10. fejezet - Mert még mindig tudunk mit írni

Natsuki halk nyögéssel telepedett le a zuhanyzó aljára. Ha valahol hát itt maximálisan tiszta, baktériummentes meg minden... De azért így is fura volt... De megállni akkor sem bír... Hátradőlt a csempének, és csak folyatta magára a kellemesen hűvös vizet.

- Mennem kell.
- Máris? - kérdezte csalódottan Haruka.
- Tudod, ha meglátnak itt, enyhén szólva kivágnak - felelte Shouri.
- De még azt sem mondtad meg, mit csinálsz a hajón.
- Igaz - bólintott a fiú, de nem adta jelét, hogy folytatná.
- És...? - próbálkozott a lány.
- És továbbra sem áll szándékomban elmondani - mosolyodott el a fiú.
- Undok - grimaszolt Haruka. - Mi ez a nagy titok?
- Pont az, titok. A saját lelki épséged érdekében, Haruka, kérlek ne firtasd tovább...

Nemsokára Ayumu is feltűnt, de amint találkozott a tekintete Hiroshiéval, sietve félrekapta a fejét. Miharura sem mert volna ránézni, a harmadikra pedig még kevésbé se. A padlót bámulta, s úgy sétált közelebb, de egy szót se szólt. Nem a testvére...? Akkor... ki? És mért hazudott? Mi ez az egész? És... Akira... Igaza lehet és... tényleg...? Tényleg valami nincs rendben vele? Talán... jobb ha elköszön, s elsiet aludni... Egyáltalán nem volt étvágya sem. Minden, annyira... De miért szivatná?

Hiroshi meglepetten nézett Ayumu felé. Ez most... ez most mi? Miért nem néz rá? Ez most nem olyan, mint mondjuk mikor korábban ránézett és elpirulva félrekapta a tekintetét. Most szándékosan kerüli, de miért?
Összevont szemekkel vetett egy pillantást Miharura. Mit mondott neki, amitől Ayumu így reagált?
Szerencsére volt annyi esze, hogy ne nyújtsa túl hosszúra a Miharu-bámulást.
Miért nem tetszik ez neki...?

- Jól van, akkor menjünk - bólintott Miharu. - Jó éjt! - köszönt el a másik kettőtől bűbájos mosollyal. - Még találkozunk! - ígérte, mire Ayumu idegesen az ajkába harapott.

- Elment...? - kérdezte meglepetten Tatsuya, ahogy közelebb lépett az egyik fotelben ücsörgő Harukához.
- El... - mondta gondolataiba merülve a lány.
- Ó... oké... akkor azt hiszem, megyek és lefekszem. Jó éjt...!
- Jó éjt... - jött a szinte automatikus válasz. Tatsuya egy ideig még figyelte a lányt, majd sóhajtva legyintett és elvonult a szobájába.
Haruka idegesen kopogott az ujjaival a fotel karfáján, és még az ajtó csukódása sem tudta megzavarni.
- Mi a fenét csinálsz ezen a hajón, Shouri drága...? - kérdezte a szobától.

- Jó éjt... - felelte kelletlenül Hiroshi, ahogy szemei újra Ayumura kalandoztak. Valami nincs rendben, de nem valószínű, hogy élvezné, ha most nekiállna kivallatni. Ha akarja, elmondja, de... amúgy csak rá tartozik. Ha megérdemli a bizalmát, talán majd megosztja vele.
- Nem vagy fáradt? - kérdezte végül, csak hogy megtörje a kellemetlen csendet. Rendben. Ő nem erőltet semmit sem. Még csak nem is ismeri ezt a lányt...

- De eléggé... - pillantott végre fel a fiúra. - Ne haragudj, azt hiszem én most egyből ledőlök... Holnap korán kezdünk, így se tudok annyit aludni, mint szeretnék... Hát... majd találkozunk a bárpult mögött - mosolygott a fiúra, ha kissé eröltetetten is. Mielőtt azonban elköszönt volna, csak kikívánkozott valami. - Nem szerete ezt a lányt... - bökte ki. - Nem ismerem eléggé, hogy szabadna iylet mondanom, és nem is szoktam senkire, de... nem szeretem... - nyögte ki. - De... Kazuma rendesnek tűnt. Az, nem...? - kérdezte reménykedve. - Te is így látod, nem csak én vagyok a... "naiv"... igaz?

- Nem, nem vagy az... - lepte meg a kérdés Hiroshit. - Tényleg rendesnek tűnik, és... én sem szívesen mondok hasonlókat, de azért jóval szimpatikusabb is, mint a nővére. Bár mondta is, hogy csak féltestvérek, de azért mégis annyira mások... Nem mintha túl sok személyes tapasztalatom lenne velük kapcsolatban, de ez a benyomásom. ... Mondott neked valami... bántót?
Ennyi... Hát mégsem tudta megállni kérdezés nélkül.

Natsuki kivételesen egy cseppet sem érezte felfrissítőnek a zuhanyt. Sőt valamiért még tisztábbnak sem érezte magát... Érezte, hogy már nagyon leizzadt a takaró alatt, muszáj volt hát megejtenie ezt, de hiába a tusfürdő, a víz meg minden... Valahogy semmivel sem lett jobb a közérzete. Gyenge lábakkal támolygott ki a fürdőből, s a falnak döntve a hátát állt meg nem messze Eizantól. Hol fog egyáltalán aludni a fiú, most hogy itt van? Ő mondjuk nem bánta volna, akármilyen kicsi is ez az ágy elférnek együtt... De Eizan annyira udvarias... Meg így betegen ki tudja mennyit forgolódna, nem lenne jó ha összerugdossa szegényt... Jobb lenne, ha visszamenne a saját szobájába. De... egyedül... Az ajkába harapott. Annyira félt, hogy Morinaga visszajön vagy... ha hirtelen rosszabbul lesz, és nincs vele senki? Mi lesz akkor...?

Ayumu sietve megrázta a fejét.
- Nem, csak... igaza van. Nem vagyok túl ügyes, és okos sem... Túl könnyen megbízom az emberekben... - sütötte le a szemét. - De... nem tudnék másmilyen lenni. Ez baj...? Nem értem, miért zavarja ez őt. De valamiért nem szeret engem... Nagyon nem. Ne haragudj, hogy téged is bántott miattam... Nem volt semmi baj azzal a koktéllal... Nekem szóltak a szavai, ne vedd magadra!

Na jó, ennyi most elég lesz, azért mégsem akarja olyan sokáig megvárakoztatni. Most igazából ez a röpke győzelem volt a lényeg. Bár miért is akart bizonyítani...? Biztos csak a versenyszellem miatt. Vagy nem?
Hayate levadászta az egyik törülközőt, majd a dereka köré tekerte. Ez így most... egy kicsit szellős. Talán mégis el kellett volna mennie váltóruháért, de most már mindegy. De azért mégse kéne így rohangásznia, nem? Nem mintha őt zavarná, de Emikot bizonyára. Igaz, hogy a sebkötözésnél már látta félmeztelenül, de az mégsem egy szál törölközőben volt... Ki tudja, a lány talán épp itt várakozik az ajtó előtt.
Azért még magára terítette az egyik köntöst is azok közül, amiket valaki előzékenyen kikészített. Hát jó, így most már talán nem nyújt olyan zavarba ejtő látvány...
Kilépve az ajtón hamar megállapíthatta, hogy Emiko ha nem is az ajtó előtt, de az egyik kanapén várakozik.
- Mehetsz - mosolygott diadalmasan a lányra. - Remélem nem vártál sokat.

- Jajj, de büszke valaki... - húzta össze a szemét a lány. - Na jó... Most az egyszer vesztettem, de reggel... Készülj! - nézett rá kihívóan, aztán bevonult a fürdőbe.

Eizan észre sem vette, hogy várakozás közben - talán pont a nyugtató borogatás hatására - elnyomta az álom. Mikor mégis felriadt - valószínűleg arra, hogy hirtelen abbamaradt a háttérből hallatszó vízcsobogás -, sietve ült fel az ágyban. A borogatás az ölébe hullott, de nem törődött vele, mert észrevette a falnál ácsorgó Natsukit.
- Ó... végeztél...? - tette fel a nyilvánvaló kérdést, csakhogy némi időt nyerjen ébredező tudata számára. - Segített valamit?

Natsuki egy ideig hallgatott aztán válaszolt csak.
- Nem... Sajnos... Nem tudom miért ilyen makacs... Aludtam... sokat... Nem kéne elmúlnia? Bevettem a lázsillapítót is... - felsóhajtott. - És már... már tényleg kevesebb... hülye gondolatom van, szóval... - leült a fiú mellé.

- Én igyekszem, de... hogy ne vegyem magamra? - rázta a fejét Hiroshi. - Eszközként használt fel... Ezt még valahogy el is tűrném, de hogy pont ellened...! Ezt már közel sem olyan könnyű. Még hogy nem vagy ügyes meg okos... és szerinted mire mentem volna nélküled, hmm? Szépen felsültem volna...
Nem csak az ellenszenvével kellett megküzdenie, hanem saját bűntudatával is. Igen... tényleg könnyen megbízol másokban. Bennem sem kéne, mert... nem szabad megtudnod rólam a titkolt dolgaimat. Én is csak kihasznállak...? Aztán egyszer csak kilépek az életedből és nem látsz többet, és azt sem fogod tudni, miért. Valamit sürgősen ki kell majd találnom, hogy miért is hagylak majd magadra és miért nem jövök vissza...

- Tehát reggel? Rendben, csakazértis előbb kelek nálad.
Mosolyogva megcsóválta a fejét, majd elindult a szobája felé, hogy valami normálisabb ruhát kerítsen magára, ami kicsit többet takar, mint egy törölköző. Tényleg... kár, hogy végül nem abban jött ki. Azért megnézte volna a lány arcát, ahogy elvonul előtte...
Megtorpant és értetlenül nézett maga elé. Ezek a gondolatok meg mégis...?
- Nem vagyok komplett... - sóhajtott, és becsukta az ajtót.

Miharu sietve rúgta le a cipőjét, s lehuppant az ágyára.
- Hidd el nagyon igyekeztem! - kezdett azonnal magyarázkodni. - Én... láttam, hogy kedveled őket, de... de ahogy megláttam Ayumut... Nem tudom elviselni azt a csajt... - markolt dühösen a takarójába, s konokult bámulta a padlót. - És... hát... ha már úgyis tönkretettem mindent, gondoltam... úgyis mindegy, legalább betartom, amit a lányoknak ígértem... Azért ti jól elbeszélgettetek? Tudod... ha bírod őket, jobb, ha mostantól nélkülem mész, én nem bírom a társaságuka... vagyis Ayumuét nem, azzal a... Akirával nincs semmi bajom. Egyenlőre. Remélem nem olyan jellem, mint az a lány... Csak tartok tőle, hogyha vele barátkozik... annak oka van... - mondta morcosan.

Eizan félretette a még nedves borogatást vissza a tálba, ahova való. Nem tudta volna azt mondani, hogy nem aggasztják a lány mondatai...
- El fog múlni - mosolygott biztatóan Natsukira, ahogy félresimított a lány arcából egy oda nem illő tincset. - Te is mondtad, hogy ez nem múlik el egy perc alatt. Lehet, hogy csak később jön ki a zuhany hatása.

Ayumu fülig pirult.
- Ugyan... - suttogta, s megrázta a fejét. - A... akkor... jó éjt... Holnap találkozunk...

Emiko villámgyoran lezuhanyzott, beállította az ébresztőjét egy órával korábbra a megbeszéltnél, s már be is bújt az ágyba. Na ezt kapd ki!

Eizan szavai egy kis bátorságot öntöttek a lányba. Elmosolyodott.
- Igen, lehet... - habozott, aztán feltette a kérdését is. - A... alszunk együtt?

- Értem... vagyis nem értem, miért, de nem sok mindent tudok kezdeni ezzel, igaz? - ült le az ágyára Ichiro is. - De amúgy sem állt szándékomban gyakran bárokba járni itt. Egyedül amúgy sem hangulatos, meg egy ideig most tényleg szüneteltetem a piát. De azért mégis... mi a bajod azzal a lánnyal? - nézett kérdőn Miharu felé. - Vagy inkább hagyjuk a témát? Végülis megértem, ha nem szívesen beszélsz róla, és igazából azt sem tudom, ki ez a lány. Csak... azért kíváncsi lennék, mivel vívta ki az ellenszenved. Vagy szimplán nem szimpatikus?

- Jó éjt - mosolyodott el Hiroshi. - Remélem ennek ellenére még szépeket álmodsz...

- Nem szimpatikus. Mradjunk ennyiben - bólintott Miharu, s sütött belőle az ellenszenv. - Tényleg ne haragudj, igyekeztem jólnevelt úrihölgy lenni... - megrántotta a vállát. - Nem jött össze... Talán még mindig nem vagyok elég jó színésznő... Valószínűleg nem vagyok... Na, de biztos fáradt vagy már... Lezuhanyzom gyorsan, aztán mehetsz te is...

Fél órával később Ayumu még mindig ébren feküdt, s a teljes sötétségbe burkolózó plafont bámulta. Ki lehet... Akira...? Miért olyan különleges ez? És honnan ismerné Miharu... "öccsét"? Ennek... Morinaga-san-hoz van köze, igaz? Talán tőle kéne megkérdeznie? Nem... Ha rá tartozna, elmondta volna. Tehát nem faggatózik. Se nála, se másnál. Ezzel az elhatározással átfordult a másik oldalára, s percek múlva már aludt is.

- Miért, szerinted azért ajánlottam fel, hogy költözz ide, hogy estére kilakoltassalak? - mosolygott Eizan. - De ha esetleg kényelmetlen, mert kicsi az ágy vagy valami, akkor... akkor megoldom, és hagylak rendesen pihenni. Ha így van, akkor csak szólj, jó? Nem sértődnék meg, tényleg.

- Rendben... - bólintott Ichiro, majd kényelmesen hátradőlt a várakozáshoz.
Érdekes... neki is voltak olyanok, akik nem szimpatikusak, de ennyire azért nem... Na jó, Nobuéknál azért más volt a helyzet, az egy teljesen külön kategória. Ott komoly okai voltak, de... Bár honnan veszi, hogy Miharunak nincsenek komoly okai? Csak onnan, hogy nem mondja őket? Erre nem nagyon lehet alapozni...

- Nem! Szeretnék veled aludni! - vágta rá Natsuki. - Csak nehogy összerugdossalak az éjjel... Mondd csak, mennyire kell korán kelned? Ugye felébresztesz, mielőtt elmész? - ígértette meg.

- Fel - ígérte meg Eizan, és nem kicsit esett neki jól a lány ragaszkodása. - De holnap szerencsére előbb jövök majd vissza, most nem kell túlóráznom. Ha mégis kések, akkor se ijedj meg, szokásuk néha kicsit félresaccolni az egy-egy feladathoz szükséges időbeli ráfordítást.

- Rendben - bólintott a lány, s jólesően feküdt végig az ágyon, a fal mentén. Nagyon fáradt volt, de még egy kicsit ébren akart maradni. Sokat beszélgettek ez idáig, de... most másra vágyott. Szerette volna, ha egy kicsit hozzábújhat a fiúhoz, szeretett volna úgy álomba merülni, hogy tudja, hogy biztonságban van... a karjai között.

Miharu sem tudott egyhamar elaludni, még azután sem, hogy az öccse is végzett. Mozdulatlanul feküdt, a fal felé fordulva, hogy úgy hihesse alszik, vagy jó úton van felé, de túlzottan zúgott a feje ehhez. Az a srác... lehet, hogy csak téved? De... még emlékszik mikor először találkoztak... Félreértelmezi így utólag Kazuma meglepetését? Kazumának hívják egyáltalán? Mindegy... De akkoris... tisztán emlékszik rá, hogy fülbevalói voltak a srácnak... Nem kéne ebből kombinálnia, de... Azért ez... nem túl gyakori egy ilyen hajón. Ráadásul Ayumu bevallotta, hogy ő is Morinaga kérését teljesíti... Talán ideje lenne megint pár szót váltania a férfival. Mert, ha itt vannak mind a ketten... akkor talán mégsem igaz az a szép történet arról a betegségről...

Ahogy így végignézett Natsukin, Eizannak egyszerűen már nem volt szíve itt hagyni a lányt. Hát... majd gyorsan lezuhanyzik reggel, az már nem oszt nem szoroz. Nem valószínű, hogy Natsuki beszól neki, ha pedig mégis... akkor hát hősiesen viseli a zuhanyozni küldést. Bár úgy tűnt, ez a 'veszély' most nem fenyegeti.
Lassan ő is végigdőlt az ágyon, és amennyire csak tudott, közelebb húzódott Natsukihoz.
- Örülök, hogy itt vagy... - vonta karjai közé a lányt.

Ichironak szokás szerint nem kellett hozzá túl sok, hogy elaludjon. De igazából nem is akart küzdeni az álom ellen. Pedig ha sejtette volna, mik járnak szobatársa fejében, talán nem aludt volna ilyen nyugodtan...

Emiko ijedten kapcsolta ki a telefonját, s azonnal pattant is kifelé az ágyból. Nem szólt túl sokat, ugye? A szinte szokásos éberségével kapkodta magára a ruháit a késői fekvsé ellenére, majd viharzott ki a nappaliba. Nos?

Hayatének nem tartott sokáig kipislogni az álmot a szeméből. Szerette, hogy ilyen könnyen ment az ébredés. Na de lássuk csak, mire volt elég a belső ébresztője.
Felkapcsolta az ágya mellett álló kislámpát és előkotorta óráját. Pár perccel múlt negyed hat. Kitűnő! Igaz, hogy hatot beszéltek meg, de hát istenem. Sajnos a belső ébresztő már csak egy ilyen dolog.
Szinte kivetette magát az ágyból, és még a takarót is megigazgatta maga után. Akkor még van egy kis ideje. Addig majd iszik egy teát vagy valami hasonló. Na meg visszaviszi ezt a törölközőt és köntöst a fürdőbe, ahova való.
Nem kicsit lepődött meg, mikor rájött, hogy nem csak egyedül van ébren. Mindez nem is zavarta volna annyira és elviselte volna a vereséget, viszont mivel nem erre számított, nos hát... Ezek szerint mégsem olyan éber még, mint gondolta, mert akkor számolt volna az eshetőséggel és felöltözött volna rendesen, nem pedig egy szál alsógatyában vágott volna neki a fürdőszobának. Miért is nem tud egy rendes pizsamát felvenni...? Egyszerű, mert így kényelmesebb.
- Jó reggelt... - köszönt még mindig kicsit meglepetten, és a kezében tartott köntöst és törölközőt próbálta feltűnésmentesen úgy igazgatni, hogy azért valamit takarjanak is. - Nem hittem volna, hogy ilyen korán már fent leszel...

Emiko leplezetlen kíváncsisággal mérte végig a fiút, s valamiért egy cseppet sem tűnt úgy, hogy zavarban lenne. A korán kelésre vonatkozó megjegyzést egyszerűen ignorálta. Ez természetes. Ráadásul szinte rögtön kiszúrt valamit, és ez... elterelte a figyelmét.
- Még mindig vérzik? - aggódva kelt fel. - Hayate, ez nem jó... Mért nem szóltál...? - indult meg felé aggódva.

Mennyi lehet az idő? Benawi reménykedve kutorászott a telefonjáért az ágy lábához hajigált ruhahalomban. Mi?! A francba... Még nincs is reggel...
A fejére húzta a párnáját, s morgolódva próbált visszaaludni. Most bezzeg mikor egész délelőtt aludhatna, egyszerűen nem bír...

Hayate megtorpant és abbahagyta a fürdőszoba felé való araszolást. A francba... Mégis fel kellett volna vennie valamit. Basszus, hát semmire sem gondolt?! Azért ennél körültekintőbb szokott lenni ébredéskor...
- Csak enyhén szivárog, nem vészes... - próbálta elaltatni Emiko aggodalmát, de ismerte már annyira, hogy tudja, ennyivel nem ússza meg. - Na jó. Igazából nem szakadt fel... teljesen. A lőtt seb viszont egész jól viselkedik.
Egész jól...? Mihez képest? Oké, az nem szakadt fel, nem is szivárog, pedig azt hitte tegnap, hogy azzal lesz most a baj, ám ezek szerint egész jól bevált a 'forrasztás', bármilyen kellemetlen is volt. 'Csak' kicsit meghúzta, a háta viszont... nem szabadna ennyi nap után ilyet csinálnia, ugye? Ez gáz... Mégsem kellett volna tegnap játszania, ezzel most enyhén visszavetette a gyógyulását. Szép...

- A tegnapi miatt van igaz? - kérdezte a lány, s az ajkába harapott. - Mért nem vagy őszinte velem? El tudod képzelni, mit éreznék, ha... ha valami bajod lenne?! Mért nem vigyázol egy kicsit magadra? Mért nem szólsz, ha fáj, ha tudod, hogy baj van?! Talán segíthetek, vagy ha én nem is... hívhatunk orvost, vagy... Nem bízol bennem?
Nem volt dühös, inkább ijedtnek tűnt. Viszonylag halk hangon beszélt, ami néha még el is csuklott. Nem lehetett megállapítani, hogy csak fárad-e még, vagy éppenhogy a sírás határán van.

Hayate elkapta a tekintetét, és egy pillanatra lehunyta a szemeit.
- Már hogy ne bíznék benned... - sóhajtott végül, és újra a lányra nézett. - Csak tudod, nekem ezeket nem olyan könnyű kimondanom... Tizenhat évet nem olyan könnyű elfelejteni, bárhogy is próbálkozok. Tizenhat évig folyamatosan azt hallgattam, hogy tűrnöm kell, nem törődhetek a fájdalommal, különben semmit sem érek. Ezért esik nehezemre beismerni, ha valami baj van, mert mindez még mindig túl élénken él bennem, hiába próbálom eltörölni. Majd két héttel ezelőttig folyton csak magamra számíthattam, sosem aggódott értem senki, most meg... most meg hirtelen elkezdtek velem törődni az emberek. Köztük te is. Egyáltalán nem arról van szó, hogy nem akarok őszinte lenni veled... csak nem akarlak aggódni látni.

Emiko igyekezett nyugalmat eröltetni magára, mégis ahogy Hayate elé lépett, s felemelte a kezét, az még mindig remegett. Végigsimított a fiú arcán.
- Akkor aggódom, ha nem mondasz semmit. Gyere, ülj le, had nézzem meg, mit tehetek! Úgyis van még bőven időnk. Szép nyugisan fel tudsz öltözni, aztán elsétálunk a beosztáshoz. Lehet, hogy még egy reggeli is belefér - mosolygott rá.

Hayate ismét csak érezte a lassan már megszokott bizsergést, ahogy Emiko hozzáért. És sokadszor tette fel magában a kérdést, hogy miért. Miért őt választja a lány? Mikor tudja, hogy nem könnyű eset és még a múltját is ismeri... Mivel érdemelte ezt ki? Ráadásul korábban megígérte, hogy őszinte lesz és szól, ha rosszul van, de még azt sem tartotta be. Emiko mégsem löki el magától, még mindig nem...
Sajnálom, Benawi... Most már nem tudom őt elengedni.
- Köszönöm - felelte, majd végre az ő arcán is megjelent egy halvány mosolyféle. - Tessék, már megint ott tartunk, hogy ápolgatnod kell. Csak a különbség annyi, hogy már egyáltalán nem bánom...

- Eddig bántad? - vetett rá enyhén megrovó tekintetet Emiko. - Ehh, hát ajánlomis, hogy akkor mostantól ne zavarjon! Mert úgysem hagylak békén... Már azt hittem nem kell titokban leskelődnöm utánad, jól vagy-e, de úgy tűnik, tévedtem... Na jól van, akkor mostantól jobban fogok rád figyelni! És ezt veheted fenyegetésnek is!
Akármilyen kemény szavakkal szólt is a fiúhoz, a lehető legfinomabb mozdulatokkal ért hozzá. Fertőtlenítette és átkötötte a sebeket, sőt még a fiú ruháit is ő választotta ki, hogy pihenhessen addig. Aztán kellett valami ürügy is, hogy ne induljanak azonnal, úgyhogy elsaladt teát főzni, amit persze túl forrón hozott ki, így még vagy egy negyed órát ücsörögtek egymás mellett. Már inkább voltak közel hat órához, mint öthöz, mikor végre elindultak. De nem is volt hova sietniük. Benawi csak déltől volt beosztva, így még a szobájában elkaphatják, bőven van rá idejük. Már csak az a kérdés hol az a szoba, de ebben... csak Midori segíthet. Kérdés mikortól nem pofátlanság felmenni hozzá... Hat óra előtt feltétlen az... Talán még hétig is... Így úgy döntöttek visszavonulnak a szobájukba, hátha közben felébredt Yuuka is.

Shinji a szokottnál is morcosabban ébredt. Még egy jó darabig csak feküdt a gondolataiba merülve, míg végül lábujjhegyen kimerészkedett a fürdőszobába. Nami még az igazak álmát aludta. Hát... nem soká neki is jó kis hányigere lesz...

- Ismét élnék a javaslás lehetőségével és nyolc órát ajánlanék, vagy akörül - ült le megint Hayate, mikor rövidtávon megállapították, hogy Yuuka még nagyon is alszik - vagy legalábbis még nem jött ki a szobájából. - Legkésőbb kilencet, és még akkor is lesz időnk vele beszélni. Bár azzal is számoljunk, hogy Benawi előtte valószínűleg még el akar menni reggelizni, de minimum ebédelni meló előtt.
Elgondolkodva nézett ismét Yuuka szobája felé, de még mindig semmi mozgást nem tapasztalt.
- Tegnap este visszafogtad magad... - mondta félhangosan. - Mármint a vacsoránál. Örülök, hogy nem szállt rád megint, sem pedig Yuukára, de... még mindig nem értem. Tényleg tiszteletben tartotta Yuuka kérését, vagy valami mást tervez...? Különben bocsánat a témáért, csak valahogy nem fér a fejembe.

Hiroshi még nem szándékozott felkelni, mégsem tudott már visszaaludni. Bár most úgyis korábban kezdenek, legalább rendesen lesz ideje elkészülni. És tovább gondolkodni a tegnapiakon. Remélte, hogy még újra látja Ichirot, de ha ez azzal járt volna, hogy Miharu is elkíséri, akkor Ayumu miatt inkább lemond barátja társaságáról. Utána úgyis láthatja még eleget.
Mégis mi baja van Miharunak Ayumuval? Valahogy olyan, mintha lenézné... De miért, milyen oka van rá?

Emiko gondterhelten sóhajtott fel.
- Nem tudom. Én Yuuka érdekében maradtam csöndben, de... kötve viszem, hogy Morinagát érdekelné, hogy hogy van, nem? Meg, hogy ő túl érzékeny mindenre... Örülök, hogy így alakult, de tartok is tőle, mert nem értem, nem tudom... Nyahh... Kár volt mégis ilyne korán kelni, most mit kezdek magammal nyolcig? - mocorgott türelmetlenül a fotelen... Két óra... - felsóhajtott. - Az még akkoris több, mint egy óra unalom, ha beiktatunk egy igen hosszú reggelit. És Yuuka nem fog előkászálódni addig, legalábbis nagyon erősen ez az érzésem... Én se szeretek felkelni, ha... nem vagyok jól.

- Remélem, ki tudja pihenni magát - pillantott a lányra Hayate, de azért nem felejtette el annak utolsó szavait. - Viszont legalább nem kell egyedül tétlenkedned. És mivel így már ketten nem tudunk mit csinálni, hátha mégis könnyebben kitalálunk valamit. Olyannal elő sem jövök, hogy szójáték, vagy hasonló, mert egyrészt ugyanúgy nem látom benne az izgalmat és még jó sem vagyok benne. Nézzünk körül, hátha találunk valamit, amivel elfoglalhatjuk magunkat?

Emiko Hayatére nézett, aztán sietve elkapta a tekintetét és az ajkába harapott. Korareggeli kisördög?
- Azt hiszem... Én már találtam... - vallotta be egész halkan.