10. fejezet - Mert még mindig tudunk mit írni

Daisuke unottan nézett ki az ablakon. Mennyire nem köti le az utazás... Vagy ez csak a szárazföldön van így? Lehet, hogy a hajót jobban fogja élvezni. Csak... csak ne legyen tengeribeteg vagy valami, milyen gázos lenne az már. Nem lenne túl guszta, ha belehányna a frissen elmosott edények közé, hogy azután azon tálaljanak. Ehh, elég a gusztustalan gondolatokból!

Emiko jólesően elnevette magát.
- Akkor te vagy a kedvenc kismajmom - mondta még mindig nevetve. - Biztos nem félsz fenn? Nem akarom elhinni... Oké, hogy nem vagy egy félős ember, de... de én se vagyok! Ez mégis olyan... bizarrul hangzik... Fáramászni oké... hegyet mászni is oké... De ott aludni! Brr....

- Az igazat megvallva nem szándékos volt, legalábbis az első fent alvásom... - ismerte be Hayate. - Mikor először kiszöktem, nem is tudom, olyan jó ötletnek tűnt felmászni. Reméltem, hogy ott nem találnak meg, vagy nem is tudom már, kicsi voltam. Észre sem vettem, hogy elaludtam, nem éreztem magam fáradtnak. Aztán egyszer csak felébredtem és azon kaptam magam, hogy még mindig a fán vagyok, viszont erősen hajnalodik, ezért sürgősen vissza kellene mennem a szobámba. Utána valahogy természetesnek tűnt, hogy máskor is kint aludjak. Ha addig féltem is, azután már egyáltalán nem. Jobban szerettem a fákat, mint a szobámat, így hát adta magát...

- Ez... nem is tudom, hogy lenne jó mondani - keresgélte a szavakat Emiko. - Egyrészt aranyos, másrészt szomorú... Valahogy... nem találom azt a szót, amit keresek. De ez olyasmi lehet nálad, mint nekem a bázis. Én se igazán szerettem a szobámban lenni, valahogy nem éreztem a sajátomnak, ott viszont... Ott viszont otthon voltam. Mégha a többiek amolyan túlbuzgóságnak is tartoták, hogy sokat ott alszom. Ritkán említették előttem, nem mertek kekeckedni, dehát nekem a falban is füleim vannak. Elvégre az én bázisom - büszkén elmosolyodott. - Aztán egy idő után meg is szokták. Sőt néha... azt hiszem csak az én kedvemért ott táboroztak mások is. Hogy ne legyek egyedül. Nagyon jól esett... Főleg Ichiru játszotta el ezt gyakran, na meg Sen - Kyoichi bátyja. Vicces, kvázi váltották egymást. Szerintem Ichiru azért csinálta, hogy helyettesítse Sent. Mondjuk tény, hogy eléggé kiakadtam, mikor közölte, hogy elmegy... Ő nemcsak, hogy ott volt a kezdeteknél, hanem... hanem... ő volt a... a fő... Ő volt a leglelkesebb. Azt hittem úgy van vele mint én, hogy ez nem csak egy játék, hogy ez örökké csinálni fogjuk, de... De egyszercsak ő is túl felnőttnek érezte magát ehhez... - elkomorult.

Daisukét igencsak meglepte, mikor leszállása után nem sokkal nem várt ismerősbe futott.
- Nocsak, nocsak... - vonta fel a szemöldökét. - Csak nem?
Eizan ösztönszerűen fordult a túlontúl ismerős hang felé, bár utólag úgy gondolta, jobb lett volna, ha úgy csinál, mintha meg sem hallotta volna Daisukét. Ezek szerint ő is velük utazik. Kár, azért el tudta volna viselni nélküle az utat. Na jó, Daisuke is a csapat része, még ha ki is akar lógni a sorból, akkor is.
- Jó reggelt... - préselt ki magából egy viszonylag udvariasnak szánt köszönést, de elég nyögve-nyelősre sikerült.
- Csak nem egy irányba tartunk? - tettetett továbbra is gyermeki meglepődést Daisuke. - Jééé, hogy pont veled futok össze...
- Én is nagyon örülök neked - préselte ki összeszorított fogai között Eizan.
- Reméltem is - vigyorodott el a másik. - Akkor mehetünk is együtt, mert gondolom, te sem jártál még erre. Biztosan remekül fogunk szórakozni.
Eizan segélykérően nézett az égre, hátha lecsap egy villám vagy valami, de mikor ez nem történt meg, halkan felsóhajtott és megvonta a vállát.
- Felőlem... - mondta közömbösen, de már most érezte, hogy ezt még nagyon meg fogja bánni...

Hayate figyelmesen itta magába Emiko múltjának újabb és újabb részleteit, de közben újra elkomorodott. Mi lett volna, ha annak idején sikerül rájuk találnia? Mi történt volna velük? Valószínűleg már egyikük sem élne... Talán még a vallatásukban is részt vett volna, talán még Emikoéban is... Összerezzent a gondolatra. Hajnalban látott álma elevenedett meg előtte, csak a vallatott helyét ezúttal Emiko vette át. Még azt is hallani vélte, amint a lány felsikított... Gyorsan megrázta a fejét, és kissé megkönnyebbült, ahogy a kép lassan szertefoszlott.
Most már vége. Ma elmennek innen, és többé nem kell félniük, hogy rájuk találnak. Nem kell többé félnie, hogy visszakényszerítenék a korábbi életébe - bár gyanította, hogy szép csendben inkább őt is eltennék láb alól. Nem vált be, ennyi. Szomorú, de nincs mit tenni. Na látod, kellett ez neked, Fukotani? Végül is magadnak köszönheted, hogy ide jutottál. Pedig milyen szép karriert futhattál volna be az oldalunkon.
Megint csak elhessegette a képet, és csak most érezte, hogy mennyire kiszáradt a torka.
- Bocsáss meg... - mondta Emikonak, miközben táskájához lépett és előásta belőle az egyik félig teli vizespalackját. Igaz, hogy tegnapi víz volt benne, de az adott pillanatban ez érdekelte a legkevésbé. Sietve ivott néhány kortyot, majd már épp rakta volna el az üveget, mikor ismét megpillantotta Emikot.
- Kérsz...? - kérdezte, és remélte, hogy annyira nem látszik rajta, hogy mi zajlott benne. Nem akarta, hogy Emiko tudja...

Emiko aggódva nézte a fiút.
- Nem, köszönöm - mondta gyorsan, hogy mihamarabb feltehesse az ő kérdését. - Valami baj van?
Olyan komor lett hirtelen... Valami rosszat mondott volna? Talán... talán az bántja Hayatét, hogy az ő meséjében azért... elég sok ember körülvette, barátok, haverok, szövetségesek. Végülis mellette mindig volt valaki. Hayate pedig mindig egyedül volt. Talán... igaza van, ezt nem lehet összehasonlítani. Hiába is akarja mindig Hayatéhez hasonlítani magát, a fiúnak ezerszer nehezebb volt...

Hayate elfordította tekintetét a lányról, és ürügyként azt használta fel, hogy a vizespalackot visszasüllyesztette a táskájába. De ez sem tartott sokáig, a választ sem odázhatta örökké.
- Nincs - felelte, majd felsóhajtott és ismét megszólalt, de még nem tudott újra Emiko szemeibe nézni. - Van... Csak... nem volt túl nyugodt éjszakám, most pedig kísért az álmom. Nem lényeg, majd abbahagyja...
Legszívesebben ismét hidegvíz alá dugta volna a fejét, de gyanította, hogy azzal már tényleg a megfázást kockáztatta volna.
Miért? Miért nem lehet nyugta? Csak egy kicsit. Csak erre a kis időre, amíg Emikoval lehet...

Emiko nem igazán tudta, hogy segíthetne a fiún. Nem akarta faggatni, látszik, hogy nem akar beszélni róla. Odasétált, s közvetlen mellette ült le. Tétovázott egy darabig, aztán átölelte a fiút.
- Ne aggódj - mondta neki halkan. - Lehet, hogy te vagy a testőrünk, de én is meg foglak védeni téged!

Hayate továbbra is komoran szemlélte a padlón díszelgő szőnyeg mintázatát, de vonásai mintha kissé megenyhültek volna, amint magán érezte Emiko féltve ölelő karjait. Hasonlóképpen, mint egy hete a bunkerban, csak most pont hogy ő szorult vigaszra...
Egy pillanatig hezitált, majd kezét Emiko egyik karjára helyezte.
- Köszönöm... - felelte halkan.
Milyen különösen is festhet most így... Ha valamelyik korábbi kiképzője meglátná így, biztos hitetlenkedve szemlélné az eseményeket. De mindez nem számít. Már nem.
"Segíts... - hunyta le a szemét. - Segíts mindezt elfelejteni..."

Midori izgatottan követte vendéglátóját. Még mindig alig merte elhinni, hogy egy ilyen hatalmas hajó fedélzetére léphet. Csak úgy itta az óriás képét.
- Nem baj, hogy bámulom? - kapott észbe. A kapitány lányának ez biztos nem újdonság.
- Dehogy, először szállsz ilyen nagy hajóra, ez érthető.
- Ó - vette a lapot Midori. Türelmetlenül várakozott míg az "apja" szót váltott rakodókkal. Még fárasztóbb volt ehhez udvarias képet vágni.

Emiko gondolatban dühösen szidta le érzékeit, de hiába nem volt tévedés. Lépteket hallott kintről. Szeretett volna nem figyelni rá, de ha így meglátják őket, azt sose magyarázza ki. A fenébe pont most, mikor ezegyszer Hayatének lenne szüksége rá! Nem szívesen, de elengedte a fiút, s halkan felkelt mellőle.
- Azt hiszem meg kéne próbálnom csendben lelépni... - suttogta. - De szerintem itt van az ajtó előtt... Bár meg tudnám állapítani, hogy mikor megy be Yuukához...

Hát persze, hogy még durmol... Miharu türelmetlenül kopogtatott Ichiro ajtaján, de nem kapott választ. Hát nem megmondta, hogy kilenckor kelés?!
- Kazuma! - kiabált be. - Ébresztő már! Hányszor mondjam?! Ha miattad kések el, én...
Nem mintha az elkésés veszélyeztetné, csak, ha ő eltervezte, hogy tizenegyre ér oda, hát akkorra ér oda! Nem számít, hogy egy órával későbbre rendelték, neki még van trécselnivalója, és amúgy is szeret nyugodtan berendezkedni. Pláne, hogy most a drága kisöccse miatt tuti nem kapja meg a megszokott szobáját, abban nincs két ágy. Pedig szerette azt a kicsi kabint...

Amilyen hirtelen tört rá különös lelki gyengesége, Hayate épp olyan gyorsan szedte össze magát, amint felbukkant a veszély árnya. Nem figyelték az órát... Hogy lehetett ilyen felelőtlen?! Nem szabadna így elhagynia magát, főleg, hogy nem csak róla van szó! Fontos, hogy megőrizzék mindkettejük álcáját.
Némán lépett közelebb az ajtóhoz és úgy kezdett hallgatózni.
- Várjuk meg, amíg bemegy - javasolta halkan. - Amint ez megtörtént, kimehetsz, és még azt is mondhatod, hogy csak a mosdóban voltál. Nem hiszem, hogy gyanút fogna. Ha meg mégis meglát innen kimenni... akkor hát jön a korábbi B verzió...

- Az anyádat, Hiroshi! - hallatszott Ichiro felelete. Mintegy ösztönszerűen jöttek ajkára a szavak, hisz még nem nagyon tudatosult benne, hogy már nem a bázison van. Ahhoz még túl korán volt, legalábbis számára. Hogy várhatta el bárki is tőle, hogy ilyenkor működjön az agya?
Így hát átfordult a másik felére. Mégis minek kéne korán kelnie?

Emiko lassan bólintott. Hallotta ahogy nyílik egy ajtó, de nem mert volna mérget venni rá, hogy becsukta maga után.
- Szép jó reggelt kisasszonyok! - köszönt a nő. - Ó... - meglepetten nézett Yuukára. Egyedül? Hol a nővére? Ilyen kora reggel...

Miharu meglepetten vonta fel a szemöldökét. Aztán dühösen becaplatott a szobába.
- Kazuma! - rázta meg a fiú vállát. - Mondtam, hogy nem jársz jól, ha nem kelsz fel magadtól! Micsoda lusta dög vagy! Kilenc óra, hogy bírsz eddig aludni! - fakadt ki tajtékozva.

Eizan próbált nem figyelni Daisuke esetenként csípős megjegyzéseire, és szerencsére már eléggé közeledtek céljukhoz is. Tényleg, ugye nem emellé a köcsög mellé lesz beosztva? Ne már, ennyire nem lehetnek szemetek! Megkérdezni mégsem merte nyíltan, addig is legalább reménykedhetett.
Valami viszont már egy ideje piszkálta a csőrét...
- Mondd csak... - fordult Daisuke felé -, mi a jót csináltál Shourival?
- Tessék? - kérdezte értetlenséget tettetve a másik.
- Nem is tudom pontosan, vagy 7-8 napja kb. De lehet, hogy csak hat. Viszont az tény, hogy egyik reggel egy igencsak ideges Shouri verte a szobád ajtaját, majd... ez egyszer csak abbamaradt. Elárulnád, mi volt az?
- Nem - vont vállat közömbösen Daisuke. - Ha akartam volna, már rég fennhangon hangoztatnám. Csakhogy sajnos köt a szavam.
- Aha... - ráncolta a homlokát Eizan. - Akkor tehát...?
- Fű, de hajó! - fojtotta bele a szót rögtönzött útitársa igencsak elmés megállapításával. Eizan követte Daisuke tekintetét, majd elismerően bólintott. Igen, ez tényleg hajó...

Ichiroval ellentétben Yuuka egyből felébredt a keltegetésre. Egy pár pillanatig nem is tudta, milyen nővéréről beszél a lényegében ismeretlen nő, majd hirtelen minden eszébe jutott.
- A nővérem...? - nézett körül, és elég hamar megállapíthatta, hogy Emiko tényleg nincs itt. - Igazából... nem tudom. Tudja, csak most ébredtem fel. Talán... talán csak kiment a mosdóba?
Remélte, hogy tényleg ez a helyzet és a lány nem indult felfedezőútra a hatalmas házban vagy hasonló. Érdekes lenne kimagyarázni, ha mondjuk a padlásról kerülne elő...

Ichiro már készítette az öklét, hogy bemosson egyet ismeretlen támadójának, de ekkor kissé kitisztult a kép szemei előtt. Mit keres a szobájában ez a nő?! És ki az a Kazuma?! Ja, hogy az ő? Miért is...? Basszus, a Morinagától kapott új személyazonosság, tényleg! A nő meg a... nővére, ugye? Mi... Miharu, igen, ez lesz az. Ehh, pedig már azt hitte, hogy csak álmodta. Ezt az ébresztőt elnézve talán jobb is lett volna.
- Jól van, jól van, ébren vagyok! - kiáltotta, és közben próbálta lefejteni magáról 'nővére' kezeit.
Bassza meg, és ez még csak az első reggel! Mi lesz itt, ha a csaj rájön a betegségére?

A nő megcsóválta a fejét.
- Na jól van, a reggeli már készen áll, segíthetek addig kiválasztani egy ruhát? - érdeklődött.

- Hát nem úgy tűnik - fakadt ki dühösen, de azért hátrébblépett. - Egy-kettő, talpra! Én egy órája vesződöm a te reggeliddel, ha miattad rohannom kell, meglátod mit kapsz még... Hosszú az az út kedves Kazuma, ne akard, hogy pokollá tegyem!

- Elnézést...
Ichiro igyekezett minél előbb összeszedni magát. Nem mert ellenkezni sem beszólni, mert félt az újabb leteremtéstől és attól, hogy most, hogy még nem tért teljesen magához, esetleg nem tudná fékezni magát visszaszólás tekintetében.
- Mindjárt megyek, csak... kimegyek a fürdőbe és azt hiszem, megmosom az arcom...

Midori unatkozva nézelődött, mikor ismerős alakokat pillantott meg nem is olyan messze közeledni. Lehet, hogy...? Tényleg ők azok! Alig bírta megállni, hogy fel ne kiáltson. Daisuke látványának az életében nem örült még ennyire, és valószínűleg nem is fog már többet. Itt vannak, itt vannak, ide jönnek! Akkor lehet, hogy Kenta is... a hajóra pillantott. Ide jön, ugye? Vajon ha szépen megkéri az "apját" belepillanthat az utasok listájába? Vagyis... inkább adatbázis, azért egy több ezer fős listát nem néz át. Vajon az utasoknak mikorra kell ideérniük? Csak késődélután indul a hajó, nem? Várjunk, akkor ők ketten... Csak nem jöttek ennyivel korbban. Lehet, hogy...? A fene, most rá se tud kérdezni.
Hogy ne legyen túl feltűnő tovább nézelődött körbe-körbe, aztán úgy tett, mintha az apja beszélgetését hallgatná, majd megunva ismét valami érdekes nézni valót keresett. És végülis mért ne lenne érdekes egy unatkozó kislánynak a közeledő két srác, hm? Na nem úgy!

- Szerintem most próbáld meg... - tanácsolta Hayate. - Ha nem jön össze, akkor nyugodtan kend rám. De jobb alkalmad nem hiszem, hogy lesz. Azért csak halkan...

- Öhm... igen, köszönöm - bólintott Yuuka. Sejtette, hogy a hasonló lányokat mindig öltöztetik, ezért inkább nem utasította vissza a felajánlást. Addig is időt nyer Emikonak, hogy visszajöjjön, bárhol is van éppen...

Miharu csípőre vágta a kezét.
- Jól van, az étkezőben várlak, siess!
Azzal kicsörtetett a szobából.

Daisuke vette észre előbb a feléjük tekintgető Midorit és nem túl szelíden könyökével oldalba bökte Eizant.
- Hé, mi van már?! - csattant fel a fiú.
- Nézd... - Daisuke inkább csak a fejével intett Midori felé, hogy ne legyen túl feltűnő.
- Ó... Midori?
- Úgy tűnik. De szerintem mi most nem ismerjük egymást. Ahogy én sem téged. Szóval csak két random srác vagyunk, akik véletlenül összetalálkoztak, és utána kiderült, hogy ugyanoda mennek. Világos?
- Az - bólintott Eizan, és igencsak megerőltette magát, hogy ne húzza el a száját a kioktató hangsúlyra.
- Helyes - bólintott Daisuke, majd már oda is lépett egy a közelben várakozó valakihez, hogy eligazítást kérjen. Mégiscsak feltűnő lenne, ha csak úgy nekivágna a hajónak, vagy odamenne Midorihoz.
Eizan közben alig észrevehetően bólintott oda a lánynak.

Emiko bólintott, s szerencséje volt, mikor kinyitotta az ajtót teljesen üres volt a folyosó. Még mosolyogva visszapillantott Hayatére, aztán becsukta az ajtót. Várt még fél percet, aztán belépett a sajátján.
- Ó... - mi is a neve a nőnek? - Jó reggelt...
- Jó reggelt kisasszony - hajtott fejet a hölgy. - Már fel is öltözött? Hmm... tűrhető választás, ebben szeretne utazni? Jól meggondolta.
- Igen, kedvelem ezt a színt. És ahogy látom jól megy a húgom ruhájához is! - csapott le a lehetőségre.
- Valóban - állapította meg a hölgy, és úgy tűnt elégedettebb Emiko mai modorával. - Sikerült kipihenniük magukat? - érdeklődött.
- Igen, köszönöm - felelte illedelmesen Emiko. - Nagyon jól aludtam, kellemes ez a szoba.
- Örülök - mosolygott a hölgy elégedetten. - És Ön? - kérdezte Yuukától, s eközben még mindig a ruhával foglalatoskodott.

Midori csak elmosolyodni mert válaszul, aztán visszafordult a kapitány felé. Hogy tudnak ennyit beszélni... Felmehetnének már a hajóra... Vajon a kapitány lánya ezt szóvá tenné? Nem, valószínűleg ezt egy nem-Midori, sem tenné szóvá. Szívás.

Ichiro nem egyszer mosta meg az arcát, hanem jó párszor, mégsem ment még ki teljesen a szeméből az álom.
Hát, most bebizonyosodott, hogy rosszul ítélt tegnap. Ez a nő se nem kedves, se nem elviselhető... hanem egy idegbeteg liba!
Te jó ég, hogy képes valaki ilyen ébresztőt adni? Bele fog halni, komolyan... Hacsak... Hmm... talán mégis helyre tudja rakni a dolgokat... Na majd a hajón kiderül, mi sül ki belőle.
A biztonság kedvéért még egyszer megdörgölte arcát, és az étkező felé indult. Tükörbe egyelőre nem mert nézni...

Yuuka próbálta legjobb tudása szerint leplezni meglepetését Emiko mostani viselkedése fölött. Azta, mégiscsak belejött. Lehet, hogy aludnia kellett kicsit a dologra, és már ő is rájött, hogy muszáj megjátszania magát.
- Részemről is, köszönöm - felelte ő is a nő kérdésére. - Az utazás igencsak lefárasztott, így jól esett a pihenés.

Alighogy Emiko kilépett az ajtón és az becsukódott a lány mögött, Hayate máris nekivetette a hátát a falnak. Kicsit zavarta, hogy az előbb úgy elgyengült... Bár végül is most valamennyire megmutatta emberi oldalát, de... neki kéne vigyáznia Emikora. Bár jól esett neki, hogy a lány megígérte, majd ő is testőrködik felette, de ugyanakkor összezavarta ez a szerepcsere.
Mi lesz még ebből? Jó lenne, ha végre magához tudna térni...

Nami az étkezőben annyi útbaigazítást kapott, hogy a jegyese - te jó ég! - csupán egy kávét és némi pirítóst fogyasztott, aztán távozott, valami elfoglaltságot keresni. Őt pedig persze marasztalták, de ezúttal nem is bánta, az előző napi koplalás után nagyon éhes volt már. Most pedig valami csoda folytán érdekesnek találta a villás reggelit - szerencsére Natsuki jóvoltából már gyakorolta az ilyesmit, így nem lehetett olyan kirívóan ügyetlen. Azonban amint végzett az evéssel nekiállt megkeresni Shinjit. Na, szoba nem, étkező nem, hol lehet még egy pasas? Ekkora házban? Bárhol! Bár az is lehet, hogy csak elkerülték egymást, vagy mosdóba ment... Először is vissza a szobába!

- Látom még mindig nem ébredtél fel... - jegyezte meg morcosan Miharu. - Nem baj, addig nem zavar, míg csinálod, amit mondok...
Elrakott egy tányért, de most nem nézte olyan szívélyesen megeszi-e, ízlik-e neki. Némán sétált odébb, s nemsoká egy poharat meg egy üveg teát is rakott elé. Aztán szó nélkül folytatta a csomagolás utolsó simításait.

Ichiro gépiesen fogott neki a reggelinek, és most esze ágában sem volt dicsérni Miharu főzőtudományát. Még igencsak duzzogott az ébresztési stílus miatt, és az ízeket sem érezte még olyan intenzíven, mint éberebben szokta. Dacosan bámulta a tányérját, és fel sem nézett addig, amíg nem végzett.
- Köszönöm - mondta még vendéglátójának, hogy azért mégse tűnjön olyan bunkónak, amilyen kedvében éppen volt. - Akkor megyek, átöltözök és összerakom a maradék cuccomat... - sorolta egykedvűen.
"Bármit, csak el ne késsünk, mert ez a vadállat még szó szerint leszedné a fejemet...!"

Miután a hölgy végzett Yuuka öltöztetésével, azért csak odafordult a másik lányhoz is, hogy igazítson kicsit a ruháján. Emiko arcán átsuhant a rosszallás, de nem szólalt meg, hagyta. Aztán meg is kapták az utasítást, hogy kövessék az étkezőbe. Na, gyosan egy kifogást, hadd váltson már pár szót Yuukával!
- Nemsokára megyünk, csak még... öhm... szeretném magam ellenőrizni a tükörben... - nyögte ki.
- Rendben - bólintott a nő, s egy pillanatig úgy tűnt, szívesen megvárja ezt ő fenn is, ám aztán megfordult, s elhagyta a szobát.
- Na végre... - nyögte ki Emiko. - Jól aludtál? - kérdezte ő is Yuukát. Ki tudja, az iylen válaszok általában nem igazak.

- Csak tempósan... - jegyezte meg a lány. S látszott ő már abszolút menetkész. Feltűnően támasztotta a bőröndját, s a karjait is összefonta, tekintetével pedig baljósan követte a fiút.

- Igen, jól... - bólintott Yuuka, majd kicsit kényelmesebbre igazította a ruhája egyik részét. - Olyan... furcsán puha ez az ágy. És nagy. Ezt tényleg egy emberre tervezték? Őrület... - csóválta meg a fejét, majd kérdőn nézett Emikora. - Amúgy... hova tűntél az imént? Furcsa, észre sem vettem, hogy kimentél, pedig még át is öltöztél...

Ichiro magában morogva vonult be ideiglenes szobájába.
Ó, máris, démonkirálynők legnagyobbika! De ugye nem akarod ellenőrizni a folyamatot, ahogy átöltözöm?!
Gyorsan becsukta ajtaját, és bár nagyon csábító volt, hogy végignyúljon az ágyon, mégsem merte megtenni. Jól van, akkor egy gyors átöltözés, hagy örüljön a némber...

Natsuki figyelmesen hallgatta az idegenvezetést, mely a konyhára idegesítő alapossággal terjedt ki. Mintha csak a főzést is ők végeznék. Még számára is meglepő volt ilyen mennyiségű pincért látni. Te jó ég egy hajóra ennyi! Hihetetlen... hát minden vendégnek személyi pincére van, vagy mi a csoda?! Vagy legalábbis minden asztalnak... Durva... A konyha után - alaposan igyekezett eszébe vésni az utat - az étteremhez vezették őket. Itt két csoportra oszlottak, s Natsuki elhatározta, hogy amint az eligazítása véget ér, azért a másik étterembe is benéz majd.

- Korán keltem. És igyekeztem halk lenni. Örülök, hogy nem ébresztettelek fel - mosolygott Emiko. - Szinte rögvest összefutottam Hayatével, úgyhogy egész eddig őt boldogítottam - magyazárta utána, s nem tudta letörölni az arcáról az elégedettséget. Huff... miért is... örül ennyire? Hisz... Hayatének biztos nem jutnak eszébe azok a dolgok, ha ő nem zaklatja... De... azért jó volt vele beszélgetni.

Yuuka elmosolyodott Emiko arcát látva és válaszát hallva. Mit jelenthet nála a korán? Mindenesetre legalább egy kicsit zavartalanul kettesben lehetett Hayatéval, megérdemelték már. Viszont arra, hogy hogyan is boldogította Emiko a fiút, nem mert rákérdezni és akaratlanul is elpirult. Jesszus, Yuuka, biztosan semmi olyan! Remélte, hogy vörössé vált arca nem túl feltűnő...
- Ó, értem... - nyögte zavartan. - És... jól van? Nem fájnak a sebei, vagy hasonlók...?
Már kimondásuk pillanatában olyan butácskának érezte a kérdéseket, de más hirtelen nem jutott eszébe, és valamit csak mondania kellett...

Emiko kíváncsian nézett Yuuka arcára.
- Valami rosszat mondtam? - kérdezte meglepetten. - Ó, hát... - nem illene az orrára kötnie, Hayate nem beszél ilyesmiről - jól van, persze - bólintott. - Azért aggódom miatta, de ha fájdalmai lennének, azért azt észrevenném... - szögezte le. - Ő is gyógyul szép lassan. Neked fájnak még a sebeid?

- Hajó - intett a nem is kicsi tákolmány felé Daisuke.
- Tényleg, bakker? - csattant fel Eizan. - Basszus, már azt hittem, omnibusz...
- Úgy értem a hajóra kell most mennünk, te állat! - szisszent fel Daisuke, majd meg sem várva Eizan válaszát már el is indult a kijelölt cél felé.
Eizan is elégedetlenül csóválta a fejét. Marha... Vetett még egy gyors pillantást Midori felé, amit a lány talán bocsánatkérésként is értelmezhetett a gyors távozásért, majd ő is elindult felfelé.
Mire felért, Daisukének már nyoma is veszett. Biztos kifogott magának valami eligazítót, vagy franc tudja. Még jó, hogy ő beszélt lent is az ürgével... Remek, akkor most?
Nem kellett sokáig téblábolnia, hamarosan ő is talált olyat, aki segítségére sietett. Igen, ő is tudja, hogy korán érkezett, őszinte elnézés meg minden blabla... Persze, neki az is megfelel, ha kicsit várnia kell, majd elfoglalja magát... Harmadik emelet?! Basszus tényleg, ezen emeletek vannak, nem is kevés! Hát jó, akkor harmadik...

- Sejthettem volna... - morogta Nami az ajtófélfának támasztva hátát. Shinji csak akkor vette észre mikor az megszólalt, úgy belemerült egy könyvbe. - Ha rögtön elvonatkoztattam volna az elmúlt napoktól, azonnal rájöttem volna, hogy itt molykodsz.
- Molykodni? - pislogott a fiú. Nami nem válaszolt, csak a könyvre bökött.
- Sose hallottam még ezt a szót - felelte, s összecsapta a könyvet. - Na és hogy vagy ma reggel, hercegnőm?
Nami elhúzta a száját. Hercegnőd a nénikéd...
- Jobban - mormogta.
- Nem látok változást. Még mindig olyan az arcod, mint aki citromot evett. Ha nem lennél ilyen napközben is, azt mondanám reggeli rosszullét...
A lány döhösen ciccegett, aztán otthagyta a fiút, aki zavartalanul folytatta az olvasást.
- Micsoda szemét... - fortyogott magában Nami. Persze valószínűleg nem tudta, hogy nemrég még azt hitte... Hacsak Nobu nem kürtölte világgá... Nem. Azt nem. Ő nem olyan. Nem beszélne róla.

- Annyira nem, csak... ha hirtelen mozdulok, meg ha ülök, meg néha, ha megyek, meg... - abbahagyta a felsorolást, majd rövid sóhajtás után folytatta. - De, még szokott gyötörni. De azt hiszem, ez természetes, hisz azért viszonylag mély... Csoda, hogy eddig el tudtam rejteni az elől a nő elől, vagy ha látta is, nem kérdezett rá...
Nem örült, hogy most a sebére terelődött a szó, de még mindig jobb volt, mint magyarázkodni az előbbi félreértése miatt. Csak... nem akart gyengének tűnni... Lehet, hogy tényleg az, mert Morinaga is azért osztotta be ebbe a csapatba, de... de...

- Értem. Hát... remélem hamarosan már nem fog fájni - jegyezte meg nagy okosan Emiko. - Na gyere, hugi - nyújtotta felé a kezét -, menjünk, vagy bennünket fal fel élve ez a "Jó reggelt kisasszonyok!" - utánozta a nő hanghordozását. - Csak indulnánk már a hajóra!

Yuuka elmosolyodva bólintott és Emiko kezébe csúsztatta a sajátját.
- Akkor már csak magunk leszünk - sóhajtott reménykedve, és mintha enyhe csalódottság is érződött volna a hangjában, bárhogy próbálta palástolni. - Kíváncsi vagyok, hogy reggelire mi a nyavalyát tálalnak elénk.

Emiko megkönnyebbülve látta, hogy hazai ízek várják őket a reggelin. Talán azért döntöttek így, mert tegnap nem sokat evett egyikőjük sem. Bár ezúttal sem tervezte kienni őket a vagyonukból, azért a lány már nagyobb kedvvel látott az evéshez.

Yuuka is némileg több bizalommal fordult az étel felé és örömmel látta, hogy most már Emiko is tényleg nekilát. Viszont Hayatét most nem látta a közelben. Hol lehet? Vajon még a szobájában vár?
Nem, Hayate nem is volt olyan messze tőlük. Megállt a lépcső aljában és némán hallgatta az étkező felől szűrődő hangokat. Jó, a lányok már esznek. Most viszont esze ágában sem volt megállni a fal mellett, hogy ne zavarja ezzel Emikot. Inkább egyből a személyzeti részleg felé vette útját.