyatkoztunk. Huhh, Nami...? Ennyire megbántotta? Hova mehetett. Talán... a szobájájukban. Bocsánatot kéne kérnie tőle...

- Hát, ránézni ránéztünk... - nyújtotta a lány felé a telefont Haruka -, de hogy sikerült-e, az majd csak használatnál derül ki. Mert röviden és tömören: fogalmunk sincs. Azért reméljük, hogy használhatóak lesznek. Néha esetleg csörögjetek ide, hogy ellenőrizzük, milyen távolságból tudtok még elérni minket.
Haruka figyelmét elkerülte Eizan Tatsuyával váltott pillantása. A két fiú pár pillanatig meredten figyelte a másikat, majd mintegy egyszerre sóhajtottak fel. Nos igen... egyikük sem azt az eredményt kapta, amit eredetileg akart.

- Köszönöm - mosolygott rá Natsuki, s zsebébe süllyesztette a telefont. - Akkor csak a szokásos menetközbeni tesztelés. És gondolom a szokásos jé, ez működik élmény. Bár szerintem mindegy mennyi időt töltünk el együtt, mindig rá fogok csodálkozni, hogy mennyi zseni van ebben az osztályban... - csóválta meg a fejét. - Na megyek, összeszedelőzködöm, aztán indulunk is hamarosan...

- Hova ilyen sietősen? - pislogott Emiko az őt majdnem fellökő Shinjire. Még jó, hogy idejében felpillantott a telefon számlisátjából...
- Egy kis magányt keresnék, de hogy hogy nem valaki, mindig megtalál...
- Borzasztó - mondta a lány ironikusan. - Belehalnál, ha elviselnéd mások társasásgát?
Shinji megrántotta a vállát, s szó nélkül otthagyta a lányt. Az dühösen nézett utána, aztán megrántotta a vállát, s tárcsázott. Van jobb dolga is...

- Megyek, én is összeszedem a cuccom - indult a lány után Eizan. Mi az, ő már mindig csak Natsuki után kullog majd...? Nem mintha zavarná, de... de igen, valamilyen szinten zavarja... Ehh...

Tatsuya értetlenül figyelte a távozó Eizan vonásait. Valami történt a sráccal... Furcsa, eddig még nem is látott hasonló kifejezést az arcán. Mi történhetett vele, amitől ilyen... ilyen... nem is tudja, milyen... A pillantása is olyan... érdekes volt. Valami nagyon nincs rendben vele... De talán csak a terv miatt aggódik, az ő helyében ő sem tenne másként.

Natsukinak kivételesen nem is tartott olyan sokáig az a pakolás. Még izgatottan végigpörgette egyszer a táskáját, de úgy vélte nem hagy itt semmit. Hát... nem maradt sok cucca, úgyhogy... Mélabúsan tette zsebre a tárcáját. Ez itt előtte, ez mindene? Egy szakadt hátizsák, pár csík kötésnek fel nem használt ruha, egy megrongált fülbevaló, az ép párjával együtt - igaz ez nem akármi! -, egy teljesen tropára ment egyenruha - amit csakazértsem volt szíve kidobni, túl sok emlék fűzte hozzá -, egy üveg víz - a gyakorlatilag ehetetlenné száradt kenyérmaradványokat már kidobta, és a másik üveget is -, a kapott iránytű és óra, na meg a rapierok. De ez utóbbi hármat mondhatja sajátjának? Vagy akár a ruhát, amit most hord? ... Annyi mindent elvettek tőle, igen, igenis joga van ezeket birtokolni. Ennyivel indul a nagyvilágnak. Hosszan sóhajtott. Milyen szánalmas... Mihez akarnak így kezdeni kinn? Összezárta a hátizsákot, s feltáászkodott. Ha nem cseszem el nagyon, még visszajövök értetek... A táskára mosolygott egy utolsót, s elhagyta a szabát.

Eizan ahogy csukva tudta maga mögött az ajtót, szinte rögtön neki is vetette a hátát. Kivételesen hálás volt az őt körülölelő sötétségnek. Miért... miért van az, hogy már megint ugyanoda tart? Vagy csak képzeli, hogy széthullóban van ez a kapcsolata is...? Ha véget ér, ez is miatta lesz? Ha nem is teljesen miatta, de végső soron akkor is ő adta meg az utolsó csapást...
Natsuki, nem bízol bennem, azért hallgatsz? Nem bízol abban, hogy el tudnám viselni, hogy fel tudnám dolgozni a mondanivalód? Az igazat megvallva én sem... Félek attól, ahogy reagálnék, amit utána cselekednék. Talán jobb is így, hogy hallgatsz...
Nagyon nem jó ez így. Megint kezdem elveszíteni azt, aki vagyok... De nem, ezúttal nem engedek! Épp elég szenvedést okoztam már másoknak, nem akarom, hogy te legyél a következő... Megpróbálok úgy tenni, mintha minden rendben lenne, legyen akármilyen nehéz is.
Keserű sóhajtás tört elő belőle, és a sötéttel még mindig nem törődve lépett táskájához.

Nami sápadtan torpant meg meglátva a kisházba belépő Shinjit. Leblokkolva állt meg a lépcsőn. Nem tudta eldönteni, hogy akadályozza-e Nobut a kijutásban, vagy ez csak gyerekes módja lenne-e az elkerülhetetlen elkerülésének... Shinji kezét karbafonva állt meg. Számára is nyilvánvaló volt, hogy ezúttal a lány nincs egyedül.
- Mi a baj? - hallatszott Nobu hangja. Nami ijedten fordult hátra.
- Inkább menjünk vissza kérlek, most nem szeretnék...
- Miért, félsz tőlem? - kérdezte kimérten Shinji, s Nobu azonnal látta a választ a lány kimeredt szemeiben. Nobu óvatosan odébbtolta a lányt, s a lába állapotához mérten a lehető legmagabiztosabban lépkedett fel.
- Shinji...
Biccentett egyet a fiú felé.
- Nobu... - morogta ironikusan a fiú. - Nahát, még emlékszünk egymás nevére, gratulálok...
Nobu nem törődött a csípös megjegyzéssel. Visszafordult Nami felé.
- Megtennéd, hogy magunkra hagysz, kicsim? - kérte, mire a lány még fehérebb lett. Könyörgőn ingatta a fejét.
- Ne kezdjétek előről... - suttogta, de nem elég hallkan ahhoz, hogy Shinji ne hallhassa. A fiú elégedett mosolya sem kerülte el Nobu figyelmét. Az nagyot sóhajtott, s leült a pincelejáró szélére, a lépcsőn megtámasztva lábát.
- Ne aggódj, nem áll szándékomban.
- Ugye nincs nálad a pisztoly? - kérdezte aggódva a lány. A fiú elmosolyodott, s megrázta a fejét.
- Menj! - mondta szelíden, de érezhető volt a parancsoló hang. A lány az ajkát harapdálva indult vissza lefelé, de minduntalan felfelé pillantgatott. A fiú azonban egy szót sem szóltak míg hallótávolságon kívül nem került.
- Szóval fegyvertelen vagy - mosolygott önelégülten Shinji, hátát a falnak vetette, s figyelmesen szemlélte ahogy Nobu feláll, s mellé lépdel. - Több szempontból is előnyben vagyok...
Nobu nem válaszolt, csak leült a fiú mellé a földre. Shinji összeráncolt szemöldökkel nézett le a fiúra.
- Mit akarsz?
Nobu meredten nézte a földet.
- Nos?! - toppantott türelmetlenül Shinji.
- Nagyon szeretted őt? - kérdezte halkan. A másik fiú meglepetten kerekítette el a szemét.
- Mi van, mindannyian összebeszéltetek?! - csattant fel idegesen, s elrugaszodott a faltól. - Nincs szükségem a cseszett szánalmatokra és semmire sem. Nem kell ápolgatni a lelkemet, nem kell semmi, csak hagyjatok... végre... BÉKÉN!
Nobu továbbra is a földet mustrálta.
- Sajnálom...
Shinji elgondolkodva nézte a fiút. Vett egy nagy levegőt, s lassan kifújta. Na jól van... Csak most az egyszer... Leült mellé a földre.
- És te Namit? Miért? Mi van benne, hogy képes voltál érte... gyilkolni? Nem ilyen ember voltál...
- Ez nem az ő hibája - rázta a fejét hevesen Nobu. - Nem láttunk más megoldást, mi... Elvakultak voltunk, utólag belátom. Ki akartam őt juttatni.
Shinji fürkészőn nézte a szőke arcát, de az még mindig a padlót fixírozta.
- Nem olyan lány, amilyennek gondolod - folytatta Nobu. - Nem is olyan, amilyennek én hittem. Rajongtam azért a lányért, akinek hittem, de... ez most egész más. Amilyen Nami valójában, őt szeretem. Őszintén.
Észre se vette magát, s hosszas mesébe kezdett, hogyan futottak össze Namival, s mi történt azután. Shinji pedig némán hallgatta.

- Tényleg, mire jutottál? - tette fel Haruka a kérdést Shourinak.
- Mármint? - vonta fel a szemöldökét a fiú.
- Mármint abban, hogy velük mész-e. Ugye nem akarsz te is?
- Őszintén szólva fontolóra vettem. De túl sok a bizonytalanság, nem tudom, így mennyire vállalnám be. Annyira hülye azért még én sem vagyok, hogy a biztos halálba rohanjak. Jó, lehet, hogy annyira nem biztos, de igencsak fennáll a lehetősége. Szóval szerintem inkább maradok és megpróbálom itt hasznossá tenni magam.
- Értem - bólintott a lány, majd elmosolyodott. - És kivételesen örülök, hogy nem akarsz hősködni.

Natsuki aggodalmasan forgatta a fejét. Nami még mindig sehol. Meg kéne keresnie, nem mehet el innen úgy, hogy haragban vannak... Oké, szóval merre lehet? Megvan! Kérdezzük meg Hayatét! Oda is sétált a fiúhoz.
- Nem tudod véletlenül, hogy Nami hova tűnt?

- De - bólintott Hayate, majd enyhén elfordulva a kijárat felé mutatott. - Felment Nobuval levegőzni, ha jól vettem ki a szavaikat. A lényeg az, hogy odafönt vannak, hacsak nem indultak el visszafelé. Elég sokan mentek fel mostanában...

Natsuki enyhén megemelte a szemöldökét az utolsó hozzáfűzésre, de nem kérdezett vissza. Kimegy, aztán meglátja ki az a sok ember.
- Oké, köszi... - mondta már menetközben. A folyosón haladva hamar észrevette a fal mellett gubbasztó lányt. ... Mi a fene?
- Nami... Jól vagy? - kérdezte bizonytalanul. Mi történhetett? Jajj Nami, ennyire... Ennyire megbántottalak? Teljesen elvesztettem a fejem... Az ijedten kapta fel a fejét a hangra.
- Én... - nyögte ki. Megvárta míg Natsuki mellé ér, s csak akkor folytatta, mikor a lány leguggolt, s a vállára tette a kezét. - Nobu fenn van. Shinjivel! Annyira félek Natsuki, kérte, hogy hagyjam őket magukra, de... Meg fogja ölni! Meg fogja... - ismételte a kezét az arcába temetve. - Mit csináljak?! Mondd meg, most mit csináljak!
Natsuki óvatosan átölelte a lányt. Mit kéne, tényleg? Nobu is nagyfiú, nem avatkozhatnak bele a dolgába, főleg ha megkérte, de annyit meg nem ér az egész, hogy tényleg hülyeséget csináljanak...
- Figyelj... Várjunk egy kicsit, oké? És ha nem jönnek vissza felmegyünk. Együtt. Oké?
Nami bizonytalanul bólintott. Natsuki pedig könyörgött magában, hogy ne valami csúnya látványra érjenek oda... Vagy mikor már késő... Sose tudná megbocsátani magának, hogy rossz tanácsot adott.

Daisuke megint csak nem tudott sokáig egy helyben maradni. Legalábbis nem itt a többiekkel. Most minek ücsörögjön itt nagy csendben? Már amúgy is kezdi érezni, hogy most már tényleg fárad. Most, hogy végre mindenki felkelt, mehet váltásnak az alváshoz. Szép kényelmesen felkászálódott és vetett egy gyors pillantást az ebéd romjaira. Hát azért elég szépen elfogyott minden...
- Hová mész? - hallotta maga mögül Hayate hangját.
- Járok egyet - vont vállat Daisuke. Nagy szart, eleget járkált már. Megkeresi azt a szobát, ami a lehető legmesszebb van mindenkitől és szépen elalszik. Keresni úgysem fogják, az a küldetés vagy mi meg nem érinti, kinek hiányozna? Hát hali mindenki...

Ahogy egy rövid időre csend támadt Shinji döbbenten meredt maga elé. Oké... most... Bizonytalanul pillantott Nobura, most tényleg elmesélte neki, az egész együtt töltött idejét Sayurival? Ahogy a fiú is mesélt Namiról... Nem értette, hogy történt. Nem akart vele leülni beszélgetni, nem akarta, hogy úgy tűnjön, mint aki megbocsátott, sőt nem is akart megbocsátani neki! Talán... megölni se, de mindenképp el akarta hitetni vele, hogy megtenni, most meg... Azon kapta magát, hogy folytatja, nem tudja megakadályozni, ömlenek belőle a szavak.
- Azt mondtad, szereted Namiban, hogy láttad egy kicsit gyengének is, ahogy bajlódott a házban vagy... vagy hogy fél, hát... én pont az ellenkezőjét szerettem Sayuriban. Sosem láttam még nála erősebb embert, komolyan... - makacsul bámulta a padlót. Egyre inkább érezte, hogy baj lesz, ha most felemeli a tekintetét. - Annyira akart élni. Én... Én csak igyekeztem kerülni a konfliktusokat meg... nem is tudom... nem akartam meghalni se, de... nem is hajtott annyira a túlélés, nem volt egy konkrét okom, amiért azt mondtam volna, nem érhet itt véget. Neki volt. Nagyon akarta folytatni. És... és akkor ott a végén... Én nem vagyok orvos, nem értek a sebekhez, de... Kétlem, hogy azzal normál esetben, normál ember ennyi ideig kihúzta volna. Élni akart, minél tovább. Mégha tudta is már, hogy meg fog halni még több percet akart, akármilyen szenvedés árán is... - ökölbe szorította remegő kezét. - Nem szabadott volna meghalnia! - fakadt ki, s hangos csattanás jelezte, hogy a padlóba vágta az öklét. Aztán csak csend... Shinji a kezébe temette az arcát. Nobu pedig zavartan fordította el a fejét. Nem, nem látom, nem vettem észre...

Yuuka kezdte már unni a tétlenkedést, ezért úgy döntött, inkább beváltja Benawinak adott ígéretét. Vagy legalább megmutatja, hogy igenis szeretné betartani.
- Nem tudjátok esetleg, hogy itt van-e az orvos? - nézett fel a többiekre. A legtöbben tanácstalanul vonogatták a vállukat.
- Úgy tudom, nincs - szólalt meg Hayate. - Nem hiszem, hogy eddig itt maradt. Talán hívtak már másikat, de akkor szóltak volna, hogy mehetünk hozzá. Szóval szinte valószínű, hogy még nem jött meg.
- Ó... köszi azért - válaszolta a lány. - Akkor... kivárom, amíg megjön.
"Mert néhány sebem már igencsak sajog, és félek, hogy el fognak fertőződni..."

Eizan megelégelte a sötétben való önemésztést, és inkább visszatért a többiekhez. Igyekezett kerülni társai tekintetét, de érezte, hogy komorsága az arcára is kiült.
- Gond van...? - hallotta Tatsuya kérdését. Remek, ezek szerint tényleg elég feltűnően lehangolt.
- Nincs - vágta rá egyből, majd pár másodperc után módosított. - De, van. Ám inkább nem részletezném... Natsuki?
- Öhm... az előbb ment ki - bökött az ajtó felé kissé zavartan Tatsuya.
- Remek... - felelte Eizan. Kis ideig a kijárat felé tekintgetett, majd egy sóhajtás kíséretében inkább leült. - Akkor megvárom...

Emiko szokásos pörgős tempójában sietett be a házba. Meglátva az egymás mellett ücsörgő két srácot azonban megtorpant. Shinji... sír? Ez a srác...? Dehát... Talán félreismerte Ichiru szavai alapján. Lehet, hogy ő is elvesztett valakit, ő meg... a fenébe, ott bunkózott vele az imént... Későn jött rá, hogy nem kellett volna így megbámulnia a fiút. Az dühösen fordította el a fejét, s valami érthetetlen mormogás hallatszott felőle, de úgy tűnt, aztán meggondolta magát, vagy csak nem tudta milyen sértést vágjon a lány fejéhez, s elhallgatott. Emiko sietve indult lefelé a lépcsőn. Aztán Shinji hangja megállította ismét.
- Ha ezt megemlíted bárkinek, kicsinállak!
Nobu halkan felszisszent. Talán azért ezt nem kéne a vendéglátójuknak... Igyekezett bocsánatkérő pillantásokat küldeni a lány felé, aki lassan hátrafordult.
- Te is ember vagy, de szerintem, ezt mindenki tudja. Minek híresztelnék valamit, ami tök természetes? Ez nem egy nagy sztori, hogy rágódjak rajta...
Azzal visszafordult, s ezúttal tényleg eltűnt a lépcsősor végén. Shinji az idegességtől remegve ült vissza a földre. Nobu egy pillanatra ránézett, aztán ismét elkapta a tekintetét. Most vigasztalnia kéne valahogy, vagy...? Attól csak ismét összeveszne vele? Jobb ez a kis fegyverszünet... Még ha többnek nem is meri nevezni. A szeme sarkából látta, ahogy a fiú dühösen az ingujjába maszatolja azt a pár könnycseppet, majd igyekszik lehiggadni.
- Na jól van, én inkább lementem... Mára ennyi elég volt a társaságodból... - mondta aztán, felállva. Újra az ismerős tartás... - Vagy akarsz még valamit?
Nobu némán megrázta a fejét.
- Helyes - mondta Shinji, s zsebrevágott kézzel indult lefelé.
- Lesz ez még jobb is... - szólt utána aztán mégis Nobu. Shinji meglepetten állt meg, de igyekezett legalább nem hátrafordulni.
- Nem tudom... - mondta halkan Shinji. - Nem érdemelte ezt. Nem tudom elfogadni. Nem benneteket hibáztatlak... most már nem, de... Nem tudom elfogadni - ismételte. - Élnie kellene...
Nobu erre nem tudott mit válaszolni. Igen, nagyon sok embernek élnie kellene... Ha ők nem élvezik azt a bizonyos játékot már csak azzal is sokkal több ember itt lenne köztük. Mert ő semmilyen okot nem adtak. Egyikük se. És nem szokgáltak rá. Lehet, hogy te már nem bennünket hibásztatsz, és ennek örülök, de... Mégiscsak mi vagyunk az oka... Némán figyelte, ahogy a fiú is eltűnik, amerre alig pár perce Emiko is.

- Figyelj én... - igen, Natsuki is érezte, hogy ez most nem a megfelelő pillanat, de mielőbb túl akart lenni rajta. - Sajnálom... Hogy az imént rádtámadtam, az az... Semmilyen körülmények között nem lett volna szabad. Azt hiszem, már az én idegrendszerem, se a régi... Vagyis... - kínosan felnevetett. - Nem olyan, mint lennie kéne...
- Nem haragszom... - felelte gépiesen Nami. Natsuki megrázta a fejét.
- Komolyan mondom. Sajnálom. Tudom, hogy egy bocsánatkérés most nem elég, de... most még nem tudok mással szolgálni...
- Mért, később majd tudsz?
Natsuki meglepetten nézett rá. Most mire gondol?
- Ha azt várod tőlem, hogy maradjak itt, nem fogok.
- Azt várom... - kezdte egy nagy sóhaj kiséretében - Nem, nem is várom, szeretném, hogy... maradj életben...
- Azt fogok - mosolygott a lány, de Nami szomorúan megrázta a fejét.
- Én ebben nem vagyok egészen biztos... Tényleg semmit sem tehetek érted?
- Nem hiszem - válaszolta Natsuki. - De emiatt ne legyen rossz érzésed.
- Hogy ne lenne, mikor a barátom vagy! - csattant fel Nami, aztán összerezdült, ahogy észrevette a feléjük közelítő Shinjit. Azonnal felpattant. Kimeredt szemekkel nézte a fiút.
- Nyugi már! - mondta a fiú, s felemelte a kezeit. - Egy ujjal se értem hozzá!
Nami futva indult meg felfelé. Natsuki kérdő tekintettel vizslatta a fiút, aki csak felsóhajtott, újra zsebre vágta a kezét, s folytatta útját lefelé. Így hát a lány is inkább barátnője után eredt. Csak a lépcsőfeljárónál ácsorogva figyelte, ahogy Nami remegve borul a fiú nyakába.
- Tényleg azt hittem, tényleg azt hittem, hogy majd...
- Csss... - nyugtatgatta a fiú, átölelve a lányt. - Semmi baj, csak beszélgettünk. És ez már nagyon kellett. De légy szíves... Kíméld a lábamat... Au, igen azt... kösz...
Natsuki zavartan indult meg lefelé, de erre Nami észbe kapott.
- Várj, veled megyek!
- Hm? - nézett vissza Natsuki meglepetten.
- Morinagához - mondta ellentmondást nem tűrő hangon. Natsuki felvonta a szemöldökét. Az, hogy minden tisztelet nélkül nevezte meg nem jelzett túl sok jót. - Hogy közbeavatkozhatsz? - kérdezte, s igyekezett nem rögtön támadó lenni.
- Nem - rázta meg a fejét.
- Hát? Hogy Eizannak szólhass?
- Nem - rázta a fejét Nami. - Csak tudnom kell, mi történik. Ott akarok lenni a közeledben.
Natsuki nagyot sóhajtott.
- Ne csinálj hülyeséget!
- De te se...
Natsuki megrázta a fejét.
- Akkor se, ha én azt fogok...
Nami az ajkába harapott, de aztán bólintott. Aztán cska hosszú csendben nézte egymást a két lány.
- Akkor, menjünk mi is le - törte meg a csendet Nobu, s elindultak mindannyian.

- Na és most mit csinálunk? - dobolt ujjaival az asztalon Ichiro. - Felébredtünk, jól belaktunk, ücsörögtünk. Hogyan tovább?
- Várunk - felelte Hiroshi.
- Remek időtöltés... - húzta el a száját Ichiro.
- Egyéb építő javaslat? - vonta össze a szemöldökét Hiroshi.
- Nincs... A várás tökéletesen megfelel. De ugye tudod, hogy ha elmennek erre a tervre vagy mire, mármint végrehajtani, akkor megint csak várni fogunk?
- Igen, de az már feszült várakozás lesz, az nem ugyanolyan.
- Valóban... Rendben, akkor alig várom, hogy eljussunk a feszült várakozásig, főleg az azt követő - remélhetőleg- csodás megkönnyebbülésig. Ha nagyon unatkozom, esetleg elmegyek majd körülnézni.

Emiko mosolyogva közölte a híreket a társasággal.
- Na, jönnek már a többiek, ideje, mert a srácok meg már leléptek. És hoznak orvost is, bár most nem akit már ismertek, remélem nem probléma. Csakhát gyanús lenne, enynyiszer eltűnnie, enm könnyű kimagyarázni, és hát családja van... Tudjátok... - nagyot sóhajtott, aztán igyekezett visszanyerni könnyedebb hangnemét. - Éhesek vagytok még? Igyatok is, alig bontottatok fel az üdítőből! Meg nyugodtan a rágcsálnivalót is, azért hoztam! Kértek valamit? Majd összekapom a fiúkat, hogy főzzünk valami vacsorára, ha szeretnétek! Bár... hát... nincsenek a toppon ilyen téren, ezt igazolhatom, de... öööö... - Benawira sandított, mikor meghallotta a hangos köhhintést.
- Rosszindulatú vagy, mint mindig... - csóválta a fejét a fiút. - Te sem vagy egy konyhatündér, tőlünk milyen alapon várod el?
Emiko sértetten toppantott egyet, s csípőre vágta a kezét.
- Hát jól van, nem vagyok egy tipikus nő, oké? Viszont nem találsz egy hamar másik olyat, aki seggbe meri rúgni a kormányt... Na jó... Talán ebben a társaságban mégis... - mosolygott rá a jelenlévő lányokra. - Na jó, hátul megtaláltok...
Benawi óvatosan felkecmergett a kanapéról.
- Várj - szólt utána, belátva, hogy most nem tud szó nélkül utánaszegődni. A lány visszafordult, s bevárta a fiút. Nem kérdezett semmit, kényelmes tempóban indultak el egymás mellett. Benawi rámosolygott Yuukára, mielőtt eltűntek volna.

Yuuka már szólt volna, hogy ő is megy, de Benawi mosolyát látva a helyén maradt. Tehát most egyedül akar beszélni Emikoval. Valószínűleg részben a bázisról, hogy mik zajlottak, amíg nem voltak itt, de nagyrészt bizonyára Ichiru-ről... Biztos sok mindent kell átbeszélniük, hisz egy közös barátot vesztettek, nem csak egy bandatagot. Bár itt biztos mindenki összetartó, különben nem létezhetne ez a kis szervezet, de ez a trió... ez más volt.
Igyekeznek úgy tenni, mintha el tudnák viselni, de vajon tényleg így van? Mennyire szenvedhetnek belül? Neki is meghalt egy barátja, akivel igaz, hogy elég komolyan összeveszett a múltban, de akkor is... akkor is közel állt hozzá. Ők is így szenvedhetnek magukban...
Felsóhajtott.
De legalább már közel az orvosi segítség és kivizsgáltathatja magát. Nem hagyhatja, hogy valami baja essen, nem teheti ki ennek Benawit. Semmiképpen.

Shinji csak átsuhant a termen, s el is tűnt a folyosók rejtekében. Alig egy perc múlva megjelent a másik csapat is. Natsuki visszaérve azonnal Eizan mellé perdült.
- Na én, teljesen készen állok. Mehetünk?
- Én meg... - kezdte Nami. - Végülis nem akarok semmit se vinni, nem nagyon tudnék, szóval... Azt hiszem, mehetünk... Felőlem...
Nobu csak leült, s aggódva figyelte barátnőjét. Nami hagyta, hogy maga mellé húzza, s átölelje.
- Tényleg vigyázz magadra jó? - súgta a fülébe, s a lány egy aprót bólintott.

- Persze, kész vagyok - kecmergett talpra Eizan egy halovány mosoly kíséretében. Sem Hayate, sem Tatsuya figyelmét nem kerülte el a hirtelen jött arculatváltás, főleg az imént még eléggé komor fiú láttán. Most meg mosolyog... ha hamisan is, de igyekszik Natsuki előtt úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne és mintha az imént nem ő támasztotta volna oly' gondterhelten a homlokát. Eizan, Eizan... nem lenne egyszerűbb, ha valakivel megosztanád a terhedet? Mert ez az önmarcangolás nem lesz jó. Bár... talán csak a terv kimenetele miatt aggódik. Talán...

- Remek - bólintott Natsuki. - Akkor induljunk! - azzal meg is indult előre. Nami egy gyors mosolyt küldött Nobu felé, aztán csak egy apró puszit lehelt az arcára mielőtt, felkelt s követte Natsukit.
- Hát akkor sziasztok, majd valamikor este jövünk vissza! - intett egyet Natsuki mindenki felé.

- Remélem, működik majd a telefonvonal... - lesett a távozó kis csapat után Haruka. - Ennyire bizonytalan utoljára azzal a műholdas szarral voltam.
- Az is sikerült, nem? - kérdezte Shouri.
- Hát... de, úgy tűnik...
- Akkor meg mit aggódsz? Azt is összehoztad még egyedül is, így ketten még nagyobb az esélye, hogy sikerült.
- Talán igazad van...
- Biztos vagyok benne. Most pedig ne rágódj tovább. Én a helyedben nem emiatt aggódnék.
- Hanem...? - Haruka már eleve tartott a választól.
- Hanem, hogy sikerrel járnak-e. Vagy... még inkább, hogy egyáltalán látjuk-e még őket. Így még egyszer végiggondolva nagyon nem tetszik ez nekem. Örülök, hogy végülis nem nekem kell kísérnem őket, hangozzon akármilyen gonoszul is. Nem tudom, mennyire bízhatok ebben a vállalkozásban így, hogy lényegében csak Natsuki tudja a részleteket, meg talán Nami.
Haruka idegesen harapdálta az alsó ajkát. Nagyon remélte, hogy ezúttal Shouri baljós előérzetének nincs alapja.

Nobu igyekezett úgy csinálni, mint aki meg se hallja Harukáék beszélgetését, de csak nem tudta kiverni a fejéből Shouri szavait. Hát igen... voltaképpen ő is úgy engedte el Namit, hogy semmit sem tud az egészről. Egyetlen szó nélkül. Helyesen tette? Nem kellett volna megpróbálnia marasztalni? Nagyot sóhajtott, aztán feltápászkodott, s a szobák felé vette az irányt.
- Na jó, nem hiszem, hogy most sok szükség lenne rám itt. Inkább lepihenek. Hátul még vannak üres szobák, igaz?

- Szerintem igen - bólintott Tatsuya. - Inkább az elején foglaltuk el őket. Meg Emiko is azt mondta, hogy akad bőven.
Időközben Yuuka is felállt a helyéről.
- Én... azt hiszem, megyek és lezuhanyzom - jelentette ki. - Szerintem már rám férne. Megtennéd, hogy szólsz, ha megjön az orvos? - nézett kérlelőn Haruka felé. - Megígértem Benawinak, hogy megnézetem magam, meg... mit szépítsem... az erdőben majdnem mi is ott maradtunk, azért jobb a biztonság...
- Ó, persze - bólintott Haruka. - Ha megjön, majd beszólok.
- Köszi - mosolyodott el Yuuka, és megindult a folyosó felé.

Nami és Natsuki némán sétáltak egymás mellett. Látszott, hogy Nami is jól tudja, merre tartanak. Ahogy az is, hogy szeretne valamit mondani Natsukinak, de minduntalan meggondolta magát.
- Hahó, hát ti máris mentek el? - hallatszott hátulról. Nami sietve fordult vissza, de addigra Midori már a nyakában is volt.
- És tőlem még csak el sem búcsúztok?!
Kenta pár lépéssel hátrébb állt, s csak biccentett egyet Eizan felé.
- Úgyis jövünk nemsoká. Bár lehet, hogy addigra ti már aludni fogtok - mosolygott rá Nami, s megpaskolta Midori fejét.
- Hé! - nyüglődött az. - Nem vagyok kislány!
- Nem, nem persze - vigyorodott el Nami. - Na, de sietünk, nézd már hogy toporog Natsuki! - rosszallóan megcsóválta a fejét. - Tisztára be van pörögve, hogy nagyvárosba megyünk... Jellemző.
Midori eröltetetten elmosolyodott.
- Vigyázzatok magatokra! - mondta szigorúan Namira nézve.
- Igyekezni fogok, de rá nem könnyű vigyázni - bökött Natsuki felé.
- Jó, akkor majd én vigyázok magamra... - közölte erre a másik lány. - Na, sziasztok! - intett a kettő felé, s indult is tovább, meg se várva, hogy a többiek is elbúcsúzzanak. Nami is sietve elköszönt, aztán igyekezett beérni Natsukit. Ez most az a tipikus, menjünk mielőtt meggondolom magam, igaz?

Nobu lassan bicegve indult meg a folyosón. Most már azért kezdte újra érezni a lábát, ami valahol megnyugtató érzés volt, de emellett meg volt az az érzése is, hogy nem fog tudni aludni. A zsebében pihenő fájdalomcsillapítókra gondolt. Végülis... nem szégyen bevenni...

- Vigyázzatok a többiekre - biccentett Eizan is. - És valaki mindig legyen a telefon közelében, hátha... hátha történik valami. Remélhetőleg nem fog, de jobb biztosra menni. Inkább tudjatok róla, minthogy aztán teljes bizonytalanságban várakozzatok. Akkor hát... sziasztok.
Azzal már indult is a lányok után. Így átgondolva a dolgokat, kezdett örülni neki, hogy Nami is velük jön. Ő legalább nagyjából tudja, mire számítsanak, és esetleg azt is, mit kell tenniük, ha rosszra fordulnak a dolgok. Kettejük közül legalább egy tisztában van a dolgok állásával, nem is rossz. De a lány korábbi reakciója a terv hallatán, meg maga a tény, hogy kísérőként melléjük szegődött egyben aggodalommal is eltöltötte. Nami tudja, hogy veszélyes dologra vállalkoztak, ezért tart velük, hogy ott lehessen Natsuki mellett. És ha szükségesnek ítélt egy ilyesfajta 'óvintézkedés', akkor jó dolog biztos nem bujkálhat a háttérben. Ó, a francba...! Csak legyenek túl ezen épségben...

Benawi és Emiko némán ücsörögtek egymás mellett a lány szobájában. Az imént még Emiko próbálta faggatni a fiút, hogy mit mondott az orvos, de Benawi igyekezett hárítani, s a másik hamar feladta.
- Jól vagy? - törte meg aztán a csendet Benawi.
- Én? - kérdezett vissza meglepettséget színlelve Emiko. - Nem én sérültem meg.
A fiú rosszallóan rázta meg a fejét.
- Nem hiszem, hogy ez lenne a legmérvadóbb...
- Igen? Hát szerintem azért számít, hogy meghalsz vagy sem! - csattant fel Emiko. Benawi hangosan felsóhajtott.
- Nem fogok... oké?
- Csakhogy... - Emiko egy darabig gondolkozott, aztán mégis kimondta. - Nekem semmi bíztatót nem mondott az orvos.
Benawi keserűen elhúzta a száját.
- Sejtettem, hogy nem bírtad ki, és faggadtad. Akkor tőlem mért kérdezted.
- Jobb szerettem volna a te szádból hallani...
- És az mit számít? Nem én vagyok a hozzáértő... - Erre Emiko nem nagyon tudott mit mondani. Csak sértődötten szemlélte a falat.
- Figyelj... - folytatta a fiú. - Te is tudod, hogy nem rajtam múlik... Próbálok pihenni, jobbat nem nagyon tehetek.
- Kórházba kéne menned! - mondta dühösen a lány.
- Az aztán nagyban növelné az életben maradási esélyeim - húzta el a száját a fiú. - Nem tudom feltűnt-e, de halottnak kéne lennem. Van egy olyan érzésem, hogy hamarabb kapnék golyót a fejembe, mint orvosi ellátást...
Emikor dühösen rázta meg a fejét.
- Akkor csak itt ülünk és reménykedünk?!
- Jobbat nem tehetünk... - mondta a fiú, s fáradtan hátradőlt.
- Eleget csináltam már ezt! Aztán visszajössz, egyedül... Ichiru nélkül... Most meg... Most meg azt mondod, hogy fogadjam el, hogy te is meghalsz?! - Emiko dühösen rágcsálta a szája szélét.
- Nem mondom - felelte halkan a fiú. - Ne kezelj már úgy, mintha már most halott lennék... Túléltem már egy pár dolgot... Én hiszek benne, hogy kitart még a szerencsém... Nem lehetett hiábavaló Ichiru áldozata...
- Ichiru egy idióta! - pattant fel dühösen Emiko. - Ha tudta, hogy ilyen súlyos a sebed, minek áldozta fel magát?!
Benawi megkövülten nézett a lányra. Próbálta újra és újra értelmezni a mondtatot, de csak egyképpen tudta. Lehajtotta a fejét.
- Nem tudom... - mondta halkan, szinte bűnbánó hangon. - Sajnálom...
Emiko zaklatottan sietett ki a szobából magárahagyva a fiút.

Daisuke addig ment, amíg látta az ajtók sorát, majd találomra benyitott az egyiken. Hmmm... üresnek tűnik. Jó is lesz, mostantól ez az én kis menedékem. Nem a legszebb, nem a legnagyobb, de... viszonylag otthonos. És ajánlom, hogy senki ne keressen, amíg szépen hunyok egyet.
Ehh... legalább egy zacskó nasit kellett volna hozni, jólesne most így elalvás előtt... Na mindegy, én már vissza nem megyek! Hogy nézne már ki... Azért nagyon remélem, hogy nekem is hagynak valamit.

Natsuki csípőre vágott kézzel szemlélte a táblát a buszmegállóban.
- Remek, még van tíz percünk míg jön... Elszaladok jegyeket venni, várjatok meg itt... - aztán csak halkabban tette hozzá. - Nagyon remélem nem köröznek bennünket vagy ilyesmi, mindenesetre próbáljunk meg feltűnésmentesek lenni. Ne mászkáljunk feleslegesen!
Nami aggódva nézett az elsiető lány után.

Eizan újra és újra lopva Namira pillantott. Túl nagy volt a kísértés, hogy megint megpróbáljon rákérdezni arra, mi is folyik itt, de sokadszor is sikerült legyőznie önmagát - még ha nagy harcok árán is. Valószínűleg úgysem tetszene az, amit hallana.
- Csak egyet szeretnék kérdezni... - szólalt meg mégis halkan. - Mennyi esélyt adsz ennek az egésznek? Annak hogy sikerrel járunk... Tényleg érdemes megpróbálnunk?

Nami kutatón nézett Eizanra. Érdekes kérdés. De a válasz elég hamis képet adna az egészről... Vagy talán csak Natsuki szempontját világítaná meg.
- Őszintén? Úgy gondolom sikerülhet. Natsuki se menne bele, ha nem gondolá így, és... hát igen, őt ismerve megvannak a módszerei, hogy rávegye, segítsen nekünk. Elég nagy eséllyel sikerülhet. Natsuki mindig eléri, amit akar...