10. fejezet - Mert még mindig tudunk mit írni

- Te jó ég, elkések! - viharzott be Natsuki a szobába, s felkapta a bőrönjét. - Huhh, remélem minden benne van, nem rámoltam nagyon szét... - sietve behajította a hálóingjét. Még időben észbe kapott, s a vállára kanyarította a válltáskáját. Iratok benne, pénz benne, oké...
- Van kávé a konyhában - mondta Eizannak. - Csináltam... Engem fel is pörgetett, vagy az, hogy ránéztem az órára? - egy pillanatra megállt, s a fiú szemébe nézett. - Mennem kell... De! Hamarosan találkozunk, oké? - nyugtatta meg azután, hogy elfeledtesse a szomorú felhangot.

Hiroshi gondosan összecsomagolta az üres bento-s dobozt, és már épp nyitotta volna a táskáját, hogy eltegye, de még pont időben jutott eszébe, hogy talán jobb lenne nem nyitogatni, tekintve a tartalmára. Gyorsan Ayumu felé pillantott, hogy látta-e a jelenetet, de a lány épp az ablakon nézett ki. Helyes, így legalább nem látta az előbb az arcára kiülő zavart. Tényleg óvatosabbnak kéne lennie...

- Vigyázz, szavadon foglak - mosolygott Eizan. Már azt hitte, a nagy rohanásban Natsuki megfeledkezik róla, de szerencsére nem így történt. Még jó...
Még egyszer végignézett a menetkész lányon és igencsak kellett küzdenie a késztetés ellen, hogy ne akarjon megint vele menni. Nem, most nem szabad...
- Attól, hogy elvileg tegnap megejtettük a búcsúcsókot, ugye azért még van idő egy újabbra?
Meg sem várta a választ az imént feltett kérdésére, inkább közelebb lépett, hogy kihasználhasson minden egyes hátralévő másodpercet. De ő is érezte, hogy ez most más, mint előző nap. Most kevésbé voltak bizonytalanok, mert tudták, hogy egy helyre kerülnek és hamarosan láthatják egymást. Bár már most iszonyatosan féltette a lányt, de tudta, hogy hamarosan a közelében lehet. Valahogy majd csak tudnak találkozni. Nem lehet, hogy csak karnyújtásnyira legyenek egymástól, és mégis úgy kell tenniük, mintha nem ismernék a másikat...

Natsuki gyomra dobott egy hátraszaltót, ahogy megérezte ajkain a fiú érintését. Mintha ez lenne az első alkalom, ejj... Mért izgul mégis még mindig ennyire, ha meglátja közeledni? Úgy viselkedik, mintha ez lenne az első kapcsolata, vagy valami... Úgy érezte, hogy ez a csók most orzasztóan hamar végetért, s kiscica szemekkel pislogott a fiúra.
- Ki tudja, mikor szabad majd ezt megismételnünk... - mondta halkan, s újra a fiú ajkaira vetette magát. Nehéz volt megint elszakadni tőle, s indulásra bírnia magát. Persze a fiú az ajtóig kísérte, és Natsuki sem tiltakozott. Miután kinyitotta a zárt a fiú kezébe nyomta a kulcsot.
- Hát, rossz hír, hogy neked kell elrendezni a házat. Majd rakd el a megszáradt edényeket, meg a kávét is kinn hagytam... - bízta a fiúra. - Ó és ágyazz meg szépen! - vigyorgott. Na sézp kis háziasszony... De hát ha egyszer rohannia kell? - És ha itthagytam valamit, rakd el! Elvileg elraktam a fogkefém is, hm.. nem tudom nem pakoltam itt annyira ki... Remélem tényleg semmit sem felejtettem el! - kínosan nézegette a karját. Hát igen, ezt majd leveszi, ha munkábaáll, biztos nem engednének ékszert...
- Eizan... - szólalt meg halkan. - Nagyon vigyáznod kell... - nézett rá komolyan. Jobb lett volna ezen túlesni, mikor az este rákérdezett. Vett egy mély levegőt. - Semmiképp sem tudhatja meg, hogy veled járok, oké? Vagy egyáltalán járok valakivel! Addig vagy a legnagyobb biztonságban, míg kételkedik, míg esélyesnek tartja, hogy nem hazudok, és tényleg nincs senkim! Szóval történjen bármi is, ne buktasd le magad!

- Aha - bólintott Emiko. Nem igazán tudta, mit mondhatna erre. - Na és hogy gyógyulnak a sebeid? - kapott az alkalmon. - Rendben vagy? Vagy fájdogál még?

- Rendben... - felelte rövid tétovázás után Hayate. - Legalábbis az egy héttel ezelőtti állapotomhoz képest remekül vagyok. De valahogy nem gyógyulnak olyan gyorsan, mint szeretném. Ehh, jó kis testőr lennék, ha emiatt nem tudnám teljesíteni a feladatomat. Annyira nem vészes, főként hogy félretéve büszkeségemet még a gyógyszert is rendesen szedem.
"Még jó, hogy megtanultam tűrni a fájdalmat. Így ha történik is valami, minden erőmmel azon lehetek, hogy megvédjelek titeket. Hogy megvédjelek téged..."

Emiko aggódva nézett a fiúra, aztán észbekapott, hogy ez valószínűleg zavarná őt, úgyhogy gyorsan ráparancsolt az arcizmaira.
- Azért szólj, ha nem vagy jól... - kérte, bár biztosra vette, hogy nem fogja megtenni. - Szeretnék én is... kicsit... vigyázni rád... ha lehet... - zavartan igazgatta meg a haját. - Ccc, mért kellett belenyúlnia... - panaszkodott. - Annyira szokatlan így, mindig rosszfelé kunkorodnak a tincseim... Belelóg a szemembe, vagy csiklandozza az arcomat!

Eizan rá-rábólintott a Natsuki által felsorolt feladatokra. Nem is baj, legalább lesz mivel elfoglalnia magát és addig sem gondolkodik majd azon, hogy Natsuki után menjen. ... Na jó, de, bizonyára ezen fog gondolkodni, viszont lesznek érvei, hogy meggyőzze magát arról, hogy ne tegye. Például a lány utolsó mondatai.
Elhűlve hallgatta a féltő figyelmeztetést. Tehát ezért tért ki tegnap este a válasz alól, nem akarta elrontani ezt a közös estét.
Ez esetben viszont... jobb lenne, ha a hajón legfeljebb csak futó beszélgetéseik lennének, amik nem adnak okot a gyanúra... Ó, a francba is! Akkor viszont tényleg ki tudja, mikor lehetnek rendesen együtt, nem csak mint két hajdani osztálytárs vagy két alkalmazott a hajóról?
Kétségbeesetten ölelte meg még utoljára Natsukit. Egy jó ideig az utolsó ölelkezésük, és ezt valószínűleg Natsuki is sejti...
- Rendben... - csak nehezen préselte ki magából a szót. - Figyelni fogok rá...

Hayate azon kapta magát, hogy most ő nyúl Emiko felé és vigyázva félresöpörte az egyik kósza tincset a lány arca elől.
- Pedig nem áll rosszul... - keze még pár pillanatig eljátszott a tinccsel, mielőtt visszahúzta volna. - Csak kicsit még tényleg szokatlan.

- Eizan, ez most tényleg nagyon komoly, tudod? - nézett rá aggódva a lány. Nem volt egészen biztos benne, hogy megértette. De nagyon megijeszteni se akarta. Leginkább azért nem, hogy miatta ne féljen... Ezért nem akart tegnap semmit sem mondani, de... mégis arra jutott végül, hogy figyelmeztetnie kéne...

Emiko egy pillanata mintha meg is ijedt volna a mozdulattól. Nem húzódott el, pont ellenkezőleg, úgy érezte mintha megfagyott volna, ahogy megérezte a fiú kezét futva hozzáérni az arcához. Még levegőt venni is elfelejtett. Egyáltalán nem számított rá, hogy ilyesmit csinálna. Most pedig küzdött, hogy ne látszódjon meg rajta a zavara. Érezte, hogy valamit válaszonia kéne, vagy mondani, hogy ne szakadjon meg a beszélgetés, de annyira tele voltak a gondolatai, azt sem tudta hol van, nem is fogta fel, mit mondd a fiú... Hogy válaszolhatna valamire, amit nem hallott? ileltve hallott, valahol itt kell lennie a tudata mélyén a szavaknak... Csak tudná előkaparni... Nem emlékszik... Ha most megszólalna, csak hebegne-habogna össze-vissza.

- Tudom... - sóhajtott Eizan, míg arcán szomorkás, beletörődő mosoly jelent meg. - Nehéz lesz, főleg hogy ő valószínűleg ott lesz nem messze tőled. Kilenc nap. Csak kilenc napot kell kibírnunk... Igyekszem majd nem nagyon közeledni hozzád, legfeljebb ahogy egy szimpla osztálytárs tenné. És gondolom, külön sem nagyon javallott találkoznunk, biztos ami biztos.
Muszáj kibírnia, sok minden múlhat ezen. Muszáj kijátszaniuk Morinagán. Még azon sem lepődne meg, hogy ennek a pincérnősködésnek a másodlagos célja a csali volt. Lehet, hogy így akar rájönni a kilétére. Hát nem, Morinaga... abból nem eszel!

- Gondolj arra, hogy utána együtt leszünk! - bíztatta Natsuki. - És még nagyon-nagyon hosszú jövő áll előttünk. Igyekszem majd nem csalódást okozni. Már most van egy tucat tervem, hogy megfelelő barátnő lehessek - kacsintott a fiúra. - Kilenc nap nem sok idő, ne félj! És azért látjuk egymást!
Beszéd közben végig szorongatta a fiú kezét, ám most elengedte.
- Hát akkor... Vigyázz magadra!

- Te is... - mondta féltőn Eizan, majd még egy gyors csókot lehelt Natsuki ajkaira. Egy jó pár napig az utolsót... De legalább tudja, hogyan néz ki Morinaga, tudja majd, kire kell figyelni. És amíg Natsuki azon törekszik majd, hogy megfelelő barátnő legyen - nem mintha most nem lenne az -, addig ő majd azon dolgozik, hogy jobban meg tudja védeni a lányt. Lehet, hogy leckéket kéne vennie Hayatétól...? Meg lehet ezt egyáltalán tanulni? Hayate lényegében ebben nőtt fel... Saját részéről kicsit sem nem biztos, hogy ha elhatározza, mostantól élénkebben, ugrásra készen figyel és ha bármikor baj van, máris ott terem Natsuki mellett, az tényleg ilyen egyszerűen fog menni, mint most gondolatban. Valahogy mégiscsak meg kell erősítenie magát... Mind az éberség részét, mind a fizikai erőnlétét fejleszteni kéne. Hát, hajrá Eizan...
- Voltunk már szorultabb helyzetben is, ezt a kilenc napot már muszáj kibírni...

Talán... talán ezt most nem kellett volna...? Egy apró mozdulat volt, de lehet, hogy mégis kicsit sok...?
Hayate Emikohoz hasonlóan igyekezett leplezni, hogy most kicsit ő is kiesett a ritmusból. Nem mert félrenézni, mert azzal rögtön elárulta volna magát, viszont a beállt csend is kezdett kicsit zavaró lenni, főleg hogy elképzelni sem tudta, mi zajlik most Emiko fejében... Gyorsan, valami témát, valamit, ami valamennyire idevág, de mégis segít elvonatkoztatni...
- Yuuka még alszik? - tette fel a szinte egyértelmű válaszú kérdést.

Natsuki bólintott.
- Ki fogjuk. Na... szia! Vigyázz magadra, de tényleg! - igértette meg utoljára. Legalábbis a mai nap utoljára... Vagy így reggeltájt... legalábbis...
Sietve kilépett az ajtón, intett még egyet az ajtóban ácsorgó fiú felé, aztán nehéz bőröndjével megindult előre. Na siessünk, nem kne elkésni!

- Igen - kapott a kérdésen Emiko. - Próbáltam minél halkabban kiosonni, fel ne ébresszem. Had pihenjen! Azért még neki is gyógyulnia kell. Apropó... Nálunk vannak az irataid, majd ha Yuuka felébred, visszaadom. Benne maradt a borítékban.

Most Eizan volt az, aki egy ideig még szemmel kísérte a házból távozó Natsukit. Furcsa, tegnap ez a kép pont fordítva játszódott le...
Mikor már csak állt az ajtóban, de már nem igen volt kit néznie, végre rávette magát, hogy bemenjen. Akkor lássuk azt a minimális rumlit. Sürgősen kell valami, ami lefoglalja! Ez esetben úgy látszik, ez a takarítás lesz, utána... utána majd kiderül.

Benawi elmélázva várt a buszra. Vajon most is összefut Kentával? Hát... ehhez túl sok minden kéne... Egy hajóra menni... ami azért jó lenne, meg logikus is... Egy időpontban. Ehhez neki is a személyzet részének kéne lennie. Ami szintén logikus. Azért nem esett annyira kétségbe, mikor nem látta a fiút. Ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy mindenki külön utazik. Azt meg pláne nem, hogy bajba kerültek. De azért a kétely ott mozgolódott benne.

Hayate enyhén összevonta a szemöldökét. Iratai...? Ja, hogy a hamis személyi, útlevél, meg ilyenek. Tényleg, hiszen egyben adta oda a borítékot, elfelejtette kivenni a saját dolgait belőle. Majd rövidesen memorizálnia is kellene az új nevét, meg mostantól nem nagyon szabadna hallgatnia a Hayaté-ra. Bár annyira nem vészes, máskor is dolgozott már álnéven. Bár az ő esetében a 'dolgozott' kissé talán erős kifejezés...
- Rendben, köszi - bólintott Emiko válaszára. - Egyre reálisabb esélyét látom annak, hogy a többiekkel egy fedélzeten utazzunk. Egyszerre, de mégis külön-külön. Cseles...

Kazu tényleg viszonylag kényelmes tempóban készült el, és most már nagyjából ki is ismerte magát az utcák között. Tehát megint új városba kell mennie, csak most máshova. Mondjuk logikus, hogy víz mellé küldik, ha már hajóval ment.
Te jó ég... Már most elveszettnek érezte magát, ahogy a személyzetben betöltendő szerepére gondolt. Menni fog ez neki? Nem bukik majd le? Annyi mindenre kell figyelni, hogy véletlenül se szólja el magát. Egy kicsit több magabiztosság nem ártana...

Emiko bólintott.
- Igen. Az. De nehéz lesz ismeretlenként viselkednünk a többiekkel... Ha már én a kívülálló is így érzem, akkor pláne.
Elhallgatott egy kicsit, látszott, hogy témát váltani készül, de ez nem az a típusú, amit egy by the way betoldással el tudott volna intézni.
- Kicsit aggódom, hogy itt a folyosón beszélgetünk. Felébreszthetjük Yuukát, vagy valaki véletlenül feljön meglátja, és legrosszabb esetben meg is hallja... Mit szólnál, ha... bemennénk a szobádba? - tette fel a kérdést, nem is annyira esetlen arckifejzéssel és hangsúllyal, mint várta az iménti jelenet után. - Már ha nem gond! - tette hozzá még gyorsan.

Midori szokás szerint nem bírt magával. Visszaaludni már képtelen lett volna, cirka egy órára felesleges is - legalábbis szerinte -, viszont nem nagyon volt ötlete, mit csináljon. Egy ablakon át figyelni a világot nem kissé volt szűk neki, de nem ruccanhatott el csak így sétálni. Hagyjon talán egy üzenetet az asztalon? Ekkora halkan megkordult a gyomra. Vaagy, csinál reggelit! Nem, más házában nem illik kiszolgálni magad! Még ha főznél neki is, ki tudja mit szabad felhasználnod, mit nem. Ez nem egy nyertes ötlet... Viszont éhes... Mikor ébred már fel a házigazda?! Igyekezett nem nagyon mocorogni unalmában, nem illene felébreszteni a bútornyikorgatással. Se. De ez a séta egyre jobban hangzott. Megreggelizni egy parti kis vendéglátó teraszán... Szép lehet... De illik elmenni így? Hogy Morinaga külön felhívta rá a figyelmét, h viselkedjen, minden alaposan átrágott, hogy egy nem-Midori megtenné-e. És arra kellett jutnia, hogy egy nem Midori szépen, csendben, nyugton ülne... De hát ő Midori!

Hayate igyekezett továbbra is higgadtnak és megfontoltnak mutatkozni, de tartott tőle, hogy nem sikerült teljesen megőriznie álcáját. Igen, ez a kérdés most még jobban kibillentette. Mondjuk tény, hogy ő is hasonlótól tartott, azért fülelt közben lázasan, és igen, ez tényleg biztosabb lenne.
- Nem, nem az... - lesett lopva a szobája felé. Huhh, még jó, hogy nem az a rendetlen típus... Attól eltekintve ez az előző válasz kicsit erőtlennek sikerült. Vagy csak ő érezte annak? Talán amiatt jelent meg egy halvány mosoly az arcán, hogy enyhítse ezt a látszatot? Vagy megint csak zavarát akarja leplezni? - Már ha nem zavar, hogy később a "testőröd" szobájából látnak majd kijönni. Bár az még hihető is, hogy előzetes egyeztetést tartottunk az utazást illetőleg...

Daisuke már most nem tudta, miért is kelt fel olyan korán. Tessék, mindent megcsinált. Vett egy frissítő zuhanyt, alkotott reggelit és kivételesen még rendet is rakott maga után. És most? Még bőven ráér elindulni. Na jó, még fél, legfeljebb egy órát kihúz valahogy, utána elindul. Az utazás egy kicsit majd elvesz az idejéből, és ha előbb ér oda, talán még felfedezni is lesz ideje. És ez utóbbi kétség kívül jól hangzott.

Emiko kicsit elbizonytalanodott Hayate arcát figyelve. Nem örül neki...? Sejtette, hogy nem utasítja el, az udvariatlan lenne. De most kicsit ráerőltette magát, igaz? Vonuljon gyorsan vissza? A fenée is, nem kerülheti állandóan! Akkor sose jutnak sehova...
- Vagy nem fognak látni - felelte kissé eröltetetten visszamosolyogva. - Majd akkor jövök ki, mikor nincs itt senki. Mellesleg... ha nem sikerül ott a te terved. Na, jól elvettem az összes kifogásod, hogy kimássz ebből a kellemetlen felvetésből, mi? - kérdezte viccesen. Valami olyasmit tervezett, amivle rejtetten kibúvót ad Hayatének, hogy gond nélkül visszautasíthassa, de amint kimondta, érezte, hogy az ellenkezője sikerült. Most már pláne bántó lenne azt mondania, hogy bocs nem... Pff... ügyes lány... nagyon ügyesss...

Hayate is megérezte, hogy most 'csapdába' esett. És nem is először! Hogy csinálja ezt a lány? Nem mintha nem lenne csábító az ötlet, hogy kicsivel tovább lehessenek zavartalanul kettesben, de vajon helyes is? Ugye nem csak ki akarja használni Emikot, hogy legyen végre kibe kapaszkodnia?
Gondolatban jól fejbe vágta magát, majd elgondolkodva simított végig az állán.
- Hát jó... Viszont ne félj, nem felejtem el azt a fán alvásos felvetést. Úgyis kíváncsi vagyok, mi minden nő Amerikában.
Próbált nem feszélyezettnek tűnni, ahogy a szobája felé tessékelte Emikot. Csak nyugalom, Hayate. Miért is kéne úgy izgulnod...?

Kenta a fejét forgatva keresgélt a kikötőben, itt kéne lennie valahol... Hmm... á, ez lesz az az épület! Kicsit korábban ért ide, de sebaj... Megvolt az esélye, hogy jól eltéved. Csak szerencséje volt. Besétált, megérdeklődte merre lesz a műszaki-számításrechnikai részleg eligazítása, és elindult tovább a hosszú folyosón.

Fán alvás? Oké, Hayate, le sem tagadhatod, hogy ugyanott jársz gondolatban mint én... De végülis ennek jónak kell lennie, nem? Mármint, oké, beég, viszont, ha a fiú nem érti félre az ösztönös reakcióit, akkor talán ugyanazt érzik..., vagyis gondolják!, egymással kapcsolatban... Leplezetlen kíváncsisággal lesett körbe, ahogy a fiú becsukta mögöttük az ajtót.
- Nahát, nem semmi! Micsoda rend van! Szép... Azt hittem minden srác trehány... Talán csak rossz környezetből ismerem őket... - csóválta a fejét. - Akárhogyis, nemhogy egy délután, Ichiru egy óra altt bárhol rumlit csinál... - észrevehető fáziskézéssel ugyan, de hozzátette a kis t betűt, az arcán viszont semmi sme látszódott.

Pontosan egy busszal, más mértékegységben nagyjából fél órával később Benawi is befutott, s meglepetésére Kentával ugyanott találkozott, ahova őt is rendelték. Nem csak egy épület, egy terem is! Örült, hogy még van több mint negyed órájuk addig az időpontig, míg odarendelték őket, hisz mindenképp ki kellett faggatnia őt. Próbálta úgy megszólítni őt, mint egy idegent, és általános témákról beszélgetni, mintha cska unatkozna, és egy leendő kollégát akarna megismerni, na meg rajta keresztül főleg a melót. De mivel senki se figyelt rájuk könnyedén odébb tudtak húzódni, hogy megtárgyalják a leveleik tartalmát. Mindkét fiú jelentősen megkönnyebbült. Akkor valószínű a lányok is biztonságban vannak! Bár Benawit még a a bizonyos Hayate-probléma is aggasztotta. És kivételesen nem Yuuka volt az, akit jobban féltett. Annyira azért megbízott a fiúban, hogy nem bántaná a lányokat, sőt hitt benne, hogy megvédi őket, ha kell, azonban...

- Igyekszik az ember... - felelte Hayate, és közben feltűnésmentesen lehajtotta bőröndje tetejét. Még csak az kéne, hogy a következő pillanatban Emiko már az alsóit mustrálja... Viszont el kell ismerni, az elismerés, még ha kicsi is volt, azért jól esett. Nem mintha lett volna választása, enyhén belé ivódott az évek alatt, hogy ha nem tart rendet, akkor... akkor rövid távon baj lesz. Bár alapból nem is volt olyan sok tulajdona. Kíváncsi volt azért, mit gondolhatott a személyzet, mikor a nagy fényűzésből hirtelen puritán egyszerűségbe került, ha belépett az ő szobájába. Vagy az a szoba esetleg 'tiltott' volt számukra? Már nem tudja meg, de annyira nem is érdekli. Annyira nem nőtt a szívéhez az a kis zug...
Ám Ichiru nevének hallatán ismét elfogta valami kellemetlen érzés. Tényleg jó ötlet ez? Alig egy hét telt el... Bár nem tudta, pontosan milyen kapcsolatban állt Emiko a fiúval, és hogy volt-e közöttük bármi kezdetleges... Egy hét elég arra, hogy feldolgozzon valami hasonló erejűt? Mert ha nem, képes lesz vajon a támasz szerepét vállalni? Ugye Emiko nem csak menekül hozzá... hogy ne legyen egyedül? Ugye több is van mögötte? Ha csak minimálisan, de azért több...
És tessék... most megint itt van téma nélkül. Miért is jöttek ide be...?

Shouri szinte kipattant az ágyából. Ez az álom... még ráadásul ez is?! Miért kell még az álmában is megjelennie minden jelenlegi bajának?! Remek, eleve jól indul a napja. Miért van olyan érzése, hogy a későbbiek során sem nagyon fog javulni?
Vajon, ha kioszt majd egy-két baráti pofont a gyerekek között, azért nagy megrovást kapna? Valahogy csak meg kell nekik tanítani, mit szabad és mit nem, nem? Bár tartott tőle, hogy gazdag emberek kölykeit nem éri meg akár csak minimálisan is helyre rakni, mert végül a szülők még a gatyát is leperlik róla, és akkor nem segít majd a hatalmas Morinaga. De tényleg olyannak látszik, aki kibírja? Ő biztos nem fog velük játszani, ezt már most kiköti!

Emiko közben szobafelmérés címén azt is találgatta, hol foglalhatna helyet. Azért csak nem fog szó nélkül lecsüccsenni egy fiú ágyára. De nem igazán talált mást, hát inkább tovább ácsorgott.
- Örülök, hogy te is ilyen szép tágas szobát kaptál. Féltem, hogy ebben is máshogy kezelnek majd téged.
Bár biztos, csak azért, mert itt az előkelőbb szobák vannak, ha közel akarták elhelyezni, nem is tudtak volna kicist szobát adni neki, akárhogyis akarják. Ehh... Jellemző... De ezt inkább nem osztotta meg a fiúval, ha neki nem jut eszébe, hát jobb is, legalább nem esik rosszul neki. Bár ki tudja, lehet, hogy nem is zavarná. Végülis ő mondta, hogy jobb is, hogy nem rajta van a figyelem.

- Nem ülsz le...? - kezdte a lány előző nézelődésére gondolva Hayate, de rövidesen ő is arra a következtetésre jutott, hogy az ágyától eltekintve valóban kevés ilyen hely van - tekintve, hogy az egyetlen ülőalkalmatosságán jelenleg a bőröndje foglalt helyet. Hehh, még jó, hogy valamennyire az ágyát is összedobta. Mivel már az előbb kimondta a kérdést, most már elég hülyén nézne ki, hogy "Ja ne, mégse. Az ágyamra azért ne..."
A tágas szoba megjegyzést inkább válasz nélkül hagyta. Épp elég ideje volt rá eddigi élete során, hogy megutálja a hasonló szobákat... Másrészről viszont tényleg jó volt Emikoék közelében lenni. Így nagyobb volt rá az esély, hogy összefuthattak - lásd például most.
- Apropó, mondtak neked valamit arról, hogy mikor indulunk? Velem nem nagyon egyeztettek, így csak annyit tudtam kikövetkeztetni, hogy azért még van időnk. Szerintem az itteniek nagy része még így is alszik.

Emiko jobb híján helyet foglalt a földön. Ezt biztos nem szeretik ezek a kényes ruhák, furcsa is volt benne leülni, be kellett húznia a térdét, dehát...
- Nem mondhatod, hogy nem vagyok találékony - nevetett halkan. - Egyébként azt mondták, reeendkívül korán kell kelnünk, úgyhogy már kilenckor ébresztenek, jó mi? Addig még van egy óránk. Majd kicsivel előtte átlopózom a szobámba - tette hozzá. - Vagyis... ha nagyon untatlak majd előbb is mehetek...! - Már megint későn esett le neki mit mondd.
- Figyeled? Mindig ilyeneket beszélek, ha veled vagyok... Ez vicces... Mit gondolsz, mért vagy ilyen hatással rám?
Ez az, inkább beszéljünk az érthetetlenről, hátha ez jobban bejön, mint a témakerülés... Egyébként is... ha égetjük magunk, legalább már égjünk nagyot! A dolgokat vagy rendesen kell csinálni, vagy sehogy!

Nami ritkán ébredt egyből olyan éberen, mint most. Szinte felpattant az ágyban, és sietve lecsekkolta a földön alvó Shinji... helyét... Ez meg hova tűnt?! Ijedten forgolódott körbe, mint aki azonnal a fiú támadását várja, de sehol se látta. Na szép... Meglépett? Na, legalább kihasználhatja az időt arra, hogy gond nélkül átöltözzön. Sietve rendbeszedte magát, aztán elindult felderíteni a terepet, főleg ami az egy négyzetméterre eső Shinjisűrűséget illeti.

Hayate enyhén megcsóválta a fejét, majd követve Emiko példáját ő is leült a földre. Szépen kijátszotta a kelepcét, bár gyanította, hogy ezt a fajta ruhát nem ilyen üléshez tervezték. De hát ha nem látják, nem fáj nekik és nem fognak reklamálni vagy leteremteni érte.
Azt eddig is tudta, hogy Emiko gyakran nyíltan kimondta a véleményét és a gondolatait, de valamiért mégis mindig meglepte, mikor hirtelen hasonló témára terelődött a szó. Mint például ez a legutóbbi felvetés...
- Ha rájössz a megfejtésre, mondd már el nekem is, talán én is hasznosíthatnám - mosolyodott el. - Amúgy ha már te így, akkor kérdésre kérdés a válasz. Hogy van az, hogy egész eddigi életem során összesítve nem kerültem annyi olyan helyzetbe, mikor elakad a szavam és nem tudom, mit is kéne mondani, mint azóta, mióta téged ismerlek?

Eizan már egy ideje mindennel végzett, és csak nem tudott magának más elfoglaltságot találni. Tévé kilőve, nincs most hozzá hangulata. Most maradjon még itt szenvedni? Na nem, épp elég volt ez is...
Gyorsan összeszedte a maradék cuccát, gyorsan ellenőrzött még mindent, majd elhagyta a házat. A kulcsot jobb híján visszarakta a lábtörlő alá, miután becsukta az ajtót, majd megfelelő busz után kezdett kutatni, vagy bármi olyanért, ami kivisz a kívánt helyre. Legfeljebb kicsit előbb érkezik, ez van...

Emiko meglepetten nézett a fiúra. Még ez is... Ez már tényleg úgy hangzik, mintha... Ha csak nem szórakozik vele... Végülis nagyon leengedett a védelmén, és Hayate okos srác, biztos átlátja már a helyzetet. És ha ki akarja játszani, hát könnyedén megteheti. Ebben talán igaza van Benawinak... Csakhogy... Mért lenne rá oka? Ha csak nem az a "ha-ha-ha, az ujjam köré csavartam az ellenfél katonáját" típus, akkor nem igazán van. Mert hát tény, hogy annak is megvan az izgalma, hogy elcsábítasz valakit, aki a másik érdekcsoporthoz tartozik, és igaz, hogy Hayate már nem, de... de attól sokáig ott volt, a feladat így még ugyanaz. Vajon ilyenféle? Ezt ne tudhatja, még nem ismeri annyira őt...
- Hát nem vagy túl segítőkész... - mormogta, s karbafonta a kezét. - Nem tudom akkor nekem mért kéne válaszolnom.
No persze Hayate biztos költőinek szánta a kérdést, de ő maga pont az a típus volt, aki a költőinek hangzó kérdésekre is feltétlen választ vár.
- Mindenesetre - enyhült meg - ezzel kicsit én is hasonlóan vagyok. Nem sok embert ismerek, aki hebegés-habogásra késztet. Általában tudom mit akarok beszélni. Eddig csak egyvalaki tudott elbizonytalanítani... - számolta össze gyorsan gondolatban. Az az egy példa azonban még jobban zavarbahozta, mert megerősítette önelemző feltételezését. Hát ez kellemetlen... Ez tényleg nagyon kellemetlen. Majd összehoz egy érvek-ellenérvek táblázatot, hátha abból még kiokoskodhatja, hogy téved... Vagy valami...

Elszámolta magát, hogy számolhatta így el magát?! Jól van, az mondjuk nem az ő hibája, hogy a közlekedés nem akar neki segíteni...
Kazu az utolsó pár métert már szinte futva tette meg, de a hatalmas hajótestet látva mégis szinte lehorgonyzott. Azta... És ezzel fognak menni? Nem semmi, az tény. Mennyibe kerülhet rá egy út? Bizonyára nem fizetné ki zsebből sem most, sem később bármikor. De azért... nem rossza, na!
Csak gyorsan, inkább essen be pár perccel előbb, nem szeret pontosan akkorra érkezni, amikorra mondták. Oké, akkor hát rajta! Tudd meg, hogy mit is kéne itt csinálnod. Meg kéne kérdezned valakit... á, mondjuk azt az embert ott. Követve az utasításokat bizonyára könnyebben eligazodsz majd, ha csak szemernyivel, de akkor is könnyebben.

Hayate valamiért nem akart rákérdezni, hogy ki volt az az egy. Semmi köze nincs hozzá, akár ismerte az illetőt, akár nem. A feltételezéseit inkább megtartotta magának.
Eleinte igyekezett elfojtani azt a furcsa bizsergés-szerű valamit, ami Emikoval való beszélgetései során újra meg újra rátört, de most már meg sem próbált küzdeni ellene. Eddig sem tudta legyőzni, és különben is, ilyesfajta láthatatlan ellenség ellen mégis hogyan küzdjön? Ilyesmire nemigen készítették fel korábban... Bezzeg arra igen, hogy hogyan tűrje a fájdalmat.
- A felvetés jogos - bólintott Hayate. - Órákig bombázhatnánk egymást hasonló kérdésekkel, de gyanítom, hogy nem nagyon kapnánk választ. Ami meg a második felét illeti... eddig én sem nagyon voltam hajlamos a bizonytalankodásra meg hasonlóakra...
"És ez valamilyen szinten ijesztő is számomra..."
- De hát... nem is lennék igazán ember, ha néha nem éreznék hasonlóakat. Pedig most már épp ideje... - fejezte be szomorú mosollyal.
Igen, itt az ideje tényleg érezni. Legyen az düh, kétségbeesés, vagy éppen boldogság. Bármi, csak jelezze... jelezze, hogy most már nem az az érzéketlen valaki, akinek szánták.

- Ez egy kicsit félelmetes... - jegyezte meg Emiko, nem is tudva, hogy a fiú is pont erre gondolt. - Szerintem nem baj, ha az ember eltökélt, és nehéz eltéríteni a szándékától. Nem hiszem, hogy ne lenne emberi dolog, ha valaki ilyen. Persze, jó az, ha meg tudsz bízni máskoban, de... Egy olyan országban nőttönk fel, ahol ez elég nehéz, nem? Senki se várhatja el, hogy feltétel nélkül adjunk a másik véleményére. Ha valaki szerint ez kevésbé emberi, hát... Ő baja... Szerintem megbocsátható.

Kazushige azon kapta magát, hogy ha lassú tempóban is, de azért pörögnek körülötte az események. Hamarosan egy épületben találta magát néhány ember társaságában valamiféle eligazításon, ahol azon túl, hogy sok hasznos dologgal ellátták - például a feladata pontosabb leírásával és még egy térképről is az adott hajóról, aminek már most rendkívül örült -, kifejezték afelőli reményeiket is, hogy bizonyára remekül megfelel majd az elvárásoknak, hiszen ilyen felelősségteljes munkát nem igazán szoktak külsősnek kiadni, pláne nem ilyen fiatalnak. De ha már valakinek ilyen szakmai tapasztalata van...
Na ezen a ponton enyhén nyelt egyet, és próbált olyan fejet vágni, mint aki teljes erejével meg akar felelni az elvárásoknak és tényleg hű de nagyon ért a dolgokhoz (mondjuk tükörbe nem mert volna nézni, hogy amúgy milyen arcot vág).
Ezután a néhány - számára - kellemetlen perc után jöhetett a lényeg, mikor is végigvezették őket a hajó lényegesebb részein. Ez alól természetesen nem maradhatott ki maga a raktár sem, későbbi munkahelye, és például a konyha, ami ugyebár saját raktárral bírt az élelmiszerek szempontjából.
Egy ideig még sikerült úgy is éreznie, hogy mindezt tényleg meg tudja majd csinálni, és igen, tényleg meg akar felelni. Mert ha gyanút kelt... na jó, maradjunk abban, hogy inkább nem kelt majd gyanút, az biztosabb...

Natsuki kétségbeesetten igyekezett a parton. Oké, már most elkésett, remek... Mire megtalálja a helyet még jobban el fog! Percekkel később zihálva esett be a terembem ahova a portás útmutatásai küldték. Sietve elnézést kért, magyarázkodott, hogy először jár itt, és kissé eltévedt, de gyorsan elhallgattatta az - úgy néz ki - egyik felettese.
- Szerencséje van, épp indulni készülünk a hajóra. Ha pár perccel később jön, már nehezebben találna meg bennünket! Javaslom út közben érdeklődje meg miről maradt le!
- Igenis! - biccentett egy aprót, a mély meghajlás azért valahogy nem volt ínyére. Követte a csoportot, s odaszegődött az egyik japán lány mellé, a saját nyelvükön azért mégis könnyebb lesz, hiába tud angolul, és biztos kedvesebb is lesz vele! Várjunk csak... Te jó ég! Az utasok! Velük... velük majd jórészt angolul kell beszélnie, igaz? Te jószagú...! Ha ez előbb eszébe jut, nem unatkozott volna annyira tegnap délután! Na most mikor lesz ideje felfrissíteni az angoltudását, és ugyan honnan? Van vajon könyvtár egy ilyen hajón?

Hayate hálásan nézett Emikora.
- Szeretem, hogy legtöbbször tudod, mit kell mondani... - felelte. - De... néha kicsit mégis aggaszt, hogy lényegében semmit sem tudok felmutatni emberi kapcsolatok terén. Jó, Nobuval egész jól meglettünk a végére, de még mindig inkább csak havernak tudom nevezni. Mert Shinji a barátja, nem én... Nem mintha olyan könnyen mennének a dolgok, hogy az ember egyik napról a másikra szerez jobbnál jobb barátokat, de... lesznek nekem valaha tényleg olyan barátaim, akikre tényleg úgy tudok majd nézni...?
Elgondolkodva vizsgálgatta a földet, majd felkapta a fejét, mikor észrevette, milyen messzire kalandozott.
- Ó... bocsánat. Nem akartam így belemenni a témába...
Erről annyit, hogy ő nem képes az érzelmekre. De igen, Hayate, igen is képes vagy rájuk! Csak te próbálod magad mindig meggyőzni az ellenkezőjéről. Miért is? Csak nem félted magadtól az embereket? Miért félsz ennyire attól, hogy csalódni fognak benned...? Miért, mikor nem szokásod félni...

- Hé, én ezt tényleg így gondolom! - kérte ki magának Emiko. - Mellesleg hülyeségeket beszélsz! - szögezte le. - Bánt téged, mert úgy érzed, keveset "tudsz felmutatni emberi kapcsolatok terén". Ergó odafigyelsz ezekre a dolgokra és nagyon is a szívedre veszed! Nem gondolod hogy ez egy kicsit ellentétes? Meg... kicsit féltékeny vagy Shinjire... na olyan pasisan féltékeny, tudod... Ez is valami... Meg... itt vagyunk mi is... ez is emberi kapcsolat, nem? Legalábbis relatíve ritkán érzem magam majomnak... A barátság meg... az egy kicsit bonyolult dolog, tudod... Én se sok olyan igazi barátot mondhatok el magamnak... Ott van Kyoichi, benne megbízom, és szokott okos dolgokat is mondani és jól érzem magam a társaságában, bírom a poénjait. Azt hiszem őt nevezhetem barátnak. És hány éve is ismerem? Hmm... tíz éve, igen, ez pont tíz. Aztán ott van Benawi, meg volt Ichiru, őket is idestova nyolc-kilenc éve ismerem... A többiek... Teljesen nem bíznék bennük. És nem is állnak annyira közel hozzám. Pedig az én kis csapatom, még csak azt sem mondhatom, hogy csalódtam bennük, vagy valami... egyszerűen nem. Meg ott vanna a régiek... ismerem őket is egy ideje, korábban felnéztem rájuk, nélkülük nem jöhetett volna létre az a bázis, én még az ötleteléshez is fiatal voltam, nemhogy a kivitelezéshez... Ha Kyoichi bátyja nem karolja fel az ötletem, semmi se lett volna belőle... De... valahogy az idők során ők "felnőttek" lettek, kiszálltak a dolgból, és eltávolodtunk egymástól... Talán régen barátok voltunk, most már csak emléknek hívnám. Szóval... nem hiszem, hogy nagyon le lennél maradva bármiről is. Na meg Nobu és Shinji barátsága... Te lelőnéd a legjobb barátod? Hát nemtom... Oké, hogy minden relatív, de ez egy kicsit túlzás...

Haruka félrerakta a könyvét és unottan felsóhajtott. Jól van, ebből ennyi most elég volt. Ehh, még csak ennyi az idő?! Akkor Tatsut sem verheti fel. Mit csináljon?
Hangosan megkordult a hasa, hogy így adjon neki ötletet.
Na jó, éppenséggel megpróbálhat összedobni valami egyszerű reggelifélét. Mondjuk lehet, hogy utólag nem lesz benne köszönet... Azért vicces, hogy az apró, bonyolult alkatrészekhez jobban ért, mint mondjuk egy egyszerű leves elkészítéséhez.

- Szép jó reggelt! - köszöntötte Midorit a kapitány. - Nem gondoltam, hogy előttem ébredsz. Reggeliztél? - érdeklődött. Midori lassan megrázta a fejét. Nem akarta kellemetlen helyzetbe hozni vendéglátóját.
- Értem, azért biztos éhes vagy már. Ha izgulsz is, kéne valamit enned. Nem igazán vagyok egy szakács-alkat, mint tegnap láthattad, keress csak valamit magadnak a hűtőben, addig én elintézek pár dolgot. Nemsoká indulunk a hajóra!
Midori bólintott, és mint egy oroszlán cserkészte be áldozatát - a konyhát: Lassan közeledett felé, aztán amint eltűnt minden vetélytárs a láthatárból rávetette magát.

Hamarosan Kentáék is felmentek a hajóra, és akkor már másfelé vitte az útja, mint Benawit. Ők a gépház felé igyekeztek, Kentáék csapata viszont az utastérbe. Hamarosan takarítók hadseregét kellett kerülgetnie, s egy életnek tűnt, míg elérték a céljukat, s újabb több mint félórás beszámolót kellett végighallgatniuk. Hajó ide vagy oda, ezek számítástechnikai dolgok voltak, meg általános tűzvédelmi szabályok és társaik, ezek neki nem sok újdonságot mondtak. Azért fegyelmezetten figyelt.

Az utolsó mondatokat hallva Hayate keserűen elmosolyodott.
- Most, hogy így mondod, az tényleg nem volt szép húzás tőle - célzott ő is Shinji és Nobu hajón történt 'afférjára'. - Enyhén... Igazad van, ilyesmi barát nem akarok lenni, még akkor sem, ha most látszólag rendben mennek közöttük a dolgok. Bár Nobu és a 'rendben menés' között megint csak érdekes kapcsolat áll fenn... Bocs, ez kicsit gonosz volt. És igen, tudom... tudom, hogy türelmesnek kell lennem, nemcsak magammal, hanem másokkal is. A barátok és hasonlók nem nőnek minden második fán, ez világos. Meg végtére is... tényleg nem vagyunk majmok. Még jó. Bár várjál csak... nem egyszer aludtam már fán, mi van... mi van ha néha mégis hajlok afelé?
Próbált komoly, kétségbeesett fejet vágni, de nem bírta sokáig és fejcsóválva elmosolyodott.
- Tessék, máris valamivel jobb kedvre derítettél. Köszönöm... - nézett Emiko szemeibe.