10. fejezet - Mert még mindig tudunk mit írni

Yuuka halványan elmosolyodott és úgy tűnt, hirtelen valami nagyon érdekeset látott meg a busz túlsó végén, mivel szépen-lassan arra fordította a tekintetét. Benawi hogy ki lenne bukva ettől. De miért, ők talán nem érdemlik meg? Mi olyan kivetnivalót lát még Hayatéban, amit ők nem vettek észre? Tud még valami olyat róla, amiről maga a fiú is hallgat? Vagy... csak szimplán nem szimpatikus neki. Vajon elfogadja majd valamikor olyannak, amilyen? Emiko érdekében egyszer majd csak kénytelen lesz. Talán beszélnie kellene majd erről Benawival, és elmondhatja, hogy Hayatére tényleg lehet számítani. Bízott benne, hogy a fiú valóban meg tudja majd védeni.

Hayatéban pont akkor tudatosult az előzőleg kimaradt információ, mikor Emiko hozzáért a kezéhez. Nem, nem hozzáért, hanem megfogta... csak úgy...? Kérdőn nézett fel a lányra, de meghallva a biztató szavakat szokatlan érzés fogta el.
- Köszönöm - viszonozta Emiko pillantását. - Nem sűrűn hallhattam eddig hasonló szavakat, és főként tőled hallani...
Leküzdötte pillanatnyi zavarodottságát és eszébe jutott, mit is akart tulajdonképpen mondani. Hát persze, az első bekezdés, ami fölött olyan gyönyörűen elsiklott korábban.
- Tizenhét? - arcán különös mosoly játszott, ahogy kimondta a szót. Nem akart hozzá különösebb magyarázatot fűzni, Emiko érti majd a célzást. Azért meg nem mondta volna. Másfél év? Igen, körülbelül annyi van közöttük. Hát ez... érdekes.

- Ó, hát az egy kicsit hülye megfogalmazás volt... - pislogott a levélre Emiko. - Pár hónap és tizennyolc leszek, szóval nem tudom, hogy miért... - elhallgatott. - Ó, vagy úgy... Nem tudtad, hogy idősebb vagyok nálatok? De igazából csak egy évvel járok felettetek, mert... kicsit később kezdtem el az iskolát... - elmosolyodott. - Szóval ez nem olyan nagy különbség, mint elsőre hallatszik. Szerencsére, ahhoz azért épp elég, hogy szivathassam vele Benawit meg... szóval Benawit... - kihúzta magát, még a fejét is felszegte. - Fogadj szót az idősebbnek!
Aztán elnevette magát.

- Tizennyolc...? - Hayate igyekezett titkolni döbbenetét. - Nem bántásból, de nem néztelek annyinak... Szóval te vagy a rangidős - csóválta mosolyogva a fejét. - Tehát legyek szófogadó?
Erre már Yuuka is odakapta a fejét, bármennyire is nem akarta kihallgatni a beszélgetést.
- Hűű... - bökte ki, és ő viszont cseppet sem törődött azzal, mennyire ül ki a meglepetés az arcára. - Benawi eddig nem is mondta. Akkor ezért tűnik néha úgy, mikor veled beszél, hogy idősebbnek próbál tűnni, vagy nem is tudom... Várjunk csak... - némi megrökönyödéssel meredt maga elé. - Emiko... mikor van Benawi szülinapja...? Most jöttem rá, hogy fogalmam sincs... Nem is tudom, mennyi idős pontosan...

- Egy tömbház... - Daisuke fejét vakargatva állt az épület aljában. - Ja, jó magas... Ugye nem várja el tőlem, hogy megmásszam ezt ?! Na basszus...
Elégedetlenül felszisszent, majd mégis bement.
Mondd, hogy van itt lift. Könyörgöm, csak egy liftet kérek, még az se kell, hogy több személyes legyen... Fakanalam egy liftért!

- Akkor Kazutól mindjárt búcsúzhatunk is - sóhajtott barátjára nézve Hiroshi. - Hát nem sokat jöttél velünk, de már ez is biztos elég volt ahhoz, hogy kikészítsd Ichirot.
- Tényleg? - kérdezte kissé ijedtnek tűnve Kazu.
- Igen, de úgysem rád lesz mérges - vont vállat Hiroshi. - Majd kiéli magát ott, ahova került. Tényleg... ha Natsuki azt mondta, hogy csak egy levél várta ott, mi a francnak kéne nekem máris álnevet használnom...? - nézett kérdőn a többiekre. - Bár senki sem mondta, hogy mindenki Natsukihoz hasonló fogadtatásban részesül majd. Ó, remek. Tehát estére lehet, hogy társaságom lesz, bárhova is tartok most. Legalább nem fogok unatkozni. Amúgy Kazu, neked mutattam már egy bizonyos képet a mobilomon?
- Miért nem tetszik a hangsúly, ahogy ezt kérdezted...? - csóválta a fejét Kazu.

- Sejtettem - nézett rá szúrós szemekkel Emiko. - És igen, legyél, a saját érdekedben!
Yuukára pillantott, s azon nyomban mosolygósabb lett a tekintete.
- Tizenöt, hm, mikor is... valamikor az enyém után van a szülinapja... Szeptember 16, 17... nem is tudom fejből...

Midori a lábát lógatva tanulmányozta a címet. Melyik megálló lehet közelebb ez vagy a következő? Jajj, szívás, mért nem nézte meg jobban a térképet... Persze, helyette inkább arra a bizonyos hímnemű egyedre figyelt... Na most meg lesheti, mert jól eltéved... Addig mélázott, míg becsukódott az ajtó, s a jármű tovább döcögött. Oké, hát akkor legyen a következő!

- Hmm, akkor idősebb nálam valamennyivel... - bólintott Yuuka. - Na nem mintha a korkülönbség annyira számítana!
Hupsz... miért is mentegetőzött az imént? Csak semmi célzás, Yuuka, ugye? Ááá, dehogy, semmiképp... Nem drukkolok, vagy hasonlók, kicsit sem, csak úgy kibukott belőlem... Nem mintha olyan hihető lenne ez az ismételt mentegetőzés...
Hayate közben katonásan kihúzta magát és komoran vizsgálta a környezetét. Hát jó, ha megint katonáskodni kell, akkor örömmel vállalja. De csakis azért, mert Emiko lehet a felettese. A felettesekért meg ugye minden tőle telhetőt meg kell tennie egy egyszerű katonának.

- Nem, nem hiszem, hogy számítana - rázta a fejét különös mosollyal Emiko. - Szerintem a kor nem egy olyan tényező, amivel foglalkozni kéne. A csapatban sem kérdőjelezte meg senki, hogy ki a főnök, holott fiatal voltam, és lány is... Amikor kezdtük az egészet sokan voltak jóval idősebbek nálam. Talán csak Kyoichi volt fiatalabb először... - elgondolkozva dőlt hátra. - Hát igen, őt is csak azért engedték a szülei, mert ott volt a bátyja... Benawiék is csak azért csatlakoztak később, mert nem rajongtak az ötletért náluk... Azért ez mégiscsak törvényellenes dolog... - fejezte be egész halkan.

Igen, elvileg jó helyen jár, legalábbis valami rémlik. Na még egy kis keresgélés és akkor mára elvileg vége. Vajon ő is hasonló üres lakásba kerül majd, mint Natsuki? És ő is hajóval megy majd tovább holnap? Csak lenne már a kezében az a boríték!
Eizan elszántan kereste a helyes utat. Meglesz ez, meglesz.

- Még akkor is jobb a kormánynál, főleg ha az utóbbi által meghozott lépéseket nézzük - vette lejjebb a hangját Hayate is. - Nem túl emberséges dolog gyerekeket besorozni, ha engem kérdezel. És van egy olyan érzésem, hogy nem én voltam az egyetlen.
Igen, nagy valószínűség szerint valaki már rég átvette a helyét és folytatja az általa megkezdett tevékenységet. Vajon ezek közül a fiatalok közül csak neki nyílt fel a szeme...?
- Meddig is megyünk? - kérdezte végül, csak hogy elterelje a gondolatait meg a témát.

- Hát te? - pislogott Kenta meglepetten, mikor a késve érkező buszra felszállva megpillantotta Benawit.
- Nahát, Kenta! - lepődött meg a másik is, és az ülésről az ülébe vette a táskáját, hogy a fiú leülhessen. - Nem tudtam, hogy egy iránybí megyünk!
- Én sem... - csóválta a fejét a fiú.
- Hogyhogy itt száltál fel? - húzta össze a szemét a másik.
- Elkísértem Midorit, és ez volt közelebb onnan...
Benawi értően bólogatott. Egy ideig hallgattak, aztán Kenta törte meg a csendet. Ki tudja meddig nem találozik a többiekkel, hát legalább most ne kussban üljenek egymás mellett.
- Jó lehet tudni, hogy van valaki Yuuka mellett... Én már most sem tudok mit kezdeni magammal, hogy fogalmam sincs hova tart Midori... Ráadásul volt egy apró kis megjegyzés a levelében, hogy várja majd ott valaki... Hát nem tudom... Egyedül valami Morinaga-félével... Nem mintha tudnám Morinaga milyen, de... - elhallgatott. Benawi tanácstalanul nézett rá.
- Én így is aggódom Yuuka miatt... - felelte. Ez nem derítette sokkal jobb kedvre a hackert.

Hát ilyen szempontból mi sem vagyunk jobbak... Mi is gyerekeket használtunk fel a céljainkhoz... Vagy... vagy ez más attól, hogy egy gyerek áll az élükön? Azért voltak köztük nagykorúak is... De amiket csináltak... az még egy felnőttnek is veszélyes, és megterhelő... Lelkileg...
Hayate kérdésére felkapta a fejét.
- Hát elvileg a végállomáig - mondta a lány. - De onnan nemtom... Nem találtam kapcsolódó járműveket, pedig még hátra van egy kis út. Nagyon kinn van a város szélén... Lehet, hogy sokat fogunk gyalogolni...

Jéé... tényleg nem tévedt el...? Hmm... Nem mintha olyan gyakori lett volna nála az eltévedés, de azért mégis elsőre eltalálta az utcát és az irányt. Egész jól fejlődik.
Eizan kíváncsian vizsgálgatta az előtte lévő kertesházat. Tehát ez az. Nem tűnik veszélyesnek, de ez ugye nem jelent semmit. Állat nincs, megharapni vagy megkarmolni nem fogja semmi. Ez azért már haladás. Akkor hát lássuk...

- Tehát végállomás, rendben - bólintott Hayate. - A gyaloglással reméljük, nem lesz gond. Talán nem sötétedik ránk addig túlzottan. Yuuka, bírni fogod?
- Hát így látatlanban elég nehéz megmondani - vont vállat a lány. - Remélem.
- De ígérd meg, hogy szólsz, ha nem érzed jól magad, rendben?
- Rendben... - egyezett bele Yuuka. De... ugye nem akarja majd így sérülten a hátán vinni vagy hasonló, ha esetleg nem bírná...?! Már csak ezért is bírnia kell.
Közben Hayate sem volt olyan biztos a gyaloglás dolgában, mint mutatni akarta. De valahogy majdcsak lesz. Gyalogolt már hosszabb távot is, meg sem kottyanhat majd...

- Szívás lehet Hiroshinak... Már sötét lesz mire ő odaér... Ráadásul egyedül van, nehéz lesz így felmérnie a terepet... Még jó, hogy ő vitte a... leghatásosabbikat... - jegyezte meg Emiko, azon a gondolatmeneten haladva, hogy besötétedik-e amíg sétálnak.

Hiroshiék közben búcsút vettek a leszálló Kazushigétől is, aki most esetlenül bolyongott a pályaudvaron. Vagyis leginkább kifelé szeretett volna bolyongani innen. Szerencséjére talált egy viszonylag kevésbé összefirkált térképet, így nagyjából be tudta azonosítani, hogy merrefelé kellene mennie. Közben az Ichirotól zsákmányolt tőrre gondolt, és erősen remélte, hogy nem kell majd használnia. Legalábbis nem harcra.

Nobut attól a pillanatban követte az a komornyikféle, mióta belépett az ajtón. És idős férfi létére szüntelenül csacsogott... Az első félpercben felsorolt mondatait fel se fogta, de aztán leszűrte, hogy a 'szülei' (wtf?!) már elküldték a csomagjait, ami fenn a szobájában várja, valamint azt is észrevette, hogy az illetőt egy cseppet sem zavarja, hogy sántít. Amikor kapott az alkalmon, hogy felmenjen a szobájába az öregúr készséggel felajánlotta, hogy segít a lépcsőn felmenni, alig tudta valahogy lerázni őt, hogy köszöni, menni fog egyedül is... Persze ezután se szállt le róla, miliméter pontosan megmutatta hol a szobája ajtaja, aztán benn is végigkalauzolta, ágy, szekrény, a polcok számának pontos meghatározásával, hatalmas erkély, kilátás a sziklakertre, mint egy értelmi fogyatékosnak, komolyan... Igen, magamtól is felismerek egy szekrényt, köszönöm...
Több mint félóra elteltével megelégelte a dolgot, és bejelentette, hogy fáradt, ha nem gond, lepihenne. A válasz kissé meglepte, valami betegségről hablatyolt neki az öreg, meg, hogy biztos aggódik a műtét miatt, meg hogy mire felébred kész lesz a vacsora, és faggatni kezdte róla, megfelel-e amit a szakácsnő kieszelt, és itt mind az öt fogáshoz legalább hat alternatívát felsorolt. Nobu egy kis sértettséget is vélt felfedezni az arcán, mikor közölte, hogy neki aztán mindegy, így gyorsan kijavította magát, hogy úgy értesült, olyan kiváló ételeket, mint itt sehol máshol nem kóstolhat, úgyhogy igazán rájuk bízza a dolgot... Kicsit furcsa fejet vágott az öreg, de legalább otthagyta ezután.
Hát mindezeket túlélve Nobu tényleg holtfáradtan terült el a gigantikus ágyon, alighogy becsukódott az ajtó. Két dologra érzett őrjítő késztetést, ahogy végre körülvette a csend. Az első, hogy sürgősen letépje a gusztustalan fodrosan fityegű baldahinokat, és a második, jóval fontosabb, hogy kulcsra zárja azt a rohadt ajtót, mielőtt a tata visszajön... Végül erőt vett magán és egyiket sem tette, csak nyűgösen az oldalára fordult és felemelte az éjjeliszekrényről a borítékot, mellyel már régen szemezett. Na lássuk...

- Még mindig csodálkozok rajta, hogy bepasszírozta a táskájába - csóválta a fejét Hayate. - Hogy hogy fért el mellette minden mása, az már rejtély. Ám visszatérve a többiekhez, kíváncsi vagyok, ki ért már célba és mi fogadta ott. Jó lenne, ha több belső hálózatos telefon állna rendelkezésünkre, akkor folyamatosan tudnánk egymásnak közvetíteni. Bár még így is jobban jártunk, hogy nem egyedül kellett nekivágnunk.
Közben szokásához híven még mindig a többi utast figyelte, hátha lát valami gyanúsat. Nem, már nem Morinaga embereit kereste, inkább a kormányra próbált figyelni. Már biztos alaposan kivizsgálták azt a hajót, amit Shouri sikeresen elküldött a francba. Vajon merre keresik most őket?

Daisuke lihegve állt meg a lépcső tetején.
- A rohadt... életbe... hogy nem... képesek ide... egy szakadt liftet... berakni...
'Örömében' még a falat is megjutalmazta egy kisebb erejű rúgással.
Na jó, felért. ha még ezután valamivel meg akarják szivatni, az csodás lesz. Most sincs túl jó kedvében, meglátják majd, milyen remek lesz így a reakciója.

Ichirot rendkívül boldoggá tette a tudat, hogy nem kell messzire mennie. Sőt, a pályaudvar pont kapóra jött, innen már csak egy ugrás a célzott helyszíne. Komolyan, az egyik első dolga az lesz, hogy jól bevágja magát az ágyba - persze miután elolvasta a neki szánt levelet -, és jó szokásához híven bealszik. De... ugye lesz ott ágy?!

- Hogyhogy el se búcsúztál tőle? - kérdezte hirtelen Shinji. Ki tudja, talán csak a csöndet unta meg, de az is lehet, hogy túl nyugodtnak tűnt hirtelen a lány.
- Tessék?
- Hát Nobu, mégis ki... Lehet, hogy meg fog halni... Vagy te... Elvégre én nemfogom az életemet kockáztatni érted.
- Azt sejtettem... - dörmögte a lány, és visszafordult az ablak felé.
- Szóval nem bánod, ha nem találkoztok többé?
- Már jóval korábban búcsút intettünk egymásnak, nincs szükségünk rá, hogy együtt legyünk. Egyikünknek se érdeke...
- Ahhhha... - felelte a fiú hosszan elnyújtva. - Akkor mié...
- Nahát, ideértünk! - pattant fel a lány, és az ajtóhoz szaladt.
- Még csak most jelentették be a következő megállót... - dörmögte a fiú.

Eizan igyekezett alaposan felfedezni a helyet, ahova került, de körülbelül olyan állapotok fogadták, mint az előző helyszínen Natsukival. Sehol senki, egyedül van, itt sem bújtak be sehova. És persze itt is itt volt a boríték. Így már könnyebb volt észrevenni, hogy tudta, mit kell keresnie, de amúgy is elég hamar kiszúrta volna. A borítékkal együtt az egyik székhez lépett, és csak akkor bontotta ki a küldeményt, mikor már viszonylag kellemesen ült. Na hova küldesz, Morinaga?

Shouri is egyre inkább közeledett céljához. Útja során nem szólt senkihez - kihez is szólt volna? -, mindössze a környezetét figyelte némán, és ez alapján próbálta kikövetkeztetni, milyen környékre is került, mi vár majd rá hamarosan. Közömbösen nézte, amint a busz pont az orra előtt csukja be az ajtajait. Abból az egy megállóból azért már nem csinál problémát.

Natsuki hitetlenkedve meredt a tükörre. Oké, ez valami vicc... Nagyon-nagyon-nagyon csúnya vicc! Amint odaér, szólni fog, hogy el lett rontva a méret, és egyel nagyobat kér... Minimum egy számmal... Ez a szoknya alig fedi el a fenekét! Mégis milyen egyenruha ez?! Mondjuk azt már leszúrta.... izé leszűrte, hogy valamiféle felszolgáló lesz. Ez annyira jellemző Morinaga "humorára". Még találkozunk mi? Úgy a képedbe borítok valamit véletlenül... Egy szót se szólhatsz, még életemben nem csináltam ilyesmit... Nem fogok tudni poharakkal zsonglőrködni... Még ha ott is van az a délelőtti betanítás... Na persze, fél nap alatt úgy megtanulja...
Sietve átöltözött egy hétköznapibb ruhába, amit szintén a csomagjában talált. Az azért jó, hogy sok cuccot kapott. Nekiállt a hátizsákja tartalmát is bezsúfolni a bőröndbe. Most még hosszúujjúja alá el tudta rejteni a karkötőket, de a hajón már nem fog beleférni... Le kell mondania az ilyesféle önvédelemről. Szívás. De talán ott már nem is lesz szüksége rá. Igyekszik majd zsúfolt helyeken lenni, amíg dolgozik... Hmm... vajon mennyire fogják komolyan venni ezt a "munkát"? Mennyire szól bele a dolgokba Morinaga?

Eizan ezúttal rezzenéstelen arccal olvasta a levelet. Semmi, megint csak a lényeg. Ezek szerint tényleg nem sejti, hogy ő az, vagy csak el akarja hitetni velük, hogy nem tetszik? Látni akarta Morinaga arcát, mikor rájön az 'udvarló' kilétére, de egyszerre úgy is érezte, hogy nem biztos, hogy jó ötlet, ha akkor ő is a helyszínen tartózkodna. Ezzel még ráér később is törődni.
Viszont a hajó stimmel, remek. Hmm, neki viszont nincs külön eligazítás... Legkésőbb délre? Akkor már rég ott lesz, az biztos. És ezek a felsorolt melók... lesz így ideje találkozni Natsukival? Vagy most alapból nem kéne egy ideig a találkozást kockáztatni?

Olyan jellemző! Kénytelen lesz megkérdezni valakit, merre jár... Midori már alapból nem tudta merre indul el, de a kikötő látványa lenyűgözte. Akaratlanul is a part felé sétált le, és figyelte a tengerről visszatérő vitorlásokat, a partnál kergetőző madarakat, és kíváncsian be-bekukucskált a kis boltokba. Mennyivel kellemesebb ez, mint az ő nyüzsgő városuk! Bár kísértetkastélyt azt nem lát. Ez inkább olyan kis romantikus, sóval terhes levegőjű ... ö... izé...
- Elnézést meg tudná mondani, hogy merre találom a... - érdeklődött gyorsan, és hamar kierült, hogy nem ment ő rossz irányba, csak éppen nem tudja mit keres. Elindult hát a mutatott irányba, ahol elvileg csak egyenesen, majd balra, és rögtön ott is lesz az épület... Tuti! Rá fog látni a onnan a hajókra!

Lépcső. Igen, ez kétségkívül lépcső. Ha pedig lépcső, akkor egyenlő a jelentős fizikai megterheléssel. Mi? Ki volt az az álnok, aki azt mondta, "csak" egy emelet? Egy emelet is gyilkos lehet! Mi van, ha... ha... Igen, mi van, ha!
Ichiro megcsóválta a fejét, és sóhajtva vágott neki a szint megmászásának. Meglesz ez, nem halsz bele. Talán...

Hát ez kész... Morinaga kvázi megírta az egész életét ennek a nemlétező Fujiwara Rennek... Pff... Ren mi? Ez épp a Nanát olvasta, és gondolta, ha már Nobu, akkor Ren? Ebből a pasasból még ki is nézi, hogy joseit néz. Ehh... Bár azért rendes tőle, hogy fedezi... Már ami a lábát illeti. Gyerekkori betegség, mi? Bár jó ürügy, hogy azért küldik külföldre az übergazdag szülei, hogy ott egy csodaorvos kezelje... Vajon tényleg vannak ott ilyen orvosok? Jó lenne, ha tényleg tudnának valamit mondani. Jó lenne tudni, hogy van-e esélye úgy pattogni, mint régen. Ha nem, akkor jólé megveri Shinjit, főleg, ha időközbel hozzáér a nőjé... hez... Nobu még gondolatában is elnémult. Nagy sóhajjal a párnájába vágta a fejét, és egy halk morranással adta ki magának az utasítát, hogy inkább tényleg próbáljon aludni.

- Hát itt volnánk... - jegyezte meg Emiko, és lassan elkezdett felkászálódni a helyéről. Nyújtózott egyet, amennyire a hely engedte, és várta, hogy a többiek is jöjjenek. - Örülök, hogy nem egyedül utazok!

Oké, már megint éhes... Lehet, hogy ez pofátlanság, dehát hozzászokott, hogy Emiko meg Midori egész nap tömi, mint egy ludat, hát most éhes... Felkászálódott az ágyról, és becsúsztatta alá a bőröndjét. Elégedetten mosolyodott el. Azért most van valamennyi tulajdona nem minden nélkül megy az ismeretlenbe. Ez jó érzés. Vajon a többiekkel is ilyen bőkezű volt?

- Én is - mosolyodott el Yuuka, főleg miután Hayate előzékenyen előreengedte a leszállásnál. Odalent kíváncsian lesett körbe valamiféle útmutató után kutatva. Tehát innen gyalog, ugye? Emiko elvileg tudja, merre kell menni. Akkor Emiko mutatja az irányt, Hayate testőrködik, neki... neki meg mindössze az a dolga, hogy tartsa a tempót...
- Merre is...? - tette fel a bizonytalan kérdést.

- Arra - bökött Emiko magabiztosan az emelkedő felé. - De előbb nézzünk körbe, van-e busz... vagy valami... Azért jó lenne...
Nekiállt a táblák körül sürgölődni, de itt csak a leszállást jelző volt, meg valami hétvégi járat. Talán a túloldalt...

Daisuke Emikoék bázisának méretei után igencsak sérelmezte a kis lakás méreteit, ahova került. Aha... ennyi? És sehol senki? Tehát van egy mindent bele egybeszobája, oké. Mi van még? Hálószoba, az meg akkor elvileg a fürdő. Ez tényleg csak a legalapabb... Bár minek panaszkodni, úgysem itt akarja leélni az életét. Legalábbis ajánlja. De akár meg is bizonyosodhat róla.
Tekintetét még egyszer végigfuttatta a berendezésen és elégedetten mosolyodott el, mikor meglátott egy borítékot AZ asztalon. Megvagy.

- Jó ötlet - méregette Hayate is a környéket és már a túloldalon lévő táblákkal szemezett. Azért ő sem sérelmezné, ha jelen állapotában nem kellene annyit gyalogolnia. Meg ugye Yuukának sem valószínű, hogy jól esne.
- Szólj, ha látsz valami biztatót - kérte a lányt. - Akkor nézzünk körül.

Emiko csalódottan rázta a fejét, pedig már az egész környéket átsétálták a biztonság kedvéért.
- Muszáj lesz gyalogolnunk - nézett bocsánatkérően a többiekre, mintha csak ő lenne a közlekedésügyi miniszter... Úgy érzem azért bennünket is szivatnak... Jó messze a többiektől... Félek, nem csak most lesz hosszú utunk...

- Megjöttem... - nyitott be a helyesnek vélt ajtón Ichiro, de egyelőre még tényleg csak a benyitásig jutott. Hmm, talán be kellene lépni. De különben is, hova jött meg egyáltalán? És ha valaki válaszol a hülye kijelentésére?
Na lássuk, milyen lepukkant... nem is olyan lepukkant... Mi erre a jó szó? Izé... az ő mértékei szerint ez már... olyan... nem fiús. Nagyon nem fiús környezet. De egész kis pofás attól függetlenül és egyáltalán nem olyan kis lepukkant lyuk, mint amire számított. Na jó, olyan nincs, hogy itt ne laknának...
Kíváncsian beljebb merészkedett pár lépést és előző feltételezése máris bizonyosságot nyert. Ööö... nem azt mondta Natsuki, hogy nem volt ott senki...? Ne már...
A rejtélyes illető, aki mellesleg egy egészen szemet gyönyörködtető fiatal hölgyemény volt, az egyik hátsó szobából bukkant elő. Mit hajtogathat ilyen szorgosan...?
- Azt hiszem, téves... - kezdte a fiú. Ichiro gyorsan megint leellenőrizte a címet, de be kellett látnia, hogy nagyon is jó helyen jár. - Vagy mégsem...?

Hayate bólintott, majd egy biztató pillantást vetett Yuukára, mielőtt a korábban mutatott irány felé vette útját.
- Akkor már érjünk oda minél előbb - mondta. - A szivatás remélem nem azt takarja még, hogy hegynek felfelé kell huzamosabb ideig mennünk.
Külváros, mi? De melyik fajta külváros? Az, ahova az ember szívesen költözne, mert ott a nyugalom várja, vagy az a fajta, amit mindenki csak elkerülni javasol...?

Ichiro nem is nagyon mert többet szólni, nehogy valami olyat mondjon, amit nem lenne szabad, de szerencséjére a nő megelőzte őt a megszólalásban.
- Te lennél Kazuma?
"Miért érzek valamiféle lekicsinylést a hangjában...?" - ráncolta a homlokát Ichiro.
- Öö... igen? - felelte.
- Na de most komolyan.
- Igen - próbált kissé határozottabbnak tűnni a srác.
- Kár - a nő mintha igyekezett volna nem grimaszolni. Beszélgetőtársa további stílusa szinte rögtön a padlóra küldte Ichirot, és nem feltétlenül elragadtatásában. - Morinagának borzalmas humorérzéke van, hogy egy ennyire ronda srácot küldött.
- Pardon? - sikerült kinyögnie. Biztos csak rosszul értette...
- Egy kicsit jobbat vártam - folytatta a nő. - Na jó, nem kicsit. Azért mászkálnak nálad helyesebb korodbéli fiúk is az utcán. Hogy tudott éppen téged szalasztani. Nem igazán felelsz meg az elvárásaimnak.
- Már elnézést! Mindjárt el is... - "húzok innen!" Ichiro már nem igazán tudta volna türtőztetni magát. Még egy ilyen... csak egy ilyen és már húz is el innen! Legalábbis húzna, ha megtehetné. Nem igaz, nem tudtak volna valami normálisabbat kitalálni a számára?! Meg kell próbálnia lenyugodni. De a rohadt életbe, az nem olyan könnyű, mikor így az önérzetébe tapostak! Pedig muszáj lesz. Nyugalom, nyugalom... áááá! - Mindjárt el is... végzem, amiért ide küldtek.
Igen, ez jó lesz! Csak minél gyorsabban, hogy már mehessen innen el! Tessék, ennek a nőnek még két percébe sem került, hogy kikészítse. Hogy tudna elviselni mellette többet?!

Emiko megindult a többiek mellett, de akárhogyis nem akarta őket sietettni, hamar azon kapta magát, hogy az élen menetel, majd időnként megáll, nézelődik, bevárja őket, megint előrerohan... Nem bírt a felesleges energiáival.
- Szép környék - jegyezte meg nekik. - Csak gyanús, hogy egyre fogynak a házak... A pusztán fogunk aludni? Ezen a megadott helyen szerintem ház sincs...

A nő meglepetten nézett Ichirora.
- Mit csinálsz? - pislogott értetlenül. - Elég furcsa srác vagy te... Azt reméltem, ha már Morinaga rám sóz egy ilyen kölyköt, semmi indok nélkül, legalább te magyarázattal fogsz szolgálni - rázta a fejét, és dühösen levágta az eddig gondosan tekergetett hosszú kendőt az egyik székre. - Már gyanús volt nekem az a mézes-mároskodás, amit levágott! - panaszkodott, miközben járkálni kezdett fel és alá a szobában, és nem is annyira a fiúhoz beszélt, inkább csak magának, bár ezt a hangerő cáfolni látszott...
- "... hiszen akinek ilyen kiváló érzéke van a művészetekhez, és... igen-igen lássuk csak be, régóta úgyvélem, hogy neked a színészkedéshez is lenne tehetséged... Vehetjük ezt úgy is, mint egy végső próba, nem?" Én meg persze egy szót se értettem abból, amit mond. Mire akakrhat kilyukadni? Szóval... - fordult vissza Ichirohoz. - Miért is kell azt mondanom, hogy az öcsém vagy?! - nézett rá követelőző tekintettel. - Senki se fogja elhinni, hogy egy hozzám hasonló légies tüneménynek olyan testvére van, aki... - elnyelte a mondat végét, és inkább lerohanta egy kérdéssel. - Mond csak, ugye tudsz táncolni? Ne mondd, hogy azt se, mert menten elájulok! És veled kell majd megosztanom a szobámat, egész úton, ez hihetetlen! Már előre látom... Te egész nap csak lustálkodni fogsz, turkálsz a cuccaimban, bóklászol a fedélzeten, míg én persze dolgozom egész álló úton! De most kikötöm, hogy nincs zajongás délelőtt, mert én aludni akarok, és ha meg mersz nyikkanni, kiteszlek a folyosóra, esküszöm! Nekem egész éjszaka szórakoztatnom kell a becses utasokat, úgyhogy igazságszerint elvárnám, hogy minimum rendet tarts a szobában, áthozd a reggelit, mire odaérek, és persze mikor ébredek, már az ebéd is ott várjon, amellett pedig... De ne mutatkozz a kollégáim előtt túl sokat, rendben? - jegyezte meg hirtelen ijedten. - Te jó ég, köznevetség tárgy leszek... Mit szólnál inkább csak féltestvérhez? Vagy... te vagy a család feketebáránya... Igen, végülis mindenhol van ilyen... Megesik...

- Igazad van... - méregette Hayate is az egyre fogyatkozó házak sorát. Mi lehet ennyire a város szélén? A végén még valami vándorcirkuszhoz kerülnek vagy egy Emikoékéhoz hasonló bunkerbe. Na az érdekes lenne. Viszont mostantól még jobban kell figyelnie. Akármit is szánt nekik Morinaga, nagy valószínűséggel nem fog tetszeni. És miért írta azt Yuukának, hogy azért küld mellé valakit, hogy megvédje? Mitől? Csak úgy általánosságban? Jó lenne, ha csak ennyiről lenne szó.
Enyhén megrázta a fejét és kissé megenyhülve nézett a már megint pár lépéssel előttük járó Emikora. Hiába, a vérében van a vezetés.
Vetett még egy gyors oldalpillantást Yuukára is, aki úgy tűnt, még rendben van. Helyes, csak így tovább. Gyanította, hogy a lány hozzá hasonlóan nem szólna, ha nem bírná tovább az iramot, inkább némán szenvedne, ezért alaposabb megfigyelés alatt tartotta, mint eddig.
- Szerintem nem feltétlenül ház kell legyen az, ami vár minket... - szólalt meg egyszer csak Yuuka. - Ennyire kint a város szélén nem csak lakóházak, hanem mondjuk raktárak is vannak... vagy nem is tudom. Bár azért jobban örülnék egy kényelmesebb háznak...
Igen, ezzel Hayate is egyet értett. Nem volt létfeltétele a kényelem, de azért nem bánta volna.

Emiko kicsit lassított, hogy ne kelljen folyton hátrafelé pislognia, ahogy beszélgetnek. Yuuka mellett sétálva folytatta tovább az útját.
- Én bárhol elalszom... - mondta a vállát vonogatva. - Az is lehet, hogy sátorozni fogunk, nem? Az érdekes lenne. Szerintem élvezném. Kellemes az idő és szép is ez a környék.

Ichiro elkerekedett szemekkel hallgatta a szóáradatot. He? Miva’…? Táncolni meg… takarítani?! A tánc még hagyján, ott valamit tud produkálni – ehh, kösz anya… csak Hiroshi meg ne tudja! -, de hogy takarítani! Látná ez a nő, hogy szokott kinézni „rendes” állapotban a szobája, már nem kérne ilyet. És különben is… miért is kell vele egy szobában aludnia?! Na nem mintha magát az ötletet nem díjazná elnézve a lány… khmm… adottságait, de a személyiségével kezdeni kéne valamit. Ehh, mennyire nem szereti az ilyen problémás lányokat… Kiszolgálás, ágyba reggeli, mi? Meg az! Hát lesz itt nemulass, mikor majd rájön, hogy ő inkább az alvást részesíti előnyben. Főleg akkor, mikor rájön, hogy nehezen lehet őt kirugdosni az ágyból. Mindegy, ez nem az ő baja. Komolyan, ha nem az élete függene tőle, úgy elküldené a francba ezt a nőt! Rendben, most még játssza kicsit a jófiút, de túl sokáig úgysem bírja majd. Vajon mi lehet az a rejtélyes, egész estét felölelő, utasokat szórakoztató munka? Ehh, lehet, hogy nem is akarja tudni… Kollégák, mi? Az biztos, hogy nem köti a nő orrára, miért is van itt. Ha nagyon rámászik a témára, majd kitalál valamit.
- A féltestvér megfelel… - nyögte kelletlenül, és sikerült egyelőre mellőznie a gorombaságát. Nem volt könnyű…
Igen, féltestvér, ez jó. Legalább látszik majd, hogy az ő neveltetése mennyivel jobb, mint ezé a nőé. Még hogy egy ilyen legyen az ő igazi nővére… Rövidtávon kikészítenék egymást, az biztos. Valószínűleg így is ki fogják.
- Amúgy… kicsit el vagyok maradva bizonyos felvilágosítások tekintetében, és azt mondták, itt választ kapok bizonyos kérdésekre. Pontosan mi is ez a bizonyos út? Mármint azt tudom, hogy utazok, de hogy milyen körülmények között, mikor és hogy az egész előreláthatóan mennyi időt ölel majd fel?
„Csak hogy meddig kell kibírnom… Basszus, Hiroshi, neked megint biztos valami jobb jutott! Mondjuk egy hasonló jó nő kevesebb dilivel. Na nem mintha Himeno nyomába tudna érni... Semmilyen tekintetben.”

- ... aha, tehát akkor valahol itt leszel, oké... - fejezte be az egyeztetést Kenta Benawival. - A város másik vége, de azért jobb, mintha te is kilométerekre lennél. Akkor ha bármi nem stimmel, tudod, hol találsz!
Benawi bólintott.
- Kösz, jó, hogy össze tudunk fogni.
- Ez csak természetes - válaszolt Kenta. Az ablaknál lévő a megállókat jelző táblára pillantott. Épp időben, Benawi két megállón belül leszáll, a következőnél pedig majd ő is. Jó, hogy van egy amolyan B-tervük, arra az esetre, ha kellemetlen meglepetéssel várják őket.

- A sátrazással nekem sincsenek különösebb gondjaim - felelte Hayate. - Volt már olyan is, hogy fán aludtam, és az is kellemesebbnek bizonyult, mint vártam. A kérdés még mindig az, hogy kik várnának abban a sátorban. Remélem, nem egy katonai sátorra bukkanunk hamarosan... Megvagy...? - torpant meg hirtelen, mikor észrevette, hogy Yuuka elmarad mellőle.
- Igen - bólintott nyugtatólag a lány. - Csak iszom pár kortyot.

Eizan várt még kicsit, de mikor úgy tűnt, tényleg egyedül marad és senki sem zavarja, úgy döntött, belakja kicsit a helyet. Kezdett megéhezni és zuhanyozni is jó lett volna egyet. Most legalább csak az övé a fürdőszoba és nem kellett várnia, mint esetenként Emikoék bázisán. Viszont azért Natsuki jelenlétét el tudná viselni. Milyen fura is lesz így egyedül éjszakázni egy vadidegen helyen.

Udvariasság ide vagy oda, Daisuke cipőstül-mindenestül vetette magát az ágyra. Legalább ez kényelmes és nem állt belé semmi rugó vagy hasonló.
Átfordult a hátára és maga elő tartotta a kapott borítékot. Na akkor azt most jól megnézi. Utána mondjuk kihasználhatná, hogy most csak övé a konyha. Már ha van itt valami rendes alapanyag...

- Fán? - kérdezett vissza meglepetten Emiko és ő is megállt, hogy bevárják Yuukát. - Nem féltél, hogy álmodban leesel vagy valami? Huhh, én biztosan nem bírnék ilyet!

- Ha körbe vagy véve ágakkal, az igencsak megnyugtató tud lenni - bólintott Hayate. - Kiskoromban néha kiszöktem éjszaka, hogy odakint aludhassak. A fákat valahogy jobban kedveltem. Egyszer majd mindenképpen ki kell próbálnod, már csak azért is, hogy elmondhasd magadról, hogy aludtál már fán - mosolygott biztatóan a lányra. Megnyugodva látta, hogy Yuuka végzett és ismét felzárkózott. Akkor hát tovább.