10. fejezet - Mert még mindig tudunk mit írni

- Helyes-helyes! - karolta át a lány. - Már most érzem, hogy imádni fogod a főztjeimet! De te hálás vedég is vagy, jó rád főzni! Most őszintén. Tényleg ízlett a minapi vacsora? Vagy csak annyira éhes voltál...? - érdeklődött.

- Feltétlenül - bólintott hasonló komoly tekintettel Hayate, és lassan feltápászkodott. - Oké, úgy néz ki, rendben vagyok. Nem olyan vészes, mint először hittem.
Yuuka gyanakodva méregette a fiút. Vajon igazat mond, vagy csak megint el akarja tussolni a dolgot? Remélte, hogy nem az utóbbi, hisz neki is érdekében áll a gyógyulás! Most már ő is rájött, hogy ebben az állapotában igenis vannak korlátai.

- Azért mindent én sem eszek meg, ezért ha nagyra értékelem egy étel ízvilágát, azt úgy ahogy van ki is mutatom - bólogatott Ichiro. - Tehát egyszerűsítve igen, tényleg finom volt. Ha repetázok, az már jót jelent.
Most először érezte úgy, hogy minek megy ki külföldre, ha maradhatna ott is, ahol Miharu főztje várja. Lehet, hogy nehéz elszakadás lesz. Szegény, most ő is hogy beleéli magát, azután... azután semmi, jöhet vissza egyedül. Vajon ha megtudja, hogy nem jön vissza, főz még azért neki egy búcsúvacsorát, amíg a kikötőben várakozik majd a hajó...? Jól van... lassan elmondja neki, persze kicsit módosítva a dolgokon. Úgyis megígérte korábban.

- Akkor most együnk egy fagyit! - adta ki a parancsot Emiko. - Remélem van zöldteás! Szereted, Hayate? - fordult a fiúhoz mosolyogva.

Miharu hason feküdt végig az ágyán, s felkönyökölve figyelte Ichirot.
- Mesélhetnél kicsit... - noszogatta. - Semmit se tudok rólad!

- A fagyit...? - lepődött meg kicsit Hayate. - Öö.. igen...
Viszont hirtelen nem tudta volna megmondani, mikor is evett utoljára. Jó pár éve, az biztos. Ő... neki nem nagyon jutott édesség. Persze nem azért, mert nem tellett volna rá...
- Úgyis régen ettem - mosolyodott el végül.
Yuuka viszont komolyan elgondolkodott rajta. Ha ma reggel tényleg megfázott, akkor ez most nem fog jót tenni neki. De mi van, ha nem fázott meg? Össz-vissz egyet tüsszentett, biztos csak véletlenül. És most viszonylag meleg is van. Egy gombóccal azért megengedhet magának, nem?

Ichiro leült az ágya szélére és idegesen harapdálta a száját. Amikor magában nemrég arra gondolt, hogy ha Miharu rákérdez, beszélni fog, akkor még nem gondolta, hogy ez ilyen hamar bekövetkezik majd! Rendben, akkor már vágjon a közepébe. Így talán nem kell majd annyit mesélnie a múltjáról, ha erre az egy szálra koncentrálja a történetet.
- Miharu... - kezdte kissé bizonytalanul és nem mert 'nővérére' nézni. - Nem biztos, hogy visszajövök. Egy ideig úgy tűnik, maradnom kell majd... Bármennyire is szeretnék akár csak azért visszajönni, hogy megkóstolhassam a főztödet, de én... nem tehetem.
Jól van, bevezetésnek elég is lesz. Egy kicsit kivár, hogy leülepedjen benne, addig még egyszer gyorsan végiggondolja a mondanivalóját.

Nami túl zaklatott volt, hogy kerteljen.
- Tudtad, hol keress engem! - közölte Midorival, s az meglepetten engedte be a lányt. - Áruld el nekem, merre találom Eizant?!
- Tessék? - nyögte a lány, s sietve becsukta az ajtót. - Miért...? Mi van Natsukival?
- Morinaga teljesen kicsinálja! - fakadt ki. - Beszélnem kell Eizannal, segítenie kell... Valamit... valamit ki kell találnunk...
Idegesen járkált fel-alá, észre sem vette, hogy más is van a kabinban.
- Jól van, megkeresem gyorsan, várj... Lássuk... Ó, hát... Hát, ez így érdekes... Nézd csak, itt dolgozik, de... perpillanat akárhol lehet...
- Semmi gond, majd megkérdezem, most hova van beosztva - indult máris Nami.
- Nem kéne ezt csinálnod - szólal meg egy higgadt férfihang. Nami ijedten pördült meg. - Nem ismered Morinaga-sant.
- Tessék? Pontosan eléggé ismerem ahhoz, hogy...
- Nem, semmit sem tudsz róla - a lány közbe akart vágni, de a férfi nem hagyta. - Tudom ki vagy, lassíts egy kicsit! Higgadj le, és gondold át a dolgokat. Ne rohanj valami butaságba! - megcsóválta a fejét. - Túl fiatalok vagytok még. Hihetetlen, amit véghezvittetek, de ez már nem az a zárt hely. Itt egészen más szabályok érvényesek, és itt, ha nem tartod be őket, nem feltétlenül előnyt kovácsolsz belőle. Yoshiro alapvetően nem rossz ember. Furcsa hobbijai vannak, de nem rossz ember - erősítette meg. Nami összehúzta a szemét. Pont azt csinálod, amire számít. Át kéne gondolnod...
- Mért segít nekem?
- Mert ugyan a barátom, de nem értek egyet vele mindenben. Gyerekek vagytok. Törékenyek. Azzal együtt is, hogy bizonyítottátok, hogy sok mindennel elbírtok.
Nami nem tudta, hogy örüljön-e a látszólag támogató hozzáállásnak, vagy kikérje-e magának, hogy törékenynek titulálták. Ez az ember se néz ki belőlük annyit amennyire képesek. Mind itt hibáznak... És eddig mindig ők jöttek ki győztesen emiatt az egy, mégis nagyon súlyos hiba miatt.
- Értem... - felelte lassan. - Kösz, Midori - biccentett a lánynak.
- De... Natsuki...?
- Majd mesélek - hagyta rá Nami, s elsietett mielőtt a lány rázudítja féktelen kíváncsiságát.

- Ó, hát én... - jött zavarba Emiko. - Konkrétan a zöldteásra gondoltam... - bizonytalanodott el. Lehet, hogy Hayate... Ebben sem átlagos? Mármint... Most komolyan, milyen gyerekkora volt? Ő sem rendes kislányként nőtt fel, de... azért részben az osztálya, részben az anyja miatt az ilyen dolgok... normálisan zajlottak. El kellett játszania, hogy átlagos gyerek, hogy megvédhesse magukat. Az anyja is épp ezt csinálta, nem? És az édes kicsi Emiko persze szerette az édességeket. Anyuci és apuci pici, nem létező lánya...

- Maradnod? - hökkent meg Miharu. Döbbenten pislogott a fiúra. Hogyhogy...? Az előbb még azt mondta...? Csak nem akarta odakinn mondani, azért hazudott? Akaratlanul is kifelé pislogott. Mi...? Gondolhatta volna, hogy valami nem oké, ha... ha hazudnia kell vele kapcsolatban...

- Szeretnék kérni egy kis szünetet, hogy gyorsan bekaphassak pár falatot - próbálkozott egyik felettesénél Eizan. - Pont végeztem a rám osztott dolgokkal, gondoltam megkérdezem. Persze megértem, ha a válasz nem, és ez esetben elnézést kérek a kérésemért.
- Te vagy a túlórás srác, nem? - kérdezte a férfi.
- De... - bólintott kissé meglepetten Eizan.
- Rendben. Megadom a szünetet.
"Tényleg?" - kérdezte a szemeivel Eizan.
- Na gyerünk, amíg meg nem gondolom magam. Amúgy is járna egy rövid ebédszünet, ennyire még ez a munka sem durva.

Nami elgondolkodva lépdelt a folyosón. Tényleg igaz, amit mondd? Őszinte? Lehet az ilyen pénzes pasasokban bízni? Lehet, hogy... van oylan, aki tényleg jót akar? Midori jó emberismerő, és láthatólag bírja az újdonsült apját... Akkor viszont... Akkor... jobb a helyzetük, mint gondolta... Sokkal jobb! Ő... még az is több, mint elég, ha nem kívánja a halálukat! És ennyit feltételezhet! Oké... Akkor... Körbenézett. Áh, hogy arra, oké... Magában gyorsan elismételte Eizan új nevét. Oké, még tudja. Kicsit furcsa lesz, hogy egy konkrét személy felől érdeklődik, de sebaj.

- Igen... - bólintott a történet fonalát tovább fűzve Ichiro. - Viszont komoly okaim vannak rá. Az az igazság, hogy beteg vagyok... - vetett egy óvatos pillantást Miharu felé, és még gyorsan hozzáfűzte - De nem fertőző, nem kell aggódnod. Bár igazából nemrég találkoztunk, de azért gondolom nem volt nehéz észrevenned, hogy ahhoz képest, hogy semmi fárasztót nem csinálok, a kelleténél jóval többet alszom. Túlságosan is többet. Nem túl gyakori betegség, de sajnos előfordul. És néha a legvalószínűtlenebb helyzetekben talál meg, úgyhogy mostanában még szerencsém is van vele. Egyedül odakint van rá reális esélyem, hogy rájöjjenek a betegség forrására és tegyenek is ellene. Ezért vagyok most ennek a hajónak a fedélzetén, természetesen Morinaga-san jóvoltából. És ezért nem jöhetek vissza egy ideig. Ki tudja, mennyi időt vesz majd igénybe a kezelés...
Szomorúan lehajtotta fejét és közben az előbb mondottakon gondolkodott. Vajon igaz, amiről az előbb beszélt? Tényleg lehet rá gyógymód? Lehetséges, hogy nem csak mese, amit nemrég talált ki, hanem komolyan, tényleg tudnak rajta segíteni...? Egyik első dolga az lesz, hogy ennek utánajárjon.

- Ja, arra? - próbálta menteni magát Hayate és elmosolyodott. - Igen, szeretem.
Könnyebb volt számára kimondani ezt az utóbbi két szót, mint beismerni, hogy igazából már nem is emlékszik az ízére... De ízlett neki, az biztos. Te jó ég, milyen rég is volt... Gyerekként még csak-csak megkívánta volna az édességeket, de erről elég hamar sikerült lenevelniük, míg a végén már saját maga önként mondott le róluk. Itt az idő, hogy újra felfedezze az ízüket. Bár igaz, hogy már a bázison is megkezdte eme felfedezést, de ez mégis más volt. Most tudatosan akarta megtapasztalni az új ízeket - és mindezt lehetőleg úgy, hogy a többieknek ne nagyon tűnjön fel.

Miharu csendben hallgatta a fiút, aztán elnevette magát.
- Nagyon vicces Kazuma, tényleg... Jó ég, elmehetnél valami mesemondónak, vagy nem tudom... Ez nagyon jó! - a nő a könnyeket törölgette a szeméből. - Alvós betegség, ez hihetetlen... Nagyon tetszik... Nézd, a lustaságot betegségnek beállítani, kicsit túlzás! Édes próbálkozás, de ennél jobbat kell kitalálnod, hogy bevegyem! Tényleg sose fogod elmondani nekem, mért sóztak a nyakamra? - hirtelen szigorú arcot vágott, s felkelt az ágyról. - Már azt sem díjaztam, hogy nem vagy hajlandó elmondani nekem, de ha hülyének néznek, azt még kevésbé tolerálom...

Emiko elmosolyodott, de még mindig nem bírta kiverni a fejéből a gondolatait. Mért érez msot rá olyan erős késztetést, hogy átölelje a fiút? Megint... Folyton... De... izé... Ez nem olyan! Vannak pillanatok, amikor hirtelen rátör, hogy... meg kéne vigasztalnia... De talán... Talán csak ő túl anyáskodó... Talán nincs is semmi baj, csak... Csak ő képzel bele túl sok mindent...

Ichiro elkomolyodva nézett fel Miharura, és látszott rajta, hogy bántja a dolog. Most még tettetnie sem kellett, hisz a nő épp most nevezte semmisnek az igenis létező betegségét. Ha csak tudná, hogy a szigeten mennyire kellett küzdenie ellene! De nem, azt nem tudhatja, arról nem beszélhet, és még azt is el kell viselnie, hogy őt nézik hülyének...? Csodálatos... Pedig direkt olyan történetet talált ki, aminek van reális háttere, csak hogy ne kelljen annyit hazudnia Miharunak, erre... erre meg tessék, pont most hiszi azt, hogy hülye.
Majdnem felcsattant, hogy de igen, és még papíron is tudja bizonyítani, de ekkor eszébe jutott, hogy a papírokon Ichiro áll, nem pedig Kazuma. A picsába...! Így viszont hogy mentse a menthetetlent?
- Nem szokásom hülyének nézni az embereket... - mondta komoran. - Olyat meg pláne nem, aki látatlanban is befogad maga mellé.
"Kivéve Hiroshit" - tette hozzá gondolatban. - "De az most nem számít."

Miharu egy darabig tétovázott. A fiú tekintete elbizonytalanította.
- Jól van, megértem. Nem bízhatsz egy idegenben... - egy darabig még figyelte a fiút, aztán kilépett a szobából, s egyetlen szó nélkül, hogy hova megy, vagy mit csinál, magárahagyta a fiút.

Yuuka belső vívódása ezúttal nem tartott túl sokáig, máris kiszúrta, hol is szerezhetnek maguknak fagyit. Meg amúgy is biztos több helyen lehet kapni.
- Ott vehetünk is - mutatta mosolyogva felfedezését. - Legalább ti is kicsit lehűltök a sok ugrálás után.

Amint Miharu mögött becsukódott az ajtó, Ichiro dühösen felkapta a párnáját és belebokszolt. Egyszer alakulnak jól a dolgok, egyszer akarja elmondani az igazságot, ha csak félig is, de még az sem sikerül! Miért? Miért alakulnak mindig így a dolgai? Miért kell folyton csalódnia, vagy miért csalódnak épp benne? A rohadt életbe már!
A falnak vágta a párnáját, ami halk puffanással ért földet.
Ilyenkor bezzeg nincsenek itt Hiroshiék, hogy felvidítsák...

- Remek - örült meg Emiko, s odasietett a pulthoz. Elbizonytalanodva nézett Yuukára. Ő nincs megfázva? Jobb lenne vigyázni, nem? Jajj, de msot rosszul fog esni neki, ha ő nem ehet, a többiek meg...
- Hmm, nincs zöldteás... - húzta el a száját. - Inkább együnk olyan... azt a valamit - bökött a pattogatott kukoricás felé. Fogalmam sincs mi lehet az, de érdekesnek néz ki!
És tuti nem hideg... Mondjuk ez meg azért rossz, mert Hayatét heccelte fel a fagyidologgal... De nem kisgyerek már, kibírja. Majd esznek azt is később.

Mi, pont most ment el ebédelni? Remek... Most akkor le kell lopakodnia az alsó szintekre, és még ekkor sem biztos, hogy megtalálja... Hogy lehet ekkora peche?! Sietve indult meg a személyeti részleg felé, aztán észbe kapva lassított, s nyugalmasabb tempót vett fel. Csak semmi feltűnés. Hogy beengedjenek, ez az, csak lazán...

Yuuka vetett még egy pillantást a fagyispult felé, de belátta, hogy így tényleg jobb. Annál kevesebb a kockázata annak, hogy csak ront a helyzetén. A pillanatnyi csalódást hamar elnyomta az új különlegesség ízének élvezete.
- Ez mi...? - kérdezte halkan Yuuka. - Bár most úgysem a neve a lényeg.
Hayate igaz, hogy lélekben már felkészült a fagyira, de ha már eddig kibírta nélküle, talán ezután is menni fog. Ha Emiko annyira ragaszkodik a zöldteáshoz, akkor biztos igaza van és azt érdemes megkóstolni. Addig is lássuk ezt a másik csemegét.

- Te, ez nagyon finom - lelkendezett Yuukának, s kerestek egy helyet, ahova leülhetnek. - Ilyet még tuti fogok enni, azt a "cheese"-est is ki kell majd próbálni - összeráncolt a homlokát. - Bár nem tudom, az mit jelent... Jó sok érdekes dolog van itt. Meg fogok őrülni odakinn! Már jó értelemben... Hihetetlen ez az egész!

Eizan először tényleg gyorsan ebédelni vette az irányt, de mindössze pár percet akart rászánni a dologra, hogy azért mégis legyen valami a gyomrában. Most szüksége lesz az energiára. Most fontosabb dolgokat kell csinálnia, a drága ideje pedig az evéssel csak telik.

Hayate érdeklődve ízlelgette a kis fehér micsodákat. Hmm, ez sós, nem is édes, mint várta. De kellemes íze van Igaza van Emikonak, ez tényleg finom.
- Osztom véleményed - vizsgált meg közelebbről egy szemet, mielőtt a szájába vette volna. - Szokatlan, de finom. Jó sok idő kell majd rá, hogy minden idegen dolgot végigkóstoljunk.

Naminak iszonyatos peche volt, pont többen is közlekedtek a személyzeti átjárónál, s persze azonnal kérdőre vonták. Képtelen volt kimagyarázni magát. Duzzogva ült le a lépcsőre, s várt. Oké... Majd csak befejezi az evést, és jön. Ajj, csak ne kéne tehetetlenül várnia! Most nem tud mozdulatlan és jólnevelt maradni! Az a rohadék, hogy élvezte a helyzetet... Hihetetlen, hogy röhögve a képébe vágta azokat a dolgokat! Élvezettel fogja kicsinálni, ha arra kerül a sor...

- Az biztos! De állok elébe - mosolygott a lány. Hátradőlt, s élvezte a napsütést. Te jó ég... Mennyire más most minden... Mikor érezte magát utoljára ilyen felszabadultnak? Ha belegondol... még azt sem lehet mondani, hogy mellette az volt... Nem volt ilyesmi, sose mentek el randizni, vagy ilyesmi... Az... az valahogy egész más kapcsolat volt. Sokmindenfélét cisnáltak együtt, de hogy nem mentek el sétálni, vagy... Ehh... Fura lánynak, fura kapcsolat... Nem mintha ettől nem rajongott volna érte... Oh, mondjuk így a sétákba belegondolva... Ichiru... ő... többször is bepróbálkozott, el is mentek párszor ide-oda, meghívta teázni, meg... A felismeréstől megdöbbenve nyitotta ki a szemét, s csodálkozva nézte a felhőket. Lehet, hogy... udvarolni próbált? Nyugtalanul rázta meg a fejét. Ebbe... ebbe most már nem kéne belemenni...

Eizan egész gyorsan magába tömte azt a pár falatot, direkt nem kiadós adagot kért. Mikor végzett, már indult is kifelé. Először fel sem fogta, hogy Namit látja, csak mikor már igen közel ért a lépcsőhöz. Ha még jobban siet, talán szó nélkül el is robogott volna mellette. Most, hogy itt ült előtte, akit eddig keresett, most valahogy kevésbé akart beszélni a lánnyal, mint korábban. Már más színben látta a dolgokat és más lehetőséget sejlettek fel előtte. De azért mégis, lehet, hogy nem kéne megvetni a segítségét, ha már eddig hajkurászta.
- Nami? - lépett közelebb a lányhoz. - Egészen ma délelőttig téged kerestelek, erre kijövök és itt vagy...

- Kerestél? - nézett rá meglepetten a lány, s felállt. - Én is kerestelek... - vallotta be, s sietve körülnézett. - Beszélnünk kell! - halkította le akaratlanul is a hangját, pedig iylen alapon az előzőeket is suttogva kellett volna mondania.

Hiroshi halkan kopogtatott párat az ajtón. Vajon itt van egyáltalán? És különben is... mégis mióta ácsorog itt az ajtó előtt?! Mekkora egy marha már...

- Egyetértek - bólintott komolyan Eizan. - Keressünk valami olyat, ahol kevesebb ember fordul meg. Szerencsére a beosztásomnak köszönhetően az utastérbe is felmehetek, így nem lesz gond.

Nami komolyan bólintott, s hamar találtak is maguknak egy félreeső helyet a bárban.
- Mit csinált veletek Morinaga? - kérdezte, nem kertelve túl sokat. - Natsuki... nem túl jól viseli a dolgokat, Morinaga meg persze cseszik, legalábbis hazsnálható, információkat adni... Szóval... Mi történt? - kérdezte aggódva. Azért a pontos részletek sokat segíthetnek abban, hogy később tudja, mit kell mondania a lánynak. Ez most tényleg nem lesz sima ügy... És... akárhogy nem tetszik most már muszáj elmondania Eizannak is... Natsuki ki fogja nyírni érte, ha jobban lesz, de... Istenem, csak jussanak el odáig! Eizannak tudnia kell, hogy mostantól nem mondhat akármit Natsukinak!

Ayumu félénken nyitott ajtót.
- Akira? Ne... ne harahudj... - nyögte ki zavartan. - Én... elaldutam, és... utána már nem volt képem átmenni hozzád... Ugye nem vártál rám túl sokat? Olyan buta vagyok, istenem... Csak a baj van velem, hol elfelejtem, hol nem tartom be az ígéretem... Annyira sajnálom!
Olyan bűnbánattal beszélt, mintha valami iszonyú lényeges dologról lenne szó.

- Ez jól esett - mosolygott elégedetten Yuuka, mikor a kukorica már leülepedett a gyomrában. - Csak tudjak majd rendesen ebédelni tőle. Itt gondolom nem szokás meghagyni az ételt, főleg hogy én adom le a rendelést.
- Hát... nem igazán - ismerte el Hayate. - De azért nem tuszkolják beléd, ha véletlenül nem tudod megenni, ne aggódj. De még van egy kis időnk, addig csak kezd vele valamit a gyomrod. Szerencsére nem ettük magunkat annyira tele.

- Nem vártam sokat, én is csak nemrég keltem fel... - vallotta be megszeppenten Hiroshi. - De... de hiszen nem szegted meg az ígéreted... Nem ebédről volt szó? Vagy... vagy én emlékszek rosszul? Ha igen, akkor bocsi, mert akkor én is elaludtam... Bár az is lehet, hogy kölcsönösen félreértettük egymást - mosolyodott el kissé zavartan.

Emiko igyekezett magáhoztérni Yuuka szavaira.
- Há, és mindjárt ebédidő, tényleg! Nem gondoltam volna, hogy valaha ennyire fel fog dobni az evés ötlete... Főleg, ha nem én főzök - vigyorgott. - Mert jó dolog a pasik arcát figyelni, hogy ha csak grimasszal mernek is kritizálni azonnal leteremthessem őket, de... Na, ez más most egy kicsit. Totál fel vagyok itt pörögve, hihetetlen... Annyira... nem is tudom... életvidámabbnak érzem magam. Eddig fel sem tűnt, hogy nem vagyok eléggé az...

- Oh, csak arról? - kérdezett vissza zavartan Ayumu. - I... igen? Huhh.. akkor.. akkor tényleg nem - borzasztóan kínosnak érezte a helyzetet. - Ne haragudj, akkor... akkor rosszul emlékeztem, milyen buta vagyok... És ö... izé... akkor most miért vagy itt? - kérdezte tanácstalanul.

Morinaga csendben figyelte Natsukit. Az elhangzottak után egész más szemmel nézett rá, bár ezt semmiképp sem vallotta volna be Naminak. Beteg...? Akár még sajnálat is lehetett az arcán, ahogy a nehezen lélegző lányt szemlélte. Mennyire lehet most komoly...? A lány talán megérezte, hogy figyelik, talán amúgy is ébredezett, s pont észrevette őt, ahogy kinyitotta a szemét. Ki tudja... A lényeg, hogy megrezdült, s feljebb támaszkodott, jelezve, hogy észrevette a látogatóját, vagy talán csak udvariasságból, esteleg kíváncsiság?
- Meddig váratsz még? - kérdezte hidegen a férfi, s Natsuki mellé sétált. A lány kitágult szemekkel figyelte, ahogy leül mellé.
- Én... - motyogta, de azonnal elhallgatott, ahogy a férfi megsimította az arcát. Teljesen leblokkolt, s ahogy az közelebb hajolt, csak halk tiltakozásra futotta.
- Nem jó ötlet, még elkapsz tőlem valamit... Nem kéne...
- Nem fogok - súgta a férfi, és Natsuki rémülten nyögött fel, ahogy Morinaga ajkai a nyakához értek. Ne... ne... ezt ne... - Még így is vonzó vagy... - simította a lány haját. Igyekezett tűrni, igyekezett nem gondolkodni, de képtelen volt nem érezni az érintéseket, és mindtől egytől-egyig a hideg rázta. Hogy lehet, hogy mikor Eizan ér hozzá, azt simogatásnak érzi, ettől meg konkrétan hányingere támad? Nem, ez nem akarja, nem bírja!
Elhúzódott, s hevesen megrázta a fejét.
- Ne csináld!
Morinaga dühödten taszította le a lányt.
- Mi az, hogy ne?! Megegyeztünk! Ne szórakozz velem, Natsuki... - mondta fenyegetően. Ellentmondást nem tűrően hajolt újra a lány fölé, s egyik kezével lefogta a lányt, másikkal pedig már a mellkasán matatott.
- Nem akarom! Kérlek! - fakadt ki, ám szavai rémisztő zihálásba fulladtak. Tudta, hogy nem szabad ezt mondania... Szavak helyett a könnyei kezdtek ömleni.
- Mért viselkedsz úgy, mintha épp meg akarnálak erőszakolni, hm?! - kérdezte mérgesen a férfi. - Te ajánlottad fel ezt! Mért nem tudod tartani a szavadat?! Vagy talán van azóta jobb ötleted? Halljam!
A lány azonban képtelen volt bármit is válaszolni, csak remegve elfordította a fejét, hogy legalább ne lássa, ha már hallania, éreznie, tudnia kell mi történik... Tudnia... Legalább...
- Kérlek... - nyögte. - Legalább... had... had vegyem be a gyógyszerem, én... én tudom, hogy nem tehetek mást, de... Megértem, ha gyűlölsz, de... szükségem van rá... én nem tudok... én képtelen vagyok ezt elviselni... - rettegett a szavai hatásától. - Szeretem Eizant! - ugye nem ezzel ölni meg a fiút, vagy...? Levegőért kapott, de már nem fért hozzá, ahogy a férfi kezei a nyakára kulcsolódtak. Úristen! Tényleg megöli...
- Nem kezelhetsz így engem! - egész közel hajolt a fuldokló lányhoz. - Nem lesz rossz Natsuki, te is tudod... Nem rég még örömmel megtetted volna, te könyörögtél volna... Hol az a híres, merész Natsuki? Látni akarom milyen vagy... Azt mondják jól csinálod... Annak ellenére, amiylen fiatalka vagy még... De van benne gyakorlatod, nem igaz?
- Ne... kérh... - nyögte ki nagy nehezen a lány. Ahogy enyhült a szorítás azonnal menekülni próbált a férfi elől. - Én nem vagyok... Nem vagyok kurva... - zokogta.
- Tényleg? - kérdezte hatalmas meglepetéssel a hangjában a férfi, s durván visszahúzta magához a lányt. - Érdekes... Pedig lefekszel férfiakkal a pénzükért... Te ezt minek neveznéd? Hallgatlak...
- Én... - Natsuki borzasztóan remegett, de még mindig küzdött, hogy lefejtse magáról a férfi kezét. - Csináltm ilyeneket, de... már nem... nem akrok többet... meg akarok változni! Tényleg! Könyörgöm... Engedd meg nekem, engedd...!
- Engedjem meg? - nevetett fel a férfi. - Mért pont most akarsz olyan hirtelen megváltozni, mikor én kerülnék sorra? Ennyivel rosszabb vagyok?
Natsuki ijedten rázta a fejét.
- Nem, egyáltalán nem... Nem vagy... Csak... Csak... Nem miattad... Miattam... Én lettem másmilyen.. Te is... Te is azt mondtad, hogy változtam, hogy látod rajtam... Kérlek, kérlek add meg az esélyt, hogy normálisn élhessek... Tudom... - meg kellett állnia, hogy kapjon elég levegőt. Fullasztotta a sírás, a férfi kezeinek érintése, pedig most csupán a derekánál fogva húzta magához, és nem is szorította oylan erősen... - Tudom, hogy én hibáztam, hogy soha nem szabadott volna belemennem ebbe, hogy... hogy ezt az egész társaságot kerülnöm keleltt volna, de... de... Akkor most nem is ismernélek, és mind ott haltunk volna meg... Így... így megmenthetem a többieket... Kiviszed őket...
- Akkor gondolj erre... - suttogta lágyan. - Értük teszed... Nem akarod? Értük sem? Értük sme vagy hajlandó legalább nyugton maradni? Nem kérem, hogy hozd a formád... Csak feküdj nyugodtan...
Natsuki holtsápadt arccal nézett a férfire. Leengedte a karjait, de még mindig... még mindig undorodott az ötlettől. Eizan... Te jó ég, mire fog gondolni Eizan... Tényleg... jogosan fogja azt mondani, hogy egy ribanc... a legrosszabbfajta... Mért kell... mért kell pont Eizannak szenvednie emiatt? Ő... hitt benne... hitt benne... elhitte, hogy hűséges lesz...
- Kérlek... - rázta a fejét, de ezen túl semmit sem tett ellene, hogy a férfi újból visszafektesse. - Kérlek, nagyon-nagyon szépen kérlek... - sápadt, mégis forró arcát még mindig kitartóan áztatták a könnyek.

Bár csak tegnap volt, Eizan mégis kínzóan hosszúnak érzett minden azóta eltelt percet. Komoran meredt maga elé, miközben nagy nehezen összeszedte a gondolatait.
- Mindenképpen kettőnkről akart kérdezni, de azt hiszem, nem kapta meg tőlem a kívánt válaszokat... - húzta el a száját a kérdésekre gondolva. - Miért is válaszoltam volna a beteges kérdezősködésére...! De ha akkor mégis beszéltem volna, történt volna bármi is másként? Nem hiszem. Ugyanúgy eljátszotta volna, hogy fölhívja Natsukit is... Ezután őt is vallatásra fogta, bár tőle inkább arról "érdeklődött", hogy... hogy hogyan szándékozunk megtéríteni az utazás költségeit. Gyűlölöm a lelki terrort... - ökölbe szorult a keze a gondolatra, hogy már nem lépett akkor. Az nem kifogás, hogy nem tudott rendesen gondolkodni...! - Azután... azután Natsuki elküldött... A francba is, nem szabadott volna akkor eljönnöm! Nem szabadott volna magára hagynom...! - kétségbeesetten túrt bele a hajába, miközben próbálta lenyugtatni magát.
- Meg akartam ölni... - szólalt meg ismét, ezúttal jóval halkabban. - A vérét akartam. És tudod mit, Nami? Majdnem tényleg megtettem, nem kellett volna sok hozzá... - elgondolkodva nézegette a csuklói körüli karpereceket. - Még a következményeket is kész voltam vállalni, de... de utána attól tartottam, hogy azok nem csak rajtam ütköznének ki, hanem mindenkin a csapatból. És én... nem tudom... Még mindig nem értem, hogy tudtam csak úgy kisétálni…
Hátrébb dőlt a székén és sietve az órájára nézett. Még az idő is ellene van… De addig most már nem megy vissza, amíg ezt el nem intézte!
- Ezután téged kezdtelek keresni – folytatta. – Ki akartalak kérdezni Morinaga minden gyengepontjáról, bármiről, amit felhasználhatok ellene. Viszont rájöttem, hogy már így is túl sokat vártam, nem halogathatom tovább, már csak Natsuki miatt sem.
Ismét ellenőrizte az óráját és felszisszent.
- A francba, kicsit több mint fél órám maradt, sietnem kell… Furcsa, hogy pont akkor kerültél elő, mikor épp hozzá készülök. Csak remélni tudom, hogy még nem késtem el végleg.

- Hát... csak mert... - valamiért Hiroshi is egyre zavartabbnak érezte magát. Hihetetlen, hogy ez a lány mi mindent tud kihozni belőle. Komolyan, Ichiro röhögne, ha látná, hogy viselkedik a közelében... Mintha a zavara rá is átjönne, vagy valami. - Mert nem emlékeztem rá, hány órát is beszéltünk meg... - ismerte be végül.

Hayate elmosolyodott. Életvidám...? Ő mikor mondhatta ezt el magáról? Egyáltalán volt valaha ilyen? Vagy ez olyasmi, amit csak érezni akar. Hogy mégis milyen másként, színesebben látni a dolgokat... Bár mostanában azért már érezte a változást, nem is kicsit. Bizonyára a többiek, és nem utolsó sorban Emiko jóvoltából.
Mosolyával próbálta leplezni arcának rándulását. Még jó, hogy ebéd előtt visszamennek a szobáikhoz, mert legalább be tud venni rá valamit. Valamit, ami gyorsan hat... Ettől a kis mozgástól ugye nem lesz izomláza holnapra? Ne már, annyira azért nem esett ki az edzésből! Legfeljebb csak sajogni fognak a tagjai, és az nem feltétlenül ugyanaz.
- A változatosság gyönyörködtet... - jegyezte meg halkan, és magában átírta a változatosság szót változásra. Ez valahogy most jobban illett hozzá. - Gondolom részben ennek is betudható. Bár gyanítom, hogy azért ez sem igaz minden esetben.

- Hát akkor... Tényleg nagyon álmosak voltunk már tegnap este... - igazgatta zavartan a ruháját Ayumu. - A lényeg, hogy senki se haragszik akkor senkire... Akkor beszéljük meg most, mikor legyen ebéd? És hol találkozzunk?

- Igen... - hagyta rá Emiko. - Valami olyasmi...
Vajon tényleg az újdonságok dobják fel ennyire, vagy...? Ilyesmit érezhetett Sen is, mikor elment tőlük? De ha... ennyire nyomasztó az, amit csinálnak... biztos, hogy jó? Ért egyáltalán valamit a harcuk? Vagy csak a saját életüket keserítették meg?

Nami keze is görcsösen ökölbe szorult az asztal alatt, ahogy hallgatta a fiú szavait. Sejtette, hogy Morinaga valami ilyesmit csinál, de...
- Hozzá készülsz? - ismételte csendesen, aztán komolyan bólintott. - Rendben, én is oda tartok. Ketten mégiscsak erősebbek vagyunk. Na jó, figyelj Eizan. Akkor megpróbálom tömören. Natsuki most nála van fenn, szóval... Duplán vigyáznunk kell, akármit is csinálunk. Ráadásul... - az ajkába harapott. Oké, hogy mondja, hogy ne ijessze meg nagyon? Vett egy mély levegőt. - Már... korábban is próbáltalak figyelmeztetni rá, hogy Natsu... nem egy egyszerű eset. Ezt... nem tudhattad, mert rég volt, de... Natsukinak korábban volt egy elég komoly betegsége, és azt hiszem a szigeten jött elő újra. Vagy talán... talán soha nem is múlt el igazán, végülis az ilyesmi nem tud teljesen elmúlni... - Eizanra pillantott, s sietett folytatni, mielőtt közbekérdez. - A lényeg - nyomatékosította -, hogy Natsu nem egészen... nem egészen úgy látja a dolgokat, mint mi... ő... nagyon könnyen bepánikol és... gondol olyan dolgokat, amiknek az ég világon nincsen semmi realitásalapja. Magyarul Morinaga tökéletesen ki tudja készíteni, a legkisebb erőfeszítés nélkül. És... hát... sikerült is neki... Én azt hittem, ...ha elmondom Morinagának, hogy mi van Natsukival, akkor talán majd bűntudata lesz, és leszáll róla, de... egy kicsit sem érdekelte. Nem is hajlandó felfogni... Azt hiszem, ezért jobb is, hogy ketten megyünk, mert ha Natsu jelenleg magánál van, akkor... valamelyikőnknek le kell nyugtatnia, míg a másik Morinagával beszél...
Aggódva pillantott Eizanra.
- Furcsa lesz... - próbálta óvatosan figyelmeztetni a fiút. - Natsuki most... nagyon... másmilyen... Oké? Ilyennek nem láthattad se a szigeten, se korábban. Csak... készülj fel... Ha úgy vesszük egy kicsit már tényleg elkéstünk. De azért remélem... - idegesen harapdálta a szája szélét - remélem nem végleg.
Tényleg jól rázúdította a fiúra. Fogalmazhatott volna finomabban is, mert ha eddig nem akarta még épp eléggé kicsinálni Morinagát, most majd gondolkodás nélkül... De mit ért volna vele, ha árnyal? Pár perc múlva úgyis meglátja Natsukit és... akkor biztosan ki fog akadni.
- Ne hibáztasd magad, oké? Bármit is mondd Morinaga, erről nem te tehetsz. Szólnom kellett volna korábban, csak... Féltem, hogy Natsuki rosszul fog reagálni... Ilyen szempontból elég kiszámíthatatlan. Már csak azért is, mert nem hajlandó beismerni, hogy baja van... Nem tudom... nem tudom, hogy fog reagálni, ha rájön, hogy tudod...
Idegesen kapargatta a kézfejét. Kaorinak is, hogy bizonygatta, hogy ez csak megfázás... Most pedig sokkal komolyabb az egész helyzet. Ugye nem úgy működik ez a dolog, hogy arányosan nőnek a szituáció súlyosságával Natsuki tünetei is? Az viszont elég valószínű, hogy amíg van realitásalapja a képzelgéseinek, nem fogják egykönnyen kiverni a fejéből... És biztos nem egészséges hosszútávon magas lázzal feküdni... Ráadásul... Azt mondta Morinaga, hogy nyugtatókat vett be... Hát ez a másik... Az még egy dolog, hogy ágynak esett, de az, hogy olyanokat csinál, amiről a vak is láthatja, hogy veszélyes és... és...
Körme még mélyebben a kezébe vájt.
- Induljunk... - kelt fel inkább. - Majd odamenet még kérdezel, ha akarsz.

- Nem is tudom... valamelyik lépcsőnél? De akár idáig is el tudok jönni, nem vagy olyan vészesen messze - ajánlotta fel Hiroshi. - Öhm... ez amúgy hasonlóan kötött időben zajlik, mint a vacsora?

- Javasolhatom, hogy lassan húzódjunk vissza a szobáinkhoz? - kérdezte Hayate. - Csak mert én még zuhanyozni is szeretnék előtte.
"Meg persze megnézni, milyen nyomokat hagyott rajtam ez a kis meccs."
- Ó, oké... - bólintott rá Yuuka, és leküzdötte a kísértését, hogy a tegnapihoz hasonlóan a korláthoz lépett.

- Igen, - bólintott Ayumu - eléggé. Déltől legkésőbb kettőig van nyitva. Akkor... találkozzunk nálam? Délben? Elvileg most egykor kezdünk, úgyhogy kapunk rendes kajaszünetet, viszont utána hajnalig meló. Húzós lesz a mai nap. Valamikor még el kell szaladnom megnézni a beosztást is, nem emlékszem, holnap hogy leszünk...

Eizan üres tekintettel figyelte, amint Nami már fel is áll az asztaltól. Próbálta megemészteni a hirtelen kapott hatalmas adagnyi információt, de kissé nehézkesen birkózott meg vele. Natsuki ennyire beteg...? Miért nem mondta el neki korábban? Legalább megpróbálhatott volna tenni ellene és talán alapból másként reagált volna a dolgokra. Jobban kellett volna figyelnie! Hiába mondta Nami, hogy ne hibáztassa magát, mégis egyre jobban őrlődött.
Akkor hát mégis elkezdtek elfajulni a dolgok. Máris elkésett?! Bár ha azt nézzük, már majdnem egy napot elvesztegetett. Egy egész napot! És ezek után ne hibáztassa magát?! És ha eközben Natsuki állapota rosszabbodott? Igaz, hogy nem tudhatta, de akkor is, legalább sejthetett volna valamit!
A gondolatok egyre csak kavarodtak a fejében, ahogy ő is felállt és sietős léptekkel csatlakozott Nami mellé. Már most félt tőle, hogy milyen állapotban fogja viszontlátni Natsukit. Nami azt mondta, most egy teljesen új oldaláról ismerheti meg és enyhén érzékeltette, hogy talán nem fog tetszeni, amit lát. Nem érdekli, bármi is lesz, már nem hagyja cserben! Mondjon vagy tegyen akármit a lány, még akár a szitkozódást is elviseli a részéről, de akkor is kimenti ebből a helyzetből. Muszáj lesz. Muszáj, mert különben ahogy mindketten mondták, végleg elkéshetnek.
- Nami... - szólalt meg egy idő után, mikor már úgy-ahogy megemésztette a dolgot és megfogadta, hogy ezentúl jóval óvatosabb lesz. Ki kell javítani egy akár végzetes hibát. - Mit akarsz tenni? Mert én eredetileg nem azért indultam el, hogy leszámoljak Morinagával. Bár ha tényleg így gondolnám, akkor nem hoztam volna el a karmokat. Ha kell, erőszakos eszközökkel is, de rá akartam venni, hogy én törleszthessem le az adósságot. Nem érdekel, mennyi ideig tart, de megadom neki a pénzt, kamatostul mindenestül. Így átvállalnám mindenki felelősségét és nem Natsukinak kéne... Legalábbis egészen eddig így gondoltam, de amiket az előbb mondtál... Ha nem hagy rá más utat, én... most már egyszerűen csak ki akarom csinálni.

- Persze, azért még van időnk. És van is még egy kis programom... - jegyezte meg csak úgy, s kicsit lemaradt, hogy bevárja Yuukát.
- Van kedved kicsit átjönni a szobámba? - érdeklődött halkabban. - Szeretnék megkérdezni egy-két dolgot... - egy kicsit el is pirult, de igyekezett leplezni.