10. fejezet - Mert még mindig tudunk mit írni

- Ezt írásba is mernéd adni? - engedett meg magának egy halvány mosolyt Hayate, majd az órájára lesett. - De, lassan tényleg mehetünk. Akkor előbb még vissza a szobákhoz, utána indulhatunk is. ... Yuuka?
- Jól vagyok... - sóhajtott ismét a lány és végre elengedte a korlátot. - Mehetünk.

- A személyzeti büfében, ha gyorsat akarsz. Van étterem is, de az... az most nem ajánlatos. A büfé úgyis éjjel-nappalos... Az éttermet csak ritkán van lehetőségünk kihasználni - sorolta Ayumu.

Jól vagyok? Uff, ismerős ez a kijelentés. Pont akkor szokta mondani mikor egyáltalán nincs jól... De nem akart tovább rontani a helyzeten. Inkább sietve megindult előre, épphogy ne kelljen loholni utána. Hayate kérdését inkább figyelmenkívül hagyta. Ki tudja... Talán a végére tényleg igaz lesz... Vagy mikor leszállnak innen és jön az éhezés... Mert honnan is lenne kajájuk, hm? Na, nyugi... Hess-hess... Ezen majd aggódunk akkor!

Oké, most már eléggé éhes. Az idegeit is alaposan megtépázták, de még mindig van bennük energia? Mi a fenével etetik ezeket?! Ugye... ugye azért elviszik őket vacsorázni? Ő nem fog velük még egyszer jópofizni a kajáltatásnál, az biztos! Egyedül azt élvezte, mikor délutáni szunya néven párat elvonultak aludni. Akkor legalább egy része csendben volt.
Ja tényleg, és még itt van a külföldiek problémája is. Az életben nem fogja megérteni, mit vartyognak ezek...! Bár mindegy, nem mintha érdekelné, mit akarnak. Jobb híján a kezükbe nyom egy játékot és vagy ellesznek vele, vagy nem.
Shouri idegesen fordította lefelé a tekintetét, mikor egy aprócska lány kezdte cibálni a nadrágja szárát.
- Igen...?!
A kislány intett, hogy hajoljon lejjebb, majd pár szót belesúgott a fülébe.
- Tessék...? - ráncolta a homlokát Shouri. - Hogy érted azt, hogy bepisiltél...? És én most mégis mit kezdjek vele?!

- Rendben, személyzeti büfé... - raktározta el az infokat Hiroshi. - Tökéletesen megfelel. Rohanok majd, ahogy csak tudok!
Legrosszabb esetben Ayumu majd azt mondja, hogy hasmenése van, vagy valami. Na az még szép lenne...

Midori jólnevelten követte ez "édesapját". Tetszett neki a csinos ruha, de kicsit túlzásnak és szokatlannak is érezte. Huhh, Kenta orrvérzést kapna, ha meglátná így... És miylen passzentos... Hogy találták így el a méretét? Vagy azt is továbbadta Natsuki? Naneee... Ez zavarbaejtő! Nem akart hülyeséget csinálni, úgyhogy inkább meg se szólalt, leszámítva a köszönéseket, amiket "apja" után visszhangzott. Amint leültek az asztalhoz három (!) pincér vette őket körül, ami kissé zavarbaejtő volt. A legtöbb asztal mellett 4-5-6 ember ült, ők azonban csak ketten. Ez is fura volt. Mégis ugyanannyi pincért kaptak. A fenébe... Nem kéne ez a nagy flanc... Zavartan böngészte az anglul írt étlapot.
- Nincs japán? - nyögte ki halkan.
- Sajnos itt ez a szokás... - felelte az apja szintén fojtott hangon. - Ne aggódj, segítek! És nincs is olyan sok menü. Háromféle mindenből. Holnap megint másik három lesz.
- Te jó ég... ezt... végig kell enni? Úgyértem kötelező előétel meg ... minden végig a desszertig? Ez egy ötfogásos vacsora!
- Persze - bólintott, mintha et magától értetődő lenne. - Nyugalom, lazíts! Kisadagok, meg fogod tudni enni!
- Aha...

Hayate türelmesen várakozott, míg a lányok is elkészültek. Közben lopva kisimította öltönye egy gyűrődését. Ő közel sem érezte olyan kényelmetlennek a viseletét, bár tény, hogy minimálisan, de azért kevésbé tudott benne szabadon mozogni. Nem mintha olyan nagyon ugrálni akart volna...
Hamarosan Emiko és Yuuka is felbukkant, így el is indulhattak. Furcsa... idejét nem tudja, mikor volt utoljára étteremben... Valahogy az is olyan távolinak tűnik.

- Na, hogy festek? - kérdezte pirulva Emiko, ahogy a folyosón sétáltak. Sikerült egy szép kis dekoltázsos ruhát kiválasztania, de így is késésben voltak, nem akart átöltözni. Te jó ég... Ez a szűk, félfűzőszerűség is totál felnyomja a melleit... Ez így... ez így nem az ő stílusa! Pedig piros... Piros! A piros ruhák nem szoktak olyan gonoszak lenni! Már semmiben sem bízhat az ember... Mért nem a délelőttit vette vissza? Minek itt kísérletezni?
- Na jó, ne válaszoljon senki, csak menjünk gyorsan! - szaporázta meg a lépteit. Arra már inkább fel se hívta a figyelmet, hogy próbált valamit a hajába is tűzni... Ha nagyon gáz, majd Yuuka rászól, nehogy lebukjanak...

Morinaga türelmetlenül iszogatott, míg az asztaltársaira várt. Nem bírta megállni, hogy el ne mosolyodjon mikor meglátta Emikoékat. Ejnye, a kislány szépen kicsinosította magát... Nem is rossz... Ahhoz képest milyen kis vadóc... Lehet, hogy tévedett és élvezi a luxust? Na mindjárt rákérdez... Érdekes hangulat lesz, ha rájönnek, hogy bizony egész úton egy asztalnál lesznek... Majd felhívja a figyelmüket, hogy nem illene többször elkésniük... Viszont még valakit hiányol... És ez nem tetszik... nagyon nem...

- Melyik asztal az...? - nézett körbe kíváncsian Yuuka.
- Amelyiknél az a férfi ül egyedül... - szűrte ki a fogai között Hayate, és próbálta nem összeszűkült szemekkel figyelni Morinagát.
- És ez... baj...? - kérdezte tanácstalanul a lány Hayate reakcióját látva.
- Az úr jóvoltából vagyunk itt.
- Ő lenne...? - kerekedtek el Yuuka szemei.
- Igen - sóhajtott kelletlenül Hayate. - És van egy olyan érzésem, hogy nem fog olyan jó hangulatban telni ez a vacsora, mint vártuk...
Hayate kérdőn nézett Emikora - akit igenis csinosnak talált, csak még nem állt módjában ennek szót adni. Most már nem léphetnek le, mi? Nincs mit tenni, oda kell menni... Biztatóan bólintott egyet, majd a lányokkal az asztal felé indult.

- Szép jó estét kisasszonyok... és testőr úr... - tette hozzá. - Hogy telt az ideútjuk?
- Pompásan... - foglalt helyet Emiko. - A limuzin lenyűgöző volt - aztán halkabban hozzátette. - Kár, hogy nem mindenki fogja fel, hogy nem ezek jelentik az életet...
Morinaga elmosolyodott.
- Perpillanat az jelenti az életedet, hogy szépen mosolyogj - jegyezte meg kedélyesen. Mire Emiko borzalmas bájmosolyt villantott rá.
- Elégedett?
- Még nem egészen... - rázta a fejét, s türelmetlenül intette magához a főpincért. - Elnézést, de úgy tudom egy fiatal japán hölgynek kéne az asztalunknál lennie, megmondtam, hogy jobban kedvelem, ha a saját nyelvemen rendelhetek! Meg tudná mondani mi folyik itt? – kérdezte egyre szigorúbb felhangon.
- E… elnézést… Csere történt, igazán sajnálom… Holnapra átvariáljuk újra, hogy… Igazán sajnálom, hirtelen jött közbe valami és…
- Pontos magyarázatot akarok! – követelte. A pincér habozott.
- U… utánaérdeklődök… azonnal!
Elsietett, de Morinaga figyelmét nem kerülte el, hogy rögvest Hiroyáék asztalához megy. Szóval pontosan tudja, csak megtudakolja a kapitánytól elég rangos vendég-e, hogy elmondhassa… Cöhh… Mi a franc…?! Fél perc múlva visszatért.
- Uram a hölgy, akinek itt kellene lennie… - a pincér habozott, s egészen halkra fogta a hangját. – Rosszul lett, de… valószínűleg nem fertőzés, ne aggódjon! Azért a biztonság kedvéért felmentettük egy időre. Reggelre keresek helyette egy másik japán hölgyet, vagy úriembert, elnézést még egyszer…

Midori aggodalmasan bámult a tányérjába.
- Egyél szépen… - szólt rá halkan a kapitány. – Tudom, hogy máshol jár az eszed, de hagyd ezt a vacsora utánra.
- De Natsuki… Mi történt?
- Ezt nem tudom, de kérlek most ne foglalkozz ezzel!
A lány nem túl nagy örömmel, de eleget tett a kérésnek.

- Nahát, csak nem...? - tettetett csodálkozást Shinji. - Ezer éve nem láttalak!
Nobu meglepetten kapta oda a fejét, aztán odasántikált a fiúhoz.
- Shi... - kezdte. - Szia! Huhh, te is itt? Nahát, nem is tudtam. Hogy vagytok? - érdeklődött.
- Remekül, képzeld! Nemsokára házas ember leszek!
Nobunak elakadt a szava. Mi a...?
- Viccelsz... - nyögte ki. A fenébe, meg kell válogatnia a szavait, más is meghallhatja. A fiú a fejét rázta.
- Nem-nem. Majd mesélek! Melyik szobában vagy?
Nobu sietve elmondta.
- Rendben, majd felkereslek! Na, visszamegyek az asszonyhoz, mielőtt kikapok! - intett. Nobu döbbenten nézett utána. Szórakozol velem?! Nem... Morinaga... Hogyaza...

Miharu álmosan kapcsolta ki mobilja ébresztőjét. Kazuma? Alszik? Erre se ébredt fel? Ezt agyonlőtték, vagy mi? Na jó... nem ébreszti fel... Mi értelme lenne? Sietve összeszedte magát, írt egy cetlit a fiúnak, aztán megindult az étterem felé. Eszik egyedül... Utána emg meló. Feltalálja magát a srác, nem igényli annyira a társaságát... Még ha a lányok élveznék is... Majd most megmondja, hogy egy lusta dög...

Hayate az imént figyelemmel kísérte a pincér útját, és némi meglepetéssel látta, hogy Midori is annál az asztalnál ül, amelyikhez a férfi lépett. Tehát ő is itt van és ezek szerint valami fejes asztalánál. Na és vajon ki lehetett az a 'fiatal japán hölgy', akire Morinaga olyannyira számított? Erősen gyanította, hogy az említett illető is az ő csapatukhoz tartozott, talán pont Nami vagy Natsuki. De mivel Nami épp Shinji menyasszonya, így kizárásos alapon már csak Natsuki maradt. Mitől lehetett rosszul? Remélte, hogy a lánynak nincs komoly baja.
Látta Morinaga elégedetlenségét és bár rengeteg csípős megjegyzés jutott eszébe, mindent magában tartotta. Nem lenne jó pont neki beszólni, főleg neki nem. Szeme sarkából látta, hogy közben Yuuka a lehető legkisebbre húzza magát össze, de bárhogy is szerette volna, csak nem tudott eltűnni. Ezek szerint az ő szimpátiáját sem nyerte el Morinaga ez alatt a rövid jelenet alatt? Bár lehet, hogy csak szimplán zavarban van, esetleg még a korábbiak hatása alatt áll.
Hát Yuuka, akár így, akár úgy, nem hiszem, hogy megkedveled majd ezt az embert. Ha pedig az elégedetlenségét rajtunk tölti ki, akkor pláne nem...

- Szóval... - böngészte hangosan az étlapot Haruka - te mit szeretnél?
- A felét sem értem - sóhajtott Tatsuya. - Ha valahogy el is boldogulok angolul, de ezekhez a flancos ételnevekhez nem elég a tudásom.
- A fene... - szisszent fel halkan Haruka. - Pedig reméltem, hogy legalább te kisegítesz... Izé... akkor bökünk?
- Van más választásunk? - vont vállat Tatsuya.
- Nem nagyon. Hmm... nekem lesz egy ilyen valami elsőnek. Azt' vagy megeszem, vagy nem...

- Akkor ha most egy kicsit elszaladok, abból tényleg nem lesz baj, ugye...? - kérdezte halkan Hiroshi Ayumut. - És a kollégák sem néznek majd rám ferde szemmel?

- Akkor kénytelenek lesztek angolul rendelni - mosolygott rájuk, bár inkább hasonlított vicsorra a próbálkozás. - Pedig gondoltam rátok, láthatjátok...
- Natsuki lett volna itt? - érdeklődött Emiko, aki hasonló vonalon haladhatott, mint Hayate. Morinaga különös pillantással mérte fel a lányt.
- Miből gondolod?
- A csalódottságából... Valami nagyon szórakoztató mulasztott most el...
- Fékezd a nyelved! - sziszegte a férfi.
- Fékezném én, ha maga is fékezné az érdekes szórakozásai iránti vágyát...
- Túl nagy a szád, ahhoz képest, hogy egy kis senki vagy... - felelte fojtott hangon a férfi. - Vagy manapság rongyos kis felkelőnek lenni is valami? Szeretnéd a halott apád példáját követni? Érdekes elmélet... Azért ha lehet egy tanácsom, te ne a gyereked szeme láttára csináltasd ki magad...
Emiko arcából egy pillanat alatt kifutott az összes vér.

- Dehogy! - felelte Ayumu. - Szoktak ilyesmit csinálni! - Bár neki eddig még nem votl kit fedeznie... Nem volt olyan jóban senkivel. Meg alapjáraton tisztelte is a szabályokat, nem akarta veszélyeztetni az állását sem. De most... nem szabad mindig olyan merevnek lennie, nem? Nyugi... Néha... néha kell kis rosszaságokat csinálni, igaz? Vedd úgy, mint egy nyitást, hogy kicsit lazább legyél...

- Nobu üdvözletét küldi! - vigyorgott Shinji köszönés helyett. - Nem tudom miért, de nem kívánt sok boldogságot. Szerinted féltékeny?
Meglepetésére Nami egy pillanat alatt előtte termett, és Shinji sose nézte volna ki belőle, még a magassága ellenére sem amit tett: A falhoz taszította, s dühösen ripakodott rá.
- Ha piszkálod kiheréllek!
- J... jó, nyugi már... - nyögte még mindig alig híve a szemének, s most már, hogy felfogta a helyzetet könnyedén odébbtolta a lányt.
- Nem történt semmi, kissé eltúloztam.
Nami szúrós szemekkel nézett rá.
- Inkább öltözz! - szólt a lányra. - Mért nem használtad ki eddig az időt?
- Mert nem tudtam, mikor jössz! Na húzás a szobádba és ki ne gyere, míg enmszólok, hogy kész vagyok!
- Igenis, sárkányka... - nyögte a fiú.
- Kuss!

Hayate már korábban figyelmeztetni akarta Emikot, hogy túl rossz irányba megy a beszélgetés, de elkésett. Ekkor esett le neki, hogy az előbb elhangzottakat Yuuka nem is tudta. Még ez is... Sejtése beigazolódott, a lány döbbenten nézte az egyelőre még üres asztalt. Ha Emiko valaha el is akarta volna mondani, az valószínűleg nem ilyen körülmények között zajlott volna.
Visszanézett Emikora és próbálta keresni a lány tekintetét. Ne provokáld, kérlek! A saját érdekedben ne tedd...! Ha az ilyenekbe kötsz bele, mindig ők kerülnek ki győztesen, szinte kivétel nélkül mindig. Nem hiába intett óva tőle az apám.
- Emiko, ne tovább... - figyelmeztette szóban is a lányt. Tudta, hogy ez már felesleges, mert valószínűleg Emiko is rájött már, hogy itt nem ők diktálnak, de nem is maga a figyelmeztetés volt a fő célja. Most, hogy megszólalt, talán ő kerül górcső alá, és addig is Emikot békén hagyja a férfi. Talán... Mert könnyen eljátszhatja, hogy tudomást sem vesz egy ilyen kis testőrről...

- Tényleg köszönöm! És teperek majd, ahogy csak tudok!
Még sietve biccentett egyet a kollégái felé is, hogy azért mégse rohanjon ki csak úgy, majd sietős léptekkel távozott. Tehát személyzeti büfé, oké, még emlékszik, hol van! Csak valami gyorsat, és majd visszafelé jól benyomja. Gyorsan, gyorsan... basszus... ezen a hajón szabad egyáltalán futni...?

Emikonak nem is volt kedve folytatni. Csak sápadtan szemlélte az étlapot, vagy legalábbis nézett előre. Nem látta, de nem is akarta látni, sem Morinaga elégedett mosolyát, sem Yuuka meglepett-sajnálkozó-sokkolt tekintetét. Azt, hogy Hayate, hogy néz rá, pedig mégannyira sem... Szeretett volna elnézést kérni, és távozni, de az a férfi úgysem engedné...

Hayate legszívesebben nyugtatón átölelte volna Emikot, de sem a szerepe, sem az adott helyzet nem adott erre lehetőséget. Főleg nem Morinaga előtt...
Igen, lehet, hogy Emiko kicsit messzire ment az előbb, de azért a férfi részéről a visszavágás, ráadásul így többek előtt még keményebb volt. Dühét leplezve lopva vádló pillantást vetett 'vendéglátójukra', és próbálta ellazítani az asztal alatt ökölbe szorított kezeit. Alig várta, hogy véget érjen ez a nem túl idilli vacsora, ami ráadásul még el sem kezdődött igazán...
Nem kicsit lepődött meg rajta, mikor rájött, némi szorongással várja Morinaga következő lépését.

Az az egyenruhás ott... az nem Hiroshi...? Nincs rajta fülbevaló, de ő kell legyen! Ezek szerint jó ötlet volt pont most jönni vacsorázni, talán.... talán ő segíthet egy kicsit.
De mégsem szólíthatja le csak úgy... Hogy is szólították őt Ichiroék? Akira? Igen, talán az lesz, egy próbát megér.
- Hé, Akira!
Hiroshi kezében a frissen vásárolt vacsorájával fordult az ismerős hang felé. Jé, Eizan?
- Szia E... - a francba ezekkel az álnevekkel! Hogy a francba hívhatják?! - Ezer éve nem láttalak. Te is itt kötöttél ki?
- Itt - felelte kelletlenül Eizan. - Figyelj, gyors leszek, mert sietek. Nem láttad valamerre Namit?
- Namit? - vonta fel a szemöldökét Hiroshi, majd elvigyorodott. - Nem Natsuki akartál mondani?
- Namit mondtam... - felelte hűvösen Eizan, mire Hiroshi arcáról egyből leolvadt a vigyor.
- Ööö... nem, sajnos nem - rázta meg zavartan a fejét. - Csak Ichirot láttam, meg Midorit.
- Kösz - felelte még Eizan, és el is felejtve, hogy vacsorázni akart, már el is sietett a folyosón.
- Azta... - nyögte Hiroshi. - Biztos, hogy ez Eizan volt...?
Hát igen, a fiú részéről nem szokott hozzá a hasonló viselkedéshez. Egy ponton még azt is hitte, hogy megüti, vagy valami, úgy nézett rá. Mi a fene folyik itt? És miért kéne neki Nami?
Egy darabig még nézett a fiú után, majd tekintete a kezében tartott kajára vándorolt. Basszus! Jobb, ha belehúz, majd út közben eszik!

Morinaga úgy tűnt, nem zavartatja magát, mintha a világ leghétköznapibb dolgairól társalogtak volna az imént. Leadta a rendelését, már ami az előételt illeti, aztán megvárta míg a többiek is választanak. Úgy tűnt a beállt csendet is saját feladatának érzi feloldani, mi több, mintha úgy érezte volna, ezzel valami hasznos dolgot tesz.
- Hogy tetszik a hajó? - tette fel a nagy kérdést. - Gondolom még közel sem volt időtök mindent megnézni, de érdekelne mi az első benyomás.
Emiko igyekezett valami kibúvót keresni a válasz alól. A rendelés ezen szakaszán túl vannak, étel még nincs az asztalon... Várjunk csak, viszont van teríték és... Biztos nem dísznek vannak ott azok a csinos apró bucik, és a vaj... Mintha iszonyú éhes lenne, és még az előételt se bírná kivárni, elvett egyet, s komótosan félbevágta, majd nagyon-nagyon lassan vajazgatni kezdte. Nem nyúlhat vele annyira félre, más asztaloknál is eszegetik ezt az izét...
És csend... még mindig csend... Lehet, hogy jobban járna, ha szépen szót fogadna, és válaszolna? Jobban járna, ha azt csinálná, amit Morinaga akar?

- Ne is fáradj, nem haragszom... Valahol tulajdonképpen imponáló, ha egy nő... khm... tud határozottan viselkedni... - törte meg a csendet Shinji, ahogy a folyosón sietett Nami után. Mégis miért rohannak?
- Nem terveztem bocsánatot kérni - felelte hidegen a lány. - Nincs miért...
A fiú tétován nézte a lány hátát. Most komolyan ennyire felhúzta magát? Mindig mogorva, és dög, és egyébként is, de...
- Csinosan állnak neked az ilyen ruhák... - jegyezte meg.
- Aha, tudom... - kapta mag a választ. Shinji elnyomott egy sóhajt, és a lány mellé érve, belékarolt, hogy lelassítsa egy kicsit.
- Legalább próbáld meg játszani a szereped... - kérte halkan. - Csak amíg az étteremben vagyunk...
- Ha túlmész a szükséges színjátszás határán, én nem fogok asszisztálni... Aztán lesheted, hogy magyarázod ki magad!

Kenta korgó gyomorral vetette bele magát a munkájába. Király, hogy a mai munkaidő majd' felét Midorinál lóghatta le, így viszont nem volt ideje ebédelni, a lány meg persze semmivel sem kínálta meg... De még egy óra, míg elszabadulhat vacsorázni. Kissé morcosan őrizte a géptermet. Az a legnagyobb baj ezzel a melóval, hogy unalmas... Ha tényleg elromolna egy gép, lenne mit csinálnia, dehát ezek csúcsszuper cuccok! Majd potn most fog kifagyni az egyik, mi? Persze, nem ülhet le ő is babrálni valamit, á neeem...

Mikor úgy látszott, hogy egyik lány sem igazán akar válaszolni, Hayate úgy döntött, megtöri a csendben léti fogadalmát.
- Még csak legfelül voltunk - felelte közömbös hangon. - Tovább tényleg nem nagyon jutottunk, nem kicsi ez a hajó.
Yuuka megejtett egy gyors pillantást a fiú felé, majd Emikora tekintett, végül újra maga elé. A kezdeti sokkon már kezdte túltenni magát, és most már legalább valamennyire fel merte emelni a fejét. Lassan neki is beszélnie kéne. Egy idő után úgyis belekötne, hogy miért ilyen csendes, talán jobb, ha önként szólal meg. De mégis... mi van, ha akkor meg rá terelődik a férfi figyelme?
- Egy kicsit néztük a hullámokat... - tette hozzá mégis csendesen.

Daisuke alig tudott hova állni a nagy sürgés-forgásban, ami már vacsora előtt elkezdődött, de még mindig tartott. Először látott ilyen forgalmas konyhát, és bár próbálta nem kimutatni, de azért nem kicsit nyűgözték le a precíz mozdulatok, ahogy az egyik séf mintegy rutinszerűen szelte fel a zöldségeket, vagy éppen a sok idegen hozzávaló látványa. Bár folyamatosan gyűlt a mosogatnivaló, amellett, hogy a koszos edényekkel viaskodott még tanulni is próbált egy kicsit és ellesni a profik mozdulatait. Kár, hogy nem látott olyan sokat innen a mosogató mellől, mint szeretett volna. Vajon mennyire barátságosak ezek a szakácsok? Ha mikor kevésbé lesz nyüzsgés, némi tanácsot vagy gyors leckét kérne tőlük, belemennének...?

Shouri már most úgy érezte, szellemileg teljesen lefárasztották. És ez még csak egy délután volt! Még jó, hogy a legtöbb gyereket elvitték magukkal vacsorázni, de ez is milyen már! "Menjünk el egy jó kis luxusútra, de a kölyköket nyomjuk be a megőrzőbe, mi pedig addig jól elszórakoztatjuk egymást." Hát milyen emberek ezek?! Az más kérdést, hogy ő mit tenne hasonló helyzetben, mert most nem róla van szó... Vagyis de, róla, mert őt készítették ki!
Ez így nem lesz jó, valamit ki kell találnia. Holnaptól új szabályok érvényesek! Csak kérdés, hogy a srácok mennyire lesznek hajlandóak önként alkalmazkodni hozzá.

Morinaga elgondolkodva nézte Yuukát.
- Emiko nem mesélt neked? Úgy tűnik, meglepett, amit az előbb mondtam. Fura, azt hittem volna, hogy összebarátkoztatok ennyi idő alatt, de...
- Ez így is van, de nem beszélek rögtön mindenről - szólalt meg hirtelen Emiko. Próbált nem túl dühösen, inkább csak tárgyilagosan nézni a férfire.
- Ó... - mosolyodott el elégedetten. - Értem. Tudod, ez egy egész érdekes helyzet, mert ti ketten annyira más személyiségek vagytok, vagy tévedek?
Emiko lassan megrázta a fejét.
- Azok vagyunk, de... ez mért lenne baj?
Kérdésre, kérdéssel? Vajon ez felidegesíti vagy pont így bújhat ki? Bár valószínű, hogy Morinaga nem fog saját magáról beszélni, akárhogy is terelgetik a témát.

Nobu hamar eldöntötte, hogy innentől kezdve ő inkább az önkiszolgáló étteremben vacsorázik. Szeretett volna gyorsan túllenni az evésen, ehelyett valami idős házaspár társaságában kellett angolul bájolognia - mikor alig tud más nyelven! -, és kivárnia a lassú hosszú vacsorát. Nem mintha lett volna panasza a pincérekre, alapból a rendszer nem tetszett neki. Minek ennyi fogás? Vagy csak most nincs hangulata hozzá? Na mindegy, ma kibírja, holnap máshol eszik, utána eldönti...

Yuuka megint lesütötte a szemeit. Megértette, hogy Emiko nem mesélt neki hasonlókról, hisz ő sem szívesen mesélt a múltjáról. De az ő múltja ehhez képest... És még ő panaszkodik... Sejtette, hogy a Morinagától hallottaknak köze lehet ahhoz, miért is töltött Emiko annyi időt a bázison, valamiért miért jön most el velük, de nem akarta tovább boncolgatni a témát, főleg nem itt. Hisz erről sem szabadna tudnia.
Hayate viszont... Bár nem nagyon figyelt oda az imént, de mintha őt nem lepték volna meg annyira a hallottak. De lehet, hogy csak képzeli, annyira nem figyelt oda másra abban a pár pillanatban.
Viszont amiatt legalább kicsit megkönnyebbült, hogy Emiko visszanyerte a hangját. Máris! Ezek után ne mondja neki, hogy nem erős. Mert az, igenis az - vele ellentétben, aki még mindig alig jut szóhoz.

Ichiro álmosan tapogatózott a mobilja után.
- Mennyi az idő...? - nyögte félálomban, de nem érkezett válasz. - Na már...
Rálesett a mobil órájára, majd mintha fel sem fogta volna, visszafeküdt az oldalára. Várjunk csak... mennyi?!
Hirtelen felült és nővére ágya felé nézett. Üres... Már elment volna? És nem szólt, hogy vacsora?! Ááá!
Vajon kap még kaját, ha most megy? Neee, nem igaz! Pedig úgy rákészült már a gyomra, hogy mi mindent ehet itt, erre hát nem elalszik? Bassza meg!
Sietve kapkodott magára valami jobbfajta ruhát. Vajon beengedik még ilyenkor? Amúgy meg... ő egyáltalán hol kajálhat? Nem igaz, nem igaz, nem igaz! Valamit majd csak talál...!

Nami először érezte azt a hajón, hogy bánja, hogy nem beszélgethet Shinjivel. Legalábbis nem arról, amiről akar. Idegenekkel ültek egy asztalnál, nehéz lett volna, hát peddzegetni a témát, hogy nézda Morinaga Hayatéékat terrorizálja, Midori meg ott ül valami elég nagy fejes mellett... Próbált hát udvariasan viselkedni, s a fényes vacsorára koncentrálni. Jó dolog az... Tényleg...

Haruka körbenézve nem egy ismerős arcot látott. Kicsit megnyugodott, mikor Midorit is megtalálta a tekintete, bár azért kissé távol ült a lánytól. Ezek szerint ő egy drágább részlegen vagy min lehet, vagy ki tudja. Bár már a saját szobáikra is azt mondta, hogy hű, de ha belegondolt, hogy lehetnek még ennél durvábbak is! Azta....
Ám hiába próbált feltűnésmentesen forgolódni, Shouri-t például nem látta, meg még jó pár másik társukat. Ők
hol lehetnek...? Meg ha már Midori itt van, legalább őt el kéne majd csípni valahogy.

Morinaga a vacsora hátralevő részében csak általánosabb kérdésekkel zaklatta a társaságot. Egy dolog lepte meg Emikot, hogy nem kezeli Hayatét testőrként, hanem ugyanúgy, mint őket lányokat. Biztos nem áll érdekében... Pedig ő osztotta rá ezt a szerepet... Ki érti ezt a pasast...?
Szeretett volna legalább pár pillantást váltani Midorival, de nem mert arra nézni. Az első eset, hogy inkább nem akart provokálni valakit... A franba... Morinaga tényleg túl... gerinctelen... Még látatlanban is gyűlölte a fajtáját, de ilyen közelről megismerni... Most már tényleg hánynia kell az egész bagázstól...

Hayatét is meglepetésként érte, hogy a férfi egyszer nem teremtette le. Nem kötött belé, hogy miért válaszol néha a lányok helyett, és nem ejtett olyan megjegyzést sem, hogy tudd, hol a helyed. Mindez csak külsőség lenne, vagy van rá valamilyen oka is? Hisz még mindig élesen emlékszik találkozásukra, mikor Morinaga átadta nekik a borítékokat. Az alapján most is hasonló viselkedést várt, de nem. Miért?
És ez a sok fogás... Már kezdett elszokni tőlük, erre tessék, most megkapja újra. Jó lenne, ha már végezhetnének...

A férfi mézes-mázosan búcsúzott el a hármastól, s Emikonak nehezére esett a másnapi "reménybeli találkozásra" nem megjegyzést tenni.
- Hánynom kell... - közölte mikor már elég messze voltak. - Pedig nagyon finom volt a vacsora, és a hajó mozgását sem érzem...

Ichiro végre összekapta magát annyira, hogy már legalább tisztán látta, merre ment. Gyomra időközben néha kegyetlenül megkordult, ezzel is figyelmeztetve őt a megkésett vacsorára. De hát istenem, ez van! Jaj, csak találjon már valamit, ahol ehet. Egy kis büfét, vagy akármit...
Az elalvást pedig ki tudja magyarázni, ha Miharu kérdezi. Kérdés, hogy mit szól majd hozzá...

Hiroshi gyorsan visszasunnyogott a bárpult mögé, és egy gyors köszönés - Ayumu esetében egy hálás megköszönés - után már állt is vissza a munkába, nehogy lógósnak nézzék. Csak remélte, hogy közben nem okozott bajt a lánynak.

Morinaga annyira dühös volt, hogy még az sem zavarta, hogy enyhe feltűnést fog kelteni öltönyben a személyzeti szinten. Rosszul van, mi? Nem szeretem a színészkedést Natsuki... Gondoltad, hogy nem fogok utánanézni? Gondold át, jó ötlet-e szórakozni velem... Mert még egy ilyen és... Biztos ki tudok találni valamit Eizan számára, aminek nem fogsz örülni...

- Gyors voltál - mosolygott rá bíztatóan a lány. - Biztos jól laktál? A vacsora még javában megy, úgyhogy sehol senki...

- Nem kell ecsetelned, mire célzol - felelte Hayate, és még vetett egy gyors pillantást hátra. El sem hitte, hogy vége - legalábbis mára. És még nem egy hasonló étkezés vár rájuk, és valószínűleg nemcsak a vacsora, hanem az ebéd esetén is. A francba... Miért pont az ő asztalához kérette őket is? Mit akar? Az eleje tény, hogy úgy indult, ahogy, viszont... utána rosszabbra számított. Ehhez képest meg semmi.
- Egyenesen vissza a szobánkba, vagy esetleg meg akartok várni valakit? - kérdezte még egyszer hátralesve.
- Benawit láttad...? - kérdezte Yuuka, mire Hayate nemet intett. - Akkor nem.

Ééééés... vége! Ez az! Kenta egyből a büfé felé vette az irányt - persze a személyzeti büfé felé. A vicces az volt, hogy most hogy már szabadon ehetett, pihenhetett, hirtelen őrültkevésnek érezte azt a légteret, amit bejárhat, minduntalan visszament volna az utasok szintjére, ahol Midori is van... De valószínűleg este már nem fog mégegyszer elromlani a gépe vagy valami... Meg egyébként is hogy éri el őt, ha már nem dolgozik?

- Tényleg...? - lesett körbe Hiroshi. - Ó, tényleg... Mindegy, inkább előbb, mint hogy elkéssek. Igen, köszi, benyomtam visszafelé egy szendvicset, azzal már kitartok. És te? Vagyis ti? Normál esetben akkor gondolom csak műszak után van kaja. Bár ez logikus is... Legközelebb már tényleg úgy készülök...

Emiko is a fejét csóválta.
- Én ma már csak szeretnék bezuhanni az ágyamba... Semmi mást...
Szavaihoz híven, rögtön a szobája felé vette az irányt, sietve átöltözött, egy rövid bocsánatkéréssel elfoglalta a fürdőszobát, majd jó éjt kívánt, s mára végleg eltűnt az ajtója mögött.

Eizan csalódottan ment vissza a szintjére, hogy megtudja, mikor szabadul. Hiroshi nem látta Namit... A francba, pedig ő valami pincér vagy hasonló kell legyen! De nem... Vajon hol dolgozhat Nami? Sőt... ha nem dolgozik, akkor esetleg valamelyik ebéd vagy vacsora során megvárhatná az étteremnél és... És jól lecsesznék, amiért elmegy a munkából. Így sem lehet túl kellemes társaság, de legalább nem panaszkodhatnak. Próbált a munkába menekülni, de az csak nem nyújtott vigaszt, de hogy is nyújtott volna?! Felejteni meg pláne nem tud... De legalább elvégzett mindent, amit kiróttak rá. Mindezek ellenére...

Kazushige is lassan befejezte tennivalóit. Bár senki ismerőssel nem találkozott, de azért mégis viszonylag nyugodtan telt a napja. Tényleg azt hitte, hogy vészesebb lesz. Igen, egy kicsit elfáradt, de annyira azért nem rossz. Most meg jöhet a vacsi, utána a megérdemelt pihenés. Tényleg egész jó napja volt ma, lehet, hogy még valamelyik barátjával is összefut.

- Hát igen - bólintott Ayumu. - Ne haragudj, elfelejtettem mondani... De ha szeretnéd holnap, szólok, ha megyek enni és... mehetünk együtt ha gondolod... - kissé elpirult a mondat végére.