10. fejezet - Mert még mindig tudunk mit írni

- Pontosan - bólintott Ayumu. - Ez a csúcsidő. Napközben csak lézengenek, az étkezések alatt szinte senki sincs... Hajnalban megint fogyni kezdenek... De így tíz-két óra felé elég sokan szoktak lenni. Esetleg a nagyobb színházi előadások alatt vannak kevesebben. Például a kapitányi vacsora napján. Vagy, ha valami különleges napot tartanak a kaszinóban - mesélte míg a fiú újabb koktélokat kevert. Még jó, hogy ma délután is voltak, nem kell végigvinniük a csúcsidőt. Alig két óra, inkább másfél, és szabadok.

- Az tény, hogy jóval nagyobb a forgalom, mint amihez hozzá vagyok szokva - bólintott Hiroshi. Hát igen, a semminél nem nehezebb többet produkálni...
Lassan azt is kezdte érezni, hogy fárad. Hiába, nem szokott azért hozzá az ilyen hajtáshoz! De már nincs sok hátra, utána végre pihenhet egy kicsit. Végre... Nem mintha amúgy nem élvezné, de azért egy kezdőnek nem a legkönnyebb meló.

Natsuki nehezen hitte el, hogy feltűnésmentesen eljutott idáig. Még jó, hogy hajnal van, most már senki sem mászkál erre... A lépcső felé aggódott kicsit, de itt még lámpa sem égett közvetlenül közel. A sötétben tapogatózva keresgélt. Nem igazán mert volna lámpát kapcsolni, de így is megtalálja, ami neki kell... És mikor észreveszik, ha észreveszik egyáltalán, hogy eltűnt valami, akkor se fognak rájönni, hogy ő volt. Amint megtalálta, amit keresett futva tért vissza szobájához. Benn lihegve dőlt le, pár percre, s csak aztán vett be egy újabb gyógyszert. Viszont tudta, most sokkal óvatosabbnak kell lennie, úgyhogy nekiállt darabokra szedni a vacsoráról félretett nejlonfóliát. Két-hármasával csomagolta bele a tablettákat, s nekiállt a kabin lekülönbözőbb szegleteiben elrejteni őket. Hajnali három... reggel pedig itt lesz Morinaga... mennyire reggel?
Jobb ha most már elalszik... Így könnyebb is lesz, mindjárt hat... Igaz? Vagy be kéne vennie még egyet, biztos, ami biztos?

Midori valószínűleg életcéljául tűzte ki, hogy a legfittebb matrózokat is ő keltse, merthogy napfeltekor már a tatnál támasztotta a korlátot, és még csak nem is kapkodott sem az öltözéssel, sem a mosakodással. Álmodozva figyelte a színkavalkádot. Azt hitte volna egy napfelkelte, ugyanúgy napfelkelte mindenhol, azonban... Ennyi színt még soha életében nem látott. Nem tudta a nevüket, de biztos volt benne, hogy még soha nem találkozott velük. Valamiért idekinn több volt belőlük... Egyszerűen több? Otthon miért nincsenek ezek a színek? Betiltotta őket is a kormány?

- Jesszus, fiú, te még itt vagy?!
Eizan most már némileg fáradtan nézett fel a fölé tornyosuló férfira.
- Igen, uram...
- Te jó ég, hát senki nem szólt, hogy menj?
- De. De igen, szóltak...
- És az sem zavar, hogy reggel korán kezdesz?
- Nem.
- Akárhogy is, de most végeztél!
- De én...
- Nem, már egyszerűen nem érdekel! Mégis mit kezdjünk veled, ha a fejedből sem látsz ki? Irány a kabinod! Ez a felettesedtől származó közvetlen parancs, nem mondhatsz nemet!
- Értem, uram... - sóhajtott Eizan, és végre a szobája felé vette az irányt. Lehet, hogy kicsit mégis túlzásba vitte? Na és? Dolgoznia kell, muszáj... Muszáj...
A férfi fejcsóválva nézett a fiatal fiú után. Ebbe meg mi ütött? Ennyire nem lehet megszállott valaki...! Jobban kell rá figyelnie, mert a végén még baj lesz. Egy álmos munkaerő nem jó munkaerő. Többé nem hagyja túlórázni, ennyit legalábbis biztos nem!

Emiko egész frissen ébredt, legalább ennyi előnye volt a korai lefekvésnek. Csinált magának egy leginkább csak tejből álló cappuccinot, s komótosan kiült vele a nappaliba. Oké, legyen akármi is több estét nem veszteget el. Igenis kíváncsi erre a hajóra! Kíváncsi rá miylen műsorok vannak, el akar látogatni az egyik bárba is, bár valószínű csak alkoholmentes koktélt kérhet, de sebaj...

Eizan alig állt már a lábán, mire a kabinjához ért. Még a cipőjét sem rúgta le, egyszerűen csak rádőlt az ágyra. Teljesen tönkreteszi magát így. Megéri...? Igen, ha sikerül elérnie, amit akar, akkor megéri. De nem lehet, hogy meg sem próbálja.
Erőtlenül halászta elő mobiltelefonját, hogy beállítsa az ébresztőt. Pár óra alvás... azért több, mint a semmi. Azért a biztonság kedvéért állít négy ébresztőt, hátha nehezen akarna magához térni...

Hayate már egy ideje félálomban feküdt, mikor halk motoszkálást hallott a szobáján kívülről. Talán pont ez térítette teljesen magához Máris felkeltek a lányok? Rendben, mindjárt kimegy ő is, csak... kicsit összeszedi magát.

Nobu hiába beszélgetet késő estig Shinjivel egész korán ébredt. Felöltözött, s elindult valami reggeli után nézni. Meglepetésére Midorit találta magányosan egy asztalnál, oda is ült hát a lány mellé. Shinjin kívül amúgy sem látott msát, mióta a hajón van. A lány persze lelkes csacsogással fogadta, s Nobu örömmel hallgatta, főleg, amikor Namira terelődött a szó. A lány jól van, jól érzi magát, és ha úgy tartja kedve bármikor átruccanhat Midorihoz. Akkor minden rendben van.

Hayate egész gyorsan szalonképes állapotba hozta magát, de kicsit meglepődött, mikor csak Emikot találta odakint. Ezek szerint Yuuka mégsem kelt fel...
- Jó reggelt! - köszöntötte a lányt. - Ismét korán talpon vagy?

- Persze - mosolygott rá a lány. - Kávét, teát? (Forró vizet? Kac-kac...) Hogy aludtál? - kérdezte miközben az asztalra tette a csészéjét, s várakozón felkelt a kanapéról.

- Inkább csak teát, köszönöm - biccentett Hayate. - Nem nagyon iszok koffeint. De azért előbb idd meg a sajátodat - mosolygott vissza a lányra.
- Egész kényelmes ez a szoba, nem nagyon vagyok hozzászokva az ilyen ágyakhoz - felelte a második kérdésre. - De azért meglepően jól aludtam. És te? - kicsit félve tette fel a kérdést, miközben Emikot figyelte.

Kenta az ébresztőjére kelt fel. Munka-munka... Hát jó, akkor kelni kell, ez van. Aztán várja egész nap Midori hívását, mi? Na szép... Ennyit arról, hogy ellenzi az ötletet. Mióta is változott meg a véleménye? Na jó, nem vagy te ilyen perverz... Nem mindig... De most igen.

- Az a teában is van - csóválta a fejét a lány, miközben eltűnt a konyhában. - Méghozzá, fogadok, több, mint az én cappuccinomban. Amúgy meg nem hűl ki, míg ezzel végzek, és nem olyan jó egyedül iszogatni... Egyébként jól aludtam - tette aztán hozzá. Visszasétált a fiú látóterébe, s megtámasztotta a falat.
- Végülis nem ma történt, már hozzászoktam a gondolathoz, nem? Sejthettem volna, hogy ez a szemétláda előhozakodik vele. Csak Yuukát sajnálom, hogy így lesokkolta - csóválta a fejét. - Beszélnem kéne vele, hogy ne aggódjon... Mondtál neki valamit tegnap? - érdeklődött.

Kazushige is hamarosan feltámadt. Mikor arcmosás után a tükörbe nézett, valami megváltozott a tekintetén. Egy egészen kicsit, de azért mégis látható volt. Némileg több önbizalom csillogott a szemeiben, mint az elmúlt napok során bármikor. Végignézett sérült kezének, és egyre kevésbé érezte azt zavarónak. Főleg nem most. Ez a munka szinte csak neki lett kitalálva! Bátorítóan bólintott egyet tükörképének. Hmm, még egy gyors frissítő zuhany is belefér az idejébe.

Nami még fel sem öltözött, máris telefonált Midori szobájába. Választ nem kapott, s csak ekkor jutott eszébe, hogy kora reggeli ébresztőkkel nem fogja egyhamar elnyerni a kapitány szimpátiáját. Sietve felöltözött, s úgy gondolta inkább meglátogatja a szobát, bár... most már körülbelül mindegy... És így le is bukik, hogy ő volt... Na mindegy... Viseli a következményét, de Midori ígért valamit, és reggel van...

- Igen van, de azért mégis egészségesebb, mint egy kávé - kötözködött azért még kicsit Hayate. - És az íze is jobb.
Mikor Emiko megállt nem messze tőle, némi megkönnyebbüléssel nézett a lányra. Remélte, hogy tényleg igazat mond...
- Igazából... végül semmit - felelte. - Akartam, de utána mégsem tettem. Szóval csak jó éjt kívántunk egymásnak és mi is elmentünk aludni. Pedig gondolom, hogy kérdezni akart volna, de nem mert. Meg amúgy sem olyan. Csak annyit láttam rajta, hogy aggódik...

Shouri nagy nehezen lehelt életet magába. Máris fel kell kelni? Jaj már, semmi kedve oda visszamenni! Azok közé... Bár talán tényleg meg kéne kicsit nevelni őket, nem ártana. Sőt, kifejezetten jót tenne nekik. Elégedetten vigyorodott el. Lehet, hogy mégis jó lesz ez a nap? Vagy legalábbis jobb, mint a tegnapi.
Már csak azt remélte, hogy a gyerekek kevésbé aktívak így reggel. Hamarosan rá kellett jönnie, hogy nem kicsit tévedett.

- Akkor majd bíztatom, hogy kérdezzen - bólintott komolyan Emiko. - Ha már így alakult, nem hagyhatom szegényt kétségek között. Oh... - perdült egyet, aztán nemsoká újra megjelent. - Tessék, gyorstea!
Ő maga is visszacsüccsent a helyére.
- Én akkoris szeretem a krémes dolgokat - jegyezte meg duzzogva. Hayatére pillantott, s maga sem tudta miért, de kissé zavarbajött. Na most ez...? Remek, most már ok se kell hozzá...

- Köszi - ült le Emiko mellé Hayate, majd el is mosolyodott a lány megjegyzésén. - Nem is tiltottam meg, hogy cappucinot igyál. Pusztán kifejtettem az álláspontodat, ahogy te is. De azért lehet, hogy később megkóstolom. Ha te mondod, akkor biztosan jó. Egyelőre viszont maradok a jól bevált teámnál.

Daisuke kelletlenül nyitotta ki a szemét. Ó, remek... Egy újabb mosogatással teli napra virradtunk! Vajon ha még most korán lemegyek... talán... Megpróbáljam? Oké, végül is... Legfeljebb leteremtenek. Vagy látják a lelkesedésemet!

Nami halkan koppintott Midoriék ajtaján. A lány szinte azonnal nyitott ajtót.
- Ó, reggelt! Épp most fejeztem be a regellit, képzeld együtt ettem Nobuval!
- Igen? Nekem is el kellett volna mennem... - húzta el a száját csalódottan.
Midori bizonytalanul nézett a lányra.
- 7265-ös szoba. Nami, miért nem...?
- Ne kezd te is, jó?! Elég, hogy Shinji is folyton ezzel fáraszt.
- Nem én kezdem, és nem is ő. Látni akarod. Beszélj vele! Folyton csak róla beszélsz...
- Sajnálom, le fogok szokni róla...
Midori megrántotta a vállát.
- Attól még rá gondolsz...
- Jó, most nem ezért jöttem! Azt mondtad, ránézünk Natsura!
- Én. Nem ünk. És még korán van. Nem kéne felébresztenem, nem igaz?
Úgy tűnt Nami nem ért egyet.
- És ha baj van?! Mihamarabb kéne tudni, hogy... hogy mégis, hogy van ez most... Legalább, nem tudom, a kollégáival beszélj!
Midori halkan felsóhajtott.
- Ők most vagy alszanak, vagy már dolgoznak...
- Kérlek, Midori...
A lány megadóan bólintott.
- Ránézek, ha ébren van, ébren van, ha nem várnod kell - csóválta a fejét. - Nem fogok addig dörömbölni, míg felébresztem.
- Rendben!
- Komolyan mondom...
- Oké, értem. Csak megőrülök a várakozásban... Te nem ismered Natsut!
Midori megint megcsóválta a fejét. Mégis mit nem ismer benne?

Eizan a harmadik ébresztőre tért valamennyire magához. A francba... Mégiscsak kevés volt ez a pár óra alvás. De legalább hullafáradtan még álmodni sincs ideje és álmatlanul hánykolódni sem fog. Mégiscsak van előnye a túlórázásnak. De most valahogy életet kellene vernie magába. Muszáj lesz... Kezdetnek például megteszi egy jó hideg zuhany, utána kéne inni egy kis kávét. Az valamennyit csak segít majd. Nem látszódhat rajta, hogy fáradt, mert a végén még felküldik.

- Kíváncsi lennék mi van Natsukival - szólalt meg hirtelen Emiko. - Végülis nem tagadta tegnap, hogy tóla volt szó. Szerinted, csak a mérgét töltötte ki rajtunk? Nem mintha nem nézném ki Morinagából, hogy mindig ilyen paraszt...

Mivel a tegnapi napot szinte végig a szobájában töltötte, Nobu most látott neki felfedezni a hajót. Nem akarta egy délelőtt alatt minden szegletét bejárni, csak valamennyit, amit még a lába kényelmesen elbír. Mégiscsak bánná, ha msot kihagyná, hiszen valószínűleg nem fog többé ilyenen utazni.

- Nem tűnt túl elégedettnek, az tény... - csóválta a fejét Hayate. - De attól függetlenül közel sem biztos, hogy legközelebb jobb lesz a hangulat, főleg ha rajta múlik. Natsuki meg... mennyi az esélye, hogy csak tengeri beteg? Várj csak... - szeme hirtelen megakadt az résnyire nyitva hagyott erkélyajtón. - Te nyitottad ki azt az ajtót? - nézett kérdőn Emikora.
Igazából meg sem várta a választ. Teáját lerakta az asztalra, majd óvatosan közelebb osont a mondott ajtóhoz. Gyanakodva lesett ki rajta, de utána szinte rögtön elkerekedett a szeme.
- Yuuka? - értetlenül nézett az egyik napozóágyon alvó lányra. - Idekint aludt? Annyira azért nincs meleg...!
A következő pillanatban már kint is állt az erkélyen.
- Yuuka... - keltegette a lányt. - Hahó, Yuuka!
- Hmm...?
Kissé megkönnyebbült, mikor Yuuka végre kinyitotta a szemét. A lány felemelte fejét és értetlenül nézett körbe.
- Elaludtam...? - kérdezte halkan.
- Úgy tűnik - csóválta a fejét Hayate. - De mégis mit kerestél idekint?
- Én... csak kijöttem este - felelte a lány.
- Az a köntös azért nem sokat véd. Gyere inkább be, még megfázol idekint. És azután hogy számolok be Benawinak, hmm?
- Bocsánat... - sütötte le a szemeit Yuuka.
Hayate megenyhülve felsóhajtott.
- Nincs semmi baj, csak gyere be.

- Te kinn aludtál? - sietett oda Emiko is. - Te jó ég! Yuuka! Ez nem igaz! - aggódva fogta meg a lány kezét. - Jég hideg, jajj istenem... - megcsóválta a fejét, s behúzta a lányt a szobába. Ellent mondást nem tűrően leültette a kanapéra és sietve ráterített egy pokrócot.
- Csinálok gyorsan neked is egy teát! Hogy lehetsz ilyen butuska?

- Én csak... én nem akartam... - kezdte szemlesütve Yuuka, de szinte elcsuklott a hangja. Most miatta aggódik mindenki... De ő tényleg nem akarta...! - Csak szép volt odakint az este, és észre sem vettem, hogy elaludtam... A hideget is csak akkor éreztem meg, mikor felkeltettetek... Bocsánat, én tényleg nem...
Némi bűntudattal fúrta arcát a puha és meleg takaróba. Igaza van Hayatének, mit szólna ehhez Benawi? Hát biztos nem dicsérné meg...
Hayate fejcsóválva figyelte a lányt. Szegény most jól megszeppent. Ugye nem lesz ettől baja? Még csak egy megfázás hiányozna most, így sem épült még fel teljesen.
Tekintetét Yuukán tartotta, mintha attól félne, hogy bármelyik pillanatban bekövetkezik a baj. Közben ki-kilesett Emikora is.
Hát így vigyáz a lányokra? Ezt ígérte? Mostantól jobban oda kell figyelnie, bár nem valószínű, hogy Yuuka máskor is kint szeretne aludni, de még bármi megtörténhet. Sajnos...

- Tessék - csüccsent le Yuuka mellé, s átnyújtotta a teát. - Én is jól vigyázok a kishúgomra... - csóválta a fejét, s megsimogatta a lány vállát. - Biztos, jól vagy?

Yuuka csak bólintott, de látszott rajta, hogy már nem nagyon akar kibújni a meleg takaró alól, ha egyszer már bekerült alá. Nem érdekelte, milyen forró is a tea. Kezei közé fogta és hagyta, hogy még az is melegítse.
Hogy tudott így elaludni...? Tényleg nem érezte a hideget. Lehet, hogy a tegnap esti enyhe fejfájása is közrejátszott? Lehet... De többet ilyet nem játszik, az biztos. Mert ez nagyon nem játék...
- Köszönöm... - préselte ki magából. - Kérlek... kérlek ne mondjátok majd el Benawinak... Nem akartam problémát okozni, de valahogy mindig összejön...

Midori kissé csalódottan indult visszafelé. Azért ő is jobban megnyugodott volna, ha már most tud beszélni Natsukival, de ha tényleg beteg, akkor nem fogja reggel hétkor felkelteni...

Shouri viszonylag hamar végzett a reggelivel, bár így utólag már eléggé bánta, hogy nem húzta még kicsit az időt. Miért is jött egyből ide...?!
Elhúzta a száját az előtte elterülő csatatérre pillantva. Gyerekek... Szörnyű teremtmények... Még takarítani sem tudnak maguk után, ehh. Talán jobb lett volna tegnap este befejezni, akkor most nem kellene ezzel kezdenie a napot. Csodás... Ám addig is gondolkodhat az új szabályrendszer megvalósításán.

- Nem az a gond, hogy problémát okoznál, vagy ilyesmi... Csak féltünk téged... - bizonytalanul nézett Hayatéra. - Jobban oda kéne figyelned magadra. Tudod, szép dolog ha valaki mindent megtesz, hogy ne csináljon rosszat a másiknak, de... néha, tudod... tudod, hogy is mondjam... nem kell túl óvatosnak lenni. Ha kicsit jobban odafigyelsz magadra, akkor az mindenkinek jobb. Meg vagyok áldva veletek, komolyan... Olyan furcsák vagytok néha mind a ketten... - csóválta a fejét. - Gondolom meglepett, amit tegnap Morinaga mondott rólam. Elég régen történt már, szóval... nem kell féltened engem, rendben? Kérdezz csak nyugodtan, biztos vagyok benne, hogy szeretnél... Nem bántasz meg vele.

Daisuke kíváncsian lesett be az ajtón. Mennyi az esélye, hogy nincs itt senki? Ehh, semennyi... Hát persze, hisz valakinek a reggelit is meg kell csinálnia. Bár nincs akkora mozgás, mint tegnap este, de azért ez sem semmi. Itt úgy látszik, sosincs nyugalom. Ó, mi az az egyedül hagyott fazék ott? Jajj ne, ki hagyhatta ezt itt? Még a végén odaég, az pedig nagyon sajnálatos lenne...

Yuuka lassan bólintott, és fejében újra felbukkantak Morinaga tegnapi szavai. Bár akkor tényleg nem egy kérdés merült fel benne, de most, hogy nyíltan fel is tehette őket és ezt maga Emiko ajánlotta fel, hirtelen nem is tudta, hogy fogjon hozzá. Az elsőt, ami eszébe jutott mégsem merte feltenni, talán mert tartott is a választól. Nem volt biztos benne, tényleg tudni akarja-e, hogy Morinaga honnan tud Emiko múltjáról. Gyanította, hogy talán a férfinak is köze lehetett a történtekhez, de nem akart részleteket tudni. Akkor nem biztos, hogy ezek után is egy asztalhoz tudna ülni vele.
- Biztos...? - kérdezte azért, majd nagy levegőt vett. Tudni akarta, hogy Emikonak mikor kellett mindezzel megbirkóznia. - Hány éves voltál... akkor? És a papád... neki is köze volt a felkeléshez?
Hayate végre maga is leült és ismét magához vette teáját. Még hogy furcsák, mi? Meg ez a "meg vagyok áldva veletek"... Ez most ironikus volt vajon vagy egyfajta dorgálás? Jó, az nyilvánvaló, hogy ironikus, de tényleg így gondolja...?

Bár tudta, hogy Nobu már nem lehet ott, Nami azért az önkiszolgáló étterem felé vette az irányt. Kényelmesen megreggelizett, igazából húzni akarta az időt, hogy hamarabb legyen délelőtt. Miért nem mehet ő Natsukihoz? Több száz dolgozó lehet, nem szúrnák ki őt, ha lemegy? És ha igen? Mit csinálnak vele? Egy dolgozót kirúgnak, ha az utastérbe megy, és? Vele meg bírságot fizettetnek vagy mi? Erősen valószínűtlen... Evés után csak tengett-lengett a hajón, aztán végül az egyik nyugalmasabb helyiségben ült le egy kényelmes fotelba, és a kirakott újságok közül kezdte el az egyiket lapozgatni. Angol nyelvű volt, ritkán találkozott ilyenekkel. Vajon vannak benne hírek a... világról? Ami rajtuk kívül van, amiről eddig nem sokat hallhattak? És vajon ott kinn írnak róluk? Milyen szemmel nézhetnek rájuk?

Emiko bólintott. Persze, hogy biztos. Nem ajánlotta volna fel, ha nem készül fel rá lelkileg.
- Öt - felelte, s próbált teljesen tárgyilagos maradni. - Nem is emlékezhetek hát mindenre, és nem is értek mindent. De apa mutatta nekem a bázist. És igen, ők szervezték, mármint ő és a... hú, nem is tudom... anya mindig úgy emlegette őket, hogy apa barátai, de voltaképpen, nem tudom kik voltak ők. De ők is készültek valamire, és később én ezt vettem át, legalábbis, ami a lelkületét illeti. Gondolom nagyobbszabású terveik voltak, mint amit mi valóra tudtunk váltani. De lebuktak. Valahogy. Nem tudok részleteket. Csak annyit, hogy a bázisról viszont nem tudtak, így azt később még használhattuk.

Öt...? Olyan korán? Ő hét volt, majdnem nyolc, mikor az apja... mikor eltűnt az életükből. És Emiko mennyire más, mint ő. Most így őszintén válaszol a kérdéseire, de ő még Benawinak is alig tudott mondani valamit. Lehet, hogy ideje lenne kicsit neki is megnyílni. Akkor könnyebb lenne? Nem tudhatja, semmi sem biztos. Lehet, hogy könnyebb lenne, lehet, hogy semmi sem változna. Talán tényleg jó lenne valakinek végre elmondani...
- Köszönöm... - kortyolt bele a választ fontolgatva a teájába. - Szinte semmit sem tudsz rólam és mégis... mégis elmondasz nekem ilyeneket... Ez olyan... Tényleg köszönöm...

Emiko rámosolygott a lányra.
- Ha már tudsz róla, nem hagyhattam, hogy csak a nyers információval kezdj valamit... magadban... Az úgy... Egyszerűen nem akartam, hogy úgy maradjon. És nem akarom, hogy aggódj miattam.
Yuuka gyorsan lezárta ezt a témát. Vajon csak nem mer többet kérdezni, vagy...? Elég neki ennyi. Mindegy. Ő nem firtatja. Csak ha látja a lányon, hogy bizonytalan.
- Nem vagytok éhesek? - tette fel a kérdést. - Azt hiszem, egy tea mégiscsak kevés reggeli gyanánt...

Hayate igazából csak a sziget után szokott rá a rendszeres reggelizésre és néha azon kapta magát, hogy megköveteli tőle a gyomra. Jaj már, azelőtt bezzeg nem panaszkodott, hogy csak ebédeltem. Ezek szerint ez a szokás már rajtamarad, nincs mit tenni. De mégis, másfél hét alatt így átnevelni a gyomrát!
- Egy keveset azért még eszek mellé, ha már így felvetetted a kérdést - bólintott Hayate. - Yuuka? Neked is enned kéne. A legjobb lenne egy jó forró leves, de nem tudom, van-e így reggel.
- Várj, nekem még... nekem még át is kéne öltöznöm...! - pirult el Yuuka. - Így azért mégsem megyek sehová sem...

- Persze, megvárunk - vigyorgott Emiko. - Azt hiszem, én valami olyasmit fogok reggelizni, amit még nem láttam... Szóval, ha utána az egész délelőttöt a mosdóban tölteném, előre is elnézést... Éljen a felfedezési kedv!

- Akkor előbb nézd meg, hogy más eszik-e olyat, és ha úgy tűnik, túléli, akkor te is megkockáztathatod - javasolta Hayate. - Bár ha tényleg nagy a kockázatvállalási kedved, akkor válassz olyat, amit senki más nem eszik. Ha gondolod, utána még a mosdóig is eltámogatunk. Én személy szerint maradok valami egyszerűbbnél.
Yuuka kezdett magához térni a kis beszélgetést hallva és végre kibújt a takaró alól.
- Akkor gyorsan felöltözök... - még gyorsan felmérte, Emiko milyen ruhát vett fel, hogy tudjon hozzá idomulni.

Eizan sietve telepedett le a személyzeti büfénél, hogy begyűjthessen még egy kis energiát. Közben azon gondolkodott, hol is kell ma kezdenie. Úgyis elmegy megkérdezni, majd elmondják, hol van rá jelenleg szükség. Neki mindegy, csak csináljon valamit.

Ahogy Yuuka elkészült el is indultak. Végül Emiko egyszerű rántottát választott, nem egy hagyományos étel, de azért legalább értette miből készül.

Daisuke kelletlenül húzódott arrébb a fazéktól, mikor már kezdte kicsit feltűnőnek érezni a tevékenységét. De legalább nem bukott le - még... Miért van egy olyan érzése, hogy ez eléggé kockázatos vállalkozás?
A reggeli sürgés-forgást kihasználva kóstolt bele a fazék tartalmába. Ám valamit hiányolt még... Végül mégsem merte kedve szerint ízesíteni, mert tartott tőle, hogy esetleg az eredeti szakács is belerak még egy adag fűszert, és akkor viszont kész kifújt, vége a kajának. Kár, pedig már olyan közel volt hozzá!

Hayate csak valami gyors és könnyűt választott. Nem akarta elkényeztetni a gondját és még mindig aggasztotta az edzéshiány problémája. Talán pár könnyebb gyakorlattal mégis megpróbálkozhatna - mondjuk mikor Emiko nem látja... Ha nem megy, legfeljebb abbahagyja, de muszáj tudnia, hogyan áll most erőnlét terén. Már ha eltekintünk a sérülései nagy részétől, mert azokkal együtt kicsit nehéz lenne összehasonlítani régi teljesítményével. Gyanította, hogy már így is jócskán lelassult, nem kéne még jobban. Másrészről megígérte Emikonak, hogy nem csinál hülyeséget. De... ez végül is nem hülyeség...

Shinji álmosan nyitott ajtót. Ki a fene lehet, aki hajnali nyolckor zavarja?!
- Midori? - pislogott rá nagy szemekkel. - Mi az?
- Namihoz jöttem - közölte az egyszerűen. Úgy tűnt egy cseppet sem zavarta, hogy Shinji nem örül neki. A fiú kómásan lesett hátra.
- Nincs itt - felelte. - Jé...
- Nincs?
- Nincs. Szia...
Midori már csak a csukott ajtónak motyogott egy köszönömöt. Hát... majd akkor megkeresi később...

- Ez nem is lenne rossz, ha nem villával kéne bohóckodni - morogta Emiko. - Tegnap is majd meghaltam a vacsoránál. Csoda, hogy Morinaga nem kötött belém. Mért nem tudnak ezek a nyugatiak, valami emberi evőeszközzel táplálkozni?

Yuuka is megvívta a saját harcát az evőeszközökkel.
- Ismerős... - nyögte a lány. - Nem lehetne a jól bevált módon? Az valahogy kényelmesebb meg jobban a kezemhez áll...
Hayate inkább nem szólt semmit csak lenézett saját, villát tartó kezére. Nem volt oka panaszkodni, de azért ő már nem egyszer gyakorolhatta a hasonló evőeszközök használatát. Inkább csak magában mosolyodott a lányok próbálkozásait látva.

Natsuki legnagyobb ijedtségére arra ébredt, hogy valakik beszélgetnek a szobájában.
- ... jobb lenne, ha felügyelet alatt lenne...
- Ezt értem, de, biztos benne, hogy a saját kabinjába...?
- Ezzel nem magának kell foglalkoznia.
Erőtlenül támaszkodott fel, hogy láthassa a beszélőket.
- Nahát, felébredt? - lépett közelebb egy férfi, az orvos a múlt estéről. Hogy jutott be ide...? Oldalra fordította a fejét. Morinaga... Hát persze...
- Mi történt? - próbált érdeklődni.
- Akármit is csinált, szépen elintézte magát - felelte az orvos. - Ez az úriember viszont volt olyan kedves, és felajánlotta, hogy a gondját viseli míg beteg.
- ... míg beteg vagyok...? - kérdezett vissza értetlenül Natsuki, s a homlokához húzta a kezét. - Én nem hiszem, hogy... - próbált ellenkezni.
- Kisasszony, ön lázas, és a légzése is rendszertelen. Vett be valamilyen gyógyszert?
- Nem - hazudta szemrebbenés nélkül.
- Pedig úgy hallottam az úrtól, hogy nyugtatót talált önnél.
Natsuki bizonytalanul nézett Morinagára. Még nem volt egészen tiszta a kép, nem tudta megállapítani a férfi arckifejezését.
- De elvitte... - mondta végül.
- Vett be belőle azelőtt?
Morinaga már úgy is tudja, nem sok értelme lenne hazudnia.
- I... igen... kettőt...
- Két egész tablettát? Ebből a fajtából? - mutatta fel a dobozt.
- Öh... - Natsuki az ajkába harapott. - Ez nem olyan erős...
- Hát, van rosszabb is, ez igaz. De kisasszony ebből maximum egyet szabadna, azt is kizárólag elalvás előtt, és nem az ön korosztályának szánják. Mégis ki írt fel ilyesmit magának? Ez csak receptre kapható...
Natsuki hallgatott. Mintha bármikor is gondot okozott volna kibeszélnie magát, ha meg akart szerezni valamit...
- Fel tudsz kelni? - szólalt meg végre Morinaga is. Natsuki bólintott, bár valójában egyáltalán nem volt biztos ebben.
- Akkor kint várlak. Öltözz fel, átjössz hozzám!
A lánynak felgyorsult a szívverése. Szavakkal, vagy tettekkel ő maga nem tiltakozhatott, de egyébként az egész szerezete azt tette.
- Re... rendben... - felelte. Morinaga nyomában az orvos is elhagyta a szobát. Natsuki halkan felnyögött. Ezt szépen megcsinálta... Oké, valahogy ki kell találnia, hogy megy fel az emeletre, anélkül, hogy összeesnek. Jelen pillanatban azonban kapaszkodnia kellett, hogy eljusson a ruháiig. Biztos csak a kialvatlanságtól szédül ennyire.