10. fejezet - Mert még mindig tudunk mit írni

- Na végre! Azt hittem sose jössz ki! - toporgott felháborodottan Nami.
- Nem is miattad - rántotta meg a vállát Shinji. - Elmegyek. Nyomasztó ez a szoba. És ha most még valaki idejönne zaklatni, tuti felkoncolnám... Hihetetlen, hogy még a saját szobámban sem lehet nyugtom! Inkább keresek egy másik helyet... Mondjuk meglátogatom Nobut!
- Oké, én meg bejutok végre a saját szobámba... Szíves engedelmeddel... - azzal emgkerülte a fiút, s duzzogva eltűnt az ajtó mögött. Shinji megvonta a vállát, és távozott.

- Sétáljak véletlenül arra? - kérdezte Nobu egy kis felháborodással. - Cseppet se lenne átlátszó, és... ha meg ilyeneket mondok neki, azt fogja hinni, vissza akarom kuncsorogni magam. Értsd meg, Hayate, nem tehetem. Nem modnhatom el. Ha az ember mondd valamit a másiknak, azért teszi, mert el akar érni valamit. Én... nem akarok - ingatta meg lassan a fejét. - Nem akarok. Nem akarok újra összejönni vele. Nem várok tőle semmit.

Benawi elmosolyodott.
- Igen... Ez igaz. De ha jóindulatú lennék Hayatével, az kin segítene, szerinted? Maximum Hayatén, de rajta nem akarok! Főleg nem Emiko terhére!
Tehetetlenül csóválta meg a fejét.
- Talán ez alkalommal már muszáj lesz keményebb eszközökhöz nyúlnom, hogy Hayate komolyan vegye, amit mondok. Nem is figyel azokra, akik csak kérik, én pedig... szeretem annyira Emikot, hogy el legyek szánva a védelmében...

- Értem... - sóhajtott Hayate. - De akkor most mihez kezdesz? Olyan, mintha akarva-akaratlanul sakk-mattot adtál volna magadnak. Ebből tényleg nem egyszerű kimászni...

- Hát nem - sóhajtott fel Nobu. - Majd azt csinálom, amit Shinji szokott. Felszedek egy dögös amcsi bigét, aztán majd jobban leszek... Úgyse volt még szőke barátnőm... Najó... Nem mintha eddig sok színhez rakhatnék pipát... De inkább beszéljünk rólad! - nézett kíváncsiskodva a fiúra. - Szóval jóól, alakulnak a dolgok... Ééés...? Tetszel neki? Lesz belőle valami?

- Keményebb eszközökhöz...? - nézett kérdőn a fiúra Yuuka. - De ezt... hogyan...? Meg akarod valahogy fenyegetni, vagy... mit akarsz...?
Benawi... biztos jó ötlet ez? Jó ötlet beleavatkozni? És ha magadra haragítod Emikot? Vagy a háta mögött akarod intézni, mintha csak Hayate lenne a hibás...? Ennyire... ennyire meg akarod védeni...?

Benawi idegesen túrt a hajába.
- Tényleg nem tudom... Nem szeretek ilyeneket csinálni... De ha nem vagyok magabiztos, sose fogom megértetni Hayatével, hogy nem hagyom... Nem veszíthetek...

- Nem tudom... - sóhajtott Hayate. - Egy kicsit úgy vagyok vele, mint te... Nem akarom őt bántani, de ha folyton előkerül a múltam, akkor nem azt teszem? Olyanokat üldöztem, mint ő, olyanokat vallattam, kínoztam, olyanokat... öltem. Nem tudhatja biztosan, de nem hülye, bizonyára sejti, hogyan is telhettek egy kormánypárti elit katona mindennapjai. Elit... most kicsit sem érzem magam annak... De mindezek ellenére... mégis szeretném, ha tényleg bízna bennem, és ha el tudna ezektől vonatkoztatni. De az egész élete ebből állt, Nobu. Ő harcolt ellenem, épp ahogy én őellene. Szerinted milyen könnyen tudna elvonatkoztatni...?

- Veszíteni...? - ismételte megrökönyödötten Yuuka. - Te úgy fogod fel mindezt... mint egy versenyt...? Arra megy csak ki az egész, hogy... hogy te nyerjél...? Emiko nem egy nyereménytárgy...

Midori már nem bírta tovább, csináljon Shinji, amit akar, ő csak rájuk telefonál. Nagy örömére Nami vette fel a készüléket. Csak röviden beszélték meg, hogy állnak a dolgok, aztán Nami megígérte, hogy átjön. Midori kicsit nyugodtabban tette le a telefont. Szóval jól vannak. Ez a lényeg. Meglepetésére szinte rögtön kopogást hallott... Ez nem lehet Nami...
- Kenta! - kiáltott fel meglepetten, s beinvitálta a fiút. - Épp most hívtam át Namit.
- Rosszkor jövök? - komorodott el a fiú.
- Dehogy! Elleszünk hárman!
A fiú igyekezett nem pofákat vágni. Hát persze...

Benawi idegesen pattant fel.
- Nem így értettem! A francba, ennyire már ismerhetnél... Persze, hogy nem így nézek Emikora! Te tényleg...?! Semmit sem értesz! A francba, a kezdetektől Hayate pártját fogod... Tőled se várhatok sok megértést...
Idegesen indlt meg az ajtó felé.
- Bocs... Sok dolgom van még ma... - vetett oda egy átlátszó magyarázatot, aztán elviharzott.

Tatsuya gyanakodva nézett körbe. Sehol senki...?
Szinte még végig sem tudta gondolni, máris egy párna landolt a képében. Nem, ezek szerint még nem nyugodott meg...
- Na már! Haruka! - kiáltott rá láthatatlan támadójára.
- Jé, Tatsuya... de régen láttalak! - jött a hang valahonnan a heverő mögül, majd hamarosan a hang gazdája is előkerült. - Kisétáltad magad?
- Ennyire nem volt azért durva az a beszólás, hogy így fogadj! - csattant fel a fiú.
- Melyik a sok közül? - vágott gondolkodó arcot Haruka. - Ja, hogy a legutóbbira gondolsz?
- Mi a... Nem szoktál ennyire így reagálni az ilyenekre...! És különben is, te jóval több dolgot szoktál a fejemhez vágni, mint én neked.
- Totálisan igazad van - vágta le magát a heverőre a lány.
- Akkor meg? Mi van veled?
- Semmi...
- Ja, látom. Jó nagy lehet az a semmi.
- Mondom semmi.
- Rendben, én elhiszem neked. Akkor szépen elvonulok a szobámba és magadra hagylak a semmiddel.
"Hát Kenta... ez nagyon nem jött be... Mi a fene van már...?"

Nobut kicsit meghökkentették a szavak. Valójában... ezekbe ő sem gondolt bele soha. Vagyis... Ő biztos nem. Kínozni, vallatni?
- Nem tudom - igyekezett leplezni meglepetését. - De úgy tűnt, nekem legalábbis, hogy nem zavarja... Mármint. Biztos zavarja, de... Te döntöttél, nem? Pont az ellenkező oldalra áltál át, pont Emiko mellé. Szerintem ezt ő nagyon értékelheti... Mért zavarná hol voltál, ha már itt vagy?

- Én nem... - kezdte halkan Yuuka, de az ajtó csukódása belé fojtotta a szót. Elment...? Tényleg elment...?
- Miért csináltam ezt...? - nyögte, és a hívatlan könnyek máris rátörtek. - Miért nem álltam mellé...?
Valahogy betámolygott a szobájába és végigdőlt az ágyán. Könnyei ekkor már megállíthatatlanul potyogtak.
Most ő is haragszik rám... ő is, mint korábban Sayuri... Ő is... ő is el fog hagyni...? És megint csak én vagyok a hibás... Miattam, megint miattam...

Miharu alig mert visszaóvakodni a szobába. Hogy lehet a kisöccse? Félve lesett baz ágy felé. Alszik vajon?

- Remélem, igazad van... - bólintott Hayate. - Legtöbbször én is így gondolom, de mégis mindig eszembe jut, mi lenne, ha mindezt tudná rólam. Nem akarom elmondani, nem akarom, hogy tudja, de ha egyszer rákérdezne... akkor elmondanék majdnem mindent, amiről tudni akar. Megérdemli... Csak az aggaszt, hogy utána miként nézne rám. Nem hiszem, hogy minden ugyanúgy menne tovább. De annyira önkínzó nem lehet, hogy direkt kéri, hogy meséljek róla... Másrészről ott van Benawi is, aki jelen állás szerint sosem fog elfogadni és rendesen bízni bennem. Mi lesz, ha teljesen tönkreteszem a barátságukat? Ezt sem akarom. Valahogy beszélnem kéne Benawival, csak még azt kell kitalálnom, hogyan vágjak bele és mit is mondjak pontosan...

Ichiro bármennyire is tiltakozott ellene, egy idő után mégiscsak elnyomta az álom. Szokás szerint arra sem ébredt fel, hogy nyílt az ajtó.

Eizan igyekezett a munkájára koncentrálni, de gondolatai minduntalan visszaterelődtek Natsukihoz. Már csak pár óra, és láthatja. És basszus, elfelejtett adni neki a lázcsillapítóból, amint visszaér, az lesz az első dolga! A szobájában nem hagyott gyógyszert, Natsuki meg most nem tud kijönni. Szegény, azért mégsem lehet olyan jó bezárva lenni. Igaz, hogy megígérte, hogy rákérdez még egy plusz kártyára, de... megfordult a fejében, hogy mégsem teszi. Hogy azt hazudja, hogy sajnos nem adhatnak másikat. Akkor Natsuki tényleg csak a pihenésre tudna figyelni, és amíg ő nincs ott, nem tudna kedve szerint ki tudja merre elmászkálni. De ez olyan... olyan, mintha nem bízna benne. Pedig ő szeretne bízni, és szeretné ezt kimutatni is. Talán mégis meg kéne kérdezni a kártyát...

Mára ennyi. Egész jó, hogy ilyen hamar végzett. És még előtte a délután! Talán most végre összefut valakivel, bár eddig semmi híre a többieknek.
Kazunak egyre erősödött az a gondolata, hogy a többiek nincsenek a hajón, de mégsem akarta még feladni. Ez még csak a második nap! Sok ember van itt, nem könnyű valakivel összefutni. Egyszer majd csak sikerül, nem? Talán most, úgyis megy enni kicsit. Talán valaki más is pont most éhezett meg a csoportjukból.

Nobu meglepetten pislogott.
- Miért micsoda Benawi? Az apja vagy a férje? Most komolyan engedélyt akarsz kérni tőle? Na ne szórakozz! Nem mindegy mit gondol? Emiko meg nagylány, el tudja dönteni melyikőtök a fontosabb számára.

Miharu aggódva sétált az öccse mellé. Úgy tűnik tényleg alszik. De... jól van vajon? Jót tett azzal, hogy magára hagyta vagy pont ellenkezőleg. Nem igazán tudta mit csinál, de leült az ágy mellé a padlóra, s némán figyelte a fiút. Ha rémálmai vannak vagy ilyesmi, észrevenné, hogy nyugtalan, nem? Tud így vigyázni rá?

Hayate csak némán bólintott. Igen, ez igaz, de... azért mégis...
- Tudom... - sóhajtott halkan. - De gyanítom, hogy előbb-utóbb mégiscsak sor kerül majd közöttünk arra a bizonyos beszélgetésre, és nem feltétlenül lesz majd kellemes. De igen, igazad van... Szeretném... szeretném Emikot jobban megismerni, és ha neki sincs ellenére, akkor mégis mi tartana vissza? Harcos voltam egész életemben, és most is az vagyok. Csak most másért küzdök, pontosabban másvalakiért. Hát meg nem mondtam volna előre, az biztos. Még hogy én... meg egy lány? Néhány hete elég értetlenül néztem volna az illetőre, aki ezt felveti.

Daisuke nem kicsit húzta el a száját az újabb edényhalom láttán. Nem igaz, nem tudták volna kicsit később iderakni mindezt? Akkor pont végzett volna. De nem, pont most kellett idehozni az ebéd maradványait. Csodásak ezek az étkezések... Jó sok vendég, jó sok elfogyasztott menü, még több mosatlan edény. Nem mintha amúgy nem termelnének rendesen, de most meg pláne. Na jó, akkor még ezt az adagot... De gyorsan, mielőtt megint újat hoznak! Aztán húzás innen.
Nem gondolta volna, hogy valaha is ilyet mond majd, de kezdte unni a konyhát. Mert nem túl jó, ha csak mosogatással telik az ember napja, ahelyett, hogy kihasználhatná a csodás edényeket és főzhetne valami jót.

- Igen, elég értetlenül is néztél rám... - nevetett Nobu. - De tudod... én se hittem volna, hogy ezt mondom, de nincs fontosabb dolog az életedben, mint az aki szeretsz... Úgyhogy... legalább te ne cseszd el. Én tényleg nagyon drukkolok nektek! Emiko úgyis pont az a tüzes kiscsaj, aki hozzád illik!

Emiko kíváncsian lesett ki. Úgy tűnt egy ideje már csönd van, bár az jelentheti azt is, hogy fura látványban lesz része, ha kinéz, de... Hmm... Elment? Mikor? Nem is... köszönt be? Na szép. Rá tényleg nem kíváncsi Benawi... De... Yuuka? Magával vitte? Ejnye, ejnye, olyan szerény lány általában, de elég volt egy nap távollét és máris...? C-c-c... Na ezért még halálra szekállak!
Ledobta magát a fotelra és várakozva figyelte az ajtót. Ezekszerint Hayate se jött vissza. Vagy...? Végülis azt se hallotta, hogy Benawiék távoztak. Most bekopogjon a szobájába? Hmm, végülis... Nem zaklatás...

Ichiro arra riadt fel végül, hogy kezében rezgett párat a mobiltelefon, ezzel jelezve, hogy hamarosan szándékában áll lemerülni. A fiú pislogott egy-kettőt, mire rájött, mi történt. Szemét a telefon képernyőjére függesztette, és egyből magához tért. Így aludt el...? Ez már... beteges. Nem csak maga a kép, de ráadásul így bámulja is... Így hogy akar felejteni, most komolyan...? Miért kínozza magát?
Halkan felsóhajtott, és kikapcsolta a telefont. Ekkor vette észre, hogy Miharu nem messze tőle őt figyeli. Ijedten kerekedtek el a szemei. Ugye... ugye nem látta meg? Nem, olyan szögből nem láthatta a képernyőt, biztos nem...
- Miharu...? - ült fel gyorsan, és közben zsebre vágta a telefont. - Visszajöttél...? Ezek szerint megint elaludtam...

Naminak és Midorinak egyaránt kellemes kikapcsolódás volt újra együtt hülyülni. Az előbbi ugyan röviden beszámolt a történtekről, vagyis inkább válaszolgatott Midori kérdéseire, hisz korábban már felvázolta az eseményeket, Kenta meg furcsamód nem mutatott túl nagy érdeklődést. Haragos...? De... miért? Fura. Ezután viszont inkább csak egymás figyelmét igyekeztek elterelni minden nyomasztó és komoly dologról. Se Natsuki, se Eizan, se Morinaga, se Shinji és még Nobu se... Főleg ő nem... Senki... Nami persze nem sokáig bírta, hamarosan rávetette magát a zongorára, hisz eddig épphogy csak a bemutatkozáson estek túl, második alkalommal viszont feltétlen és azonnal közelebbi ismeretséget akart kötni vele. Midori ámulva támasztotta a falat, ahogy a másik lány játékát hallgatta, s mintha Kenta rosszkedve is eloszlott volna egy kis időre. Tényleg csodálatosan zongorázott. Még Midori sem hallotta őt soha zenélni és... ha az énekléshez nem is, de ehhez tényleg értett. Hatalmas átéléssel tudott játszani és... Midorinak hamar feltűnt, hogy... megint Nobura gondol, igaz? Ez most jó vagy...? Nem igazán mert megszólalni. Nem akarta, hogy Nami újra rosszkedvű legyen, de akármilyen melankolikus volt is a dallam, annyira szép...

Miharu nem igazán tudta mit mondhatna hirtelen.
- Őöö... én... igen... Igen, elaludtál, úgy tűnik... Jobban vagy már... egy... kicsit? Tehetek érted valamit? Ha... ha még szeretnél egyedül lenni... Elindulhatok kicsit korábban készülődni... És megértem, tényleg, ha ma pihenni akarsz... Hozzak neked ide valami kaját? Bár... gondolom nincs sok kedved ilyen korán vacsizni... Mire meg visszajövök már elég késő lesz...

Hayate tekintetében némi hálával nézett Nobura, de mégsem tudott szívből örülni. Nobu előző hangszíne... Ugye részükről azért nem ért véget a dolog? Egyáltalán nem menthető már meg kettejük kapcsolata? Pedig Nobu és Nami tényleg szeretik egymást, de nem akarnak több fájdalmat okozni a másiknak, ezért megpróbálnak véget vetni ennek. Ehhez azért nem kis lelkierő kell.
Én is drukkolok... - gondolta. - De többé nem próbállak meg ismét hozzá küldeni, ha nem szeretnéd. Ha úgy érzed, érzitek, akkor úgyis beszélni fogtok egymással. Talán...
- Tüzes kiscsaj...? - vonta fel a szemöldökét, majd elmosolyodott. - Végül is... az. De tetszik, hogy ilyen. Meg az is, amikor nem. És hogy nyíltan beszél velem... - egyre inkább elhalkult, majd felsóhajtott. - Jaj nekem, Nobu... azt hiszem, ez már menthetetlen.

- Amikor nem...? - nézett rá meglepetten Nobu. - Van olyan is? Huhh, köztetek tényleg több is történt, mint gondoltam... Úgy értem... Őszintén beszélgetni... Ez nagyon titkos? Mármint... Csak... nem azt kérem, hogy konkrétumokat mondj, csak... Mégis... hogyan? Milyen... témában? Vagy hogy képzeljem ezt el?
Egyszerűen képtelen volt fékezni a kíváncsiságát. Akkor tényleg nem csak Hayatének tetszik a csaj, hanem... kell lennie valaminek a másik oldalról is! Biztosan! Nem semmi! Pont ők! Hihetetlen...

Ichiro ösztönszerűen süllyesztette még mélyebbre zsebében a telefont. Ha látta volna, akkor rákérdezne, nem...? Biztos nem vette észre, biztos nem. Basszus, nem gondolta volna, hogy elalszik! Bár azért már igazán sejthetné, hogy hajlamos rá...
- Nem, köszi, még tényleg nem vagyok éhes... - füllentette Ichiro, mert a gyomra azért mégiscsak megmozdult, ahogy azt már ébredéskor megszokhatta. Ne már, hogy lehet ennyire bélpoklos?! Eddig nem zavarta, de most... most már azért igen. Csakúgy még az aluszékonysága... - De csak miattam nem kell korábban elmenned, amúgy sem vagy rossz társaság... Már egész... jól vagyok, csak kicsit... Nem gondoltam volna, hogy bárkinek is beszélek majd... róla... - sóhajtott halkan. - És most még aggódhatsz is miattam. Nem akartam ennyi mindent a nyakadba zúdítani...

Yuuka már egész csendben volt. Magához szorította párnáját és csak feküdt az ágyán. Az előbb mintha ajtót hallott volna. Benawi...? Nem, kizárt, hogy visszajöjjön... Biztos csak Emiko vagy Hayate volt. De most... ő most úgysem tudna velük beszélgetni... Inkább marad csak így egyedül... Hogyan tehetné jóvá? Utána kellett volna mennie. De most már késő, nem mehet le a személyzeti szintre utána. Most már késő...

- Sose bánd - rázta meg a fejét Miharu, és óvatosan elmosolyodott. - Köszönöm, hogy bízol bennem. Ha valaki megtisztel ilyesmivel, az a minimum, hogy én is próbálok tenni érte valamit. Ez... tényleg... pokolian nehéz lehet... Bár tudnám mit mondhatnék neked, de... sose voltam még csak hasonló helyzetben sem...
Elgondolkodva fixírozta a padlót.
- Ha jobban vagy tőle, hogyha beszélsz róla, én bármikor szívesen meghallgatlak. Na jó... munkaidőn kívül bármikor... - vallotta be, s zavartan megigazította a haját. Ez most csúnyán jött ki. Na tessék, a munkamániás, karrierista picsa...

Hayate nem hitte volna, hogy Nobu képes így zavarba hozni őt. Mármint inkább Nobu kérdései. Hoppá, egy kicsit többet elárult, mint gondolta volna...
- Mi csak... szóval... - kezdett magyarázkodni. Ez nem igaz... Hová tűnt már megint az a híres higgadtsága? Nehogy már ilyen kérdésekre ne tudjon válaszolni! Bár ha igazi vallatáson lenne, ott biztos jobban menne, de Nobu előtt sokkal nehezebb bármit is tagadni. - Igazából leginkább a múltunk néhány foszlányát osztottuk meg egymással... De csak... hát ezt bonyolultabb kifejezni, mint gondoltam. Maradjunk annyiban, hogy nem hittem volna, hogy pont vele fogok beszélgetni hasonló dolgokról. És szerintem ezzel valahogy ő is így lehet.

- Szép is lenne - nevetett fel halkan Ichiro. - Nem is tudom, mit szólnának a kollégáid meg a nézők, ha hirtelen lerángatnálak a színpadról, hogy jól van, ügyes vagy, de inkább foglalkozz velem, ne velük. Annyira szerencsére még nem vagyok súlyos eset, hogy egész nap rajtad lógjak. Bár csábító ötlet, de azért neked is biztos szükséged van egy kis magánéletre. Bár így is velem egy szobában kell aludnod.... Basszus, még azt sem tudom, horkolok-e, Hiroshi sosem mondta. Tényleg... horkolok...?

- Akkor tényleg sinen vagy! - veregette meg a vállát a fiú, de most nem vigyorgott, sőt elég komolyan nézett. - Ha minden ellenére ilyesmiről mesél neked... akkor bízik benned és... nos, nem vagyok a lányok nagy szakértője, szóval lehet, hogy hülyeséget mondok, de... nem hinném, hogy... ok nélkül mondta... Úgy értem. Mi van, ha... vár tőled valamit? Mondjuk... hogy te talán... tudsz rá mondani neki valamit, vagy... átérzed, vagy... talán... te tudod őt segíteni innen... megvédeni... Végülis... a lányok erre vágynak, nem? Hogy valaki meg akarja védeni őket...
De vajon... meg tudom védeni Namit, ha... nem is vagyok mellette...? "...fényemmel a sötét éjben..." Nami szerint működik így... Akkor... De látnom mindenképp kéne... Talán... talán Shinji segíthet, hogy merre szokott járni... Csak ránézni, hogy jól van-e... Csak pár percre...
- Szoktad néha látni Namit? - csúszott ki a száján, pedig nem akarta elterelni a témát.

Miharu csodálkozva pislogott. Hogy kicsoda?
- Nem, nem horkoltál tegnap - csóválta meg a fejét. - Amúgy meg magánéletem van elég, eddig mindig egyedül voltam, vagyis túlnyomórészt, most... most élvezem ezt. Azt hittem gyűlölni fogom, de... de... már msot sajnálom, hogy nem is olyan soká vége lesz. Na és... ki az a Hiroshi?

- Megvédeni... - ismételte halkan Hayate is. Lehet... elvégre Morinaga most nem kis veszélyt jelenthet rá, ha úgy van, ahogy Emiko sejti.
"Akkor hát megvédem! - jelentette ki magában eltökélten. - Megvédem attól az embertől, bármi áron. Mostantól nem fogok csendben tűrni, ha valaki őt akarja bántani. Ha tényleg kiérdemeltem a bizalmát, akkor mostantól teszek is érte!"
Nobu szavai kirángatták a nagy fogadkozásai közül. Mit is...?
- Namit? Eddig kétszer láttam - bólintott. - Egyszer a fedélzeten odafönt tegnap, egyszer meg ma a szobájuknál. De ha jól sejtem, gyakran megfordul Midorinál a kapitányinál.

- Huhh... - sóhajtott röviden a fiú. - Az nem könnyű... Mégis miylen ürüggyel látogatnám meg Midori? - vakargatta a fejét. - Akkor talán lófrálok véletlenül a fedélzeten, vagy... Vagy most még korábban vacsorázom, nem nem jó, akkor körülbelül most kéne, és alig tüntettük el a pizzát... Ez vicces... Akkor majd egészen este eszek. És véletlenül az ötcsillagos előtt fogok sétálgatni este... Áh... ez nagyon gáz, igaz? - most nagyobbat sóhajtott. - Nem tudom... Nem tudom mit kéne... De most már tényleg látnom kell... Mondd meg mit csináljak?! - nézett Hayatéra kétségbeesetten.

- Hiroshi egy barom - intett egyet Ichiro, majd újra elmosolyodott. - Mellesleg a legjobb barátom. Ő rugdosott fel, ha elaludtam óra alatt, és ő az, akivel mindig halálra szivatjuk egymást. És valamivel értelmesebb is mint én, bár ezt most szerencsére nem hallja. Kár, hogy most egy ideig őt sem láthatom - szomorodott el. - Pedig ő legtöbbször tudta, hogy rázzon gatyába. Ehh, és még tartozok neki egy fülbevalóval is... Nem, nem meleg! Úristen, még csak az kéne...! Nem meleg, csak szereti az ékszereket, bár leginkább a karika fülbevalókat. Meg van egy szerencsehozó nyaklánca is, amire csak kevés ember pillanthat rá, meg néhány gyűrűje, de azokat nem nagyon hordja. Azt mondja, nem néznek ki rosszul, de nem elég férfiasak. Könyörgöm, ha már férfi akar lenni, akkor ne is hordjon gyűrűt. A fülbevalókat már megszoktam, de az azért túlzás.

Miharu jólesően nevetett.
- Vicces lehet ez a barátod - bólogatott. - Biztos nagyon jóban vagytok. És... Amerikában vár valami... rokon... vagy valaki? Gondolom azért fogtok emailezni.
Uff, na tessék. Kezdett vidámabb lenni a hangulat, most minek kérdez ilyet? Idióta!

- Ha tényleg látni akarod és tényleg feltűnésmentesen, akkor tényleg a vacsora most a legkézenfekvőbb lehetőséged - gondolkodott Hayate. - Midorihoz leginkább olyan ürüggyel megy most mindenki, hogy megtaláljon valakit. Esetleg kitalálhatsz egy okot, hogy mi miatt keresel valakit. Mondjuk azt is mondhatnád, hogy velem szeretnél beszélni, de nem adtam meg a szobaszámom, vagy valami hasonló. Ha jó az időzítésed, sikerülhet. De a vacsora szerencsére kötött idejű, szóval ha esetleg utána még egy kicsit vársz a folyosón, akkor is felbukkanhat. Mi is ezzel a módszerrel találtuk meg ebéd után Midorit.

- Naná, nem szabadul olyan könnyen tőlem - szélesedett Ichiro vigyora. Még jó hogy nem, lényegében bármikor láthatja, amikor csak akarja. És odakint sem szakadnak majd el, különben megveri. - Hát... várni sajnos nemigen fognak. De később... később talán utánam tudnak jönni. Addig boldogulok magam is, remélem. A dolgok már nagyjából el vannak rendezve, csak idomulnom kell a környezethez.
Na... ebben most nem sok igaz dolog volt... De most mondja azt, hogy fogalma sincs, mi lesz kint, miből fog élni, mit fog enni? Hogy magukra lesznek utalva, pár tizenéves? Gyönyörű válasz lenne, tényleg...

- Nagyon szépen játszol - vallotta be Kenta is, ahogy csend telepedett a szobára.
- Köszönöm - mosolyodott el a lány szerényen, ami elég szokatlan dolog volt az ő arcán.
- El kéne játszanod azt a dalt is... És majd énekel hozzá ő... hát... megpróbálhatom elénekelni... Nem elsz olyan szép, de annyira kíváncsi vagyok már, hogy hangzik!
- Oké - egyezett bele egy kis gondolkodás utána Nami. - De majd csak holnap, oké? Lassan esteledik, nem illene már tovább játszanom... Azt hiszem visszamegyek, mert ha Shinji is a szobánkban van már, és véletlenül megint rajta keresnek engem... Meg fog ölni...
Kenta tekintetére, kissé elmosolyodott, és gyorsan megrázta a fejét.
- Nyugi. Nem szó szerint. Most már... már jobban bírjuk egymást. Már egész jól. Nem lesz semmi baj. Néha veszekszünk, de nem komoly. Shinji... sokkal erősebb srác, mint gondoltam... És ettől... Ettől csak még nagyobb szemétnek érzem magam.
A fiú inkább hallgatott. Igen, nagy szemét vagy... Csak ezt tudta volna megerősíteni a lányban, de ezt... sem Midori előtt nem akarta, sem... tudta, hogy a lánynak bűntudata van, mért erősítse? Elítéli amit tett, nem akarja az ellenkezőjét állítani, nem lenne gyomra vigasztalni, de... De nincs is oka tovább bántani. Naminak azonban feltűnhetett, hogy akartalanul is elkapja a tekintetét, mert szomorúan bámulta a padlót.
- Én... Akkor megyek, amúgy se akarlak zavarni benneteket... Biztos szeretnétek már kettesben lenni - mosolyodott el eröltetetten, de erről újabb fájó gondolatok tódultak a fejébe. - További szép napot... estét... - búcsúzott.

- Szóval szerinted nem nagyon átlátszó? - érdeklődött tovább Nobu. - Mondjuk... ha lebukok max azt mondom, hogy Shinjit vártam... - vakargatta meg a fejét zavartan. - Apropó... várakozás... Nem idegesek már miattad a lányok? Nem akartalak ennyire feltartani...

- Akkor tényleg figyelnem kell rád! - bólintott komolyan Miharu. - Mindig írok majd, hogy mikor jövök, és rádnézek, mi van veled! Eszel-e rendesen, mit mondott az orvos, betartod-e, tanulsz-e... Apropó... Fogsz egyáltalán tanulni? Mármint... ilyenkor mi van, beiratnak ideiglenesen valami itteni suliba? Nem nagyon tudom, hogy működik az ilyesmi... - vallotta be.

- Akár - bólintott Hayate. - Biztos ki tudnád vágni magad. Egy próbát megér, nem?
A lányok említésére viszont gyorsan órájára lesett.
- Ó... lehet, hogy már tényleg várnak. Bár nem tudom, meddig beszélhettek Benawival. Amúgy nem tartottál fel, jó volt végre beszélni veled. De akkor lassan magadra hagylak és visszatérek testőri teendőimhez. Ajánlom nekik, hogy nem keveredtek bajba, amíg távol voltam.

Emiko csalódottan járkált fel-alá. Most mindenki egyedül hagyta? Nem tud így megülni a fenekén... Akkor odamegy Nobuhoz, mindegy is! Majd... majd... nos... végülis tényleg érdekli mi újság vele... Tényleg, na! Igazán...

- Csak nem... - rázta a fejét Nobu. - Tudod, úgy ránézésre Emiko és Midori hasonlónak tűnnek, de ha jobban megnézem Emiko összeszedettebbb és megfontoltabb. Sőt, egészen az. Mindig meggondolt. Midori a bajkeverő. Szóval nem, én kétlem. Yuuka meg az a típus, aki pont taszítja a bajt, nem? Hisz annyira kis szerény... Na, mindenesetre... Nagyon örülök, hogy itt voltál. Gyere még máskoris, ha kimenőt adnak a lányok! - viccelődött.

- Nem, egy ideig biztos nem járok majd suliba - felelte Ichiro, és ez most kivételesen megint igaz volt. - Az előző sulimban is... nos, egy kicsit leromlottak a jegyeim a vége felé, bár ezt nem feltétlenül kenhetem az elalvásra. Egyszerűen volt pár tantárgy, ami nem érdekelt. De lehet, hogy magánúton azért tanulok majd, csak előbb kicsit tökéletesítenem kéne az angolomat. Bár kivételesen abban jobb voltam, mint Hiroshi, hehhe. Na mindegy, a lényeg, hogy eleinte a nyelvtanulásra megyek inkább rá. De mondd csak... tényleg meglátogatnál...? - csillant fel a szeme. - Nem csak úgy mondod?
Abba valahogy hirtelen nem gondolt bele, hogy hol fog majd lakni és hova tudná invitálni egy-egy ilyen látogatás során Miharut. Mert gyönyörű lenne, ha valami elhagyatott raktárépületben vagy hasonlóban fogadná...