10. fejezet - Mert még mindig tudunk mit írni

Eizan komoran figyelte az eseményeket. Láza van... és még csak nem is érzi? Tényleg ennyire bebeszéli magának, hogy jól van, vagy csak az orvos előtt nem akarja beismerni? Nem, sajnos valószínűleg az előbbi. Jaj, Natsu...
Az ő figyelmét sem kerülte el az orvos tekintete. Igen, gondolta, hogy ez még nem minden. Most már mindenképpen tudni akarja, mi folyik itt. Észrevéve Nami pillantását biccentett egy aprót.
- Mindjárt jövök... - mosolygott halványan Natsukira. - Ne félj, nem szökök el. Naminak igaza van, addig pihengess.

Ayumu készenlétben várta a fiút.
- Szia Akira! - köszöntötte vidáman. - Felőlem mehetünk!
Örült, hogy nem kell megvárakoztatnia a fiút.

- Igen, igazad van... - bólintott egy aprót Yuuka. - Gondolom, azért nem azt várják el, hogy rosszul legyek, hanem hogy jól érezzem magam. Néha olyan felesleges dolgok miatt aggódok...

Hiroshi is megkönnyebbült, hogy se korán, se későn nem érkezett. Ez így jóval kellemesebb volt, mint a korábban lefojtatott kissé zavaros beszélgetés és Ayumu sem tűnt olyan szétszórtnak.
- Bár tegnap már feltárta eme hajó fontosabb részeit, kérem vezessen az étkezőbe, hölgyem - hajtott fejet mosolyogva a lánynak. - Vagyis részemről is mehetünk.

Még mindig nincs itt...
Ichiro vadul szuggerálta az ajtót, hátha lesz valami változás, de semmi. Na remek. És most? Lassan kajaidő, ő meg azóta is csak itt fetrengett. Miharu meg nem jött vissza, de valamennyire azért megérti. Francba... Még egy kicsit azért vár rá, hogy azért mégse nélküle induljon el. Azután lehet, hogy pont a kajáldában futnak majd össze. Persze gondolja, hogy milyen hangulatban lehet.

Az orvos meglátva Eizant elhallgatott, de Morinaga intett, hogy folytassa nyugodtan.
- ... szóval úgy gondolom, mint mondtam, ajánlott lenne a hűtőfürdő, de... Az a baj, hogy az ilyen esetekben én is csak találgatni tudok, nem pszichiáter vagyok, ez pedig nyilvánvalóan idegi alapú dolog. Talán jobbat teszek vele, ha nem eröltetem rá. Valahogy viszont le kell vinni a lázát. Talán hiba volt eddig nem adni rá gyógyszeres csillapítást, meglehet, ezért szökött fel annyira, de... Az a korábbi eset... Egy függésgyanús betegnek akármilyen gyógyszert adni... - megcsóválta a kezét, és Morinagának adta át az egyszerű lázcsillapítót. - Ne hagyja nála! Semmiképp se kapjon többet egyszerre egy egésznél.
Morinaga komolyan bólintott.
- Nem értem, hogy kerülhetett a hajóra... - csóválta még a fejét a férfi. - Szerencséje van, hogy van egy pártfogója. De ebből valószínűleg még így is komoly gondjai lesznek. Nem hinném, hogy bármit tehetnék az ügyében. Én csak egy orvos vagyok. Vagy kikérik a véleményem, vagy nem.
- Azért nagyon hálás vagyok - felelte a férfi.
- Nincs miért - bólintott a másik, majd elbúcsúzott, s elhagyta a szobát. Morinaga szótlanul, és kifejezéstelen arccal figyelte Eizant.

- Igen, néha igen... - bólintott elnézően Emiko. - De majd én megnevellek... - paskolta meg a vállát. - Cserébe én is szeretnék tőled eltanulni pár dolgot!

Eizan komor tekintettel figyelte a Morinaga kezében tartott gyógyszereket. Biztos valami lázcsillapító lehet, de az előbb... Hogy értette azt?
- Függésgyanús...? - emelte fel a fejét, hogy viszonozza a férfi tekintetét. - Hogy értette azt, hogy függésgyanús? És... korábbi eset?
Tétova pillantást vetett a hálószoba felé.
- Mit szedett korábban? És mennyit...?

- Megnevelsz? - kerekedtek el Yuuka szemei. Mivel nem pillantott Hayatére, így nem láthatta a fiú hasonlóan meglepett tekintetét, majd ezutáni mosolyát.
- Hát... érdekes lehet az Emiko-féle átnevelőkúra - folytatta a lány. - Viszont igazad van. Én is hasonlóképpen vagyok veled. Akkor ez... olyasmi, mint a kölcsönös útmutatás, nem? Nem is hangzik olyan rosszul...
Hayate megint csak nem szólalt meg. Igen, tényleg nem... Hisz ő is hasonló célt tűzött ki maga elé, csakhogy ő több embertől próbál tanulni egyszerre. Az eredmény...? Na majd valamikor kiderül...

Ayumu visszafogottan nevetett, s megindult a fiú oldalán. Akaratlanul is zavarban volt kissé, hogy együtt sétálnak. Pedig mentek már együtt, de... az más volt... munkába... Várj, most is munkába mentek, csak előtte esztek... Van ilyen kollégáknál... Nyugi... De ő akkor is férfiből van!

Miharu kinyitotta az ajtót, s bizonytalanul lesett be.
- Itt vagy? - kérdezte feleslegesen. Tétovázott egy kicsit. - Nem vagy éhes? Menjünk enni? Már... elmentek a kollégiáim, de... tartottam tőle, hogy nem mersz elmenni egyedül... - húzta el az orrát. - Gondoltam, benézek inkább...

Morinaga kemény tekintettel figyelte a fiút, de ahogy az meg se moccant válaszolt.
- Nyugtatót - felelte színtelen hangon.

Nem csak Yuuka, de Emiko is örült neki, hogy az ebéd nem volt annyira bőséges, mint a vacsora, bár éhesek semmiképp sem maradhattak.

Ichiro már az ajtó nyílására felállt. Miharu? Igen, de... valahogy semmit sem tud kiolvasni a hangjából... Az jó jel, hogy visszajött érte, nem? Bár nem, nem feltétlenül...
- De... - ismerte be. Igen, már tényleg éhes volt... - Csak téged vártalak... Nem akartam szó nélkül elhúzni.

Miharu akaratlanul is félre nézett.
- Ez kedves tőled... - mondta halkan. - Akkor... menjünk... - mondta, de mégse indult el. Tétován nézett fel a fiúra.
- Tényleg... beteg vagy? - kérdezte.

- Erőset...? - harapott az ajkába Eizan, bár tudta jól, hogy komoly a helyzet.
- El akarom vinni innen - állta a férfi pillantását. - Oda, ahol nyugodtabban gyógyulhat.
Értetlenül állt a magában lejátszódó kettősség előtt. Egyik fele még mindig gyűlölte Morinagát, amiért hagyta idáig fajulni a dolgokat, másrészről az orvos nem lett volna előzékeny, ha nem Morinaga hívta volna. Akkor mi ez az árnyalatnyi valamit itt? Hála...?
Igencsak idegesítette, amiért nem látta át a férfi szándékait.

Hayate az ebéd során némi megkönnyebbüléssel vette tudomásul, hogy ezúttal csak hárman kell megbirkózniuk a fogásokkal. Hol van Morinaga? Most nem tart igényt a társaságukra? Esetleg később jön csak? Mindegy, nem mintha annyira hiányozna. Este úgyis megint örülhetnek egymásnak.

- Mit szólt Eizan? - kérdezte hirtelen Natsuki, és Namit meg is ijesztette, hogy megszólalt. Ráadásul...? Hogy érti? Kérdőn nézett Natsukira.
- Mit gondol... most... rólam? - kérdezte a lány félrenézve. Ez... szégyenli?
- Natsu... - kezdte halkan a lány. - Félt téged...
- Nem ilyet érdemel... Nem ezt ígértem... Nem tudhatta... Nem ezt vállalta... - sorolta egész lassan. Nami hevesen megrázta a fejét.
- Téged "vállalt". Szerinted érdekli őt... mármint aggodalmon kívül, ha... - nem merte kimondani, hogy "ha beteg vagy". Félt Natsuki reakciójától.
- Én szégyelném magam... Szégyellem is... Én egy... - az ajkába harapott. A párnába fúrta a fejét, s igyekezett elfojtani, vagy legalább eltüntetni az előtörő könnyeit. Nami óvatosan átölelte.
- Én nem... Én szeretlek így. Pont így. Így szeretlek... Azt a másik Natsukit nem. Jó ez így... Csak... Ne szenvedj miatta... Bár tudnék újra segíteni...
Meglepte, hogy Natsuki hajlandó erről beszélni.

- Szerinted ha tényleg hazudni akarnék, akkor nem valami hihetőbbet találtam volna ki? - kérdezte Ichiro. - Mondjuk hogy rákos vagyok, vagy valami? Azért ennyire még az én fantáziám sem rossz...

- Mit gondolsz, meg tudod állítani, hogy megint bevegyen valamit? - kérdezte Morinaga. - Mert ne hidd, hogy nem fog. Meg fogja próbálni - egy pillanatra eltorzította az arcát valamiféle vívódás, aztán mégis kimondta. - Ez nem... rajtad vagy rajtam múlik...

Miharu el akart mosolyodni, de nem érezte elég vidámnak a témát ahhoz, hogy ne fulladjon torz fintorba.
- Sajnálom... - mondta halkan. - Mármint... a betegséged is, azt meg főleg, hogy... - gyorsan kifordult a szobából. - Na gyere már! - váltott hangsúlyt.

Emikonak is feltűnt a férfi hiánya.
- Biztos ilyen korán még alszik az uraság... - jegyezte meg finnyáskodva, az üres székre pillantva.

Hanem rajta... Igen, ezt ő is tudja... De azért nagyban hozzájárul mindehhez az, hogy hogyan viselkednek vele, milyen a környezet, nem? És még csak rá sem kenheti az egészet Morinagára...
- Tudom, hogy nekem is volt szerepem abban, hogy ide jutottak a dolgok - felelte. - Hiába próbálnám tagadni, de nem is akarom. Viszont segíteni akarok rajta. Valahogy... meg kell próbálnom. Valahogy megpróbálhatom ráébreszteni, hogy... hogy van más út. Valahogy ki kell zökkentenem ebből az állapotból. Nem tudom, hogy képes vagyok-e rá... de szeretném azt hinni, hogy igen.
Hiába próbált tárgyilagos lenni, hangján mégis kiütközött az aggodalom és a tehetetlenség érzete. Valamit csak lehet tenni a helyzet ellen!

Ichiro hitetlenkedve nézett Miharu után. Ez most tényleg... egy bocsánat volt...? Nem kiabál vele, nem szidja meg, semmi? Nem követel bizonyítékokat sem...? Még pár pillanatig tétovázott, majd a nő után indult.
- Megyek...! - szólt utána, és hangjában ezúttal ott bujkált a megkönnyebbülés.

- Ebben az esetben a további napokra is javaslom a korán ebédelést, hátha elkerülhetjük a társaságát - bólintott Hayate. - Nélküle kicsit jobb a hangulat.
Leginkább Yuukán látszott a változás. Nyoma sem volt rajta a tegnap estinek, jóízűen kóstolgatta a rendelt ételeit. Ám azért ő sem tudta megállni, hogy néha ne pillantson az ajtó felé bizonyosságért. Tényleg megúszták most? Pedig hogy félt ettől az ebédtől is...

- És ha nem sikerül, meg is érdemli... - rántotta meg a vállát Morinaga. - Nem kívánom a halálát, de... Az életet ki kell érdemelni. Mondhatnád, hogy nem volt-e elég a program, de... - elmosolyodott. - Szerintem ez még nem bizonyítja. Egyikőtöknek sem.
Látszott rajta, hogy megunta a fiú társaságát, s zavartalanul minden lezárás nélkül visszasétált a tágasabb nappaliszerűségbe. Sejtette, hogy a fiú vissza akar majd menni Natsukihoz, és úgy gondolta, még egy dologgal azért tartozik.
- Nem feküdt le velem - közölte. - Akartam, de nem hagyta.
Ezzel elfordult jelezve, hogy nem vár választ.

- Ma nem fogom vissza magam - jelentette ki Emiko. - Mármint a vacsorára gondolok és a pasasra. Hozakodjon elő amivel akar, már nem érdekel. Én nem félek tőle! - dühösen villant egyet a szeme. Nem akarta elrontani a hangulatot, de... Hm... Talán ezzel várhatott volna még... De most már késő...

Éééés, vége a melónak! Kenta nagyot nyújtózott. Miylen rövidnek is tűnik így a mai nap... Szabadság! Nos... Akkor ideje, hogy betartsa a Shourinak tett ígéretét, amivel mellesleg megtalálhatja a legjobb haverját is!

Eizan egy pillanatra megdermedt a szavakat hallva és az eddiginél jóval értetlenebbül nézett Morinaga után.
Ettől most meg kellett volna könnyebbülnie. Ez részben így is van, de valahogy most sokkal jobban aggódik, minthogy ezen gondolkodhasson. Még közel sincs vége, sőt. Még csak most kezdődik a küzdelmük.
Komolyan, ez az ember... ki ez valójában...? Mármint a viselkedése...
Még mindig Morinaga után nézett, mikor megcsóválta a fejét és sietve a hálószoba felé indult. Az ajtó előtt megtorpant, majd lenyomta a kilincset és óvatosan benyitott.

- Biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet? - kérdezte komoran Hayate, hangjában némi aggodalommal. - Én sem szívesen hallgatom, de... nem tudom, mennyire jó ötlet belékötni - megcsóválta a fejét. - Még mindig nem tudom, mit vár el, mit akar tőlünk. Vagy... mit akar belőlünk kihozni. Talán pont ezt. Talán nem. Nem tudom.

Natsuki csak rámosolygott a fiúra, mikor az visszatért, de nem volt kedve felülni. Kicsit tényleg fáradtnak érezte magát... Nami is Eizanra pillantott. Kettesben kéne hagynia őket? Először arra gondolt, hogy elmegy, de talán kell a segítsége, hogy elvigyék Natsukit. De nem túl elgyötört most ahhoz?

- Akkor tűrjem csendben, hogy sérteget? - kérdezte dühösen a lány. - Nem jobb ember, mint mi! Nem beszélhet így az apámról... - dühösen ökölbe szorult a keze. - Megölöm, ha még egyszer egy rossz szót ejt róla... - jelentette ki halálosan komolyan.

- Minden rendben - bólintott arcán biztató mosollyal Eizan. - Amint úgy érzed, jobban vagy, mehetünk is. De azért ne erőltesd meg magad, jó?
Uhh, még fel is kell vetnie Naminak a kérdést, hogy hajlandó-e segíteni és vigyázni Natsukira, amíg ő nincs itt. Basszus, tényleg...! Gyanította, hogy az ebédszünete lassan a vége felé közeledik. Bár sajnos azért a lassannál gyorsabban. Mindegy, Natsuki most sokkal fontosabb. Legfeljebb... legfeljebb megint elvállal pár plusz órát...

- Mit beszéltél Yoshiroval? - kérdezte Natsuki halkan. Próbált nyugalmat eröltetni magára, de jelen pillanatban nem ment. Nami is aggódva pillantott rá.

Na nézzük! Áhá! Te mázlista! Nem elég, hogy Harukával... Na de hogy lógjon fel munkaidőn kívül? Hmm... De hát honnan tudnák, hogy munkaidőn kívül van? Simán ráfoghatja az ő állásában... Na nézzük...

Hayate némán figyelte Emikot. Igen, abban a pillanatban ő is elhitte, hogy a lány megtenné, még akkor is, ha némiképp túlzásnak érezte a szavakat. Neki pedig nincs joga visszafogni a kezét, ha a becsületét védi. Elvileg. Mert ha azért cserébe az élete kerülne veszélybe, azért azt nem hagyná olyan könnyen. Az egy dolog, hogy ő az esetek többségében meg tudta őrizni a hidegvérét, de másnak az nem megy olyan könnyen. Ők nem ezzel töltötték az egész életüket.
- Ne szaladjunk ennyire előre... - mondta végül, majd kiitta pohara tartalmát. - Ez az ember mindig képes meglepetéseket okozni. És ez az, ami idegesít benne.

- Megmondtam neki, hogy velem jössz - felelte Natsuki kérdésére. - És mivel nem ellenkezett, élek is majd a lehetőséggel. Megnyugodhatsz, nem lesz baj. Tényleg eljöhetsz, és nem fogja megtorolni.
"Legalábbis most így tűnik, és remélem, hogy ez nem csak pillanatnyi szeszély..."

- Bár tudnám, mit akar... - szűkítette résnyire a szemét a lány. - Persze idővel úgyis kiböki, mi? Csak az a baj, hogy akkor már késő lesz. Nem olyan jófej, hogy kellemes körülmények közt közölje...
Yuukára lesett.
- És nem fér a fejemben, mit keres itt Yuuka. Téged értelek. Engem is. Nyilvánvaló...Az is, hogy miért zárt minket össze. A hozzá hasonlóak nem szeretik maguk végezni a piszkos munkát... De Yuuka... - elhallgatott. Áldozat vagy... fel akarja használni valamire? Nem tudta, melyik a jobb eset.

Natsuki bólintott.
- Nem igazán értem, de örülök. Talán... meggyőzted, hogy... hogy... nem is tudom... Talán rájött, hogy úgyis végig rád fogok gondolni mindig...
Nami kezdte zavarban érezni magát, és sietve az ajtó felé araszolt. Nem vagyok itt, nem vagyok itt egyáltalán...
- Szóval szedelőzködjek? - támaszkodott fel Natsuki. - Biztos van még dolgod... Hova megyünk? - érdeklődött. Most nézett csak végig magán. Uhh... Át kéne öltöznie...

Kenta várakozón állt meg az ajtó előtt, s várt felel-e valaki a kopogására. Remélte senki se kérdi meg mit keres itt.

Yuuka, mintha csak valami rosszat csinált volna, igyekezett összehúzni magát. Ez az a kérdés, amit már ő is feltett nem egyszer, de eddig még nem talált rá logikus választ.
- Én sem tudom... - hallotta Hayate hangját is, mire még kisebbnek érezte magát.
Végül is... teljesen igazuk van. Mind Hayate, mind Emiko mögött nagyobb múlt áll, mint mögötte. Ha nem is a legboldogabb, de jelentősebb, az biztos. És mellesleg teljesen ellentétes. Akkor mégis mit keres itt ő, önjelölt kis énekes? Ő se nem felkelő, se nem más, legfeljebb az egyik lázadó barátnője, aki önerőből még a szigetről sem jutott volna ki. Akkor miért...?
- Én sem... - nyögte ő is halkan.
- Nem mintha ez baj lenne...! - szólalt meg gyorsan a lányra pillantva Hayate. - Örülünk, hogy itt vagy, csak... nem akarjuk, hogy téged is bántson.

Ayumu és Hiroshi szinte rögvest dolgozni kellett hogy menjen evés után. A lány egyáltalán nem bánta, hozzá is szokott már. Csak az lesz rossz, hogy késői fekvés és még korai kelés is. Gyorsan tájékoztatta a fiút a másnapi beosztásukról.

- Először arra gondoltam, hogy hozzám, de... bárhogy is szeretném, én nem tudnék mindig veled lenni... Ezért esetleg... Nami? - Eizan kérdőn nézett a menekülő Namira, majd visszapillantott Natsukira. - Persze amint végeznék, már mennék is, csak egyedül azért mégsem hagynálak... Biztos unatkoznál egész nap ott magadban. Vagyis pontosabban amíg le nem jár a műszakom.

Tessék! Ő mondja, hogy éhes, erre ki tököl vagy fél órája a fürdőben, hogy rendbe szedje magát? Hát nem ő, az biztos! Kevesebbet kellett volna a bárban lenni és többet aludni, de nem, neki muszáj volt. Hát több ilyen nem lesz, azt már most kiköti!
Tatsuya némileg egykedvűen lépett az ajtóhoz.
- Igen? - szólt hasonló unott hangon, miközben kinyitotta azt. A következő pillanatban viszont mind a hangja, mind a tekintete felélénkült. - Kenta? Te itt? Hűű... hát szia!
Na jó, ez egyszer mégiscsak elnézi... Ha Haruka nem szórakozik ennyit, akkor most nem lettek volna itt, mikor Kenta jön. Jaj, de akkor is.

- Igen - helyeselt sietve Emiko. - Féltünk... Tudod... Úgy gondoljuk... vagyis... - sietve Hayatére pillantott. - Én úgy gondolom... velünk valami komolyabbat tervez, mint a többiekkel. Nem tudom kiverni a fejemből, hogy... - nyelt egyet. - Hogy miattam... vállalta ezt be - próbálta lenyugtatni magát, de most már nagyon nehezen ment. - Nem akarom, hogy ebbe belekeveredj... Ez... Ez... a végletekig elfajulhat... Nem akarom, hogy... Neked ehhez semmi közöd! - fakadt ki. Ha őt bátják az egy dolog, Hayatét se tudja megmenteni, de... Yuuka... Yuuka nem tehet semmiről. És Benawi? Ő is hozzájuk tartozik. Ezt is tudnia kell Moringaának, tehát... Yuuka... Benawi miatt van itt? Benawit... akarja vele megzsarolni, ha... ha ő nem mondd semmit és már csak a fiú az utolsó lehetőség? Mégpedig Benawi beszélni fog, ha Yuukát... - ijedten kerekedtek el a szemei. Mikor - már elég későn - észrevette magát, sietve lehajtotta a fejét.

Hiroshi beletörődően bólintott a holnapra. Hát ez van. Senki sem mondta, hogy könnyű lesz egy ilyen hajó bárpultjánál. Jaj, hogy kapnád be, Ichiro, amiért semmit sem csinálsz egész nap! Komolyan, behalok tőled...
Akkor most újra belerázódni a koktél-témába. Na, csak úgy mint tegnap! Na jó... talán egy kicsit azért jobban...

Natsuki megrázta a fejét.
- Nem mehetek oda! Nami... te utas vagy, nem? Én... én csak egy pincérnő vagyok... Nem mehetek...
Nami aggódva nézett maga elé. Igen, ez igaz. Hogy adják be ezt az embereknek? Ráadásul ott van Shinji is. Akaratlanul is elhúzta a száját. Hova tennék Natsut? Egy szem ágy lenne hármukra. Shinjit sose veszi rá, hogy kinn aludjon... Meg egyébként is... A földön? Az ő kanapéja mellett?! Huhh... Ez veszélyes... Nem akarta kimondani, de ez tényleg... nem megy...

- Halihó! - köszönt a fiú. - Na végre, ti is meg vagytok. Eddig melóztam, nem igazán volt időm keresgélni, de... - elvigyorodott. - Hogy vagytok?

Ez a bizonytalanság fogja őket az őrületbe kergetni...! Főleg Emikot. Hiszen most is...
Hayate keze észrevétlenül ökölbe szorult. És ettől még megmenteni sem tudja, a saját gondolataitól és elméleteitől. Mert hiába próbálja meg enyhíteni az aggodalmát, lehet, hogy pont azzal fokozza. Basszus, mi a kiút az ilyen helyzetekből?! Tessék, most Yuuka is milyen ijedten néz. Hogy ne nézne, hiszen ő még
érzékenyebb.
Arra játszik, hogy kikészítse őket idegileg? Remek, akkor nagyon jó úton jár. Jobb lenne, ha kibökné végre, mit akar és túl lennének rajta. Akkor véget érne az elméletgyártás és elég lenne tényleg magára a problémára koncentrálni és megpróbálni megoldást találni. De így csak vakon tapogatóznak és semmiképp sem juthatnak előre...!
Ezúttal nem érdekelte a szerepe és nyugtatólag enyhén megszorította Emiko kezét, majd vetett egy bátorítónak szánt pillantást Yuukára is.
- Valahogy őt is le lehet győzni - szólalt meg. - Valahogy mindenkit le lehet.

Eizan halkan felszisszent. Basszus, ez teljesen kiment a fejéből... Arra gondolt, hogy ő felmehet, de Natsuki nem. Ezen bukik meg az egész?
- Igaz... - sóhajtott lemondóan. Túl egyszerű lett volna... - Akkor mégiscsak hozzám jössz. Valahogy megoldjuk, jó? - mosolygott a lányra. De mégis... így nem egy órára felügyelet nélkül kell majd hagynia... Ez pedig most nem a legjobb ötlet, de nem tehet mást. Itt nem hagyja, hisz látta, hogyan reagált, amint meglátta Morinagát. Még akkor is, ha nem...
Akik meg szintén a személyzetin vannak és ismerősök, azok meg ugyanúgy dolgoznak. Bonyolultabb a dolog, mint várta...