10. fejezet - Mert még mindig tudunk mit írni

- Tényleg? - Hayate gyanakodva nézett a lányra, és a hatás kedvéért még a fél szemöldökét is felvonta.
"Azt ne mondd, hogy neked is ugyanaz fordult meg a fejedben, mint nekem..." - folytatta gondolatban. - "Kellemesen meglepődnék, ha mégis..."

Emikonak elakadt a lélegzete. Egy része ki akarta mondani, egy másik része, viszont jómodorra intette volna, és ennek az együttesétől szédült... Mi lenne most a helyes? A francba... Már megint ez... Mi lenne a helyes... Kit érdekel?!
- Hayate... - fordult oda hirtelen a fiúhoz. - Én...
Azonban amekkora hévvel kezdett bele, olyannyira bizonytalanná vállt megint. Én, mit? Mégis mit akar neki mondani? Egyébként is, lehet, hogy nem is oylan rég még azt mondta, hogy nem zavarja a korkülönbség, de ez most tényleg más, mint Sennel. Ott a fiú volt az idősebb, de... ő meg egy korai érő lány, szóval... Hamar beleszokott, hogy Sennek mindenféle... igényei vannak... De ez most... Hayate még csak tizenhat, ráadásul nem is ért rá eddig a magánéletével foglalkozni. Miért bonyolítaná ennyire a dolgát, ha szegénynek még az is problémát jelent, hogy hirtelen... aggódnak érte? Ezt sem tudja hová tenni, hogyan reagálna, ha ő hirtelen...

Hayate várakozón figyelte Emikot, és egy ideig észre sem vette, hogy elfelejtett levegőt venni. Gyorsan pótolta hát a kimaradt lélegzetvételt, és szemei megint csak a lányt vizsgálták.
"Elbizonytalanodott..." - állapította meg magában. - "Tisztán látszik a szemén..."
Azt hitte, ő is hasonlóképpen lesz majd, de ehelyett újra elöntötte jóleső határozottsága. Igen, ez ő. Nem szereti a bizonytalanságot, mármint saját magán. Akkor talán tényleg tennie is kéne ellene, amíg újra rá nem köszön.
- Tegnap este kitértem egy kérdés alól - beszéd közben figyelte Emiko arcának minden egyes rezdülését. - Nem is tudom, miért, hiszen már akkor is készen állt a válaszom. Igen, szeretném, ha fontos lennél számomra, és az is vagy. Sokkal jobban, mint egy barát.

Egy pillanatig sem kellett gondolkoznia mire utalhat Hayate. Mintha csak azóta gondolkozva a kérdésen... Mintha azóta más se lenne a fejében. Így elég volt csak a témát említenie is, hogy vagy háromszor gyorsabban kezdjen verni a szíve. Sokkal jobban, mint egy barát...? A teste türelmetlenül hajtotta, hogy kerüljön hozzá minél közelebb, bizsergett az ajka, hogy hozzáérhessen a fiú arcához, mégis még mindig visszatartotta valami. Benawi... nem fog tudni megbocsátani... Soha... Pedig... nem téved, igaz? Hayate rendes srác... Ennek a... igen, kapcsolatnak... az égvilágon semmi akadálya. Nem tiltott. Nem az elvei ellen való. Hogy is lehetne az? Hiszen... vágyik rá... Nem lehet valami rossz dolog, amit ennyire akar... Mégse mert semmibe sem belekezdeni, míg... Meddig is? Mitől lesz biztosabb? Ha Benawi az áldását adja? Ez úgysem fog megtörténni. Akkor...?
Lesütötte a szemét.
- Nagyon sokat jelent nekem, hogy... így érzel. Én is... hasonlóan vagyok vele, de... még... még nem állok rá készen...

- Ez nem időre megy - felelte Hayate, és megértően bólintott. Hangjából mégis érződött egy leheletnyi szomorúság, ugyanakkor a remény sem hiányzott belőle. Sőt, az hamarosan fölül is kerekedett. - Várni fogok, és addig... addig legalább magamban is tisztázni tudom a dolgokat. Szerettem volna, hogyha ezt tudod.

Emiko sokkal rosszabb reakcióra számított. Vagy...? Nem is ilyen nyugodt, csak megint színészkedik? Most még inkább elbizonytalanodott. Mert ez az amit nehezen visel Hayatében. Sose tudni nála, mikor őszinte. És még ha az ő érdekében is csapja be... Az ugyanaz. Még nem tud bízni benne. És így nem szabad semmibe sem belekezdeni.
- Köszönöm, hogy megosztottad velem - bólintott kissé formálisan. Most viszont ugyanott tartanak. Hogy mit csináljanak... Mert, ha másképp válaszol... Biztosan jól ellettek volna... De ez nem lenne helyes. Most még biztos nem.
- Azt hiszem csak hétkor nyit az étterem - váltott meredeken témát a lány.

- Én is úgy emlékszem - dőlt hátra Hayate és hátrahajtva a fejét a plafont kezdte vizsgálgatni.
- Ma a szigettel álmodtam... - mondta kissé halkabban pár csendben eltöltött pillanat után. Még mindig felfelé nézett, mintha a felvillanó képek között kutatott volna. - És így utólag rájöttem, hogy mennyi mindent másként kellett volna csinálnom... csinálnunk. És felmerült bennem egy csomó 'mi lett volna ha...?', amikre eddig még csak nem is gondoltam. Sajnos túl sok van belőlük... ... Hopsz... bocsánat, egy kicsit elkalandoztam. Szóval... megint ott vagyunk, hogy mit csináljunk hétig.

- Például beszélhetünk az álmodról... - jegyezte meg finoman Emiko. - Mert ez érdekesen kezdődik... Már, ha... akarod folytatni...
Nem akart belekérdezni, mert egyenlőre fogalma sem volt, hogy mire akar kilyukadni a fiú.

Benawi nem bírta tovább az idegörlő semmittevést. Visszaaludni képtelen volt, a gondolatai pedig még ébren sem hagyták nyugton. Kikászálódott hát az ágyából, s jobb későn, mint soha elven komótosan összehajtogatta tegnapi ruháit, majd találomra kivett újakat a bőröndjéből. Kéne egy jó erős kávé, aztán kitalálja mi tévő legyen... Mert, hogy valamit tennie kell, az biztos. És ha már délutános, akkor... Nem fog várni estig... Az túl sok idő. Addig ki tudja, talán késő lesz. Már így is túl sok időt voltak együtt...

- Például... mi lett volna, ha nem őrlődök az elején? Mármint... nem tudom, mennyit tudsz az ott történtekről, de azt te is pontosan látod, mennyien jutottunk ki. És az igazat megvallva... az elején még nem igazán tudtam, mihez is kezdjek, hogy melyik oldalra álljak. A szinte teljesen biztos túlélésére, vagy az osztálytársaiméra? Az álmomban nem tétováztam, ott rögtön meghoztam a döntést és úgy is cselekedtem az elejétől fogva... és sokkal többen élték túl, mint ahányan most vagyunk. Nem hiszem, hogy csak ez játszott közre, de mégis... Vajon emiatt? ... Pedig igazából nem szoktam álmodni. Ez is csak most jutott eszembe, ahogy elkezdtem nézegetni a plafont. Még mindig hiszek benne, hogy jó döntést hoztam, de egyre inkább látom, hogy kicsit megkésve. Elejétől fogva a rendszer ellen kellett volna játszanom. Bár így is jóval többen jutottunk ki, mint gondolni mertem volna, ráadásul még mindig élek, és azóta sem találtak rám. Ez mondjuk kicsit aggaszt... Többet vártam el tőlük.

Hiroshi még mindig az ágya szélén ült, így hát úgy döntött, valami hasznosat is tesz.
- Ideje rendesen felébredni - tápászkodott föl. - Például kezdésképpen megmosom az arcomat. Igen, az jó kezdet. Utána magammal is kezdhetnék valamit. Például gyakorlom a "jó képet vágok hozzá"-t, hátha Miharu még felbukkan...

Emiko megnyugtatóan tette a fiú vállára a kezét.
- Ezen ne emészd magad. Így is rengeteget tettél...
Azonban ahogy a fiú a végére ért a gondolatainak, kissé megremegett a keze. Ennyire biztos benne, hogy megtalálják őket? Hogy ennyire jók? Ennyire esélytelen a kijutás? Legalábbis... egy árulót semmiképp sem engednek el?
- Nem engedem... - húzódott egész közel a fiúhoz. - Nem engedem, hogy bántsanak téged... Ha nem is tudom megakadályozni, de... nem fogom engedni, hogy egyedül szenvedj!

Egész eddig nem zavarta, nem is érezte, hogy mozog a hajó, most érzékenyebb gyomorral azonban Shinji úgy érezte, bármelyik pillanatban kidobhatja a taccsot. Mégis mennyit piáltak tegnap, és mi a francot...? Az a vicc, hogy nem emlékszik rá... Nem ihattak ennyit! Viszont gyanús, hogy ennyi félét... Majd lecsekkolja mi hiányzik a minibárjukból... Vagy inkább mediumbár... Most viszont... Friss... levegő! Kitámolygott a tathoz, s leheveredett az egyik napágyra. A végtelen óceánt gyenge fénnyel pislákolta be a nap. Ahogy beszívta a sós levegő illatát, fokozatosan egyre tisztábbnak érezte a fejét, de még mindig nagyon émelygett. Inkább igyekezett nem mozdulni, és nem gondolni rá, azonban... Így felderengettek az este részletei, és ettől már önmagában képes lett volna kidobni a taccsot... Te jó ég! Le akarta fektetni a legjobb barátja nőjét... Tényleg akarta... Nagyonis... Basszus... Többet kellett volna inni... Erre inkább nem emlékezne, mert... Ha elfelejtené, hogy nézett ki tegnap a vacsoránál, talán nem forogna fenn a veszély, hogy még egyszer megkívánja, így viszont... A francba már! Ez Nami! Megölte Sayurit! Na ne... Hogyan tüntethetné el végleg ezt az érést?

Hayate meglepetten nézett Emikora. De hát... tudhatná, hogy ezt ő nem hagyná. Ha rosszul alakulnak a dolgok, inkább önként feladná magát, csak hogy a többiek megmeneküljenek - főleg Emiko. Nem hagyhatja... És ez a hajó... tényleg túlságosan nagy, túl sok emberrel... És pont olyan luxus, amit bizonyos kormánytagok előszeretettel vesznek igénybe... A francba, erre nem is gondolt! Meddig ér el a kormány keze? Kérhetik a kiadásukat, ha már elérték Amerika partjait. És ezekre miért nem tudja a választ...?!
- Ne mondd ezt... - szólt a lányra. - Tudod, hogy úgysem hagynám. Nagyra értékelem, de hogy miattam ezt vállald...? Pont ez lenne az, ami megtörne... Ha viszont tudnám, hogy kijátszottad őket, az nem kevés erőt adna. De ha tudnák, hogy itt vagyok, nem hagyták volna, hogy ilyen messzire jussunk a partról.
"Hacsak nem időközben vettek észre, mert azért nem keveset mászkáltam. A rohadt... Látod, nem csak rajtad nyerne sokat Morinaga. Lefogadom, hogy engem is nagyon szívesen látna hajdani országunk vezetősége. De az lenne a lehető legrosszabb, ha párban kapnának minket..."

Eizan gyorsan lenyomta az ébresztőt, nehogy Natsuki is felébredjen. Most még nyugodtan aludhat egy kicsit, úgyis felkeltené elköszönni. Addig meg összekészül, lezuhanyzik, ilyesmi. Hát megint reggeles lett. De legalább Natsuki vissza tud aludni, ha hamarosan elmegy. Pedig nagyon nem akaródzott neki most elmennie, főleg hogy olyan gyengének látta tegnap a lányt. És ha közben rosszul lesz, mikor nincs mellette? Mi lesz akkor...?

Emiko hevesen megrázta a fejét. Büszkén kihúzta magát, és mélyen Hayate szemében nézett. Ám még ezt sem érezte elég hangsúlyosnak ahhoz, amit mondani akar. Talán első hallásra nincs sok értelme annak, amit mondani akar, nincs logikája, de... Finoman a fiú arcára tette a kezét. Hé... feltűnően gyakran cisnálja ezt...
- Azt még nem tudom, hogy mit akarok veled... De azt tudom, hogy mit nem. Nem fogom tétlenül végignézni, hogy feláldozd magad. Nem érdekel, hogy nem hagyod! Ha baj lesz, én ott leszek! Akadályozz meg, ha tudod! De én nem erre fecsérelném az energiáim bajban... Amúgy sem sok esélyed van megállítani...

- Szörnyű vagy... - sóhajtott Hayate, de a következő pillanatban már mosolyra hajlottak vonásai. Az arcán lévő kéz után nyúlt, de végül mégsem vette el, csak rátette a sajátját, hogy érezhesse a lány bőrének tapintását. - Nem hittem volna, hogy valakitől hasonlókat hallok majd, főleg nem nekem címezve. De azt hiszem, nincs mit tenni. Vagy elfogadom, hogy nincs mit tenni ellened, vagy sürgősen ki kell találnom, hogyan állíthatlak félre, hogy megkíméljelek a bajtól... Hát nem vagy könnyű eset, de pont ez a jó benned.

Tuti, hogy estére hulla fáradt lesz... Csak ő lehet olyan hülye, hogy kora reggel felkel délutánosként... De ez van, képtelen visszaaludni... Kávé és pirítós. Kényelmesen majszolgatott, volt ideje bőven... Bár igazából egyik se ízlett. Most határozottan visszasírta Emiko főztjét. Az utóbbi időben nem is volt olyan rossz... Na tessék... Itt van egy luxushajón, és Emiko után sír... Szép... Hatalmasat sóhajtott, még pár "távoli kollégája" is megnézte, de ő nem foglalkozott velük. Nos... a haditerv, hogy nincs haditerv. Felsétál az utastérbe, ha kell fel is ébreszti őket... Nem volt túl türelmes kedvében... Bár... Nem, azért ezt így mégse. Így csak veszthet... ha magáraharagítja Emikot... Talán addig sétálnia kéne kicsit. De mégis hol? Fenn nem lófrálhat, idő előtt nem kéne felhívnia magára a figyelmet, mert akkor tuti nem jut el hozzájuk...
Inkább visszatámolygott a szobájába.

Emiko lágyan elmosolyodott. Hát... talán most ennyi mégis belefér... Hayate szabad arcához hajolt, s finoman megérintette az ajkával.
- Lassan mehetünk reggelizni is... - suttogta miközben vissábbhúzódott. A szíve hevesen kalapált. Talán mert a fiú még mindig "fogva tartotta" a jobb kezét.

Légy úriember, Hayate, hisz különben is megígérted. Nem, tedd most szépen félre ezeket a gondolatokat...!
Gyengéden húzta el arcától Emiko kezét, majd úgy fordította, hogy gyors csókot hinthessen rá.
- Rendben, mehetünk... - eresztette le a lány kezét, de még mindig nehezére esett elengedni.

Emiko mosolyogva bólintott, s elindultak egymás mellett. Még egy aggódó pillantást vetett Yuuka szobája felé. Nos... valószínűleg nem ébred fel ilyen korán. És ha mégis, és ki is jön, akkor sem fog aggódni miattuk. Elég egyértelmű, hogy reggeliznek.

Na jó, ez a legjobb állapot, amit el tudott képzelni. Még hányingere van, de már korog a gyomra. Ha nem eszik éhen hal, ha eszik kidobja nemsokára... Nos mi legyen? Shinji vett egy mély levegőt, s felült. Odébbigazgatott pár hajszlat, aztán megrántotta a vállát. Hát nem mindegy? Pocsékul néz ki... de hét órakor a kutya se lesz fenn ebből a puccos társaságból.. Most vagy soha... Haláltmegvető bátorsággal indult fel a lépcsőn az önkiszolgáló étterem felé. Most kifejezetten praktikus volt a külső lépcsőt használnia. Ha meggondolja magát a gyomra, közel a korlát...

Eizan sietve lezuhanyzott, majd mikor fel is öltözött, gyorsan ellenőrizte az időt. Ó, nincs is késésben, és még reggelizni is el tud menni. Meg azért Natsukinak is hoz majd valamit, hátha megkívánja, meg legalább folyadék legyen nála. Meg egy lázcsillapítót azért bevetet vele megint.
- Natsuki... - ült le az ágy szélére, és végigsimított a lány arcán. - Lassan mennem kell, kicsim...

És most? Még igazából nem éhes, és Ayumuval sem beszéltek meg semmi olyasmit, hogy megint együtt ennének... Pedig még van egy kis ideje. A koktélok ismételt memorizálásához most nem sok hangulata volt, így hát a táskájához lépett és előásott belőle egy könyvet. Még jó, hogy legalább ezt az egyet elhozta. Pedig már azt hitte, nem látja majd hasznát, erre pont jól jön.

Natsuki álmosan pislogott fel a fiúra.
- Máris...? Ennyi az idő? - kérdezte halkan. Feltámaszkodott, s átölelte a fiút. - Mikor jössz vissza?
Nem nézett ki sokkal jobban, mint az este, viszont már kevésbé volt forró a bőre.

Ayumu az utolsó simításoknál tartott az öltözködésben. Illetve a haját igyekezett tökéletesen precízen feltűzni. Amint végzett, elégedetten szemlélte meg a teljes végeredményt, majd kényelmesen útnak indult reggelizni. Úgy döntött nem foglalkozik a tegnap esti történésekkel. Nem jelent semmit. Nem fog rágódni rajta. Akira, akárki is, és akárhogy is hívják, rendes ember. Ha hazudott neki annak oka van, nincs joga felelősségre vonni.

- Olyan kettő-három körül - felelte a lányt ölelve Eizan. - Most korábban jövök majd. De még van egy kis időm. Hozzak neked valamit reggelire, hogy azért legyen egy kicsi a gyomrodban? Vagy üdítőt esetleg?

- Igen, most már azt hiszem tudok enni - bólintott a lány. - Valami péksüteményfélét tudsz szerezni? Tudod azok az édes töltelékes tészták... Azok finomak nagyon...

- Feladom... - sóhajtott Hiroshi, és nem túl durván az ágyra dobta a könyvet. - Olvasom én, csak éppen fel nem fogom. Csodás... Mi a fenét csináljak most? Várjunk csak... nem nyolckor kezdünk...? Basszus, félrenézte egy órával!? Már megint, miért szív minden reggel? Akkor viszont lassan el kéne mennie reggelizni. Lassan, de azért nem túl kényelmes tempóban.

- Elég kevesen vannak még ilyenkor... - nézett körbe Hayate. - Csupa későn kelő népség. Örülhetnek a mosogatófiúk, ilyenkor alig termelünk /nem Hayate, ebben nagyon tévedsz XD Daisukét kéne megkérdezni/. Akkor lássuk a reggelit. Hátha időközben a mi kis korán kelő Midorink is felbukkan.

- Akkor hozok párat, és együtt még megreggelizünk - mosolygott Eizan. - Üdítőnek mit kérsz mellé? Vagy esetleg egy teát? Bár az nem áll el sokáig, szóval mindenképpen hozok valami üdítőt is.

Emiko csodálkozva pillantott fel a reggelijéből.
- Az ott nem...? - kezdte, de ahogy ő, a fiú is észrevette őket, s mikor feléjük indult inkább elhallgatott. - Jó reggelt Shinji! - mosolygott rá kissé oldalra biccentve a fejét. Vajon mért jött ide? Fura...
- Sziasztok! - biccentett az. - Csatlakozhatok hozzátok?
A lány tétován Hayatére pillantott, de rögtön érezte, hogy hiba volt Shinji arca egyből sötétebb árnyalatot vett fel.
- Persze! - sietett válszolni.
- Ha kettesben akartok lenni, persze meg vagyok egye...
- Dehogy! Ülj le! - mondta Emiko szinte parancsolva. Hát tud ennek ellentmondani egy Shinji?
- Mi újság veletek? - érdeklődött a fiú. - Hogy van Nobu? - pillentett Hayatére. - Tudtatok beszélni?

Natsuki elgondolkodott.
- Esetleg multivitamint, ha találsz... Ha nem, akkor mindegy... Amúgy is még van a tegnapiból... Huhh, az étel is meg van teljes egészében... Ha el nem mászott... - fordította oda gyanakodva a fejét. - Nem, itt van... - óvatosan megböködte az ujjával.

- Lelkileg vagy fizikailag? - kérdezte Hayate, és örült, hogy Shinji inkább Nobut hozta fel, semmint hogy kettejüket szekálja. - Hát... megvan, de nem a legjobb. Gondolom ezt te is észrevetted. De ezek szerint nem találkoztatok a vacsoránál? - suhant át az arcán egy pillanatnyi meglepetés. - Érdekes, pedig azt mondta, odaköszön majd... Vagy ha nem is mondta, de nagyon úgy tűnt, hogy hajlik rá.

- Vigyázz, támadni akar! - figyelmeztette nevetve Eizan. - Bár annyira még nem akar elmászni, ha jól látom. Jó, szaga még nincs, de valószínűleg nem tett jót neki, hogy nem hűtőztük. Azt hiszem, tőle búcsút kell vennünk. Remélem, tudod nélkülözni, mert ez esetben elviszem megsétáltatom.

- Oké - hallatott egy bátortalan nevetést Natsuki. Visszadőlt a párnák közé, s a kezén támasztva a fejét figyelte Eizant.

Shinji majdnem visszaköpte a teáját a bögrébe, ehelyett viszont fulldokolva próbálta kiszorítani a légcsővéből...
- Jól vagy? - hajolt oda aggódva Emiko.
A fiú köhintett még párat, mielőtt sikerült volna válaszolnia.
- Eh, igen, bocs, kicsit félrenyeltem - visszafordult Hayate felé. - Nem, nem találkoztunk. Biztos meggondolta magát - vágott ártatlan képet. - Na majd megkeresem még délelőtt. Bár most már én se tudok sok mindent mondani neki. Makacs, mint egy öszvér... Pedig most már sürgősen elvihetné Namit a szobámból - dühös képpel fixírozta a poharát.
Emiko aggódva pillantott Hayatére. Ennyire nem bírják egymás társaságát? Lehet, hogy ki kéne valamit találni, mielőtt kicsinálják egymást. - Szegény, ha tudná, hogy Shinji nem egészen erre gondolt... XD -
- És... te hogy vagy? - érdeklődött finoman Emiko. Shinji megrántotta a vállát.
- Nem kell melóznom, szóval megvagyok. Leszámítva apróbb kellemetlenségeket.
- Mint a legutóbbi látogatásunk? - nevetett óvatosan a lány. - Most viszont sokkal emberibb vagy! - mutatott rá, a szavai megválogatása nélkül. De úgy tűnt Shinjit most ez se zavarja. Ha nem vág ilyen fejet, azt mondta volna, hogy nagyon jó kedvében van. A fiú halkan nevetett.
- Emberibb? Minden mondanék a jelenlegi kinézetemre, csak ezt nem... Ha tudom, hogy itt lesztek, azért kicsit rendbeszedtem volna magam. Na és Yuukát hol hagytátok?
Emiko az ajkába harapott.
- Hát ő... nem az a koránkelő típus.
- Ennél kettő és kevésbé átlátszó hazugságot, ha kérhetném. Így egyből leszűrtem, hogy baj van vele. Rossz próbálkozás.
A lány zavartan pillantott Hayatére. Oké... Ezt tényleg elszúrta. Okosabb lenne csendben maradnia, de valahogy Shinji mostani viselkedése mellett úgy érezte, megérdemel egy kis bizalmat. Talán elhamarkodott volt.
- Volt egy kis veszekedésük tegnap Benawival. Miattam... - vallotta be bűntudatosan. - Nem tudom, mit tehetnék... Yuuka olyan törékeny lány, és... annyira jóindulatú...
Shinji bólintott.
- Nem érdemli ezt... - mondta ki Emiko gondolatát. Ezen valószínűleg bárki meglepődött volna, de a lány eleve egy másik oldaláról ismerte meg Shinjit, így a szeme se rebbent.

- Mindjárt jövök - húzta fel a cipőjét Eizan. - Hozok akkor egy kis reggelit. Biztatóan jobb színben vagy ma, bár nem akarom elkiabálni. Azért reméljük a legjobbakat.

Hayate némi gyanakodással figyelte, amint Shinji erősen küzdött a teája letüdőzése ellen. Nem tűnik véletlenszerű félrenyelésnek. Talán mégis találkozott Nobuval, csak tagadja? Nem, akkor nem valószínű, hogy érdeklődött volna utána, mert úgy könnyebben elkerülhette volna a témát. Vagy valami olyat tud, esetleg sejt, ami előtte nem világos... De hát jobban is ismeri Nobut, ez biztos.
Azon kicsit viszont meglepődött, hogy Emiko most jóval bőszavúbb Shinjivel, mint előző nap, de a másik srác modora sem volt éppen ugyanaz. Főleg a reakciója... Ahhoz képest, hogy tegnap még Yuukát is piszkálta, most teljesen másnak tűnt. De legalább itt egy újabb megnyilvánulás annak, hogy Shinji is képes az emberi érzelmekre - mondjuk az is tény, hogy nem ez volt az első bizonyítása.
- Nem csak miattad... - javította ki Emikot, miután elszakította vizsgáló tekintetét Shinjiről. - Én is ugyanúgy az oka vagyok, ne viseld egyedül a felelősségét. Bár igazából jelen esetben kérdéses a felelős kiléte. Igazából ezért senkit nem is lehetne annak kikiáltani, ez nem arról szól. Itt tényleg egy alapos átbeszélésre van szükség.

Natsuki elgondolkodva nézett a fiú után. Igen... Határozottan jobban érzi magát. Akkor most már vissza kéne mennie lassan dolgozni, nem? Így is túl sok szabit vett ki... Na... Most aztán lesheti, innentől végig dolgoznia kell majd. Elúsztak a szabadnapok... Szép... Ha ő is dolgozni fog, tényleg nem lehet ajd sokat Eizannal. Főleg ha teljesen ütik majd egymást a beosztásaik. Szívesen ideköltözne, hogy legalább az éjszakákat együtt töltsék. De kényelmetlen lehet hosszútávon. Bár... ezen az éjjelen nem volt az. Neki legalábbis. Elég mélyen aludt. De az jó jel, igaz? Akkor gyógyult és pihent...

- Hát igen, emiatt felesleges magatokat hibáztatni... - mondta elmélázva Shinji. Emiko meghökkenten nézett rá. - Ez mindenképp Benawi problémája. Az is, hogy nem hagy Emikonak szabad döntést, és az is, ha emiatt még Yuukával is veszekszik. Tényleg el kéne beszélgetnetek... - jelentette ki nyomatékosan, s még egy hosszú, átható pillantást itt vetett a lányra, aki ettől, nem is tudta miért, de érezte, hogy egy cseppet zavarba jön. Mi volt ez a tekintet? Mire próbál... célozni? Na, de én megyek. Ha Nami úgy ébred fel, hogy nem vagyok ott... megint hiszti lesz... - sóhajtva csóválta meg a fejét. - További szép napot!
- Öhm... szia... - nézett utána meglepetten Emiko. Jött, ment... Fura...

- Ez elég gyors reggeli volt - nézett a távozó Shinji után Hayate. - Viszont annál érdekesebb beszélgetés. Hmm... Szerinted nem volt amúgy egy kicsit sápadt? Meg a szemei is... Vagy csak túl korán van. De igazad van. Nem kicsit volt emberibb ez alatt a pár perc alatt, mint tegnapi találkozásaink során.
"Kíváncsi vagyok, szerinted melyik az igazi éned, Shinji. Te is csatázol magaddal, igaz? És neked sem könnyű, sőt... Kitartást a továbbiakban."

- Íme, a reggeli - érkezett vissza Eizan. Teljesen nem tudta eltüntetni az előző futásának nyomait, de azért igyekezett nem túl szaporán lélegezni, ami végképp elárulta volna. - Nem mondhatod, hogy nem voltam gyors. Szerencsére nem voltak olyan sokan, mint vártam, pedig a délelőttösök ilyentájban szoktak reggelizni... Mindegy, a lényeg, hogy gyorsan végeztem.

- Furcsák ezek a hangulatváltások - ingatta a fejét Emiko. - Aggódnunk kéne miatta...? - kérdezte bizonytalanul. - Persze... nagyon felborítja az ember életét, ha... elveszít valaki fontosat... - mondta az asztalt bámulva. Igen, ő is megváltozott. Teljesen. Ez... Ichiru miatt van? Amiatt értékel mindent újra, mert... elvesztette őt? Halkan felsóhajtott, s igyekezett elterelni a gondolatait. Nem sikerült olyan jól, mint akarta.
- Ez mindenkinek a maga csatája, de mégis... Mégis szeretnék segíteni. Shinjinek is, Yuukának is... De nem tudom... Azokon sem tudok, akik a legközelebb állnak hozzám. Meg se próbáltam megérteni, mit érez most Benawi. Meghalt a legjobb barátja, hirtelen megjelent az életében valaki, akit meg kell védenie, és... mellesleg én is elkezdtem úgy viselkedni, mint egy áruló... Én aki talán az utolsó maradtam, akire támaszkodhatna, ehelyett viszont... még nehezebb helyzetbe hozom...

- Köszönöm - nézett rá hálásan Natsuki, és most már tényleg kikászálódott az ágyból. Nem igazán zavartatta magát, hogy pizsamában reggelizik a fiúval. - Mondd csak, nem tudod most itthagyni a belépőkártyád? Itt leszek, mire visszaérsz! Csak most már, hogy jobban vagyok egy kicsit, nem akarok egész nap a szobában semmittenni...

"Meg se próbáltam megérteni, mit érez most Benawi..."
Meg sem próbálta... Igazából ő is így van ezzel, csak más szempontból. Egyszer sem gondolt bele, miért teszik azt a szülei - főleg az apja -, amit tesznek, egy idő után egyszerűen csak elítélte őket és gonosznak titulálta. Nem is gondolt arra, hogy... esetleg tényleg meggyőződésből csináltak mindent. Mi van, ha tényleg azt hitték, ezzel segíthetnek az embereken, az országon? Persze lehet, hogy csak túl sokat képzel mögé. Hogy nincs semmiféle felsőbb cél, csak az emberek eltiprása és megtévesztése. Hát... erről már nehezen kérdezhetné meg az apját. Pedig többek között erről is szót akar még váltani vele. De a lehetőség elúszott... sajnos szó szerint.
Így hallgatva Emiko szavait, valami furcsát érzett. Valami... fájt. Megint csak ez az önvádhoz hasonló valami... Azt hitte, könnyebb lesz majd, hogy ahogy telik az idő, egyre inkább elfogadják majd. De tényleg őszintén tudott hinni ebben...? Nem, teljesen valószínűleg nem. Legfeljebb reménykedett. És íme, itt van Benawi, aki lényegében még hallani sem akar róla, nemhogy látni vagy beszélni vele. És emiatt a Benawi miatt most mind Emiko, mind Yuuka nehéz helyzetbe került. Nem... nem is miattuk. Itt tényleg nincs bűnbak, de ha már választani kell, akkor inkább ő érdemli ezt a címet.
- Szeretném, ha látná, ki vagyok... - bólintott lassan Hayate. - És nem csak azt, akinek... vagy aminek hisz. Nem csak miattad, hanem magam miatt is.

- Alapból arra gondoltam, hogy ma itt hagyom... - ismerte be Eizan, és enyhén félrehajtotta a fejét. - De mondd csak... mit szeretnél csinálni? Remélem, nem, inkább ajánlom, hogy semmi megterhelőt, mert akkor velem gyűlik meg a bajod - bár próbálta elviccelni a dolgot, azért látszott rajta, hogy valójában aggódik.

Emiko meglepetten nézett fel a fiúra, aztán határozottan bólintott.
- Mindig elámulok rajta mennyire erős vagy - felelte. Időközben ő is végzett a reggelijével, de még mindig túl korán volt bármihez... Talán fel kéne vinniük valamit Yuukának, hátha nincs kedve emberek közé jönni.

- Nem, dehogy - rázta a fejét Natsuki. - Még egyenlőre nem tudom. Mindenképp szeretnék visszanézni a szobámba, például. Meg aztán... talán felkereshetném a többieket is. Érdekelne mi van velük. Már akit idelenn elérhetek. És beszélnem kéne a főnökömmel is, mi lesz msot, hogy kimaradtam. Holnaptól újra dolgozni kéne, ha még visszaengednek így... Remélem nem lesz balhé belőle. Talán kiadják szünetnek ezt a két napot, és ezzel elsimítják a dolgot, csak innentől... Végig meló... De nem baj, már jobban vagyok. Holnapra teljesen rendben leszek!

- Sajnos nem annyira, mint szeretném... - sóhajtott Hayate. - De jobban belegondolva jobb is így. Néha... jobb érzés sebezhetőnek lenni, bármilyen furán hangzik is. Legalább emlékeztet arra, hogy nem gép vagyok. És hogy van okom reménykedni...
Felemelte a fejét és gyorsan megint felmérte a terepet.
- Midorinak nyoma sincs - állapította meg némi csalódással. - Nagy kár. Így mégis meg kell látogatnunk.