10. fejezet - Mert még mindig tudunk mit írni

- Nem akarsz beszélni róla? - kérdezte óvatosan a lány, és iylen megértőnek még sose tűnt. - Tudod... egyszeri és megismételhetetlen alkalom, hogy legyen egy nővéred. És én akkor se fogok ezzel visszaélni, ha már nem vagy az öcsém. Nem is tudom, hogy... - zavartan megigazította a haját. - Nem igazából, szerintem msot már mindig az öcsémként fogok gondolni rád. A fogadott kisöcsém. Ha nem bánod...
Az ajkába harapott. Mióta lett ilyen érzelgős?

Natsuki zavartan állt meg Eizan szobájában, igazából még a cuccait se merte letenni.
- Huh... ez kicsit... zavarbaejtő... - nyögte ki. - Mintha, felhívtál volna a lakásodra, vagy ilyesmi... Nem mintha nem esett volna meg, hogy... De... mégis... érted...

- Nem bánom... - intett nemet Ichiro, és leült az ágya szélére. Látszott, hogy tétovázik a továbbiakon, de végül mégis a mesélés mellett döntött. - Én csak... nemrég elvesztettem valakit, aki fontos volt a számomra. Nem, nem volt semmi komoly, de lehetett volna, és... de hirtelen máris vége volt, pedig még el sem kezdődött...
Hogyan magyarázhatná el, hogy abban a helyzetben, abban a környezetben teljesen másképp lát mindent az ember? Hogy máshogy gondolkodik, hogy nem tudja, mikor és hol lesz vége. Az a mérhetetlen bizonytalanság... Aki nem éli át maga is, az talán meg sem értheti...

- Légy jó! - mosolygott Emiko. Midori is vidoran figyelte a jelenetet. Ezeknek tényleg jót tett az összezártság...
- Na menjünk... - zökkentette ki a Hayate után bámuló lányt. Az megrezzent és sietve megindult Midori után. Huhh, ez égő volt...

- Egy lány? - érdeklődött Miharu, miközben oldalára feküdt az ágyban. s felkönyökölve hallgatta a fiút. - Szerelmi bánat? Oh... Azon lehet segíteni!

- Gyere csak nyugodtan - mosolyodott el Eizan Natsuki zavarán. - Nem zavarsz, sőt, örülök neked. Tényleg helyezd magad kényelembe, szívesen megosztom veled ezt a kis szobát. Csak azt sajnálom, hogy itt kell majd hagyjalak unatkozni egy pár órára. Addig majd jól pihend ki magad, oké? Tényleg, ettél ma már valamit? Vagy hozzak esetleg?

Shinji szinte felpattant, ahogy Nami befutott. A lány kíváncsian pillantott rá.
- Végre! - fakadt ki a fiú. - Jól eltűntél!
Nami összehúzta a szemét. Ez aggódott? Áh, tuti észrevette, hogy eltűnt a fegyver... Csak ennyi. Egyenlőre nem mondott semmit a fiúnak, csak fáradtan ledőlt az egyik fotelbe, mivel az ő kis kanapéját a fiú foglalta el...
- Natsuki? - érdeklődött a fiú. - Minden rendben van?
A lány lassan megrázta a fejét.
- Ettél valamit? - kérdezte aztán a fiú, majd lemondóan sóhajtott. - Akkor rendelek.

Yuuka lopva Midorira lesett. Ezek szerint a lány figyelmét sem kerülte el, ami már neki is feltűnt. Elmosolyodott. Egyre nehezebben fogják így tagadni a dolgot. Bár Midori úgyis mindig mindent észrevesz. Most pedig egyre közelednek. Te jó ég, mit fog szólni Benawi, ha meglátja? Örül majd neki...? Semmikép sem akarja megzavarni munka közben, nehogy miatta kerüljön kellemetlen helyzetbe...

- Igen... - bólintott lassan Ichiro, majd hitetlenkedve Miharu felé fordult. - Hogyan...?
Nem, nem lehet ezt ilyen egyszerűen. Ő nem tudja, mi történt. Ez... ez nem múlik olyan gyorsan...

- Nos... - fordult felé kissé gonoszkás tekintettel a nővére. - Ebben az esetben kicsit más a helyzet, talán mégis foglalkoznod kéne valamelyik csajjal. Aki mondjuk viszonylag szimpi azért... Nem kell semmi komolyra gondolni, hisz úgyse akarnak ők se semmit. Csak, hogy kicsit másra gondolj. És visszahozza az önbizalmad is! - kacsintott.

- Jól, elvagyunk - bólintott némi megkönnyebbüléssel Haruka. - Egyre inkább a régi. Annyira sajnálom...
Hirtelen elhallgatott, mikor a fiút látta közeledni.
- Na rendeltem - érkezett vissza a telefonálásból Tatsuya. - Mindjárt hozzák, utána kiderül, hogy pontosan mit is. Nos, fejlemény?
- Shouri is dolgozik. Kenta találkozott vele - felelte Haruka, de jobban nem akarta kifejteni a témát.
- Tényleg? - kérdezte tárgyilagos hangon Tatsu. - Az jó, legalább ő is megvan. Biztos ő is valami a személyiségéhez illő melót kapott, mint Kenta, bármi legyen is az. És amúgy milyen a munkásember élete? - nézett Kentára. - Milyen műszakokban dolgozol?

- Nem is tudom... - Ichiro most nem nagyon tudta díjazni az ötletet. Volt benne valami, de erre képtelen lett volna most. Még. Mert megint más játszani a jófej kisöcsit, mint komolyan tenni a szépet egy lánynak. Még nem lehet. Főleg így, hogy még mindig magát is okolja a történtekért. - Ez nem olyan egyszerű... Ez az eset kicsit bonyolultabb volt...

- Várjatok meg kinn - kérte Midori, s egymaga lépett be a hídra. Ő még cska nem si feltűnő itt, és legalább az apja se akad ki, hogy megint, ráadásul újabb osztálytársakkal caplat. Bár ha elhívja Benawit... Amiatt amúgy is balhé lesz később... Milyen ürügy is...? Najó, legyen a kíváncsi kislány. Ráköszönt az édesapjára, és bűbájosan mosolygott a többiekre is, biccentett a rangosabb tiszteknek. Kisányosan oldalra biccentette a fejét, s kíváncsian kezdett ólálkodni körülöttük. Aztán úgy tett, mint aki nagyon keresi, kit nem gond ha zavar, s persze Benawinál kötött ki - aki igyekezett túlenni döbbenetén és visszafordulni a feladatához -, s tőle érdeklődött mit csinál épp és hogy működik. A fiú eléggé zavarban volt, ahogy magyarázott - de szerencsére ez az adott helyzetben még furcsának sem tűnt. Aztán ahogy egyre halkabban beszélgettek Midori megemlítette a kinti lányokat is. Benawi suttogva felelte, hogy már csak fél órája van, azt muszáj ledolgoznia, de utána felmegy a lányok szobájába. Midori azonban vállrántva közölte, hgy ő saaajnos, nem tudja hol van. Benawit ebben megingatta, hogy utána a lány közölte, hogy meg egyébként is rá kéne köszönnie Yuukára... Ha csakúgy elküldi őket az milyen már?
- Oké, akkor ments ki! - dobta vissza a labdát a fiú, de meg is bánta, mert Midori - szerinte nem a legfeltűnésmentesebb, korrektebb vagy éppen legkevésbé ciki módszerrel intézte el, de... nem volt már mit tenni. Ahogy végre négyesben voltak zavartan köszönt a két lánynak, de egyenlőre még fogalma sem volt, mitn mondhatna. Gyorsan vissza kéne mennie... Most nem lehet nyugodtan beszélni...

- Pihenjek...? - Natsuki letette a cuccát és tétován Eizan ágyára pillantott. - Nem probléma, ha kicsit...? Öh, nem - vallotta be az evés részt -, végül nem. Nami akart valamit hozatni, de aztán... Sok dolog történt. De bevallom kezdek éhes lenni... De te csak menj dolgozni, elintézem! - mondta gyorsan, bár ötlete sem volt hogy.

- Azért kíváncsi lennék milyen munka illik Shouri személyiségéhez... - jegyezte meg nagyon enyhe iróniával Kenta, aztán inkább kitérve Haruka esetleges szemvillanásai elől, gyorsan válaszolt Tatsu kérdésére. - Ma rövid volt, csak délelőtt nyomtam. Tegnap meg kezdéstől estig. Viszonylag laza munkának tűnik. Nekem messze nem kell annyit melózni, mint a többieknek. Bár lehet, hogy még bedurvul...

Miharu elkomorodott.
- Nagy szerelem? - kérdezte kicsit halkabban. - Valami plátói dolog? Mondjuk elhiszem, hogy az is pokolian rossz tud lenni... - elgondolkozva fordult át a hátára, s a plafont bámulta.

Yuuka hasonló zavartan köszönt Benawinak, és bár szóra nyílt a szája, mégsem tudott mit mondani. Látta, hogy valami igencsak nyugtalanítja a fiút, valószínűleg épp a félbehagyott munka. Hát nem pont ilyennek képzelte ezt a találkozást, de végül is ők törtek rá Benawira épp munkaidőben. És neki még baja is lehet belőle! Vajon hogyan tudta kicsalni Midori...?
- Jó téged újra látni... - mosolygott tétován a fiúra. - Már... hiányoztál... Bocsi, hogy így váratlanul letámadtunk...

- Biztos? - nézett féltőn Natsukira Eizan. - Még el tudok szaladni valamiért, már úgy is tudom, hol a büfé. Annyira még nem késtem el. Hmm?

Namit meglepte, hogy Shinji mennyire érdeklődő. Csak udvarias, vagy tényleg ennyire aggasztja Natsuki? Furcsa... Mindenesetre figyelmesen hallgatta, csak néha kérdezett közbe, láthatólag... igen, tényleg érdekelnie kellett... Meglepő. Nami evés közben töviről-hegyire elmesélte a történteket, még Natsuki betegségét is... Valahogy... jó volt valakinek kiöntenie a lelkét.
- Bocs, hogy ez lenyúltam... - tette az asztalra a pisztolyt. - Végül nem használtam...
- Észre se vettem, hogy elvitted - hazduta egész jól a fiú. Pedig tudta, hogy el fogja. Már előre. Komoylan bólintott.
- Jobb, hogy így alakult. Csúnya vége lett volna...
- Igen, valószínűeleg... - értett egyet a lány. - Eizan okosabb nálam.
- Hát igen... - bólintott még mindig komolyan a fiú.. A másik szúrós szemekkel nézett rá, de az észre sem vette, nagyon a gondolataiba mélyedt. Biztos nem úgy értette... Vagy? Áh! Mindegy...

- Nem, semmi! - sietett a válasszal Benawi. - Annyi mindent szeretnék kérdezni! Figyelj... - halkult le -, már csak fél órám van, lehetne, hogy felmegyek majd hozzátok? - most Emikora is átpillantott, gyakorlatilag először, mintha csak most venné észre ki is a másik. - Ha nem gond persze... Ott azért mégis nyugodtabban, hosszabban beszélhetünk. Meg tudom oldani...
- Oké - egyezett bele Emiko, bár lehet, hogy ezért Yuuka csalódott lesz kissé. - Fél órát, még a szerelmes kisasszony is kibír.
Benawi elmosolyodott. Jól megjegyezte a szobaszámot, aztán gyors búcsút vett. Félt hozzáérni Yuukához, pedig szeretett volna egy apró csókot lehelni a homlokára... De ha itt valaki meglátja az halál... Így, hogy ne kísértse meg, próbálta minél távolabb tartani magát.

- Odatalálok - intette le mosolyogva Natsuki. - Menj csak, bajba ne kerülj! Még te is... Az kéne csak...

- Mi meg csak itt tengődünk, elvagyunk, eszünk, alszunk, hasonlók - vont vállat Tatsuya. - Ez meg pláne nem megterhelő. Bár azért drágalátos nővérkémre néha figyelnem kell, de...
- Hé! - szakította félbe Haruka. - Miért, talán figyelned kellett rám?
- Nem, de könnyen kellhetett volna - bólintott Tatsuya. - És még kellhet is, tekintve, hogy ez még csak a második nap.
- Ehh... - grimaszolt egyet a fiú felé Haruka. - Te csak maradj csendben, még csak nagykorú sem vagy.
- Te is csak papíron - vágott vissza Tatsuya. - Látod, Kenta, milyen nővérrel áldott meg a sors?
Épp sikerült elkerülnie egy felé száguldó kispárnát, amit Haruka hajított felé.

- Testvérek? - nevetett jóízűen Kenta. - Hát ez nagyon jó... Na majd elregélem Midorinak. Szerintem ő is átjönne már lassan traccspartizni... Csak biztos sok a dolga... Ma még rám se ért... - mondta kicsit sértetten. - De ő baja... Majd leshet, ha legközelebb ne javítom meg a gépét, és nem szerzek emg semmi belsős adatot a kedvéért... Minek néz engem, kémnek? Nem kéne ebből rendszert csinálni amúgy se... Én tisztességes hacker vagyok, nem cracker...

- Az... - dőlt hanyatt Ichiro is. - Kár, hogy őt már nem kérdezhetem meg róla, hogy lett volna esélyünk vagy sem... Előbb kellett volna, de hát senki sem gondolta...
Hát ez most elég ködös fogalmazás lett, de mindegy. Hátha Miharu csak úgy értelmezi, hogy amiatt nem beszélhetnek, amiért el kellett jönnie hazulról. Persze ki gondolna adott helyzetben arra, hogy az említett illető már halott...

- Akkor majd várunk - bólintott mosolyogva Benawinak, bár már ő is vágyott a fiú érintésére. - Várjál, nem is tudod a szobánkat... Tessék. Addig is... jó munkát.
Fél óra... Már csak fél óra, és rendesen beszélgethetnek. Azt már kibírja, ha eddig ment a várakozás.
- Köszönöm... - mosolygott Midorira.
Azért most nem kicsit megkönnyebbült. Más azért látni, hogy jól van, és hallani a hangját... Akkor fél óra... És nem is kérdezett Hayatéról... még.

Nobu letette a telefont, s a névtelen unalmat most a várakozás unalma váltotta fel. Ha nem foylton namira gondolna, talán csinálna is valamit... De ha shinji nincs itt egyszerűen... nincs hangulata semmihez. Akkor is csak mérsékelten. Mondjuk rendes a sráctól, hogy annyit átjár. Csak ne jutattná eszébe mindig Namit. Vagy kb. mindegy úgyis? Mindenről ő jut eszébe... A sebéről, ha megpróbálja álomra hajtani a fejét, a napfelkeltéről, ha valami zenét hall, ha eszébe jut a program, ha ismerőst keres a folyosón... Sóhajtva dőlt hátra. Jobb lenne, ha engedne a kísértésnek és csak... ránézne? Ennyi. Messziről. Mondjuk azt mondja Shinjihez ment. Csak udvariasan köszön neki, ennyi. Nem beszélne vele, nem zavarná. De egy pillanatra legalább láthatná... A selymes haját, a gyönyörű szempárt, a könnyed lépteket...

- És ha összefutsz valamelyik munkatársaddal? - aggodalmaskodott tovább Eizan. Igazából ez csak másodlagos szempont volt, valójában azt szerette volna, ha Natsuki a szobában marad. Nem akarta, hogy nagyon elcsámborogjon, nehogy valami meggondolatlanságot csináljon, amíg nem tud rá figyelni. - Nem lesz baj, ha meglátnak a büfében?

Hayate még egyszer ellenőrizte a szobaszámot.
- Megvagy - mosolyodott el a számok egyezőségét látva, majd bekopogott. Ugye jó ötlet ez? Mi van, ha nincs is itt? Vagy... ha nem egyedül van? Esetleg egyszerűen csak egyedül akar lenni...?

- Nem tudja, hogy mért jöttél el? Vagy hova mentél? Hé! - próbálta vígasztalni Miharu. - Még visszajössz idővel, nem? Ha... ha nem a lányon múlt a dolog, mgé nem esélytelen! Tudtok emailezni, vagy valami... Elmondhatod neki merre vagy és miért... talán meg is értene, nem? Ha jóban voltatok... valahogy csak kialakult az az érzés... Nem jól mondom?

- Nem tudom... - vallotta be tanácstalanul Natsuki. - Na jó, most az egyszer kihasznállak még, hozol nekem valamit? Aztán tényleg siess dolgozni! Majd meghálálom valahogy...

Máris megjött a kaja? Nobu nagyon elcsodálkozott. Hát még mikor Hayate állt az ajtóban.
- Hát te! Te jó ég, nem is láttalak még erre! Jól vagy? Minden rendben? - hadarta izgatottan, aztán észbekapva beinvitálta a vendéget. - A lányok? - kérdezte aztán. - Jól kijöttök? Emiko? - rángatta meg kissé a szemöldökét.

- Tisztességes hacker, mi? - nevetett Haruka. - Na ez jó kis kifejezés, meg is jegyzem. Én is csak merő jóhiszeműségből törtem fel telefonos hálózatokat.
- Köhömm, mi... - bukkant fel újra a párna-támadás után Tatsuya.
- Na jó, egy kicsit te is segítettél. Édes-kedves kicsi öcsikém! - közelebb lépett a fiúhoz és jól beleborzolt a hajába.
- Ne már! - próbált védekezni Tatsuya. - Mondtam, hogy ezt ne csináld!
- Hupsz, véletlen volt - vigyorodott el Haruka. - Amúgy tényleg jó ötlet átküldened Midorit, szívesen kivallatnám, milyen egy kapitány lányának lenni. Meg amúgy is rég láttam. Na jó, két napja, de akkor is.

Miért hitegeti még ezzel is...? Pedig olyan rendes, hogy ennyi javaslatot tesz és ő próbálja helyette megoldani a dolgot, de ez már nem fog menni. Sajnos nem... Legalább még ezt elmondhatja, nem? Részletezni úgysem tudná, de... de legalább nem élné bele magát...
- Mindez sajnos már lehetetlen... - Ichiro sóhajtva hajtotta a párnájára a fejét. - Meghalt... Most már érted...?

- Már rohanok is - bólintott Eizan. - Addig rendezkedj csak be, nézz körül nyugodtan meg egyebek. És meg ne szökj nekem - kacsintott még a lányra, mielőtt kisietett volna az ajtón.
Csak gyorsan, minél gyorsabban. Ugye tényleg nem megy el addig...?

Hayate nem várt ekkora érdeklődést, ezért kicsit meglepetten fogadta Nobu kérdéseit.
Tényleg érdekli? - gondolta, miközben beljebb lépett.
- Minden rendben majdnem minden téren - bólintott halvány mosollyal az arcán. - Hozzád hasonlóképp mi is utasok lettünk, pontosabban én testőrködöm az újdonsült testvérpár fölött. Ehh, na igen... most éppen olyan szünetfélén vagyok, gondoltam benézek. Na és neked hogy megy sorod? Shinjitől kértem el a szobaszámod. Ugye nem zavarok? Mert ha épp ebédelni készülsz vagy valami, akkor esetleg visszajöhetek később is.

- Jól van, akkor majd átküldöm, ha sikerül elérnem... - bólogatott Kenta. - De nem ígérem, hogy ma, mert ha megtalálom, nem fogom egy hamar elereszteni, se hozzátok, se sehova... Bosszantó, hogy egész nap nem kereset... Cöhh... Na jó, abbahagytam a morgást... Majd meg kapja a magáét...

Miharu döbbenten nézte a plafont. Megmozdulni sem mert. Meg...? Biztos rosszul hallotta... Rosszul kellett hallania! Egy Ichiro korú fiatal lány ugyan miért...? Ez annyira lehetetlenül hangzik... Bátortalanul fordította a fiú felé a fejét. Felkelt, s leült mellé az ágyra. Nem akart már tovább kérdezni. Nem kellett volna feszegetnie eddig se, de nem tudhatta... Megnyugtatóan simogatta a fiú hátát. Már amennyire meg lehet valakit nyugtatni, ha... Most nagyon belenyúlt... Pedig mi köze egy idegenhez? Mért kellett faggatóznia? Semmi joga nem volt beleütnie az orrát...

- Ejnye, csak nem szándékozol kisajátítani magadnak? - csóválta a fejét mosolyogva Haruka. - De neked el van nézve. Csak véletlenül meg ne említsem neki, mennyire elégedetlen volt valaki, amiért a nap egy részében nem rá koncentrált - vigyorgott. - Na jó, abbahagyom. Egyszer már eljátszottam hasonlót, az kicsit úgyis ütősebb volt. De azért biztató, hogy ennyire hiányolod. Vigyázz rá nekem, hallod? Különben velem gyűlik meg a bajod!

Natsuki zavartan tologatta ide oda a kis csomagját, de mindenhol oylan idegennek, tolakodónak érezte. Végül megunta, s leült az ágyra, de ezt is... Furának érezte. Biztos, hogy jó ez így? Fáradt volt, szeretett volna végigdőlni, de nem érezte illendőnek, inkább csak jólnevelten várt.

Ichiro enyhén összerezzent Miharu érintésétől, egyáltalán nem volt hasonlóhoz szokva. De legalább... legalább nem kérdez tovább. Nem tudna rá bővebb magyarázatot adni, és nem is akart. Nem akart gondolkodni, ám hiába, nem sikerült száműznie az elé toluló képeket... az emlékeket... Pedig azt hitte, hogy... de nem, nem olyan egyszerű úgy tenni, mintha meg sem történt volna. Mert megtörtént. Himeno ráadásul... az első lány volt, aki komolyan kezdte érdekelni. De miért? Hisz még azzal is fenyegette, hogy megöli... Sosem fogja tudni megmagyarázni. De biztos, hogy ez magyarázatot követel...?
Az előbbinél is mélyebb sóhajtással fúrta a párnába a fejét. A francba...

- Ó, épp ebédelni készülök - vallotta be a fiú -, de örülök, hogy itt vagy. Már gondoltam rá, hogy meg kéne téged keresni, de elég esélytelen, és még mindig rendetlenkedik a lábam is... - húzta el a száját. - Mindenesetre örülök, h Shinji gondolt rám! Meg te is... - vigyorodott el. - És... jajj, a fenébe is, ne húzd az idegeim... Ez a minden téren... Mesélj már! Úgy rendben rendben, vagy több, mint rendben?

Eizant nem érdekelte, hogy elvileg itt nem szabad rohangálni a folyosón. Szedte a lábát, ahogy csak bírta a büfé felé. Valami finomat kéne néznie neki. Hmm... miket is evett eddig, mikor ő is látta...? Majd valamit az alapján kiválaszt, azzal biztos nem nyúl mellé. Meg valami könnyebben emészthetőt, mert lehet, hogy még nincs teljesen rendben a gyomra. A folyosó végéhez közeledve kissé lassított a léptein. Itt már emberek is lehetnek, nem kéne feltűnést keltenie...

- Mit játszottál el egyszer? - pislogott Kenta, s gyanakodva húzta össze a szemét. - Most ugye nem rólam van szó? Amúgy meg... vigyáznék rá... de nem igazán hagyja, úgyhogy ez nem olyan egyszerű... - duzzogott. - Igazán adhatnál tippeket... Etetni kell, hogy megálljon néha, vagy mi?

Miharu aggódva figyelte a fiút, s nem jutott eszébe jobb, minthogy folytassa, amit elkezdett.
- Sajnálom... - mondta egész halkan.

- Ó, hogy én...? Hátöö, semmit, semmi különöset... - mentegetőzött átlátszóan Haruka. - Csak megemlítettem neki egyik elejtett megjegyzésedet, még akkorról, mikor elmentünk másodszor laptopozni, semmi különös... Heh, hogy hogy kell leállítani? Hmm, leütöd? Na jó, gondolom te sem vagy a drasztikus módszerek híve. Mivel az aksija csak ritkán merül le, hát... ez nehéz ügy.

- Nem tudhattad... - felelte ugyancsak halkan Ichiro. - Még csak... túl friss az egész... Az idő majd talán segít, bármilyen közhelyes is a mondás...

- Elejtett megjegyzés? Tőlem? - Kenta még ijedtebben nézett, s kutatni kezdett az emlékezetében. Mi a fenét mondhatott? - Ehh, egyébként kösz... Sokat segítesz... Leütni... igazán... kösz... - forgatta a szemét. Csak úgy tudta eddig megfékezni, ha zavarba hozza, de azt csakis úgy lehet, ha... azért mégse lehet állandóan... Ehh... Hagyjuk, még elvörösödik itt a srácok előtt...

Miharu képtelen volt bármit is felelni. Talán ez is benne van abba, hogy eljött? Vagy legalábbis, hogy most jött el? Lehet, hogy kell neki egy kis változás... Egy kis távolság...

Haruka elégedetten figyelte, amint Kenta az emlékeiben kutat. Nyehhe, úgysem fogsz rájönni! Én meg hülye leszek elmondani, mert a végén még nem segítenél megtalálni Shourit. Kérdezz rá Midorinál, csak bátran! Kíváncsi lennék, mit mondana.
- Ejj, Kenta - sóhajtott Haruka. - Tudhatnád már, hogy őt szinte lehetetlen leállítani. Még én sem jöttem rá, hogy hogyan kell. Egy idő után csak belenyugodtam, hogy ő már csak ilyen kis örökmozgó marad.

- Öhm... mit takar a több, mint rendben? - vonta fel a szemöldökét Hayate. - Ha olyasmire célzol, hogy mennyire jövök ki Emikoval... akkor igen, azt hiszem, lassan akár ezt is mondhatnánk, de... nem tudom, én még sosem... szóval még nem látom át teljesen. De... örülök, ha mellettem van... - mondta elgondolkodóan, ám kissé el is komorult a tekintete. - Annak viszont kevésbé, hogy esténként Morinaga társaságát kell élveznünk. Féltem Emikot... félek, hogy valami meggondolatlanságot mond neki, aminek súlyos következményei lehetnek. Félek, hogy nyíltan kihívja maga ellen a sorsot.