10. fejezet - Mert még mindig tudunk mit írni

Benawi ekkor még mindig dolgozott, de így sem volt könnyű elterelnie gondolatait, s végül azon kapta magát, hogy elküldik, mert csak lábatlankodik és amúgy is lejárt a munkaideje. Kelletlenül oldalgott hát el. A szobájában véletlenül sem akart megjelenni, mivel húzhatna akkor időt? Úgy döntött, hogy kivételesen az étteremben eszik. Örülnie kellett volna, mikor ismerősöket pillantott meg, ám ehelyett ő inkább úgy tett, mintha meg se látta volna Natsukiékat.

Ez az! Lejutottam! Nami igyekezett nem túl feltűnően örvendezni. Ez könnyen ment, miután Natsuki 5 perc után sem nyitott ajtót. Lehet, hogy nincs itt? Hát inkább, minthogy baja legyen... Még jó, hogy megtudakolta Eizan szobaszámát is. Hát akkor keressük meg azt... Nem is olyan rossz itt lenn. Nem elegáns, de tiszta, és hasonló a termek elhelyezkedésének szisztámája.

- Na majd együtt sorra járunk egy rakás éttermet - ajánlotta fel Eizan, és máris megtetszett neki az ötlet. - Kajálásban én is jó vagyok. És tegyük fel, hogy az előbbi 'nem úgy'-ba most nem gondolok bele. Amúgy az se volt rossz, amit a hajózás előtti este összeütöttünk, nem? Legalábbis... egész tűrhető volt.

- Persze... Az a része, amit te csináltál... - jegyezte meg kissé kesernyésen Natsuki. - De majd gyakorlom még... Ígérem! Kitartó leszek! És türelmes... néha... talán...

Daisuke igyekezett nem kimutatni elégedetlenségét. Még hogy most majd hamarabb elengedik... Na persze! Ezeknek sem hisz többet! Jól van, de akkor holnap annyival kevesebbet lesz hajlandó dolgozni, azért nehogy már kizsákmányolják! Ráadásul mosogatással! Oké, ezt a halmot még bevállalja, de azt már nem!

- Menni fog az - bólintott biztatásul Eizan. - Akár tényleg megkérheted Midorit, hogy mutasson pár könnyebb fogást. Nem jó bonyolulttal kezdeni a tanulást. Ő meg úgyis olyan kis házias. Meg kötve hiszem, hogy ilyen kislányos arccal valaki épp őt vegye fel majd munkaerőnek, bár semmi rosszindulat! De van, akinek a korával nem lehet hazudni.

Kazu nem sok különbséget látott a délelőtti meg a délutáni műszak között. Össz-vissz az időbeosztását kellett kissé átrendeznie, de amúgy minden ugyanúgy ment. Bár végül is első nap is délutános volt, ám igaz, hogy akkor még csak tanulgatta a dolgot. Na lehet, hogy ez a munka tényleg olyan, amit később még visszasír majd...

Natsuki csendben bólogatott. Remélte tényleg lesz türelme tanulni. Naaa, Eizan miatt! De... ha dolgoznia kell, vajon élvezni fogja, hogy ezzel foglaltoskodjon esténként, ahelyett, hogy Eizannal... foglalkozhat?

Nami csalódottan toporgott Eizan szobája előtt. Remek. Na még kicsit vár, hátha túl feltűnő aztán... Nem, fel nem megy addig, míg nem találja meg őket! Megölné az ideg...

Yuuka már viszonylag jobb színben volt, bár még mindig látszott rajta, hogy lázas, és a léptei sem voltak a legbiztosabbak. Mégis úgy döntött, hogy most már kivárja a többiekkel a vacsorát, így elevickélt a heverőig és leült várakozni. Bár nem volt éhes, mégis úgy érezte, jól esne most pár falat. Ez akkor jó jel, nem?

Benawi megkönnyebbül sóhajtással vette tudomásul, hogy Natsukiék nem vették észre őt, még akkor sem, mikor távoztak az étkezőből. Sose gondolta, hogy ennek így fog örülni. Bár talán Eizan észre is vette, csak nem szereti a vetélytársa... Nem! Elég már... Még Natsuki is? Mi lenne, ha kivernéd a fejedből ezt a sok baromságot? Kedveled Natsuki, de nem úgy! És ez iszonyatos nagy különbség!

Nami nagy örömmel pattant fel meglátva Natsukiékat.
- Na végre, már azt hittem valami baj van! De jó színben vagy, Natsu! Tényleg jól vagy?
- Huhh, Nami... - pislogott a lány meglepetten. Jobban vágyott volna arra, hogy kettesben lehessen Eizannal, főleg, h már tervezgetésbe kezdtek. - Igen, jól - mosolyodott el. - Holnap már dolgozom is, úgyhogy látni fogsz vacsoránál, ha máskor nem is!
- Ó, és... de... Morinaga? - aggodalmaskodott a lány.
- Jól leszek - erősködött Natsu.
- Hát... te tudod...
- Hé, bízz már bennem!
- Oké...

Eizan sem számított ilyen kései vendégre, bár még mindig jobban örült Naminak, mintha mondjuk maga Morinaga nézett volna be hozzájuk, hogy miként megy soruk, helyrerázódtak-e.
- Sokat kellett várnod ránk? - kérdezte udvariasan, de tényleg remélte, hogy nem kellett miattuk sokat rostokolnia a folyosón, ahol elvileg nem is tartózkodhat. - Ugye nem lesz bajod ebből?

Nami megrántotta a vállát.
- Nem szúrtak ki. És az utasokat amúgy se piszkálják. Viszont nektek lehet, ha meglátnak, szóval... Inkább megyek. A lényeg, hogy már rendben vannak a dolgok - sietve megölelgette Natsuki, a lány legnagyobb meglepetésére, aztán elsietett.
- Huhh. Ez mi volt? - pislogott a lány után.

Ichiro egykedvűen lapátolta befelé a vacsoráját és nem is igen nézte, mit eszik. Kaja-kaja, ez van. Annyira nem is érdekelte. Az pedig nála már veszélyes állapot, ha a kaja sem érdekli.
Még jó, hogy nem a mai előadásra hívta meg őt Ayumu, mert így biztos nem ment volna el. Amilyen képet vág most...

- Rutinellenőrzés - vágta rá az első eszébe jutó szót Eizan. - Bár én se tudnék addig nyugodni, amíg nem tudom, mi van veled, úgyhogy teljesen megértem - mosolygott a lányra. - Ezért az ölelésért és pár szóért képes volt lejönni ide hozzád, csak hogy lássa, jól vagy...

Hiába nyugtatta meg Natsukiék látványa a körülményes visszajutás újra lehangolta, ráadásul a feje is ismételten hasogatni kezdett. A szobába visszaérve pedig sehol sem látta Shinjit. Átment Nouhoz? Ilyenkor... Hát ez érdekes...
Fáradtan rogyott le a kanapéra. Nem, talán a fáradtság nem is a legjobb szó, nem fáradt volt, csak aggódott, mégis úgy érezte, elege van mindenből, fáj a feje, nem akar már semmit sem csinálni, csak ledőlni és nézni maga elé… Mozgást hallott: Ó, tehát Shinji mégis itt van? Remélte, hogy egyedül lehet… Remek…
- Na szia, Nami! Rosszul nézel ki. Hogy van Natsuki?
A lány csak lassan megrázta a fejét.
- Már jobban, de... Nem akartam előtte mondani, de... holnaptólújra dolgozik és ő... ott lesz... Nem tudom… Nem tetszik… Rohadt Morinaga… Nem bírta volna ki, ha békén hagyja, mi?
Shinji szomorúan nézett vissza rá. Egy idő múlva aztán megszólalt.
- Kérsz teát? Most csináltam.
Nami meglepetten pillantott fel rá. Bár… már lassan megszokhatná. Mostanában… egyre többet rendes vele. Néha még piszkálja, de… az a piszkálás is… biztos, hogy azért teszi, hogy neki rossz legyen…?
- Öh, köszi… - motyogta zavartan. – Most nagyon jól esne…
Shinji eltűnt a kis konyhában, s nemsokára két bögre kellemesen meleg teával tért vissza. Leült a lány mellé. Naminak valamiért meg volt az a rossz érzése, hogy valamit mondani akar és… kivel mással lehetne az kapcsolatos, ha nem Nobuval? Főleg ha így idesunnyog… A fiú azonban jódarabig nem szólalt meg.
- Szerinted Natsu rendben lesz? – szólalt meg hirtelen a lány. Mióta bízik annyira Shinjiben, hogy vele ossza meg az aggodalmait? Egyszer csak megtörtént… De… valamiért meg tud könnyebbülni, ha vele beszél… - Te tudod higgadt külső szemlélőként figyelni a dolgokat…
- Külső szemlélő? – kérdezte kissé szomorkásan a fiú. – Igen… - törődött bele aztán a megnevezésbe. – Igen, tudom…
Nami túlzottan le volt terhelve ahhoz, hogy észrevegye a fiú hangulatát.
- De ez… Ez nehéz kérdés, nem ismerem őt annyira, mint te. Azt az oldalát meg pláne nem… De… Eizan szereti, nem? Majd csak… elboldogulnak valahogy. Tudod… lehet, hogy csak Sayu miatt mondom, de… azóta… mindig azt érzem, hogy amíg él akit szeretsz, addig minden megoldható.
A lány szomorúan pillantott fel rá.
- Ez nem így van… - ingatta lassan a fejét. Nem szeretett volna ellentmondani neki, valahogy Sayuri említése mindig… óvatosságra intette Shinjivel szemben, valahogy akkor… sosem akart neki ellentmondani… De ez akkor sem igaz.
- Például? Nobu és te? Szerintem baromság, amit csináltok… De nem fogom még milliószor elmondani. Egyformán idióták vagytok. Makacs idióták…
Nami szomorkásan elmosolyodott.
- Túlságosan is hasonlítunk, igaz?
Úgy tűnt Shinji erre nem akar semmit sem felelni. Elmélyülten figyelt valamit a bögréje alján, s néha fújt bele egy kicsit, amitől kavarogni kezdett felette a gőz. Nami észre sem vette, hogy már majd’ az összes teáját megitta. Nem is érezte forrónak, csak kellemesen melegnek, dehát ha Shinjié is még ennyire gőzölög, biztos az volt… Tényleg nagyon máshol jár az esze…
- Shinji, valahogy… meg kell próbálnod túllépni Sayurin – mondta ki Nami, amit már hosszú ideje akart, de mindig félt. Lehet, hogy most is csúnya eredménye lesz… A fiú folytatta ijesztő hallgatását.
- Sajnálom, tudom, hogy ezt nem kéne feszegetnem. Tudom, hogy nincs jogom a számra venni a nevét, nincs jogom azt mondani, hogy legyél boldog. Miattam nem lehetsz az. Vagy… nem olyan könnyen… Egyáltalán nem. De talán pont ezért… iszonyú bűntudatom van, Shinji. Szeretném… ha… ha tehetek érted bármit… Sayuriért már nem tehetek, rajta már nem segíthetek, de rajtad, ha bárhogy… - zaklatottan elcsuklott a hangja. Jó ég, el ne kezdj sírni! Hogy festene, ha sajnáltatod magad, pont magadat, pont Shinji előtt… Remegő kézzel tette le az asztalra a bögréjét, aztán visszaült a fiú mellé. Fájósan fogta át a bal csuklóját. Meghúzta az előbb? Érdekes, ez inkább valami tompább dolog. Úgy sajog, olyan zsibbadt, biztos korábbi lehet, de nem emlékszik mikor. Félve pillantott a fiúra, hogy reagál az elmondottakra. Az némán figyelte a lány mozdulatait. De semmit sem mondott. Francba, így fogalma sincs, mit érez… Shinjinek meg pont ez a célja… Milyen taktika ez? Önvédelem? Most hogy belekezdett már nem akart leszállni a témáról. Ezt egyszer meg kell beszélniük. Mi az, hogy csak Shinji gyötörheti Nobuval?! Igaz… ő már eleget gyötörte Sayurival, ha másképpen is… Csakhogy… Ezt most jóindulattal teszi. Ahogy Shinji is. Meg akart szólalni, de Shinji észrevette, s sietve felállt, felvette Nami bögréjét is és kisietett vele. Na szép… Menekül… A lány sóhajtva dőlt hátra. Mért csinálod ezt? Te is biztos keresel kiutat… Had segítsek! Ez így nem állapot… Neked is tudnod kell, hogy így nem maradhat… Shinji persze a végletekig húzta a kinntartózkodást. Ezalatt már háromszor elmosogathatta azokat a bögréket… Szerinted beveszem? Ennyire hülyének ne nézz… De nem volt szíve utána menni. Utána szólni sem. Ennyire nem erőltetheti. De mit fog tenni, ha a fiú most behúz a szobájába szó nélkül? Csakúgy annyiban hagyja? Mégis?
- Shinji… - próbálkozott óvatosan, s a fiú feje meg is jelent az ajtóban.
- Hmm? – érdeklődött lazán. Már el is felejtette miről beszéltek az imént? Persze, hogy nem… Ócska trükk…
- Legalább mondj valamit! Valamit, hogy te mit gondolsz…
Shinji viszont megint csak állt és nézte a lányt. Most gondolkozik megszólaljon-e? Vagy hogy mit mondhatna? Vagy csak szivatja… Az elég Shinjis lenne.
- Nézd, én segíteni szeretnék! – fakadt ki Nami. És ha… nem tud? Mért tudna bárki is. Talán… Shinji is ezért nem mondd semmit. Ezen nem változtathat senki. Semmit sem. Végül a fiú megfordult, hogy eltűnjön a szobájában.
- Ne menj! – kiáltott utána Nami, miközben megfeszült, hogy utána menjen, de… Valahogy nem volt meg a lendület. Valami nem volt… Egyszerűen… Csak megingott, és meg kellett kapaszkodnia a karfában, hogy nem bucskázzon le a kanapéról. Nem is foglalkozott annyira a dologgal, mindaddig míg második próbálkozásra sem sikerült felállnia. Értetlenül nézett működni nem hajlandó lábaira. Felkapta a fejét, ahogy hallotta, hogy Shinji visszajön.
- Semmi baj! – mondta gyorsan. – Csak egy kicsit… - mit is? Mondja azt, hogy megszédült? De… voltaképpen. Mi ez…?
A fiú kifejezéstelen arccal figyelte egy darabig.
- Inkább feküdj le – tanácsolta. – Fáradtnak nézel ki.
- I… igen… - egyezett bele kivételesen Nami. – Úgy tűnik jobban lestrapált ez a nap, mint gondoltam…
Halk sóhajjal dőlt végig a kanapén, de még ez sem volt olyan egyszerű, mint gondolta. Miért ilyen pokolian nehéz mozgatnia a lábait? Shinji valamit tett-vett a nappaliban, de Nami most nem igazán foglalkozott vele. Egy pillanat alatt elfelejtette az egész beszélgetést. Valami… nincs rendben vele. De… mi?
- Tudod, mindenképp így lett volna, de némiképp megnyugtató, hogy önként ajánlottad fel a segítséged.
Nami értetlenül nézett a fiú felé, de az háttal állt, nem látta az arcát.
- Van… van valami amit tehetek? – kérdezte tőle, bár perpillanat úgysem tudott volna semmit. Mindegy, addig jó, míg Shinji nem fogja fel, hogy valami nem oké, nem kell, hogy még miatta is aggódjon. Mert mostanában… nem csak Nobu miatt csinálja ezt, igaz? Rajta is segít. Biztos nem akaratlanul. Komolyan… aggódna Sayuri gyilkosáért? De… segít neki. Ez a kettő már nem áll annyira távol egymástól.
- Nem kell semmit csinálnod – rázta a fejét Shinji, s odasétált a lányhoz. Leguggolt a kanapé elé, s érdeklődve figyelte őt.
- Nem értem – felelte a lány, s most már ő is a fiút vizslatta. – Akkor hogy tudok…? Mért mondtad…?
A fiú először nem felelt. Mégis mit néz? Mire vár?
- Most miért játszod az értetlent? – csodálkozott Shinji. – Morinaga azt mondta, tudsz róla. Szólt neked, vagy ezt csak nekem mondta?
Nami leblokkolt. Szólt? Miről…? Mit mondott neki? Ő Morinagával csak Natsukiról beszélt, vagy… Nem… nem gondolhat arra Shinji… Nem!
- Nem értem. Nem tudtad, hogy rám akarja bízni? Kire másra gondoltál akkor? Igaz, van pár ellenséged, de… tudtommal én voltam az egyetlen, aki próbálkoztam vele korábban is, és… nyilván ezért is osztott melléd, hogy… közel legyél.
Nami ijedten kapott levegőért.
- Nem… Ezt én nem… - motyogta.
- Mit nem? – húzta össze a szemét a fiú.
- Te… mit… nem értem, mit… te csináltad ezt velem…?

Natsuki meglepetten nézett maga elé a fiú utolsó mondatára. Mondani akart valamit, de elakadt, és zavartan a füle mögé söpört egy tincset. Inkább besietett a szobába. Miért... döbbentette meg ez ennyire? Mármint... barátok, ő is megtenné ezt fordított helyzetben, nem? Furcsa... Ki tudja... Végülis... Meg akarta ölni. Kaoriért... és haragból is, amiért rátámadt... és önérzetből... Hirtelen borzasztó bűntudata lett. Nem értékelte őt eléggé eddig. Bármit is tett a szigeten. Nami az ő barátnője, ugyanaz az ember és... nem tagadhatja meg, mert csúnyán nézne rá az osztály, ha egy ilyet kedvelne. A fenébe, Nami is gyilkos, ő is gyilkos, valahol mind azok. Miért rangsorolnak mégis? Elég már ebből!
Észre se vette, mennyire gondterhelt arcot vág. Sietve végigdőlt az ágyon, s mosolyt eröltetve az arcára nézett fel Eizanra.

- Nocsak, nocsak... Csak nem egy Shouri futott be ide? - Daisuke unottan figyelte, amint az említett fiú szó nélkül letelepszik az asztalához. Remek... - Ily késői órán vacsorázol?
- Miért, te talán reggelizni jöttél? - vetette oda a másik és zavartalanul folytatta a letelepedést.
- Igen - bólintott komolyan Daisuke. - De mégis, minek köszönhetem, hogy pont az én asztalomat tiszteled meg?
- Kérem vissza - felelte kertelés nélkül Shouri.
- Mit is...? - pillantott rá ártatlanul Daisuke.
- Na vajon mit... Mondjuk amit elvettél.
- Elvettem...? Jaa, hogy a telefonodat? Miért adnám vissza?
- Nem volt hozzá jogod.
- Neked sem anno ahhoz, hogy a szobámba települj. Különben is, ha visszaadom, mi véd majd meg tőled, hmm? Nem mintha nagyon tartanék a fenyegetéseidtől, most már úgyis tudom, amit tudnom kéne.
- Szemét...
- Akárcsak te - bólintott Daisuke. - Azért nem gondoltam volna rólad. Hát még róla...
Elégedetten elmosolyodott, ahogy észrevette, hogy Shouri keze megremeg. Ó, csak nem ideges valaki? Mindegy, most nincs kedve vele beszélgetni, akármilyen jó is baszogatni. Épp eléggé lefárasztotta a munka.
- Na mindegy - állt fel az asztaltól. - Sajnos mennem kell, holnap is dolgozok. Ne, ne fáradj. Isten ments, hogy elkísérj! Hisz még nem is ettél semmit. Egyél csak, amíg még békésen megteheted. Nehogy azt hidd, hogy hagyom majd, hogy ezt megúszd. Nem, annál sokkal szebb terveim vannak.

- Ó, megérkezett a vacsi! - pattant fel örömmel Emiko, s nemsokára jól megrakodva tért vissza. - Szép kis adagokat kaptunk!
Lepakolta az asztalra a dobozokat, s nekiállt nézegeti, melyik kié. A legkisebb volt persze Yuukáé, de ahhoz képest az is méretesnek tűnt a csomagolással.
- Gyümölcssaláta, tessék - nyújtotta át a lánynak. - Csakhogy mégis kicsit különlegesebb legyen.

Eizan némi aggodalommal lépett be Natsuki után. Azt hitte, esetleg valami rosszat mondott, vagy valami. Vagy talán csak valami elgondolkodtatót. Hiába ült ott a mosoly a lány arcán, azért látta, hogy ez nem teljesen őszinte. Nami miatt valamiért? Vagy miatta?
- Rendben vagy? - kérdezte mégis, bár először nem akarta forszírozni a dolgot. Csendben leült az ágyra és a lányt figyelte.

- Ó, köszönöm - vette át Yuuka a dobozt. Gyümölcssaláta? Az most jól fog jönni, meg amúgy is régen evett. Viszont annyiban jobb ez a szobában étkezünk dolog, hogy nem kell amiatt paráznia, mi lesz, ha valamit esetleg otthagy. A többiek valószínűleg nem néznek majd ferde szemekkel rá csak emiatt. És amúgy sem nagyon lett volna most ereje elmászni az étteremig. Azt a sok fogást végigenni meg pláne nem tudta volna.
Hayate is hamar rátalált Emiko rásegítésével a saját menüjére. Egész finomnak néz ki, bár nyilvánvaló, hogy itt nem adnak rosszat a vendégnek. Ó, és még kétfajta köretet is kapott hozzá, remek. Ezzel biztos jól lakik majd.
- Akkor hát... jó étvágyat! - nézett a többiekre.

- Aha, csak... - elgondolkodva pillantott fel Eizanra. - Ő tényleg nagyon aggódott miattam, igaz? És sok mindent megtett értem, hogy... most itt lehessek. Pedig... eleinte nem hitt benne, hogy mi összeillenénk. És én bántani akartam. Ő mégis segített nekem. Nem becsülöm meg eléggé, igaz? Egyszerűen... megtagadtam őt, mert gyilkos. Pedig én is az vagyok. Nem tudom mit várok, hogy majd attól tartanak engem többre a többiek, ha emgvetem Namit? Azt hiszem... valami ilyesmit csinálok... Ápolgatni akarom a saját hírnevem, minél messzebb kerülni attól, amilyen voltam, és Nami pont arra emlékeztet. Közben ő meg... ő is biztos viaskodik. És ráadásul egyedl marad... Most már Nobu sincs ott neki. Biztos... ő is... fél... És én magára hagytam.

- De még semmihez sincs késő - bújt közelebb a lányhoz Eizan. - Ő ezek szerint nem így érzi, hanem még számít rád. Morinagánál is segített, és most is megnézte, jól vagy-e. Nem hiszem, hogy lezártnak tekinti ezt az egészet, hisz ő is keresi a társaságodat. Te talán úgy érzed, hogy ez a barátság végleg elveszett? Szerintem közös erővel könnyen újra egymásra találhattok.

- Jó étvágyat! - mosolyodott el Emiko is, és örömmel kezdett bele a sajátjába. Nagyon ízletesnek tűnt. Azért néha Yuuka felé pillantgatott, ő jól lakik-e azzal, meg nem zavarja-e, hogy itt esznek.
- Ha úgy érzi a gyomrod, megkóstolhatod az enyémet is - ajánlotta fel neki.
Közben azon is elmélkedett, hogy jobb lenne felvetnie, hogy vacsora után elnéz Benawihoz. Gondolt arra is, hogy csakúgy elmegy, nem mondja meg hova, vagy kitalál valami kamudumát, de nem akarta átejteni a lányt. Mégha ezzel fel is zaklatja. Akárhogyis, Yuuka nem buta lány. Ha szó nélkül elmegy, eszébe fog jutni ez az eshetőség, és akkor meg pláne elszomorodik, hogy miért titkolózik. Sőt, talán... meg is ijed, és rosszra gondol... Ó, an egy pillanat! Ugye Yuukának eszébe se jut az a verzió, hogy... Na ne... De hisz... Annyira nyilvánvaló, hogy itt van neki Hayate... Arra meg már csak nem gondol, hogy mindkettőt magának akarja... Brr... Na ne... Nem nézhet ki ilyen lánynak...

- Nem - rázta meg a fejét gyorsan Natsuki. - Mindenképp szeretnék többet foglalkozni vele. Bár jelen pillanatban nem tudom mit tehetek. Azontúl, hogy az étkezéseknél látni fogom, és a legszebb tál ételt visezm ki neki... - mosolyodott el. - Ez csak olyan gesztus, nem? De ettől... sokkal jobban nem fogja érezni magát. Szeretnék vele beszélgetni, de... Azt hiszem talán ez ráér az út után, nem? Most az a legfontosabb, hogy ne buktassuk le magunkat - felsóhajtott. - Szóval... Yuukát sem lenne szabad megkeresnem... vagy Benawit... De mégis... csak... legalább tudnám hol vannak, jól vannak-e...

Yuuka kíváncsian lesett Emiko vacsorája felé, de az illatok amúgy is arra csalták a figyelmét.
- Hát... talán majd egy kicsit, köszi - bólintott. - Bár egyelőre abban sem vagyok biztos, hogy ezt mind megtudom enni, akármilyen finom is. Pedig olyan egyszerű, hiszen csak egy gyümölcssaláta. De már ezt is úgy készítik el, hogy nehezen találnék benne kivetnivalót.
- Addig jó a szakácsnak - mosolyodott el Hayate. - A legapróbb reklamáció a munkájába kerülhet egy ilyen helyen. Bár gondolom ezért is dolgoznak itt csak profik.
Yuuka egyetértően bólintott és újra a gyümölcsök felé fordult. Emiko és Hayate tényleg nem mentek el Benawihoz... csak azért, hogy vigyázzanak rá. De akartak, nem? Vagy a reggel történtek megváltoztatták a véleményüket? Nem, nem valószínű, hogy ennyiben hagyják. De arról csak szólnak, ha mennek, nem? Csak hogy... azért mégis tudja. Bár annyira már nem tartozik rá, de... de azért...

- Lehet, hogy ők is utasok - fontolgatta Eizan. - Nem biztos, de fennáll a lehetősége. Akkor viszont talán már holnap láthatod őket - mosolyodott el. - Nami meg... hát igen, így minden sokkal nehezebb, hogy ő az utasok szintjén van. Tényleg nehéz így elkapni. Bár talán valahogy megint fogja magát és lelóg ide, akkor viszont tudtok majd váltani pár kósza szót. Csak tényleg ne legyen baja belőle. Tényleg, hogy juthatott le egyáltalán...? Jól kellett ügyeskednie, az biztos. Már nincs sok hátra ebből az útból. Ha ennek vége, akkor remélhetőleg közöttetek is rendesen helyre rázódnak majd a dolgok. Én elég sok esélyt látok rá.

- Akkor, kiszedek belőle neked egy kicsit - kelt fel Emiko, s kisietett a táljával a konyhába. Valahol lennie kell kistányéroknak... Látott párat korábban...

Natsuki mosolyogva bólintott.
- Igen, most hogy így bíztatsz, én is kezdem ezt hinni. Köszönöm - a fiú vállának döntötte a fejét.

- Te nem kérsz az enyémből...? - ajánlotta fel Yuuka is, és csak remélte, hogy szavai eljutottak Emikoig is. Közben Hayatére pillantott, aki bár nem evett túl gyors tempóban, de mivel nála sokkal nagyobb falatokat evett egyszerre, így mégis rohamosan gyorsabban fogyott tányérján az étel. Ezek a pasik... hogy tudnak ilyen tempóban enni...?

- Nem köszi - felelte a lány, s fél percre rá vissza is tért a két tányérral. - Tessék - rakta le az asztalra a kisebbiket. - Akkor ha jól esik, egyél csak, nyugodtan.
Újra nekilátott ő is a tésztájának. Egy ideig szótlanul csak az ízekre figyelt, látszólag legalábbis, aztán mégis megtörte a csendet.
- Vacsora után lelógok valahogy Benawihoz - jelentette ki. Óvatosan pillantott Yuukára. Hogy reagál...?

- Ugyan már - ölelte magához a lányt Eizan. - Én csak elmondom, mit gondolok. Az meg már nekem külön öröm, hogy ezzel még esetleg segítek is valamit. Ráadásul tényleg hiszek benne, hogy a dolog még helyrehozható. Ha egy kis hitet beléd is sikerül átplántálnom, akkor baj már nem lehet, nem igaz?

Nami ijedten kapott levegőért.
- Nem… Ezt én nem… - motyogta.
- Mit nem? – húzta össze a szemét a fiú.
- Te… mit… nem értem, mit… te csináltad ezt velem…?
- Ó, kaptam egy jó kis cuccot Morinagától – mosolyodott el a fiú. – Apropó… a cuccról jut eszembe… - azzal elsétált a szobájába. Nami próbálta odébbhajtani a fejét, hogy lássa mi történik, de elég nehéz volt, akár csak azt is mozdítania. Ccc…
- Shinji… - próbálkozott könyörgő hangon, ahogy belépett a fiú. – Áruld el, mi történik!
A fiú szánakozva nézte a lányt, s tovább sétált a szobában. Lekapcsolta a lámpákat, s mikor visszasétált Nami mellé, tényleg csak a sápadt holdfény adott valami minimális fényt. A lány nem tudta eldönteni, hogy ez teszi-e olyan félelmetessé az egészet, vagy Shinji elszánt tekintete, vagy… a saját gondolatai…
- Kérdezném, hogy zavar-e… - mutatta fel Shinji a kezében lévő cigarettát. – De tudod, csak reflex lenne. Voltaképpen teszek rá, mit gondolsz…
Nami nem értette, miért esnek neki olyan rosszul ezek a szavak. Hiszen nem barátok, vagy ilyesmi… A fiú mégis lecsüccsent a földre, úgy hogy a kanapénak döntötte a hátát. Naminak pont háttal volt így, viszont ijesztően közel. A lány azonnal megérezte a füst szagot, és azt is, hogy valami nem stimmel. Ez… nagyon tömény, és… olyan…
- Mi ez? – kerekítette el a szemét. De a helyes választ nagyonis sejtette… Shinji csak megrántotta a vállát.
- Nem félsz? – érdeklődött. – Nem bánod? Lehet egy amolyan utolsó kívánság-féléd. Ha látni akarod Nobut például… Biztos bánnál úgy meghalni, hogy nem beszéltél vele… Látni akarod, nem? Utoljára… Így azért kicsit más már a dolog, hogy látod, nincs tovább, nem igaz?
Nami nem akart hinni a szavaknak. Hallotta a saját kapkodóvá váló lélegzetvételét, érezte a félelmet, a félelmet, amit szeretett volna legyűrni és helyette inkább bizalomnak adni helyét, bizalomnak, mert… Shinji annyira rendes volt eddig, csakhogy… Van oka megölni… És Morinaga megmondta… Megmondta előre, nem hitte el, most mégis itt állnak és Shinji… Valamit biztos akar csinálni, valamit már csinált is, ez tény. Mért ne folytatná?
- Most… mi lesz? – kérdezte, és a hangja remegett, sejtette, hogy a teste is, de valahogy nem igazán érezte a tagjait, nem tudta megállapítani.
- Hát… tudod én a katarjaim jobb szerettem. Nagy penge, könnyű kezelés… A pisztoly túl gyors… Apropó, nem is tudom hol a pisztoly. Nálad van?
- Ne… em… - vallotta be Nami.
- Akkor nem számít, mert nem azzal akarom csinálni. Hangos, és túl gyors… Pedig maga a folyamat legalább annyira lényeges, mint a végeredmény… - ecsetelte. A lány levegőért kapott. Blöfföl… ugye csak ijesztegetni akarja…? Figyelte, ahogy Shinji hosszan kifújja a füstöt. Aztán megtámasztotta a csikket valami tálkán, s a lány felé fordult.
- Azért én leellenőrizlek, a biztonság kedvéért. Nemtom mennyire pontos ez a szer, és ha mégis tudsz kicsit mozogni, és nálad van az a pisztoly… Az mindent elront.
Meghatározhatatlan és kellemetlen érzés volt, ahogy a fiú kezét érezte az oldalán, ahogy a zsebeit tapogatta ki. Szorosan lehunyta a szemeit, de ettől az érzékelés nem múlt el, és… Egyszerre érezte azt a bizsergetést, mint mikor Nobu ér hozzá, mégis egyszerre valami borzalmas tiltakozást sugallt a teste. Emelte a kezét, hogy ellökje a fiút, de csak nehezen sikerült elérnie a fiú karját, lökésre pedig pláne nem volt ereje. Halk nevetés volt a válasz.
- Helyes… - állapította meg, hogy Nami tökéletesen védekezésképtelen. Ráadásul a pisztoly sincs nála. - Akkor hol van?
Nem mindegy akkor már alapon a szekrény fiókjához irányította a fiút, aki belenézett, majd bólintott.
- Valóban.
Ezután a lány táskája következett, melyet kérdés és engedély nélkül nyitott ki, s elővette belőle a lándzsát. Elmélyült mozdulatokkal nyitotta szét.
- Nem tudom megérteni, hogy harcolsz ezzel. De ha jól tudom egy ideig a saikkal bűvészkedtél te is, az hozzám is közelebb áll. De most az sincs itt… Kár…
Összecsukta a fegyvert, és visszarakta.
- Ez se nyert… Igazából… Hosszú lesz és fájdalmas… - de pont ez a cél, nem? -, de ez maradt…
Egy bicskát mutatott fel.
- Ilyet igazán minden srác hord magánál… De nem vág elég jól, nyilván nem erre tervezték… Hát majd pótolom lendülettel, csak lesz valami… Ölnek ilyenekkel is…
Nami most már kezdett szünet nélküli zihálásba váltani.
- Akkor…? Nobu? Hívjam? Nyugi! Nem bántom. Nem fog baja esni. Most se, később se. Nem kívánom a halálát. Bőven elég büntetés neki ez. És amúgy sem bírnám már bántani. Többé nem. Gyűlölöm, amit tett és… tudod nem gondolom, hogy te felelősebb lennél Sayuri haláláért, mint ő. Te voltál soron, ő is végignézte… Ez csupán véletlen. Viszont… Valakinek szenvednie kell. És téged képes vagyok meggyilkolni…
Újra összecsukta és zsebrevágta a bicskát. A cigarettájáért nyúlt, hogy végigszívhassa.
- Nos?
Nos mit? Nobu? A fiú felállt.
- Tudom mire gondolsz. Nem fogja hagyni. De nyugodj meg. Van még ilyen lötyim, szépen bezsibbasztom őt is, nem lesz esélye közbeszólni… Nem is kell, hogy lássa, ahogy meghalsz, átcigelem én a szobámba, nem fáradtság… Még arra is gondoltam, hogy ne halljon semmit, látod milyen alapos vagyok? És jó fej… Persze a ne hallja dolognak praktikai okai vannak, mert hiába a hangszigetelés ilyen sikolyok már felriasztanák a környéket, de…
Megint sétálásba kezdett, s valami hosszabb anyagdarabot lebegtetve ért vissza.
Nami ijedten próbált hátrébb húzódni, de már az se ment. Meddig is hátrálhatna, itt a támla… Csak… minél… minél… messzebb akart lenni tőle, ha csak centikkel lehet is, és nagy küzdelmek árán… Ha időt nem is nyer vele, de…
- Nem akarom, hogy idejöjjön – jelentette ki a lány. – Már úgyse számít. Mért rontanám el, amin eddig munkálkodtunk, ha már úgyis mindegy minden? Azt akarom, hogy boldog legyen, ha most elcseszem, ha idehívom, ha lát engem, mikor olyan nehézségek árán tartottuk magunkat távol egymástól… Nem… Nem kell…
Shinji meglepetten nézett rá.
- Nem bánod, hogy úgy halsz meg, hogy nem láthatod utoljára? Nem hiányozna az arca? A cuki szőke feje?
Nami a sírással küszködött. A fenébe…
- Mindegy… - nyögte ki. – Jobb így neki… Jobb… Kérlek, ide ne hívd! Akkor én… ezt kívánom…
Shinji a fejét csóválta.
- De legalább már felfogtad, hogy nem viccelek. Botorság lett volna még mindig bíznod bennem. Bár eddig is az volt. Tényleg kötöznivaló bolond vagy.
A lány erre már igazán nem tudott mit felelni. Tényleg így lesz vége? Miért vigyázott rá akkor eddig, ha most meg akarja ölni? Az egész csapda volt? Hogy bízzon benne? Annyira valósághű volt… Annyira hitt benne, hogy Shinji és ő egy napon talán… barátok…? Igen, talán titkon erre vágyott. Talán titkon megkedvelte. Nagyonis. Sőt még vannak pillanatok, amikor abszurd módon vonzódik hozzá, miközben tényleg Nobut szereti, és ott van az a Sayuris ügy is… Most viszont fájt az érintése… Talán, mert nem az ő döntése. Talán mert esélye se volt megakadályozni… A fiú némán fejezte be a cigarettáját. Mostanra már az egész szobában átható, és émelyítő füstszag terjengett. Ha nélküle nem lett volna elég kábult, hát… De jobb is neki, ha nem maradhat tiszta a feje, igaz? Ha semmit se fogna fel az egészből… De sajnos… Sajnos annyit pontosan tud, hogy meg fog halni. Hogy Shinji fogja megölni. Hogy gyűlöli őt, és hogy meg is érdemli ezt a gyűlöletet. Megérdemli a halált. Megérdemli, hogy lassan haljon meg, pontosan tudva és értve minden másodpercét… Tudva, hogy Shinji is ezt gondolja. Nem akarta kimutatni a félelmét, a csalódottságát, mégis érezte, hogy vékony könycseppek csorognak az arcára, és még csak nem is tudta felemelni a kezét, hogy letörölje őket. Most már egyáltalán nem tudott mozdulni. Örülhet, hogy csak a végtagjait zsibbasztja le a cucc, és nem fullad meg, mi? Bár így is úgyis meghal, de… azért… nem mindegy hogy. Állítólag megfulladni a legkegyetlenebb halál. Hálás lehet Shinjinek, hogy nem úgy akarja megoldani. Meglepetten érzékelte, ahogy a fiú letörli a könnyeket az arcáról. Olyan végtelenül finom volt az a simogatás. Mintha csak vigasztalni akarná… Ez egy kicsit beteges… Főleg az, hogy tényleg megnyugtatja egy kicsit.
- Sajnálom… - mondta halkan a lánynak. – A végefelé én már tényleg … - tétovázott, majd folytatta – elkezdtelek megkedvelni. Tudod… nem érdemled ezt. Sayuri se érdemelte, te sem. Nem vagy rossz ember. Csak rossz döntéseket hoztál. Nem várom, hogy megérts engem, vagy megbocsáss nekem. Nincs jogom ilyesmit elvárni. Most én vagyok a végletekig gonosz. Már most tudom, ahogy végrehajtom… És nem érzek örömöt. Nem hiszem, hogy ez megváltozna közben, vagy utána… Mégis, ha egy minimális esély van rá, hogy ettől elfelejtem, hogy… csak percekre is ki tudom verni a fejemből… Szükségem van rá, Nami… - lassan megrázta a fejét, s újra előszedte a bicskát. Már a fiú keze is hideg volt, ahogy hozzáért a hasához, hogy eligazítsa az útból a ruhát. Ez tényleg… érdekes… Látni akarja, ahogy felsérti a bőrét, ahogy kiserken a vér… Hát persze, az egész az „élményre” megy rá. Shinji tényleg…
- … kezdek megőrülni… - mondta ki a fiú a lány gondolatait. Halkan nevetett a saját kijelentésén. – Szánalmas vagyok… - folytatta, ahogy végighúzta a pengét a lány bőrén. Vékony vágást ejtett, ám viszonylag hosszan. Nem is olyan sokkal a golyó ütötte seb alatt. Még mindig látszott, és csúnya is volt, de már nem veszélyes. Már jócskán gyógyulni kezdett. De attól még csúnya hegként maradt volna emlék egy életre. A lány az ajkát harapta, hogy ne sikítson fel. Jóval veszélyesebb sebeket is ütöttek rajta, de azt nem ennyire lassan csinálták, kiélvezve minden millimétert. És ha most segítségért kiáltana, míg Shinji nem dönt úgy, hogy betömi a száját? Biztos meghallanák… Idejönnének, megmenekülhetne...

Yuuka már várt valami hasonló kijelentést, mégis meglepte, hogy ilyen hirtelen kellett hallania. És azt mondta, hogy lelóg? Egyedül akar menni...? Na és Hayate? Nem együtt akartak beszélni vele? Vagy... csak félnek, hogy neki közben megint baja esik... De Emiko...
Egy pillanatra megállt kezében a pálcika, majd nem sokkal később folytatta útját a szája felé a tányérból felkapott gyümölccsel együtt.
- Akkor... - kezdte kissé bizonytalanul Yuuka - ne mondd meg neki, hogy kijött rajtam ez a valami... Jó...?
Hayate Emikohoz hasonlóan fürkészte Yuuka arcát, de kivételesen nem igazán tudta, mit is lát a lányon. Zavartan fordult vissza a tányérja felé. Hogyhogy... most miért nem tud arcról olvasni? Biztos csak fáradt, vagy nem figyelt eléggé, vagy... vagy valami.

- Nem, egyáltalán nem az - mondta hálásan Natsu. - Benned meg van az az optimizmus, ami belőlem teljesen hiányzik. Van még mit tanulnom tőled...
Valahogy vacsora előtt még sok vad gondolat kergetőzött a fejében, Nami megjelenése miatt viszont ezek háttérbe szorultak, ami miatt először dühös is volt a lányra. Most viszont inkább magára haragudott, hogy úgy elzavarta őt a viselkedésével. Végtére is még rengeteg ideje lesz Eizannal, nem? Igazán behívhatta volna egy kicsit. A fiú se haragudott volna. De ha már így alakult... igyekezett visszaterelni a gondolatait az eredeti útvonalra, de hiába erőltette. Egyszerűen már elmúlt az az érzés.

- De... - nézett fel kérlelőn Emiko. - Ilyesmit nem ígérhetek... - rézta a fejét. Látszott, hogy egyszerűen nem tetszik neki, hogy ilyenre kérik. - Szerintem tudnia kéne! Ha később megtudja máshonnan, én meg nem szóltam neki... Nagyon ki fog akadni.... És... Ha ezt meghallja, az biztos idehozza. Egyébként gyáva lenne visszajönni, mert szégyenlené magát, vagy ilyesmi, de így... Jajj, Yuuka, kérlek szépen...

Eizan Natsuki hátát simogatta, és hagyta, hogy a lány megnyugodjon. Együttlét ide vagy oda, azért ahhoz mindig hangulat kell. Ő meg nem fog orvul rámászni, bármennyire is csábító az ötlet. Meg azért biztos fáradt is...
Legfeljebb simán elalszanak és alaposan kipihenik magukat. Ha kap valami jelet, azt úgyis észreveszi.

- De... - Yuuka tekintete találkozott Emikoéval, majd lassan elfordította a tekintetét, és a magában őrlődve harapott a szájába. Nem akarta, hogy Benawi... hogy emiatt a kérés miatt haragudjon... Emikora... - Ha el is mondod... kérlek ne ezzel érvelj. Legfeljebb... említsd meg, mielőtt elmész, vagy valami... Nem akarom, hogy ez befolyásolja.

- Azt hiszem, most én is lezuhanyzom gyorsan - bontakozott ki Natsuki a fiú karjaiból. Hátha addig lehiggad és... - Sietek - lehelt egy apró csókot a fiú ajkára.

Emiko megint csak bajba került Yuuka szavait hallgatva. Ha Benawi idejön, Yuuka akkor is csalódott lesz, mert csak a betegség miatt... Az úgy sehogyse jó. Felsóhajtott.
- Rendben. Nem szólok neki, de csak, ha megígéred, hogy nem vonsz le téves következtetéseket. Ha magától nem jön vissza az egyáltalán nem azt jelenti, hogy nem szeret, vagy hogy nem bánja amit tett, hanem... talán inkább csak gyáva... - mondta egy kissé döhösen. - Hidd el nekem... Ismerem már egy ideje...

- Csak nyugodtan... - felelte halkan Eizan, ahogy a lány eltűnt az ajtó mögött. Holnap tényleg dolgozni akar...? Igen, biztos, hisz már el is intézte a dolgokat. De sajnos még mindig megvan az esélye, hogy Morinaga beszól neki valamit, vagy csak a látványa is, vagy... a francba...! Egész holnap estig enni fogja az ideg...

Nobu rosszkedvűen eszegette a vacsoráját, de hamarabb, mint a fele feladta a történetet... Mi a fenétől hasogat így a feje? Lusta volt elmenni valami fejfájáscsillapítót szerezni, inkább bevett egy felet a lábára kapott fájdalomcsillapítók maradékéból. Már pár napja nem kellett szednie. De hasznos, hogy még maradt belőle pár szem. Elpakolta az ételt - ami körülbelül abból állt, hogy letakarta és kitette az íróasztalra -, majd átöltözött, s ledőlt az ágyára. Majd ha kicsit jobban lesz, lezuhanyzik és a többi, de most mozdulni sem volt kedve.

Yuuka elmélyülten turkált a gyümölcsök között, mire nagy nehezen rá tudott bólintani a dologra.
- Rendben... - felelte alig hallhatóan. - És sajnálom, hogy erre kérlek, de... muszáj biztosra tudnom...! Nem akarok hamis reményeket...

Shouri dühösen indult vissza a szobája felé. Így utólag már átkozta magát, amiért nem ment Daisuke után, de hát tényleg túl feltűnő lett volna, hogy még szinte le sem ült, de máris utána indul, ráadásul nem kicsit indulatosan. Az a szemét... De miért hallgatott eddig? Így is, úgy is a kezében van, és amíg nem szerzi meg a tárgyi bizonyítékot, addig nem sok esélye lenne kimagyarázni. Lényegében semmi. Ami nyilvánvaló, az nyilvánvaló. A rohadt életbe...! Egyáltalán hogy hagyhatta ott a telefont?! Ráadásul olyan helyen, hogy ez a kis köcsög megtalálja! El kell kapnia. Valahogy el kell kapnia, bármilyen eszközök árán. Lehet, hogy tényleg megpróbálja elkapni Kentát a srác szobaszámáért. Na az lenne csak szép meglepetés a srácnak... Na de előbb Kentát kéne megtalálnia...

Emiko idegesen harapdálta a száj szélét.
- Én csak miattad aggódom... - ismerte be. Elgondolkodva turkált az ételben. Mivel tehetne érte a legtöbbet? Hamis remények... Csak ezt adott neki eddig? Csak rontott a helyzeten? Lehet, hogy... tényleg hamisak? Lehet, hogy Benawi... tényleg nem úgy érez már? De akkor mért volt úgy kiakadva? Talán... ő sem akart megbántani egy ilyen kedves lányt, akiről ráadásul tudja, hogy sérülékeny is. Talán tudja, hogy nem szabadott volna belemennie... De akkor mi az amivel segíthet Yuukán? Mit tehet, ha ők... tényleg végleg különváltak?
- Szeretnéd, ha elmondanám majd, miről beszéltünk? Hogy mit mondott rólad, meg amiről ma beszéltetek? - kérdezte kissé aggódva a válasz miatt.

Hiába győzködte magát, az első pillanattól tudta, hogy nem fogja ezt tenni. Egyszerűen… nem akarta keresztülhúzni a fiú számításait, nincs jogában… Inkább keményen harapta az ajkát, mikor újra érezte a pengét most már mélyebben belehatolni. Mintha ez most tovább tartott is volna, érezte is a vér ízét a szájában, ahogy felsérti a fogaival a bőrét. Hallotta a saját zihálását, de hallotta Shinjiét is. Mért csinálja, ha ő is szenved tőle? Tényleg… végig fogja vinni? És megint rátört a késztetés, hogy könyörögjön… Az életéért… De… nem, nem csak maga miatt! Shinji miatt is, tényleg… miatta is! Talán… de… minek is magyarázza be, inkább magát félti. Még mindig… borzalmasan retteg a haláltól, a fájdalomtól, attól, hogy… Nobu mit fog érezni… mit fog csinálni, ha megtudja, meglátja, hogy ő halott…
- Ne... – hallotta a saját sírását, mielőtt felfoghatta volna, hogy az agya kiadja a parancsot a beszédre. Ijedten és egyszerre kíváncsian kereste a fiú tekintetét, hogy tudhassa mit gondol erről a… róla…
Ő azonban még csak nem is rá nézett. Az asztal irányában figyelt valamit, aztán bánatos szemekkel pillantott a padlóra.
- Shinji… - próbálkozott felhívni magára a figyelmet, bár… talán ez őrült siettetése volt mindennek…
- Sajnálom… - ismételte újra a fiú, s Nami már felkészült a fájdalomra. A fiú azonban felállt, s az asztalhoz lépett. A lány röpke másodpercekig reménykedett, hogy aztán még erősebb félelem kapjon a szívébe. Mitől fájhat a félelem? Ez pszichikai dolog, mégis határozottan fájdalmat érzel a mellkasodban, szorítja a tüdődet, szétmarja az ereidet… És a bűntudat is… fáj… A szerelem is… Ha Nobura gondol, mindig fullad… Mindez, hogy létezhet? Ezek csak gondolatok… Mégis ahogy azzal az anyagdarabbal közeledett a fiú, mintha a friss sebei is jobban fájtak volna, azt ordítva, hogy most viszont igazán bedurvul a dolog, mert Shinji is úgy gondolja, hogy mostantól nem fogod tudni visszatartani a sikolyaidat… Furcsamód most, hogy tudta, nem fog tudni megszólalni többet egy dolgot mindenképp közölni akart…
- Én… nem haragszom rád…
A fiú meglepetten torpant meg a lány előtt. Áthatóan vizslatta a szemét, s Nami igyekezett határozottnak látszani. Mert ő valóban komolyan gondolta ezt, nem akarta, hogy a fiú hazugságnak higgye, vagy arra gondoljon, hogy csak azért mondja, hátha ezzel lebeszélheti… Nem erről szól… Shinji, kérlek… értsd meg, hidd el… Tudom, hogy megérdemlem… Nem érezlek gonosznak… El vagy keseredve… Én meg… rászolgáltam. A halálra. A szenvedésre.
A fiú halkan felsóhajtott, s megrázta a fejét. Lassan guggolt le újra a lányhoz. Határozottan látszott, hogy mondani akar valamit, többször is nekigyürkőzött, de végül képtelen volt rá. Átkarolta a lányt, megint fájóan finom mozdulatokkal, és felültette. Nami még akkor se mert reménykedni, mikor a fiú már a sebeket kötözte be. Nem is olyan mélyek, ez… teljesen felesleges… Shinji mégis nagy odafigyeléssel ápolta a lányt… Ez… abszurd… Mitől gondolta meg magát mégis? A fiú néha oldalra pillantott, de Nami egyszerűen nem tudott rájönni, mit figyel. Talán csak nem mer a szemébe nézni. Bizonyára azért nem is beszél hozzá, vele… De ő sem bírt, vagy éppen mert megszólalni.
- Reggelre el kell múlnia – mondta pont ebben a pillanatban a fiú. – Morinaga figyelmeztetett, hogy csak pár óra a hatása, nehogy kicsússzak az időből a játszadozással… De… - keserűen elmosolyodott, s végül nem is folytatta a mondatot. Végezve a kötözéssel, vigyázva visszafektette Namit, és még be is takarta. Az csak értetlenül hagyta folyni az eseményeket. Egyik pillanatban fájdalmat okoz neki, a másikban meg… Ez tényleg őrület… Shinji… Ennyire…? Mi zajlik benned? Most valami egész másféle félelem hasított belé, ahogy a fiú elindult a szobája felé.
- Shinji! – szólt utána, és érezte is a kétségbeesést a saját hangján. A pisztoly a fiókban van, nem vette ki, látta, hogy nem, de… Ugye nem akar… ugye nem akar valami iszonyú ostobaságot… A fiú mintha először nem is akarta volna meghallani, de aztán mégis megtorpant.
- Nem fogsz meghalni, ne félj… - mondta lágy hangon. Nami habozott.
- És… te…? Mit akarsz most csinálni?!
Shinji felnevetett.
- Te miattam aggódsz? Most próbáltalak megölni, te idióta! Ne foglalkozz az én életemmel…
- Kérlek, Shinji…
- Tudod, hogy én képtelen lennék erre. Semmi értelme az életemnek, mégis ragaszkodom hozzá. Ettől nem kell félned. Micsoda hülyeség… Ezt tényleg nem vártam volna tőled… - morgolódott, majd folytatta az útját a szobájába, de a lány még mindig nem tudott megnyugodni.
- Rakd ki a bicskát!
- Tessék? – perdült meg meglepetten a fiú.
- És az az akármi… Azt mondtad van még abból, amivel elkábítottál engem, látni akarom, hogy nem viszed magaddal…
Shinji kidülledt szemekkel nézett a lányra. Ez… tényleg meghibbant…
- Nami… - hebegte most már végképp összezavarodva. – meg akartalak ölni, ez…
- Nem, nem akartál! – jelentette ki a lány jóval határozottabban, mint ahogy azt ő maga gondolta. – Halott lennék, ha akartál volna, te viszont egy pillanatig se gondoltad komolyan!
Pedig még most is meggondolhatná magát, nem kéne, hogy olyan nagy legyen a szája… Talán épp most ásod a saját sírod… A fiú felsóhajtott, s az asztalra helyezte a bicskát.
- A fiola meg a konyhában van, és amúgy sem halálos. Minek bénítanám le magam, hm?
- Meglehet, dózisfüggő – mutatott rá a lány. Shinji megadóan felsóhajott, és kisietett a konyhába. Muszáj volt egy kicsit a falnak támaszkodnia, és lenyugtatni magát. Mi a francot művel? Látta rajta, hogy szenved… Miért nem kiáltott egyáltalán? Hívhatott volna segítséget vagy… Ilyen átlátszó volt? Nami végig tudta, hogy nem teszi meg? Mert ő… nem volt benne egészen biztos… Komolyan eljátszott a gondolattal… És a fájdalom mindenképp ott volt. Ha nem is öli meg, azért… ki örül neki, ha vagdossák? Főleg, ha ennyire kiszolgáltatott… Ha nem állíthatja meg, ha esetleg túlzottan belejön… Nami jobban bízik benne, mint ő saját magában? Megint magán érezte az átható tekintetet, és felkapta a fejét. Annyira tudja, hogy az egész illúzió… Hogy csak annak a… szernek a műve, de… Lehunyta a szemét. Soha szebbet… Az arcához érintette a kezét, mégsem a saját bőrét érezte, hanem megint azt a selymes kezet… Most nem remegett egyáltalán, nem volt olyan gyenge, nem volt a halálán a gazdája… Kinyitotta a szemét és a jelenés nem foszlott szét, még mindig ott állt előtte szomorkás mosolyával. Annyira gyönyörű… Nem nekem köszönheted, hogy élsz, Nami… Neki… Felkapta az üvegcsét, s kisietett vele. Elégedetten figyelte, hogy a lány most is követi minden léptét. Sayuri…
- Tessék… Itt van. Szemezz vele. Most már elégedett vagy? – kérdezte Namitól. A lány hallgatott. A fiú erre bólintott, s elindult befelé, hogy végre… kettesben maradhassanak…
- Shinji… - hallotta megint a bizonytalan hangot. Sóhajtva fordult hátra. Mi lehet még?!
- Ne csinálj hülyeséget! – nézett rá könyörgő szemekkel a lány. – Nem haragszom… Sőt… Én… megkedveltelek… Nem akarlak elveszíteni…
A fiú lesütötte a szemét.
- Jó éjt…

Nem! - hallotta Yuuka saját belső hangját, ami csak nem akart csitulni. - Nem akarom hallani, nem akarom tudni!
- Igen... - mondott ellen önmagának, és meglepve figyelte a saját torkából felhangzó szavakat. - Szeretném...
"Bárhogy is fájjon... tudni akarom. Akkor... akkor talán könnyebb lesz ezt az egészet lezárni, ha már biztosra tudom... Könnyebb lesz... elszakadni."

Haruka sokadszor sétált át a szoba egyik sarkából a másikba, mégsem talált nyugalmat. Basszus, Tatsuya, mi a szarnak vetted el azt a rohadt kártyát?! Na nem mintha ezzel visszatarthatnál... Azt hiszed, nem tudnék pont én kitalálni valami hihető mesét? Eddig is mindig bevetted, ha ilyennel jöttem. Nem is értem, miért vagy ennyire hiszékeny. A pénzemet nem vetted el, ez nagy hiba volt. Szerencsére az még itt van nekem. Azért még kicsit kivárok, mégsem akarom az egész éjszakát odakint tölteni. Bár... a fedélzeten is biztos szép ilyenkor az idő. Ennyi, megyek. Nem bírom ki!

Emiko lassan bólintott. Többet nem is akarta eröltetni a témát. Gondolatban amúgy is már Benawinál járt, majd újra itt, ahogy elújságolhatja Yuukának, h az az idióta ott nyafog, hogy nem mer idejönni... Miért van benne mégis az az érzés, hogy nem ez fog történni? Ez az egyetlen reális eshetőség! Ugye...?

- Már itt is vagyok! - perdült ki Natsuki, jóval mosolygósabban és frissebben, mint ahogy bement. - Tényleg nagyon frissítő egy hideg zuhany - állapította meg. Azért hideg zuhany ide vagy oda, tűzforrónak érezte az egész testét, ahogy csupán azt az apró fehér törölközőt magáracsavarva lépett ki. Igazából... ez nem volt betervezett, csak hát kinn felejtette a hálóingét, és nem akart a ruháiba visszaöltözni. Bár tény, hogy olyan céllal tűnt el kicsit a fiú szeme elől, hogy... kedvet kapjon a dologhoz. Huhh... De azért ő még mindig nincs maximálisan felpörgetve, azt viszont most biztos elérte, hogy szegény srác alig bírjon magával. Nem baj... Bízik Eizan kreativitásában, hogy kellőképp el tudja csábítani.