10. fejezet - Mert még mindig tudunk mit írni

Emiko felnézett Hayate kérdésére és megrázta a fejét. Neki bőven elég egy pisztoly. Halk sóhajjal forgatta a kezében a fegyvert és barátkozott a gondolattal. Nem mintha először lett volna ilyesmi a birtokában, de... gyilkolnia még sosem kellett. Vajon most...?
Midori kérdőn nézett Kentára.
- Nem kéne...?
- Persze, vidd csak - mondta a fiú, persze tudta, hogy a lány nem ezt akarja mondani. Az dühösen villogtatta rá a szemét.
- Kösz, de akkor se lenne gusztusom más bordáit szétzúzni, ha az életem múlna rajta - mondta ki, mielőtt végiggondolta volna. Valahogy bántotta a gondolat, hogy ő azzal a fegyverrel harcoljon, ami korábban Tesshin halálát okozta, de abba nem gondolt bele, hogy ezzel szinte Kentát is eltiltja a fegyvertől. Nem mintha az nagyon akarta volna előtte, dehát ezzel a mondattal tuti nem győzte meg az ellenkezőjéről.
A fiú csak megrántotta a vállát, nem esett le neki a Tesshinre tett célzás.

Ezúttal rövidebb ideig kellett csak zsötykölődniük, hiába kívánta Natsuki, hogy teljen lassabban az idő. Bizonytalanul szállt le, s a papírt a kezében tartva forgolódott az utcatáblákat keresve.
- Ott... - vette észre szinte azonnal, s Eizant maga után húzva indult el. Lassan viszont... el kell engednie a kezét... A ház előtt vesz majd tőle búcsút? Vagy... Az ott már elég veszélyes nem? Keresni kéne egy helyet ahol... megbújva figyelhet, vagy...

- Ha nem, hát nem - vont vállat Hayate. - Daisuke, nem kéred vissza, ha már más nem viszi el?
- Hmm? De, elfogadom. Neked elég lesz az az egy szem tanto?
- Igen - bólintott Hayate. - Akkor tessék.
Átadta az említett fegyvert és szemeivel Emikot kereste. Kíváncsi volt rá, a lány használt-e valaha is pisztolyt. Talán meg kellene kérdeznie. Mennyi az esélye, hogy Benawi ezúttal kissé elnézőbb lesz, ha hozzászól a lányhoz? Egy próbát megér.
- Látom, még ismerkedsz vele - nézte a lány kezében lévő fegyvert. - Lőttél már hasonlóval?

- Az az utca...? - kérdezte Eizan a mutatott irányt vizsgálva. - Meddig kísérhetlek el? - tette fel a fájó kérdést. - Vagy esetleg... menjek be majd utánad az utcába és keressek valami megfigyelőhelyet, ahol nem vagyok szem előtt? Az utca melyik végén van a címed? Istenem, mit nem adnék, ha veled tarthatnék! Tudom, hogy mindössze egy épület választ majd el tőlem, és mégsem tudom majd, mi történik odabent...

Emiko a kérdésre felkapta a fejét.
- Igen - felelte. - Már igen.
Észrevette Benawi tekintetét és összemosolyogtak. Hát igen, voltak húzósabb dolgaik...
- Jó kézben lesz nálad - erősítette meg a fiú.
- Vigyázni fogok Yuukára, igérem - mondta erre a lány.
- Tudom - bólintott a fiú. - De vigyázz magadra is!
- Meg te is - felelte a lány a shurikenekre pillantva. - Tudsz azokkal rendesen célozni?
Benawi megrántotta a vállát.
- Hát, meglátjuk... Ichiru boldogult a dobókésekkel, ez is hasonló...
Emiko összehúzta a szemét.
- Igen, de Ichiru jobban érdeklődött a lőfegyverek után is, mikor Kyoichiék szereztek párat, te meg inkább...
- Azért azóta sok dolog történt - vágott közbe Benawi, és ezzel lezártnak tekintette a témát.
A lány inkább sietve visszanézett Hayatére.
- Öhm... - köszörülte meg a torkát. - Hát... Azért... azért legyél résen, az én megfigyelőkészségem annyira azért nem biztos, mint a tiéd...

Natsuki elgondolkozva nézte Eizant.
- Azt hiszem, ezt rád bízom. Ha gondolod... Valahol a ház közelében lapulj meg. De... de olyan helyen, ahol tényleg úgy látod, nem vehetnek észre, jó? Innen viszont... - vett egy nagy levegőt - jobb, ha egyedül megyek tovább, te meg majd követsz, amikor gondolod... Majd... majd, ha már látom, hogy minden rendben, kijövök és visszasétálok errefelé, biztos észre fogsz venni, és akkor majd... előjössz...
Elhallgatott, s bizonytalanul nézte a fiút. Akkor... akkor hát mindent megbeszéltek, akár mehetne is... A többiek már bizonyára tűkön ülnek, várva a jelentést... Igen, mennie kéne...

Yuuka kíváncsian vizsgálgatta a shurikeneket, de arra azért felfigyelt, hogy Benawi félbeszakította Emikot. Te meg inkább...? Ezek szerint a két barát közül inkább Ichiru érdeklődött a különböző harci eszközök iránt, és Benawi? Őt vajon taszította ez a téma vagy egyszerűen csak nem érdekelte? Mindenesetre igaza van, azóta sok dolog történt. A szigeten mindannyian fegyverhasználatra szorultak.
- Nálam marad a kasza... - rakta táskájába az összehajtott fegyvert Yuuka. - Bár remélem, nem kell majd használnom.
Felsóhajtott és figyelmét a fegyverről Benawira fordította.
- Mennyivel jobb lenne, ha együtt mehetnénk... - mondta halkan. - Idejét nem tudom, mikor váltunk el utoljára hosszabb időre...


- Ilyen téren azért nem féltelek - Hayate némi elismeréssel nézett Emikora. Persze, gondolnia kellett volna, hogy már volt dolga lőfegyverrel. - Aki elvezetett egy ilyen bandát és aki a barátaival sorra kijátszotta a kormányt és annak embereit az azért kell rendelkezzen némi megfigyelőkészséggel, nem is akármilyennel. De nyugodj meg, természetesen én is nyitva tartom a szemem.

Eizan látta Natsukin a vívódást. Akkor hát... itt az idő. Most jobban félti, mint eddig bármikor, mert nem mutathatja ki, muszáj, hogy legalább belőle tudjon erőt meríteni. Ám mielőtt a lány még bevette volna magát a célként megjelölt utcába, közelebb lépett és szorosan magához ölelte.
- Vigyázz magadra, hallod? - suttogta a fülébe. - Itt leszek és a távolból is megpróbálok vigyázni rád, várok, ameddig csak tudok, csak... csak gyere vissza. Vissza fogsz jönni, mert az nem lehet, hogy nem...

- Mióta együtt vagyunk, soha... - felelte mosolyogva Benawi, és magáhozölelte Yuukát. Nem igazán tette még ezt a többiek előtt, de most... nem sokára el kell válniuk egymástól... - Különös, igaz? Még bele se gondoltam... Valahogy, mióta megismertelek, nem akaródzik eleresztenelek... - mondta halkabban a lánynak. Mégis akármilyen különleges pillanat volt, hogy így a karjaiban tarthatja Yuukát, s akármiről merengett is közben, képtelen volt levenni a szemét Hayatéékről. Van képe a szájára venni a bandát... És... mit bókol itt Emikonak?!
Halk ciccegést hallott, és le merte volna fogadni, hogy ez Shinji hangja, de ahogy odafordította a fejét, látta, hogy a fiú épp a táskájába pakolja el a pisztolyt, hogy aztán meggondolja magát, s inkább magához vegye. Csak képzelődött volna?

Natsuki érezte, hogy kaparja valami a torkát. Még egy darabig élvezte a fiú ölelését, próbált erőt és nyugalmat meríteni belőle, aztán felemelte a fejét, hogy megcsókolja a fiút. Mégsem búcsúzhatnak el úgy egymástól, hogy... Aztán mégis kibontakozott az ölelésből és hátrébb lépett.
- Visszajövök - ígérte. - Biztos! Szeretlek...
Azzal sietve sarkon fordult, hogy szinte futva induljon meg az utcán. Csak akkor mert kicsit lassítani, mikor már kellőképpen eltávolodott a fiútól.

Yuuka is csak most gondolt bele igazán. Tényleg... lényegében majdnem mindig együtt voltak, erre... erre ki tudja, mikor látják majd újra egymást. Mert ugye látják? Ugye nem végleg szakítják el őket egymástól?
"Ha nem akaródzik, akkor ne is eressz el..." - mondta volna legszívesebben, de csak nagyot sóhajtott. Ez most túl önző kérés lenne, most nem csak róla, nem csak róluk van szó. Mindenkiről.
- Alig várom már, hogy vége legyen ennek az egésznek - sóhajtott újra.

Eizan csak figyelte a helyet, ahol előzőleg még Natsuki állt és igyekezett elfojtani a késztetését, hogy utána eredjen. Végül nem is tudta, hogyan sikerült. Még mindig érezte Natsuki jóleső melegét, ezért szinte megcsapta az őt hirtelen körülvevő hűvösebb levegő. Nem volt hideg, de ahhoz épp elég, hogy magához térítse.
Megrázta a fejét majd lassan az utca bejáratához lépett, hogy lássa, hol tűnik el a lány.
Megígérte, hogy visszajön. Megígérte...

Benawi lehunyta a szemét, hogy csak Yuuka hangjára kelljen figyelnie.
- Nemsokára vége is lesz - ígérte, amit ő sem tudhat. - Aztán utána tényleg nem engedlek el többet. Figyelj... - mondta aztán egy hirtelen gondolattól vezérelve. - Azt is megígértem, hogy melletted leszek, hogy életben maradok, és... itt vagyok... pedig nem volt túl valószínű még a szigeten, hogy túlélem... Mégis... Szóval most is minden rendben lesz, hiszel nekem, ugye?

Kazushige esetlenül nézegette az ép kezében tartott pisztolyt.
- Na mi van, Kazu? - nézett rá némi meglepetéssel Ichiro. - Már gépfegyver is volt a kezedben, ez meg sem kottyanhat.
- De akkor jó volt még mindkét kezem... - harapdálta a szája szélét Kazu.
- Ó... - hervadt le a mosoly Ichiro arcáról. - Tényleg... fel tud húzni meg ki tudod biztosítani egy kézzel? Erre nem is gondoltam.
- Nem tudom - sóhajtott Kazu. - Mindjárt kiderül. Legfeljebb elcseréled velem a tőrödet.
- De hát, a lőfegyver...
- Én is tudom, hogy sokkal hatékonyabb, jó? - csattant fel hirtelen. - De mi a szart csináljak vele, ha... ha... mindegy, inkább megpróbálom...

- Igen... - bólintott lassan Yuuka.
És milyen igaz... Sokáig azt hitte, már a hegyen búcsút kell mondaniuk Benawinak, utána a szigeten végig ez az érzés kísértette. Most mégis itt ülnek egymás mellett.
- Összetartozunk - mondta hirtelen a Natsukitól kapott galambokra gondolva. - És ezen soha senki nem tud majd változtatni.

Natsuki még egyszer a papírra pillantott, ez az a cím. Hát jó... Remegő kézzel megnyomta a csenegőt. Vagy egy percig várt, de nem kapott választ, hát újra megnyomta. Először arra gondolt, talán nem is szólt, de így másodjára tisztán hallotta, ahogy az a lakásban szól. Várt hát megint, de nem kapott választ. Túl korán jött volna? Vagy éppen későn? Bizonytalanul a kapu kilincse felé nyúlt, mely meglepetésére engedett. Nem szeretett felszólítás nélkül más udvarára belépni most mégis meg kellett tennie, tétova léptekkel hát, de átvágott a kicsi, csinos kertecskén. Bár már nem is számított válaszra, de udvariasságból kopogtatott az ajtón. Miután nem hallott semmi zajt, megpróbált benyitni, ám az ajtó már zárva volt. Hirtelen eszébe jutott az ötlet, hogy mi van, ha ez csak egy hatalmas szivatás, és véletlenszerű címeket kaptak, és perceken belül hazaérnek a mit sem sejtő lakók? Idegesen fordult hátra, s tekintetével a környéket pásztázta a rá leselkedő szomszédok után kutatva, azonban csak egy embert látott az utcán, az is nagy nyugalommal sétált előre. Minden annyira hétköznapi volt. Nyugtalanul toporgott, és így valami egyenletlenségre lépett a lábtörlőn. Még egyszer körbefuttatta a tekintetét aztán leguggolt, na nee... Ez annyira...
Felemelte és ahogy sejtette alatta volt a kulcs. Oké... Vagy a tulajdonosok síkhülyék, vagy ezt tényleg neki szánták. Nem is igazán kételkedett benne, hogy nyitja-e majd a zárat, elfordította, és belépett. Későn jutott csak eszébe, hogy ezt óvatosabban kellett volna, hisz rögtön robbanhatna, vagy minimum a fejére esik valami, de... Nem történt semmi. Becsukta hát maga mögött az ajtót, s kezében a kulccsal játszva lépett be az ismeretlen házba.
- Hahó... - próbálkozott halkan, bár rögtön utána ezt is hülyeségnek ítélte. Ám sem feleletet nem kapott, se mozgást nem hallott. Egyedül lenne? Talán tényleg túl korán van... Talán tényleg csak az éjjel akarnak lecsapni rájuk... De ha így van... Miért osztottak egyeseket csoportokba?

Eizan idegesen figyelte Natsuki ténykedését és érezte, hogy a szíve egyre hevesebben dobog. Mindjárt teljesen eltűnik majd a szemei elől és talán nem is...
Felejtsd el, Eizan! Visszajön, nem érted?!
Tessék, közben... tényleg eltűnt. Bement abba a házba. Te jó ég, és teljesen egyedül van! Nem, nem szabad most utána rontanod. Próbálj meg nyugodtan, feltűnésmentesen szemlélni, ahogy ígérted. Keress egy újságot vagy valamit, és csinálj úgy, mintha olvasnál. Mert az biztos, hogy most nem nagyon tudnál igazából elveszni a hírek között.

Shinji most már nem álhatta meg, hogy fel ne nevessen.
- Naív kislány - vetette oda Yuukának. - Mért hiszed, hogy minden ilyen egyszerű? Egyrészt nem is csak a pasidon múlik, másrészt... ha lenne egy kis eszed, vagy legalább arra is használnád a szemed, amire való, nem bíznál meg benne ennyire...
Benawi megrökönyödve nyitotta ki a szemét. Mi a...? Ezt meg msot miért...?
- Törödj a magad dolgával! - rivallt rá Shinjire. Ilyen dühösen is csak Hayate ellen beszélt eddig. - Nagyon fájna egyszer nem megnehezíteni valaki dolgát? Senki se várja el, hogy megvígasztalj valakit, aki fél, vagy... ne adj isten, megvédj valakit, csak annyit, hogy legalább ne rontsd el...
A fiú csak önelégülten elmosolyodott.
- Ki tudja, ki tudja... Szemét vagyok, ez tény, de talán jelenleg nem a legnagyobb szemét a közelben... És most nem Hayatére céloztam, sajnálom...
Azzal átsietett Nobu felé, a szoba másik végébe mielőtt a másik válaszolhatott volna.

- Hát... ez nem jött be - ejtette az ölébe a kapott pisztolyt Kazu. - Még ha nagyon próbálkozok, akkor sem. Egy kézzel ezt nem lehet használni, ezzel... ezzel sajnos elfelejtettünk számolni.
- És akkor most? - nézett rá kérdőn Ichiro. - Ugye nem akarod tényleg nekem adni?
- Miért, kinek adjam? Ha már azt nézzük, ki mennyire van lepukkanva fizikailag, el kell keserítselek, de te sem vagy ám túl jó bőrben.
- Hé!
- Miért, nincs igazam?
Ichiro már szólt volna vissza, hogy nincs, de elhallgatott.
- Rendben, elfogadom - egyezett bele. - De csak ha mondjuk Benawinak nem kell. Shurikent még tudnál egy kézzel lőni.
- De Benawi nem akar ölni, ha nem muszáj. És most... amúgy is el van foglalva.
- Miért, szerinted pisztollyal csak ölni lehet? - csóválta a fejét Ichiro és Benawi felé fordult. Ehh, még tényleg elfoglalt. És enyhén dühösnek látszik. De az előbbi után nem is csoda. Talán kicsit várnia kéne.

Natsuki keresztül-kasul bejárta a házat, de senkit sem talált. Sem a szekrényekben, sem az ágyak vagy más bútorok alatt, sehol sem rejtőzött senki. Ehh, remek... Vagyis? Most ez jó vagy rossz? Merthogy azt mondta, hogy további utasítások, de... Itt nincs senki. Ezek szerint még a későbbiekben várhat látogatót... de legalább addigra felméri a terepet, és... elő is készítheti... Ez az! Addig még szerez legaláb egy konyhakést, és kicsit átrendezi a szobát úgy, hogy ha kell fedezékbe húzódhasson, sőt kijuthasson egészen a fedezék mentén... Hmm... Jó ötlet az a hátsó ajtó. Nos, akkor... Akkor először is beszél Eizannal, aztán mindent elrendez... Csakhogy... Ettől többet nem tudtak meg. Hogy mondhatnák azt jó szívvel a többieknek, hgy menjetek csak, minden oké? Amíg ezen töprengett kilépett az ajtón. Csak megszokásból kulcsra zárta maga mögött, aztán elindult visszafelé az utcán.

Ezzel... ezzel meg mire célzott? - nézett meghökkenve Shinji után Yuuka. És különben is, Benawi kifakadása utána... biztos akarja tudni, miről van szó...?
- Ez most... mi volt...? - nézett kérdőn Benawira. - Te érted, mire akart célozni?
De miért kéne hinnie Shinjinek? Miért neki, mikor Benawinak sokkal többet köszönhet és benne sokkal jobban megbízik? Miért kéne hallgatnia rá?
De ha tényleg így gondolja... akkor mégis mi ez a halvány gyanakvás, ami most belopta magát a szívébe...?

Eizan szinte megdermedt, mikor Natsukit ismét felbukkanni látta. Ennyi...? Mindössze ennyi lett volna? Ezek szerint minden jól ment, biztonságos a terep?
Sikerült megfékeznie magát, nehogy futva meginduljon a lány felé, ezért lelassította lépteit. A feszült várakozás percei mintha soha meg sem történtek volna, annyira átvette helyüket a megkönnyebbülés érzete.
- Minden rendben?

- Fogalmam sincs - dörmögte Benawi, s szorosabban ölelte magához a lányt. - Szerintem csak zavarja, ha valaki elkezd boldog lenni a közelében... - mondta megvető hangsúllyal a fiú után nézve, aztán visszafordult Yuukához. - Ne is figyelj, oké? Nincs mitől félned, minden rendben lesz! Rád vigyáz Emiko, nem eshet bajod, és én is tanultam egyet s mást, mind a szigeten, mind korábban. Nem lesz bajunk. Nekünk biztos nem. A Shinji-félék meg kit érdekelnek...

Natsuki elmosolyodott meglátva a fiút, mintha ez igazolná: nem álmodott, nem volt bent senki, minden rendben. Lassan bólintott, aztán...
- ... vagyis... Nincs benn senki. Szóval... eddig minden rendben. De nem tudom mi többet tehetnénk. Vagy hogyan tovább. Ki és mikor mondja el a további utasítást? Fel kéne hívnom? Dehát... a többiek? Ők enm tudják a számát... Nem tudom, mit eszelt ki. Te mit gondolsz, mit kéne most tennünk?

- Igen, kit érdekelnek... - ismételte halkan Yuuka, de Shinji szavai még mindig a fejében visszhangzottak.
"Nem bíznál meg benne ennyire..."
Miért? Mit tudhat Shinji mondani, ami miatt elveszítené bizalmát Benawiban? Ugye tényleg csak provokálni akarja? Igen, biztosan... biztosan... De miért reagált Benawi úgy, ahogy? Dühös volt a hangja...
Arcát védekezőn fúrta Benawi mellkasához, hátha ezzel elfojthatná a Shinji által elültetett kételyt. Nem szabad... Bíznia kell Benawiban... Igen, bízik benne.

Emiko bizonytalanul pislogott Hayatére, majd Benawiékra.
- Még mindig... - szólalt meg halkan - nem bírjátok egymást?
Benawi a lányra pillantott.
- Nem, nem igazán. Ha lehet még önteltebb lett a Program után...
- Nekem... - nézett utána bizonytalanul a lány - nem ilyennek tűnt. Mámint, igen van egy... khm... sajátos stílusa, de szerintem alapvetően jószándékú.
Benawinak ez eszébe juttatta, amit pár napja ő maga mondott Shinjinek. Hogy hasonlít Emikora. Hogy ő is felvesz egy álcát, és eközben... úgy dolgozza fel a gyászát, hogy segíteni próbál másokon. Mert a maga módján, ha néha nagyon nem úgy nézett ki, akkoris segíteni akart... Akkor legalábbis még így látta. De ebben a megjegyzésben... még is mi lehetne segítség? Mégis mit akart ezzel?!
A fiú inkább nem felelt a lánynak.

- Senki? - ismételte meglepetten Eizan. Hogy-hogy? És a további információk, amiket ígértek? Tényleg csapda lenne, egy átverés? Vagy igaza van Hayatének, és ha bármi is történni fog, az éjfélkor lesz?
- És gondolom, semmi fecnit vagy hasonlót nem hagytak... Nem tudom, jó ötlet-e felhívni. A cím az ugyebár helyes. Ha felhívod, félek, csak annyi választ kapnál, hogy ugyan már, várakozzál türelemmel. Az... az ugye nem lehet, hogy észrevettek engem is és amiatt tesznek úgy, mintha semmi nem lenne itt? És lassan fel is kell hívnunk a többieket. Hmm...
Körbefuttatta szemeit az utcán, hátha meglát valamit, amit eddig nem vett észre. Halvány remény, nem is szentelt neki sok esélyt. Azért hátha. Mi van, ha valamelyik ablakból figyelik őket, vagy valami...? Ehh, utált idegen terepen játszani...

Hayate kíváncsian vizsgálgatta Shinji vonásait. Igenis érdekelte, mire vonatkozott a megjegyzés, bár meglehet, egyáltalán nem tartozik rá. Ahhoz persze elég hangos volt, hogy mindenki jól hallhassa. Egy újabb csapattagokat érintő rejtély... Hány van még vajon? Bizonyára nem kevés, hisz mindenkinek megvannak a maga kis titka. De a kérdés tényleg az, mire célozhatott Shinji?
Inkább elhúzódott Emiko közeléből, hogy még a gyanú árnya se vetődjön rá, és lassan gondolkodni kezdett. Lássuk csak azt a megfigyelőképességet. Vajon megy most vele valamire?

- Hát... - kezdte a lány bizonytalanul. - Nem láttam, nem, nem hiszem, de... Az az igazság, hogy én - vallotta be - embereket kerestem. Lehet, hogy volt... - tette hozzá aztán bizonytalanul. De hát, nem a saját háza, nem illett volna turkálni... Ellenben... Most épp átrendezni készül, meg lenyúlni a késeiket, szóval... Papírfecnik után kutatni, talán nem bűn... Hát igen, kicsit logikátlan volt. Vagy legalábbis túl feszült.
- Mi legyen? - ismételte meg a kérdését. - Telefonálunk? Vagy...? Feladjuk? - kissé türelmetlen volt már a kérdése. Hiába nem jutottak semmivel sem közelebb az igazsághoz az idő múlt, és Natsuki...
- ... azt hiszem, kezdek belefáradni - mondta halkan. - Hova megyünk, ha ez nem biztonságos terv? mit fogunk csinálni? Eizan, én már csak azt szeretném, hogy... legyen vége... valahogy...
Az ajkába harapott, és gyorsan megrázta a fejét.
- Sajnálom, én... buta vagyok. A saját sorsomról talán dönthetnék így, de máséról nem. Nem mondhatjuk nekik azt, hogy minden rendben, mikor fogalmunk sincs.

Kérdezd meg, merre megy, kérdezd meg... Talán egy darabig együtt utaztok... Jó lenne elképzelni egy pontot a térképen, amíg álmatlanul vergődsz éjszaka, hogy él-e még... vagy amikor haldokolva arra gondolsz, hogy vajon ő is épp haldoklik-e... Jujj! Nem, nem, nem lesz ilyen, nyugi... Nyugi!
Nami arcát a kezébe temette, mert még ezt is jobbnak érezte, minthogy leolvassák arcáról az érzelmeit. Majd ha valaki kérdi, azt mondja fáradt...
Annyira vágyott rá, hogy beszéljen vele, hogy megmondja, szereti, hogy élje túl, hogy megígértesse vele, hogy túléli! És most is... mint mindig... De vajon... tényleg az lenne a helyes, ha odamenne? Tényleg azzal tenne jót neki? Csak felkavarná az érzéseit, csak tenne róla, hogy a gondolatai körülötte járjanak a maga bizonsága helyett. Nem. Így a legjobb. Így a jó... Így kell lennie...

- Akkor hívd fel őket és mondd el, eddig mi a helyzet - ajánlotta fel Eizan, majd a házat kezdte méregetni, ahonnan Natsuki nemrég kijött. - Én meg addig bemegyek körülnézni. Több szem többet lát. Te megnézted, vannak-e emberek, én megnézem, van-e valami cetli, vagy akármilyen nyom. És mielőtt beleélnéd magad nem, nem vagy buta. Hisz én is hasonlóképp tanácstalan vagyok. Tényleg, a kulcs most nálad van?

Natsuki bólintott, s kivette a zsebéből a kulcsot.
- Várj! - mondta aztán hirtelen. - Mért muszáj neked egyedül menned? Tudok benn is telefonálni... - mondta a fiúra nézve.

Haruka megint csak a papírlapjával szemezett és valami hirtelen eszébe jutott. Az előbb, mikor nézték a címeket, csak a konkrét címekre figyelt. Viszont ha az irányokat nézi...
- Hé, Ichiro! - szólt át a srácokhoz, majd kissé el is bizonytalanodott, mikor azt látta, hogy Kazu ép kezével megpróbál kicsavarni Ichiro kezei közül egy tőrt, miközben Hiroshi próbálja csitítani barátai vitáját. - Izé...
- Mondd csak! - jelzett vissza a megszólított kissé vörös arccal. Hogy az erőfeszítéstől vagy a dühtől, azt nehéz lett volna megmondani.
- Vagyis inkább Hiroshi kell nekem, ő amúgy is... nyugodtabbnak tűnik most. Merre is mentek ti? Nem arrafelé, mint mi?
- Mármint? Ó, de, most hogy így mondod. Akkor egy ideig ti is velünk jöttök?
- Aha - bólintott Haruka, de mielőtt visszafordult volna Shourihoz és Tatsuhoz, azért még feltett egy kérdést - Azért... minden rendben van ott nálatok...?
- Ó, persze! - felelte ismét Ichiro. - Minden a legnagyobb rendben. Csak egyesek kissé makacskodnak! Különben is, hogy van ennyi erő ebben az egy szem kezedben, Kazu?!
Haruka vállrántva hagyta magukra a fiúkat. Érdekes társaság. Szép az a tőr, az tény, de ennyire azért nem...

- Jogos - mosolyodott el Eizan. Neki sem sok kedve volt egyedül menni, főleg nem egyedül hagyni így az utcán Natsukit. - Akkor menjünk, lássuk azt a lakást, vagy mit. Amúgy milyennek tűnik? Látszik, hogy nemrég jártak itt, vagy tele van pókhálóval, porral...?

Shinji, mint aki már teljesen elfeledkezett az előző jelenetről, most rezzenéstelen arccal beszélgetett a még mindig kissé feldúlt Nobuval. Úgy tűnt a fiú szavai se tették sokkal nyugodtabbá, viszont legalább párszor megpróbált magáraeröltetni udvarias mosolyféléket. Nami újra őket figyelte, de sehogy sem tudta kitalálni miről beszélgethetnek. Biztos, hogy újra felhőtlen köztük a barátság? Vagy most, hogy Nobu nem lesz a közelben lehetséges, hogy Shinji újból megpróbál bosszút állni? Végülis... végülis, lehet, hogy Nobura már annyira nem haragszik, hogy megölje, de... de... A tényleges gyilkos nem is ő, hanem... hanem...

- Nem - felelte Natsuki útközben. - Egy rendes családi háznak tűnik. És egyáltalán nem elhagyatott, mintha csak dolgozna a tulaj. Fura. Kicsit aggasztó is. Bár azt hiszem jelen pillanatban, mindent annak találnék - mosolyodott el. Beléptek a házba. Natsuki elmélázott, hogy magukra zárja-e az ajtót, aztán végül nem tette. Ha bezárja nehezebb menekülni, ellenben, így hogy nyitvahagyja könnyebben lepi meg őket hivatlan vendég. Mégis az előbbit érezte célszerűbbnek.

Eizan eleinte némán fülelt, de semmit nem hallott. Különös... Pedig ő is azt hitte, hogy egy összekötőt vagy valami ahhoz hasonló személyt talál majd itt Natsuki, ehhez képest semmi. És elvileg még el sem bújhatott, mert Natsuki alaposan körülnézett. Hacsak nincs valami rejtett ajtó, de miért is lenne...? Ez már csak fantáziálás.
Tényleg úgy fest, mint egy egyszerű ház, ami most valamilyen oknál fogva üres. Lássuk, hagytak-e számukra bármi nyomot... Még a tükörre is rálehel majd a biztonság kedvéért, hátha ott várja valami trükkös üzenet. BÁr ez sem túl valószínű...

Daisuke már lassan meg sem lepődött rajta, mik mennek ebben az osztályban. Inkább csak némán a fejét csóválta, majd lassan az ajtó felé araszolt.
- Körbenézek kicsit - mondta inkább csak magának. De ő azért szólt, még ha nem hallották, akkor is. De nem fog tétlenül itt ülni, miközben mások marják egymást, bármily szórakoztató is.

Natsuki követte Eizant, miközben a telefonnal babrált. Lehet, hogy jobb lenne akkor hívni őket mikor már kiderült valami, de... Istenem, max hívják őket mégegyszer, a pénzt nem sajnálja... Főleg mivel így nem is kerül pénzbe, hála Tatsuyáéknak!
- Akkor... hívom őket - jelentette be a lány kiskutyaként követve a fiút, s bár a telefont a füléhez emelte, szemét még mindig körbe-körbe járatta veszély után leselkedve.

Nobu tekintetével rosszallóan követte Daisukét. Menj csak, jobb, mintha Nami körül sündörögnél...

- Rendben, addig én körülnézek.
Eizan már épp nekiállt tervezgetni, hogy mit és hol kell megnéznie, átkutatnia, ám mikor beljebb, máris szemet szúrt neki valami. Egy igen feltűnő valami. Ezek szerint Natsuki tényleg csak az emberekre koncentrált.
- Várj, mégse hívd őket...
Felvette az asztalról a borítékot és a lány felé nyújtotta.
- Előbb nézd meg ezt.

- Upsz, már késő - nyögte a lány. - Szia! - köszönt bele a telefonba, aztán visszafordult Eizan felé. - Addig olvasd csak el nyugodtan - legyintett meggondolatlanul, hisz ki tudja, miket írt Morinaga, amit nem szívesen olvastatna el Eizannal...

Eizan lassan kinyitotta a borítékot, miközben a túloldalon ismét Haruka vette fel a telefont. A lány hangja kissé idegesebben csengett, mint amilyennek Natsuki valaha is hallhatta és a kezdeti háttérzaj is lassan elnémult. Még Daisuke is visszanézett a hirtelen támadt nagy csendre, szerencsére még nem jutott messzire.
- Igen...? - szólt bele Haruka a telefonba, és némiképp megnyugodott, mikor Natsuki szólt vissza.

- Mint hallhatod jól vagyok - csevegte Natsuki, miközben Eizant figyelte. - Benn vagyunk a házban mindketten és... nincs itt senki, épp most találtunk egy levelet, még nemt'om mi van benne. De egyenlőre nem találtunk csapdát. Lehet, hogy tényleg csak éjfélkor akarnak lecsapni. Vagy lehet, hogy... tényleg nem csapda. Ennél többet most nem tudok mondani... - fejezte be kicsit bűnbánóan. - Ez... remélem jó hír... De a ti döntésetek, hogy hogyan tovább...

"Üdv Natsuki!

Megtisztelő, hogy valóban eljöttél ide. És okos döntés is, nem igazán van más lehetőségetek...
Bizonyára aggódsz, mikor fogod újra látni a többieket, főleg azt a bizonyos udvarlódat, akit még mindig tagasz előlem, de... Azért remélem nem tartasz ennyire bolondnak. Egy nő csak akkor tud ekkorát változni, ha... No de ezt te is tudod. Ahogy azt is, hogy rá fogok jönni... Úgyis kiderítem...
Ami azt illeti, nem szívesen hagyok kétségek között egy hölgyet, de mivel te sem voltál olyan kedves, hogy eláruld nekem ezt az apró információt, én sem szolgálhatok semmivel arról, hogy mikor látod majd őt. Ellenben... ígértem további utasításokat, igaz?
A hajód délután háromkor indul X város kikötőjéből, a 4-es dokkból. Azonban neked már hamarabb be kell szállnod, mi több... részt kéne venned egy "rövid" személyzeti eligazításon, úgyhogy reggel 8-ra jelenj meg az alábbi címen:

XXXXXXXXXXXXXXX

A portás örömmel útbaigazít majd. Ja, és a holmijaidat a hátsó szobában találod majd, szépen be van csomagolva minden. Felhívom a figyelmed az új személyi igazolványodra, csinos kis darab. Tudod mennyibe kerül az ilyesmi?! Ezekért cserébe igazán lehetnél készségesebb is velem... Tudod, nem fog soká tartani a jó kedvem, ha mindig így viselkedsz velem...

Üdvözlettel: Yoshiro

ui.: Gondolom ez nem lep meg, de... megígérhetem, hogy még találkozunk!"

Eizan nem tudta, milyen arcot vághatott a levél olvasása közben, ezért egy ideig még nem is mert Natsukira nézni. Inkább csak újra átfutotta a sorokat. Tehát tudta... Tényleg ennyire nyilvánvalóak voltak a Natsukin végbemenő változások, amiket ő okozott? Viszont ha ki is találta, hogy van valakije, azt nem sikerült kiderítenie, hogy ki az. Legalább ennyiben túl tudtak járni az eszén, bár a szinte már fenyegetésszagú ígéret szerint rá akar jönni, ki ő. Ugye milyen rossz a bizonytalanság, Morinaga? Pedig ott álltál tőlem nem messze, és még csak nem is sejtetted. Gondolom, a többiekhez hasonlóan te sem nézted volna ki Natsukiból, hogy egy hozzám hasonló oldalán találja meg a boldogságot. Te is olyan vak vagy... Erre legalábbis. Mert másra, túl sok minden másra ijesztő hatékonysággal és gyorsasággal jössz rá. Azt Hayate is mondta, hogy jól tudsz taktikázni, de hogy ennyire... De most már tudom a neved, a teljes neved. Nem mintha sokra mennék vele...
Na és persze a konkrét utasítások... Tehát egy hajó. És ezek szerint Natsuki a személyzet egyik tagjának lesz kiadva? Nem lesz feltűnő egy tizenéves lány? Nem, bizonyára nem. Mindent szépen elrendeztek...
Viszont ez az utóirat... ez nagyon nem kéne oda. És ezek után még később is látni akarja? Mit akar, kijön utánuk? Pedig őszintén remélte, hogy többé nem kell látnia a képét, erre ez.
Észrevette, hogy enyhén remeg a keze. Affene... még mindig nem tudja megfelelően kontrollálni magát... Így Natsuki csak aggódni fog a levél tartalma miatt.
Inkább közelebb lépett és szó nélkül átnyújtotta a boríték tartalmát a lánynak, hagy fussa át ő is. Közben figyelte a Natsuki arcára kiülő változásokat.

- Várj, addig tolmácsolom a többieknek is.
Haruka kissé eltartotta fejétől a telefont és továbbadta a hallott információkat.
- Ennyi...? - kezdte volna Daisuke, de a lány máris letorkolta.
- Nem, az előbb mondtam, hogy találtak egy levelet. Mielőtt megjegyzéseket tennél, előtte várd ki a végét, jó? Utána úgyis mondod, ha akarod.
- Tőlem - vont vállat a srác.

Natsuki átvette a levelet Eizantól.
- Huhh, egyszerre nem tudok olvasni, meg beszélni - nyögte. - Itt vagy Haruka? Figyelj, majd visszahívlak, pár perc múlva, addigis legyetek jók, pá!
Miután elbúcsúzott a lánytól, leült a kanapéra, s olvasni kezdte a levelet. Ahogy az udvarló szóhoz ért, elsápadt és kérdőn felpillantott Eizanra, de azon nyomban vissza is fordult, majd a levél válaszol... Ezekért cserébe igazán lehetnél készségesebb is velem... A maradék szín is kifutott Natsuki arcából. Mit vár még tőle? Szinte mindent elmondott, még többet is, amennyit fair lett volna a többiekkel szemben... Ahogy Nami is megjegyezte... Mégis... Félve pillantott újra a fiúra, miközben leeresztette a levelet. És ő vajon mit látott bele ebbe a mondatba?
- Mit gondolsz? - nyögte ki halkan.

- Az illető stílusáról vagy a levél tartalmáról? - kérdezte Eizan, ezúttal félretéve korábbi tréfálkozó stílusát. Hangja most sokkal komolyabb volt. - Röviden: egyik sem túl szimpatikus. Nem tetszik, hogy ilyen könnyen rájön bizonyos információkra, korábban például Emikora. Most meg ez. Bár most legfeljebb csak gyanúsítgathat. Ám ha esetleg valaki mégis figyelte a környéket, csak hogy megbizonyosodjon róla, tényleg idejöttél-e, akkor már most lebuktunk. De lehet, hogy nem... És ez a hajó, meg ez a személyzeti eligazítás, vagy mi... Hát nem tudom... Viszont ha el akart volna kapni minket, akkor nem egy hasonló levél várt volna itt, meg nem egy hamis személyi, ahogy írta. Ezek szerint tényleg alkotott azért, hogy kijuthassunk. Egyrészt talán azért is szedett szét így minket, mert így kevésbé feltűnő, másrészt viszont így, hogy nem vagyunk együtt, nem tudunk egyeztetni egymással. Ha követjük az utasításokat, a kezében tart minket, amúgy... amúgy fogalmam sincs, mihez kezdhetnénk. De az utolsó mondatok nagyon nem tetszenek, köztük az utóirat. Még csak az kéne... Kár, hogy tudom, igaza van.
Most, hogy így kijött belőle mindez, felsóhajtott és leült Natsuki mellé.
- Még mindig lehetnek csapdák, de egyre inkább csak ez tűnik a reális lépésnek részünkről. Már amennyire reálisnak nevezhető, hogy az ismeretlent választjuk. Bár... nem mintha nem rizikóztunk volna eddig is...

Natsuki nagyot sóhajtott. Még mindig nem tudta mit mondhatna Eizannak. Inkább sietve előkapta a telefont, s hívta a legutóbb tárcsázott számot.
- Haruka? - szólt bele, ahogy meghallotta a hangját. - Tényleg utasítások vannak a levélben - szögezte le rögtön. - Meg hamis személyi, meg minden! Úgy tűnik tényleg előkészítette a szökésünket... Legalábbis... Kétlem, hogy csak az enyémet... Persze még mindig megjelenhet valaki, de... de nem tudom miért ölt bele akkor ennyi energiát... Szóval... szóval én azt hiszem... Azt hiszem mehettek ti is... - mondta bizonytalanul.