8. fejezet - Aminek lusták voltunk címet adni

Eizan ezúttal nem vonult vissza, mint mikor az erdőben voltak. Nem is lett volna fa, ami mögé behúzódhatott volna, de fel sem merült benne ez a reakció. Válaszul csak még szorosabban ölelte Natsukit.
Istenem, miről lehet szó? Mit találtál ki, Natsuki, milyen döntés nyomhatja ilyen súllyal a válladat? Mit akarsz feláldozni értünk...? Az most mindegy, hogy velem mi van, csak te ne szenvedj...
- Ha nem akarod azt mondani, hát ne mondd - szólt halkan Eizan. - Eddig is túléltük és megoldottuk, most is lesz valahogy. Lennie kell... - bár a biztató szavakat elsősorban Natsukinak szánta, érezte, hogy mégis inkább saját magának szólnak. Elakadt a szava, mikor ráébredt erre, de utána hatalmas sóhajtással szakadt ki belőle a bent rekedt levegő. - Bízom benned. És bármit is teszel, ez mindig így lesz. Ha úgy gondolod, hogy nincs más lehetőség, és ez az egyetlen módja van annak, hogy kivigyél minket... akkor elfogadom a döntésedet.

Nami felkapta a fejét Daisuke hangjára. Tényleg érdekli őt? Egyáltalán észreveszi, hogy valami baja van.
- Csak... csak Nobu idióta, semmi különös... - mondta halkan. - Egyébként sem akarlak az én hülye nyűgeimmel tehelni, van elég bajod - mondta, s próbált gyorsan semleges arcot eröltetni magára. Elég kevés sikerrel. Nem akart pont most veszekedni Nobuval, de semmi kedve nem volt visszamenni. Gyűlölte az alaptalan feltételezéseket, és gyűlölte, ha korlátozták a szabadságában... Egyszerűen az egész szituáció bántotta az önbecsülését, és legszívesebben rájátszott volna. De Nobu talán... talán csak a fájdalomcsillapítok tartják benne a lelket, hogy is olvashatna most bármit a fejére? Érezte, hogy a saját türelme is véges, akárhogy szeretett volna csupa jót adni a fiúnak, képtelen lett volna most kedves és végtelenül megértő lenni.

- Mert fogalmad sincs miről beszélek - gondolta keserűen Natsuki. Kibontakozott a fiú karjaiból. - Értem - mondta fakó hangon. - És köszönöm... - bár ez is inkább csak udvariassági formulának tűnt. - Akkor menjünk enni, utána sietek a hajammal, hogy tudjunk indulni...

Shinji kedvtelenül lépdelt be a nagy szobába. Végigfutatta tekintetét a gyorsan fogyó ételhalmazon, aztán ő is lecsapott egy kisebb bentora. Micsoda csend... Jól befagyasztotta a társalgást. Dehát nem az ő dolga feldobni a hangulatot. Megérezte magán Nobu tekintetét. Jól van, ha te provokálsz, én se fogom vissza magam...
- Te még élsz? - kérdezte köszönés helyett. - Kiábrándító...
- Mentél volna biztosra... - morogta a fiú, s inkább visszafordult a leveséhez. Így nem láthatta, ahogy Shinji megrántja a vállát, de az elégedetlen morgást hallhatta.
- Nem is tudom ki lépett közbe...
Shinjinek ez alkalommal nem sok kedve volt, hogy más szóljon közbe, úgyhogy inkább félrehúzódott, valahova hátra. Részéről leárt volt a téma, s úgy tűnt Nobu se akarja ennyi ember előtt tovább feszíteni a húrt. Vagy csak szétlőtt lábbal nem akkora már a pofája... Elvégre most már nem igazán tud harcolni...

- Hmm... - vakargatta az állát Daisuke, és nem is törődve Nami utolsó mondatával folytatta eszmecseréjét. - Szóval Nobu. Nem tudom, mi jót csinált, de könnyen meglehet, hogy így tölti ki a feszültségét. Vagy esetleg fájnak a sebei, elég randáknak tűntek. Szóval szerintem ne vedd komolyan. Ha rendesen tudna járni, lefogadom, hogy már utánad jött volna. Na jó - felszedelőzködött és kérdőn nézett Namira. - Visszamegyünk megnézni azokat a bentókat? Ez legfeljebb előételnek volt jó. Meg lehet, hogy kedves Nobud közben mégiscsak elindult és elnyalt valahol. Ha így van, összeszedjük, ha meg nem... - vállat vont és az ajtó felé indult.

- Nem akarsz kimenni a többiekhez? - kérdezte halkan Benawi. - Mégiscsak jó lenne tudni mi van most...
Nem volt túl jól, legalább olyan nehéznek érezte a légzését, mint a hegyen, és hasogatta is a fájdalom, de nem akart így csendben egy helyben ülni. Emikoval is alig váltott pár szót, pedig a lánynak nagy szüksége lenne rá.

Nami elmosolyodott, s követte a fiút.
- Te tényleg rendes srác vagy... - mondta ki, ki tudja miért. Talán mert nem szerette megtartani magának a gondolatait. Magyarázatot azonban nem fűzött hozzá.

Eizan bólintott Natsuki javaslatára, és fájó szívvel bár, de tényleg megindult a folyosón. Egyre inkább tartott attól, ami a jövőben leselkedett rájuk, elsősorban Natsukira. Mi a franc lehet az, amivel bár nem akar, mégis fájdalmat fog neki okozni...? Mi?! Az istenért sem tud rájönni...
Próbálta elűzni gondolatait, de mivel nemigen ment, ideiglenesen feladta elkeseredett küzdelmét önmagával. Félve nyúlt a lány keze után, hogy legalább még most foghassa egy kicsit. Remélte, hogy Natsuki nem utasítja el az érintését.

Natsuki hagyta, hogy Eizan fogja a kezét. Nem lett volna szíve elhúzni. Hazudjunk magunknak az utolsó pillanatigis, mi? Most azonban mégis képtelen volt élvezni a közelségét. Csak szótlanul sétált mellette, s a padlót bámulta.

- Tudom - fordult vissza vigyorogva Daisuke. - De ezt ne nagyon reklámozd, még mindenki hozzám járna lelki támaszért. Persze te kivétel vagy, mint első ügyfelem. A többiek higgyék csak azt továbbra is, hogy egy tahó vagyok. Lényegében ez igaz is, csak bizonyos helyzetekben előkerül eme rejtett éne - egy pillanatra mintha elgondolkodott volna, majd újra megszólalt. - Ennyi filózás elég is volt, inkább menjünk.

Kenta még az ajtóban körbefutatta a tekeintetét a jelenlevőkön, hm lassan mindenki idegyűlt. Nem is olyan rossz így három óra felé. Tekintete az elkülönülve étkező Shinjin állapodott meg. Inkább őt célozta meg mielőtt, nekilátott volna valami ehetőt keresni. Shinji gyanakvón pillantott fel rá, de egy szót se szólt. Kenta a falnak vetette a hátát, s csak halkan szólt a fiúhoz.
- Fogalmam sincs hogy csináltad, vagy mit csináltál pontosan, de kösz.
Shinji gőgösen szusszant egyet.
- Tehetek én arról, hogy nem úgy sült el, ahogy terveztem? Nem tudom, mit köszönsz, minimum egy halottat akartam...
Kenta csak hitetlenül hümmögött egyet.
- Nem tartalak azért ennyire szerencsétlennek - mondta. - Nekem korábban úgy tűnt, hogy ha valamit akarsz, el is éred.
- Ehh - végre a bentóról Kentára irányította a tekintetét, s csak egész halkan válaszolt. - Ha ez így lenne, én döntöttem volna meg a csajt, nem te...
Kenta döbbenten kerekítette el a szemét. Fogalma sem volt mennyi lehetett ebben a kijelentésben a piszkálódás, és mennyi a komoly, de ez a szintű pofátlanság... De most nem veszekedni jött ide, igyekezett lehűteni magát.
- Játszd meg magad, ha úgy jobban tetszik, mindenesetre, tényleg kösz... - mondta, és magárahagyta a fiút. Ahogy bizonytalanul visszapillantott, látta, ahogy Shinji tovább lapátolja az ételt. Semmi érzelem? Abszolút semmi? Tényleg ennyire érdektelen minden iránt? Vagy csak felvette ezt a szerepet? De mért ragaszkodik ennyire hozzá? Mire jó ez neki?

- De, kimehetünk - nyújtózkodott Yuuka, majd a fiúra mosolygott. - Megnézhetnénk, van-e valami ebédre, mert kicsit megéheztem. Te nem? Hátha jót tesz és erőre kapsz tőle. Meg úgyis megígértem, hogy kivizsgáltatom magam az orvossal, úgyhogy akkor azt sem halogatnám sokáig. Vajon a többiek fent vannak már? Lehet, hogy már bőszen tervezgetnek... - kissé lehalkította a hangját. - Csak járjanak sikerrel... szokás szerint nekem egy épeszű ötletem sincs...

- Jól van, ahogy gondolod... Megőrzöm a sötét kis titkodat - Nami elgondolkozott. - Vagy ez esetben világos kis titok? Na mindegy... Ne félj, nem rombolom az imázsod!
Azért a finom mosolyt akkorra sem sikerültlekaparnia az arcáról, ahogy beértek. Nobu persze azonnal rászegezte a tekintetét. Nami vett egy mély levegőt, s odasétált mellé.
- Mi tartott eddig? - kérdezte a fiú.
- Megenni a levesem... - felelte a lány.
- Azt hittem, azt mondtad, ide jössz vele...
- Azt mondtam, visszajövök. Itt vagyok... - odalépett az asztalhoz, s nézegetni kezdte a dobozokat. Hátrapillantott a fiúra, na vajon melyiket szereti? Hé... ott mellette Hayate, nem evett semmit? Kiválasztott két egyforma dobozt, s visszasétált a fiúkhoz.
- Neked is enned kéne - mondta a fiúnak, s a kezébe nyomta a bentot, aztán lecsüccsent Nobu mellé. - Szóval, felezünk? Gondolom nem laktál jól a levessel.
Nobu lassan bólintott, de azért még vetett egy futó pillantást Daisukére. El tudja képzelni milyen izgalmas srác lehet... Nem lehet szabadulni mellőle...

Emiko kíváncsian pillantott a mobiljára. Még csak három óra, négy után tud majd csak legkorábban az orvosért telefonálni. De legalább a váltás befut hamarosan, és hazamehetnek pihenni a srácok. Ő is zsákmányolt magának egy egész pici bentot, s a fiú legnagyobb meglepetésére lezuttyat Shinji mellé a földre.
- Hát te? - kérdezte meglepetten a fiú.
- Egyedül voltál... - mondta magától értetődő magyarázatként a lány.
- De jó volt nekem...
- Zavarlak? - kérdezte kissé felhúzva az orrát.
- Igen.
- Nahát, milyen őszinte!
- ...
- Ichiru meséi alapján, azt hittem, te minden lánnyal kedves vagy, úgy tűnik tévedett veled kapcsolatban.
- Ichiru szart se tudott rólam, már bocsánat... Tudom, halottról jót vagy semmit...
Emiko dühösen fújtatott egyet.
- Látom nagyon el akarsz kergetni, de tudod mit! Csak azért se megyek!
- Nagyon örülök... - dögmögte Shinji.

Hayate az egyre fogyatkozó bentókat nézte az asztalon. Hát, még azért akad pár... és kezdett tényleg éhes lenni. Legfeljebb csak a felét eszi meg valamelyiknek, és a többi részét odaadja valaki másnak. Csak hogy azért mégis legyen valami a gyomrában, mert igencsak megérezte, hogy most már marja a sava. Csak néhány sushit...
Nagy gondolatai közepén egyszer csak ölébe, vagyis inkább kezébe pottyant egy bento. Hát ez meg? Ó, hogy Nami...?
- Kösz - mondta inkább csak magának, ahogy felnyitotta a doboz tetejét. Na jó, ettől eltekintve mégis csak a felét fogja megenni, vannak még, akiknek nem jutott. Úgyis utált önzőzni.

Daisuke elégedetten figyelte Nobu reakcióit, de minden erejét megfeszítve visszanyelte gúnyos beszólásait. Ilyen is ritkán eshetett meg, hogy valaki pont rá féltékenykedjen. Nocsak, nocsak... Ne mondd, hogy potenciális versenytársat látsz bennem, mert úgysem hinném el. Vagy egyszerű, mezei féltékenykedésről van szó?
Hát, Nami... Ha az előbb nem rendeseztél volna le, akkor most igencsak kellemetlen perceket szerezhetnék neked és Nobunak néhány ártatlanul elejtett célzásommal és apró megjegyzésemmel. Például hogy milyen meghitt perceket tölthettünk együtt a gőzölgő leves fölött. T
essék, a végén még tényleg túl jószívű leszek. Ehh... Edzenem kéne, még kijövök a formából. De kin? Ki is lehetne szerencsétlen... khmm... szerencsés áldozatom?

- Nézzünk utána... - mondta a fiú, miközben nekiállt kikászálódni az ágyból. Azonban alighogy felállt, összerándult a fájdalomtól, s a nagy kötésre szorította a karját. - Cc... Ez nem is olyan egyszerű... - nyögte. Esélye sincs eljátszania a lány előtt, hogy jól van... Önkénytelen mozdulataiból nyilvánvaló, hát szavaival se próbálta.

Amint meglátta Benawi enyhe megtántorodását a fájdalomtól, Yuuka ösztönszerűen termett a fiú mellett, hogy támaszt nyújthasson számára, ha szükséges. Aggódó, kérdő szemekkel nézett Benawira.
- Mit mondott pontosan az orvos...? - kérdezte halkan. Még nem is hallotta a választ, de lélekben máris próbálta magát felkészíteni a legrosszabbra. Nem... ugye nem lehet végzetes a baj? Korábban már-már azt hitte, hogy elveszíti Benawit. De most, hogy kijutottak, szinte eszébe sem jutott ez a gondolat, így most fájdalmasan köszöntötte újra az érzést.

- Nem biztos azért, hogy meghalok... - mosolygott kínosan a lányra, bár a sápadt arcot látva, rájött, hogy ezt nem kéne elviccelődnie, ezzel aztán egyáltalán nem oldja a feszültséget. Sóhajtani már nem is, mert tapasztalta, hogy nem kéne, csak vett egy szaggatott lélegzetet. - Azt mondta, hogy rendes kórházi ellátásra lenne szükségem, de erre most nincs lehetőség. Figyelj, túléltem valahogy eddig, kibírom még külföldig. Komolyan. Most mást nem tudok csinálni, mint... hát... az orvos javaslata szerint, körülbelül ne csináljak semmit. Sérült tüdővel nem túl jó futkosni. De nem eröltetem meg magam, tényleg, na aggódj!

- Hű, bento? - kerekítette el a szemét Natsuki, s begyorsította a lépteit, maga után húzva Eizant. - Mintha hónapok teltek volna el azóta, hogy ilyet ettem!

Yuuka lesütötte a szemeit és bólintott, de korántsem volt benne olyan biztos, hogy meg tudja állni aggódás nélkül. Főleg ilyen tudattal... Mégis örült, hogy a fiú elmondta neki, és nem hitegette üres szavakkal. Ő is sóhajtott, majd újra a fiúra emelte tekintetét. Erősnek kell lennie, pont, mint Benawinak.
- Így legalább még jobban figyelek majd rád, és alig szabadulsz tőlem - engedett meg magának egy igencsak halvány mosolyt. - De felfoghatod akár úgy is, hogy neked kell vigyázni rám. Meg fogsz gyógyulni, Benawi...
Mikor eddig jutott, már az ajkait harapdálta, hogy ne sírja el magát. Hisz eddig is sejtette, hogy abból a sebből még lesz valami, hogy nem tűnt el nyom nélkül. És Benawi többször is így mászott sziklát és még harcolt is! Hányszor táncoltak már a halál szakadékának szélén? Nagy levegőt vett és elfojtotta előtörni kívánó könnyeit.
- Akkor pláne enned kell most, kell az erő. És csak nyugodtan, nem rohanunk sehová.

A fiú csak egy mosollyal válaszolt. Megnyugtatóan simított végig a lány haján. Nem akarta, hogy még valakit elveszítsen. Yuuka se, és Emiko sem. Egyszerűen nem teheti meg most ezt a lányokkal. Élnie kell!

Eizan igyekezett, hogy a többiek ne vegyék észre a benne tomboló feszültséget és kényszeredett mosollyal hagyta, hogy Natsuki maga után vonja. Vajon azóta hány ember lett még beavatva a még csak erősen körvonal terv részleteibe? És van másik jelentkező, aki rajta kívül elkísérje a lányt? Hátha... hátha ketten jobban meg tudják majd védeni, ha valami történik... De ki jönne el egy ilyen kis híján öngyilkos misszióra? Hamarosan úgyis átbeszéli a csapat a részleteket, és akkor majd talál még maga mellé valakit. Sokan sem mehetnek, hogy ne keltsenek feltűnést, három még reális. A szigeten is bejött ez a szám. Bárki is tart vele, olyasvalaki kell, aki még viszonylag gyorsan képes mozogni, ha menekülésre vagy harcra kerül a sor, tehát kevésbé sérült.
Ránézett a karján díszelgő karkötőre. Na igen, és akinek van valami kis cseles fegyvere, ami megint csak nem túl feltűnő.

Hamarosan Midori is csatlakozott a társasághoz. Csak egy gyors pillantást vetett Emiko és Shinji furcsa párosához, aztán ő is az asztalhoz sietett, ahonnan épp most távozott Kenta valami tésztás dologgal. Nahát, mindenki bentozik ő meg kinézte magát a legjobb kaját. Ejnye Kenta... Bár ő meg elsőre a chipsekkel szemezett, aztán rászánta magát, hogy valami rendes ételt is egyen, levadászta a másik kis adag bentot. Úgy igazán nem volt éhes. Bár ez meg is látszott a termetén. Natsukiék mellett vol még ugyan egy hely, de oda nem akaródzott leülnie, és most úgy igazán Kenta mellé sem. Nami persze körbevonta magát a fiúkkal... Körbelesett, s felcsillant a szeme meglátva Tatsuya mellett a szabad helyet. Le is dobta magát gyorsan.
- Hahó, na hogy vannak a sebeid? - kérdezte, s közben felmérte Harukáékat is. Nem tűnt annyira álmosnak a lány, meg nyűgösnek se, ő különösebben meg se sérült. Jól van. Akkor ő rendben.

Ahogy közeledett az ebéd vége és a pillanat, hogy talán - a telefonok ürügyén - kettesben maradhat Harukával, Tatsuya egyre idegesebb lett. Ezerszer is átgondolta, hogy mit kéne mondania, de nem jutott eszébe egy épeszű mondat sem. Hogyan kéne elkezdenie? Miként fog reagálni Haruka? ... Meg mer majd egyáltalán szólalni a lány jelenlétében?
És különben is... honnan veszi, hogy egyedül maradhat vele? Lehet, hogy éppenséggel Shourit is roppant mód érdekelné a telefonok hálózata és folyamatosan a nyomukban loholna... Ráér majd akkor gondolkodni, mikor már ott tartanak, hogy sikerül a terve első lépése...?
A mellé huppanó Midori riasztotta fel gondolataiból, aki most enyhén beszédesebbnek és barátságosabbnak tűnt, mint mikor legutóbb összefutottak a folyosón. Ezek szerint a zuhany jót tett neki? Lehet, hogy Midori akkor még csak álmos volt.
- Ó, kösz jól - mosolygott a fiú, és örült, hogy Midori legalább kicsit eltereli a figyelmét. - Meg is lettem dicsérve, amiért több helyen ilyen gyönyörűen kidekoráltam a bőröm. De elméletileg megmaradok, most így teli gyomorral még inkább így érzem. És te?

Haruka elszakította tekintetét Shouritól, és végre ő is meglátta Midorit. Ezek szerint ő is ébren van. Hmm... látszólag rendben van, talán végre kialudta magát. De... miért nem Kenta mellé ül? Megint összekaptak valamin? Vagy csak rátört a szeszély? Esetleg kivételesen Tatsuyát akarja boldogítani? Vagy...?
Valami... olyan más. Abban, ahogy mozdul... Olyan... Lehet, hogy még csak fáradt, de... lehet, hogy nem. Mi történhetett? Már ha történt valami... Hmm, ez gyanús... De lehet, hogy megint csak beképzeli.

- Ó, hát, úgy tűnik nem veszélyes. És igazáságszerint most még nem annyira foglalkoztatott a gondolat, hogy örökké heges lesz a bőröm. Azt hiszem olcsón megúsztam. Végülis nem topmodellnek készülök...
Na erről meg önkénytelenül is Kaori jutott az eszébe. Hát... ő se tudja már folytatni a pályafutását. És lehet, hogy ennek nagy részben ő az oka... Próbálta elűzni a gondolatait. Nem, nem kell új okot találni a rágódásra. Se Nami, se Natsuki sem hibáztatta soha, ő se tegye akkor. Közben ő is nekiállt eszegetni.
- Azt hiszem a teli gyomor nekem is jót fog tenni - mosolyodott el. - Hasznossá kéne tennem magam, talán majd megkérdem Emikot, segíthetek-e valamiben. Ha már a nyakukon ragadtunk, egy időre legalábbis.

- Hű, tényleg... - Tatsuya újra végigmérte saját sebeit. Basszus, eddig bele sem gondolt, hogy ezeknek mind nyomuk marad, pedig olyan nyilvánvaló volt. Hát ez van... úgysem nagyon állt szándékában alsóban vagy fürdőgatyában pózolni és sétálgatni. Szóval marad majd egy behegedt lyuk a vállán, egy gyönyörű metszés az oldalán, és talán a lábán is látszani fog, hogy azért nem minden ment rendben. Hupsz... Azért ez egy lánynál valamivel talán problémásabb, ők jobban szeretnek törődni a külsejükkel. És majdnem mind meg is sérültek. Újabb következmények... - Ó, amúgy jó étvágyat. Ha befejeztük, megnézzük, ki tudjuk-e tágítani a hálózatunkat a biztonság kedvéért, hogy tarthassuk majd a kapcsolatot Eizanékkal. Tényleg... átgondoltad Kenta korábbi javaslatát? Mármint hogy megpróbálja elérni, hogy beszélhess a szüleiddel.
Ahogy felhozta a témát, rájött, hogy talán ezt mégsem kellett volna. Lehet, hogy Midori már rég eldöntötte, hogy nem akarja elérni őket, hogy ezzel is nehezítse a helyzetüket, erre ő most újra felveti a kérdést. Csak remélte, hogy nem okoz vele túl nagy fájdalmat a lánynak.

Hayate nagy dilemmában volt. Tudta, hogy még csak Natsuki és Eizan jelentkezett a már korábban említett küldetésre, és ez bizony aggasztotta. Minimum egy, esetleg két ember még kéne, hogy biztosítsák egymást. Legszívesebben maga ment volna, mert minden nagyzolás nélkül, ha valaki értett az osonáshoz és a tömegbe olvadáshoz, akkor az ő. De sejtette, hogy a többiek úgyis leszavaznák a javaslatát tekintettel az állapotára, és talán tényleg nem kéne ilyesmivel játszani. Érezte, hogy lassan múlik a fájdalomcsillapító hatása is, de most valahogy nem érdekelte. Legalább egy kis önuralompróba, meg addig is érzi, hogy él. Később majd beveszi a 'felírt' adagot.
Szeme sarkából mozgást látott és odafordulva megpillantotta a belépő Yuukát és Benawit. Ők voltak az utolsók, ugye? Akkor mindenki újra együtt van. Visszapillantott a félig kiürült bentojára, majd lerakta az asztalra. Hátha Benawiék pont ebből akarnak majd enni, ki tudja, milyen az ízlésük.
Na de tényleg. Kit kéne még küldeni? Lehet, hogy a vendéglátóik szívesen felajánlanák a segítségüket, de már így is túl sokat kockáztatnak. Hmm... mindenképpen olyan valaki kell, aki képes gyorsan reagálni mind szellemileg, mind fizikailag. Bármi megtörténhet, és akkor nem lesz idő vacillálni.

- Jahm, hm, kösz neked is - mondta teli szájjal Midori, aztán ahogy lenyelte a falatot válaszolt a másik kérdésre is. - Ahamm, gondolkodtam, és szeretném - mondta elmosolyodva. - Azt hiszem nekik is jobb, ha azért hallanak felőlem. Még ha utoljára is. El fogják tudni fogadni, hogy elmegyek azt hiszem... A bizonytalanságnál meg amúgy is jobb. Bár az igazság az, hogy leginkább Tesshin anyja miatt döntöttem így. Szüksége van rá, hogy... hogy ne csak annyit tudjon meg a hírekből, hogy az egyetlen fia halott... Nem tudom segít-e ez valamit, de talán... talán egy kicsit könnyebb lesz neki, ha legalább abban biztos lehet, hogy én élek... Talán...

Tatsuya is jó ideje őrlődött már a kérdés felett, de most Midori bizakodó szavai tükrében kicsit másként látta a dolgokat. Igen, ennyit azért megérdemelnek a szüleik... de persze csak akkor, ha tényleg nem lesz bajuk tőle! Más se kéne, minthogy a kormány rájuk szálljon, esetleg végezzen is velük.
- Szerintem is - bólintott végül és enyhén elmosolyodott. - Talán az, hogy életben maradtál, ráébreszti őket, hogy van még remény. Ha esetleg valahogy később ki tudnának jutni, fennállhat az esélye, hogy újra találkoztok. De amíg tudják, hogy élsz... biztosra veszem, hogy aggódni fognak, de maga a tény, hogy nem kaptak el, hogy nem haltál meg, mint ahogy valószínűleg állították nekik, szerintem erőt adhat és számukra is valamiféle esélyt jelenthet az újrakezdésre, hogy könnyebben vegyék a mindennapokat. Talán nem kell végleg lemondaniuk rólad. Azt sem hittük volna, hogy eddig eljutunk, ki tudja, mi lesz később. Szóval... szerintem jó döntést hoztál. Hmm... bezzeg az én szüleim nem használnak hasonló programokat. Pedig lehet, hogy én is fontolóra venném...

Midori lelkesedve bólogatott Tatsuya szavaira, aztán elkomorodott.
- Ó, hát igazából az enyémek sem nagyon, szóval lehet, hogy nem is tudom majd elérni őket... Hát... Meglátjuk. A telefon az nem olyan jó ötlet, azzal tényleg bajbakeverjük őket...

- Na jó, szerintem letámadom Emikot a hajszárító miatt - kelt fel Natsuki Eizan mellől. Rámosolygott a fiúra, aztán Shinjiék felé vette az irányt. Szegény lány, próbálta szóval tartani a srácot, de az úgy igazán oda se figyelt. Micsoda bunkó ez, komolyan...
- Bocs, Emiko, zavarhatlak kicsit? - kérdezte, mire a lány felkapta a fejét.
- Persze, amúgy sem zavarsz, mondd csak!
- Nincs itt véletlenül egy hajszárító? Szeretnénk minél hamarabb indulni, és...
- Indulni? Hova? - kérdezte a lány csodálkozva.
- Ó persze, te még nem is tudod! Van egy ismerősöm, aki talán ki tudna minket juttani az országból, és vele szeretnék találkozni még ma este.
Shinji meglepetten nézett fel. Nahát-nahát, Natsuki? Pont ő aktívkodik? Na ez tényleg érdekes fejlemény...
- Ó, értem... Hát remélem sikerrel jársz, gyere a szobámban van, meg konektor is, megmutatom - felkelt, de azért visszapillantott Shinjire. - Ugye nem baj, ha magadra hagylak?
Shinji halkan kaccant egyet.
- Mért lenne baj? - vigyorgott. Emiko csak felemelte a szemöldökét, de nem szólt semmit. Elindult előre, Natsukival a nyomában.

- Azért reménykedjünk - bólintott Tatsuya. - Az legtöbbször eddig is bejött, hátha most is. Talán... talán épp azért böngészik az internetet, hogy rájöjjenek, mi is történt valójában, vagy nem is tudom, mert szerintem nem túl sokat tudnak arról, mi is történt. Mit gondolsz, közöltek velük mást is azon kívül, hogy "gratulálunk, a gyermeke abban a megtiszteltetésben részesült, hogy részt vehet a Programban"? Szerintem nem nagyon avatták be őket a részletekbe... - felsóhajtott. - Már csak attól tartok, hogyan reagáltak a szüleink, mikor tudatták velük a híreket. Ha sikerülne elérni őket, az számukra olyan lehet, mintha visszatértünk volna a halálból. És valószínűleg ők is elkezdenének kételkedni a kormány igazában.

Ahogy Natsuki eltávolodott tőle, Eizan arca ismét elkomorult, és úgy tűnt, gondolatban messze járt. Hayate figyelmét sem kerülte el ez a hirtelen változás.
- Gond van? - szólt át a fiúhoz.
Eizan felkapta a fejét és kérdőn nézett Hayatére.
- Én is ezen agyalok - bólintott Hayate. - Gondolom az jár a fejedben, hogy ki menjen még.
- Hát... igen, is - biccentett lassan Eizan. Félig-meddig beletrafált Hayate, de leginkább mégis maga a terv és annak jellege aggasztotta. - De eszedbe ne jusson neked jönni!
- Már késő - mosolygott Hayate. - Eszembe jutott, de sajnos rövidtávon le kellett tennem róla. Szóval vagy toborzol magad mellé valakit, vagy egyedül mész.
- Bocs, valamiről lemaradtam - nézett feléjük Shouri. - Miről van szó?
- Natsukinak van egy terve - sóhajtotta Eizan. - Csak kéne még minimum egy testőr, vagy mi.
- Hmm... - gondolkodott el Shouri. - Aha... Bővebben?
- Hát... azt nekünk is jó lenne tudni. A lényeg az, hogy a városba megyünk.

- Igen, valószínűleg elkezdenének... Kétlem, hogy túl sok dolgot mondtak volna. Vajon hogy reagáltak a szüleink? Nem próbáltak vajon ellenkezni? Biztos senki sem örülne neki, ha... hát elég nagy eséllyel nem látja viszont a gyerekét... Milyen érzés lehet? - elgondolkodva dőlt hátra. Megpróbáltak tenni valamit? És ha igen... hogy reagált arra a kormány? Az eddigi programok is mentek. Meghalt több száz diák és... sose lehetett hallani a tévében tiltakozást. Miért nem? El nem tudta képzelni, hogy ezt akár az szülei, akár Tesshiné, vagy Namié, Kaorié, Natsukié... meg még ki tudja kié helyesnek tartaná. A többi osztály se lehetett annyira más...

Tatsuya arcára komor kifejezés ült ki a szavakat hallva. Hogyan reagáltak a szüleik...? Őszintén remélte, hogy valahogy visszafogták magukat és nem rontottak a hírvivő kormánytagokra, mert ismerve ezeket... Akik gyerekeket ölnek és kényszerítenek ölésre, azok nem valószínű, hogy pont egy ellenkező felnőttet hagytak volna életben. Egyre erősebb lett benne a késztetés, hogy igen, mégis beszélnie kell az otthoniakkal! De hogyan...? Megpróbálhatná elérni valamelyik rokonát, de azt sem akarta, hogy túl sokan tudjanak róluk, csak annál több ember kerülhetne bajba és annál nagyobb a valószínűsége, hogy valakinek végül eljár a szája és akarva-akaratlanul, de beszélni fog. Bakker...
Annyit esetleg mégis megtehet, hogy legalább megpróbál kapcsolatba lépni velük. Ha pedig nem sikerül, akkor beletörődik. Tehet mást...?

Nami ijedten kapta fel a fejét, s köhögve igyekezett megkímélni magát a fulladástól. Idegesen lecsapta az evőpálcikát, s Eizan felé fordult.
- Mi az, hogy terve?! - csattant fel, s a távolodó lány után pillantott. Ugye nem az, ugye ennyire azért nem hülye? Hát ez kész... mindjárt utánamegy és megtépi...
Natsuki meghallva a lány hangját hátra se nézve meggyorsította lépteit. Jujj...
Szóval menekül, akkor igaz. Nami idegesen pattant fel Nobu mellől.

Midori csendben figyelte Tatsuyát. Még mindig vívódott ő is. Igazságtalanság lenne, ha csak ő beszélhetne a szüleivel, míg a többiek szenvednek. Talán mégsem kéne. A háttérben valami mozgás elvonta a figyelmét. Shinji végzett az ebédjével, s igyekezett feltűnésmentesen elosonni. Felfele indul? Na jó lenne tudni, hova megy, és mit forgat a fejében.
- Kicsit magadra hagylak, oké? - érintette meg Tatsuya vállát halkan a lány. - Sok sikert a telefonokhoz, Harukával biztos megoldjátok!
Várt egy kicsit, míg Shinji eltűnik a fal takarásában, s csak akkor eredt utána.

Eizan önkéntelenül szintén felállt Nami dühös arcára pillantva. A terv miatt? Miért, hisz még nem is tud semmit... vagy nagyon is tudja, miről van szó...? Ha viszont ennyire felhúzza magát rajta, akkor semmiképp sem lehet jó!
- Tudtam, hogy valami nincs rendben ezzel az egésszel - csóválta a fejét Eizan. - Túl titokzatosnak hangzott ez az egész ismerősös dolog... De úgy látom, te többet tudsz nekem mondani - nézett Nami szemeibe. - Mit tervez Natsuki? Mi az, amit ennyire titokban akar tartani, annak ellenére, hogy konkrétan rákérdeztem a szándékaira? Mi folyik itt, Nami?!

Haruka értetlenül nézett körbe. Natsuki tervez valamit, ami Naminak nagyon nem tetszik, bármi is legyen az. Közben meg Midori 'feltűnésmentesen' arra indul el, amerre Shinji az imént eltűnt. Mi a... mi a franc folyik itt?! És ha...?
- Haruka - Tatsuya hangját nézve a fiú felé pillantott, aki immár mellette állt.
- Hmm?
- Nézzük meg azokat a telefonokat. Úgy vettem ki, minél előbb indulni akarnak.
- Rendben, igaz... - hát... legalább eltereli a figyelmét a többiekről. Épp felállt, mikor kérdő tekintetet érzett magán. - Ó, Shouri... mi az, te is jössz? Nem tudtam, hogy érdekelnek az ilyenek.
- Mert nem is - válaszolta a srác. - Ezért nem is megyek.
- Ahha... - vonta fel a szemöldökét Haruka. Basszus, de akkor legalább ne nézzen rá ilyen szemekkel! - Valamelyik szobában leszünk szerintem itt az elején, ha gondolod...
- Megjegyeztem. Egyenlőre szeretnék minél többet megtudni erről az újfajta Natsuki-féle elképzelésről. Érdekes...
Tatsuyán több érzelemhullám vonult végig rövid idő alatt. A remény, utána a csalódás, a lemondás, majd végül ismét a remény. Tehát... tehát mégiscsak kettesben maradnak. Kár, hogy még mindig nem tudja, mit is akar mondani...

Nami idegesen kapta vissza a tekintetét Eizanra. Hát erre a kérdésre nem igazán válaszolhat ennyi ember előtt. De nem is az ő dolga, az a helyzet...
- Rákérdeztél, de nem válaszolt? - kérdezett vissz halkabban,d emég mindig nagyon feszülten, aztán megrázta a fejét. - Beszélek vel én is. Ha rám se hallgat... - nagyot sóhajtott, s alány után sietett. Bocs Eizan. Bár mondhatnék valamit!
Nobu értetlenül pislogott Nami után, majd vissza Eizanra.
- Na ezt most már én sem vágom. Most mi a baj azzal, hogy Natsukinak van egy ötlete? Nyilván veszélyes, de... kockázat nélkül siker sincs. Tényleg nem értem, mért kell ezen ennyire aggódni. Jó, jó én se szívesen engedném el Namit, de... Ha most Natsuki kezében van egy lehetséges megoldás, nem húzhatja ki magát a felelősség alól. Az egész csapatról van szó. Ez igenis felelősség.
Határozottan mondta végig, és igyekezett nem törődni vele, hogy ez az ő szájából hogy hangozhat. Igne, ő is kockáztatott, igen sokat tett, de ez sose lesz elég ahhoz, hogy megbocsássanak neki. De ettől függetlenül ez az igazság, és valakinek ki kellett mondania.

- Tudom... - felelte Eizan. Ökölbe szorított kézzel nézett a folyosó felé tartó Nami után. - És osztanám is nézeted, ha tudnék valami konkrétat. A szigeten nagyrészt átbeszéltük a terveket, és most eléggé aggodalomra a okot, hogy Natsuki elhallgatja előlünk a legtöbb információt. Már bele sem merek gondolni, ki lehet ez az ember, akitől segítséget akar kérni...
Még mindig a folyosó irányába figyelt, majd hirtelen Nobu felé fordult.
- Te mit tennél most a helyemben? - kérdezte. - Utánuk mennél, hogy megtudj annyit, amennyi lehetséges, még akkor is, hogyha a hallottaktól esetleg még idegesebb lennél, vagy maradnál és hagynád, hogy megbeszéljék? Nami tud valamit, és ha ennyire nem tetszik neki az ötlet, könnyen meglehet, hogy nekem sem fog.

Shinji sóhajtva fordult hátra a lépcsőnél.
- Istenem, ti lányok, hogy egy percre se hagynátok egyedül! Mit akarsz?!
- Csak nem szívesen hagylak egyedül - mosolygott rá Midori. - Nálad sose tudni...
- Te mondod... - rázta a fejét Shinji, s továbbmászott felfelé, nyomában a lánnyal. - Ha akarod gyere. Nincs kedvem benn maradni... Lerázni meg úgyse tudlak... Csak tudnám, mért jó ez nektek...
- Mindent megteszel, hogy elüldözd magad körül az embereket, ugye? És neked ez mért jó?
Shinji megvárta, hogy Midori is a felszínre érjen, aztán lecsukta a pincelejárót. Elindult kifelé, s így a lányra rá se nézve válaszolt.
- Mert csend van.
- Régen nem ilyen voltál.
- Nem.
- Nem hiányzik...?
- Nem - vágta rá gyorsan. Aztán egy kis szünet után tette csak hozzá. - Nem tudom... Valami nem volt jó régen.
- És most jobb?
Shinji idegesen gyorsított a léptein, zavarta, hogy Midori mellette liheg.
- Hogy lehetne jobb?! Sayuri halott! Tudod mi volt a jó?! Az a pár óra, amit vele tölthettem, de az már soha nem jön vissza!
Midori az ajkába harapott. Szegény Shinji... Mit mondhatna neki?
- Nem kéne egyedül lenned... Most pláne szükséged van egy barátra...

Nobu megrántotta a vállát.
- Nem dönthetek helyetted - felelte.

- Erre, tessék - nyitotta ki az ajtót Natsuki előtt, s előre engedte a lányt. - Tudom, nem egy szokványos szoba, nem is szép, nem is otthonos...
- Ugyan... - mondta zavartan Natsuki. - Nagyon praktikus, tetszik. Ez az egész bázis... hihetetlen!
- Köszönöm - felelte büszkén a lány. Natsuki ráhibázott, a praktikus szó, legalább akkora dicséret volt Emiko számára, mint mikor Natsuki szobáját valaki kellemesnek, vagy ízlésesnek titulálta. Emiko rövid kotorászás után megtalálta a hajszárítót.
- Tessék - adta át a lánynak -, közben én felmegyek, telefonálok a srácoknak, hogy váltsák már le az ittenieket, te meg csak szárítkozz nyugodtan!
A folyosón szembetalálkozott Namival.
- Bemehetek én is? - kérdezte az.
- Persze! - bólintott Emiko, s már sietett is tovább. Natsuki épp kibontotta a haját, mire belépett a másik lány. Inkább leeresztette a hajszárítót. Most már elkerülhetetlen egy nagy vita mi? Odafordult hát Namihoz. Jöjjön, aminek jönnie kell.

Eizan felsóhajtott a visszafojtott feszültségtől.
- Rendben... - mondta. - Akkor nem megyek utánuk, legalábbis nem teljesen, megvárom őket a folyosó végén. Talán jobb lenne akkor rákérdeznem dolgokra, mikor alig vannak a közelben.

Kenta aggódva pislogott felfelé. Midori meg Shinji együtt mentek el... Oké-oké, Midori tud magára vigyázni, nem kislány, nem kéne folyton utána koslatnia, de... a francba Shinjinek az után a megjegyzése után!! Nem, most nem hagyja annyiban. Shinji nincs is egészen magánál, ne Midorin élje ki a feszültségét! Lerakta üres bentosdobozát, s ő is elindult kifelé.

Hiroshi próbált odafigyelni a többiek mondanivalójára. Szóval valamit kieszeltek, ami bizonyos illetők reakciójából igenis veszélyes, de minimum öngyilkos jellegű vállalkozás, viszont úgy néz ki, mégis ez az egy út maradt előttük, mert más verziót eddig még nem nagyon hallott. Érdekes... hogy ebből mi lesz...
Na de most... most majd mit csináljon? Várjon itt ölbe tett kézzel, hogy történjen valami? Menjen vissza pihenni, ahogy a doktor bácsi is javasolta? Esetleg öltsön kötényt, és jobb dolga nem lévén kezdje el kitakarítani ezt a bázist? ... Na jó, ennyire még nem érzi magát tétlennek. Majd lesz valahogy.

Haruka egyszerre örült Tatsuya társaságának, ugyanakkor tartott is az eljövőtől. Tudta, hogy Shouri szándékosan nem jött utánuk. Ismeri annyira, hogy tudja róla, nem csak az a terv érdekelte. De mit akart ezzel? Végső próba elé állítani őt? Esélyt adni, hogy végre rendezzék ezt az egészet? Bárhogy is, de ő most nincs itt, csak Tatsuya. Huhh... ugye nem akarsz semmi meggondolatlanságot tenni, zsenikém?
- Notehát... - ült le és összekulcsolt kezei fölül nézett a fiúra, majd úgy döntött, inkább belevág a munka részébe. - Hogyan is állunk? Miképpen szeretnénk megoldani ama problémát, hogy kiterjesszük kis hálózatunkat mondjuk pár várossal arrébb? Mert annyit mondtál, ugye? Remek, még azt sem tudjuk, meddig kell bírnia... Az biztos, hogy a három telefon közül egy nálunk marad idelent, kettőt pedig elvisz magával a kis csapatunk. Ebből egy gondolom Natsukinál lesz, a másik meg Eizanéknál. Röviden... ennyink van?
- Hát, körülbelül - bólintott Tatsuya. Látszott rajta, hogy még akart valamit mondani, de inkább mégsem tette.
- Remek... Akkor hát, kezdjük mondjuk úgy, hogy...
Tatsuya csak fél füllel figyelt Haruka hangjára. Mi a jót csináljon? Itt van előtte a lehetőség, de nem tud élni vele...?
Eszébe jutott, mikor még a toronyban rákérdezett, mi is tetszik Harukának Shouriban. Hamar rá kellett ébrednie, hogy azon tulajdonságok szinte egyike sincs meg benne. És ha Haruka most boldog, akkor szabad beavatkoznia? Érdemes túlbonyolítania a dolgokat, és kockáztatni azt, ami a barátságukból maradt? Persze ennek is csak ő az oka... Ha előbb lépett volna, vagy valami, még talán lett volna esélye...
Elfojtotta sóhaját és igyekezett a lányra összpontosítani - és egyazon időben összegyűjteni a bátorságát.

Nami egy ideig csak nézte Natsukit. Oké, higgadtan, higgadtan... Legalább az elején...
- Szóval odamész?
- Igen - bólintott Natsuki. - Kötelességem.
- Egy fenét!
- Inkább meghalnál? - kérdezett vissza a lány.
- Nem erről szól a kérdés! - rázta a fejét dühösen.
- De pont erről szól! Tudhatnád, hogy én se jókedvemből csinálom!
- Az az alapvető baj, hogy te ezt a megoldás kategóriába sorolod.... Egyetlen normális ember nem tekintené annak.
- Remek, akkor nem vagyok normális, ti viszont élni fogtok. Ha nem lenne a csapatban egy nemnormális, mindenki meghalna. Én ezt az oldalát nézem, ha képtelen vagy megérteni, hát sajnálom!
Nami idegesen toppantott.
- Legalább Eizanra gondolj!
- Folyton rá gondolok! - fakadt ki Natsuki. - Mért csinálsz úgy, mintha ez nekem jó lenne? - fakadt ki a könnyeivel dacolva. - Nem-akarom-ezt-csinálni, hányszor mondjam még, de nincs más választásom! Akkor okoskodj, ha tudsz jobbat!
Nami idegesenen hátrált el.
- Nem érdekel, ha te nem beszélsz vele, majd én megteszem! - fordult meg, s kiietett az ajtón. Natsuki egy ideig habozott, aztán leesett neki a mondat értelme, s idegesen futott utána.
- Nami! Ehhez nincs jogod! - kiabálta, de a lány nem állt meg.
- Ha te csak olyan döntéseket tudsz hozni, amivel tönkreteszed magad, akkor igenis felülbírálom!
- Lehet, hogy nekem tönkremegy az életem, de ha nem teszem, mindannyiunknak annyi! Nagy különbség!
Nami idegesen fordult vissza.
- Most azt hiszed mártír vagy? Ribanc vagy! Na ez a nagy különbség!
Natsuki idegesen rázkódott meg.
- Gondolj rólam, amit akarsz... - sziszegte. - Akkoris végigcsinálom!
- Tedd azt, de Eizannak joga van tudni róla! - fordult vissza Nami, de Natsuki dühösen elkapta a kezét.
- Nincs jogod az én dolgaimat kifecsegned neki! Okkal nem mondtam el!
- Azért, hogy ne akadályozzon meg! - felelte indulatosan a lány, s kirántotta a kezét.
- Azért hát! Tudom, hogy rossz lesz neki, és tényleg igazán sajnálom, de... még mindig nincs jobb megoldás, értsd már meg kérlek! Mért akarod mindenáron megakadályozni?! Ha valaki, hát te is tudod, hogy az ember az életéért cserébe tesz megbocsáthatatlan dolgokat!
Most Nami remegett meg az indulattól.
- Attól, hogy én hibáztam neked nem kell. Meg fogom akadályozni!
Indulni akart, de ekkor a karperec hideg fémét érezte a nyakán. Megkövülten meredt Natsukira. Most komolyan... fenyegeti? Te jó ég... Képtelen volt nem vizualizálni, ahogy egy kis nyíl átszalad a torkán. A halálfélelem jéghideggé dermesztette ereiben a vért. És ezalkalommal egy barátja...
- Jól van... - nyögte ki. - Nem mondom meg neki. Tedd tönkre az életed, ahogy akarod...
- Köszönöm... - felelte, hirtelen maga sem érezve ennek az ironiáját, s leeresztette barátjától kapott karperecét. Nami remegő kézzel a nyakát simítva dőlt a falnak. A fenébe... Csak fél szemmel látta, ahogy Natsuki visszamegy a szobába, s hallotta ahogy, bekapcsolja a hajszárítót. Basszus, most komolyan kinyírná, ha... ha szólna Eizannak? Ebből a tekintetből el tudta hinni, hogy igen... Jajj, Natsuki... Tudom, hogy nincs megoldás. Tudom, hogy mind halálra vagyunk ítélve. De ez sem az. Nem is fog sikerülni, és... meghalni sem mindegy, hogy halsz meg... Ezt én is csak most kezdem megérteni...