10. fejezet - Mert még mindig tudunk mit írni

- Az a legfontosabb, hogy te ne unatkozz! - mondta kissé felháborodott hangon Emiko. - Szóval majd szórakoztatunk, igaz Hayate? - nézett a fiúra. Oké, segíts ki, mert perpillanat fogalmam sincs, mivel lehetne elterelni Yuuka figyelmét!

Miharu idegesen ropogtatta az ujjait.
- Én... szinte mindent... próbáltam tájékozódni... - annyira tudta, mire céloz a fiú, na jó, essünk túl rajta... - Láttam... H... Himenot... vagyis... úgy sejtem az ő lehetett...

- Hé, lassan vége a mai műszaknak! - lelkesedett Ayumu. - Aztán jó hosszú pihenés! Király lesz! Tudod már mit csinálsz? - érdeklődött Hiroshitól.

- Öhm... igen, persze... - bólintott Hayate, és ő is erősen törte a fejét a hogyanon. Hát... a fedélzetre most nem mehetnek fel, pedig azt nagyon élvezte Yuuka. Így énekeltetni sem vihetik... Öö... mit lehet egy ilyen hajón még csinálni a saját szobádra korlátozódva?
Yuuka halványan elmosolyodott a páros tanácstalanságát látva.
- Majd csak elleszünk valahogy - ivott bele újra a teába. - Legrosszabb esetben szójátékozunk vagy valami...

- Ja - mosolyodott el Emiko, látva, hogy Yuuka menteni próbálja őket, s karbafont kezét megtámasztotta az ágyon. - Elleszünk. Mondjuk ugratjuk Hayatét, ez az! Kezdjünk el beszélgetni a rúzsokról! Azt hiszem azokhoz egyikünk sem ért a szobában, de legalább őt zavarba lehet hozni - nevetett.

Ichiro ujjai görcsösen szorultak a telefon köré a szavakat hallva. Látta... Látta!? Mikor? Csak ma lehetett, mert tegnap szinte végig a zsebében volt, és Miharu mintha csak este kezdett volna tényleg gyanakodni. És faggatózni is ma kezdett. De hogyan? Kilopta a párnája alól, amíg aludt, vagy mi...?! Ki kellett volna törölnie! Már tegnap meg kellett volna tennie! Nem... Nem, igazából le sem szabadott volna fényképeznie, de amíg a lány élt... Valahogy mindig elszalasztotta az alkalmat és azért nem is olyan könnyű stikában lekapni valakit. De nem gondolta volna, hogy ilyen hamar... hogy rövid idő leforgása alatt teljesen elszállnak az esélyei.
- Az a kép... - kezdte indulattól remegő hangon. - Senki sem tudott róla... Senki! Még Hiroshi sem! Erre... erre fogod magad és...!
Dühösen szorította össze fogait és próbálta lenyugtatni magát. Amit hallott, nem kicsit zaklatta fel, nehéz lett volna bármit tenni ellene.
- Miért mondtad el?! - szegezte Miharunak a kérdést. - Tudatni akartad, hogy tudod? Ezzel akarsz megzsarolni, vagy mi...?!
Ahogy kimondta, érezte, hogy nincs túl sok realitása a kérdésének, de nem nagyon törődött vele. Ha zsarolni akarná, nem ezzel tenné, ha csak... lelki terror? De hát az előbb mondta, hogy megvédi, akkor meg...? Túl zaklatott, megint túl zaklatott! Hiroshival is nem egyszer kiabált, ha Himeno szóba került. Döbbenten ébredt rá, hogy tulajdonképpen nem is Miharura dühös. Vagyis rá is, de sokkal inkább saját magára.
Egyik kezében még mindig a telefont szorongatta, a másikkal megint hajába túrt. Bár ez sokkal inkább volt tépés...

- Nem, én... dehogy! - próbált védekezni, s még inkább elhátrált. Most már tényleg kiült az arcára a félelem, ahogy a fiút figyelte. Tényleg... nagyon dühös... Ilyen, ha haragszik? - Nem tudtam, hogy ilyesmit fogok találni, nem is sejthettem! Honnan tudhattam volna? Jó, tudom nem volt jogom... belenézni... Csak... tudnom kellett... - Rossz magyarázat. Mint mindig. Nincs joga valai titkát erőszakkal kiszedni. Na ezt most megcsináltad. Ha kinyír érte, a te hibád... Csakis... Idióta! De a fiú nem úgy nézett ki, mint aki épp meg akarja gyilkolni. Nem tetszett neki, ha ilyen kétségbeesettnek látja... Ijesztő, de ez már máshogy... Oda akart menni, hogy megint elhúzza a kezét, de most nem mert...
- Ichiro, kérlek, ne csináld ezt! - kérte inkább kétségbeesetten. - Inkább... tényleg pihenj vissza kicsit. Majd... majd beszélünk róla, ha lenyugodtál, re... rendben?

Natsuki fáradtan dőlt végig az ágyon. Hát igen... Azért az állóképessége még nincs igazán a helyén. Pedig nem sok dolgot intézett ma, és alig kiabáltak vele a hosszas hiányzás miatt. De holnaptól meló. Keményen. Nem fogják túlóráztatni, állítólag, de innentől nyista szünnap. Hát Eizan, ne akadj ki, kérlek... Jól kell teljesítenie, és akkor nem lesz balhé. De ha még egy napot kihagy, vagy akárcsak egy órát is... Huhh, jól kell lennie holnapra!

Ichiro nem felelt, csak némán nézett maga elé. Nem Miharu volt az egyetlen, aki megrémült, csak a fiú egészen mástól. Az előbb még haragján túl is hallotta a félelmet Miharu hangjából. Fél... tőle fél? Azt hiszi... tényleg azt hiszi, hogy csak egy gyilkos, hogy képes bántani másokat, ha neki úgy tetszik? Ezt hiszi róla? Ezért tért ki az előbb is a válasz alól... mert azt hiszi, hogy most bántani fogja, csak mert dühös...? Szinte rögtön letagadta magában ennek még a gondolatát is, de rá kellett jönnie, hogy van valóságalapja. Az előbb... tényleg olyan dühös volt, hogy... De nem, hisz végül Namiékat sem bántotta, pedig őket sokkal több oka lett volna! Mégis... ez azért ijesztő... Maga a gondolat, hogy képes lenne rá...
Kellett egy kis idő, mire Miharu javaslata, nem, inkább kérése eljutott hozzá. Tényleg jobb lesz, ha most lepihen...? Használ majd valamit?
- Rendben... - erőltette ki magából a szót, de már az is óriási erőfeszítésébe került, hogy egyáltalán hang jöjjön ki a torkán.

- Jaj már, Haruka, hova akarsz még cibálni?! - fakadt ki nem először Tatsuya. - Hát még nem tűnt fel, hogy sehol sem találod a helyed? Nem tudom, mi akasztott ki ennyire, de lassan ott tartunk, hogy tényleg jobb lesz, ha leütlek...
Haruka megadóan rogyott le az egyik fedélzeti padra.
- Igen, igazad van... - sóhajtotta. - Tényleg nem bírok magammal. Te... Mondj már nekem egy szakmát, ami eszedbe jut. Az elsőt, ami megfordul a fejedben! Bármit! Na jó, azzal a kikötéssel, hogy elképzelhető legyen egy ilyen hajón.
- Szakmát...? - ráncolta a homlokát Tatsuya. - Nemtom... pincér?
- Nem, az biztos nem - rázta a fejét Haruka.
- Ööö... masszőr? - próbálkozott újra Tatsuya.
- Hmm... igen, ez már elképzelhető, de még mindig furán jönne ki. Bár.. attól is függ, kiket kell masszírozni - sápadt el a lány.
- Ettől most jobb lett neked...? - kérdezte értetlenül Tatsu.
- Ja... Igen, lehet... Ideiglenesen.

- Sajnálom, hogy felzaklattalak... - mondta szinte suttogva a lány. - Most már tudom, hogy amúgy se könnyű neked... Nagyon nem. Még annál is rosszabb, mint amire számítottam. Most... magadrahagylak inkább, hogy tudj pihenni, oké? - bár ez inkább csak költői kérdés volt. Sietve köszönt, és elhagyta a szobát. Neki is szüksége volt rá, hogy átgondolhassa a dolgokat. Minél messzebb tőle... csak egész délután nézett vissza, hogy jelezze megy dolgozni, aztán megint eltűnt. És még mindig kételkedett benne, hogy ha majd késő este holtfáradtan visszaér nyugodtan álomrahajthatja-e a fejét... Remélte, hogy legalább Hiroshival nem beszél addig. Mert ha Ichiro nem is olyna, mi van ha ez a srác azt javasolja majd, hogy szabaduljanak meg tőle? Biztos, ami biztos...

Eizan munka után vett egy frissítő zuhanyt, így most viszonylag jó közérzettel lépett ki a fürdőszobából. Ahogy meglátta az ágyon pihenő Natsukit, egyből elmosolyodott.
- Jó estét-délutánt - ült le az ágy szélére. - Na végre mindketten végeztünk mindennel.

- Bizony - ült fel a lány, s végre átölelte Eizant. - Na mesélj, mi volt ma? Sok hülye utas? Sok hülye meló? Vagy tűrhető? Én már holnaptól dolgozhatok. Sőt erősen javasolták, hogy tegyem ezt - csóválta a fejét. - Sejtettem, hoyg ez lesz, mármint, hogy nem fognak repesni az örömtől, ha látnak. De azért annyira nagyon bunkók nem voltak.

Ichiro sokáig nem tudott rendesen lenyugodni. Nagyon sokáig... Aludni semmikép sem tudott volna, de még pihenni sem nagyon. Igazából csak ült tovább az ágyán és próbálta átgondolni, mi is történt aznap. Jó sok minden. Sok minden, ami fenekestül felforgatta a dolgokat. Miharu is... ezentúl biztos nem néz majd rá ugyanúgy. Hogy is nézhetne... De ez talán fordítva is igaz.
Elkeseredve vágta a falnak telefonját, de egyelőre nem törődött vele, mi merre repült belőle. Majd összerakja. Vagy nem. Épp elég volt már belőle. Akkor miért gyanítja mégis, hogy úgyis összerakja majd...?

- Annyira...? - vonta fel a szemöldökét Eizan. - Hát ajánlom is nekik. És akkor már holnaptól mész... - enyhén elhúzta a száját. - Tudod már a beosztásodat?
Kicsit arrébb helyezkedett, hogy kényelmesebben ölelhesse magához a lányt.
- Nálam most nem sok minden volt. Minden napom legyen ilyen zökkenőmentes. Nem azt mondom, hogy nem volt meló, de legalább egyik sem volt túl strapás.

- Ó, teljes menetdíszben? - pislogott meglepetten Shinji, ahogy egy újabb körséta után visszatért a szobába. - Jobban vagy már?
Nami bólintott.
- Igen, már a fejem se fáj, azt hiszem kialudtam. Csak rossz érzés, hogy elszúrtam az egész napot.
Shinji inkább nem tett megjegyzést sem arra, hogy ő mit szúrt el, sem arra, hogy a lány, de a napot ő rövid intervallumnak érezte mind a két esetben, ez az egy biztos.
- Tehát öltözzek sürgősen, mert eszünk, vettem. Gyomorod biztos jól van? Nem akarom, hogy égjen az arcom miattad.
- Jól - sóhajtott fáradtan a lány. - És majd óvatosan eszek. egyébként sem vagyok már gyerek... Hé! Papírom van róla!
- Attól nem lettél megfontoltabb - csóválta a fejét a fiú, és eltűnt a szobájában.
- Ahogy te sem... - dohogta a falnak. Mindenesetre arra rá kellett jönnie, hogy a fiúk tényleg sokkal gyorsabban öltöznek, még Shinji frizsuracsinosítási baromságaival együtt is. Hálás volt neki, mert nem szeretett volna összefutni ma Morinagával. Félt, hogy kicisnálná. Ráadásul még Natsukit is fel akarta keresni, amit úgy ítélt meg, hogy a legforgalmasabb étkezési időszakban tehet meg könnyen. Vagy legalábbis esélyesebb a siker, mint bármikor máskor. Remélte, most már jól van a lány.

Natsuki bólintott.
- Nekem elég fix. Az ebédnél, meg a vacsoránál felszolgálok, illetve a terítésben és leszedésben is részt veszek. Szóval ez mindig ugyanarra az időpontra esik. Ha szerencsém van, talán kapok szünetet a kettő között. Amikor szabad leszel délután akkor majd igyekszem úgy alakítani - mosolyodott el. - Viszont együtt enni már ritkásan fogunk tudni. Maximum késő este. És hát a reggelik, ha van kedved korán kelni.

Nobu szokása szerint a szobájába zárkozva morgolódott, s lélekben csatlakozott hozzá immáron Midori is, aki csakazért sem hívta át a mai napon Kentát. "Csakazértis, Haruka!" Benawi a túlórába menekült az elől, hogy ugyanezt kelljen csinálnia, s meg nem jelenésével nem kissé aggasztotta Emikot, aki viszont már tervezte, hogy akkor viszont nekik kell meglátogatni. Csakhogy... Yuukát nem hagyhatják magára... Amíg a lány pihent fel is vetette Hayatének, hogy akkor ő beszél Benawival, míg a fiú vigyáz Yuukára. Talán jobb is így. Benawi szempontjából is. Bár Emiko nem igazán tudta, hogy így hogy fogja kipuhatolni, hogy Hayate tippje igaz-e... Ő képtelen egy ilyne kérdést feltenni... Csak így...

- Nekem ne lenne? - mosolyodott el Eizan. - Tehát akkor reggelente... Így viszont semmiképp sem kerülheted el őt - sóhajtott fel. - Remélem, nem okoz neked több gondot. Bocs, már megint felhoztam... Szóval akkor kötött beosztás. Én az esetek többségében délelőttre lettem beosztva, de a vége felé lesz pár délutános napom. Így a korán kelésekkel nem lesz gond. Most viszont szabad egy vacsorára, hölgyem?

Hiroshinak nemigen volt konkrét elképzelése róla, hogyan is töltse el megmaradt idejét. Kicsit még lófrált a fedélzeten, majd jobb dolga nem lévén visszahúzódott a kabinjába és ismét a reggeli könyvhöz fordult. Franc sem hitte volna, hogy unatkozni fog itt, erre tessék. Még ilyet... Mindegy, majd csak kibírja egyedül. Lassan úgyis vacsora.

- Hogyne - mosolyodott el Natsuki. - És most utoljára, még ilyen korai időpontban is ráérek. Csak nem egy elegáns vacsorára akar meghívni a személyzeti étteremben? Semmi Morinaga, semmi pincérlány ruha? Jöhetek a farmeremben?

Ayumu a szokásosan tengette szabad óráit. Akárhogyis lelkesedett még délelőtt, a délutánját unalmasnak találta. Dehát... nem akaszkodhat rá Akirára. Nem lenne szép dolog. És egyébként is, megszokta már a magányt. Szívesen visszament volna a bárba, akár túlórázni is, hátha láthatja Morinaga-sant, talán beszélhet is vele... Annyi mindent szeretett volna kérdezni... Egyre többet. De azzal nyugtatta magát, hogy úgy se lenne bátorsága. És ez igaz is volt.

Hayate nem feltétlen díjazta Emiko ötletét, miszerint a lány egyedül menjen Benawihoz, de belátta, hogy az okfejtése helyes. Yuukát most tényleg nem szabad itt hagyni, most szüksége van a lelki támogatásra. Valakinek viszont Benawival is beszélnie kell, ez tény. De ennek nem feltétlenül kell Emikonak lennie. Vagy... még mindig attól tart, hogy Yuuka nem örülne, ha kettesben maradna vele...? Meg a lány valószínűleg jobban szót tud érteni Benawival, mint gondolta. Viszont ha a feltételezése helyes... akkor nem szívesen küldené egyedül a lányt.
- Biztos te akarsz menni? - tette fel végül a kérdést, mintegy megadva az utolsó lehetőséget Emikonak, hogy önként visszalépjen az ötlettől.

- Amiben csak akarsz - bólintott Eizan. - Én sem szándékozok kiöltözni. Nem is feltétlenül attól elegáns egy elegáns vacsora, hanem inkább a vendégek viselkedésétől. Mert hiába bújtatsz öltönybe és ültetsz asztalhoz egy tahót, az még nem lesz elegáns. Igen, a személyzeti étteremre gondoltam, de ha más javaslata van a hölgynek, szívesen fogadom.

- Igen - bólintott határozottan Emiko. - Mindenképp! Sok dolgot kell megbeszélnünk, ha igazad van, ha nem. Szerintem ez a legszebb és a legkorrektebb elintézésimódja a dolognak. Talán... vagyis inkább remélem, hogy tudunk úgy beszélni, mint régen... a Program előtt... Jó lenne...

- Tökéletes, hisz a társaság a lényeg - bólintott Natsuki. - Hmm, nem is tudom melyik tahóra célozhattál az imént. Vajon ismerem? Na mindegy, oda nem mennék enni, ahol ő van... Még jó, hogy csak felszolgálnom kell, étvágyam nem lenne, az tuti!

- Menjünk enni - szólalt meg hirtelen Haruka.
- Most? - nézett rá megfáradtan Tatsuya. - Csak most értünk vissza, ráadásul egész nap rohantattál.
- Ja, de kicsit elszaladt az idő.
- Kicsit?! Könyörgöm, máris vacsora van!
- Bezony, úgyhogy ne késsünk el. Eddig egész jól bírom, nem?
- Mit? - csattant fel reményvesztve a fiú.
- A kísértés leküzdését.
- Nem - sóhajtott Tatsuya. - Mivel még most is folyamatosan akörül jár a fejed!
- Igaz... - bólintott lassan a lány. - Ezért mondom, hogy menjünk enni. Eltereli a gondolataimat.

- Még hogy én? - tettetett meglepődést Eizan. - Én célozni valakire? Csak tudnám, honnan veszed ezt... - ám hiába próbálta komolyan előadni, a végét már elmosolyogta. - Csak szólj, ha készen állsz. Sajnos a soklovas hintóba most nem tudok befogatni, mert épp karbantartás alatt állnak a hátasok, de felajánlhatom magam kísérőnek. Akár még a hátamra is kaplak - vigyorodott el.

- Szerintem ezeket a lovaglásos dolgokat majd megbeszéljük vacsora után - nyújtotta ki a nyelvét Natsuki. - Felőlem amúgy mehetünk most is. Akkor utána az este további része csak kettőnké!

Eizan egy pillanatra meghökkent a lány válaszán, és ez az arcára is kiült. Ám hamar helyrerázódott és ismét kiült arcára a vigyor.
- Rendben, akkor irány a kajálda. Vagy kissé szebben: menjünk és étkezzünk! A többit meg akkor megbeszéljük, ha már feldobtad a labdát.

- Én? - pislogott a lány ártatlanul. - Az te voltál... - nevetve követte a fiút.

Nami alig bírta megállni, hogy ne könyököljön az asztalra. Unalmasaok voltak ezek a hosszú vacsorák, ráadásul volt más terve is... Ccc... És ha nem tud lejutni? A fenébe... Fojtott hangon osztotta meg Shinjivel Natsukival kapcsolatos aggodalmait, hátha az könnyebb teszi az idő múlását, a fiú pedig türelmesen, és látszólag figyelmesen is hallgatta.

- Egy újabb eldöntendő kérdés - vigyorgott tovább Eizan, miközben becsukta maguk mögött az ajtót. - Azt hiszem, ezt is meg kell majd vitatnunk. Mármint hogy ki is kezdte valójában.

Hayate még mindig kissé vonakodva bólintott, majd az órájára nézett.
- Vacsora-idő. És megint késünk. Ráadásul most csak ketten megyünk le, ha jól sejtem. Azért hozassunk Yuukának valami könnyűt, ne vágjuk tönkre még a gyomrát is. Bár a reggeli kajahalomból is van még nem kevés...

Natsuki csak egy halk sóhajjal válaszolt. Ez hosszú este lesz... na nem baj...

- Szerintem meg inkább el se menjünk - vetette fel Emiko. - Együnk mind itt, nem? Akkor Yuuka se érzi rossz magát. És mi se, úgy mellesleg - vigyorodott el. - Szóval... mit rendeljek? A Morinaga-agyhalálon kívül?

- Ezért még kapni fogunk, de támogatom az ötletet - görbült felfelé Hayate szája széle is. - Kivételesen tarthatnánk egy Morinaga-mentes estét. Szerintem Yuuka sem nagyon fog ellenkezni.
- Mi ellen...? - lépett ki szobájából az említett lány.
- Hogy kihagyjuk a vacsorát az étteremben - felelte Hayate.
- Vacsorát...? - Yuuka már magába a gondolatba is belesápadt. - Egyetértek...

Emiko csak egy árnyalatnyit komorult el.
- Ugye azért bírsz enni valamit? - nézte a lány sápadt arcát. - Kérjek valami gyümölcsöt?

Yuuka már félúton volt a mosdó felé, mikor visszafordult.
- Igen, az jó lenne - bólintott. - Úgyis sok vitamin kell, azt mondta. Tudok enni, csak keveset és nem minden esik jól.
Hirtelen elkapta Hayate kérdő tekintetét. Először nem is tudta, minek köszönheti, de hamarosan leesett neki.
- Nem, nem hányni megyek! Annyira nem vagyok rosszul gyomorügyileg...

- Ne vágj már ilyen savanyú fejet! - szólt rá Shinji már a szobájukban. - Finom volt a vacsora, nem? Lehangolod az itt dolgozókat, nem érdemlik meg.
- Igen, tudom - rázta a fejét a lány -, de...
- Nem tudod mit mulasztasz, élvezd ki, nem lesz mgé egy ilyen...
- Te beszélsz! - fortyant fel a lány. - Mintha te maximálisan kiélveznéd az utat, gubó-úrfi...
- He? Én? Dehogy!
- Aha, akkor minek olvasol egyszerre három könyvet?
- Mert csúnyák itt a csajok. Vagy foglaltak. Vagy drágák.
- Pff... Na átöltözöm, és megyek Natsukihoz...

- De jól elkommunikáltok már ti is nézésből... - ingatta a fejét Emiko, mikor Yuuka eltűnt. - Szóval, te mit ennél? Én azt hiszem valami tésztás cuccot szeretnék, azt aránylag gyorsan el is tudják készíteni.

Ichiro egy jó idő után megunta a semmittevést. Aznap délután valahogy nem jött álom a szemére, bár ez így nem teljesen pontos, mert igencsak dacolnia kellett az ébren maradásért. És most? Maradjon tovább és folytassa ezt? Vagy rakja össze azt a rohadt telefont? Mennyi az idő? ... Baszacs... mennyi?! Uhh... Akkor most menjen enni, vagy mi...? Nincs sok kedve hozzá, de muszáj lesz. Ebédelni sem ment le...

- Azta! És ebből eddig kimaradtam! - ámélkodott Natsuki. - Ha a személyzet ételei ilyen finomak, rettegek mit adhatnak Namiéknak! Nem semmi... Vajon amerikában minden étel ennyire jó?

- Szerintem meg csak túl feltűnően kiült az arcomra, hogy mit gondolok - vont vállat Hayate. - A tekintetem Yuuka és a fürdő között cikázott, és elég érdekes fejet vághattam... Na mindegy. Hmm... én legszívesebben valami húst ennék most. A szervezetem reklamál, hogy jelenleg arra van szüksége. Hát nem nagyon hagy más választást nekem - mosolyodott el.

- Az bizony meglehet - mosolyodott el Natsuki reakcióján Eizan, de be nem ismerte volna, hogy minderre eddig nem figyelt. Igazából egyszer sem volt olyan hangulatban, hogy behatóbban foglalkozzon az étellel, és leginkább mindig valami gyorsat választott, hogy az evés minél kevesebb idejét tegye ki. Annál több szünete maradt két munka között. De ez most így más. Végre tényleg kiélvezheti a szokatlan ízeket. - Bár néhány dologra azért érdekes lesz átállni. Meg az a rengeteg gyorskajálda... Egy külön kis kihívás számunkra.

Hayatéék még egy darabig tanakodtak, aztán Emiko feladta a rendelést. Remélte, Yuukának nem lesz rossz érzés nézni, hogy ők húst, meg mindneféle extrém szószos tésztákat esznek. Meg, hogy enm lesz rosszul már az illatától...

- Ó, én azt egyenesen imádni fogom! - jelentette ki Natsuki a gyorséttermekre célozva. - Na nem mintha, ezt nem szeretném, sőt! A helyzet az, hogy mindenféle étellel le lehet venni a lábamról. Igazából most már csak azt kéne megtanulni, hogy én hogy veszek le mást a lábáról ételekkel. Na és... nem úgy... Az már megy...

Shouri ismét fontolgatta, hogy elnéz Harukához, de gyanította, hogy a lány egyből kérdésekkel bombázná a munkája felől, ha már tegnap olyan rejtélyesen utalt rá. Vagy időközben megtudta valakitől, és akkor meg... akkor meg? Milyen fejet vágna rá egyáltalán? Na jó, a mai napot kihagyja. Amúgy sem kelthet nagy gyanút, nem igazán szabadna azon a szinten mászkálnia. Akkor marad itt...

Kentát nagyon elfárasztotta a nap, így annyira nem is érezte Midori hiányát. Csak két szendvicset vett a büfében, meg egy nagy üveg ásványvizet, hogy a szobájában fogyaszthassa el azokat.

- Kérem a kártyádat!
Tatsuya elszánt tekintettel nyújtotta kezét Haruka felé.
- Minek? - kérdezte értetlenül a lány.
- Mert nincs kedvem megint fennmaradni őrködni, sem bárba menni veled - jelentette ki a fiú, továbbra sem eresztve le a kezét.
- Tessék? Honnan veszed ezt a...?
- Tudom, hogy le akartál menni - sóhajtott türelmetlenül Tatsuya. - Mivel nem tudod legyőzni a kíváncsiságodat, arra gondolsz, hogy legalább akkor már jó kedved legyen, nem igaz?
- Nem... - morogta Haruka.
- Tessék? Nem hallottam.
- Jól van, igen! Eltaláltad, megint, és utálom, mikor ezt csinálod!
- Így jártál - vont vállat a srác. - Szóval gyerünk, ide a kártyáddal. Reggel majd visszakapod. Most fáradt vagyok az egész napos mászkálásod miatt és aludni akarok.
Haruka kelletlenül halászta elő zsebéből belépőjét, majd a fiú kezébe nyomta.
- Élj vele boldogan...! - vetette oda, majd ledobta magát a heverőre.
- Köszönöm - biccentett Tatsu, és a szobája felé indult.