10. fejezet - Mert még mindig tudunk mit írni

- Nem sokat? - nevetett Emiko. - A Program túlélője vagy hugi, még ez sem ad önbizalmat? Beleillettél volna a csapatunkba - jelentette ki határozottan.

Eizan attól a perctől fogva várta a csapdát, ahogy belépett az ajtón. Már tegnap is folyton azt kereste, hát tessék, most megtalálta. Még közel is van, hogy jobban láthassa. Már ha akarná. Merthogy eszében nem volt lenézni, így is jól tudta, mi nyomódik éppen a gyomrának. Egy gyomorlövés? Hát nem lehet túl kellemes, szépen szétmarná a gyomorsava a belső szerveit. Nem valószínű, hogy ez a golyó is úgy célt téveszt, mint az, amit Hayate kapott.
Csak a szemöldökét rántotta fel az események új alakulását látva, kivéve mikor Morinaga Natsukira célzott. A lány valahogy jobban érdekelte, mint a saját sorsának alakulása. Egyedül az nyugtatta meg kicsit, hogy Naminál is van pisztoly. Ők még talán el tudnának innen menekülni, csak... csak tényleg kérdés, hogy mi lenne az után. Natsuki nem biztos, hogy el tudná viselni.
- Ha csak az én életemmel fenyegetőzne, az hidegen hagyna. Elhiszi, hogy nem érdekel...? - agya közben egyre járt, próbálva elnyomni haragvó, gyilkolni vágyó részét. Hol van a kiút? Mit tud itt tenni? - De Natsuki már eleget szenvedett. Először a sziget, utána maga... Elhiszi, hogy már az elején tudtam, semmi esélyem? Hogy akkor miért jöttem mégis ide? Nem is lennék ember, ha nem próbáltam volna meg segíteni rajta. Nem igazságos, hogy egyedül ő viseljen minden terhet, hogy azután összerokkanjon alatta. Bár gondolom, ez magát úgysem hatja meg - mosolyodott el szomorúan, majd enyhe fintor jelent meg az arcán. - Miért is hatná... Lehet, hogy kettőnk közül nem én vagyok pénzben mérve a gazdagabb, de több más dologban úgy érzem, messze maga fölé kerekedtem. Én, a kis senki. Nem most állok először szemben a halállal, nehogy azt higgye. De ha már az ön jóvoltából mindenképpen közelebbi ismeretséget kell vele kötnöm, ne higgye azt, hogy nem viszem el magát is bemutatni. Biztosan nagyon örülne a társaságának, ő is roppant mód unatkozhat. Szerintem egész hamar megtalálnák a közös hangot.
"Sajnálom, Natsuki. Nagyon kérlek, ha... ha itt most rosszul alakulnak a dolgok, azért próbáld meg. Próbáld meg túlélni... nélkülem. Legyél erős a kedvemért..."

- Igen, kezdem elhinni... - felelte a férfi visszafogottabb hangon. - Ez tényleg nagyon érdekes... Na, gyerünk - váltott aztán hangnemet -, ereszd le azokat a pengéket, megnézzük kicsit mi is Natsukit!

- Köszi... - mosolyodott el halványan Yuuka. - Bár még így is gyanítom, hogy akciókban való részvétel helyett inkább a bázis rendben tartásának vagy hasonlónak szenteltem volna az időmet. Kíváncsi vagyok, mit szóltak volna a fiúk, ha folyton eltakarítottam volna a szemetüket. Vajon meddig tűrték volna...?

Hayate fáradtan ült le a heverő szélére, de hátradőlni nem mert. Hát… valahogy csak megoldotta. Bár sokkal egyszerűbb volt, amikor Emiko kötözte át a sebeit, de már ő is egész jól boldogult ilyen téren. Még jobb is, hogy a lányok elvonultak, így nem látják ilyen állapotban. Addig majd összeszedi magát. De legalább a gyógyszer hat, az is valami. Mégis úgy érzi magát, mint a mosott szar. És ez nem volt valami kellemes érzés.

Emiko halkan nevetett.
- Jó lett volna nem egyeüdl lánynak lennem... De hiába győzködtem Kyoichit, hogy mutassa be a barátnőit... Na jó... sokat nem győzködtem... Egyszer említettem meg, és kategóriákus nemet mondott... Szóval... Csak ennyi volt az egész. Elfogadtam a döntését. Csak... nekem ez az életem, nekik... volt más is... amit... meg akartak védeni... sokkal jobban, mint...
Hirtelen észbekapott és elhallgatott.
- Most már nekem is van - mosolyodott el. - Bár én még mindig képtelen lennék nem-beavatni a barátom a lázadásba...

Eizan gyanakodva húzta föl a szemöldökét. Mi van...? Ugye nem várja el, hogy bevegye? Mégis... kissé elbizonytalanította Morinaga hangja.
- Roppant vicces... - mondta végül, és esze ágában sem volt engedelmeskedni. - Annyira hülye azért én sem vagyok, hogy megkönnyítsem a dolgát. Persze, úgy biztos sokkal könnyebb célpontot nyújtanék, meg gondolom kellemesebb lenne a pengék nélkül lepuffantania. Inkább nem, bocs. Akkor már vagy mindenki, vagy senki. Csak döntsük el lassan, mert mindjárt lejár az ebédszünetem. Bár nem mintha jelen helyzetben ez annyira érdekelne, de azért mégis.

Morinaga bosszúsan felsóhajtott.
- Jól van... Tessék...
A kanapéra dobta a fegyvert.
- Most már te is elteheted...

- Ha úgy vesszük, most is csupa lázadó között vagy... - gondolkodott el Yuuka. - Mármint olyan értelemben nézve, hogy valószínűleg nem nagyon díjazzák, hogy kijátszottuk a féltett kis rendszerüket és többen kereket oldottunk. Ráadásul még rossz felé tereltük a nyomokat is, szóval... azt hiszem, minket sem nagyon kedvelnek kormány-körökben... - mosolygott ő is.

- Nem, nem hiszem - nevetett a lány. - Na, ennyit a ruhanézésről, jól elbeszélgettem... Majd folytatjuk ebéd után... Illetve... Majd Benawi-keresés után - javította ki magát. - De lehet, hogy a vörösnél maradok, akárhogy is lelőttem a poént, majd... Van itt fodrász meg kozmetikus, meg minden, elvileg... Ha feldobom egy kis frizsurával, meg sminkkel... - hitetlenkedve pillantott magára a tükörben. Hogy nézhet ki kikenve? - De ez titok! - tette a szája elé a mutatóujját. Rámosolygott Yuukára, sietve visszaöltözött, és elpakolta a ruhákat, kivéve a feketét, amit Yuukának adott.

Eizan hitetlenkedve nézett a pisztoly után. Ez most mi...? Van nála másik, vagy mi van...?
Lassan mégis hátrébb lépett és visszahúzta a pengéket. Valami azt súgta, hogy jobb ha most ezt teszi, mintha engedne a még mindig benne bujkáló "öld meg!" késztetésnek.
- Nem értem... - rázta a fejét.

- Tartom a szám - bólintott még mindig mosolyogva Yuuka. - Van egy olyan érzésem, hogy Hayate is díjazni fogja a döntésed.
Felemelte az ágyon hagyott fekete ruhát és hitetlenül nézegette.
- Te jó ég... Lehet, hogy egyszer mégis rászánom magam. Hmm... kik hivatalosak elvileg a kapitányi vacsorára?

Morinaga figyelmenkívül hagyta a fiú értetlenkedését, és elindult a szoba felé.
- Gyere! - vetette hátra a válla felett.
Nami ijedten rezdült össze, ahogy a férfi benyitott. Mi...? Eizan...? Hol...? Natsuki meglátva a férfit egész halkan felsikkant, és a másik lány érezte, hogy erőtlenül megszorítja a karját. Szóval... mégis bántotta...
- Mit akarsz itt, te rohadék?! - sziszegte felé. - Mért nem hívtál orvost?!
Megnyugtatón simogatta Natsukit, de a lány most még jobban remegett, mint eddig.

Ichiro a hátán feküdve nézte a plafont. Valahogy egyáltalán nem volt kedve mászkálni. Tessék, még aludni sem tud rendesen, bár az előbb pár percre elszundított. De Miharu még nem jött vissza... Tényleg azt hiszi, hogy át akarta verni, ugye? De hát a színigazat csak nem mondhatta el, azzal még talán veszélybe is sodorta volna. Így viszont őt nézi bunkónak. Felsóhajtott.
Túl szépen indult ez a nap...

- Fogalmam sincs - ingatta a fejét Emiko. - De addig kiderítjük, hol van Benawi, és hidd el bármire kitalálok egy jó kis mesét, hogy mért kell ebben a ruhában elélibbenned - kacsintott rá a lány.

Ayumu elégedetten vette le a szemét az órájáról. Mindent be tudott fejezni, és hamarosan jön Akira. Addigis... egy kicsit csinosít magán... Már nem azért... Csak... a rend kedvéért... Mégis hogy nézne rá, ha szétállna a haja, hm? Hát igen... égő lenne... Még azt hinné, rendetlen, igénytelen lány...

Eizan nem akart sokáig egyedül maradni értetlen gondolataival. Mindegy, most nem fontosak az okok. Most az a fontos, hogy hogy van Natsuki!
Kissé tartott tőle, hogy mit is lát majd odabenn, ezért óvatosan lesett be a küszöbről. Viszont ahogy tekintete Namiékra tévedt, elszállt minden óvatossága.
Sietős léptekkel indult az ágy felé és aggódva nézte remegő kedvesét. Te jó ég, szörnyű állapotban van...
- Natsuki... - szólította meg halkan a lányt, miközben lassan leült az ágy szélére. - Natsu, itt vagyok. Itt vagyok, hallod? Nincs semmi bajom...
Legszívesebben rögtön a karjai közé vonta volna, de félt, hogy ha hirtelen hozzáérne, azzal csak megijesztené. Nem igazán tudta, mivel jár egy ilyesféle betegség.

Natsuki kissé robotszerűen emelte a tekintetét a fiúra. Hitetlenül pislogott párat, aztán ijedten összerázkódott, és Morinagára kapta a tekintetét.
- Azt csinálsz, amit akarsz... - rántotta meg a vállát a férfi. - Nem fogom kinyírni... Elég jól elszórakoztattál...
Natsuki kétségbeesetten nézett Eizanra, s lassan megrázta a fejét. Nami kétségbeesetten próbálta értelmezni a lány reakcióit. Ilyen még... még sosem volt... Nem merte elengedni a lányt, nehogy összerogyjon. Natsuki bizonytalanul emelte Eizan felé a kezét.

Yuuka enyhén elpirult, amiért Emiko lényegében kitalálta, vagy legalábbis megközelítette az ötletét. Meg akarta lepni Benawit. Azt akarta, hogy amikor újra látják egymást az emlékezetes legyen a fiú számára. És amúgy is kíváncsi volt az arcára, hogy mit szólna egy hasonló ruhához.
- Csak találjuk meg... - sóhajtott. - Ha megvan Midori vagy Nami, onnantól nőnek az esélyeink is.

- Igen - bólintott Emiko. - Na, kész vagyok... Nézzük meg Hayatét, készen áll-e az ebédre! Meg... hogy is mondjam... nem biztos jó ötlet, vele keresni Benawit... ezt is meg kéne beszélni...

Eizan Natsuki keze után nyúlt és óvatosan köré kulcsolta ujjait. Jaj kicsim, mit csináltak veled...
Halványan elmosolyodott, de a szemei még mindig aggodalommal voltak teli.
- Bocsáss meg... - mondta halkan a lánynak. - Sajnálom, hogy nem jöttem előbb.

- Igazad van... Bár úgyis mondta, hogy el akar nézni Nobuhoz. Esetleg ha elérnénk, hogy meglátogassa... - fontolgatta Yuuka. - Valahogy rá kell vennünk, hogy kicsit tegye félre testőri szerepkörét. Hmm, mivel tudnánk ezt elérni...?

Natsuki minden erejét felhasználva bontakozott ki Nami karja közül, hogy Eizanhoz bújhasson. Nami próbálta óvatosan segíteni, de közben Morinagát tartotta szemmel. Semmit nem csinál... még... Natsuki halkan sírni kezdett.
- Szeretlek... - bizonygatta Eizannak könyörgő hangon.
- Pfffúj, de nyálas... - fintorodott el Morinaga. - Tényleg hívok orvost... - azzal el is tűnt a szobából.

- Elmegyünk Nobuhoz, bezárjuk őket, és letörjük a kilincset! - javasolta lelkesen Emiko. S már az ajtó előtt állt. Ha ezt lebeszélték, már ott is lesz Hayate mellett, hogy bosszantsa... Haha...

- Én is téged... - suttogta nyugtatóan Eizan, miközben óvatosan magához ölelte Natsukit. - Nagyon is. Most már itt vagyok...
Vetett egy hálás pillantást Namira. Köszönöm. Köszönöm, hogy elmondtad, hogy nem kellett egyedül idejönnöm, pedig neked is van vesztenivalód. Köszönöm, hogy az előbb vigyáztál rá.
Ugye Morinaga tényleg orvost hív? Nem csak egy átverés...? Ha már ilyen szépen összeterelte őket egy szobába. Bár belül még mindig vívódott, hogy megbízhat-e a férfiban, mégis igyekezett nem kimutatni aggodalmát Natsuki előtt. Hagy higgye, hogy tényleg minden rendben lesz. Hisz a lehetősége fennáll...

- Oké - nevetett halkan Yuuka. - Azért megnézném az arcát, ha tényleg sikerül kiviteleznünk. Foglyul ejtjük a saját testőrünket...
El is hallgatott, mikor Emiko kinyitotta az ajtót. Micsoda ördögi terv...!
Hayate rögtön kiegyenesedett, mikor meghallotta az ajtó nyitódását. Már végeztek is? Akkor ideje jobb képet vágnia. Az előbb még arra gondolt, hogy ma majd korábban lefekszik, de ekkor eszébe jutott, hogy Emikot pont az esti programok érdeklik. Akkor... talán délután le tud dőlni egy kicsit. Csak egy órácskára.
- Én készen vagyok - mosolygott a lányokra. - Csak szóljatok, és indulhatunk.

- Most mi lesz? - suttogta Natsuki is. - Meg fog ölni, mert... mert hozzádértem... - nyögte ki.
Nami összeszorította az ajkát. Ennek... azért van valóságalapja... Felállt az ágyról
- Nem, nem fog. Utána megyek, szemmel tartom.
Natsuki aggódva nézett a lányra.
- Nami... ne legyen bajod...
A lány bíztatóan rámosolygott. Natsuki Eizan mellkasához szorította az arcát.
- Sza... szabad itt lenned? - kérdezte félve. Közben viszont már azon jártak a gondolatai, amit Morinaga az előbb mondott Eizan előtt. Kérdőre se vonja? Meg se kérdezi, hogy "Natsuki, tényleg elárultál?" Megint erősebben kezdett remegni.

- Lassan mehetünk - bólintott Emiko. - Csak azon gondolkodtunk Yuukával... - ült le a fiú mellé. - Hogy mi szeretnénk Benawit megkeresni, de... Neked nem lenne tanácsos jönnöd - mondta kicsit bűntudatosan. - Ne haragudj... - tette hozzá. - Addig... ha gondolod te meg meglátogathatod Nobut...
Yuuka egész jól bírta a fiú nevének említését. Talán jobb taktika, ha nem próbálják kímélni őt, és akkor a lány se érzi azt, hogy van mitől tartania. És nem sértik vele az önbecsülését, hogy a széltől is óvják...

- Nem fog megölni... - biztatta a lányt Eizan is, és remélte, hogy nem csak üres szavak. - Egyikünket sem. Nem fog... Beszéltem vele - érezte, hogy Natsuki remegése erősödik, ezért kicsit szorosabban tartotta. Nem kéne pont most ecsetelni a 'tárgyalás' részleteit, ezért inkább nem is folytatta. Azt a pisztolyt a gyomrában pedig pláne nem kéne előtte ecsetelni... Felsóhajtott és a lány hátát kezdte simogatni. Most rögtön el akarta innen vinni valami számára békésebb környezetbe, hogy nyugodtan pihenhessen, de már meg akarta várni az orvost. Már ha tényleg az orvos jön... Némi nyugtalansággal pillantott az ajtó felé.
- Korábban kellett volna jönnöm... - simogatta tovább a lány hátát. - Nem akartalak itt hagyni. De most visszajöttem érted. Csak érted...

- Ketten? Egyedül? - vonta fel a szemöldökét Hayate. Tényleg fel akarta keresni Nobut, de biztos jó ötlet, hogy a lányok nélküle mászkáljanak? Jó, azt érti, hogy miért, de... megígérte Benawinak, hogy vigyáz rájuk. Mit fog így gondolni? Úgy vigyáz rájuk, hogy ott sincs mellettük? - Nem is tudom... - ráncolta a homlokát. - A szándékot és az okot értem, de nem fog ugyanúgy belém kötni, hogy csak úgy magatokra hagylak egy jobbára ismeretlen hajón? És merre akarjátok elkezdeni?

Natsuki a fiúhoz bújva próbálta felitatni a könnyeit. Azt akarta mondani először, hogy nem kellett volna jönnie, mert most bajban vannak, de... Miért hazudna? Örül, nagyon örül hogy itt van... És reméli, hogy megmenti, hogy meg tudja valahogy menteni... Már képtelen azt mondani, hogy majd ő elintéz mindent, mert... nem tudja... Nem akarja...
- Elviszel? - kérdezte halkan. - Ugye elviszel innen?

- Hát... Nem tudom, talán lehet... - gondolkodott el Emiko. - De azt hiszem így még mindig jobban jársz... És... ez a testőr-dolog csak szerep. Nem vagyunk veszélyben a hajón - mondta szemrebbenés nélkül, amit nem minden pillanatban gondolt így. De jelenleg talán inkább efelé hajlott, így túl könnyű volt hazudni - Túl sokan vannak itt, hoyg bármi rossz történhessen. Utasokkal ráadásul. Kiemelt, luxuslakosztályok utasaival... Lehetetlen. Vigyáznak ránk. A keresést meg, nos... fogalmam sincs... Midorin keresztül... talán? - találgatott. Használják fel a fiktív rangjuk, hogy megtudakolhassák merre találják a kapitány szobáját, vagy ha azt nem is... Magát a kapitányt? Ez utóbbi már reálisabb. Az első túlzottan magánszféra.

- Nemsokára... - felelte halkan Eizan.- Csak előbb meg kell várnunk az orvost, jó? De utána elviszlek.
Annyira fájt így kiszolgáltatva látnia Natsukit. Akármit is mondott Nami, erre azért nem készíthette fel. Hisz eddig egyszer sem látta ilyennek, mindig csak annak a magabiztos lánynak. Jó, az igaz, hogy látta már korábban is a félelmet a szemében, de az egyáltalán nem volt ehhez fogható. Natsuki... most tényleg teljesen más. Lehetséges ilyen nagy változás? Bár nem kis megterhelés érte lelkileg. Kicsit el is bizonytalanodott. Most még jobban meg kell védenie, még inkább mellette kell lennie. Képes lesz erre? Elég erős hozzá?

Hayatén látszott, hogy még igencsak vívódik. Nagyon nem akart ebbe belemenni, valami azt súgta, hogy hiába mondja Emiko, a baj bármikor megtalálja az embert. Ilyen téren nem igazán lehet számításokat végezni.
- Egy ideig elkísérlek - mondta. - Ebből nem engedek. Elkísérlek, segítek kideríteni, merre keressétek, de utána... utána lehet róla szó, hogy meglátogassam Nobut, ti pedig Benawit. Így megfelel?

- Orvost? - kérdezett vissza csodálkozva Natsuki, s sietve kibontakozott Eizan öleléséből, bár még mindig remegett. - Miért? - egy darabig értetlenül nézett aztán hirtelen megint nagyon ijedtnek tűnt. - Megsérült valaki?!

Emiko tanácsot várva nézett Yuukára.
- Te mit gondolsz?

Eizan kissé zavartan nézett vissza Natsukira, majd sietve megcsóválta a fejét.
- Nem, mindenki jól van - felelte. - Nem sérült meg senki. A többiek közül is találkoztam pár emberrel, ők is jól vannak. Csak... - most mit mondjon? Szabad azt mondania, hogy a lányhoz jön - már ha minden igaz? Vagy inkább nem kéne? - Csak azért megnézi, hogy tényleg minden rendben van-e. Tudod, megnézi még a... a szigeten kapott sérüléseket, hogy biztosra menjünk.

Yuuka végigvette a lehetőségeket, majd bólintott.
- Van egy olyan érzésem, hogy el kell fogadnunk. Nem olyannak ismerem Hayatét, aki elfogadná az ellenkező eshetőséget. Bár talán meg lehetne győzni, de azzal biztos sok időnk elmenne.
- Azért én is hallom ám - mosolygott halványan Hayate. - Szóval, hölgyeim? Csak szóljanak, mikor indulhatunk. Akkor ebéd után egy kis felderítés, utána ígérem - igen, tényleg megígérem -, hogy Benawit már nem keresem fel veletek.
"Esetleg csak ellenőrzöm, hogy tényleg biztonságos-e a helyszín..."

Natsuki egy ideig nézte még Eizant, aztán pislogott párat és sietve lehajtotta a fejét.
- Értem... - motyogta. - De biztos, hogy elvihetsz? Mindenképpen...? - kérdezte. - Mi lesz, ha... ha... nem engedi valaki? Mondjuk, ha... Mindegy mi lesz, mindenképp elviszel? És... hogy tudnál vigyázni rám, dolgoznod kell! - lendült bele. Aztán ijedten pillantott fel a fiúra. - Nekem is kéne... Hogy magyarázom ezt ki? Még semmit sem csináltam! Nem tudom, mi lesz most... - rázta idegesen a fejét.

- Na jó, ez egyszer engedek... - adta meg magát Emiko, némileg fintorogva. - Akkor menjünk - kelt fel. - Remélem ebédhez nem kell annyira kicsípni magunkat, mert msot nem volt kedvem... - fonta karba a kezét. - Úgyhogy nem is fogok...

Eizan nyugtalanul harapdálta a száját. Na ezt történetesen ő sem tudja. Natsuki egyértelműen nincs olyan állapotban, hogy dolgozni tudjon és neki tényleg dolgoznia kéne. Ez most nem olyan, hogy kiszállhatnak, ha nem tetszik, nem? Hanem inkább amolyan valamit valamiért. Utazni akarsz? Jól van, de idomulj a szerepedhez és csináld azt, amit mondanak neked. Így viszont...
Várjunk... esetleg Nami vigyázhatna Natsura, amíg ő dolgozik! A ruháiból és abból ítélve, hogy nem engedték le a személyzetire, ő az utasok közé tartozik! Igen, ő még el is vállalná. De Natsuki munkája még mindig nem lesz ettől megoldott. Nem igazán volt kedve bármire is megkérni Morinagát. Fogják rá tényleg valami betegségre?
- Amíg nem tudok veled lenni, Nami vigyázhat rád - foglalta végül össze gondolatait. - És talán mondhatjuk azt, hogy elkaptál valami fertőző betegséget, influenzát, vagy fene tudja. Valahogy majd csak megoldjuk...

- Akkor én sem... - nézett végig magán Yuuka. - Annyira nem vészes. Végül is... még ez sincs olyan kötött időpontban, mint a vacsora, nem? Ott van az igazi felhajtás. Uhh... most is az a sok ismeretlen kaja lesz? Valahogy majd csak kibökök egyet, mint tegnap. Azért csak nem a gyomrukon keresztül akarnak végezni az utasaikkal...

Natsukinak nem igazán tetszett, amit Eizan mondott. Feszegesse?
- Azt hiszem inkább visszamegyek... valahogy... most már... Valahogy kimagyarázom hova tűntem... - megrázta a fejét. - Majd beszélek Morinagával, hogy voltaképpen... - az ajtó felé lesett. - Mi is van most... - az ajkába harapott.

Nami és a férfi semmit sem szóltak egymáshoz. A lány ellenőrizte a telefonhívást, és a férfi összes mozdulatát, de nem volt mondandója hozzá. És a másik sem feszegette a beszélgetést. Volt amikor másodpercekig farkasszemet néztek, aztán a férfi elfoglalta magát az ablakon kifelé bámulással, vagy a bárpult szemrevételezésével, amit Nami szintén árgus szemekkel követett. Aztán kopogás. Nami feltűnésmentesen arra oldalazott, s tisztességes távolságban, de azért, hogy még láthassa az érkezőt, úgy helyezkedett. Köszönés, udvariassági formulák, satöbbi... Pofátlanul ráérős valaki... Aztán Morinaga tájékoztatta a férfit, hogy a szobában találja Natsukit, s besétáltak. Nami azonnal követte őket. Kicsit tömeg lesz a kis szobában, de ő aztán nem téveszti ezt szem elől. És hallania kell, hogy mit mondd...

Natsuki kissé ijedten pislogott fel a férfira.
- Hogy vagyunk, hogy vagyunk? - érdeklődött az. Natsukinak feltűnt, hogy a hangja mindig egy árnyalatnyival kedvesebb, ha Morinaga is jelen van. Persze, egy átlagos dolgozóra inkább mérges, amiért beteg, de ha egy utas veszi párfogásába... Igyekezett nem mutatni, hogy mérges emiatt.
- Sokkal jobban - mosolygott. - Szerintem most már vissza tudok menni dolgozni! - sietett leszögezni.
- Meglátjuk... - lépett közelebb az orvos. - Meg kéne mérni van-e láza... - nézett Natsukira, bár a választ enélkül is nyilvánvalóan tudta. Natsukin kívül mindenki tudta a szobában, hogy nemhogy sokkal, de még jobbanról sincs szó.

Eizan némileg félrehúzódott, hogy az orvos nyugodtan elvégezhesse a kellő vizsgálatokat. Egyáltalán nem tetszett neki az ötlet, hogy Natsuki így dolgozzon, mi több, felszolgáljon, de gyanította, hogy erre a lánynak még egy ideig nem lesz módja. Valószínűleg még pihennie kell, nem is kicsit. De amúgy... mit lehet még ezzel kezdeni? Fogalma sem volt róla, hogy kéne az adott helyzetet kezelnie, ezért az orvos minden egyes szavára figyelt. Kérlek, csak valami biztatót mondj a végén...

Emiko halkan nevetett.
- Annyit eszel, amennyit jól esik. Te vagy a vendég!

- Tudom, csak... mi van, ha azt hiszik, azért hagyok ott valamit, mert nem ízlik? Pedig csak sok... - sóhajtott Yuuka. - Majd kisebb adagot kérek mindenből és akkor nem lesz gond - bólintott a saját ötletére.

- Nos? Megyünk enni? - nézett kérlelő szemekkel Tatsura Haruka.
- Máris? - kérdezett vissza a fiú.
- Igen, zsenikém, máris! Képzeld, ma még nem reggeliztem, és amúgy is már egészen ebédre áll az idő.
- Oké, oké, értem én. Akkor vonuljunk étkezni.

Hiroshi rápillantott az órájára. Ó, mindjárt idő van!
Felszedelőzködött és összeszedte néhány cuccát. Tényleg, vajon mennyi idejük lesz emészteni meg pihenni műszak előtt? Bár ez bizonyára attól is függ, hogy meddig húzzák az evést. Hát majd kiderül, addig is jobb, ha elindul Ayumuért.

- Vett be valamilyen gyógyszert mióta legutóbb itt jártam? - érdeklődött az orvos. Natsuki értetlenül ráncolta a szemöldökét.
- Nem írt fel semmit...
Az orvos halkan sóhajtott, és kérdőn Morinaga felé fordult.
- Úgy tudom nem - válaszolt az azonnal. - Nem hinném, hogy hozzájuthatott.
Natsuki mérgesen hajolt előre.
- Mire célzol ezzel?! - csattant fel. Az orvos meglepetten nézett rá. Tegeződnek? Ráadásul ez a hangnem.
- Ismerem a hölgyet, azt hittem ez nyilvánvaló - sietett a magyarázattal Morinaga, de a hangja tökéletesen nyugodt volt, azt suggalta, ebben semmi rossz vagy érdekes nincs, és aki ezt másképp gonolja, annak nem lesz jó dolga itt...
A másik férfi csak bólintott.
- Értem, nos... Semmiképp sem dolgozhat még most... - jelentette ki először. - És le kell vinni a lázát. Igazából... nem is tudom, ha feljebb szökik kéne egy hűtőfürdő. Talán már most is tanácsos lenne.
- De... - Natsuki értetlenül emelte a homlokához a kezét. - Nem értem... Teljesen jól vagyok... Biztos, hogy nem rossz az a lázmérő?
Az orvos elgondolkodva nézte a lány arcát.
- Nos talán most még elég a borogatás... - mondta végül. Natsuki ezzel se tűnt elégedettnek, de nem szólalt meg. - És most már mindenképp szükség lesz antibiotikumos lázcsillapításra is. Reméltem, hogy el lehet kerülni... Pihenjen sokat! És semmiképp se idegesítse magát a munka miatt. Annál hamarabb visszamehet.
- Értem - bólintott Natsuki.
- Nos, akkor én megyek is... - búcsúzott az orvos, és sokatmondó tekintetet vetve Morinagára elindult kifelé.
Mondani akar még valamit, de nem Natsuki előtt. Nami előtt ez elég nyilvánvaló volt. Tétován Eizanra pillantott. Lehet, hogy jobb lenne, ha most ő...? Egy nagyon aprót bólintott a fiú felé, aztán leült Natsuki mellé.
- Feküdj vissza szerintem. Hozok valamit enni, aztán alszol, oké?
- Hát... ha muszáj... - mosolygott rá megadóan Natsuki.

- Tök mindegy, mit hisznek. Nem kell mindent szeretned. Nem kell mindennel elégedett lenned - csóválta a fejét Emiko. - Ettől még cska udvariatlan sem vagy. Az udvariatlan az lenne, ha szóvá tennéd.