10. fejezet - Mert még mindig tudunk mit írni

- Jöhetek veled? - nézett rá csillogó szemmel a lány. - Csak az ökör iszik magában! És amúgy is tudom, hogy emg akarsz hívni! A kérdésedre válaszolva meg... Is-is. Hogy szinte mindent megtehetek, azt nagyon... Bár már beszólt, hogy túl sokszor jön hozzám át Kenta... Hogy az miylen gyanús... Szerintem egyáltalán nem az. Tök jó mesét találtam ki rá! Szükségem van egy kis informatkiusra - vigyorodott el, aztán egyből el is komorodott. - De inkább nem akarom tudni, mit szólna, ha tudná, miket csinálunk, mikor nincs itt... Tegnap este is totál kivoltam, hogy mi van, ha közben visszajön és... Huhh... De szerencsére sokáig dolgozott a hídon...

Daisuke nem volt túlságosan elragadtatva az aznapi beosztásától. Lényegében pont az ebéd és vacsora ideje alatt kell majd robotolnia. Na ezt is jól összehozták neki. Bezzeg ideje még azért van addig. És mit csináljon, készüljön fel lélekben az edényhalomra? Lehet, hogy az lesz. Pedig jó lenne inkább főzni valamit. Mert hiába próbált közben figyelni, mi jót művelnek a háttérben a konyhamesterek, nem sok alkalma nyílt kilesni a titkaikat. Miért, miért pont a mosogatás? Miért nem lehet inkább másféle kisegítő? Ez már kínzás, hogy az orra előtt készülnek a finomságok...

Haruka már épp készítette az elnéző mosolygásos bólogatását, hogy hajh, ilyen a szerelem, de belefagyott a mozdulatba. Mit... mondott... az előbb?! Egyből eszébe jutottak Kenta tegnapi gyanús megjegyzései, és most ezeket is hozzáadva... te jó ég! Hát mégsem volt alaptalan az aggodalma! Gondolta, hogy ha Kentából nem is, majd Midoriból kiszedi az infokat, de... de erre nem készült fel! Próbálta győzködni magát, hogy csak túl sokat képzel mögé, de nem nagyon akart engedni az elméletéből.
- Mit is mondtál...? - nézett a tegnapihoz hasonló mézesmázos mosollyal a lányra, miközben alig feltűnően közelebb araszolt a lányhoz. Szeme fenyegetően kutatta Midori arcának változását. - Miért, mit nem lenne szabad tudnia?

Midori ezer örömmel folytatta volna vidám csacsogását, de Haruka feltűnő érdeklésétől valami furcsa gondolat kúszott a fejébe. Most valami olyat mondott, amit nem szabadott volna, na lássuk csak... Hirtelen elsápádt, majd azonnal elpirult.
- Ó, hát... hát tudod... Nagyon kellemetlen lenne, ha arra nyitna be, hogy mi... csókolózunk, vagy ilyesmi... Azért ez mégiscsak magánügy, pláne, hogy végtére is az a pasi idegen, akármilyen szerepet is játszunk most és... - hirtelen nagyon zavarta, hogy Haruka ilyen közel van. Felpattant és Tatsuya szobája felé nézelődött.
- Nahát... szóval tényleg visszaaludt - nevetgélt zavartan, és eröltetetten igyekezett elterelni a szót. - Gyere, szivassuk meg megint valamivel, nagggyon jó móka lesz... - lassan araszolt a fiú ajtaja felé. Felejtsd el Haruka, csak felejtsd el...

Sehol semmi! Ez nem igaz... Tudja, hogy van telefonja, itt kell lennie! Ezek az iratok is... Kazuma, mi? Az ő vezetéknevével... Mond pont! Hamis az összes, a rohadt életbe! Hol vannak az igaziak?! Dühében legszívesebben belerúgott volna a bőröndbe, de inkább némán visszacsomagolt mindent, s leült a fiú feje mellé a földre. Hát jó... Kazuma-Kazuma, vagy akárki is vagy... Hol tartod a titkaidat? Jogom van tudni, ugye tisztában vagy vele? Belekevertél, tehát jogom van tudni! A rohadt életbe, kiszedem a kicsi fejecskédből, ha addig élek is! Apropó... Hiszen... Legutóbb... Még a lélegzetét is visszafojtotta, ahogy az utolsó tippjeként keresgélni kezdte a telefont. Ez már a pofátlanság minden határán túl megy, és ha most felébred a srác, hát... azt az életben nem magyarázza ki! Még akkor sem tudott megnyugodni, ahogy megtalálta a készüléket a párna alatt. Lassan kihúzta a kezét, s némán osont vissza a saját ágyába, hogy ha ébred a fiú könnyen elrejthesse a cuccot mondjuk a takaró alatt...

- Ahha... - bólintott még mindig azzal a mosollyal Haruka, és lassan ő is felkelt a kanapéról. Csókolózunk, vagy ilyesmi, mi? Vajon mi is lehet az az ilyesmi? Ajaj, Midori, ajaj...
- Hagyd még egy kicsit, hogy biztosan visszaaludjon - lépett ő is közelebb az ajtóhoz, és ezzel együtt Midorihoz. - Úgy sokkal viccesebb lesz. Hmm... Már csak azt nem értem, miért tűnsz ilyen idegesnek? - vakargatta meg elgondolkodva az állát.

Nobu reggeli után úgy döntött, egy rövid körutat tesz a hajón. Már nem is számított rá, hogy összefut valakivel, csupán szeretett volna lazítani. Bár erre nem sok esély látszott. A világ talán egyik leggazdagabb és elegánsabb helyén van ő meg... Ehh... Ahelyett, hogy élvezné az életet. Ezt még milliószor meg fogja bánni, igaz?
Benézett a kis bárba, ahol már többször járt, s ezúttal ismerős arcot fedezett fel. Először örült, aztán eljutott az agyáig, hogy ő is megpróbálta már megölni, sőt az egyik barátját sikerült is, nem csevegnének el túl jól. Viszont úgy tűnt, a fiú is észreveszi, bunkóság lenne most már kisietni... És az a lány mellette... Ehh, idegen. Lebukásveszély, ha most nem viselkedik természetesen. Odasétált hát, s unott arccal rendelt valami alkoholmentes koktélt.

Ayumu gondterhelten figyelte a szőke srácot. Még egy ember, aki olyan furán méregeti őket. Ki is volt legutóbb...? Nem! Csak Miharu hülyeségei teszik paranoiássá! Ahogy újra a fiúra nézett az már teljesen átlagos arcot vágott... Képzelte az egészet... A fenébe... Le kell nyugodnia. Miharu csak kitalálta az egészet, hogy hülyét csinálhasson belőle. Igen! Ez a nagy sztori... Csak szivatja... Ennyi... Tényleg. Akira az Akira... Akira... Tényleg...

Midori tudta, hogy ezzel csak mégjobban kíváncsivá teszi Harukát, de képtelen volt megnyugodni.
- Nem vagyok! - rázta a fejét kétségbeesetten. - Mégis... mit akarsz tőlem?! Minek faggatsz?! - próbált eloldalazni a lány elől. - Tudom mire gondolsz, de ez nem olyan! Ezt te nem értheted! - fakadt ki. Inkább látszodt elkeseredettnek, mint dühösnek.

Ichiro furcsát álmodott. Hogy pontosan mi volt benne a furcsa, azt nehéz lett volna megmondani, hisz teljesen hétköznapi környezet adta a helyszínt. És talán pont ez volt a titok nyitja: a hétköznapi környezet. Semmi Program, semmi menekülés, semmi Amerika. Nem túl izgalmas, sem semmi hasonló. Semmi igazán fájó... Körülbelül mint azelőtt.
Ám hirtelen, maga sem tudta, miért, de vége szakadt. Egy percre kinyitotta a szemét, és minden semmivé vált. Hova lett...? Álmosan pislogott még párat, nem is igazán realizálva a körülötte lévő világot, majd ismét lehunyta a szemét és a párnájába fúrta az arcát. Remélte, hogy ismét sikerül visszalátogatnia az álomba.

Hiroshinak nehezére esett megintcsak eljátszani az egyszerű bárpultost. Ezúttal tehát Nobu esett be pont ide. Látta a srácon, hogy egy pillanatig mintha tétovázott volna, mielőtt belépett, és ő is igyekezett fékezni érzelmeit. Már egész jól ment, hogy ne üljenek ki az arcára.
Azon viszont kicsit elcsodálkozott, hogy Nobu valami alkoholmenteset kért, bár nem tudta miért. Mondjuk nem nézte volna ki belőle, hogy nagy alkoholizáló lenne, de nem egyszer derült már ki, hogy félreismerte az osztálytársait. Az is lehet, hogy csak amiatt kér alkoholmenteset, mert még gyógyszereket szed. Tényleg, ő azért elég komoly sérüléseket szenvedett. Vajon mennyire fáj még a lába? Hát most sajnos nincs alkalma megkérdezni. És Ichiro elég csúnyán nézne rá, ha kiderülne, hogy hasonlóképp érdeklődik. Inkább csak keveri a koktélt, ez a dolga.

Miharu sietve elrejtette a telefont, de szinte felesleges volt, a fiú nem nézett erre. Mégsem mert elkezdeni kutakodni benne, míg biztossá nem vált, hogy visszalszik... És... hirtelen, túl hamar is, mitn várta, rátört a bűntudat. Akármit is álmodhatott jobb volt neki, mert most... megint teljesen ki van... Valami... valami nagy baj van... Az a lány... az a történet igaz, ugye? Akárki is ez a srác, és akármennyit hazudott is... szeretett egy embert, aki msot halott. Segíthet rajta, ha megtudja mi történt? Ha megtudja ki is ő? Meg kell próbálnia... muszáj...

- Hé, nyugi...! - torpant meg meglepetten Haruka. Nem hitte volna, hogy ezzel ennyire kiakasztja a lányt. - Én nem akarlak faggatni csak... féltelek és néha kicsit túlzásba viszem az önként vállalt nővér-szerepem. Pedig nem nagyon van rá jogom, de...
"És különben sem a te fejed harapnám le, hanem Kentáét. Bár sejtem, hogy ezt most nem lenne jó ötlet kimondani."

Midori megrázta a fejét, aztán a tenyerébe temette az arcát.
- Sajnálom... Én csak... én csak...
Nem bírta visszatartani a könnyeit. Maga se tudta miért megy bele ebbe az egészbe Kentával, azóta se érezte helyesnek, akkor mért nem maradt az egyszeri alkalom? Mért kell egy hibát újra és újra elkövetni? Talán mert akkor már természetessé válik? Hát nem... nem lett az... És Haruka most... mit gondol róla? Nem buta lány biztos tudja... Tudja, és azt fogja gondolni, hogy ő...

Haruka döbbenten meredt Midorira. Nem tudta, még csak nem is sejtette, hogy ide fognak kilyukadni. Azt hitte, egy kicsit ugrathatja, vagy valami, nem pedig... Ó, basszus...
Sietve közelebb lépett és féltőn karolta át a lányt, bár még nem tudta, pontosan minek is köszönhetik a könnyek érkezését.
- Nekem kéne bocsánatot kérni... - mondta halkan. - Nem akartalak ilyen helyzetbe hozni, sajnálom...

Midori igyekezett megnyugodni Haruka féltő karjai között. Annyi dolog történt, ő mégis még mindig annyira bizonytalan... Pedig szereti Kentát, tényleg szereti... Vagyis... legtöbbször...

Haruka aggódva várta, hogy Midori megnyugodjon. Tényleg nem hitte volna, hogy ennek ez lesz az eredménye. Rendben, akkor nem kérdezget többet. Amúgy sem rá tartozik. De mi lehet a baj? Történt valami rossz köztük tegnap óta? Végül is Kenta épp Midorihoz tartott...

Elaludt? Hát jó... Miharu óvatosan nézegetni kezdte a telefont. Végigpörgette a számok listáját. Á, itt ez a Hiroshi. Na felhívjuk poénból? Ehh, valószínűleg erre nincs térerő. Majd ha kikötnek, hogy felfrissítsék a készleteiket... Á nem, nem nyúlva le még egyszer. De... a számot lekörmölheti. Hm. Nem is rossz ötlet. Meg pár nevet is. Van lista a gyakran, vagy legutóbb hívott számokról? Na azokat a neveket tuti felírja... Később... De most nézelődjünk tovább... Ó, hát így hívnak… Ichiro… Szép név. Szebb mint a Kazuma. Na csak nehogy egyszer így szólítsalak… Ehh, tényleg ez a Hiroshi lehet a legjobb haverja. Érdekes stílusban kommunikálnak egymással. Bár ezt már a kedves „öccse” meséiből is érezte. Aranyosak… És ezek a képek is… Nahát ez a kissrác. Ez vajon a fiatalabb Hiroshi, vagy…? Talán a öccse? Már-már idilli, ahogy képest, hogy egy halott csajszi is van a képben, meg az a betegség, és ez az út, távol a hazájától… De nem egyedül… Ami megnyugtató kéne, hogy legyen, de a tény, hogy eltitkolja… inkább még több aggodalomra ad okot…
Oké… Gyanú megerősödött. Kettő is. Bár az egyiket kissé sokkolva vette tudomásul. Arra már fel volt készülve, hogy Kazuma ismeri – vagyis Ichiro – Hiroshit, aki igazából Akira… Illetve fordítva igazából Hiroshi… ez egyre bonyolultabb… Na, de hogy a srác tényleg buzi! De ugye Kazu… Ichiro nem?! Az olyan ciki lenne… Na mi van még…?
A következő pillanatban szinte kővé dermedt. Mi…? Meredten nézte a kezében tartott telefont. Ez… Te jó ég… Csak mozdulatlanul nézte a képet, és még gondolkodni sem volt ereje… Mi ez…? Mit keres egy ilyen kép rajta…? Te jó ég… te jó ég…

Midori óvatosan kibontakozott Haruka öleléséből, helyette viszont karonfogta, hogy ne tűnhessen el a közeléből.
- Üljünk le, kérlek! - húzta magához, vissza a kanapéhoz. Eltartott neki egy ideig míg képes volt feltennia kérdését.
- Shouri és te, ugye... ugye ti már nagyon... úgy értem... régen együtt vagytok, ez elég komoly... igaz? - kissé elpirult. - Tudom, semmi közöm hozzá, csak... Én... én igazán nem tudom kivel beszélhetnék, nem tudom mit helyes most tenném és én... Én... félek egy kicsit...
Bár az előbbiek azt mutatták, hogy nem kicsit.

Nobu nem sokat kommunikált Hiroshiékkal, csak némán elfogyasztotta a koktélját, átadta a kártyáját, hogy a számlájára írhassák a fogyasztást, majd távozott. Akkor újabb órákhosszan át tartó szobafogság... Egyszerűen remek lesz... Csodás, tényleg...

Haruka hagyta, hogy Midori rásegítésével ismét a kanapén ücsörögjenek. Nem kicsit aggasztotta a lány tekintete.
- Igen, azt hiszem... - bólintott lassan. - Kisebb-nagyobb hullámvölgyekkel, de azért mégis lassan egy év. Az tényleg... hosszú idő egy ember mellett... De tényleg, Midori. Kérdezz, nem harapom le a fejed. Ha ezzel segíthetek neked, akkor válaszolok. Mitől félsz? Meg tudod fogalmazni?

Emiko lassan előkászálódott a szobájából, s kíváncsian nézett szét a nappaliban. Hayate itt van? Csak nem raboskodhatnak a szobában egész nap. Ki kell találniuk valamit Yuuka számára. Csakhogy... msot már nem mert úgy a lány közelébe menni. És ha fáj neki őt látnia? Nem akarta hallani, ahogy Yuuka kifakad, hogy mindenről ő tehet, hogy gyűlöli, vagy bár ne létezne... Pedig biztos, hogy ilyenekre gondol, ha Hayatének igaza van. Hogy kérhetne bocsánatot?

Hiroshi még egy ideig nézett a távozó Nobu után, majd észbekapva elvette a fiú üres poharát, hogy elmoshassa. Elég komor volt. Nincs jól, vagy csak a kedve rossz? Biztos még nem békült ki Namival. De hogy azok ketten mit művelnek, azt nem igazán tudta volna megmondani. Ez most jó nekik így? Nem, bizonyára nem. Önkínzó-szakkör, mi?

Midori félve pillantott Tatsuya szobája felé. Tuti alszik? Ha meghallja... Suttogóra fogta a hangját.
- Attól, hogy talán helytelenül cselekedtem. Én még alig... két hete vagyunk együtt, még annyi se... És... Mikor... Nem tudom, túl hirtelen váltott komolyba az egész. Én még az egyik pillanatban Tesshint gyászoltam a másikban pedig már engedtem, hogy... - elcsuklott a hangja. - Nem lett volna szabad, igaz? Egyáltalán vele lennem se lenne szabad, nemhogy... Tesshin még... még... Ki tudja, eltemették egyáltalán? Azt sem tudom mi van most... otthon... Semmit sem tudok, én meg zavartalanul élem a kis életem egy másik fiú oldalán... Ráadásul... Anya biztos kiakadna, ha tudná... Azt mondaná, hogy én túl fiatal vagyok ehhez... És azt hiszem, igaza is lenne...

Hayate a léptek és az ajtó nyitódásának hangjára kinyitotta szemeit. Tekintetével egyből a hangok forrását kereste, nem tudva, hogy Emiko vagy esetleg Yuuka óvakodott-e ki, ám hamarosan meggyőződhetett róla, hogy korábbi sejtése valósult meg.
- Szia - köszönt a lánynak, és máris a vonásait kutatta. Vajon mire jutott...?

- Szia - mosolygott kissé bizonytalanabbul a fiúra, de aztán lecsüccent mellé. - Te is pihentél? - kérdezte halkan, de azért meg-megremegő kézzel az arca felé nyúlt. - Olyan álmos a tekinteted... - váltott kissé őszintébbre a mosolya, de még mindig látszódott rajta, hogy kételkedik annak a helyességében, amit tesz.

Haruka akaratlanul is elpirult, pedig nem nagyon volt szokása. Túl fiatal? Nos izé...
- Ha úgy döntöttél, hogy vele leszel, annak valami okának is kell lennie, nem? - kezdte szintén halkan. - Mármint... a felejtésen kívül. Nem hiszem, hogy csak emiatt vagy mellette, csak... a te esetedben tényleg elég zűrös ez a szituáció, bár gondolom ezt felesleges ecsetelnem. Ha viszont úgy érzed, hogy tényleg korai, hogy elsiettétek... akkor a legjobb, ha neki is megmondod. Szerintem ő sem szeretné, hogy rosszul érezd magad vele...

- De már úgyis mindegy, nem? - fixírozta a kárpitot Midori. Megint a sírás határán volt. - Már... már amúgy is... - nyelt egyet. - Mi... még... még aznap mikor kijutottunk a szigetről... szóval... lefeküdtünk egymással - bökte ki. Na tessék... Most hogy fog ránézni Haruka?! - Ráadásul még csak észnél sem voltam... Egy kicsit se... Nem érdekelt semmi...

- Inkább csak gondolkodtam... - kalandozott el egy percre Hayate tekintete. - Néhány helyen kicsit módosításra szorult az értékrendszerem. De így most egész tűrhető... - lassan visszafordította szemeit Emiko felé. Nem tudta megállni, hogy ne nézzen a lány szemeibe.
Miért? Miért akarok mindig mindent leolvasni még most is az emberek arcáról? Miért nem tudok erről letenni, egyszerűen csak abbahagyni? Miért használom ki ezt szinte kivétel nélkül mindig? Nem kéne, normál esetben az ember nem ezekre figyel. Legalábbis nem így! Mégiscsak maradt még bőven módosítanivaló...

- Értem - felelte a lány, s keze végül megpihent a fiú arcán. - És mire jutottál?

Nobu egy újabb film megnézésébe temetkezett. Egy ilyen hét után ő megtanul angolul, az tuti... Na hajrá... Hol is az a minibár? Chipset! Meghízik, meghízik, ez van... Majd úgy fog kinézni, mint Sasame, Isten nyugosztalja....

Haruka elkerekedett szemekkel nézett a lányra. Már... már akkor...?! És neki ennyire nem tűnt fel semmi? Persze, hisz a saját kis bajaival volt elfoglalva, hogy még jobban megkeserítse Tatsu és Shouri viszonyát, utána ott volt az apja... aki talán már nem is él.
- Huhh... - nyögte Haruka. Már aznap? Milyen lelkiállapotban lehetett Midori, hogy... hogy ennyire... Kenta, esküszöm, ha ráerőltetted magad...! - Nem ő erőltette?

- Ez... - Midori képtelen volt egyértelmű választ adni. nem akart Haruka szeébe hazudni, és ő se volt biztos benne, hogy... - Ő csak jót akart... - motyogta. - Szerette volna kiverni a fejemből Tesshint, és... és azóta... azért már jobban vagyok...

- Például az előbb arra, hogy nem úgy kéne az emberekre nézem, mintha bele akarnék látni a lelkükbe, hanem... úgy, mint egy normális ember nézni szokott... - felelte Hayate, és bár ezt eredetileg csak kitérő válasznak szánta, Emiko keze az arcán mégiscsak felbátorította. Őszintébbnek kell lennie... - Mindazonáltal nehéz lenne tagadni a tényt, hogy harcos vagyok. És megküzdök azért, aki fontos nekem. Ha kell, saját magammal szállok szembe.
"És ha kell, akkor Benawival, bármennyire is ki akartam békülni vele."

Jót akart...? Nem csak kihasználta a lelki gyengeségedet, a pillanatnyi megingásodat?! Szép kis módja a felejtetésnek, ráadásul ilyen hirtelen... Mit kezdjek így veled Kenta, hmm? Bár... ha ezzel tényleg segítettél neki... De akkor is, na!
- Tehát a válasz is... - vonta le a következtetést Haruka. - De tényleg jobban vagy? Mert amikor berobbantál a szobába, tényleg így tűnt, de most... Jó, igazából az én hibám, hogy ide lyukadtunk ki, de azért te is érzed a különbséget.
"Viszont még így is véded Kentát... Lehet, hogy ez mégiscsak jelent valamit?"

- Nem kell teljesen megváltoznod, Hayate... - felelte a lány, s óvatosan cirógatta a fiú arcát. - Sok mindent nagyon szeretek benned. Ezt a nézésedet is... Hogy néha... kitalálod a gondolataim, és nem kell magyarázkodom... Ezt nagyon szeretem... Mert sokszor... Nem mernék beszélni, de te... rólad tudom, hogy megérted. Mert sokszor meg se kell szólalnom, már tudod... Ez... nagyon megnyugtató érzés. Gondoltál volna erre?
Emiko egy kicsit hallgatott, aztán...
- Én is szeretnék megküzdeni érted... De legfőképp... magammal kell... Még mindig félek...

- Jól vagyok! - törölgette ki gyorsan a könnyeket a szeméből. - Erről már... nagyon beszélnem kellett egyszer, de... sose lett volna sima ügy... - végre felnézett a lányra, és bátortalanul elmosolyodott. - Köszönöm.

Kopogás. Ehh még egy filmet se lehet nyugottan végignézni....? Hála az égnek! Kivéve, ha a takarító az! Direkt kitette a ne zavarjanak táblát, a fenébe...
- Shinji! Jó reggelt! - mosolygott a srácra. - Már kezdtem nagyon unatkozni...
- Mért nem jössz át néha te is? - kérdezte befeléjövet a fiú.
- Kettőt tippelhetsz... - húzta össze a szemét a srác.
- Na jó, majd egyszer rádtelefonálok, ha Nami lelépett. Az én szobám kissé tágasabb...
- Mi a baj ezzel? - húzta össze a szemét sértetten Nobu, bár valóban nem volt egy nagy szoba. De kicsi sem.
- Majd meglátod, ha jártál nálunk - vigyorgott a másik. - Milyen film?
... majd ezután befejezték együtt az unalmas és érdektelen filmet.

Van, akit ez nem idegesít vagy stresszel... hanem megnyugtat...? Ez így Emiko szájából olyan logikusan, tényleg megnyugtatóan hangzik... És nem, nem gondolt még hasonlóra. Hmm... tehát mégse kell sutba vágni ezt a "képességet", vagy mit, sőt. Ezek szerint... kevesebbet kell változnia, mint gondolta? Mert Emiko így kedveli...
- Az igazat megvallva... én is... - bólintott Hayate. - Ritkán érzek hasonlót, de akkor komolyan veszem. Ezúttal sincs másként, sőt, ha valamikor, most tényleg figyelek az érzéseimre...

Emiko leengedte a kezét, s a fiú vállának döntötte a fejét.
- ... nagyon... kedvellek... - mondta ki megfontoltan.

- Jaj, te... - borzolt Midori hajába Haruka. - Én meg örülök, hogy nekem mondtad el. De ne ijessz meg így, hallod? Mert most majd a szívbajt hoztad rám. Ezentúl ígérem, hogy nem vetlek vallatás alá, vagy hasonlók. És ha van valami, itt leszek. Tatsut majd berakjuk a sarokba vagy egy szekrénybe, és lehet nyugodtan beszélgetni. Oké?

Ez... ez lesz az a lány...? Miharu hosszú perceken át figyelte a borzasztó képet. Azt hitte... De... nem... Ezt a lány meggyilkolták. Valaki megölte, és Ichironak fényképe van róla... tehát ott volt... A rendőrség a közelbe se engedte volna, ha utólag értesül, nemhogy egy fényképet... Ez... és mi van, ha... része is volt benne? De mért tette volna, ha szereti?! És nagyon szenved tőle... Vagy ez a lelkiismeret? Ez egyre zavarosabb, és egyre csúnyább. Akárhogyis, már nem tudott félelem nélkül tekinteni a fiúra. Bármi is az igazság, ezt a morbid képet a kedveséről a telefonján tárolja, és... Ez... ez borzalmas... Szegény kislány... Borzasztóan néz ki... Te jó ég... Még sosem látott halottat... És így... annyira közlinek tűnik... Persze ez is csak egy kép, egy rossz felbontású, kicsi képernyőn nézett kép, de... Mi történhetett? Most már még jobban vágyott az igazságra...

Midori komolyan bólintott.
- Rendben. De nem is tudnék mással beszélni, csak veled... Na jó, váltsunk valami könnyedebb témára. Van a szobátokban valami nasi? Kéne egy kis édesség...

Hayate maga is kicsit meglepődött, mikor kivételesen habozás nélkül karolta át Emiko vállát.
Kedvellek... Most megint ezt a szót használta, nem úgy, mint a tegnapi kifakadáskor, bár ez is hasonlóképp jól esett. Nem is maga a szó a lényeg, hanem ami mögötte van. A szándék, az érzések. Mert csak azok töltik fel igazi tartalommal, különben csak üresen cseng. Így viszont bármilyen szó ugyanolyan jól tud esni.
- Én is téged... nem is kicsit.

Emiko megint érezte azt a bizsergető érzést, azt az ösztönzést, hogy gyrünk, csóold meg, csókold már meg! Dehát... mire fel tenne ilyet? Azt nem lehet csakúgy... Ilyesmit nem szabad... Majd, ha megbeszélik, hogy oké, most már egyikünk se bizonytalan, a többiek se rágnak be ránk, vagy ha mégis, nem érdekel, na majd akkor szabad ilyet tenniük. Most még nem. De hiába szajkózta ezt magába, ilyenkor mindig újra bizseregni kezdett az ajka, ahol hozzáért vele a fiú arcához. Hogy tud így emlékezni egy érintésre?

- Naná, hogy van! - mosolyodott el Haruka. - Mindjárt hozom is a választékot. Úgyis enni készültem, legalább nem kell egyedül. Tatsu meg ezek szerint mégis visszaaludt. Ehh, fogadjunk, hogy az egészre még csak emlékezni sem fog, olyan kómás volt. Hát így járt.

Midori felvidulva eszegette, amit Haruka hozott, s igyekezett nem is gondolni az előbbi témára, vagy egyáltalán Kentára. Hát ha már Tatsu így visszahúzodott, akkor csajos parti!

Tatsuya némán ült az ágyán és igyekezett valami elfoglaltságot találni.
Nemrég már épp kilépett volna a szobából, de a kintről beszűrődő hangok alapján úgy döntött, jobb, ha ezt nem teszi. Nem akarta kihallgatni, pontosan miről is van szó, ezért szépen visszahúzódott az ágyára, és ott ücsörgött már egy ideje. Nem sokat hallott, csak pár szót, az viszont épp elég volt a visszavonuláshoz. De... vajon mikor mehet majd ki...?

Miharu erőt vett magán, és visszacsempészte a telefont. Ezek után nem volt kedve visszaaludni, sőt még a szobában maradni sem. Nem zuhanyzott le, csak sietve átöltözött, és elsietett tízórai-reggelizni. Nem fog megijedni ... Ichiro, ha egyedül ébred... Vajon... mit cisnálna, ha tudná, hogy látta a képet? Vajon... megölné? lehet, hogy... tényleg kinyírná, ha rájönne a titkára? Lehet ennyire súlyos? Akárhogyis, tudnia kell... Aztán majd vigyáz.

Hayatéban is igencsak hasonló gondolatok járhattak. Tekintete hol Emiko felé fordult, hol pedig a szoba egy másik pontjára tapadt, hátha így szabadulni tud a késztetés súlya alól. Egyelőre úgy tűnt, sikerül, de vajon meddig? Először érezte azt, hogy tényleg nehéz visszafognia magát. De hát épp az előbb mondta, hogy fél, nem ronthat csak úgy rá...! A kérdés már tényleg csak az, hogy meddig bírja így, folyamatosan a határon táncolva...

- Tegnap este óta filózom valamin... - vetette fel egyszer csak Haruka. - Mondd csak, Midori... te ugye hozzáférsz ahhoz, hogy ki hol dolgozik, szobaszámokhoz, hasonlókhoz...? Nem emlékszem véletlenül, mit írtak Shourihoz? Nagyon gyanús nekem az a srác...