10. fejezet - Mert még mindig tudunk mit írni

A nőnek ehhez már le kellett ülnie. Most már egészen úgy nézett Ichirora, mintha egy yeti lépett volna be a házába.
- Azt se tudod, hova megyünk? - kérdezte teljes döbbenettel. - Dehát akkor mégis mit keresel itt?! Milyen célból jössz és...? Nem értem...

- Hát nem tudom - rázta meg a fejét Emiko. - Furán hangzik...
Elgondolkodva nézte a fiút és megpróbálta elképzelni milyen lehetett a kis Hayate, ahogy kiszökik a szép nagy házukból, hogy egy fa tetején aludjon... Huhh... Ez annyira... magányosan hangzik...

Ichiro igyekezett nem elveszíteni a türelmét, de be kellett látnia, hogy ez már több, mint komikus. Itt vannak ők ketten, akik pár perc elteltével már most nem csípik egymást, és igazából azt sem tudják, kicsoda a másik, de azért ki tudja meddig eddig kell utazniuk, egy szobában! Ja, és persze nem mondhatja el, ki is ő valójában és mi a jóért is kell együtt utazniuk. Remek, roppant felemelő...
- De, természetesen azt tudom, hova, legalábbis nagyvonalakban - kezdte, de ő inkább állva maradt. Hátha mégis mindjárt menekülnie kell. - Pusztán a részletek iránt szeretnék érdeklődni. És... ha Morinaga-san nem említette, miért is kell együtt utaznunk, akkor... sajnálom, de azt hiszem, nekem is hallgatnom kell róla. Mindenesetre előre is elnézést a zavarásért.
Bla-bla, nyali-nyali... Mit vársz, ettől szerinted elviselhetőbb lesz? Ki tudja, ki tudja... Viszont legalább ez az kitérő magyarázat talán elég lesz neki, hogy ne kérdezősködjön tovább.

- Szeretem a fura dolgokat...
Hayate elgondolkodva, arcán halvány mosollyal vizsgálta a tájat. Na igen, a furcsaságai... De ezekben legalább menedéket lelt, főként kicsin. Mikor még csak elkezdték megtörni a lelkét, de még nem sikerült nekik teljesen. Talán nem a legjobb jellemfejlődés egy gyereknek. Most már legalább tudja, hogy nem érdemes nevelni egy gyereket, a negatív példa adva van előtte. Lehet, hogy kicsit szélsőséges negatív példa, de azért mégiscsak negatív példa. Vajon... milyen lesz majd később ő apának...?

A nő bosszúsan figyelte Ichirot, láthatóan zavarta, hogy semmit nem hajlandó elárulni neki. Mintha a világ legevidensebb dolgait mondaná tájékoztatta Ichirot, nem kissé lenéző hangnemben.
- Hajóval megyünk - közölte -, nem is akármilyennel, úgyhogy fogalmam sincs, hogy nem fog ott egy ilyen közönséges fiú feltűnést kelteni. Kilenc nap, nyolc éjszakás út, rengeteg előkelő utassal, úgyhogy javaslom húzd meg magad a személyzeti szinteken. Az alsó négy emelet tisztán az, oda utasok nem is tudnak lejutni.
A fejét csóválta, és lassan felkelt a fotelról.
- Befejezem a pakolást, aztán összerámoljuk a te cuccaid is. Végülis több méretben vásároltam be, valami csak jó lesz rád... - mielőtt elindult volna a hátsó szoba felé, azért hozzátette. - Ja és a bejáratnál a cipősszekrény tetején van egy levél. Morinaga küldte neked... Nyugi, nem néztem bele... Bár érdekelt volna...

Emiko közelebb somfordált a fiúhoz.
- Hayate... - szólalt meg majd halkan. - Ha... ha egyszer ki akarom próbálni ezt a fán alvósdit... Vigyázol rám, hogy ne essek le? - kíváncsian figyelte a fiú arcát.

Daisuke gyorsan átfutotta a nem túl hosszú levél tartalmát. Tehát hajóval megy. Igen, ezt valahogy gondolta is. Hmm, és reggelre át kellene mennie abba a délebbi kikötővárosba. Remek, ő már este nem megy sehova. Inkább majd korábban kel.
Személyzetnek lett beosztva? Végülis ez is érthető, dolgozz meg az ingyen utaztatásodért. Nem is lesz feltűnő a gyerekmunka, á dehogy. Hmm, de ez már mégiscsak érdekesebben hangzik. Konyhai kisegítő. Nem is rossz, nem is rossz. A munkaköri leírás pedig... Mi? Ez valami tévedés lesz... Mosogatás?! Még hogy ő mosogasson, mikor sokkal jobban járnának, ha inkább az ételek összeállításában segítene?! Na, ezzel még lesznek gondok. Valahogy majd rá kell őket ébreszteni, hogy a főzéshez jobban ért. Ha meg nem, akkor úgysem tudja majd megállni, hogy bele ne kontárkodjon a dolgokba. Csak észre ne vegyék, mert még azt hinnék, meg akarja mérgezni az utasokat. Utána vágnák is ki a vízbe. Na az szép lenne...

- Meghiszem azt... - morogta Ichiro, miközben kelletlenül a levélért lépett. Tehát hajó. Már megint. Bár ez nem holmi katonai valami, hanem ezek szerint igazi luxuskiszerelésű. Legalább szenet lapátolnia nem kell meg hasonlók, bár... talán jobban járna, mint a nő mellett. Valahogy túl kell élnie. Majd kerüli, amikor csak lehet. Reggelig úgyis "dolgozik", délelőtt alszik, egész jó arány. Miféle művésznőcske lehet ez?
Na és arra is kíváncsi lesz, milyen cuccokat vásárolt neki össze. De előbb lássuk azt a levelet. Talán rögtön ezt kellett volna kérnie, és akkor nem tűnt volna fel olyan hülye színben. Na most már mindegy.

Midori kíváncsian mérte végig a csinos, kifejezetten olyan... mesebeli stílusú házat. Mármint abban a tekintetben, hogy inkább régiesebb stílusú volt, nem mint azok a modern fehérre meszelt falú házak, ez egy kisebb faház volt, az a tipikus halászház, ahogy magában nevezte. Nemhogy kertje, odvara se volt a háznak, gyakorlatilag a házat az utcától csupán az ajtó választotta el. Csengőt nem talált így kopogtatott. Egy idősebb úr nyitott ajtót, és a lány meglepetésében majdnem ugrott pár métert, mikor a saját nevén szólította.
- I... igen, én vagyok az... - nyögte ki egy kissé ijedten is. Lehet, hogy Kenta aggodalma mégse volt alaptalan?
Az úr beinvitálta a házba, mondván, jobb ha egy meleg kakaó mellett, odabenn beszélgetnek. Midori kicsit félszegen követte a férfit, nem igazán tudta leküzdeni hirtelen feltörő bizalmatlanságát.
- Maga Morinaga barátja? - kérdezte óvatosan.
- Barát? - kérdezett az vissza. - Hmm, igen, igen, azt hiszem monhatjuk ezt, elvégre nem bízna rám ilyen fontos dolgot, ha nem lennénk igaz?
- Fontos...?
- Kijuttatni egy ilyen fiatal csinos hölgyet az országból - bólintott. - És úgy tudom, nem egyedül vagy...
- Ne-em... - válaszolta bizonytalanul. Mennyit tudhat?
- Na, ne legyél ennyire zavarban, foglalj csak helyet, szép sorjában elmagyarázok mindent!

Hayate Emiko szavaira magához tért gondolatai közül. Hopsz, most amúgy is figyelnie kell, nem szabad elkószálnia. Várjunk csak, mit mondott...?
- Mármint... odafönt? - kérdezte a lány vonásait fürkészve. Igen, valószínűleg arra célzott, nem is arról, hogy lentről. - A legnagyobb örömmel - mosolyodott el. - De csak ha tényleg bevállalod - tette hozzá még élcelődőn.

- Hát akkor mi is itt hagyunk - kezdett készülődni Haruka.
- Nem baj, legalább idáig volt társaságom - biccentett Hiroshi. - És mégiscsak élvezetesebb volt veletek utazni, mint... mint bizonyos egyénekkel. Akkor hát... sok szerencsét nektek.
- Neked is - vette föl Tatsuya is a táskáját. - Még találkozunk.
- Naná - vigyorgott Hiroshi. - Ichirot is gatyába kell még ráznom párszor, Kazuról nem beszélve. Van még dolgom bőven ezzel a bagázzsal.

- Hmmpf, ez jellemző Morinagára - húzta fel az orrát Nami. Shinji nem felelt, inkább tüzetesen szemlélte a házat, ami felé közeledtek. Az övé lehet? Azé a pasasé? Kissé meglepődött, mikor Nami azonnal megtalálta a kapucsengőt, és jól tudta, hogy kell kezelni. Na nem mintha, ő nem jött volna rá, de Nami olyan... rutinosan kezdett el beszélgetni a készülékkel... Vagyis a túloldalán levő valamiféle beosztottal. Újabb meglepetés volt, hogy az ott dolgozókon kívül senki sem fogadta őket, úgy tűnt az övék a ház, egy időre legalábbis. A korábban megismert hang felvezette őket a szobájukba, aztán sietve magukra hagyta őket. Úgy tűnt, most már a lány is valamivel feszültebb.
- Egy... szoba? - meredt furcsa arckifejezéssel az ajtóra. - Nem igazán értem, azért nem olyan kicsit ez a ház, még 4-5 szoba tuti van benne, és nincs itt senki... Miért csak egy? Annyira nem nézel ki lányo...
- Csend! - szólt rá Shinji, és benyitott a szobába. - Fantasztikus, még egy levél... - jegyezte meg epésen. - Igen, abból is csak egy kettőnkre, úgyhogy...
Elhallgatott, mert egy nő jelent meg, sűrű bocsánatkérések közepette, hogy megzavarja őket. Arról érdeklődött, hogy mikor óhajtanak indulni másnap, valamint nagyon gratulált valamihez, amit Nami már tényleg abszolút nem értett. Ezúttal Shinji húzta ki őket a bajból.
- Még nem döntöttük el, majd értesítem! - szólt, mire a nő hajlangott egy sort, és elsietett. - Oké, most már érdekel az a levél... - csóválta a fejét.

Á, tehát egy táncosnő. Így már mindjárt érthető finnyás kisasszony viselkedése. Vagyis bocsánat... miért beszél így 'drága' nővérkéjéről? Akinek mellesleg még a nevét sem tudja... Mindegy, ami késik, nem múlik. Ó és igen, itt az info a hajóról is. Remek, mégiscsak a levelet kellett volna előbb. De hát istenem, kissé összezavarodott azon, hogy mégis talált valakit!
És amúgy... most merre? Azért mégsem illene elmászkálnia egy idegen lakásában. Akkor esetleg... vár. Abban már úgyis olyan skilles.

Emiko eredetileg csak heccelésnek szánta a kérdést, zavarba akarta hozni a fiút, de aztán, talán pont emiatt, ahogy a fiú feltette a kérdését, maga is elképzelte a helyzetet, és a saját csapdájába esett. Nem nagyon tetszett neki ez az egész faágon alvós kitalálás, de ahogy belegondolt, hogy Hayate átkarolja és ő hozzábújva merül álomba... Képtelen lett volna közölni a sráccal, hogy nyugi, csak szórakoztam veled... Már nem is hangzott oylan rosszul az ötlet.
- Azt hiszed megijeszthet ilyesmi? - húzta ki magát, és a tőle telhető legjobban igyekezett palástolni futó zavarát.

Kazushige végre belátta, hogy egyedül nagyon nem megy neki a tájékozódás. Kénytelen elismerni, hogy meg kell kérdeznie valakit. Mondjuk azt a nőt ott, egész szimpatikusnak látszik. Csak nem harapja le a fejét...
Ó... tehát a másik irány? Jellemző...
Megköszönte a segítséget és egy hosszú sóhajtás után megindult visszafelé.

Shouri elég hamar rájött, hogy egyedül van a lakásban. Rendben, úgysem nagyon vágyott most társaságra. Vagyis vágyni vágyott, de most nem lehetséges iderángatni Harukát. Ó, a francba is...
Mindegy, felesleges megint ezen húznia magát, inkább lássuk azt a levelet. Már alig várja...
Hajóval megy, nem is olyan meglepő. És dolgoznia kell, amihez viszont nem nagyon fűlik a foga. Mindegy, néhány dologért meg kell szenvedni. Csak nem hal bele. De mit is kell csinálnia? Azt itt nem írja... Na majd megnézi a mellékletekben. Hmm, mondjuk ebben. Hamis személyi, ez is van, remek. És ez? Á, a korát kicsit átírták. 21 év? Na jó... lehet, hogy kicsit idősebbnek néz ki a koránál, de ennyire talán azért nem...
Ó, korábbi munkahelyek ajánlói, talán ebből majd tud következtetni. Hitetlenkedve olvasta a kezében tartott listát. Senki nem fogja elhinni róla, hogy ilyeneket csinált! Na jó, a gazdag családok szolgálatában állásos részt még talán, de ki az a hülye, aki tényleg elhinné róla, hogy huzamosabb ideig dolgozott egy ötcsillagos hotel gyermekmegőrzőjében?! Gyerekek...? Nem, nincs az az isten! Annyira senki nem lehet kegyetlen...!

- Nem, dehogy...
Ezúttal Hayate jött zavarba. Mi van, most... most mégsem szivatja? Tényleg komolyan gondolja? Most már nem tud visszakozni, ő is belement. Te jó ég, miket gondolhat közben Yuuka...
- Nos... jól van... - bólintott végül a folytatáson hezitálva. - Alkalomadtán akkor megejthetjük...

Benawi is hamarosan egyedül találta magát egy lakásban. Mikor végre meggyőződött róla, hogy semmelyik szegéletben nem bújkál egy orvgyilkos, kezébe vette a talált borítékot, s a falnak dőlve olvasgatni kezdte. Na lássuk csak: hajó? Szép... Ráadásul valami cruise line hajó. Érdekes... Még csak tévében látott ilyesmit. Ez még akkor is izgalmas lesz, ha dolgoznia kell. Hmm, műszaki feladatok, karbantartó részleg... Morinaga tényleg jól utánanézett. Rendes tőle, hogy olyasmit oszt rá, ami érdekli is. Lehet, hogy nem is olyan szemét ez az ember? Végülis... Natsuki barátja...

Emiko elégedetten elmosolyodott. Különös tekintettel pillantott még egyszer a fiúra, aztán előrébb sietett, úgy az igazi, ha meg msot kicsit magára hagyja, hagy gondolkozzon, mi volt ez... Azonban ekkor egy hosszú kerítést pillantott meg, messze mögötte pedig fák rendezett sora mögül egy ijesztően nagy ház falai bukkantak elő. Megtorpant, és a papírra lesett. Mondd, hogy ez nem lehet... Szörnyű rossz érzés fogta el a gondolatra, hogy be kéne lépnie egy ilyen telekre...

Szállodai szoba? Oké, nem ötcsillagos, de ez mégiscsak egy szálloda... Kenta feszélyezetten lépett a recepcióhoz. Más ötlete nem volt, minthogy Morinaga a saját nevén foglalt szobát, de így is kínos volt a dolog, hisz a keresztnevét se tudta, meghát ő nem is az a pasas... De azért viszonylag kevés problémázássaé megkapta a szobakulcsát, tájékoztatták, hogy a bőröndjét, amit előreküldött, már felvitték a szobájába, és azt is megtudta, hogy héttől tízig van nyitva az étterem, és az italfogyasztáson kívül minden benne van az árban. Aha... Az nem rossz. Vajon van a szobában wifi?

- Szóval maga a kapitány? - kérdezte elkerekedett szemekkel Midori. - Hű, nem így képzeltem el egy naaaaagy hajó kapitányát. És... és... az olyan, mint... - izgatottan pattant fel, és sokadszorra is az ablakhoz sietett - mondjuk az a hajó, ott?
Az úr mosolyogva csóválta a fejét.
- Nem, nem, annál nagyobb.
- Nagyobb?! - hitetlenkedett a lány. - Szóval... szóval, akkor én most erre a kilenc napra az ön lányát fogom eljátszani. Értem. És... mi is ez a kapitányi vacsora? Biztos, hogy nekem ez menni fog? Nem tudom... nem tudom, hogy kell ilyenkor viselkedni... És alig tudok angolul...
A férfi legyintett.
- Ugyan, csak kedvesen kell mosolyognod az utasokra, és fényképeszkedni velük. Semmi különleges. Ez csak egy este, nem kell aggódnod.
Midori lassan bólintott, aztán újabb kérdés jutott az eszébe.
- És senki nem tudja, hogy néz ki igazából a lány, nem fogunk lebukni?
A férfi kissé szomorkásan csóválta meg a fejét.
- Nincsen gyermekem valójában. De nem szoktam a magánéletemről beszélni a beosztottjaimmal. Ne aggódj, mindent elintéztem.
- Ez hihetetlen! - lelkendezett Midori. - Meséljen még, hogy néz ki egy ilyen hajó belülről! Kérem!
Az elmosolyodott, s folytatta a mesélést, a lány pedig áhitatosan hallgatta.

Hayate valóban feszült gondolkodásba kezdett az előző jelenetről, amit egyelőre nagyon nem tudott hova tenni. Emiko most legyőzte. Hmm, nem semmi. Nem gondolta volna, hogy a lány ilyen hamar sarokba szorítja majd.
Mikor Yuuka is elhaladt mellette, gyorsan összeszedte magát és együtt érték be a Emikot.
Yuuka közben egyre gyakrabban érezte úgy, hogy kicsit felesleges ide. Mármint csak azért, mert Emiko és Hayate biztosan jobban érezné magát, ha csak ketten lennének. Bár még mindig jobban jártak, mintha Benawit kapták volna harmadiknak. Na nem baj, majd ő megpróbálja lenyugtatni később a fiút, ha esetleg kiakad, mikor újra találkoznak. Bár remélte, hogy inkább vele lesz a várt viszontlátáskor elfoglalva, mint mondjuk Hayatéék párosával...
- Hát... nem sátor... - jegyezte meg halkan, miután ő is megpillantotta a házat. - Szerintetek lakatlan? De hát olyan... nagy....
- Talán nem egyszerre kéne bemennünk - vetette fel Hayate. - Nem feltétlenül jó ötlet ismeretlen terep esetén.

Nami olyan messze hátrált a szobában, amennyire csak lehetett.
- Nem! - rázta a fejét inkább kétségbeesetten, mint dühösen. Shinji a szekényt támasztotta, még mindig a kezében volt a levél. Kifejezéstelen arccal nézett a lányra. Talán még nem tudta eldönteni, hogy ezúttal szivassa, vagy inkább próbáljon megértő lenni vele. Mikor úgy tűnt, elhatározta magát, a lány még azelőtt közbevágott, hogy kinyithatta volna a száját.
- Nem érdekel, én ebbe nem megyek bele! Sejtettem, hogy Morinaga direkt szivatni akar! Már ahogy emlegette a levelemben Nobut... hihetetlen, csak tudnám...
- Csillapodj! - sziszegte Shinji. - Vagy legalábbis halkabban... Ha nem tűnt volna fel, ezek odalenn azt hiszik, hogy mi jegyesek vagyunk, úgyhogy ha meghallják, hogy veszekszünk nem gondolod, hogy gyanút fognának?
Nami lángvörös arccal meredt a fiúra.
- Élvezed mi?! - húzta össze a szemét. Shinji elgondolkodva nézett végig a lányon.
- Talán...
- Hahh, jellemző, hogy Morinaga is a te fajtádnak kedvez... Egyformák vagytok!
- Senki sem mondta, hogy lépten-nyomon meg foglak csókolni, mikor valaki elhalad mellettünk - csóválta a fejét Shinji. - Csak néha, hogy azért ne bukjunk... - sietve elhallgatott, s lebukott a felé repülő párna elől.
- Addig jó, míg nem vázákat hajigálsz... Szerintem azok elég drágák...
- Ó, fogd már be! Ha egy újjal is hozzá érsz, felnyársallak!

Ichiro kezdte megunni a várakozást, ezért kissé beljebb óvakodott a lakásban. Kíváncsian nézegette a berendezést. Lopva végiglesett a falakon, hátha valahol felbukkan újdonsült nővéréről egy-egy fénykép, amelyből esetleg látszana, hogy milyen műfajt is űz a hölgyemény. Bár azt gondolta, hogy azért nem striptease-t. Nem, nem tűnik olyannak.
- Elnézést...! - lesett arra, amerre a nő az előbb eltűnt. - Említett valamiféle ruhákat.
Hehh, mivel a 'nővére', át kell majd szoknia a tegezésre... Azért mégiscsak érdekes lesz, mindig is kíváncsi volt rá, milyen lehet egy testvér.

- Ez az! - lelkesült Emiko. - Menjünk be egyesével, úgy könnyebb hangtompítós pisztollyal kilőni bennünket! - ironizált. - Csak... - váltott hangszínt - azt nem egészen értem... Hogy mért egy ilyen csinos kis kuckót akarnak összekoszlni a vérünkkel... Ez az egyik nyaralója lehet, vagy mi? Hihetetlen, hogy felhasználja a célja érdekében, akár ez a mi elfogásunk akár a kimenekítésünk. Furcsa.

Méltatlankodó ciccegész hallatszott, aztán előkerült a hölgyemény.
- Mondtam, hogy előbb összerámolom a cuccaim... Hihetelten... Ilyen követelőző kis ficsúrt... Na gyere... - intett neki és egy másik szobába indult. - Ez a vendégszobám, jó lesz neked éjszakára. Kirámoltam az ágyra a holmikat, válogasd ki, amelyik jó rád, rakd egy kupacba, majd összehajtogatom a bőröndbe. Van egy olyan sejtésem, hogy te csak begyűrnéd... Azt hiszem, amiket a barátnőmtől kaptam, azok jók lehetnek... Az unokaöccse kinőtt ruhái. Azt hiszem ő nagyjából az az alkat... Mennyi idős is vagy? - kérdezte hirtelen. - Tizenhat, tizenhét? Istenem, még vacsorát is kell főznöm! - felsóhajtott. - Mire mindennel kész leszek...

- Nem pont úgy gondoltam... - sóhajtott Hayate. - A szigeten is eljutottam kétszer az iskolába, másodszor be is mentem, és egyszer sem vettek észre. Na jó, mikor már elkezdtünk lövöldözni, az már kicsit feltűnt nekik. Amúgy ha hárman egyszerre megyünk be, akkor sincs kizárva az eshetősége, hogy... Na jó. Hagyjuk. Ám valami kis meglepetéssel csak készült részünkre, nem? Vagy szerintetek itt áll üresen ez a ház?
- Natsuki azt mondta, hogy ők nem találtak senkit... - vetette fel Yuuka.
- Tudom - bólintott Hayate. - Nem tudom, egyszerűen csak... nem tetszik. Nem akarok vészmadárkodni. De akkor? Bemegyünk és kiderítjük?
Miközben beszélt, a biztonság kedvéért máris elővette tantoját. Inkább ne legyen rá szüksége, de azért nem akar védtelen lenni.

Tessék, már az udvariaskodási kísérletét sem díjazza! Ezt nem fogja józan ésszel kibírni, hiába bárminemű elhatározás! Ááááá!
Viszont a korával most kicsit játszik, nem érdekli. Talán kevésbé lesz feltűnő, a nő meg még véletlenül sem akar majd asszociálni semminemű halottnak hitt diákkal.
- Igen, tizenhét - bólintott mereven. - Nemrég töltöttem be - végülis tényleg. Most két év ide vagy oda... Bár nem mintha a csajt ez nagyon érdekelhetné. A vacsora ötlete viszont jól hangzik. De tud ez a nő egyáltalán főzni? Biztos valami gyorskaja lesz. Ehh, mindegy, úgyis éhes már, szinte bármit hajlandó lenne megenni. - Akkor... meg is nézem a ruhákat, köszönöm.
És igenis szépen rakom be őket a bőröndbe! Jesszus, milyen feleség vagy anyós lenne ebből a nőből! Hát nem lenne a barátja helyében...

- Akkor szerinted hogyan? - érdeklődött Emiko egy rövid hallgatás után. A kerítést szemlélte. - Bemászol és körülnézel? Mi meg várjunk meg idekinn? - visszafordult a másik kettő felé. - És ha... nem jössz vissza?

Hát ebben a konyhában sem sok minden van... Valószínűleg nem gondolták volna, hogy majd itt nekiáll főzőcskézni. De akkor most min vezesse le a feszültségét? Szörnyű...
Ha már konyha... vajon milyen lehet egy luxushajó konyhája? Biztos remekül felszerelt, milliónyi alapanyaggal... Vajon mindig van ott valaki, vagy esetleg éjszakára bezárják? Jó lenne egyszer beosonni és kipróbálni néhány dolgot.
Tényleg... és vajon a többiek? Ők is valami hajóra lettek berakva? Az valószínű. És mennyi az esélye, hogy ugyanarra a hajóra? Néhány embert olyan szívesen megszivatna még...

- Gondolom... - vetett rá egy gyors pillantást a nő. - Azért csak hagyd kinn, majd én elpakolom... A hátizsákod is akarod vinni? Végülis, majd a bőrönd alján jó helye lesz. A kisebb dolgokat belőle be tudom rakni az oldalsó zsebbe, fogkefe, ilyesmi... Hm... Na majd, szólj, ha kész vagy... - azzal kisietett a szobából.

Az útmutatásnak hála Kazu így már elég könnyen odatalált céljához, egy egész szimpatikus kis kertes házhoz. Hevesen dobogó szívvel nyitott be az ajtón. Előzőleg benézett néhány ablakon is, de nem akart sokáig feltűnősködni az utcán, így inkább a bemenetel mellett döntött. Aggodalma viszont alaptalannak bizonyult, odabent senki nem várta, csak hasonló levél, mint a többiekre.
Kicsit aggódva olvasta a neki szánt sorokat, mert nem igazán tudta elképzelni, hogy fél karral mit tud majd dolgozni egy hajó fedélzetén. Vagyis leginkább a raktár részében. Leltározni azt még csak-csak, de a pakolás ki van zárva. Biztos ez? Jó helyre lett beosztva? Hát jó, ő megtesz majd minden tőle telhetőt...

Hayate csak magában rágódott a lehetséges eshetőségeken. Na igen, az előfordulhat... Mert amilyen nyílt ez a telek, nem nehéz őt bármelyik ablakból észrevenni. Azért ezek a fák nem takarnak olyan jól... Hogy utálta az ilyen terepet!
- Nem tudom... - ismerte be végül. - Van jobb ötleted? Ahogy Natsuki is mondta, mikor elment: inkább egy embert kapjanak el, mint az összeset. Ha nem jövök vissza, akkor sürgősen tűnjetek el. De van egy olyan érzésem, hogy nem véletlenül kerültünk hárman egy csapatba, tehát...
- Tehát remélhetőleg nem akarnak csak úgy megölni minket? - kérdezte halkan Yuuka, majd meglepő kijelentést tett. - Inkább menjünk be hárman. Mert én sem szívesen engednélek el most csak úgy, Hayate...

Emiko hálás szemekkel pislogott Yuukára. Nem, nem volt jobb ötlete, úgyhogy nem is mondott volna ellent Hayatének, kénytelen lett volna elengedni... Bölcsen bólogatni kezdett.
- Igen, igen, hallgassuk csak Yuukára! - azzal megindult előre a kerítés mentén, mielőtt Hayate tiltakozhatna. Na vajon még hány kilométer van a kapuig?

Ichiro fejcsóválva nézett a nő után és gondolatban már fojtogatni kezdte. Bár... igazából nem okolhatja érte. Jó, bunkó, de ez vele járó tulajdonság. De most tényleg, milyen lehet, ha egyszer csak betoppanna egy idegen, tizenéves fiú az életedbe, akiről azt sem tudod, kicsoda, szökött gyilkos-e vagy sem, és el kell szállásolnod a lakásodon, megosztani vele a kabinod, úgy tenni, mintha az öcséd lenne, stb, stb... Hát lehet, hogy ő sem reagálna sokkal jobban. Jó, most már talán érti, miért ilyen a nő, de attól még nem kell kedvelnie.
Oké... inkább lássuk azokat a ruhákat.

- Arra kell menni.
Tatsuya már indult volna az általa helyesnek ítélt irányba, de Haruka visszarántotta.
- Dehogyis! - szólt rá a lány.
- De miért? Hiszen az...
- Igen, az pont más utca, mint ami nekünk kell - sóhajtott megértőn a lány. - A szemüveg átka...
- Nem vagyok vak! - csattant fel Tatsuya, miután ő is rájött, hogy kicsit félrenézte a dolgokat.
- Mondtam én ilyet? - vigyorgott Haruka, majd karon ragadta a srácot. - Na gyere! A mi utcánk pont, hogy a túloldalon van. Látod?
Tatsuya kelletlenül bólintott és engedelmesen követte a lányt.

- Remélem, minél kevesebb... - morogta Hayate, de azért megindult a lány után. Tempóját Yuukáéhoz igazította és egy halk kérdést intézett a lányhoz - Ezt most miért...?
Yuuka mereven a lába elé figyelt és fel sem nézett a fiúra válasz közben.
- Mert ez tűnt a legkézenfekvőbbnek...
- De hogy ha...
- Mert tényleg nem akarom, hogy ne gyere vissza - bukott ki a valódi ok a lányból. - És mert... mert nem akarom látni Emiko arcát, mikor tudatosodik benne, hogy többé nem lát... Ezért inkább én is kockáztatok, mintsem... mintsem...
Hayate döbbenten hallgatta a lány szavait. Tehát ezért javasolta...? Kis naiv. Jaj, Yuuka... Kezdem érteni, miért szeretett beléd Benawi.
- Értem... - nézett fel az előttük haladó Emikora. - Ez esetben... köszönöm. De Yuuka... ígérj meg kérlek valamit. Ígérd meg, hogy ha valami történik, és esetleg sikerül úgy rendeznem a dolgokat, hogy el tudjatok menekülni, akkor éltek a lehetőséggel. És kérlek, tényleg vidd Emikot is. Még akkor is, ha ez végső soron az én maradásommal jár. Ám nagyon remélem, hogy erre nem kerül sor. Megígéred?
Jaj, már megint egy fájós ígéret... Legutóbb Benawi kérte hasonlóra, most Hayate. És úgysem tud nemet mondani...
- Rendben... - sóhajtott mélyet.
Ezzel most majdnem ugyanott járnak, mintha csak Hayate ment volna be. Meg arra is kíváncsi lesz, hogy ha ilyen helyzet alakul ki, hogyan tudná elrángatni Emikot. Feltételezte, hogy sehogy...

Hát, aludni nem tudott, de azért jó volt csak úgy heverni az ágyon. Lassan viszont kezdte érezni a gyomrát, így Nobu visszament a földszintre. Nehézkesen igazodott el a nagy házban, de végre megtalálta azt az öregurat, aki fogadta őt. Huhh, hogy is lehetne megérdeklődni, hogy mikor lesz kaja? Hogy mondják ezt az ő nyelvükön?
- Mit parancsol? - sietett hozzá azonnal az illető. - Hogyhogy nem csengetett? Csak nem hibásodott meg? Azonnal küldök oda szerelőt!
- Csengő? - pislogott nagyokat a fiú. - Ö, nem, nem, amúgy is gondoltam, járok egyet, unatkoztam...
- Elnézést, úrfi! - szabadkozott gyorsan. - Ha nincs semmis szórakoztató a televízióban, hozathatok esetleg valamilyen filmet, amit óhajt, vagy megmutathatom szerény könyvtárunkat, hátha valami elnyeri a tetszését, esetleg kedveli a zenéket? Tekintélyes készletünk van a modern populáris muzsikákból is, valamint...
Modern populáris muzsikák? Nobu akaratlanul is elkerekítette a szemét. Isten ments!
- Nem, köszönöm, igazán... én... ööhm... Csak szép ez a ház, gondoltam körbenézek...
- Körbevezethetem, ha úgy óhajtja, vannak különösen...
- Igazából - vágott közbe - az érdekelne, mikor lesz kész a vacsora.
- Ó, megéhezett úrfi? Máris intézkedek, megsürgetem a személyzetet, addigis, ha parancsol némi...
- Nem, köszönöm - sietett Nobu. - Megvárom! Visszamegyek a szobámba, majd szólna, ha mehetek?
- Természetesen!
- Köszönöm...
Sietve visszavonult az emeletre. Atyaég... Képes valaki így élni? Ez borzasztó! Kiment az erkélyére, és leült a kipárnázott, fonott nádfotelre. Meglepően kényelmes volt. Hátradőlt és lehunyta a szemét. Miközben az a komornyik vagy mi sorolta mi mindennel üthetné el az idejét, neki folyamatosan csak Nami járt az eszében. Ő mit csinálhat? Ő... bizonyára élvezné ezt a kényelmet. Persze, az nem lesz rossz, ha majd jól megtömik a hasát... De ha a lány is itt lenne vele... Milyen jó lenne együtt nevetni a tata beszédmódján, együtt bejárni a hatalmas házat... Nami... Ugye jól vagy? Engem nem úgy tűnik, hogy életveszély fenyegetne, hacsak nem akarnak megmérgezni... De ha így lenne, ugyan miért ugrálnának mindezek előtt, hogy a kedvemben járhassanak? Úgy tűnt, az öreg bármilyen kérését örömmel teljesítené, csak úgy lesi a kívánságait, mire vágyik, hogyan láthatna végre elégedettséget az arcán... De az egyetlen, amit ő szeretne, azt nem tudná valóra váltani... Pedig ahogy figyelte a pattogó kis öreget, valahogy erős késztetést érzett, hogy megkérje rá: Hozza nekem ide Akamatsu Namit... Amilyen kis lelkes a tata, a föld alól is előkerítené, nem? Elmosolyodott a gondolatra. Hát... Legalábbis tuti megpróbálná... Ha tudná legalább, hogy érhetné el. Egy telefonszámot, vagy ha valami csoda folytán interneten beszélhetne vele... De még csak az emailcímét se tudja... És mért is menne most fel internere? Ki tudja, ő miféle helyen van, ott van-e ilyesmire lehetősége...

- Hé, mi ez a susmus?! - fordult háta Emiko olyan tekintettel, mintha tanárnő lenne, és az ő órája közepén dumálnának. - Egyébként... - bökött előre - ott a kapu... De hogy megyünk be kulcs nélkül? Kíváncsi lennék mekkora kulcs kell eeekkora kapuhoz!

- Valószínűleg nagyobb, mint a normál kulcsok - lépkedett tovább Hayate. - Engem inkább az izgatna, ha valami csoda folytán itt lógna a kulcs a kapu mellett vagy valami hasonló kedves gesztus, ami mutatná, hogy ó igen, számítunk ám rátok. Vagy egyszerűen csak nyitva lenne az az ormótlan kapu.
- Legrosszabb esetben majd csak átmászunk rajta... - méregette bizonytalanul a kerítést Yuuka, és nagyon látszott rajta, hogy semmi kedve a dologhoz. - Mert nem tudom, jó ötlet lenne-e mondjuk csöngetni. Másrészről talán jobb lenne, ha így tennénk. Viszont tényleg meglepődnék, ha csak úgy itt hagyták volna nekünk a kulcsot.

- Hátnemtom, nemhogy kulcsot, de kulcslyukat se látok... - bizonytalankodott Emiko. - A helyzet az, hogy még sose jártam ilyen helyen... - ismerte be halkan. - Márcsak azért se, mert akinek van pénze ilyesmire, az biztos hogy... - elnyelte a mondat végét. Vajon Hayate milyen házban lakhatott? Nem tudta valami hétköznapi családi házban elképzelni. Kertjük tuti volt, ha fáramászott aludni... Mondjuk ha ilyesmi házban kéne laknia, ő is tuti kiszökne... Inkább a kutyaól...

Emiko nem tudhatta, hogy nagyon is közel jár a valósághoz...
- Igen, értem, mire célzol... - vizsgálgatta a kaput és annak közvetlen környezetét Hayate. - A miénk például automata volt, ahhoz sem kellett kulcs. A beléptető rendszerünk kamerás volt, és egy kis falba süllyesztett mélyedésnél lehetett bejelentkezni. Láttok hasonlót? Vagy akárcsak egy csöngőt, valamit....

Van wifi! Kenta az ágyon hasalt, és ha a szokásos biztonsági óvintézkedéseket meghozva is, de újból a saját oldalán kötött ki. Az még mindig rágógumi rózsaszínben pompázott. Egy hét után is... Tehát nem áll szándékában helyrehozni... Remek... A fórumon nem talált több hozzászólást, amit a bátyja nevéhez főzött volna, ellenben már akadt pár értetlenkedő, csúfolódó, méltatlankodó megjegyzést... Remek... Most vagy 10%-ot vesztett a látogatottságból. Ha ennek vége, tuti helyrehozza, és majd ráfogja valami... orosz hackerre? Hát nem is tudni mi a cikibb, hogy feltörték, vagy hogy rózsaszín imagera váltott. Talán inkább azt kéne mondania, hogy meg akarta tréfálni a látogatókat... Vagy elvesztett egy fogadást... Sóhajtva magárahagyta a jobb napokat is látott lapot, és azon kapta magát, hogy egy keresőoldalon kötött ki. Na mivel üthetné el az idejét? Mire akart vajon keresni? Ja, persze... "Mi van most Midorival?" kulcsszó...

Az övék...? Akkor hát ő is ilyesmiben lakott? Blöá... Szegény...
- Ö... ilyesmit? - bökött Emiko egy fém valamire. Olyasminek tűnt, mint egy bérház kapucsengője, csakhát... Ezeken se számokat nem látott se semmit.

- Harmadik emelet, ugye? - kérdezte a többemeletes házba belépve Haruka, és már indult volna felfelé a lépcsőn. Ezúttal viszont Tatsuya késztette őt megállásra.
- Igen, a harmadik, csak állj már meg! - szólt rá a fiú. - Ha lehet, ne most hiperaktívkodj nekem. Bár... végül is nyugodtan mászkálj csak a lépcsőn, én viszont nem fogok felbicegni, és azzal a lifttel megyek, ott ni.
- Ó... - nyögte ki Haruka.
- Ó bizony - bólogatott Tatsuya. - Egy-egy. Akkor gyere!

- Igen, akár pont ilyesmit - lépett közelebb Hayate. - Csak nem robban a kezemre...
Yuukának ideje is alig volt rá, hogy elkerekítse szemét döbbenetében, mert Hayate már jelezte is, hogy itt vannak. Mondjuk ez annyiban jó, hogy nem kell mászniuk, de... ha eddig nem is tűnt föl a bentieknek, hogy itt vannak, akkor most már tudják.
Hayate észrevette a lány arckifejezését és megvonta a vállát.
- Szerintem már tudták, hogy itt vagyunk - mondta. - Nem sok ilyen házat láttam eddig, amit ne védett volna jó pár biztonsági kamera. És ez alól természetesen a kapu sem kivétel. Ha meg nincsenek kamerák... már akkor is csöngettem.

Egy precíz kontyba rendezett hajú, középkorú nő fogadta a hármast. Hajlongva üdvözölte őket, majd megindult előre, mutatva az utat a ház felé. Sűrűn elnézést kért, mondván, ha tudta volna, hogy nem autóval jöttek, kiküldték volna értük a sofőrüket a városba. Elmondta azt is, hogy már nagyon várták az érkezésüket, fél órán belül a vacsora is készen lesz, most már, hogy itt vannak. A házba beérve újabb alkalmazottak jelentek meg, hasonló ruhát viselve, mint a másik nő, úgy tűnt, valamiféle egyenruha lehet. A lányokat megpillantva az egyikük azonnal felajánlotta, hogy megmutatja a kisasszonyok szobáit is, kereshetnek valami kényelmesebb ruhát is, bizonyára már fárasztó lehet az utazóruhájukban lenni. Emiko arcán látszott, hogy köszöni, de inkább maradna a saját ruháiban, de nem szólt egy szót sem. Egyenlőre. A nő azonban nem tágított, elterelgette a két lányt, magára hagyva Hayatét. Úgy tűnt, rá kevésbé fordítanak figyelmet, a többség ugyanis az ottmaradtak közül elsietett a dolgára, csak az egyik férfi üdvözölte, és átnyújtott neki egy levelet, amelyet Morinaga-san küldött neki.

Míg Ichiro még mindig el volt foglalva a szobájában, a nő már a konyhában tevékenykedett. Még nem volt teljesen kész a pakolással, így villám módjára cikázott a szobája és az ételek között, ipari mennyiségű vizet felhasználva: főzés - kézmosás - pakolás - kézmosás - főzés... Néha pedig a fiú szobája felé pislogott, hogy halad.

Hayatét nem különösebben nyűgözte le a sok hajlongás és udvariaskodás. Látott ebből már épp eleget, és egészen idáig nagyon remélte, hogy többet nem lesz szerencséje hasonló bánásmódhoz, de tévednie kellett. Bár otthon talán még épp ő részesült a legkevesebb fényűzésben. A személyzet részéről azért még megkapta a magáét, de visszagondolva a puritán kis szobájára...
Talán az egyetlen pozitívum az volt, hogy őt kevésbé ugrálták körbe, mint a lányokat. Várjunk csak... ez ugye nem azt jelenti, hogy szándékosan távolították el mellőle Emikoékat? Már maga ez a fogadtatás is, kicsit mást várt. Bár gondolhatta volna, miután meglátta a házat.
Lássuk inkább azt az újabb, bizonyára hasonló szívélyes hangvételű levelet, hogy mi vár itt rájuk...

Ichiro csak fél füllel hallgatta a beszűrődő zajokat.
Ez a csaj mennyit rohangál már? Most főz vagy mit csinál, döntse már el! Ehh, nem is érdekli. A lényeg, hogy ehető legyen a végtermék.
Közben lassan végzett is a ruhák átválogatásával, volt pár egész jó darab is köztük. Hogy mutassa, mennyire rendes is tud lenni, azért is szépen összehajtogatva hagyta a ruhákat a bőrönd mellett. Így látszik, hogy tud ő, ha akar, meg talán a csaj sem nyávog már annyit. Mert biztos belekötött volna, bárhogy is hajtogatja be a ruhákat a bőröndbe. Így legalább kiélheti pakolási szenvedélyét.
- Öhm... segíthetek valamiben? - lépett ki a szobából.
Eredetileg nagyon is bent akart maradni, de végül úgy döntött, megpróbál nem kiborulni és rendes srácnak tűnni. Legalábbis kívülről...