10. fejezet - Mert még mindig tudunk mit írni

Ichiro értetlenül nézett Miharura. Ő maga semmi kivetnivalót nem talált a koktélban. Mi vele a baj...? És különben is, miért beszél így? Valahogy annyira nem illett hozzá, főleg a mai nap történtek után. Csakis azért akart idejönni, hogy beléjük köthessen? Miért...?! Sajnálom, Hiroshi, azt kellett volna mondanom, hogy fáradt vagyok. De nem gondoltam volna...!
Félve lesett barátjára. Hát... ilyennek is ritkán látta. Hiroshi arcán még mindig ott ékeskedett a vendégeknek szóló kötelező mosoly, de ebben most semmi barátságos nem volt. A fiú tekintete sem sok jót ígért. Látszott rajta, hogy szemeivel legszívesebben felnyársalta volna Miharut, de bizonyára rájött, hogy az ő helyzetében ezt nem teheti meg. Ayumu korábban említette a problémás vendégeket, de ez teljesen más volt attól a típustól. Ez a nő nem egyszerűen problémás, sokkal inkább rosszindulatú. És hogy védhetné meg tőle Ayumut? Ha beszól vagy valami, még a lánynak lenne baja belőle...
- Az általam elkövetett sajnálatos hibának semmi köze nincs a hölgyhöz - szólalt meg hűvösen Hiroshi, de Ichiro szinte beleborzongott a fiú arcán továbbra is jelenlévő hideg mosolytól. - A hibát elismerem, és ha gondolja, szívesen keverek egy újat kárpótlásul, ezúttal sokkal nagyobb körültekintéssel...
Igaz, hogy ezt mondta, de azért látszott rajta, hogy az a szívesen közel sincs olyan szívesen...

Eizan zavartan harapott az ajkába, mikor rájött, hogy ezzel elszólta magát. De talán jobb is, hogy megtudja az igazságot.
- Igen... - bólintott. - Tudtam. És ennek ellenére odamentem. Kell ennél több bizonyíték...?

Ayumu ijedten pislogott fel Akirára. Érezte, hogy egyre feszültebb a hangulat, de fogalma sem volt, mit tehetne ellene. Vajon Kazumu... ő olyan rendesnek tűnt, de... hogy különbözhet ennyire a nővérétől? Félve pillantott fel a fiúra, s nagyon meglepődött, ahogy sajnálkozást látott az arcán. Aztán ijdten rezdült össze, ahogy meghallotta Miharu rosszindulatú nevetését.
- Ne erőltesd inkább... - jegyezte meg. - Mondd csak Ayumu, mikor végzel? Megkértek ma valamire a lányok, és te bizonyára tudnál nekem segíteni...
A lány idegesen bámulta a pultot. Nem volt szokása visszautasítani kéréseket, de... Idejön, szivatja őket, aztán szívességet kér? Ezt mégis... hogy gondolta?
- Egészkor, az már csak pár perc... - mondta halkan.
- Remek - bólintott Miharu, és mosolyogva fordult oda Kazumához. - Addig ti ellesztek Akirával, igaz? Nem akarom, hogy unatkozz, hisz megígértem, hogy ma este együtt leszünk, de ezt muszáj most elintéznem... Folyton csak a munka... - megcsóválta a fejét. - Nagyon haragudnál...?

Natsuki kellemetlenül fészkelődött.
- Nem érzed becsapva magad? Nem mondtam el neked... Pedig... ha úgy döntesz, hogy... együtt akarsz lenni valakivel... komolyan, tényleg... akkor... akkor figyelembe veszed azt, hogy az az ember... egészséges-e... normális-e... Ki akarna egy...? - megrázta a fejét, és igyekezett kűzdeni a könnyei ellen. Hogy lehetne így méltó Eizanhoz? Nem bírta ki... Nem tudott küzdeni ellene... Megint... megint előjött... Hogy ígérhetni így, hogy normális életük lesz együtt? Nem róhat ekkora terhet a nyakába...

- Félek, hogy elrontok mindent... - jelent meg némi szomorúsággal vegyes határozatlanság Hayate tekintetében, bár a fiú igencsak igyekezett, hogy elhessegesse onnan. Hiába, az makacsul ragaszkodott hozzá. Hayate halkan felsóhajtott. Rendben, akkor maradjon, úgyis ritka vendég...
- És bármennyire is szeretnék melletted lenni, fel-felvetődik bennem a kérdés, hogy nem pont ezzel ártok-e neked. Mégis... te vagy az, akinek a legnagyobb ellenszenvvel kéne viseltetnie irántam, mégis pont te vagy az, aki leginkább elfogad - halványan elmosolyodott, mikor érezte, hogy a tekintetében tükröződő előző érzelmek lassan visszahúzódnak a kellemesebb gondolatok elől. Szemeiben újra felbukkant korábbi határozottsága, és így máris otthonosabban érezte magát. - Nem hiszem, hogy egyhamar le tudnék mondani a társaságodról. És az igazat megvallva, nem is akarok.

Emiko is kezdte érezni, hogy gyorsul a szívverése, és még a lélegzése is nehézkesebb, de igyekezett uralkodni magán.
- Akkor azt hiszem ugyananúgy vagyunk vele - bólintott. - Akkor én... azt havasolnám, hogy egyenlőre ne foglalkozzunk vele, hogy ártunk-e ezzel... nekem, vagy... - megrázta a fejét. - Szeretnék veled lenni... - fogta halkabbra a hangját, s bátortalanul ugyan, de hozzábújt a fiúhoz.

- Nem - felelte szinte habozás nélkül Ichiro, de közben az eddigiekhez hasonló értetlen, mégis kissé kemény pillantást vetett Miharura. Még mindig zavarta nővére viselkedése és nem pont így képzelte el az együtt töltött estét. De legalább Hiroshival beszélhet, aki nagy valószínűség szerint nem lesz túl jó passzban. - Elleszünk...
- Megvárlak - mondta némileg megenyhülve Ayumunak Hiroshi, majd egy kétes pillantással jutalmazta Miharut. - Úgyis meg kell még beszélnünk a holnapot.

A lány bólintott. Ekkor érkezett meg a váltásuk is. Ayumu még gyorsan elmosta a két poharat, miközben Miharu és Ichiro távoztak a bárból. Mégis csak feltűnő lenne ott beszélgetniük.
- Majd megmagyarázom... - ígérte halkan a lány. - Tudom, hogy nem így képzelted el ezt az estét, én se. Sietek, rendben? - nézett már-már bocsánatkérően a fiúra. Nem messze megálltak, hogy bevárják Hiroshiékat.

- Igazad van... - sóhajtott Eizan. - Jobb, ha őszinték vagyunk egymással... - elhallgatott és próbálta összeszedni gondolatait. - Korábban már céloztam rá, de akkor nem zavart téged, legalábbis azt mondtad... De jobb, ha én is fair vagyok, mert nem szeretnélek többet 'becsapni', ahogy te fogalmaztál. Emlékszel, mondtam hogy... hogy bántottam az előző barátnőmet... Az a baj, hogy az nem csak a pillanat hevében volt. Tudod, bizonyos helyzetekben hajlamos vagyok rá, hogy elveszítsem a fejem és... és akkor bántani akarok másokat. Nem kicsit... Ez részben előjött ma is, mikor Morinagával beszéltem, de akkor szerencsére nem durvult be, valahogy sikerült
elfojtani... Ezúttal. De ez a veszély bármikor fennáll... Tehát idegileg nem vagyok komplett. Bár igyekszem, de nem mindig tudom magam kontrollálni... Látod... te sem akármire vállalkozol velem...

Natsukit meglepték Eizan szavai. Ő...? Hogy bántana valakit, akit szeret? Nem, ez... Nem hangzik túl... Ha volt is ilyen, most már nem lesz... Rátámaszkodott a karjára, ami enyhén megremegett a terheléstől, de sikerült felülnie. Nem igazán tudta, mit mondhatna, helyette inkább átölelte a fiút.

- Akárcsak én... - Hayate először egy pillanatra tétovázott, mielőtt átölelte volna Emikot. Elsőre furcsa volt a lány közelsége, de nem kellett hozzá sok idő, hogy megszokja. Sőt, hosszú távon is meg tudta volna szokni. - Szóval lassan tizennyolc...? - mosolyodott el Hayate. - És mondd csak, tényleg hidegen hagy a korkülönbség?

- Korkülönbség? - kérdezte Emiko meglepetten. - Ja... nem, dehogy! - mosolyodott el. - Nincs is igazán korkülönbség köztünk... Két év, három? Áh...

Megint modort váltott... Most nyoma sincs az előző beszólós hangulatának. Na mi megy itt? Azt mondta, majd megmagyarázza. Hát erre kíváncsi lesz...
- Hát... rendben... - bólintott bizonytalanul Ichiro.
Na ez is egy érdekes beszélgetés lesz majd Hiroshival...

Hiroshi áthatóan pillantott Ayumura.
- Biztos jó ötlet, ha még négyszemközt is beszélsz vele? - célzott halkan Miharura. - Azok után, ahogy az előbb viselkedett... hát nem volt éppen a legkedvesebb vendég, akivel valaha is találkoztam...

Ayumu az ajkába harapott.
- De... - motyogta - szüksége van a segítségemre... Mi mást tehetnék? - könyörgőn nézett a fiúra, aztán lehajtotta a fejét, s lassan elindult kifelé.

- Téged nem akarlak bántani... - hunyta le a szemét Eizan, miközben kezével átfonta a lány derekát. - És nem is foglak. Ez most teljesen más... Azóta azt is ezerszer megbántam. De téged... egyszerűen nem tudnám elviselni a tudatot, ha veled is ez történne. Ezért nem fogom hagyni. Ahogy erőmből telik, megvédelek a világtól de közben... közben önmagamtól is... Sosem hagynám, hogy ismét odáig fajuljanak a dolgok... mert szeretlek.

Natsuki millió dologot akart mondani. Kérdezni is... hogy milyen volt, hogy... Volt-e már, hogy őt is bántani akarta, hogy miylen érzés, hogy... nem nehéz-e, nem fájdalmas-e neki visszafojtani... Furcsa volt, de egyáltalán nem tartott tőle, inkább... attól félt, hogy a fiúnak túl nehéz így... Azt se bánta volna, ha bántja őt a fiú, csak... legyen boldog mellette...
És akkor teljesen logikátlan, értelmetlen módon, némán és lassan hullani kezdtek a könnyei.

Haruka legelőször a fal mellett ácsorgó Tatsuyát vette észre.
- Hát te? - kérdezte a fiút. - Csak nem a fürdőre vártál? Ó, bocsi... kicsit talán tovább voltam bent, mint...
- Vendéged jött - szakította félbe Tatsu.
- Vendégem? - lepődött meg Haruka, miközben haját törölgetve kilépett a fürdőből.
- Az... - bólintott Tatsuya. - De amúgy eltaláltad, tényleg a fürdőre vártam. Megyek is és hagylak benneteket...
- Bennünket...? - értetlenkedett még mindig Haruka, de előrébb lépve végre meglátta, kiről is beszél az időközben mellette ellépő Tatsu. - Shouri...?
- Nem, pusztán a képzeleted szüleménye vagyok - felelte sejtelmes hangon a fotel lakója, miközben felkecmergett kényelmes ülőhelyéről.
- De meg nem szólaltál volna az előbb - rázta a fejét mosolyogva Haruka, ahogy közelebb lépett. - Hogy találtál meg?
- Követtem a szívem szavát - emelte fel egyik kezét költőien Shouri.
- Na persze... Szerintem meg inkább találkoztál Kentával.
- Miért kell neked mindent tudni - sóhajtott látványosan Shouri, és már ölelte is át a lány derekát. - Elrontod a varázst.
- Dehogy rontom - mosolygott tovább Haruka. Lopva végigsimított a fiú arcán, hogy tényleg valódi-e. - Inkább kiélvezem.

Hiroshi tehetetlenül rázta meg a fejét, majd Ayumu nyomába eredt. Most majd legalább kicsit kettesben lehet Ichiroval. És jól kivallathatja, hogy mit is akar a drága nővérkéje Ayumutól... Na de legalább Ichiro nem panaszkodott a koktéljára. Helyes, helyes. Biztos tudja, hogy nem kicsit kapott volna a fejére ellenkező esetben.

- Valahol a kettő között... - biccentett aprót Hayate. - Bár inkább a kettőhöz közelebb, ha pontosabbak akarunk lenni. Szóval nem zavar. Hmm... ez azért valahol megnyugtató - ismerte be. - Csak mert én is így vagyok vele.

- Itt vagyok... - motyogta alig hallhatóan a lány. Miharu vetett rá egy szigorú pillantást, aztán egy szó nélkül megindult előre. Ayumu halk nyüszítésszerű hangot hallatott, még vetett egy-egy pillantást a két fiúra, aztán a teljes megsemmisültség látszatával indult meg a lány után.

- A.. akkor jó - nyögte ki Emiko. Miért esik nehezebbre beszélnie, ha... ha belegondol, hogy most voltaképpen... Valószínűleg nem úgy értette Hayate, hogy nála a barátság korhoz van kötve... Ellenben... Nagyon lassan kifújta a levegőt, hogy lenyugtassa magát, s elhúzódott a fiútól.
- Akkor... Azt hiszem ledőlök én is... Ha még reggel el akarjuk kapni Benawit, és én semmiképp sem húznám az időt Yuuka érdekében... Akkor igazán korán kell kelnünk, ki tudja mikor kezd. És... könnyebb lesz olyankor lelopózni is... Viszont... Hmm... Akkor illene még most felhívni Midorit, mert.. Ó! De most meg túl késő van... Ajjajjj... Mit csináljunk most?

Eizan először nem is vette észre Natsuki könnyeit, majd mikor végre feltűntek neki, ijedten nézett a lányra. Miatta sír? Fél tőle...? De akkor miért öleli még mindig...?
- Natsu... - nyugtatóan simogatta a lány hátát, de ijedt arckifejezése még mindig nem tűnt el. Azt várta, hogy a lány majd kitépi magát a karjai közül, de nem tette. Akart még valamit mondani, de... egyszerűen nem ment. Keze továbbra is a lány hátát cirógatta.

Hiroshi megállt Ichiro mellett és némán, komoran nézett a távozó páros után. Ichiro egy ideig figyelte barátja vonásait, de hamarosan már bántotta a fülét a köztük lévő csend.
- Mondd csak ki... - sóhajtott halkan.
- Arra gondolsz, hogy az ál-nővéred enyhén túllőtt a célon, és enyhén kezd unszimpatikus lenni?
- Hát... igen, körülbelül arra. Bocs, igazából az én hibám... - Hiroshi kérdőn vonta fel a szemöldökét, mire Ichiro folytatta. - Nem, nem úgy értem, hogy a viselkedése. Csak én célozgattam rá, hogy majd egyszer jó lenne elnézni felétek. De erre nem számítottam...
Hiroshi felsóhajtott és a falnak támaszkodott.
- Egyelőre hagyjuk... - javasolta, de közel sem értett egyet kimondott szavaival. - Amúgy hogy vagy?
- Megvagyok - bólintott Ichiro. - Lényegében... nem sok dolgom van itt. Amúgy, ha ez megnyugtat, nekem ízlett, amit kevertél. Nem is tudtam, hogy ilyet is tudsz...!
Hiroshi valamelyest megenyhült barátja lelkesedését hallgatva. Miért is kellene őt büntetnie? Nem ő a hibás.
- Hát én sem - ismerte be. - De már egész jól megy. Hallod, jól beledobtak a mélyvízbe!
- Még jó, hogy tudsz úszni - vigyorgott Ichiro.

Hayate próbált visszatérni a reális gondolkodásmódhoz. Akármilyen aktív is legyen Midori, azért mégiscsak a kapitányiban lakik, és ott nem feltétlenül örülnének nekik, ha ilyen későn, vagy ennek fordítottjaként korán reggel kopognának az ajtón, vagy csörögne a telefon.
- Valószínűleg még ébren van, de talán tényleg nem kéne már ilyenkor zavarni. Reggel sem biztos, hogy örülnek neki, de... esetleg még a reggelinél elkaphatjuk. Csakhogy Benawi meg korán kezd. Bár ebben meg nem lehetünk biztosak, mivel nem ismerjük a beosztását... Mit gondolsz, a kapitány dühös lesz ránk, ha mégis most szólunk oda?

- Összeszedem magam... - mondta halkan a lány. - Ígérem... Csak még... még nem tudom... hogyan lehetne... Hirtelen minden... Sokkal... sötétebb lett... - próbálta szavakba önteni az érzéseit. Nem hangzott túl logikusan, az egész nem is volt az, de... hogy máshogy fejezhetné ki, hogy míg eddig tervei voltak most... most már semmiben sem hisz?

- Valószínűleg igen - húzta el száját a lány. - És illetlenség is. De... Hogy viselné Yuuka, ha estig kéne várnia? Ha mégse találjuk reggel Midorit, vagy addigra már elment dolgozni Benawi? Vagy kirángatjuk a melóból? Bár, ha felvetjük, h meg kéne itt javítani valamit...

Eizan sokadszor harapott a szájába. Sokkal... sötétebb...? Ha... ha nem beszélt volna vele őszintén, akkor most nem sírna, ugye? Miért kell úgy fájnia a valóságnak? Miért nem kaphatnak egy saját kis világot, ahol ők irányítják a történéseket? Vagy legalábbis olyat, ami nem bánt ennyire.
Szép kis páros lettek...
És most? Most milyen fényt kövessenek, ami kivezeti őket innen? Azt hitte, hogy most majd minden rendbe jön, de... nem, ez közel sem biztos. Az, hogy itt vannak egymásnak, az még nem biztosíték...
- Szeretnélek boldoggá tenni... - fakadt ki belőle egy nehéz sóhajtás. - Csak éppen... én sem tudom, hogyan.

- Tehát... mondjuk véletlenül odasétálsz hozzá, miután kiderítettük, épp hova lett beosztva, és mondjuk felveted neki a javításra váró problémát... - bólogatott aprókat Hayate. - Lehetőleg úgy, hogy néhány társa is hallja, és akkor nem utasíthatja vissza a 'meghívást'. Még ezt lehetne legkönnyebben kivitelezni... Csak el kell érni, hogy ne mást küldjenek, és ne hárítsa el a munkalehetőséget. És akkor Yuuka is egyből itt lenne, ha esetleg közölni szeretne vele valamit. Már ha véletlenül nem húzom fel előtte túlságosan az idegeit... Nem mintha szándékomban állna, de eddig nem sok barátságos beszélgetés esett meg közöttünk.

Nem messze fotelok szolgáltak az utasok megpihenésére, s Miharu oda telepedett le zavartalanul. Ayumu ellenben nem kis félelemmel ült le.
- Miben segíthetek? - kérdezte egész halkan.
Miharu egy darabig tétovázott. Végigmérte a lányt, próbált kiszúrni minden jelet, amiről kiderülhetne, hogy ez az aranyos modor csak álca, de... vagy túl ügyes, vagy nem hazudik... Az idegeire megy ez a lány, vagy így, vagy úgy, de mindenképp.
- Akira - felelte tömören. Aztán hozzátette. - Már, ha így hívják.
A lány ijedten nézett fel. Arra a legkevésbé számított, hogy rá terelődik a szó, és most még inkább tartott tőle mi fog történni. Nem akarta, hogy Miharu rosszindulata rá irányuljon. De hogyan védhetné meg?
- Mi van vele? - kérdezte óvatosan.
- Honnan ismered? Mit keres itt?
Ayumu döbbenten pislogott. Mi az, hogy mit keres itt? Hát dolgozik... Milyen kérdés ez?
- Hát... munkatársam... Őt is Morinaga-san ajánlotta be, és mivel elég messze lakik, megkért rá, hogy had aludhasson nálam indulás előtt. Kedves srác, szóval próbálok itt is segíteni neki... - tette hozzá zavartan.
- Szó nélkül beengedtél egy idegent a házadba? - háborodott fel. - Hogy lehetsz ilyen naív?! És ha bántott volna...?
Ayumu tökéletes értetlenséggel meredt maga elé.
- Dehát... Morinaga-san kért meg rá... Nem tett volna ilyet, ha nem lenne rendes ember...
- Ebben biztos vagy? - házta fel a szemöldökét a lány. Ayumu konokul hallgatott.
- Ez nagyon fura - csóválta a fejét.
- Mi? - nézett rá egyre értetlenebbül.
- Még nem tudom... - rázta a fejét a lány. - Csak... szerintem... - elgondolkodva játszott az asztalon lévő hamutartóval. - Mi van, ha Akira nem egészen az, akinek mondja magát?
Ayumu meghökkenten meredt meg. Nem az? Mármint... hogyan nem az? Mi akar ez lenni?
- Nem értem... - szedte össze elveszettnek hitt hangját pár másodperc múltán. - Honnan veszed...?
Miharu nem felelt. Ayumu türelmesen várt, de csak hosszú néma csöndben ültek egymással szemben. Talán percek is eltelhettek.
- Nem fair, hogy nekem segítenem kell, de te még egy kérdésemre sem vagy hajlandó válaszolni... - jegyete meg halk, kissé remegő hangon a fiatal lány. Miharu meglepetten nézett fel rá, aztán elmosolyodott. Nocsak... Első alkalom, hogy... Nos, több információt úgyse szed ki belőle. Nem tud semmit. Ayumu aggódó tekintettel nézett utána. Aztán meglepetésére a lány két lépés után mégis visszafordult felé. Nem sejthette, hogy az előbbi pillanatokban kivívta Miharu elismerését, ha minimálisan is. Ő pedig legalább olyan furcsán hálálta meg az ilyesmit, mint maga Morinaga.
- Mert Kazuma sem az öcsém - mondta alig hallhatóan. - És mert szerintem ezek ismerik egymást...
Ayumu döbbenten nézett a távolodó lány felé.

Natsuki igyekezett kitörölgetni a könnyeket a szeméből.
- Csak maradj mellettem, és akkor legalább nem félek annyira... - kérte. Megtámaszkodott az ágyon, és igyekezett felállni. Borzasztó messzinek tűnt a fürdőszoba... - Lezuhanyzom... - mondta. De még nem tudta hogyan, hiszen ülni is nehéz volt, a lábán megállni meg szinte lehetetlen.

- Ez jól hangzik - kezdett lelkesedni Emiko. - És emlékszem, merre találjuk a beosztást! Így még Midorit sem kell zaklatnunk! Akkor már csak egy kérdés maradt: hánykor keljünk?

Eizan aggódva nézett a továbbra is gyengének látszó lányra, majd a fürdőszobaajtóra. Biztos jó ötlet ez most? Nem lenne elég a borogatás?
Ösztönszerűen nyúlt Natsuki után, mikor úgy ítélte meg, a lány túlságosan remeg, már csak a feltámaszkodástól is.
- Segítsek...? - kérdezte halkan. - Mármint legalább... hogy odáig biztos lábakon eljuss.

- Én még viszonylag hozzá vagyok szokva a korán keléshez - vont vállat Hayate. - Igen, tudom, hogy az utóbbi napok során kicsivel több alvást engedtem meg magamnak a megszokottnál, de attól még így van. Szívesen felkeltelek téged is, ha gondolod, bár ma is gyorsabb voltál nálam. De Yuukát nem kéne felébresztenünk, hagy pihenje ki magát. Ezúttal pedig inkább ágyban, mint erkélyen. Tényleg, nem lehet valahogy becsukni azt az ajtót...? Mindegy, nem hiszem, hogy megint kedve lenne kint aludni. Na de visszatérve az előző témához, mit szólnál a hat-hét körülhöz? Csak mert ugyebár időben akarunk nála jelentkezni. De persze lehet később is, ez csak egy javaslat... Hmm... szerinted hánykor kezd?

Natsuki tétovázott, aztán bólintott.
- Köszönöm...
Zihálva támaszkodott meg a fürdőszoba ajtónál, de azért Eizan felé fordította a fejét.
- Most már megleszek, köszi... - azzal vett egy mély levegőt, s eltűnt az ajtó mögött.

Eizan egy ideig még várakozott az ajtónál, hátha Natsukinak mégis segítségre van szüksége, majd visszasétált az ágyhoz. A tálnyi kikészített hidegvíz még mindig ott várakozott. Ha már idehozta... Megmártotta a borogatást a vízben, majd hátradőlve a saját homlokára helyezte azt. Legalább kicsit kitisztulnak a gondolatai. Legalábbis reméli...

- Akkor legyen hat. Majd megint hagyunk üzenetet Yuukának - egyezett bele Emiko. - Amúgy én is koránkelő vagyok. Majd aki gyorsabb ébreszti a másikat - kacsintott Hayatére. - Ééés, a gyorsabbé a fürdőszoba - nyújtotta ki a nyelvét is, és besprintelt a pizsamájáért.

- Kazuma, itt vagyok! - integetett a fiúk felé Miharu. Melléjük lépett, és várakozón nézett a fiúra. - Nem vagy álmos, későre jár... De ha még szeretnétek beszélgetni... Vagy akármi... Mit csináljunk? Most már a tiéd vagyok - mosolygott rá.

- Valóban? - mosolyodott el Hayate, majd sietős léptekkel a fürdő felé indult. Hát a pizsama jelentős időveszteséget jelent, úgy bizony. Hamarosan el is tűnt a kiszemelt ajtó mögött. Hmm... Yuuka azt mondta, még lezuhanyzik, de nem is látta azóta. Lehet, hogy elaludt, és majd inkább reggel tusol... Az a lány... Vajon miért állt az ő oldalukra, ráadásul éppen Benawival szemben? Még mindig nem érti... De megértheti-e egyáltalán?

Emiko meglepetten nézett körbe. Hát ez meg? Visszament a szobájába, hadd kezdjen ő? Ehh, olyan jellemző Hayatére ez az udvariaskodás... Pedig jó móka lett volna a "verseny". Meglepetten torpant meg az ajtó előtt. Vízcsobbogás? Na ezt meg hogy csinálta? Egyszerre csalódottan és mégis elégedetten ült le a kanapéra, s karbatett kézzel várt.

Ichiro igyekezett nem elpirulni az utolsó mondatra. Basszus, csak egy kicsit kellett volna más hangsúllyal mondania... de már így is totál félreérthető...!
- Hátöö, nem is tudom... Már igazából nem nagyon van kedvem ma mászkálni... De ha szeretnél még valamit megnézni, vagy akármi, akkor akár lehet róla szó...
Hiroshi nemigen reagált a párbeszédre, tekintetével máris Ayumut kereste. Na gyerünk, hova dugtad, Miharu? Mit mondtál neki, hmm? Remélem semmi olyan, ami miatt még jobban kéne neheztelnem rád...

-------

http://brrpg.omgforum.net/viewtopic.forum?t=129