10. fejezet - Mert még mindig tudunk mit írni

- Kár, hogy így járt Kazu, szerintem ha szépen néznénk rá, még varrna is nekünk egyet - mondta Eizan, majd eszébe jutott valami. - Te... odakint mennyivel lehet fejlettebb az orvostudomány? Mit gondolsz, fennáll az eshetősége, hogy tudnak valamit kezdeni mondjuk Kazushige kezével? Lehet, hogy nem is haltak el teljesen az idegek...

- Na ná! - kacsintott Midori, azzal Kenta kezét fogva megindultak tovább a szobában. - Nami! - kiáltott oda a lánynak. - Mi megyünk, legyél rossz, oké?!
- Persze! - eröltetett egy mosolyt az arcára a lány, s intett a lánynak, meg úgy mellesleg Kentának is. Figyelte, ahogy azok ketten kisietnek az ajtón, aztán Shinji mellé lépdelt.
- Na? - kérdezte a fiú.
- Mehetünk - rántotta meg a vállát a lány. A fiú zsebre vágta a kezét, s elindult kifelé. Már majdnem kiért a szobából, mikor csak úgy mellékesen hátravetette.
- Csáó!
Nami még mindig tétován állt, ott ahonnan Shinji elindult.
- Hát... akkor szia mindenki! - búcsúzott, s sietve Shinji nyomába szegődött. - Ó, sziasztok... - köszönt a visszafelé tartó Benawiéknak is, s egy egészen rövid pillanatra elmélázott a tekintete Yuuka arcán. - Sok sikert! - tette hozzá még gyorsan.

- Nem tudom, - fordult vissza a fiú felé - jó lenne... Te... szerinted lehet, hogy be vagyunk kamerázva? - kérdezte hirtelen. - Na jó, hülyeség... mindegy. Meg ha igen is, már úgyis mindegy... Üldözési mániás vagyok, mi? Bár, üldöznek is... Csak remélhetőleg épp az ország másik végében sejtenek bennünket...

- K... köszi... - rebegte halkan Yuuka. - Nektek is...
Furcsamód mikor kimondta, úgy is érezte. Most... most valahogy nem úgy nézett Namira, mint a gyilkosra, aki megölte Sayurit, hanem... hanem mint tényleg a csapattársára, aki ugyanúgy nem tudja, mi vár rá, mint ő maga. Aki ugyanúgy szerelmes valakibe, mint ő... Kezdte látni Nami emberi felét is. Talán most egy lépéssel közelebb került a megbocsátáshoz...

Nami nem igazán mert hinni a fülének, úgyhogy tétován visszafordult. Nagyokat pislogott Yuukára, aztán bátortalanul elmosolyodott. Rögtön ezután összerezzent, s sietve Shinji után iramodott, aki már kinn is volt az épületből... A fene, nem is érdekli őt, hogy Yuuka hozzá is szólt? Vagy annyival előrébb volt, hogy meg se hallotta a halk hangot?
Benawi épp annyira nem foglalkozott Namival, mint Shinji Yuukával, szelíden húzni kezdte a lányt a szoba felé, pedig Nami már elsietett az ellenkező irányba.

- Kamera? Miért...? - kérdezte Eizan, majd szinte rögtön le is esett neki. - Ó... Hát nem tudom... Ha igen, akkor igencsak meglephettük Morinagát... Nem hiszem, hogy sejtette a "rejtélyes udvarlód" kilétét, vagy legalábbis ügyesen nem mutatta ki, mikor találkoztunk. Lehet ennyire elszánt, hogy bekamerázzon?

- Visszajöttek - jegyezte meg Hayate Emikonak, mikor Benawiék újra felbukkantak. - Akkor akár mi is mehetünk, a többiek is nagyon indulnak már. Később... később majd megmutatom, mit írt Morinaga a levelemben. Hátha ketten együtt sikerül megfejteni...

- Nem tudom - rázta a fejét Natsuki, aztán felnevetett. - De tudod, mit? Mindegy. Nem érdekel!
Újra a fiú arca fölé hajolt és hevesen megcsókolta. Senki se mondja meg neki, mit csinálhat, és mit nem! Ha Morinaga látja őtek, hát csak rajta, ha nem tetszik, gyere ide! Nem érdekel!

- Rendben - bólintott meglepetten Emiko. - Majd én is odaadom az enyémet - ígérte gyorsan, mielőtt Benawiék hallótávolságba kerültek volna, utána rögtön a másik fiú felé fordult.
- Akkor... búcsú, igaz?
Benawi bólintott.
- Azért, ne verd őket nagyon laposra... Tudod, ha valaki az utatpkba áll... - mosolyodott el a fiú. Ezzel sikerült a lány arcára is egy őszinte mosolyt csalnia.
- Még meggondolom... - felelte. - Hát, jó utat, Benawi!
- Nektek is - biccentett a fiú, s bár nem akaródzott, elengedte Yuuka kezét.

Eizannak meglepődni sem maradt ideje a hirtelen jött támadás után. Bár teljesen igaza van Natsukinak. Ha nincs kamera, akkor minek aggódni? Ha meg van, akkor is teljesen mindegy. Jelenleg magasról tesz Morinaga fejére! Mit érdekli őt egy ilyen fószer haragja, mikor egy ilyen csodás lány van itt mellette? Vegyük úgy, hogy csak ketten vagyunk, Natsuki. Csak mi ketten...

Yuukának is nehezére esett ellépnie Benawi mellől, de erőt vett magán. Próbálta eltüntetni kétségbeesett arckifejezését és halvány, de biztatónak szánt mosoly jelent meg az arcán.
- A kijáratig azért még mehetünk együtt - mondta a fiúnak. - Nem? Úgy látom, már úgyis mindenki megy.

A fiú újból elmosolyodott, és bólintott. Most még az sem tudta zavarni, hogy a nyomukban, pontosan Emiko mellett sétál Hayate is, kiélvezett minden pillanatot, amit még Yuuka mellett tölthet. Aztán megindulnak szögesen ellentétes irányokba...

Eizan nagy nehezen, de mégiscsak megtörte a csókot, bárhogy nem akaródzott neki.
- Lassan... azt hiszem, lassan mennem kell... - mondta halkan. - De csak abban az esetben, ha még sötétedés előtt akarok odaérni. Ellenkező esetben maradhatok azért.
Érezte, hogy ésszerű lenne most elmenni és világosban keresgélni a címe után, mint a sötétség beállta után, mikor már nem sokat lát, de... valahogy mégsem akart máris elszakadni. Több időt akart. Bár kimondta az előbb az indulás gondolatát, de rávenni magát a tényleges cselekvésre már sokkal nehezebb lett volna.

Hayatéék kiérve kis csapatba botlottak. Harukáék töprengtek az indulási irányt illetően, de úgy látszott, lassan sikerült is megegyezniük, mert már épp indultak volna tovább, mikor Kazu hátrafordulva észrevette az újonnan érkezőket.
- Ó, sziasztok - köszönt. - Akkor ti is mentek? - kérdezett rá a nyilvánvalóra. - Akkor... hajrá nektek is.

- Igen... Igen, igazad van - ült fel sietve a lány. - Menj csak! - bólintott rá Eizan felvetésére.

- Igen - bólintott Emiko. - Sok sikert nektek is!
- Akkor... - fordult szembe Benawi a többiekkel. - Jobb elindulnom, amíg még megvan bennem az elhatározás...
Úgyérezte, ha még egyszer hozzáérne Yuukához, többé tényleg nem tudná elereszteni.
- Jó utat! Legközelebb, mikor már találkozunk, már nyugodtabbak lehetünk - tette hozzá, csak hogy mondjon valamit. Sietve rámosolygott még a lányoknak, aztán hátatfordított, s elsietett Kazuék után.
- Akkor mi meg... - mélázott Emiko - arra talán? - bökött abba az irányba, ahonnan jöttek még Natsukiékkal.

Eizan ismét felsóhajtott és ő is felült. Hát... tényleg menni kell... Lassan felszedelőzködött és hátára kanyarította a hátizsákját. Persze mindezt olyan lassan, ahogy csak tudta, de hiába, így is úgy is perceken belül elkészült.
- Azért kikísérsz az ajtóig, ugye? - nézett kiskutyaszemekkel a lányra, bár azért sejtette előre annak válaszát. - Tudod, csak hogy el ne vesszek út közben.

Nobu fejét a vonat ablakának döntve hallgatta a halk zakatolást. Régebbi típusú jármű volt, bántotta a lábát a rázkódás. Persze, hogy egy ilyen vonalon kell mennie... Jellemző... Próbált máshogy helyezkedni, de a fájdalom nem akart szűnni. Remek... Ha ezek után harcolnia kell... Érdekes lesz... De a lényeg, hogy Shinji meg fogja védeni Namit. Megígérte. A szavát adta! Meg fogja védeni...

- Azt hiszem, igen - nézett a mutatott irányba Hayate. - Ha meg mégsem, azért még lesz valamennyi időnk módosítani az irányt.
Yuuka nagy nehezen elszakította tekintetét Benawi hátától és társai mellé lépett. Most ide kell koncentrálnia, nem veszélyeztetheti magukat. Kerülnie kell a feltűnést és együtt kell működnie. Igen, Benawi... remélem, hogy legközelebb már tényleg szabadok leszünk, mikor találkozunk.

A lány bólintott, s követte a fiút az ajtóhoz.
- Eizan... - jutott aztán eszébe, s felé nyújtotta a telefont. - Ez legyen nálad! Nem tudom, hasznát vesszük-e majd később, de... Amíg még itt vagyunk, ha kell... A többiekkel tuti tudsz beszélni. És ha nagyon súlyos a helyzet, nekem is itt a telefonom, csak ugye ez nincs Harukáék hálózatán. De ha minden kötél szakad...
Gyorsan bepötyögte a számát és lementette a keresztnevén.
- Tessék - nyújtotta újra Eizan felé. - Ez meg nálad Kaori telefonja, szóval tudom a számát - mosolygott.

Emiko bólintott, s rutinszerűen átvette az irányítást a kis csapat felett. Nem is lett volna ínyére, ha egyedül kell mennie, neki a csapatmunka az erőssége. A helyzethez képest egész vidáman indult meg előre, feledve a levele tartalmát, a helyzet fenyegetettségét, Benawi távollétét...

Eizan mosolyogva vette át a telefont.
- Most már bármikor tudlak zaklatni - bólogatott elégedetten. - Bár jobb lenne, ha tudnám, hogy nem tudják lehallgatni... Hmmm, lehet, hogy tényleg csak vészhelyzet esetén kéne használnom. Kár...
Zsebébe süllyesztette a telefont, és igyekezett kiverni fejéből a gondolatot, hogy az valaha Kaorié volt. ... Nem, Kaori nem olyan volt, hogy kompromittáló képek lennének a telefonján Natsukiról. Meg amúgy sem fog beletúrni, még akkor sem, ha Kaori már nem szólhat érte.
- Azt hiszem, most következik a búcsúcsók... - mondta immár inkább keserűbben, mielőtt kinyitotta volna az ajtót. Ha viszont búcsúcsók, akkor hagy emlékezzen rá még egy jó darabig. És nem csak ő. Ki tudja, mikor láthatják újra egymást... Szinte ki sem várva Natsuki válaszát lépett közelebb és karolta át a lány derekát.
- Bár úgyis találkozunk még - kezdte halkan - de azért kell némi tartalék...
Halványan elmosolyodott és még egyszer végigsimított a lány arcán, mielőtt megcsókolta volna.

Hayaténak cseppet sem volt ellenére, hogy Emiko ily módon magához ragadta az irányítást. Amúgy sem nagyon állt szándékában ellenkezni meg a lány úgyis jobban ismerte a terepet. Nem sokkal mellette Yuuka szokásához híven csendes volt, de kissé jobban, mint amúgy szokott.
- Ne félj, látod még - próbálta biztatni a lányt, aki meglepetésére csak mosolygott maga elé.
- Tudom... - mondta halkan.

Natsuki, érezte, hogy beleremeg a gyengéd érintésbe. Ugye nem lesznek túl sokáig távol? Ugye nem lesz semmi baj?
- Szeretlek... - súgta halkan, ahogy véget ért a hosszú csók. - Belepusztulnék, ha valami bajod esne...

Emikot is meglepte a lány válasza, s elmosolyodott. Igaza lehet Benawinak, tényleg erősebb lány, mint aminek kinéz.
- Jajj, de jó! - kiáltott fel Emiko. - Jól sejtettem, innen indul! Na nézzük... Még hat-hét perc... De az út nem lesz hosszú.

- Mehettünk volna Daisukvel - duzzogott Nami a buszon. A megállóban persze nem látták a fiút, biztos elment egy előbbi vagy másik busszal, több is ment abba az irányba. - Nem tudom, miért...
- Gyorsan találtál magadnak új pasit - vágott közbe Shinji. A lány erre olyan arccal nézett rá, mint aki fel akarja pofozni a fiút. Aztán meggondolta magát, s dühös tekintettel bámulta a saját térdét.
- Rohadj meg... - sziszegte a fiúnak.

- Én is szeretlek... - súgta Eizan is, miközben orrát lágyan hozzádörgölte Natsukiéhoz. - Vigyázni fogok magamra, ígérem. De akkor te is... Csak tartanánk már ott, hogy ismét a karjaimban tarthassalak. De várni fogok, amíg el nem jön újra az a nap.
Felsóhajtott és elengedte a lányt. Minél tovább húzza, annál nehezebb lesz...
- Hamarosan találkozunk.
Egy gyors csókot lehelt még a lány ajkaira, mielőtt kilépett volna az ajtón.

- Jól sejtem, hogy neked sem ismerős a cím, ahova megyünk? - kérdezte Hayate várakozás közben. - Vagy legalább a környék? Bár ha jól sejtem, amúgy sem sokat kell majd ott tartózkodnunk, ez csak ideiglenes állapot.

Nami jól sejtette, Daisuke már a - remélhetőleg a - célja felé tartó buszon zötykölődött a többi utashoz hasonlóan. Egyre inkább teret nyert kíváncsisága, hogy mi jót talál majd a borítékban. Mit szánhat neki az a Morinaga, akit lényegében még sosem látott? Valószínűleg ő sem marad majd ki a szívatásból, de mégis... hova kerül majd?

Natsuki sokáig nézett még a fiú után az ajtóba kapaszkodva. Már rég elhaltak a léptei, már rég nem látta őt az utca végén, de még mindig állt kinn. Megkorduló gyomra térítette csak magához. Gyorsan becsukta hát az ajtót, kulcsra zárta és a konyhába sietett. Oké. Ezt a házat neki szánták, erre az estére tuti, úgyhogy ő most szépen kiszolgálja magát. Azt megnézi a "cuccait" a hátsó szobában. Jó lenne tudni mi most a neve, mennyi idős, meg ilyesmi... Ha dolgozni fog, akkor bizonyára legalább 2 évet öregítettek rajta... Meg azt a pár hónapot...

- Ha jól tudom, erre van a pályaudvar... - lépkedett elöl Haruka. Nemrég találtak egy térképet az egyik megállóban, úgyhogy most legalább be tudták határolni helyzetüket. - Nem sűrűn jártam erre.
- Még szerencse, hogy legalább egy vonattal tudunk menni - sóhajtott Kazu. - Csak kár, hogy nem végig. Nekem alig kell párat mennem, én leszek az első leszálló közülünk.
- Te csak ne beszélj, mi ketten csak az állomásig kísérhetünk el titeket - felelte duzzogva Ichiro. - Nem is értem, egyeseket miért kell ennyire messzire küldeni. Remélem, azért boldogultok majd.
- Hát azt én is - bólintott Hiroshi. - Meg hogy nem tévesztem el, hol kell majd leszállni...

- Igen, én is így gondolom - bólintott a lány, s türelmetlenül a levélre gondolt. Elő is kaparta a zsebéből.
- Hayate... - kezdett bele. - Azt is tudja, hogy te ki vagy... Mondta amikor találkoztunk vele, és... tudja, hogy én ki vagyok... Azt hiszem... Azt hiszem, ezért vagyunk egy csapatban - nézett rá a fiúra. Kicsit hallgatott, aztán újra megszólalt. - Szertinted, azt reméli, hogy kicsináljuk egymást?

Eizan rögtön a legközelebbi buszmegálló felé tartott és minél inkább próbált sietni, nehogy kísértésbe essen és visszamenjen. Jó lesz neki egyáltalán ez a busz...? Nem, remek. Vagyis... de, ha ott átszáll. Akkor jó. Már csak meg kell várni. És lehetőleg nyugodtnak maradni.

Ahogy az alig egy perc múlva induló busz előtt ácsorogtak, már Midori sem pattogott olyan vidáman. Némán nézett a vele szemben álló fiúra, és csak nem akaródzott elengedni a kezét, hogy felszállhasson.
- Nevetséges lenne, ha lekésném... így... - szólalt meg bátortalanul nevetve.
- Igen... - válaszolta oda se figyelve a szavakra a fiú. - Az lenne...
- Akkor hát... - csillogó szemekkel nézett fel a fiúra. Az egy rövid csókot lehelt a lány szájára.
- Vigyázz magadra!
- Te is... - felelte már suttogva a lány. Nehézkesen szakította ki a kezét a fiú kezei közül, s felugrott a járműre. Pár másodperc múlva csukódtak is az ajtók, s Midori az üveghez tapadva integetett a fiúnak. Még találkozunk... Így kell lennie...

Yuuka felkapta a fejét a beszélgetésre és igyekezett csendben figyelni. Tényleg, nem ok nélkül kerültek ők egy csapatba. Eddig még nem is nagyon gondolkodott rajta, a saját levelét nem volt nehéz értelmeznie, nem sok rejtett tartalom volt benne. És nyilvánvaló volt, hogy Hayate remekül beválna testőrként, de Emiko... Ő miért került be? Nem mintha baja lenne vele, kedveli a lányt. Talán most kiderülnek a dolgok, ha figyel.
- Én is ezen gondolkodtam - ismerte el Hayate. - De nem értem... Gondolhatná, hogy már egymásnak estünk volna, ha akarjuk, nem? Vagy... esetleg valami választás elé állít, nem is tudom. És mitől kellene megvédenem... nünk Yuukát? Várj, itt a nekem írt levél, olvasd el.

- Talán... Van valami, amit mégsem tud... - mélázott Emiko miközben átvette a levelet. Csak az ölébe ejtette, összecsukva, hogy kapta, még nem akart belefeletezni. - Úgy vélem - nézett fel sokatmondó tekintettel a fiúra -, nem is sejti, hogy tudom már, ki vagy.
Tétovázott. Nem akrta, hogy Yuuka azt érezze, hogy ki van zárva a beszélgetésől, de... ő nem láthatta meg a levelét... Mit kéne tennie? Végül mégis átnyújtotta Hayatének, amit ő kapott.
- Tessék itt az enyém - mondta, aztán mintha mi sem történt volna Yuukához fordult. - Te mit gondolsz? Mit forgathat a fejében?

- Ha igaz, amit mondtál... - kezdte Yuuka - akkor talán tényleg össze akar ugrasztani titeket. Valahogy úgy intézné, hogy "véletlenül" kiderüljenek a dolgok. Mert ha tényleg olyan befolyásos, akkor minden bizonnyal rendelkezik információkkal Hayatét illetően... talán még bizonyítékokkal is.
Kérdőn nézett a fiúra, hogy helyes-e a feltételezése. Hayate elgondolkodva hallgatta Yuukát, majd bólintott.
- Meglehet, sőt... Viszont ami a bizonyítékokat illeti, nem akarom tudni, mit ás majd ki a múltamból. Viszont... megpróbálhatjuk kijátszani. Ha tényleg erre akar játszani, mi lenne, ha mi is így játszanánk? Hitessük el vele, hogy Emiko még mindig nem tudja. Vegyük úgy, hogy nem mondtam el semmit. Kíváncsi vagyok, milyen helyzetbe hoz minket, bár ha lehet, inkább elkerülném. Yuuka, neked viszont nem kell úgy tenned, mintha nem tudnád. Tudja, hogy a szigeten elmondtam nektek. Viszont ez esetben neked is "titkolóznod" kéne Emiko előtt, nehogy "lebukjak". Játszhatunk így is. Játsszunk vagy ne tettessünk?

- Úgy néz ki, az a vágány lesz az - mutatott egy irányba Tatsuya. - Igen, nagyon úgy tűnik. Az, ami most áll be.
- Valóban - bólintott Hiroshi. - Akkor mehetünk is.
- Hé, és én? - csattant fel Ichiro.
- Gyere, majd ott elbúcsúzunk. Még van valamennyi időnk.
- Én... mi egy kicsit hátramaradunk - szólalt meg Haruka. - De menjetek csak, mindjárt jövök én is.
- Gyerünk, fiúk - intett a szerelvény felé Tatsuya. - Foglaljunk le valami jó kis fülkét.
Haruka hálás pillantást vetett a fiú felé, majd tekintetét a szintén hátramaradt Shourira fordította.
- Ugye nem leszel féltékeny? - tette fel kertelés nélkül a kérdést.
- Miért lennék? - vont vállat a srác.
- Tehát már az vagy - csóválta a fejét rosszallóan Haruka. - Ugye tudod, hogy felesleges? Csak nem hiszed, hogy kihasználva a helyzetet megcsallak majd Tatsuyával vagy valami?
Igencsak meglepődött, mikor nem érkezett válasz.
- Tényleg ennyire.... - kezdte döbbenten - ennyire nem bízol bennem? Annak ellenére, hogy bizonyságát adtam, nem "játszok" többet és azóta is hűen tartom magam ehhez... annak ellenére képes vagy még csak feltételezni is...?
Beharapta a száját, hogy ne kelljen folytatnia. Amúgy sem bírta volna. És Shouri miért hallgat ennyire?!
- Értem... - mondta ki nehéz szívvel, és megfordult, hogy a vonat felé vegye az irányt. Erre nem számított... Nem gondolta volna, hogy... hogy így... eldobja majd magától. Mert mi ez, ha nem eldobás...?
Idáig jutott a gondolataiban, mikor Shouri karja megállásra késztette.
- Állj meg - mondta a fiú. - Nem erről van szó... Vagyis de, részben igen. Az igazat megvallva nem benned nem bízom, hanem Ikedában. Tényleg azt hiszed, hogy valaki ilyen egyszerűen képes lenne lemondani rólad? Viccelsz, ugye? Mi van, ha csak az kell neki, hogy ne legyek a közelben és újra próbálkozik majd? Nem egyszer eljátszotta már.
- Nem fog - felelte dacosan Haruka.
- Honnan tudod?
- Mondom nem fog. Hogy tudna, ha nem adok neki teret? - megcsóválta a fejét és megint a vonat felé indult. Nem pont így képzelte el a búcsút, de sosem volt könnyű eset a kettőjüké.
- Azt hiszed, csak így elengedlek? - rántotta vissza a karjánál fogva Shouri.
- Kénytelen leszel, mert különben sikítok és perverzet kiáltok - mosolyodott el gonoszul a lány.
- Akkor kénytelen leszek erőszakot alkalmazni - vigyorodott el Shouri és belement a játékba.
Haruka már kiáltásra nyitotta volna a száját, de Shouri hirtelen jött csókja megállította ebben. Gondolatban még megcsóválta a fejét, mielőtt elveszett volna a fiú karjai között.

- Nem tudom... - szólalt meg bizonytalanul Emiko. - Félek, miket akar majd mondani nekem rólad... Inkább... inkább ne provokáljuk ki belőle.
A lánynak kicsit remegett a keze, ahogy beszélt, gyorsan elkapta tehát e tekintetét az ablak felé.

Eizan türelmetlenül dobolt a térdein. Miért ilyen lassú ez a busz? És ráadásul tömött is, alig van levegő. Na ezért utálja a tömegközlekedést! Mennyivel jobb lenne, ha itt lenne a biciklije... Basszus, annak is örökre búcsút mondhat. Pedig jó kis canga volt, egész új, erre most szerezhet be másikat. Bár most ez legyen a legkevesebb gondja. Hol is kell átszállni? Ezen... vagy a következőn? Nem basszus, ezen! Na akkor most jöhet a tülekedés az ajtóhoz...

- Igazad van... - bólintott Hayate, mikor végiggondolta, miket is köszönhet neki a kormány. - Jobb lenne tényleg nem játszani, én sem szeretném, ha alaposan szétboncolgatná a témát. Mint mondtam, nem igen vagyok büszke a korábbi... dolgaimra.
"És nem akarom, hogy megváltozzon a véleményed... véleményetek rólam, ha megtudjátok, miket tettem. Nem érné meg kockáztatni, nem tudnék ugyanígy a szemetekbe nézni..."

Na jó... a város megvan, stimmel is. Kár, hogy nem háztól házig szállított ez a busz. Most viszont sürgősen keresnie kéne egy térképet, mert itt eddig legfeljebb csak átvonult korábbi utazásai során. Nem lenne szép, ha most elveszne. Térkép, térkép... ha itt raknék, hova raknék egy rohadt várostérképet...?
Daisuke türelmetlenül indult meg a számára ismeretlen utcákon.

"Kedves Kiyosugi Emiko!

Hopsz, hogy Natsukinak nem árultad el a teljes neved? Ejnye kislány, mit gondolsz mennyi ideig tartott lenyomznom hány Emikot ismerhet Mizuno Benawi... és Maeki Ichiru is... Részvétem az utóbbi srác miatt, nem lehet könnyű manapság olyan srácokat találni, akik hűségesen követik egy alig tizenhét éves lány minden szavát... Főleg, ha az ilyen veszélyes dolgokra adja a fejét.
Tudod... bátor dolog tőled, hogy folytattad az apád munkáját. És hihetetlenül ügyes is. Bár pillanatok alatt rád találtam, még mindig fogalmam sincs hol rejtőzhettek, és kik állhatnak még melletted, hihetetlen, hogy mindent ilyen jól megszerveztetek... De tudod mit? Nem is érdekel. Van most más elfoglaltságom is, minthogy utánatok nyomozgassak. Köszönd Natsukinak!
Inkább az érdekelne, hogy hogy volt bátorságod gyerekfejjel a kormány ellen fordulni, illetve azon az úton maradni, amelyen ő indított el. Elég csúnyán kicsinálták azt a szerencsétlent... Még hihetetlenebb tekintve, anyád munkáját... Talán előle is titkolod miben mesterkedsz? Végülis a saját anyád elől elrejteni semmiség, ahhoz képest, hogy a kormány mit sem tudott rólatok. Csak hár ugye lelkileg, hogy a családod két megmaradt tagja ellentétes oldalon áll... Nehéz lehet ez egy törékeny nőnek... Ezért futamodsz most meg? Nem bírod tovább? Azt hiszed, rosszabb már nem jöhet? Ugyan! Mindig van rosszabb...
Szívesen elbeszélgetnék rólad pár dologról, mondjuk egy... csésze tea mellett... Bár van egy olyan érzésem, hogy gondolkodás nélkl visszautasítanád az ajánlatom. Csak egyetlen felvételt találtam rólad, egy korábbi iskolád archívumában, de ahogy beszélsz süt belőled az arrogancia. Nehéz is lehet máshogy talpon maradni egyedül. Kell egy kis felsőbbrendűségi érzés, igaz?
Azért gondolkodj el az ötleten. Talán nem csak te tudnád kielégíteni a kíváncsiságom, de én is értékes információkkal tudnék szolgálni neked...
Csak nyugalom! Nem akarok a bandádról kérdezni, konkrétumokat, neveket, helyeket nem...

Üdvözlettel: Yoshiro Morinaga"

Emiko körmei mélyen az ülésbe vájtak míg Hayate beszélt. Igen, igen tudja, hogy borzasztó dolgokat művelt, igen, tudja, hogy pont olyan volt, mint az apja gyilkosai, igen... tudja! Csak ne kelljen hallania, ne kelljen róla többet hallania!
Sietve szétnyitotta a levelet, s elmélyült benne. Fukotani Hayate... "...beillesz a sorba a sok katona közé..." Akármit is gondolt az imént, mégha neki is hasonló szavak formálódtak meg a fejében, most elöntötte a düh. Morinaga itt hullákról beszél, és itt szinte azt írja Hayatének... Őt is ugyanúgy provokálja... Miért csinálja ezt? Ettől érzi jól magát? Feladat... mi lehet az a feladat? Mit róhatott Hayatére, amire... amire nem taníthatták meg a szülei? Mire gondol?
Hirtelen kiment a fejőből, hogy kerülni akarta a tekintetét, és egyenesen a fiú arcára nézett.

Hayate kézbe vette az Emikotól kapott levelet, de mielőtt mélyen elveszett volna benne, azért udvariasságból Yuukához fordult.
- Ugye nem zavar, ha...?
Végig sem kellett mondania, a lány nemet intett.
- Köszönöm - most már tényleg kinyitotta a borítékot és széthajtogatta az Emikonak szánt levelet.
Már rögtön a megszólítás után megállt az olvasásban. Kiyosugi... tehát ez Emiko vezetékneve. Tényleg... eddig ő sem tudta, de az is igaz, hogy nem is kérdezte. Ő sem a vezetéknevével mutatkozott ám be.
Tovább olvasva látta, hogy Emiko igazat mondott a házban. Igen, ez a fickó tényleg sok mindent kiderített róla, talán túlságosan is sokat. Hogy utálta az ilyen szerteágazó kapcsolatokkal rendelkező embereket... És lám, most mégis az egyikük segítségére szorul...
Ez a "mindig van rosszabb" ugye nem konkrét célzás akart lenni az eljövőre?
Felnézve a levélből és Emiko tekintetével találta szemben magát. Tehát elolvasta. Vajon ő jobban átlátja, mi lehet az a feladat, amire Morinaga célzott?
- Roppant kellemes a stílusa, ugye? - kérdezte ironikusan és sikerült megállnia, hogy ne fintorogjon.

Nobu pislogva nézett fel a hatalmas épületre.
- Aztarohadt... - nyögte ki, aztán újra leengedte tekintetét és a kovácsoltvas kaput nézegette. - Fogadok, hogy ez olyan amcsiz izé... - dörmögte. - Mi a fenéért irányítanak engem egyedül egy ilyen bazigazdag házra, mit ház... birtok!
Észbekapott, és sietve abbahagyta a magában beszélést... Fennhangon. Uff... Tök gáz... De hát ha úgy meglepődött. Sietve keresgélni kezdett, és valami kapucsengő félét talált. Hmm... hogy is kéne bemutatkoznia? Neki nem adtak meg álnevet!
- Öhhm, izé... Jó napot! - nyögte ki zavartan. - Én vagyok... ö... Morinaga-san... öhhm... ismerőse...
- Ó, üdvözlöm Úrfi, jöjjön csak beljebb!
Berregés és nyílni kezdett a kapu. Mi...? Magától! Úrfi...? Ez milyen nyelven beszél?! Basszus... Ez durva! Ezzel tényleg ölni lehet...

- Nagyon... - felelte Emiko úgy, mint aki a hányingerrel kűzd. - Én aztán nem segítek neki semmiben! - húzta fel az orrát. Aztán újra a levélre pillantott, s finomabbak lettek az arcvonálsai, ahogy újra felnézett a fiúra.
- Ugye nem vetted a lelkedre, amiket írt... Én... én nem hiszem, hogy ne boldogulnál vele, akármire is gondol... Nem is tudom... Valami olyasmivel akar megbízni, ami... ami ellentétes azzal amit eddig csináltál? - találgatott. - Vagy... csak szimplán még ismeretlen dolog... Mi lehet az?
Hirtelen elhallgatott és Yuukára nézett. Mennyit mondhat ki a lány előtt?

- Te most merre? - kérdezte félszegen Ichiro a tőle nem messze álló Shouritól. Barátaik vonatja lassan az indulásra készült.
- El - felelte oda sem nézve Shouri.
- Aha...
- A városba. Nem messze innen.
- Nem vagy túl bőbeszédű, ugye? - mosolygott kínjában Ichiro.
- Nem igazán. Inkább a tetteim szoktak beszélni helyettem. De megyek is, már úgyis elindultak. És próbálj nem elaludni a buszon vagy akármivel is mész, kóma-srác.
- Kösz, neked is jó utat... - motyogta Shouri távolodó alakját figyelve.

Hayate észrevette a pillantást és bólintott.
- Nyugodtan. Amíg a környezetünkben ülők nem figyelnek fel a beszélgetés témájára, addig nyugodtan. Amúgy sem lenne túl szép dolog teljesen kihagyni Yuukát...
- Ne, nem muszáj! - mentegetőzött a lány. - Beszéljétek csak meg nyugodtan, úgysem igazán értem... Amit meg igen, az egyelőre épp elég.
- Kösz - biccentett a lánynak, majd visszafordult Emikohoz. - Egy ilyen alak szavait nem veszem úgy magamra, de... igen, el kell ismernem, hogy azért nem esett túl jól. Ez a feladat meg... valamiért nincsenek túl jó gondolataim felőle. És köszönöm a biztatást, arra viszont szükségem van...
Mondani akart még valamit, de ismét leszegte a fejét és jobb híján újra a levél sorait kezdte olvasni. Valami... valami az előbb olyan fura volt, de nem tudta volna megmondani így hirtelen, mi. Valami, ami felett átsiklott? Na gyorsan még egyszer...

Emiko tétován kinyújtotta a kezét Hayatéé felé. Egy darabig tétovázott, aztán látszott az elhatározás az arcán, ahogy vigasztalón a fiú kezét a sajátjaiba zárta. Yuuka nem Benawi. Nincs oka, másképp viselkedni Hayatével, sőt... Tulajdonképpen... Benawi előtt sem szükséges titkolnia, hogy kedveli a fiút. Nem kell szégyenlenie. Egyiküknek sem.
- Én bízom benned - mondta határozottan, a tekintetét keresve.