10. fejezet - Mert még mindig tudunk mit írni

- Ó, értem... Nos rendben, úgy sem szabad a hajón innotok. És kiskorú is vagy - mosolygott rá, s leült vele szemben. - Kellemesen telt a tegnapod? Hogy tetszik a hajó? Összefutottál már Natsukival? Én még nem láttam, bár csak futólag jártam az éttermek felé. Talán még nem is dolgozik...

Yuuka is szinte elveszett a lakosztály csodái között. Egyik helyiségről a másikra járva próbálta minél jobban felfedezni a helyet.
- Azta... - adott hangot csodálatának. - Ez tényleg nem semmi. És ezek a szobák is...!
Hayate elnéző mosollyal nézte a lányok reakcióit. Igen, el kellett ismernie, a tervezők tényleg kitettek magukért. Nem is akart belegondolni, alapjáraton mennyibe kerülhet egy ilyen lakosztály, ráadásul három főre! Na igen. Üdv ismét a gazdagok világában, már kezdtek hiányolni itt...

- El sem hiszem! - fakadt ki boldogan Emiko. - Ez annyira csodálatos! - a szobája felé vette az irányt. - Megyek és letépem magyamról ezt a ruhát!

Na ezt hívják pofára esésnek...
Bár maga is hasonlóra számított, Eizan mégsem tudta rezzenéstelen arccal hallgatni a kérdésáradatot, bár ez inkább a legvégére vonatkozott. Igen, tudja. Különben miért Natsukit hozta volna fel példaként? Nem valószínű, hogy az osztály összes fiúját felhívva ide eljátssza ezt, hátha valamelyik lebukik. Vagy igen...? Nem, eddig nem ilyennek tűnt ez a férfi. És most...? Játssza, hogy nem ért semmit, vagy felesleges? Talán legjobb lenne valami semleges hangszínt megütnie.
- Nem tudom, lehet. Nagy ez a hajó, könnyű elveszni rajta. De azért szép, jól megtervezték. Amúgy köszönöm kérdését, valóban kellemesen telt a tegnapom.
Hupsz, kicsit talán jobban megnyomta a 'valóban' szót a kelleténél. Vagy csak számára nyert olyan furcsa hangsúlyt a szó...?

Hayate enyhén elkerekedett szemekkel hallgatta Emiko előző felkiáltását. Jó, az egy dolog, hogy itt 'szabadok', de azért...
- Öhm... azért csukd be az ajtót... - tanácsolta fejcsóválva a lánynak, ám arcáról mégis nehezen tüntette volna el az ott megjelent mosolyt. Az amolyan "nem mintha nem tetszene a nyitott ajtók mögötti öltözés" mosolyt.

- Értem - bólintott a férfi. - Tudod... sokat gondolkoztam rajta, hogy milyen lehet az a fiú, akinek sikerült megszelídítenie Natsukit. Bár még mindig nem igazán tudtam megállapítani, hogy fogatlan oroszlánt csináltál belőle, vagy kezesbárányt... De ilyen rövid idő alatt! A megjelenésed egyáltalán nem árulkodik ilyen agyafúrtságról... Leköteleznél, ha mesélnél nekem egy kicsit... Mégis hogyan...? Natsuki eddigi udvarlói... közel sem ebből az osztályból származtak. Mind a két értelemben - mosolyodott el gúnyosan. - Most viszont még számomra is nyilvánvaló, hogy ez vak ló a gödörbe tipikus esete, hogy a ti nyelveteken fogalmazzak. Már csak azért is, mert annyira makacsul próbálta tagadni. Gondolom védett téged. Csak sajnos... még ehhez is túl szerelmes a szentem... Milyen amatőr hiba volt... Egyáltalán, hogy elhozott téged is, mikor találkoztunk! És egy bizonytalan nő mindig a kedvesétől vár megnyugtatást, nem igaz? De azért lehetett volna több önuralma...

Emiko vigyorogva fordult vissza az ajtóból.
- Mielőtt bejössz, vagy miután? - kérdezte, aztán kiöltötte a nyelvét, és eltűnt a csukott ajtó mögött.

Eizan magában átkozta a pillanatot, mikor olyannyira erőltette, hogy ő is menni akar. Jobb lett volna, ha nem teszi? Úgysem volt nagy segítségére a társaságnak. Bár gyanította, hogy nem csak ezen múlt. Ez a férfi nem sűrűn mondhatta el magáról, hogy nem kapja meg, amit akar, így nagy valószínűséggel így is, úgy is fény derült volna mindenre. Legfeljebb az időt húzták volna. Ezt bukták. Akkor most? Most mi lesz? Ő nem fog könyörögni, hogy "jaj, Morinaga-san, ne bántson már ugyan, hiszen tényleg szeretem őt", vagy hasonló. Nem, nem fog! Bár... ez megint túl elhamarkodott kijelentés volt. A saját életéért tényleg nem fog... de mi van, ha Natsukié kerül sorra...?
- El kell keserítsem - emelte fel a fejét és nézett Morinaga szemeibe. - Ugyanis nem áll szándékomban útmutatóul szolgáló kézikönyvet kiadni hasonló témában.
Lehet, hogy nem kéne pimaszkodni vele...? A francba is, nem veszi elég komolyan Natsuki figyelmeztetését! Nem, ez nem igaz, ő igenis komolyan veszi. Legalábbis egy része. Az a "másik Eizan" viszont roppant mód rühelli a hasonló helyzeteket, főleg mikor kérdőre vonják. Nem, ez közel sem volt skizofrénia. Ez is ő volt, csak azok az érzelmei, amiket annyira igyekezett elnyomni, hogy ne jöjjenek elő Natsuki jelenlétében. Előző barátnője már úgy is épp eleget láthatta ezt az oldalát...

És még nyíltan ingerli is őt, hihetetlen! És nem is először...
Hayate ismét megrázta a fejét, és még mindig mosolyogva indult meghódítani a saját szobáját.

Morinaga lassan megcsóválta a fejét.
- Ejnye, ejnye... pontosan úgy viselkedsz, mint ő... Talán a dacosságod az, ami megfogta őt? Végre valaki hasonlóan nagyszájú ember, aki fittyet hány a szabályokra, és pozíciókra?
Felkelt, s a szobatelefonhoz sétált.
- Túlzottan érdekel a téma, hogy itt annyiban hagyjam a dolgot. Mit szólnál, ha megkérdezném őt is még egyszer? Ezúttal a te társaságodban. Hátha beszédesebb lesz... Tudod... Nem igazán fair, hogy mindenki másról szerezhettem információt, csak arról a lányról nem, aki a legjobban érdekel...

Emiko hipp-hopp átöltözött, s vidáman perdült ki a szobájából. Zavartalanul dőlt végig a kanapén, s a plafont bámulta.
- Szabadság! - bokszolt a levegőbe. Mintha külön élvezné, hogy levetkőzhette nőiesebb oldalát. Yuukára pillantott, s elmosolyodott. - Mi az, nem vagyok szórakoztató? Nyugodtan nevess ki, na jó, most az egyszer, úgy értem... Tudom, hogy vicces, lehetek, de... ez... most már sokkal szebb színben látom a világot!

Eizan mintegy önmagát figyelmeztetőleg elég erősen harapott az alsó ajkába. Most valahogy nem érdekelte, milyen mélyen vájódnak a fogai a húsába. Kezei is dühösen szorultak ökölbe az asztal alatt. Miért jó ez neki? Élvezi a hasonló helyzeteket, mi?!
- Mit akar elérni? - kérdezte hűvösen a telefonhoz lépő férfit.

Yuuka nem élt a nevetés lehetőségével, mindössze széles mosollyal jutalmazta Emiko 'szabadulását'.
- De, az vagy - ismerte be. - Ám nem is baj, maradj csak ilyen.
Neki még nem állt szándékában átöltözni. Emiko előtt még mindig nem akarta beismerni, de neki azért tetszettek a hasonló ruhák. Majd legfeljebb azt mondja, hogy csak az álca kedvéért.

A férfi levette a szemét a telefonkészülékről, s újra a fiúra nézett.
- Tudni Natsuki indítékait. Tudni, hogy mi változtathat meg ennyire egy nőt. Kétlem, hogy ismerted volna korábban. Pontosabban, hogy ismerted volna olyan behatóan, mint én. De ha így lett volna... bizonyára értenéd, mért vagyok ennyire meglepve. Natsuki nem egy... szerelmes típus. Sokkal inkább... - elgondolkodott milyen szavakat használhatna, ami nem túl bántó ám... Natsukihoz a finom kifejezések illenek - egy élvhajhász... - fejezte be lassan a mondatot. - Mit adhatsz te neki? Nincsen semmid. Az ő igényeihez mérten soha nem is volt, jelen pillanatban pedig... - felnevetett. - Még létbiztonságot sem jelentesz neki. Pedig azt még a legegyszerűbb mő is elvárná. Megértem én, hogy volt némi izgalma a szigeten kavarni valakivel... Pont az a fajta, akit vonzanak az ilyen exotikumok, node ezt idekinn is folytatni... Őrület... Nem értem.

- Jó lenne - mosolygott továbbra is Emiko, bár arckifejezése most kissé álmodozóbb lett. Hayate szobája felé pillantott, majd komolyabb hangra váltott. - Túlzottan felpörögtem... Le kéne hűtenem magam, mielőtt valami olyasmit csinálnék amit később idiótaságnak ítélnék... Néha így is túllövök a célon... Vagyis úgy hiszem... De még azt sem tudom mi a cél... Butaságokat csinálok, Yuuka? - nézett a lányra szinte könyörgőn. Kell egy józan, külső szemlélő...

- Ha ez némileg megnyugtatja, nem maga volt az eddigi egyetlen kétkedőnk - nézett mereven Morinagára Eizan, és igyekezett nem magára venni az előző sértéseket. Nem volt könnyű, főleg hogy érezte, némely téren mennyire igaza van a férfinak...
Utálta, ahogy Natsukival közös múltjáról beszél, és próbált nem belegondolni, mit is jelenthet Morinaga részéről 'behatóan ismerni' valakit.
Jelenleg viszont közel sem érezte magát olyan bőbeszédűnek, mint a férfi, pedig elgondolkodott rajta, hogy megpróbálja még húzni az időt. Miért... számít az még valamit?

- Nem is tudom... - fontolgatta a válaszát Yuuka. - Mi számít neked butaságnak? Hogy egy eddig ismeretlen környezet fedezhetsz fel és végre kissé kiélheted magad? Hogy jó pár évnyi folyamatos hajtás után végre tudsz egy kicsit lazítani? Vagy... hogy úgy bánsz Hayatével, ahogy...? Nem, nekem nem tűnnek butaságnak. Azt már sokkal inkább annak találnám, ha fognád magad és egy kötélen fogva kilógatnád magad innen az erkélyről... Meg ne csináld! - lesett az erkély irányába, majd visszafordult Emikohoz. - De ha elmondod, hogy mit tartasz részedről butaságnak, szívesen rád szólok, ha hasonlót csinálsz. Persze csak mint jó testvéred - mosolyodott el.

Morinaga a fejét csóválta.
- Mért nehezítitek meg mindig a dolgotokat? - kérdezte költőien. S innentől már a kagylóba beszélt. - Hallo, igen, megint én, kedves barátom... Ahogy mondod, Natsukit, Natsukit... Mért érzem azt, hogy nem örülsz? - kérdezte elégedetten. - Mondtam, hogy valószínűleg vele is beszélni akarok majd. Jól van, nem fogunk unatkozni, míg ideér... - azzal letette a kagylót. - Már az arckifejezéséért megéri, nem? Mindigis imádtam ezt a részt... Natsukihoz nem illik a kétségbeesett arc, de... ettől lesz annyival szórakoztatóbb, igaz? Láttad már félni? Félt a szigeten? Félt, hogy meghal? Mondd csak mióta vagy vele? Egyszerűen erre a részre nem étrt ki... fura... Tényleg csak a toronyban találkoztatok? Semmi előzmény? Hol jöttetek össze? Még ott vagy később amikor a többiek után caplattatok?

- Miért, hogy bánok Hayatével, Yuuka? - kérdezte halkan Emiko. Egy darabig hezitált, majd újra megszólalt. - Egy részem... azt tartja őrült butaságnak, amit Benawi is... Kár, hogy ez egybeesik azzal, amire a másik részem annyira vágyik... És nem értem... Nem értem mért szeretném ezt... Ezek az érzések annyira... annyira idegenek tőlem... az elveimtől... És most... és most nem erre a luxusra gondolok, hanem... - fejével Hayate ajtaja felé bökött.

Eizan tudta, hogy végérvényesen elvesztette az uralmat arcizmai felett, így az most szinte teljes valójukban tükrözték érzelmeit. Maga sem tudta meghatározni, hogy pontosan mit, talán valamiféle undorral vegyes ellenszenvet. Minek kellenek neki ezek az információk, és miért ilyen részletesen? Tényleg csak a puszta kíváncsiság vezérli?
- Ez már szinte beteges... - húzta el a száját a kérdésáradatra. Ha akart sem tudott volna mindre válaszolni, ahogy szó szerint záporoztak rá, de hát nem is akart. Bár lehet, hogy abba kéne hagynia ezt a dacoskodást és kielégíteni Morinaga kíváncsiságát... Igaz, hogy semmi köze hozzá, de hamarosan megérkezik Natsuki is, és ő is megkapja majd ugyanazokat a kérdéseket. Ha most mégis válaszol, megelőzheti ezt...? A lány így is eléggé ki fog akadni, nem valószínű, hogy még hasonló vallatásra is szüksége van. Most adja fel a büszkeségét?! Igen... érte fel fogja...
- Csak később a vége felé... - bökte ki végül, mikor erőt vett magán, de most nem érdekelte, hogy megadta magát egy ilyen ember előtt. Annál kevesebbet vallatja majd Natsukit... - De nem kívánom szóról szóra részletezni.

Yuuka közelebb lépve leült a heverő még szabad részére.
- Rossz lehet ez a kettősség... - nézet megértőn Emikora. - De ha még nem vagy biztos benne, mit kéne tenned, akkor egy ideig... tarts szünetet, vagy hogy is mondják, hogy tisztázhasd magadban a dolgokat. Szerintem ő is megértené, néha úgy tűnik, mintha ő is vívódna. De nem tudhatom biztosra, meg amúgy is nehéz belelátni a fejébe... Túl különböző volt a múltatok, két szélsőséges eset. Talán először ezt kell elrendeznetek magatokban és egymással. Ám én megint csak könnyen beszélek, nem tudom ugyanúgy látni a dolgokat, mint ti...

Morinaga elmosolyodott, s visszfordult az erkély felé.
- Beteges? Érdekes vélemény... Ha úgy szereted Natsukit, mért nem örülsz inkább neki, hogy valaki így vigyáz rá? Nem engedem ám akárki kezei közé...
Egy darabig hallgatott, majd kopogás törte meg a csendet.
- Nahát, itt is van... - nézett sokatmondón a fiúra. - Hát akkor, lássuk ő beszédesebb-e...
Nyugisan sétált az ajtóhoz.
- Ó, Yoshiro! - hallatszott Natsuki hangja, bár annyira nem volt meglepett. - Szóval így értetted, hogy hamarosan találkozunk.
- Gyere csak beljebb - lépett hátrébb a férfi -, van pár dolog amiről beszélni szeretnék veled.
- Rendben - bólintott a lány, s követte a férfit, azonban, ahogy bentebb értek, s észrevette Eizant a földbegyökerezett a lába, s azonnal elsápadt.
- Miért van itt Eizan? - kérdezte kissé zavaradottan, s közben próbálta elűzni a félelmet a hangjából.
- Mit tippelsz? - kérdezte a férfi, s még mindig inkább ácsorgott, minthogy leült volna a szemközti fotelre.
Natsuki megrázta a fejét.
- Fogalmam sincs...
- Borzasztóan fárasztóak vagytok. Te a hülyét játszod, a pasid meg csak egyszerűen nem szeret beszélni... Mondd csak, azért tetszett meg ennyire, mert sose mond ellent neked?
- Tessék...? - pislogott Natsuki, majd újból szólásra nyitotta a száját, de egyszerűen nem tudta mit mondjon, hát miután hápogott egy sort, feladta.
Morinaga a fejét csóválta.
- Miért nem mondtad el nekem?
Natsuki lehajtotta a fejét, nem mert válaszolni. Fogalma sem volt, mi az amivel rontana a helyzeten.
- Most már te se beszélsz? Ez valami közös taktika?
- Nem - vágta rá Natsuki -, csak...
Bizonytalanul nézett Eizanra. Mégis honnan tudja...?

- Dehát... - rázta meg a fejét Emiko. - Mégis, hogy beszélhetném meg vele? "Hé, Hayate, mit gondolsz, szerinted nem abszurd, ha mi összeszűrjük a levet? - halkan nevetett. - Mit lehet erre mondani? Eléggé az... Ha meg azt kérdezem, h nem... olyan mintha elárulnám az elveim... ehh... Nem tudom mért kell nekem állandóan a múltjára emlékeztetnem... Ő is csak egy ember... De... de bármikor rám néz, eszébe jut, nem tud szabadulni tőle, hiszen... rólam mindenkinek a bázis jut eszébe. Dehát... mi más juthatna? Nincs is másom az életben. Soha semmivel nem foglalkoztam ezen kívül. Én ez vagyok ő meg... az exkormánytag... akárhogy is nézzük... Ezzel sehová sem jutok... Ez tipikusan egy olyan helyzet, aminek nem kellett volna kialakulnia... Ha... ha tudtam volna kezdetektől, hgy ki ő, és elkerülöm... Sose... sose eshettünk volna ekkora hibába...

Bármennyire is szerette volna látni Natsukit, Eizan ezt a fajta találkozót szívesen kihagyta volna. Amikor arról beszéltek, hogy hamarosan ismét látják egymást, azt egyáltalán nem Morinaga közelében, főleg nem a férfi szobájában szerette volna megejteni.
Ahogy Natsuki belépett és Eizan meglátta a lány arckifejezését, legszívesebben már rohant is volna, hogy nyugtatóan magához ölelje. De félt, hogy ezzel is csak rosszabbodnának a dolgok, ezért összeszorított fogakkal a helyén maradt és tehetetlenül figyelte, mint lesz egyre sápadtabb és sápadtabb a lány. Mikor Natsuki végül ránézett, tanácstalanul rázta meg a fejét. Nem tudom, Natsu, nem tudom. Csak sejtéseim vannak. Kérlek, bocsáss meg, ha én rontottam el, ha miattam jött rá. Nem akartam ezt. Nem akartam, hogy így nézz rám... És most még azt sem mondhatnám, hogy minden rendben lesz, mert ez közel sem biztos...

- Talán ő is hasonlóképpen gondolkodott és azért mondta el végül - találgatott Yuuka. - Csak hát addigra már ezek szerint elkéstetek... Mit lehet kezdeni a múlttal? Én is próbáltam elfelejteni, napok óta mást sem próbálok, csak megpróbálni teljesíteni Sayuri kérését... - hangja kicsit halkabban szólt és tekintetét a földre függesztette, mintha kicsit máshol járna. - Mégsem tudom nem okolni magam, hiába tudom, hogy valahogy mégis igaza volt... Ez nem olyan könnyű, kicsit sem az... De talán... talán Benawi segítségével sikerülhet... Talán vele tényleg sikerül újrakezdeni egy teljesen új helyen. Talán tényleg van új esély... - hirtelen felkapta a fejét, mintha most jött volna rá, hogy Emiko nem igazán értheti, miről is beszél. - Ó... sajnálom... Én csak... tudom, hogy nem könnyű. És annyira szeretnék segíteni, de... nem tudom, hogy tehetném...

Natsuki az ajkába harapott. Érezte, hogy a sírás kerülgeti, pedig most nagyon nem lenne helye, és... nyugi, próbálj lenyugodni, és kitalálni valami okosat... Erősnek akart látszani, de jelen pillanatban, hogy ez milyen annak még az emlékét se érezte magában. Karba fonta a kezét, hogy ne kezdjen el a körmével játszani, vagy hasonló...
- Mit vársz most tőlünk? - kérdezte.
- Na végre! - sóhajtott fel Morigana. - Végre egyikőtök sem tagadja... Bár gondolom érdekes fejet vágott volna a barátod, ha közlöd előtte, hogy semmi sincs köztetek, nem?
- Nem hiszem - felelte hidegen Natsuki. Morinaga kérdőn nézett rá. - Nem azért vagyunk együtt, hogy felvágjunk a másikkal... - szűkítette össze a szemét.
- Hát persze Natsuki, hát persze... Nehéz is lenne ezzel a sráccal felvágnod.
A lány akaratlanul is mérges arcot vágott.
- Szokatlan ez a váltás nálad. Főleg ilyenkor. Most sok pénzre lenne szükséged, miből szándékozod megkeresni? Vagy valamit nem tudok a srácról? - nézett újra Eizanra.
- Majdnem meghaltam, Yoshiro! - rázta meg a fejét Natsuki. - Lehet, hogy közhely, de sok dolgot átgondoltam, és... és sok dologra nincs már szükségem, ami korábban nélkülözhetetlen volt viszont vannak, mások, amik...
- Ez szép és jó - vágott közbe Morinaga. - De ez az egész szöktetés ennyi főre piszkosul drága. Mit akarsz cserébe felajánlani nekem? - halkan ciccegett. - Szép és jó, hogy mostantól szerényebb körülmények közt is szívesen elélsz, de ezt azután kéne elkezdened, miután kifizettél engem...
Natsuki megint az ajkába harapott. Dehát hogyan...? Honnan a fenéből szerezne ennyi pénzt? Lehetetlen!

- Tudod, mit? - pattant fel Emiko. - Feldobok egy pénzérmét! És nem érdekel, innentől nem agyalok! Akármi is jön ki, az lesz és kész, nem gondolkodom rajta, hogy ez jó vagy sem, szabad-e vagy sem!
A kistáskájáért nyúlt, s kiválasztott belőle egy érmét. Élével lefelé ejtette az asztalra, az pörgött egy rövid ideig, majd elhasalt, s lassan megállt. A lány egy darabig nézett rá, aztán felkapta, s sietve zsebredugta.
- Ez hülyeség... - jelentette ki, s gyorsan hátradőlt. - Csak vicceltem...

Eizan már eléggé nehezen állta meg, hogy ne szóljon közbe, főleg a párbeszéd utolsó pár mondatát hallva. Nagyon remélte, hogy nem azt hallotta ki Morinaga szavaiból, amit hallani vélt. Nagyon-nagyon remélte, hogy csak a lelkében újra feltámadó féltékenység hallatja vele úgy a szavakat.
Miért nem mehet ez az utaztatás könnyen? Miért követel így hirtelen fizetséget? És ha már követel, miért nem kötötte ki rögtön az elején?! Jó, az nyilvánvaló volt, hogy valamit mégiscsak nyújtaniuk kell, mert nem sokat veszthetett rajtuk most ez a férfi. Miért is gondolták akár egy percig is, hogy nincsenek hátsó szándékai?! Natsukinak igaza volt, már az elején... Ő sejtette, hogy nem mennek majd olyan simán a dolgok...
Ha bármivel is próbálkozol, Morinaga, én... én...! Igen? Mit fogsz tenni? Előbb ugranak elő és csinálnak ki a testőrei, minthogy kezet vagy karmokat emelhetnél rá! A francba... A FRANCBA! Nem bírja már sokáig, nem bírja!
Ujjai szinte már görcsösen szorultak össze, és szájában is megérezte a vér fémes ízét, amint a kelleténél kicsit erősebben harapott rá az ajkára. Valahogy mindez mégsem érdekelte. Gyűlölettől izzó tekintettel nézte Morinagát, és egyre inkább rájött, hogy már tényleg nem tud sokáig tétlen ülni. Nagyon, nagyon nem...!

- Ne ijesztgess - csóválta a fejét Yuuka. - Én tényleg elhittem... De jó lenne, ha az ilyen szorult helyzetekben tényleg lehetne dönteni egy érme feldobásával. Akkor most... mit fogsz tenni...? Vagy majd az idő eldönti és...?
Hirtelen elhallgatott, mikor észrevette, hogy nyílik Hayate ajtaja és a fiú lép ki rajta a nappaliba.
- Mi ez a csend? - nézett gyanakvóan a lányok felé.
Yuuka lopva összenézett Emikoval.
- Esetleg... menjek vissza és tegyek úgy, mintha ki sem jöttem volna? - ajánlotta fel a fiú, mire Yuuka
gyorsan megrázta a fejét.
- Nem kell...! Csak... beszélgettünk.

- És mit szeretnél? - kérdezte halkan Natsuki. - Hogy fizessek?
Igyekezett ráparancsolni a testére, hogy ne remegjen, s bár eddig minduntalan vissza-vissza akart pislogni Eizanra most azt kívánta, bár ne lenne itt...
A férfi várt egy kicsit aztán megrántotta a vállát.
- Ezt nem nekem kéne kitalálni. Még ezzel is én dolgozzak? Neked van tartozásod, neked kell megoldani.
- De... - a lány elakadt - valami oka csak van, hogy idehívtál!
Morinaga lassan bólintott.
- Érdekelt, hogy hogy tervezel kifizetni engem, de... sajnos látom, hogy semmi ötleted. Ez szomorú... Annyival okosabbnak ismertelek ennél! Ez üzlet Natsuki, üzlet! Tudod, hogy itt nincs olyasmi, hogy jajj, bocs, én most szerelmes lettem, nem tudok fizetni, de figyelj, nem lehetne, hogy most kivételt tegyél velünk, tudod új életet akarunk kezdeni, jajjaj, így meg úgy... - felnevetett. - Tényleg így gondoltad?
- Dehát honnan vetted, hogy van pénzem? - fakadt ki Natsuki, de már látta is a férfi arcán a választ. Tudta, hogy nincs pénze... Hát ez egyre jobban néz ki...
- Még nem indultunk el... - nézett ki az ablakon a férfi. - Legalább vissza kéne szereznem az elpazarolt pénzem, ha már profitálni nem is tudok belőle... - csóválta a fejét, s a telefonhoz indult.
- Várj! - indult meg felé Natsuki, h megállítsa, aztán mégiscska megtorpant. Azért mégse tépheti ki a kezéből a telefont... - Mit... mit akarsz...?
- Találni valakit, aki pénzt ajánlana fle azért cserébe, ami pillanatnyilag az én kezeim között van...
Natsuki arcából most már az utolsó csepp vér is kifutott.
- ... meg fognak ölni bennünket... - suttogta a lány.
- Tudom - bólintott rezzenéstelen arccal a férfi.

- Na, milyen a szobád? - érdeklődött Emiko. - A tiéd is olyan fancy, mint minden itt?

- Igen - bólintott Hayate. - Meglehetősen lakályos, akárcsak a többi helyiség. Igazán elégedett lehet, itt még a testőröket is elkényeztetik - mosolyodott el halványan. - Ó, látom közben tényleg átöltöztél. Ejnye. Pedig látod, Yuuka még remekül bírja.
- Ugyan... - pirult el az említett lány. - Annyira nem is rossz, mint először gondoltam...

- Jól van - rántotta meg a vállát sértődöttséget színlelve a lány. - Yuuka strapabíróbb, mint én... Megyek, megnézem lehet-e csinálni valami jó teát. És ha igne, kitaláljuk mellette, hogy most mit csináljunk. Vagy már van tipp? - nézett vissza az ajtóból.

- Velünk ellentétben biztos remekül szórakozik a helyzeten...
Hiába, Eizan nem tudta többé megállni, hogy megszólaljon. De meglepetésére a hangja még viszonylag nyugodtan csengett. Sajnálom Natsuki, de nem tudok csak csöndben figyelni. Megint csak remélni tudom, hogy nem én nehezítek a dolgon, ahogy eddig nem egyszer megtettem...
- Hisz a dolgok jelenlegi állása szerint maga így is, úgy is megkapja, amit akar, csak éppen kérdéses még, hogyan. Gratulálok, igazán remek stratéga... - hangjában most már a megvetést is érezhette az, aki legalább kicsit is figyelt. Nem nagyon próbálta titkolni az elismerés mögött rejlő valódi tartalmat.
És ha mégis megpróbálja? Megpróbál végezni ezzel az emberrel? Bár olyan nincs, hogy ne lenne a közelben valaki, aki védi, szóval talán még rosszabb helyzetbe kerülnének. De ez a zsarolás! Hogy lehet valaki ilyen?! Natsu, ugye nem akarsz engedni neki? Tudom, erről már volt szó a legelején, de... de mégsem tudnék csak úgy rábólintani!

- Mondjuk 'A' verzió: a hajó felfedezése - gondolkodott a lehetőségeken Hayate. - 'B' verzió: a szállásunk maximális kiélvezése tunyulás mellett. Vagy ami még hirtelen eszembe jut a 'C' verzió, ami az 'A' továbbfejlesztett változata, miszerint megpróbáljuk kideríteni, hogy ezen a hatalmas tákolmányon jelen vannak-e a többiek is. Ez utóbbi persze nem kis feladat tekintve a hajó méreteit, és szétválni sem lenne jó, főként hogy fent kell tartanunk azt a képet, hogy a testőrötök vagyok. Ja, meg van a 'D' verzió.
- Ami? - kérdezte Yuuka.
- Hát... idomulni a szerepekhez és azt csinálni, amit a hasonló gazdag népség szokott tenni a többi gazdag népség társaságában. De szerintem ezt el is vethetjük.

"...így is, úgy is megkapja, amit akar, csak éppen kérdéses még, hogyan..." Igen, teljesen igaza van... És nem mindegy, hogy hogyan... Nekik legalábbis nem...
Natsuki bocsánatkérően pillantott Eizanra.
- Ezt te nem értheted... - lépett még közelebb Morinagához. - Akik túlélték ezt a Programot, mind keményen megkűzdöttek az életükért, és bebizonyították azt is, hogy a másokéi is érdeklik őket! Ez... - Natsuki megremegett - lehet, hogy neked semmit sem jelent, de én felnézek rájuk. Nem hagyhatom, hogy meghaljanak... Megérdemlik, hogy végre nyugodtan élhessenek!
- Tehát...? - fordult felé Morinaga, s keze még mindig a telefonkagylón volt.
- Tehát - kezdte nagy levegővétellel a lány - ahogy tőlem telik, meg fogom fizetni a rengeteg munkád és a kiadásaid... Csak... most már... ígérd meg, tényleg, hogy senkinek sem fog baja esni... Senkinek! Eizannak sem... - nézett könyörgőn a férfira.
- Ez rengeteg pénz Natsuki - csóválta meg a fejét a férfi. - Neked évekig fog tartani.
Natsuki az ajába harapott.
- De neked megfelel így? - kérdezte. Nem tudta meddig képes még viszonylag higgadtan beszélni. Se nem mérgesen, se nem vádlón, se nem undorodón, se nem félve...
Morinaga a lány mellé lépett, s lassan játszani kezdett a hajával.
- Túlbecsülöd az értékedet... Mint mindig. Tévedtem. Semmit se változtál - felsóhajtott. - De jól van, legyen. Beérem ennyivel is...
Natsuki úgy érezte a hideg leli, ahogy a férfi hozzáér. És mindezt Eizan szeme láttára!
- Most már elmehet? - kérdezte, s ezúttal kissé megremegett a hangja, akárhogy is erőlködött.
- Felőlem... - válaszolt a férfi közönyös hangon. - Kérd meg rá, ha zavar...
Natsuki pár másodpercig tétovázott, aztán Eizan felé fordította a fejét. Vékony, fényes fátyol vonta be a szemét, de még nem sírt.
- Kérlek, menj el...

Emiko közben nekiállt teafűvet keresni, s úgy hallgatta a fiú ötleteit.
- Na és mit csinálna a gazdag népség? - kérdezte csak érdeklődés szintjén. - Ó, zöldtea... Megfelel? Igen, ennyi van ráírva... komoly... Ráadásul angolul. Szerinem ezeknek halványlila gőzük sincs a tea szó jelentéséről...

Nobu sápadtan dőlt le az ágyára, alighogy beesett a szobába. Még a cipőjét se vette le. A világért se panaszkodna, hogy nem egy nagyobb szobát kapott, vagy hogy még ablaka sincs, az is elég szép volt, amilyen házban töltötte a tegnapot, és a legjobbtól egy fokkal szerényebb étterem is tökéletesen emg fog felelni... De a hosszú sorbaállás kegyetlenül megterhelte a lábát. De hát tudott a sérüléséről Morinaga, és bizonyára a rendszerről is, szóval... Miért rendezte így? Összeszorította a fogait, egyenlőre jobbna látta, ha meg se mozdul, majd előássa a gyógyszerét, ha egy kicsit tompul a fájdalom. Persze mitől tompulna a fájdalomcsillapító nélkül? Ördögi kör... Pedig már azt hitte egész jól van, de azért nem azzal számolt, hogy majd egy órát kell ácsorognia...

Amikor még csak az eshetősége felmerült, már akkor gyűlölte és elítélte ezt az egészet. Erre tessék, itt zajlik épp az orra előtt. Mégis... az agya kihagyott pár pillanatig. Nem, ez... egyszerűen nem lehet így... Biztos csak rémálma van, csak éppen azt nem tudja, hogyan térhetne magához. Nem lehet ez a valóság, nem lehet valaki ennyire önfeláldozó... ez... ennek így nincs semmi értelme! Pedig tudták, hogy ez lesz, és nem csak ők, de nagy valószínűséggel Nami is tudta, mire megy ki az egész. És Natsuki meg is kérte, hogy ha hasonlóra kerül a sor, hagyja... hagyja, hogy tegye, amit kell. Érte, értük, mindenkiért... De hogy lehetne valakit így elengedni...?
Kérlelőn nézett Natsuki szemeibe, várta az ébredést, de az csak nem akart jönni. Nem, és nem is fog... Jobb, ha rájössz végre, Eizan, ez a valóság. Lassan megcsóválta a fejét, hátha úgy más színben látja a dolgokat, de nem, minden ugyanolyan volt.
Szerette volna kimondani, amit akart, hogy ne, ne csináld, és amit érzett. Már nyitotta is a száját, de félt, ha kimondja, 'szeretlek', azzal Natsuki végképp összetörik... Hányszor mondta a lánynak, hogy megvédi, hogy mindig mellette lesz... mindez hamis ígéret volt, Eizan?!
Nem is emlékezett, hogyan tette meg az ajtóig azt a pár lépést és mindez meddig tartott. Csak akkor tért magához, mikor keze már a kilincsen volt. Ahogy megpillantotta a csuklójára fonódó karperecet, minden eddiginél erősebb vágyat érzett magában ahhoz, hogy megkóstoltassa Morinagával a karmokat. Vajon hány újabb másodperc telhetett így el? Lényeges ez...? Végül is... megint nem csinált semmit. Pedig már-már aktiválta a rejtett pengéket. És ha megtette volna...? Akkor hiába lett volna minden eddigi. Mindnyájuknak vége lett volna, és Natsukinak is. Egy percig sem kételkedett benne, mi lett volna a büntetésük emiatt a hirtelen felindulásból elkövetett tett miatt.
A vére szinte már forrt, a füle fájón zúgott, mikor végre kinyitotta az ajtót. Nem aktiválta a pengéket. A bosszúnál sokkal nagyobb volumenű dolog kötötte meg kezeit. A korábban Natsukinak tett ígérete. Az ígérete, hogy tűrni fogja... Érezte, hogy ez az a kínzó ígéret máris apránként őrli fel a lelkét.
Futni akart, menekülni, hogy minél távolabb kerüljön a szobától, de egyben vissza is akart rontani, hogy vérét vegye Morinagának. Közben folyamatosan a fájó 'miért?' kérdés visszhangzott a fejében, egy perc nyugalmat sem hagyva neki.

- Csupa unalmas és fellengzős dolgot - vont vállat Hayate. - Igen, az jó lesz, köszönöm. Szóval... szalonokba járnak csupa unalmas témáról vagy az éppen aktuális politikai helyzetről vitázva. Persze ez utóbbit csak óvatosan, hisz még a falnak is füle van a hasonló társaságokban. Ha valaki úgy érzi, hogy minimálisan is előnyt tud kovácsolni magának akár egy-egy elejtett szóból a más kárára, hát kíméletlenül tapossa el ellenfelét, akivel azelőtt még vígan itta együtt a teáját. Szeretik szerencsejátékokkal elverni a pénzüket, mert úgyis marad még elég. Azok, akik kicsit is törődnek magukkal, legalább valamit sportolnak. Na ez már sokkal építőbb jellegű tevékenység. Szeretik, ha szórakoztatják őket, ám egyúttal szeretik, ha ők vannak középpontban. A családi életük kívülről szemlélve tökéletes, de belülről... belülről rothadásszagú az egész. Tisztelet a kivételnek, mert előfordulnak tényleg olyanok is - bár sajnos ők vannak kevesebben - akik jó célt szolgálnak a pénzükkel és nem restellik a rászorulóknak adni. Azt hiszem ennyi elég is volt ebből a rövidke gyorstalpalóból. Ha körbenézel a fedélzeten, sokkal többet tanulhatsz hasonló témában...

Ezek... ezek mindenhol ott vannak! És hangosak, iszonyat hangosak! Ezt nem lehet ép ésszel elviselni, nem lehet! Miért nem tudnak csendesen leülni egy sarokba és ott ellenni? Különben is, miért hozza el a kölykét is az ember, ha eljön egy hasonló hajóútra, mikor úgysem foglalkozik vele?! És azt mondták, még többen is lesznek...? Hogy ez még semmi?! Mindjárt megmutatja ő, hogy mi a semmi! Csak adjanak egy jó kis pisztolyt vagy valamit és szépen megtanítja nekik, hogy is kell lőni. Hátha attól elhallgatnak ijedtükben, ki tudja. Hmm... kölcsön tudna adni valaki egy pisztoly...?

Morinaga zavartalanul szórakozott tovább a lány hajával.
- Látod milyen nagy hülyeség olyasvalakivel kezdeni, akinek semmi ereje? - kérdezte finoman a lánytól. Natsuki úgy érezte a hányinger kerülgeti. Hogy fogja ezt így végigcsinálni? Sosem undorodott még ennyire semmitől... soha... Korábban egyáltalán nem zavarta volna, ha ezt kell csinálnia... Bár igaza lenne Morinagának, és tényleg nem változott volna... Érezte ahogy a férfi karjai átfonják a derekát. Te jó ég... máris? Már most el akarja kezdeni? Nem mert megszólalni, nem mert sehogy sem tiltakozni. Ki tudja mi lenne a következménye... Titkon reménykedett, hogy Eizan majd okosabb lesz nála, neki majd lesz valami jól titkolt trükk a tarsolyában, és nem kell... De csodák nincsenek. Most, hogy már egyre kevesebb dolog tartotta vissza, hogy ne kimutassa a gyengeségét, remeni kezdett. Nem akarta ezt csinálni, egyszerűen reflexszerűen mozdult: ahogy a férfi közelebb hajolt hozzá, hogy megcsókolja, elrántotta a fejét. Rögtön tudta, hogy hiba volt, anélkül is tudatában lett volna, ha a férfi nem rántja durván közeleb magához. Dühös... Aztán ahogy a férfi erőszakkal maga felé fordította az arcát előtörtek a könnyei.
- ... csak... - nyögte ki gyorsan. - Adj egy kis időt, kérlek! - könyörgött. - e akarom tartani a szavam, esküszöm, komolyan gondoltam, csak... Egy kicsit... egy nagyon kicsi időt kérnék...
Morinaga kifejezéstelen arccal nézett rá, aztán elengedte.
- Vacsora után várlak, amint befejezted a munkád! - jelentette ki.
Natsuki bólintott, s sietve letörölte a könnyeit. Szeretett volna futni, futni ki innen, futni el innen, de ez sem a szobában, sem a folyosón nem lett volna túl jó ötlet. Most mit csináljon? Mi a francot...?! Ha szól is a többieknek, nem fogak tudni mit csinálni, csak mindenki tudni fogja, hogy ő... egy ribancot csinált magából... És ami rosszabb az, ahogy Eizanra fognak nézni... Legalább miatta ne...
El se akarta hinni, hogy biztonságban elérte a szobáját. Már akkor rázta a zokogás, mikor arca a párnájához ért... És munkába kell állnia... Alig pár óra, és munkába kell állnia... A francba...

Emiko szeretett volna valamit mondani, csakhogy vette a adást, de valahogy sokkolta a rövid beszámoló. Hisz közvetve, közvetlenül a saját családjáról is beszél. De belülről rothad... Azért... szerette valamikor a szüleit, nem? És... a maguk módján biztos ők is szerették a fiukat. Végülis... arra tanították, amit ők is csinálnak... A lány megborzongott.
- Akkor egyenlőre maradjunk itt. Aztán meglátjuk...

Eizant rohadtul nem tudta érdekelni, hogy vissza kéne mennie és újra munkába állni. Minek...? Legfeljebb még most kiteszik, vagy nem kap kaját, és hasonló kis semmiségek. Mit számít? Kit tud érdekelni...?
Csak akkor tudatosult benne, hol van, mikor már az ágya szélén ücsörgött. Hirtelen mindennél jobban fájt a tehetetlensége.
Egy hang valahol belül pedig egyre csak mondta a magáét: "Megtehetted volna. Ne mondd, hogy nem esett volna jól megölni őt. Még élvezted is volna, nem úgy, mint a szigeten. Ugye tudod, hogy élvezted volna...?"
Felszisszent dühében, és előhívta a karmokat. Most bezzeg meg meri tenni, mi?! Felhajtotta ruhaujját és nem túl mélyen végigszántott a pengékkel a bal karján, majd nézte, ahogy lassan kiserken a vér.
"Látod? Tényleg éles, nem játék. Milyen jó is lett volna...!"
- Elég legyen! - törte meg a szoba csendjét és lerántotta csuklóiról a karpereceket. Minek, ha semmire sem jók?! Ha képtelen használni őket, még arra is, hogy megvédje a kedvesét? Akkor meg minek?!
Teljes erejéből a falnak hajította a szigeten kapott fegyvereit, majd végigdőlt az ágyon és arcát kezeibe temette. Miért nem tud tenni semmit? MIÉRT?!

- Rendben - bólintott Hayate. - A tea után még mindig eldönthetjük, mit is csináljunk.
Beljebb sétálva a nappaliba végre leült. Most fontos, hogy véletlenül se terhelje túlságosan meg a szervezetét, minden energiájára szüksége lehet. Mindig készenlétben kell állnia. Meg így legalább a sebe sem panaszkodik annyira. Bár az egy héttel ezelőtti állapotokkal képest össze sem lehet hasonlítani. Na akkor tényleg szarul volt.
Elgondolkodva nézegette a tantojával ejtett sebet a kezén. Mit szólt volna az apja, ha mindezt hallotta volna az előbb? Gyanította, hogy enyhén nem örült volna a véleményének... És az anyja? Vele mi lehet? Pár nap leforgása alatt elvesztette a férjét és a fiát. Ő azért kevésbé volt érzéketlen, mint az apja, biztos megviselték a történtek. Lehet, hogy vele mégis meg kellett volna próbálnia beszélni? Ja persze, ezt már nem egyszer átgondolta, nem kéne megint újra elkezdenie. Így alakultak a dolgok, el kell fogadnia - főként mert nagyrészt ő alakította így. A kérdés inkább az, hogy miként szándékozik folytatni.

Miharu kihasználva azt a kis időt, amennyi még volt munkábaállásig, most is aludt. Az elmúlt napok elég mozgalmasan teltek, és a következők is fárasztóak lesznek...

Bár Haruka legszívesebben máris megkezdte volna a hajó felfedezését, Tatsuyának végül csak sikerült róla lebeszélnie a lányt. Így utólag maga sem értette, hogyan... Mindegy, inkább várják meg, amíg minden utas kényelmesen elhelyezkedik, meg úgyis mindenki most indul szerteszét, ráérnek még. Lesz majdnem kilenc napjuk. Viszont gyanította, hogy még legfeljebb fél óráig tudja visszatartani Haruka felfedezési kedvét.

Ichiro először nem akart elaludni, mikor visszament a szobájukba. Meg akarta kezdeni a többiek felkutatását a fedélzeten, de ahogy leült az ágya szélére, a következő pillanatban már dőlt is rajta végig, és pár percen belül vígan aludt.

Midori elgondolkozva pötyögött valamit a számítógépen, de gondolatai egész másfelé jártak. Azt tudja már merre van Kenta, de mit ér vele, ha nem megy oda? Tudja még Ichirot és Hiroshit, már meg sem lepődött, hogy együtt látja őket. Látta nagy örömére Daisukét is. Korábban pedig Eizant... Hmm, legalább annyi hasznot húzhatott volna belőle, hogy megkérdezze hol dolgozik a másik fiú. Most róla is annyit tud, amit a többiekről sejt: a hajón van. Semmi többet. Na és Nami és Shinji? Rájuk kéne nézni, még kicisnálják egymást... Ráadásul, ha Nami megtudja, hogy... Oké, de hogy derítsük ki, hogy hol van? Hm?
Felkelt, s nagy elánnal indult meg a telefon felé. A kapitány persze egyből gyanokodva méregette.
- Mire készülsz...?
Midori bűbájosan elmosolyodott.
- Én? Én csak úgy viselkedem, mint bármelyik utas a hajón!
Keresgélt egy darabig a telefonkönyvszerűségben, mire megtalálta, amit akart. Áhá!
- Jó napot! Egy kis segítségre lenne szükségem... Igen, kissé furcsán működik a számítógép a szobámban, néha szörnyen belassul... Tudna küldeni valakit, aki ránéz? ... Köszönöm! Igen, máris mondom a szobaszámot...
- Nagy franc vagy... - szólalt meg a férfi miután a lány letette a kagylót. Az ártatlanul pislogott.
- Én? Dehát, ha egyszer olyan piszok la-assú-ú az a gép! Mindeni ezt csinálná, nem? Elvégre is ez egy luxushajó...
A férfi a fejét csóválta.
- Azért én nem fogok meglepődni, ha valaki ismerős jelenik meg... Hogy is hívják? Yamada?
- Látom Morinaga-san rendesen tájékoztatott!
- Csak ami téged érint... - felelte a másik. - Na jó, meg még egy-két apróságot, amire meg neki volt szüksége.
- Vele beszéltél az előbb, nem? Nem hallgatóztam csak... - mondta gyorsan. - Csak hallottam, hogy telefonálsz, és... De nem értettem egy szót se!
- Igen, vele - felelte kurtán a férfi, s úgy tűnt valahogy a téma nem dobta fel a kedvét. - Csinálok egy kávét, kérsz?
Midori megcsóválta a fejét.
- Nem igazán iszom kávét, de azért köszönöm.

- Tessék - rakott le egy-egy csészét Yuuka és Hayate elé, aztán visszasietett a sajátjáért, s lecsüccsent vele Hayate mellé. Pénzérme, pénzérme... Az az oka, csak az...
- Na de azért mégis... Egy idő után ki kell mozdulni a szobából, mit akarunk megnézni? Yuuka téged mi vonz a leginkább?