10. fejezet - Mert még mindig tudunk mit írni

- Igen - biggyesztette le a száját Emiko. - Bár kicsit még húzhatjuk az időt, enm dobnak ki. Amúgy is arra gondoltam, vihetnénk fel valamit Yuukának. Hátha ninc skedve kimozdulni. Ennie viszont kell. Egyébént meg... ha néha sebezhető vagy, nem bánom. Legalább vigyázhatok rád én is. Úgy, hogy eközben támaszkodhatok is rád. Ez jó dolog.

Eizan eleinte bólogatott, hogy igen, ez így rendben is van, de egy bizonyos pontnál igencsak elkerekedett a szeme.
- Dolgozni? - ráncolta a homlokát. - Én nem feltétlenül tartom ezt jó ötletnek. Mármint rögtön holnap? Jó, elismerem, hogy biztosabbnak tűnsz ma reggel, de nem lenne jobb még egy nap pihenés? Csak a biztonság kedvéért. Mert azért nem kicsit fárasztó meló a felszolgálás, és mi lesz, ha ne adj isten megint rosszul lennél? Nem túl kockázatos ez az egészségedre nézve?

Hayate hálás mosollyal pillantott Emikora, és most, talán először tényleg nem bánta a már említett sebezhetőségét. De igaza van a lánynak, ez tényleg jó... legalábbis az lehet.
- Rendben - bólintott, egyszerre célozva az utolsó mondatokra és Yuukára is. - Hmm... nem tudod esetleg, mit szeret Yuuka? Akkor már olyat vigyünk neki, amit meg is eszik.

- Nem húzhatom tovább. Még semmit se dolgoztam, és már harmadik napja vagyunk úton - rázta a fejét Natsuki. - De most még csak kora reggel van. Szóval a mai napot még kiveszem, az bőven elég, hisz még csak most kezdődött! És... Eizan. Tudod, hogy semmi baj az egészségemmel. Ez... nem olyan. Ha nem godnolkozom hülyeségeken, vagy... nem futok össze Morinagával, nem lesz semmi bajom. Ne aggódj!

- Pont ezért aggódom... - nézett kérlelőn a lányra Eizan, mintha a puszta tekintetével próbálná lebeszélni őt a tervéről. - Mert azért gondolj bele, hol kell felszolgálnod... Szerinted Morinaga hol eszik? Esetleg a beosztásodat próbálhatod úgy alakítani, hogy elkerüld, de... máskülönben nem sok esélyt látok rá. És ezért félek...

Shouri morogva indult reggelizni. Miért... miért kell megint ilyen korán kezdenie? Rögtön reggel ezekkel... Bár a tegnapi taktika egész jól bevált.
Pedig lehetne most Harukával is, főleg hogy tudja, hol van. A lány viszont még csak nem is sejti. Elvileg. Yamada, ha eljár a szád, nem leszünk jóban. Nagyon nem. Nem mintha olyan nagy spanok lennénk, de hidd el, nem örülnél az új állapotoknak. Szóval ajánlom, ne engedd Harukának, hogy kiszedje belőled a dolgot. Mert meg fogja próbálni, ebben biztos vagyok...

Midori álmosan támolygott ki az ajtóhoz. Még jó, hogy úgy döntött kimászik a szobájából! Alig egy perce öltözött fel, és máris kopogás… Ki a fene lehet az?
- Shinji? – pislogott nagyokat. – Ö, hello…
Ha nem Midori lett volna, talán meg se lepődik, hisz ki más lenne ilyen pofátlan? De Midori az éjjeli látogatást se érezte pofátlanságnak, ahhoz túl sokat szöktek át egymáshoz Tesshinnel…
- Jó reggelt Midori! Ne haragudj, hogy ilyenkor zavarlak… Reméltem te ébren leszel már…
- Simán! – vigyorgott büszkén a lány, s kezdett is felélénkülni.
- Te vagy a legtájékozottabb ember közülünk, szóval… Ezért kerestelek fel…
- Gyere csak beljebb – húzódott félre a lány. A fiú megrázta a fejét.
- Nem akarlak hosszan feltartani.
Meglepetten nézett rá. Hát jó…
- Akkor hallgatlak.
- Meg tudod szerezni nekem Benawi szobaszámát?
A láyn elsőre meglepődött, de szinte azonnal eluralkodott rajta a dicsekvésvágy, s ez minden mást kitörölt a fejéből.
- Fél perc! – ígérte, s elégedetten itta Shinji meglepett tekintetét. Még hamarabb is visszaért egy cetlivel. – Tessék!
- Hihetetlen vagy! – adta meg a fiú, amire a lány vágyik. Tudta, hogy ezután már semmi zavaró kérdése nem lesz. Midori túl könnyű eset… - Nagyon hálás vagyok!
- Ugyan! Szívesen! – mosolygott az ál-szégyenlősen. Gyors búcsút vettek, s pár perc múlva a fiú már Benawi ajtaja előtt állt. Hiába. Nem jött válasz a kopogásra. No, semmi gond. Belopózni a személyzeti kajándára egy Shinjinek… Az ő sármjával semmi sem lehetetlen… Maxiumum nem lesz ott… - XD -

- Vigyünk sokfélét! - javasolta Emiko. - Valamihez cska lesz kedve! Gyümölcsöt mindenképp, azt beteges is szívesen eszik az ember, meg ha rossz kedve van... Aztán... Valami édeset! Az a csokis valami, jól néz ki! Éss... - Emiko Hayatét magával rángatva járt körbe, egy egészen lehelletnyi feltűnést keltve. - És legyen valami sós is. Ez a sajtos dolog mondjuk. A sajt úgyis ritka, hátha különlegeset akar... Bár én annyira nem vagyok oda érte, de... Na, nem magamnak viszem!
Megkért egy alig döbbent alkalmazottat, hogy csomagolja be számukra mindezeket, majd egy üveg ásványvizet is elvett.

- Akkor addig edzem magam! – mondta határozottan - na jó, inkább azt tettetve - Natsuki. – Úgysem tehetek mást, úgyhogy ne kérj ilyenekre! – nézett könyörgően Eizanra. – Szerinted mi lesz, ha nem megyek vissza? Minimum utánam néznek egy kicsit, hogy mit keresek itt… Vissza kell mennem mindannyiunk érdekében. És igyekszem, hogy ne legyen baj! Most már… most már határozottabb leszek, ígérem! Nem hagyom magam… Nem fogok… igyekszem nem pánikba esni…

- Ebből aztán majd tud válogatni - jegyezte meg mosolyogva Hayate. - Biztosra mentél. De Midori még mindig sehol... - nézett körbe sokadszor is. - Na jó, viszont tudjuk, hol keressük. Remélhetőleg már ébren is van. Felmenjünk először boldogítani, hogy véletlenül se kerülhessük el egymást, vagy inkább vigyük vissza ezeket a szobába? Mert lehet, hogy időközben Yuuka is felébredt és éhes lesz.

- Azt hiszem, először Yuuka - felelte Emiko, hisz amúgy is fura lenni ilyne élelmiszerrakománnyal becsörtetni Midorihoz. - Vagy váljunk külön, hogy tuti megtaláljuk? Mondjuk... Időnk van... Max megvárjuk míg visszaér a szobájába, ha közben pont elmegy reggelizni...

- Ha valami baj van, azért próbálsz majd megkeresni, ugye? - Eizannak még mindig nem tetszett a dolog, de belátta, hogy a lánynak igaza van. Csak még feltűnőbb lenne, ha további napot, esetleg napokat venne ki, és a végén még kitalálnák, hogy megfizettetik vele az utazást, ha már úgysem csinált semmit. Az pedig most nagyon nem hiányzik. De az sem, hogy Natsuki megint visszaessen. Az a tegnapi nem kicsit volt durva, és egy kicsit még most is látszik rajta. - Bár... egész egyszerűen el tudnám érni, hogy itt maradj. Egyszerűen csak ki kell sétálnom és magammal vinnem a kártyát is. Viszont gondolom, enyhén neheztelnél rám utána, és bárhogy is szeretnék vigyázni rád, nem tartom helyesnek, hogy korlátozzam a személyes szabadságodat. És nincs is rá jogom. De a fejemben megfordult... nem is egyszer.

- Nem, menjünk együtt - felelte Hayate. - Igazad van, még van időnk, és ha eddig nem jött, akkor úgy lenne szép tőle, ha kivárná, amíg felkeressük. Szép gesztus lenne a részéről, még így látatlanban is. Benawi valószínűleg még úgyis alszik, és legközelebb szerintem ebédelni tűnik el. De addig is gondolkodhatunk azon, hogyan jutunk le a személyzeti szintre. Itt nem javallott mondjuk úgy kúszni-mászni, mint a szigeten, hogy ne vegyenek észre. Sőt, valószínűleg pont az keltené fel a figyelmüket.

Yuuka hamar rájött, hogy ismét egyedül maradt a lakosztályban. Biztos csak reggelizni mentek. Vagy még alszanak? De hát az olyan fura lenne, mindkettő koránkelő. Tehát marad az első változat.
Egyedül nem nagy kedve volt utánuk menni, főleg mert ők már valószínűleg végeztek, vagy épp akkor fejezik majd be, mikor ő odaér. Addig is főz egy teát, úgyis úgy érzi, hogy kicsit tele van a feje. Ugye nem fázott meg mégis tegnap? Vagy még rosszabb...? Nem, nem lehet annyira peches. És még karaokézni sem tudott itt elnézni, pedig... pedig szívesen kiénekelne most magából mindent.

- Nahát, Benawi! Micsoda véletlen! - támaszkodott meg a falnál a kijárat mellett. A másik srác épp kifelé igyekezett a kávéjával, hogy a szabad levegőn fogyaszthassa el. Meglepetten nézett fel.
- Huhh, Shinji? Te... te is dolgozol? - húzta össze a szemét meglepetten. A fiú megrázta a fejét.
- Nem, van egy csinos kis lakosztályunk Namival. De tudod, az elől a nő elől az ember a lehető legmesszebb menekül.
- Meg tudom érteni - bólintott morogva a fiú.
- De hallom te se mindig a saját részeden járkálsz - mutatott rá Shinji. Benawi gyanakodva kapta rá a tekintetét.
- Tudod, azt hinné az ember, hogy Yuukát hajkurászod, de te Emikot kergeted... Azt hittem ennél határozottabb vagy. Tévedtem.
Benawi dühösen fixírozta a hullámokat.
- Mire célzol?!
- Arra, hogy nem fair, amit csinálsz. Legalább magadnak ne hazudj! Féltékeny vagy? Mért nem mondod meg neki? Így semmit sem fogsz elérni... Csak Emiko is szépen összejön Hayatéval, - Benawi szemei ijedten tágultak ki - és Yuukát is tönkreteszed közben...
- Össze...? Láttál valamit?! - fordult oda hirtelen.
- Talán... - jegyezte meg Shinji. - De jobb lenne Emikotól kérdezned. Jobb lenne, ha... nos erősebben kell ahhoz érvelned, hogy mért ne tegye... Eddig ne voltál túl meggyőző...
Benawi döbbenten nézett maga elé. Igen, ezen fájón sokat gondolkodott az éjjel, de...
- Én nem... - tiltakozott kétségbeesetten.
- Nézd, ez nem az én dolgom - vágott közbe Shinji. - Én csak figyelmeztettelek. Nem jó az irány. Dönts. És ahhoz tartsd magad. Különben pokollá teszed mind a négyőtök életét. Na, csak ennyit akartam! Ne mondd, hogy nem szóltam... Ez már a második figyelmeztetésem, nem lesz több... - azzal magárahagyta a megrökönyödött fiút. Ráadásul nem Shinji szavai lepték meg a legjobban, hanem... hogy talán... ez alkalommal igaza van...

Natsukit meglepték Eizan szavai, egy pillanatra ijedten el is kerekedtek a szemei, de hallva a befejezést megnyugodott.
- Szólni fogok - bólintott. - Igen, az előbb is ott hibáztam, hogy nem hozzád mentem azonnal, hogy... pont elküldtelek... Más megoldást kell keresnünk, akármi is lesz. Együtt kell lennünk, különben... Máshogy nem tudom megcsinálni. Ha tetszik így Morinagának, ha nem. Betegen ő sem ér sokat velem... Ezt gondolom belátta. Talán már... nem is annyira vonzó neki így a dolog - megrántotta a vállát. - Szóval, ha baj lesz, kereslek - erősítette meg. - Ne aggódj! És köszönöm, hogy... bízol bennem.
És ezzel nem élhet vissza, semmiképpen. Nem hazudhat neki. Igyekezett ezt határozottan az eszébe vésni.

Ezúttal Eizan volt az, aki válaszul magához ölelte a lányt. Így egész jól hangzott mindez, és akár úgy is tűnhetett, hogy sikerül épségben áttenniük magukat ezen az egészen. De igaz ez...? Ugye nem csak szeretné, hogy így legyen?
Nem szabad, hogy Natsuki megint olyan állapotba kerüljön. Ha esetleg mégis megtörténik, és ismét Morinaga lesz érte a felelős... akkor újra elbeszélgetnek, de az a beszélgetés már közel sem lesz olyan hosszadalmas. Legközelebb nem fog tudni uralkodni magán, már legutóbb is iszonyatosan a határon táncolt. Ha nem lett volna ott Nami vagy Natsuki a szomszéd szobában... nem akarja tudni, mikor kattant volna be az agya.
- Vigyázz magadra nekem, hallod...? - suttogta a lány füleibe.

Natsuki jólesően merült el az ölelésben. Mégis Eizan aggódó hangja megijesztette. Amiket korábban mondott... most nem csak a saját élete a tét. Eizanból is... előtörhet a saját gyengéje, ha nem vigyáz. Rá is gondolnia kell! Kettő miatt kell erősnek lennie!
- Mindenképpen - ígérte. - De kérlek te se légy túl heves! Fogd vissza magad! Úgysincs hatalmunk ellene... Ugye megérted...?

- Igen, tudom... - sóhajtott Eizan. - És megteszek minden tőlem telhetőt, ígérem. Ezúttal jobban fogok figyelni, és igyekszem elfojtani. Főleg így, hogy már nem csak rólam van szó. Ketten együtt valahogy túl kell tennünk magunkat ezen az egészen. Nem lesz könnyű, ezt nem is mondom, de hiszek benne, hogy sikerülhet. Kettőnkért... És persze a többiekért is.
Lassan elengedte a lányt és a reggeli felé kacsingatott. Muszáj lesz nekikezdeniük, mert lassan mennie kell. Ehh.. De legalább Natsukival reggelizhet, ami máris jobban hangzik.

Kazushige szándékosan előbb kelt fel, mint az indokolt lett volna. Nem hitte volna, hogy majd valaha is ezt mondja, de annyira feldobta a tegnapi találkozás Daisukével, hogy úgy döntött, megpróbál még több társára ráakadni, mielőtt dolgozni kezd. Bár talán még korábban kellett volna kelni, ha el akarja kapni a délelőttösöket, de most már mindegy. Majd csak összefut valakivel. És az az illető talán még beszédesebb is lesz Daisukénél, bár azért a fiúban is pozitívan csalódott. Nem sokat beszéltek vacsora közben, de talán még az is több volt annál, mint amennyi szó az osztálytársként eltöltött évek során esett közöttük.

Natsuki bólintott, s ő is belekezdett a reggelijébe.
- És amúgy milyen a munkád? - próbálta kellemesebb vizekre terelni a témát. Legalábbis remélhetőleg kellemesebbre. - Nagyon kifárasztanak? Sok a dolgod? Ugye rendesek a főnökeid?

- Igen, jól kifogtam őket - bólintott mosolyogva Eizan. - Rendesek, és a fejemet sem harapják le nagyon, ha valamit esetleg elrontok vagy kések. De mostantól jobban összeszedem magam. Maga a munka meg elég változatos, lényegében szinte alig vagyok egy helyen. Afféle mozgó állomás vagyok - nevetett fel. - A legtöbb feladatom viszonylag könnyen, bár volt egy, ami... kicsit nedves volt és nyirkos. Na, az nem fog a legszebb élményeim közé tartozni, de várhatólag nem lesz több ilyen hiba... legalábbis remélem. Néha karbantartó munkákat kapok, néha egy-egy utas szól le hozzánk, hogy valami gáz van a kabinjával /höhh XD/ meg hasonlók. Egész jól tűröm ahhoz képest, hogy huzamosabb ideig még nem kellett ennyit dolgoznom.

Emiko örült Hayate válaszának, vagy inkább helyesebb úgy fogalmazni, hogy ilyesmire számított. Maga sem tudta, milyen fejet vágott volna, ha a fiú a szétválást javasolja. De valószínű újabb kék folttal gazdagodott volna... Némán mosolygott magában a gondolatra. A másik kellemes élmény az volt, hogy Yuukát a szobában, ébren, és ami legfontosabb, h kinn találta. Félt tőle, hogy ki se akar mászni az ágyából.
- Jó reggelt! - mosolygott rá, s a kávézóasztalkához sietett. - Hoztunk neked reggelit! - pakolta le hatalmas rakományát. - Remélem ízleni fog, nem egészen tudtuk eldönteni, hogy mit hozzunk... - bizonytalanul sandított hátra Hayatére, akinél szintén egy hatalmas adagnyi étel volt még.

Natsuki csendben hallgatta a fiút, s néha bólintott egyet a fejével.
- Igazából én is szeretnék már dolgozni. Érdekel... milyen... Nem baj, ah kicsit fárasztó, szeretném tudni, milyne érzés, ha elégedetten ledőlhetsz egy nap után... Vagy... ez nagyon fura?

- Jó reggelt...! - köszönt vissza kissé fáradt mosollyal Yuuka, de szemei hatalmasra nyíltak, ahogy megpillantotta az Emiko és Hayate által hozott reggelit. - Ezt mind...? - nyögte ki. - Te jó ég... Izé, köszönöm...! De... ugye azért nem fogtok megsértődni, ha nem tudok mindegyikből enni?
- Dehogy fogunk - rakta le a kezében lévő csomagokat Hayate is. - Viszont így tényleg lesz miből válogatnod és csak azt kell megenned, amit szeretsz. A maradékot meg legfeljebb berakjuk a hűtőbe, mert azért nekem is el kell ismernem, hogy ez elég kiadós adag.
- Inkább adagok... - rakta félre kezében szorongatott teáscsészéjét Yuuka, és a kíváncsian lesett a csomagok felé. - Hű, itt tényleg minden jó van...!
Hayate némán pillantott Emikora. Yuuka látszólag jobban festett, mint előző este. Talán jót tett neki, hogy aludhatott egyet a dolgokra. Bár minden bizonnyal még feleannyira sem nyugodt, mint mutatja, csak nem akarja, hogy aggódjanak érte.

- Nem - intett nemet Eizan. - Egyáltalán nem fura. És ha még a munka is kellemes, akkor tényleg érzel valamiféle fáradt elégedettséget. Velem legalábbis már előfordult - mosolyodott el. - De el ne mondd senkinek, hogy kéz alatt dolgoztam...! - dorgálta játékosan a lányt.

Emiko büszkén mosolygott, nehéz lett volna nem észrevenni az elégedettséget az arcán.
Leült a kanapéra, s figyelte a lányt. Tudta, hogy egy nagy adag színjáték is lehet benne, de azért ha csak kicsit is, de megnyugtatta, hogy vidámabbnak mutatja magát. Rosszabbra számított, őszintén megmondva...
Felpillantott Hayatére, s úgy döntött, nem szól semmit, mégis vágyakozva nézte, hova ül le. Meglepetten vette észre, hogy megint felgyorsul a szívverése, pedig... most nem is történt semmi... Erről viszont eszébe jutott, hogy nem is olyan rég, igenis történt, és tőle teljesen szokatlan módon egy pillanat alatt lángvörösre vállt az arca. Siete leszegte a fejét, hátha így nem veszik észre. Főleg Yuuka. Mégis mire gondolna...?

A lány csak elmosolyodott válaszul. Közben lassan a reggeli végéhez értek, ami sajnos egyben azt is jelentette, hogy Eizannak mennie kell. Tényleg könnyebb lenne, ha most ő is dolgozna, akkor nem hiányolná máris ennyire. Vagy... mégis? Na de majd holnaptól... most már egész sokat bírt enni. Na jó, még mindig meglátszott, hogy betegesebb, főleg azon, hogy miket evett, egyébként nem figyelt annyira az egészségére, de most valahogy nem kívánt volna akármit...

Yuuka kihasználta a lehetőséget, hogy a reggelinek szánt finomságok átnézésének szentelje a figyelmét, és addig se kelljen máson gondolkodnia. Pedig kíváncsi volt, nem is kicsit. Nem tudta nem észrevenni, hogy az utóbbi időben Hayate és Emiko mennyi időt töltenek együtt, és kíváncsi volt rá, hogy ez mit jelent. Vajon ők ketten...? De bármeddig is jutott a hasonló gondolatok között, sosem tudta elkerülni, hogy Benawi is az eszébe jusson. Alig hallhatóan felsóhajtott és ismét a csomagok között kezdett kutakodni.
Pedig ha csak egy kicsit oldalra néz, láthatta volna Emiko hirtelen jött elvörösödését. Ám ha ő nem is, Hayate azért észrevette, mivel továbbra is a lányt figyelte. Azt is feltűnt neki, hogy Emiko épp rá nézett, mikor rejtélyes körülmények között elvörösödött. Szerette volna tudni, vajon mi járt a lány fejében.
Vetett még egy pillantást Yuukára, majd hagyta, hogy a lány tovább szemezgessen a reggelinek valóval. Ha viszont már mindenki ült, akkor ő is rászánta magát e tevékenységre. Bár nemsokára úgyis mehetnek tovább... De addig sem akarta elrontani Yuuka kedvét, ezért még nem hozta fel az indulás témáját. Helyette inkább ő is megcélozta a kanapét. Leült hát Emiko mellé, bár azért hagyott jó pár centit közöttük, hogy ne lépjen be annyira a lány személyes terébe. Pedig valami eléggé tiltakozott benne eme 'távolságtartás' ellen, de igyekezett nem figyelni rá. Nem akarta ráerőltetni magát a lányra. És... valami bizonytalanság még így is bujkált benne. Valamint ki tudja, mi lesz a Benawival való beszélgetés eredménye?

Eizannak is feltűnt, hogy a lány már egész rendes mennyiséget eszik, bár a tegnapi semmihez képest nem volt nehéz észrevenni a változást. Így talán kicsit nyugodtabb szívvel hagyja itt. Nem, biztos nem. De legalább tudja, hogy azért már nincs olyan rosszul, mint előző nap.
Elgondolkodva forgatta zsebében a szobáját nyitó kártyát, végül mégis előhúzta és Natsuki felé nyújtotta.
- Tessék, akkor odaadom. Azért visszaérsz, mire én is jövök?

Emiko kényelmetlenül győrögette a ruhaujját. Szeretett volna kicsit közelebb húzódni, és a fiú vállára hajtani a fejét, de nem érezte illendőnek, hogy ezt megtegye Yuuka előtt, mikor ő pont összeveszett Benawival ráadásul pont miattuk... Mégis mióta... teret engedettt egy kicsit az érzéseinek egyre erősebben és gyakrabban törnek rá... Ha elkezded, nincs megállás? Nem tudta hogy jó-e ez így... Még semmiben sem volt biztos. De hiába vetette fel magában, hogy hibázott, nem tudta bánni, annyira élvezett minden pillanatot, mikor hozzáért, vagy megjegyzéseket tett neki, és még többet akart...

- Persze - mosolygott Natsuki. - Nem zárnálak ki a saját szobádból. Mindenképp itt leszek, mikor végzel! - ígérte.
Tétovázva nézett a fiúra. Elmosolyodott, s odahajolt az arcához.
- Remélem nem lesz unalmas ma a munkád!
Lassan óvakodott a fiú ajkaihoz, s igyekezett minél hosszabbra nyújtani a csókot. Tényleg nem akarta még, hogy elmenjen... De nincs mit tenni.

- Annyira nem tűnik rossznak ez a sajt... Legalábbis az illata jó - szólalt meg hirtelen Yuuka. Néhányat már ki is választott a közül a sok közül, amivel elhalmozták. - És hoztatok gyümölcsöt! - csillant fel a lány szeme. - Ezt most nagyon eltaláltátok, már hiányzott.
Hayate csendes mosollyal figyelte, hogy egy kis őszinte örömöt mégiscsak sikerült Yuuka arcára csalni. És mindezt azért, mert Emiko rá is gondolt reggeli ügyben. Biztos jól esik neki, hogy azért nem felejtették el, ha már nélküle mentek el enni.
Folyamatosan igyekezett elterelni a figyelmét Emiko közelségéről, de mégis szüntelen a lányra pillantott. Ajajj, talán mégiscsak rossz ötlet volt ennyire mellé ülni? Nem, semmiképp sem. És úgyis tudja kontrollálni magát. Legalábbis reméli, hogy jól érzi...

Eizan kihasználta az együtt töltött reggel utolsó pillanatait is, és kiélvezte a lány közelségét. Az tény, hogy most enyhén vidámabban meg azért nem kicsit megkönnyebbülve indul majd munkába, de... azért az aggodalom még ott lappang. Bár valószínűleg az még marad is egy darabig.
Ehh, miért kell ilyen korán mennie? Nemrég még győzködte magát, hogy legalább délután végig együtt lesznek, de most annyira nem akaródzott kimenni az ajtón. De most már nem késhet és nem hibázhat. Nem engedheti, hogy belekössenek a munkájába, nem akar többet túlórázni. Már nem.
- Inkább tölteném veled a napom - mosolygott szomorkásan Natsukira, de lassanként mégiscsak sikerült elszakadnia. - Rendben, megyek, mert még itt ragadok. Tény, hogy kellemesebb lenne, de attól tartok, annyira nem díjaznák.
- Sietek vissza... - hátrált lassan az ajtóhoz. - Sok sikert az elintéznivalókhoz, és ha érzed, hogy valami van, tényleg keress meg. Elvileg el tudnak majd igazítani, merre találj, ha nem leszek lent. Na jó... - nem tudta megállni, sietve visszalépett a lányhoz, és még egyszer gyorsan megcsókolta. - Legyen szép napod...

- Örülök - mosolygott a lány Yuukára. Igyekezett a lányt figyelni, de... ez hihetetlen! Mért kalandoznak vissza állandóan hozzá a gondolatai?! Tényleg... szerelmes... igaz? A fene... De nem tud rá gondolni, mikor még mindig érzi az ajkán a bőre érintését... Csak óvatosan csippentette össze a száját, mintha ki tudja mit csinálna, ha nem figyelmezteti magát...

- Neked is - felelte halkan a lány, még kissé kábán a csóktól. El tudott volna még merülni kicsit a fiú érintéseiben. - Nem is olyna sokára találkozunk. Meglátod - mosolyodott el kedvesen, s kissé félrebiccentette a fejét.

Yuuka hiába próbálkozott, csak nem sikerült a reggelibe temetkeznie. Hogy is sikerülhetne, mikor végig csak egy kérdés jár a fejében.
- Mondjátok... - kezdte halkan, és Hayate ebből már sejtette is a folytatást. - Beszéltetek már vele...?
- Még nem - rázta meg a fejét a fiú. - Azt mondtuk volna.
- Tudom, vagyis gondoltam - nézett bocsánatkérően a lány, amiért egy pillanatig is kétségbe merte ezt vonni. - Csak... nem is tudom... Nem kéne mégis nekem is mennem...?
- Ha úgy gondolod, hogy jönnöd kell, akkor úgysem tilthatunk el - nézett rá komolyan a fiú.
- De... mi van, ha csak rontok rajta? - lesett rájuk könyörgőn Yuuka. - Lehet, hagynom kéne, hogy mégis csak ti beszéljetek vele...

Eizan bólintott, és végre lenyomta a kilincset.
- Délután találkozunk - mosolygott a lányra. - És együtt tölthetjük a nap hátralevő részét. Várom már.

- Shinji? - pislogott fel álmosan a lány, amikor a fiú visszaért a szobába. - Hol játál?
A fiú megtorpant, s végigmérte a lányt.
- Uhh, elég szánalmasan nézel ki...
Nem tudott időben kitérni egy nehéz párna elől.
- Bazd meg... Ne tudd meg mennyire fáj a fejem... Hol voltál?!
- Nyugi már... - nyögte a fiú, és sietve fedezékbe húzódott a kanapé mögé - XD -
- Nos?!
- Csak elmentem reggelizni...
- És nekem nem is hoztál semmit? - nyögte a lány sápadtan.
- Mért, tudnál enni? - lesett ki a fiú, s a lány arca azonnal zöldesebb színre váltott, ahogy belegondolt, s gyorsan megrázta a fejét, s visszabújt a takarója alá.
- Utállak... - nyögte ki.

Emiko elgondolkozva nézett a lányra. Az aggodalom is kiült az arcára, nem tudta titkolni.
- Igazából nem tudom - vallotta be. - Nem láttam, hogy viselkedett tegnap, vagyis... Amikor láttam még csillogtak a szemei, hogy végre láthat téged, olyannyira, hogy fel se tűnt neki, hogy a szobában vagyok... - megenyhülve mosolyodott el. - Nem lehet, hogy csak te túlzod el a dolgot? - kérdezte óvatosan. - Nem úgy értem, hogy... rosszul mérnéd fel a dolgokat - magyarázkodott. - Csak, hogy túlzottan félsz... vagy ilyesmi. Remélem érted, mire gondolok...

- Én is - búcsúzott Natsuki. Úgy döntött, nem rohan el egyből, inkább elfoglalja még valamivel magát itt. De... mivel? Ez egy nagyon unalmas nap lesz...

- Nem tudom... - hajtotta le a fejét Yuuka. - Lehet... Csak... nem tudom, nem láttam még így idegesnek, és utána rögtön el is ment... Lehet, hogy tényleg eltúlzom...? - segítségkérőn nézett Emikora, de tudta, hogy most nem igazán remélhet választ. - De... lehet, hogy én majd külön beszélek vele. Igen, azt hiszem, úgy jobb lesz... Remélem.

- Aha, lehet - bólintott bíztatóan Emiko. - Minden rendben lesz, hidd el - mosolygott rá. Egy kis csend telepedett rájuk, továbbra is ketten sasolták, ahogy Yuuka eszik, meg emészt... Rendkívül izgalmas volt. Aztán valaki kopogtatott. Emiko kérdőn nézett a többiekre, aztán elsietett, hogy kinyissa. Na... ki lesz a kedves vendégük... Csak nem... végülis... ráér most... Nem is rossz, hogy nem nekik kell utána rohangálni...
- Benawi! - mosolygott rá, s nem eltúlozva, de meglepetést színlelt.
- Ne haragudj, tudom, hogy még kicsit korán van... - motyogta a fiú.
- Dehogy - rázta meg a fejét a lány. - Mi is meg akartunk keresni téged... - vallotta be. - Örülök, hogy itt...
- Yuuka ébren van? - vágott közbe türelmetlenül a fiú. Nagyon feszültnek látszott. Emiko viszont túl fel volt dobva hozzá, hogy ezt észrevegye. Na látod, igazam volt!
- Igen - igyekezett nem elvigyorodni. - Gyere - kapta el a srác csuklóját, és berángatta a szobába. - Nézd csak ki van itt! - mosolygott a lányra. Benawi viszont képtelen volt ránézni, a padlót fixírozta. Hayatéről pedig egyáltalán nem vett tudomást. Talán észre se vette...

Yuuka Benawi nevének említésére és a fiú hangjára hitetlenül fordult az ajtó felé. Benawi...? Idejött? Miattuk vagy miatta? És ha miatta... akkor vajon békülni akar, vagy... vagy...
Ijedten kapta a fiúra a tekintetét, ahogy Emiko kíséretében megjelent a szobában, de mivel Benawi nem nézett rá, így ő is a padlóra menekítette tekintetét.
- Szia... - motyogta a padlónak, bár sejteni lehetett, hogy szavait a fiúnak szánta. Bár az előbb pont ő mondta, hogy majd beszél a fiúval, de hirtelen... hirtelen megint elszállt minden bátorsága.

Benawi valahogy átugrott az egész köszönős részen, de fel se tűnt neki. Iszonyatosan nehéz volt rávennie magát, hogy beszéljen, és láthatóan rettentően zavarta, hogy ilyen sokan vannak a szobában. Emiko pedig csak rátett egy lapáttal, ahogy leplezetlen kíváncsisággal szemlélte az eseményeket, mintha csak pontoznia kéne a produkciót.
- Yuuka... - nyögte ki a lány nevét. - Tudunk... beszélni? - szünetet tartott, s látszott, hogy nagyon töri a fejét. - ... Sétálhatnánk egyet... például...
Emiko kezdett észbekapni.
- Ó, jajj, hát én... illetve... mi... pont úgy terveztük, hogy elmegyünk ő, izé... ház ki ebből a szobából... - zavartan nevetett. - De fura, mi... szóval úgy tűnik nyuuuugodtan maradhattok itt is, ha úgy tetszik... - sokatmondóan pillantott Hayatére, de hamar leesett neki, hogy erre semmi szükség, a fiú már hamarabb is képben volt, mint ő. - Akkor ő izé... sziasztok, jó... beszélgetést...
Aztarohadt egy megjegyzést se tett Hayatére... Azt hitte először, hogy talán velük, vagy legalábbis velük is akar beszélni, de... Hű... Na Yuuka! Megmondtam!

Ayumu igyekezett jólnevelt lenni, de még az ő arcára is kiült az unalom. Vette hát a bátorságot, s leült a bárpult mögött.
- Hihetetlen, hogy miért kell itt lennünk, ilyenkor - csóválta a fejét. - Ilyenkor még ébren sincsenek a vendégek, és délig jó ha egy-kettő eltéved... De azért muszáj, hogy legyünk, hogy az utasok elégedettek legyenek, hogy a lehetőségük meg van, még ha nincs is kedve senkinek délelőtt inni...
Egész halkan merte csak kifejteni a véleményét, de még ez is olyan szokatlanul hangzott tőle.

Yuuka megvárta, amíg becsukódik az ajtó, és Hayatéék valamennyire eltávolodnak, és csak utána mert Benawira pillantani. Félve rágcsálta a száját, majd mikor erre rájött, sietve abbahagyta.
- Sajnálom... - bökte ki végül, és megintcsak lehajtotta a fejét.


Hayate komoran pillantott hátra a folyosón az ajtójuk irányába. Nem szítják tovább a tüzet azzal, hogy így kettesben elvonultak...? És Benawi még csak rá sem nézett. Ennyire tüntet ellene, hogy így semmibe veszi, vagy...? Előbb-utóbb ki fog derülni.
- Azért ne menjünk messzire - fordult vissza Emiko felé. - Gondolom utána velünk is beszélni akar, meg mi is pont őt kerestük.

Hiroshi pillanatnyi meglepetéssel nézett a lányra, majd bólintott. A tegnap történtekről eddig nem sok szó esett közöttük, de úgy tűnt sem ő, sem Ayumu nem akar előhozakodni a témával. Talán jobb is így...
- Hát igen, nincs túl nagy forgalmunk - felelte szintén halkan. - Igaz, hogy kicsit most egyhangú, de azért legalább kapkodnunk sem kell. Meg így legalább felszabadulunk majd a nap forgalmasabb részére. Egyfajta kikapcsolódás, vagy nem is tudom.

- Oké - bólintott Emiko. - Remélem nem volt hülyeség, hogy együtt jöttünk el... - gondolt ő is erre. - Csak... hogy máshogy hagyhattuk volna őket kettesben? Remélem minden rendben lesz!

- Sajnálod? - pillantott fel meglepetten Benawi, aztán újra lesütötte a szemét. - Nem csináltál semmit... Nincs mit sajnálnod... - bökte ki. - Inkább én sajnálom... - tette hozzá halkan.
Eléggé elveszetten ácsorgott a szoba közepén.
- Ö... - próbált esetlenül belekezdeni, de most jött rá, hogy át se gondolta, hogyan akarja mondani... A francba... Minek rohant ide azonnal, átgondolás nélkül?