10. fejezet - Mert még mindig tudunk mit írni

- Azért nem semmi ez az egész - nézett körbe minden egyes újonnan megismert részen Ichiro, és persze Hiroshi figyelmét is igencsak lekötötte a monstrum belseje. - Még medencék is...!
- Még sosem utaztál hajón, Kazuma? - tekintett 'ismeretlen barátjára' Hiroshi.
- Ó, de, nem is olyan régen - viszonozta a pillantást Ichiro. - Ám az azért kisebb volt.
- És mondd csak, hány éves vagy? Ne vedd személyeskedésnek, csak gondoltam, udvariasan próbállak megismerni.
- Semmi probléma, nem vagyok kényes a koromra. Tizenhét vagyok - hogy nyomatékosítsa új életkorát, alig észrevehető elégedettség játszott az arcán. Ám az őt régóta ismerő Hiroshi ezt egyből kiszúrta.
- Tényleg?! - jött a meglepett felelet.
- Bezony - bólogatott Ichiro.

- Tényleg? - lepődött meg Ayumu is, aztán észbekapott, hogy ez talán kissé bunkó volt. - Vagyis hát... Nem úgy értem, hogy nem látszik meg, vagy ilyesmi... - na ebből már sehogyse jön ki. Csak rontott a helyzeten! Zavartan lesütötte a szemét. - Elnézést... - motyogta.

Hayate felsóhajtott, de még mégsem volt képes becsukni az ajtót.
- Aggódsz értük, ugye? - kérdezte halkan. - Azokért, akiket hátrahagytál. Ugye ez is közrejátszik? Nem tudod, hogy tényleg erre megy-e ki a dolog részéről, ezért most emészted magad, hogy hátha mégis... Vagy nem 'csak' emiatt aggódsz? Lehet, hogy...
Inkább elharapta a mondat végét. Tessék, most megint ő kezdte. Mi van, ha Emiko tényleg pihenni akar és addig is egy kicsit elfelejtkezni ezekről? Erre bejön ő, és megint csak nem hagyja a kínzó gondolataival. Lehet, hogy neki egyáltalán nincs kedve most ezeket fejtegetni...
- Sajnálom, már megint kezdem...

- Ne is zavartassátok magatokat, már többen fiatalabbnak néztek - füllentett egy aprót Ichiro. - Apropó... ugye tegeződhetünk? Bocsánat, meg sem kérdeztem eddig.
- Részemről igen - mosolyodott el Hiroshi, és gondolatban megcsóválta a fejét. Ez kész... most játssza itt a jó modorút, mikor alaphelyzetben eszébe nem jutna megkérdezni hasonlót, csak szimplán tegezne. Hmm, valaki tényleg kezdi átvenni az udvarias kisöcsi szerepét.

Emiko a takaróba véste a körmét, mintha a fiú minden egyes szava fájna neki. Nem is akart ránézni, csak a szőnyeggel beborított padlót bámulta. Mit mondhatna most? Teljesen elhagyta magát. Pedig pont ezért akart eltűnni a közeléből, hogy ne lássa így. Ne lássa mégegyszer kétségbeesettnek, és soha, de soha ne lássa félni... Azt akarta, hogy azt higgye, amit ő maga is hitt sokáig: ő nem fél semmitől! A saját életét sosem féltené, csak másét... Miért lett ilyen esendő? Ez a szórakozunk egyet dolog, aztán ez is... Miért?!
- Hogyne aggódnék! Ha Morinaga széndékai nem tiszták - ami... elég logikus lenne, nem?! -, akkor mit gondolsz, kik a legjövedelmezőbb célpont? És te tudsz valamit, amit én csak sejthetek... Te pontosan tudod mi vár rájuk... És mi vár arra, aki elárulhatja őket...
Remegve belemarkolt a takaróba.
- De nem akarom tudni! Úgysincs sok befolyásunk rá mi fog történni. Most már nincs. Már késő. Már döntöttünk... És ott nem lesz erőnk... Ha eddig volt is... - közölte. - Csak... menj innen... Menj már innen! - fakadt ki.

- Jajj, milyen udvariatlan vagyok, én egyből tegeztelek benneteket! - kapta fel a fejét Ayumu. - Bocsánat...
Fel se tűnt neki, hogy amúgyis ő a legidősebb...

Hiroshi figyelmeztető pillantást küldött Ichiro felé. Ne készítsd ki Ayumut, hallod? Tessék, még csak most találkoztatok, de már nem egyszer zavarba hoztad. Bár... nem mintha én nem, de... de akkor is!
Ichiro persze észrevette barátja pillantását, de hirtelen nem tudta hova tenni, miért tűnik kicsit dühösnek Hiroshi. Most miért, mit csinált? Inkább örüljön neki, hogy ilyet is tud!
- Ugyan már... - próbálta végül enyhíteni a lány zavarát Hiroshi, és mivel újabb pillantást ejtett meg Ichiro felé, így a másik srác is észbe kapott.
- Semmi baj... - próbált kedvesen mosolyogni Ichiro, majd igyekezett másra terelni a szót. - Amúgy hány utast szokott alapjáraton szállítani ez a hajó?
"Ne már..." - gondolta közben. - "Hogy lehet valaki ennyire mimózalelkű?"

"Te pontosan tudod mi vár rájuk... És mi vár arra, aki elárulhatja őket..."
Hayate megrökönyödve nézett Emikora, de most ő is a föld felé fordította tekintetét. Nagyon is jól tudta, mire céloz a lány... Máris fejébe tolultak reggeli gondolatai és újra megjelent előtte a kép a megkínzott Emikoról.
Idegesen szorította ökölbe kezeit. Nem akarta, hogy ez most idáig fajuljon. Nem akarta így felzaklatni Emikot... És tessék, ha akaratlanul is, de mégiscsak sikerült neki. Miért? Miért nem tudja inkább megnyugtatni, miért ront a helyzeten...?!
Egyik fele azt mondta, hogy sürgősen hagyja el a szobát, mielőtt még rosszabb dolgok történnek, másik fele viszont még mindig nem volt képes visszalépni a folyosóra. Ezúttal is az utóbbi nyert.
Felemelte fejét és közelebb lépett Emikohoz.
- Nem... - mondta halkan, de hangja szomorúan csengett. - Nem hagylak így itt. Még akkor sem, ha ezzel most végérvényesen elrontok mindent...

- Na megyünk lassan? - lesett Haruka nagy szemekkel Tatsuyára.
- Máris? - nézett tétován az órájára a fiú. - De hiszen még...
- Lééégyszi!
- De...
- Jó lenne előtte körbenézni ott a környéken, nem?
- Hát... de - ismerte be Tatsuya.
- És a reggelihez való hozzáállásodra visszagondolva kereshetnénk előtte akár valami kajáldát is, hiába lakatnak majd jól minket a fedélzeten. Bár nem értem, mi bajod volt az alkotásommal, szerintem egész tűrhető volt.
- Ja, persze... - sápadt el a nem is oly régi emlék hatására Tatsu. - De... inkább maradj a csavarkulcsnál, jobban illik a kezedbe, mint a fakanál.
- Undok! - grimaszolt rá Haruka. - Tudod, ki főz rád így legközelebb! Mert én nem, az biztos!
Tatsuya megkönnyebbült pillantást vetett az ég felé, és magában néma hálaimát mormogott.

- Ó, hát olyan 2500-3000. Attól függ. Szezonban inkább 3000 - gondolkodott el Ayumu. - Ó, ez meg a színház... - vezette be a fiúkat. - Illletve mindenféle műsorok szoktak itt lenni: bűvészmutatványok is, emg táncosok. Miharu-san is itt lép fel, vagy a kisebb teremben, attól függ, mikor milyen műsor van napirenden. De erről Kazuma már biztos sokat hallott.

- Ó... igen, már mesélt egysmást... - lesett be a színházba Ichiro, és remélte, hogy Ayumu nem akar részletesen rákérdezni a témára, mert érdekes lenne, amit összehadoválna. Észre sem vette, hogy közben Hiroshi megtorpant és enyhén elsápadt.
- Há... háromezer...? - ismételte elkerekedett szemekkel a srác. - Ayumu... ez biztos? És... és ez a sok ember hány bárpultra oszlik el? És hányan dolgozunk még ilyen téren? Ennyi ember... még sosem...

Emiko megrezzent a fiú hanghordozását hallva. Felpillantott, hogy láthassa az arckifejezését, de aztán megint elkapa a fejét. Sőt, sietve magára húzta a takarót, még a fejére is, hogy a fiú ne láthassa az arckifejezését.
- Ahogy gondolod... - dörmögte. Majd megunja. De nem láthatja így... Ez is túl sok volt... De alighogy elbújhatott, nagy ijedtségére meghallotta annak a nőnek a hangját.
- Kisasszonyok, indulnunk kell!
Sietve pattant ki az ágyból, s gyorsan lecsekkolta az arcát a tükörben, még óvatosan meg is huzogatta az arcbőrét, hogy egészségesebbnek tűnjön. Aztán sietve megigazgatta a takarót, és odasietett a bőröndjéhez. Persze úgyse ő fogja cipelni, de...
- Igen, tudom, épp most szólt...ak nekem - célzott Hayatére, mert csak nem akart beugrani a másik neve, a testőrnek meg csak nem hívhatja...

- Nyugi - csitította mosolyogva a lány. - A személyzet is majd ezer fős. Minden emeleten van két-három ilyen bár, nyugi... Bírni fogjuk a munkát.

Hayate úgy ítélte meg, hogy bármennyire is nem így akarta, de most mégis jobb lenne visszavonulnia. Indokolatlanul nem tartózkodhat sokáig egy úrihölgy szobájában.
- Akkor megyek én is készülődni... és... légy erős...
Az utolsó szavakat már csak alig hallhatóan mondta, de így utólag olyan üresnek érezte őket. Ő most könnyen beszél...
Még egyszer ránézett a lányra, és még mindig ökölbe szorított kézzel lépett az ajtóhoz. Kilépve a folyosóra biccentett egy gyorsat a nő felé, majd sietve eltűnt a saját ajtaja mögött. Tekintete még épp átsiklott a folyosón ácsorgó, aggódó tekintetű Yuukán, de most se kedve, se lehetősége nem volt magyarázkodni. És pont így kellett otthagynia Emikot... A francba!
Öklét nem kímélve bokszolt bele a falba, de hamar ráébredt, hogy ezt talán nem kéne, tekintve, hogy bizonyára áthallatszik az ajtó túlfelére. Még ez is...

- Valami... baj történt? - kérdezte kissé bizonytalanul a hölgy.
- Nem, semmi. Minden rendben - mosolygott rá Emiko. - A csomagjainkról gondoskodnak, igaz?
A nő bólintott.
- Kövessenek, elvezetem önöket az autóhoz, és a... a testőrük... - nézett bizonytalanul az ajtó felé.
- Majd én - segítette ki Emiko, mire a nő úgy nézett rá, ahogy beszélő halakra szokás. - Gyere velünk, majd leviszik a te dolgaid is a kocsihoz! - hívta Hayatét, aztán elégedetten visszafordult. Upsz... Ilyet... nem szokás?

Ez valamennyire tényleg megnyugtatta Hiroshit, de arcán még mindig tükröződött egy kis bizonytalanság. Sejtette, hogy sok vendég fordul meg itt, de nem számított ennyire nagy számokra!
- Oh, rendben... - préselte ki magából. - Kicsit megnyugodtam, ha te mondod, akkor biztos úgy lesz. Azért jó, hogy legalább most tudatosult bennem.
Igyekezett nem észrevenni Ichiro vigyorát.
Jaj, kicsi Hiroshi, csak nem betojtál? - Ichiro vigyora még szélesebb lett. - Milyen kár, hogy nekem nem kell dolgoznom...
- Előre is hajrá mindkettőtöknek! - mosolygott mézesmázosan.

- Köszönjük - mosolygott hálásan Ayumu, nem sokan drukkoltak eddig neki. És talán most tűnt eddig a legmagabiztosabbnak is, tudta, hogy nem lesz gondja a munkájával.

Yuuka hirtelen nem tudta hova rakni Hayate előző komor ábrázata és az Emiko arckifejezése közti különbséget. Tényleg nem történt semmi...? Jó lenne megkérdezni, de most úgysem lehet, meg amúgy sem biztos, hogy rá tartozik...
- M... menjünk akkor...! - kezdte a lépcső felé hívni Emikot, hogy mentse, ami menthető. - Majd jön utánunk.
Próbált elég meggyőzően bólogatni 'testvére' felé, hogy rávegye az indulásra.
Hayate közben összerezzent Emiko hangjára, de úgy döntött, megvárja, amíg elhalnak a lépések és a beszédfoszlányok az ajtaja előtt, és majd csak akkor megy ki. Addig is úgy csinált, mintha még lenne mit igazítania bőröndje tartalmán... Bár... egy testőrre nem ez a jellemző, ugye?
Felsóhajtott, és mégiscsak kilépett a folyosóra. Arcán a testőrökre annyira jellemző kifejezés jelent meg.

Midori kíváncsian szemlélte a különösebbnél különösebb termeket Meglepetésére egy zárt kétajtós valamihez ért, persze nem álhatta meg, hogy le ne nyomja a kilincset, és nagy örömére minden gond nélkül be is tudott jutni. Bent pedig ismerős arcokat pillantott meg.
- Sziasztok! - köszönt vidáman, s csak ekkor vette észre, hogy Hiroshi és Ichiro mellett egy lány is van. Ijedten hallatott el. Uff, köszönni szabad... ismeretleneknek is szabad... - Ööö... Ez itt... színházterem? - kérdezte kissé zavartan. - Szép... - jegyezte meg.
- ... szia... - köszönt kissé bizonytalanul Ayumu, s kétkedve nézett a lányra. - Mondd csak te... melyik részlegen dolgozol?
Túl fiatalnak néz ki ehhez... Még sose esett rá precedens, hogy neki kelljen kitessékelnie valakit a hajóról, és... szinte lehetetlen is idő előtt bejutni, de... kötelessége... Bár csak ne neki kéne...

Hiroshi kíváncsian várta Midori válaszát. Mivel a lány is itt van, egyre nagyobb a valószínűsége, hogy mind a fedélzeten vannak! Az jó! Tényleg, Midorit hova oszthatták be? Némán összenézett Ichiroval. Valahogy olyan természetesnek tűnt, hogy a lány egyedül kóricált a fedélzeten, hisz alapból a vérében van a felfedezés. És tessék, hát nem megtalálta őket? Talán a többiekről is tud valamit. Valahogy el kéne terelni Ayumu figyelmét, hogy legalább az egyikük válthasson vele néhány szót.
Mindkét fiú körülbelül egyszerre jutott erre a gondolatra, de egyelőre ki kellett várniuk, mi is sül ki ebből az egészből. Kicsit érdekes lett volna most hirtelen elterelő akcióba kezdeni...

Emiko csalódottan indult meg Yuuka után. Most úgyis egy autóban utaznak, nem? Minek ez a felhajtás? Csak nem viszik őt külön? Na azt nem fogja engedni! Ő a testőrük! Hogy vigyázzon egy másik járműből rájuk?
Majd leesett az álla, ahogy meglátta a "kocsit". Alig bírta visszafojtani a döbbent kérdését, hogy ez most az-e aminek látszik? Ez egy autó! De mért ilyen hosszú? Hány kereke van már? Ez inkább busz... Csak olyan... lapos busz... Lapos és fényes és fekete... Még az ablakok is feketék! Így hogy nézelődjön!
Azon kapta magát, hogy kitárják előttük az ajtót, s kissé félve de megindult. Dehát hogy vannak itt az ülések? Ez... ez... Hihetetlen...

- Ó, én nem, nem dolgozom... - rázta meg a fejét és kissé zavarban volt. - A kapitány lánya vagyok, oh... tessék itt az útlevelem! - nyújtotta Ayumu felé, aki átvette és belenézett.
- Rendben - szólalt meg aztán, s visszaadta. - Elnézést, nem tudtam... - kért zavartan bocsánatot.
- Semmi probléma - mosolygott rá Midori. - Baj, ha itt vagyok? Zavarom az előkészületeket?
- Nem - válaszolt sietve a lány. - Semmi probléma, nem zavar.

Yuuka is hasonló ámulatba esett a járművük láttán. Ebben tényleg... utazni fognak? De... egy ilyen hogy kanyarodik? Kérdőn nézett Emikora, és galád módon úgy döntött kivárja, míg a lány beszáll az autóba, és csak akkor megy utána. Bár ha nem lenne elég biztonságos, nem ilyenben utaztatnák őket, nem...?

Hayate nem sokkal lemaradva követte a lányokat, de a limuzin láttán még az ő szemöldöke is felszaladt. Ez most komoly? Még az apja sem gyakran utazott hasonlóval, inkább csak kisebb kormányzati autókkal. Azok sem voltak azért kicsik, de egy hasonló mellett jócskán eltörpültek.
Na jó, akkor hát limuzin. Kérdés, hogy ő hol kap helyet benne. Egy testőrnek nem kell hasonlót tudni, igaz...?

A kinek a kicsodája...?!
Hiroshi hiába próbálta leplezni meglepetését. Elégedetten látta, hogy Ichiro is hiába tesz hasonló erőfeszítéseket. Midori ezt aztán jól kifogta... Ezek szerint ő szabadon járkálhat majdnem bárhova? És ki tudja, mi mindenre jogosult még így! Akkor viszont... könnyebben utána tud járni a többieknek!
- Szia, izé... örvendek... - köszönt a lánynak Hiroshi, mire Ichiro is követte a példáját.
A kapitány lánya, mi? Szegény Ayumu... Itt most rajta kívül senki sem az, akinek mondja magát és ezt egyedül ő nem tudja...

- Ööö, én is... - tettetett meglepetést Midori. - Szóval ti... itt dolgoztok, mármint a színháznál? Mi a feladatotok?
- Nos, nem... - pirult el Ayumu. - Vele - mutatot Hiroshira - a bárpultnál vagyunk csak még... úgy gondoltuk, körbenézünk...
Nem volt tiltott, most mégis úgy érezte magát, mint akit lógáson kaptak rajta.
- Ó, értem, csak nyugodtan - mondta ezúttal Midori. - Akkor én megyek is tovább, először vagyok apám hajóján, van mit felderítenem - tette hozzá csillogó szemekkel. Hát igen, nem egy idegen szerep...

- A jólöltözött férfi még mindig mozdulatlanul állt a nyitott ajtó mellett. Mereven nézett előre, de valószínű Hayate beszállására várhatott. De véletlenül sem sürgette, egy szót sem szólt.

Emiko közben igyekezett felderíteni a kocsi belsejét: képernyő, bárszekrény, nassolnivalók... Azta...

Hiroshi ismét sokatmondó pillantást vetett Ichiroval, mire utóbbi bólintott. Igen, ő is érezte, hogy épp most kapta meg a felderítés feladatát Hiroshitól, ha már ő a bárpultnál kell rostokoljon. Annyira mondjuk nem is baj. Majd valahogy elkapja Midorit, úgy mégiscsak jobb, mint egyedül nekivágni a hajónak. Meg ha esetleg bajba kerül, Midori, mint a kapitány khmm.. lánya, majd jól kihúzza a bajból. Ez egész pofás kis tervnek tűnik!
- Viszlát - biccentett mosolyogva Midori után.

- Sziasztok! - intett felüjük búcsút Midori. Ayumu csak akkor szólalt meg, mikor már a lány elhagyta a termet.
- Milyen kedves lány! - ámuldozott. - Iszonyúan szerencsések vagyunk, hogy megismerkedhettünk egy ilyen nagy ember lányával!

Basszus...
Hayate igyekezett úgy tenni, mint aki tudja, mit csinál. Odasétált hát a kocsihoz, úgy csinált, mint aki kívül-belül alaposan felméri a terepet, majd végül ő is beszállt, de azért ügyelt arra, hogy ne közvetlenül a lányok mellé üljön le, hanem velük átellenesen szemben. Csak remélte, hogy jól döntött. Azt hitte, mindent jól tud a testőrökről, de most ki kellett derülnie, hogy sajnos nem így van...

- Akkor hát viszlát kisasszonyok, remélem kellemes lesz az útjuk! - búcsúzott a hölgy, mielőtt csukódott volna az ajtó. Emiko még mindig kissé megszeppenten pillantott a többiekre. Meglepetésére kilátott az ablakon, s némán figyelte a birtokot, ahogy kifelé haladtak, s csak akkor lelte meg a hangját, mikor már a főúton jártak.
- Még mindig olyan álmos vagyok... - jegyezte meg, egy szolíd ásítás kisértében, amit kezével megpróbált elrejteni. Hayatére nézett, aztán átült mellé, s a vallának döntötte a fejét.
- Pihennék egy kicsit...

Hiroshi nagyban bólogatott Ayumu felé, míg Ichiro csak magában mosolygott. Ó, ha tudná ez a lány, kit is ismert meg most valójában. Ha csak tudná, min kellett eddig átmenniük, hogy végül ide jussanak... Kár, hogy sosem tudja majd meg az igazságot.
- Merre tovább? - kérdezte végül Ichiro, mikor kellőképp kigyönyörködte magát a színházban. - Ja és tényleg... Melyik bárpultnál lesztek? Bár igazából nem lenne szabad, de azért párszor szívesen meglátogatnálak benneteket. Bár gondolom elég elfoglaltak lesztek és nem nagyon tudtok majd velem törődni...

Mindeközben lassan Namiék és Nobuék is indulásra készülődtek.

- Nem hiszem - csóválta a fejét Ayumu. - De a személyzeti pihenőben, vagy az étkezőben biztos összefutunk majd. De azért gyere, megmutatom azt a bárt is...

Hayate enyhén összerezzent Emiko váratlan lépésén. Pár pillanatig némi értetlenséggel nézett maga elé, majd halványan elmosolyodott. Lehet, hogy még mégsem rontott el mindent? Kissé ő is félrebillentette a fejét és enyhén Emikoénak döntötte.
- Szebb álmokat... - suttogta még a lánynak.
Yuuka mindeközben szinte mozdulni sem mert. Tekintetét inkább az ablakon túli világra szegezte és gondolatban búcsút vett a háztól. Hát ide sem jön vissza többé. Pedig... annyira nem is volt vészes...

- Köszönöm! - indult a lány után Ichiro, és közben cinkosan Hiroshira kacsintott. Ehehh, és kösz az infokat, hogy merre is találhatom majd meg az én dráááága barátomat. Pedig úgy megnézném egyszer-kétszer, miként bűvészkedik a poharakkal. Ezek után majd elvárom, hogy egyszer nekem is keverjen valamit. Milyen jó melót is kaptál, Hiroshi! Ne félj, majd utólag is hasznosíthatod az itt megszerzett tudást, biztos Kazunak is fognak ízleni a kotyvalékaid. Bár előbb meg kéne várni, belehalnak-e a vendégek... Apropó, hol lehet Kazu?

Emiko eredetileg csak alibit keresett, fáradtnak sem érezte magát, mégis szinte azonnal álomba szenderítette az autó szokatlanringatása és Hayate megnyugtató közelsége. Úgy tűnt, a hirtelen események kizökkentették kellemetlen gondolataiból, mert nyugodtan aludt.

- Yuuka...
Yuuka egyből odakapta a fejét a halk, szinte suttogó hangra.
- Igen? - kérdezett vissza.
- Ha bármi furát tapasztaltok majd azon a hajón, ugye szóltok majd?
- Természetesen - bólintott Yuuka. - Miért, szerinted...?
- Nem tudom... - sóhajtott Hayate. - Egyelőre nem tudom. Sajnos majd csak ott derül ki, mi vár ránk.
Yuuka bólintott, majd mikor érezte, hogy Hayate egyelőre nem fog mást mondani, visszafordult az ablak felé.

Midori már a legfelső zárt szinten járt felfedező útja végefelé. Kíváncsian lépett be a következő helyiségbe, mely különösebben nem keltette fel az érdeklődését, hisz ha számítógépezni akar, ott a saját szobája is, minek jöjjön ehhez a ... öhm, netkávézónak kinéző izéhez... Már majdnem kifordult a helyiségből mikor észrevette, hogy van benn valaki, ráadásul... Most már óvatosabb volt, s alaposan körülnézett, de sehol sem látott senkit. Közelebb osont a fiúhoz.
- Elnézést, tudna segíteni nekem egy kicsit? - érdeklődött. Kenta majdnem lefejelte az előtte lévő monitort, majd olyan sebességgel pördült meg, hogy centiken múlt, hogy ne sodorja le a billentyűzetet.
- Midori... - hebegte. A lány oldalra billentette a fejét és mosolygott.
- Üdv! Itt dolgozol? De klassz... számítógépekkel...
- I... igen... Meg úgy tűnik majd, be kell segítenem a technikai részlegen is, meg ha az utasoknak van valami segítségre szüksége... Tudod a luxuslakosztályokon vannak számítógépek...
- Aha, tudom - bólintott a lámny, mire Kenta elkerekítette a szemét. - Az én szobámban is van, apám megengedte, hogy használjam.
- Az... a... apád? - nézett nagyot a fiú.
- Ó, kisasszony! - hallatszott az ajtó felé, mire Kenta ijedten rezzent össze, s sietve elhátrált, megkerülve a számítógép asztalát. Midori az egyik férfit ismerte fel, akivel "apja" a parton beszélgetett korábban.
- Jó napot! - biccentett. - Minden rendben halad? - érdeklődött.
- A legnagyobb mértékben! Kellemesen érzi magát a fedélzeten?
- Abszolút - mosolygott a lány. - Csoda szép minden! Hiába mesélt annyit a papa, ezt... ezt nem lehet elképzelni!
A férfi megértően bólintott.
- Ha bármire is szüksége van csak szóljon.
Aztán Kentához fordult, s Midori "nagy" örömére egy rakat feladatot sózott rá... Inkább elindult hát, hogy befejezze a felderítést, de hamar megérlelődött benne az elhatározás, hogy mire lesz szüksége a későbbiekben...

Nobu elgondolkodva bámult ki a terepjáró ablakán. Szép autó, meg minden, de hogy jutott eszükbe ilyenbe ültetni? Azt hitte sose fog sikerülni a beszállás... Milyen megalázó...

Kettőtől elnyújtott beléptetési procedúra vette kezdetét. Először az utasok hasonlóan, mint egy reptéren "becsekkoltak" a csomagjaikkal, majd hosszú várakozás következett. Elsőként a legdrágább lakosztályok utasai szálhattak fel, majd őket követték az erkéllyel rendelkező szobáké. Hamarosan izgatott nyüzsgéssel telt meg a hajó.

- Látsz valaki ismerőst...? - meresztgette a szemét Haruka.
- Nem, nem igazán... - rázta a fejét Tatsu. - Te?
- Á-á - húzta el a száját a lány. - Kár. Bár nem is csodálom ennyi ember között. Hmm... vajon milyen lehet a szállásunk?
- Mindjárt úgyis meglátjuk -sóhajtott Tatsu. - Már amint túljutunk ezen az első akadályon.

Bárhogy is nem akaródzott neki, Shouri mégiscsak megjelent a számára kijelölt helyen és jobb híján várt. Várta a végzet érkezését...

Eizan biztosra vette, hogy ezek után sokkal jobban fogja tisztelni a munkásembereket. Az ember tényleg örülhet, amíg még csak a sulira meg a haverokra kell figyelnie, de most még magával sincs ideje törődni! És tessék, épp csak érkeznek az utasok, erre az egyiknek máris problémája van! Persze az egyik luxuslakó, ki más... *sóhaj* Jól van, nézzük meg, mi fáj neki. Csak szépen, udvariasan, mosolygósan...

Eizan kopogtatására szinte azonnal nyílt az ajtó, úgy tűnik nagyon türelmetlen lehetett már a kedves vendég...
- Már azt hittem sose küldenek senkit - csóválta a fejét. - Na ne tátsa a száját ott az ajtóban, jöjjön már be! Még ma! - teremtette le Morinaga.

Eizan legszívesebben sarkon fordult volna, és 'téves'-t jelentve visszamasírozott volna a helyére, de A: az illető már úgyis látta és ismeri a valódi kilétét (már ha nem annyira szenilis, hogy ne), B: csak enyhén lenne feltűnő, C: az 'A' pontból kifolyólag az illető könnyedén elintézheti, hogy még a hajó indulása előtt páros lábbal rúgják le a fedélzetről.
Ám hiába az előző három pont, Eizannak még így is igencsak erőt kellett vennie magán, hogy átlépje a küszöböt. Basszus, miért pont hozzá, miért pont hozzá!? Jól van, arcizmod se ránduljon, ne grimaszolj, ne nézz rá úgy, mintha meg akarnád ölni és mindenek előtt ne kelts gyanút!
Öhm... ugye nem volt mégis bekamerázva az a ház...?

Shinji érdeklődve járta körbe a kabinjuk. Egy hálószoba, nappali, fürdőszoba, és egy apró konyhaszerűség. Csinos. Na, hol a nője? Még mindig a kanapén ücsörög. Körbe se néz? Na majd feldobja a napját, ha megtudja, hogy egy nagy franciaágy van. Elvégre ez nászutas lakosztály, kedvesem!
- Még mindig borzasztóan sápadt vagy - csóválta a fejét.
- Láttuk őt, míg várakoztunk. Jól van. Utas. Csak gondolom nem ilyen puccos vacakban lakik, mert még tovább kellett maradnia...
- Nem... nem is rá gondoltam! - nyögte ki Nami.
- Hazdusz, mindig rá gondolsz...
- Mit mondtál...?! Válogasd már meg a szavaid!
Shinji közelebb lépett, s a két keze közé fogta a lány arcát.
- Higgadj le drágám... Inkább gyere, nézd meg a hálószobánk!
Nami félúton elfojtott egy káromkodást és sürgősen lefejtette magáról a fiú kezét.
- Most mi a baj?
- Nem alszom veled egy ágyban!
Shinji nagyot sóhajtott.
- Micsoda konzervatív...
- Aludhatok megint a kanapén, mi? Mert én olyan lovagias vagyok... Lehetnél velem kedvesebb is cserébe!
- Na rinyálj már annyit! Inkább alszom én itt, csak...
- Rendben! - vágta rá Shinji és berongyolt a szobába.
- Mi?! - motyogta maga elé Nami. Ez jól átvágta... A fenébe! Lovagiasság, mi?!

Milyen családi hátterük lehet, ha mint egyszerű, külföldi tanulmányútra utazó testvérpár hasonló lakosztályt kapnak? Jó, bizonyára vannak ennél puccosabbak is ezen a hajón, de azért ez sem semmi...
Tatsuya épp végzett szobája felfedezésével, mikor Haruka kibukkant a fürdőből.
- Ez állat! - vigyorgott a lány.
- Az... - hagyta rá Tatsuya, aki még nem igazán realizálta, hova is kerültek. - Tényleg nem rossz.
- Nem rossz? - ráncolta a homlokát Haruka, majd vállrántva bevonult a szobájába. Még hogy nem rossz! Bár... tényleg lehetne jobb is. Mondjuk, ha itt lenne Shouri...

- Foglalj helyet! - szólalt meg Morinaga, amint a fiú beljebb óvakodott. - Megkínálhatlak valamilyen itallal? Whiskeyt, vagy esetleg valamilyen vörösbor? Nagyon kedvelem a francia borokat, és ez itt egy nagyon jó évjáratú Bourgogne - mutatott egy palackra. - Mi a probléma, fiatal barátom? Nem örülsz, hogy kimentettelek a munkából?

Emiko hitetlenül nézett körbe a lakosztályban.
- Három... szoba? Meg nappali tévével és mekkora fürdő... Nem akarom elhinni! Nem vicceltek a prospektusban! Ez a kád is kész úszómedence!

Eizan jobbnak látta, ha tényleg leül. Előző megrökönyödése helyett valamiféle elszántság jelent meg az arcán. Itt van nem messze tőle az, akit legszívesebben a világ végére kívánna, vagy még annál is messzebb, sőt, szívesen megismertetné a karomkarkötő csodáival... Hiába, nem tud vele jópofizni! Bárhogy is figyelmeztette Natsuki, hogy legyen óvatos, azért nem számított rá, hogy ilyen rövid időn belül szemtől szemben lesz majd ezzel az emberrel. Ilyen eshetőséggel nem számolt...
- Nem, köszönöm... - erőltette ki magából a választ. - Az imént ittam. És egész elégedett vagyok a munkámmal.
Na jó, ez utóbbi nem teljesen volt igaz, de inkább melózott volna, mint hogy most itt legyen.
Gyerünk, bökd már ki! Ne húzd itt az agyam, ha akarsz valamit! Gondolom nem csak unalmadban rendeltél ide.