10. fejezet - Mert még mindig tudunk mit írni

Natsuki lassan megrázta a fejét.
- Fogamam sincs. És félek is kicsit... Félek, mit akar egyáltalán. Mert biztos van valami oka, hogy kihoz bennünket. Jajj Eizan, nem akarok meghalni... Nagyon félek...
Enyhén az ajkába harapott.
- Próbálok nem gondolni rá, de... De nem tudok. Nyugodtabb lenne, ha tervezhetnénk... Nem tudom, mit csinálhatnánk. Pedig én komolyan gondolom, hogy dolgoznék, és... ha segítene még ebben is én komolyan törleszteném szép lassan az évek során, én... nem akarok gazdag lenni, nem akarok már nagy házat, vagy utazni, vagy... semmit. Csak... csak hogy együtt maradhassunk...

Hayate hátradőlt a fotelben és hallgatta a csendet. Emiko ezek szerint már elment. Hát tényleg jó korán... Esélye sem volt beszélni vele, bár... hirtelen nem is nagyon tudta, mit mondott volna. Csak pár szót, mindegy, hogy mit. Most meg Benawival beszél... Ő meg... miért ilyen ideges? Ez csak egy sima beszélgetés. Ja, persze...

- Én is, hidd el, én is... - ölelte át a lányt Eizan. - Csak legyen tető a fejünk felett, meg valami munkánk, az már elég. Meg persze, hogy együtt legyünk. A törlesztésbe pedig szerintem a többiek is beszállnának, ha ezen múlna. Legalábbis a nagyobbik hányad biztosan... - bizonytalanodott el Daisukére gondolva. - Az életünkért cserébe ez még elfogadható ár. Mert túl fogjuk élni, most már muszáj...! - győzködte önmagát is. - Otthon... vagyis hajdani otthon sokkal többet kaszált volna rajtunk. Miért érte volna meg neki ennek az egésznek a megszervezése különben? Csak hogy lássa a megrökönyödést rajtunk, mikor kiderült, hogy becsapott? Nem fordulhat ellenünk...! Csak tudnám, milyen messzire ér a keze...

- Igen, az... az nem túl logikus, hogy ennyi pénzt költött ránk, ha a végén mégis felad. Ennyire nem lehetett szórakoztató neki, hogy... - Natsuki hirtelen elhallgatott. - Vagy...? - elbizonytalanodva nézett maga elé. - Nem is tudom... - motyogta. - Tényleg... mi a jó neki ebben? Mármint... szórakozik velnk, rajtunk... De... ez... érhet neki ennyi pénzt? Most komolyan...?

Eizan megint csak tanácstalanul ingatta a fejét. Az elejétől fogva nem tudott teljesen megbízni Morinagában, és ez most sem változott meg, de... akkor miért engedte el Natsukit? És miért árulta el utána, hogy nem feküdt le vele? De ha mégis ennyire jóindulatú lenne, akkor miért szórakozik velük? Ráadásul egy jóindulatú ember mióta híres arról, hogy bárkit félretesz, aki csak az útjába áll? Na és vajon honnan lett annyi pénze...? Ezt talán inkább nem is akarja tudni. Azt viszont annál inkább, hogy mit akar tőlük.
- Te az első perctől fogva bíztál benne, hogy segíteni fog. Vagy legalábbis remélted. Különben nem kockáztattad volna meg, hogy hozzá fordulj segítségért. Volt valami különös okod vagy megérzésed rá, hogy miért bízhatunk benne? Vagy... igazából csak te is arra gondoltál, hogy nem igazán van más lehetőségünk?

És most mégis merre? Már meg is reggelizett. Menjen vissza a kabinhoz? Ja, és először halkan bekopog. Ha Tatsu ébren van, akkor úgyis lebukott. Ha viszont nem, akkor majd hangosan dörömböl. Úgy még hihetőbb is, hogy épp az imént zárta ki magát.

Emiko és Benawi egy jó darabig csendben álltak egymás mellett. Végül a lány vett erőt, hogy megszólaljon.
- És Yuukával mi lesz...?
A fiú kérdőn nézett rá.
- Hát... Szakítottál vele. Komolyan gondoltad? Tényleg azt akarod, hogy vége legyen?
Benawi szinte azonnal nemet intett.
- Az Isten szerelmére, akkor mért szórakozol vele?! Tudod, hogy mennyi rosszul viseli!
A másikat meglepte a kifakadás.
- Én... Én nem szórakozok, csak... Nem akarok igazságtalan lenni vele, már mondtam... Én... Nem mehetek csakúgy vissza, hogy figyelj Yuuka, szeretlek, szóval folytassuk, ahol abbahagytuk, ja de mellékesen azért... - elakadt. Sóhajtott egyet, majd alig hallhatóan folytatta - Emikot is szeretem...
Félve figyelte a lány reakcióját, de semmit sem látott az arcán.
- Szerelmes vagy belém? - kérdezte a lány hanyagul. Benawi meglepetten pislogott rá. Ennyi? Azt hitte azért, ha ilyesmit közölnek egy lánnyal az egy kicsit... jobban zavarba hozza, vagy valami... Csak egy halk nyögés jött ki belőle válaszul. De mivel a lány nem mondott semmi mást, elkezdett gondolkodni a kérdésen. Szerelmes...? Hát... Yuukát szereti, ez biztos, de...
- Lehet valaki két emberbe is szerelmes? - nyögte ki, aztán zavartan felnevetett. - Túl sokat akarok, mi... Szép kis önbizalom. Nem elég Yuuka, aki kedves és bájos, legyen rögtön hárem!
Emiko halkan nevetett.
- Én nem tudhatom mit érzel - csóválta a fejét -, de nem biztos, hogy ugyanaz van irányomba és felé. Nem feltétlenül kell szerelmesnek lenned, hogy féltékeny legyél. Annak sok formája van. Talán félsz a változástól, hogy másmilyen leszek, ha Hayatével leszek, vagy máshogy fogok viselkedni veled, vagy csak szimplán féltesz, hogy mellette olyan problémáim fognak előjönni, amik túl sokak nekem... Hisz... Túl sok mindenre emlékeztet... Attól, hogy féltesz és szeretsz engem, ez még nem biztos, hogy szerelem...
- Nem? - kérdezte óvatosan Benawi. Emiko mosolyogva csóválta meg a fejét.
- Hát... jó... te tudod, de vagy az idősebb. Én hiszek a tapasztaltabbaknak... - felelte, s igyekezett palástolni zavarát.
- De még ha az is... - folytatta aztán egy kis szünet utána lány. - Nem igazán számít. Úgy értem... Nem másznál rám, ha tudod, hogy én csak barátnként nézek rád, nem igaz? Mármint, ha nem így lenne, nem buzdítnál, hogy ha őt szeretem, legyen Hayatével, akárhogy is utálod őt.
- Beletrafáltál... - csóválta rosszallóan a fejét a fiú. - Megijesztesz, mikor ilyen jól átlátsz rajtam. Csak tudod ettől még... szar érzés... Yuukának is.
- Hát igen, ez nem a legkellemesebb. De nem az számít, hogy mit érzel, hanem, hogy mit teszel. Azzal csak önmagában nem csalod meg, hogy mit érzel, azzal teszed meg, ha mondjuk... érted, bepróbálkozol nálam... Viszont te ilyet nem tennél, szóval...
- Ez hülyeség - szólt közbe a fiú.
- Te... tessék? - akadt el meglepődötten a lány. - Hogy érted....?
- Ha nem is teszek semmit, mégis milyen ember vagyok, ha nem vagyok elégedett mellette? Akkor nem szeretem eléggé!
- Ez nem így működik - rázta a fejét a lány. - Ezek a dolgok sosem teljesen tiszták, pont attól bonyolult, hogy nem egészen érted, mit érzel, néha elbizonytalanodsz, félsz, de... pont onnan látszik, hogy mégis szereted őt, hogy most is miatta aggódsz! Hogy nem vagy elég jó hozzá!
Benawi még mindig a fejét rázta.
- Ezalkalommal vissza tudom fogni magam, mert tisztellek téged annyira, hogy nem teszek olyat, amit nem akarsz. De ha... legközelebb megint szemet vetek valakire, aki éppenséggel... szintén akarja...? Nem akarom ennek kitenni Yuukát! Hogy újra és újra csalódnia kelljen bennem, hogy ő csak addig legyen jó, amíg nincs más! Nem akarom, hogy egy olyan embernek érezze magát, akihez mindig visszatérek, ha nincs jobb épp... Ccc...
- Mért ezt tennéd?
- Már nem tudom! - fakadt ki a fiú. - Épp ezért nem szabad ezt eröltetni... Egy kevésbé rendes lánnyal talán megjátszanám, de... ő túl fontos...
- Túl fontos, mi? Ehh... Mert aki kevésbé fontos, azt biztos nem hagynád el... Imádom a logikád.
Benawi leszegte a fejét.
- Még azt sem tudom, hogy fogom bírni, ha te nekiállsz azzal a kormánycsicskájával kavarni...
Emiko enyhén megemelte a szemöldökét, de nem szólt közbe.
- ... Nem kérhetem arra, hogy legyünk együtt, aztán meglátjuk, mi lesz.
- Mért egyedül döntöd ezt el?
- Tessék?!
- Miért nem kéred ki az ő véleményét? Mért nem mondod el ezt neki is őszintén, és kérdezed meg, hogy mit csináljatok? Egy kapcsolatban az a jó, hogy maximálisan bíztok egymásban, és együtt hidaljátok át a nehézségeket. És Yuuka tényleg nagyon megértő lány. Értékelni fogja, ha bízol benne annyira, hogy elmondod neki, és meg fogja mondani, hogy neki megfelel-e ez így. Vagy inkább hagyjátok már most az egészet...
Benawi hallgatott. Elmondani... neki...? Azt kellett volna?
- Képtelen vagyok elétolni a képemet, és ilyesmit mondani.
- Hát, ha nem adod fel a büszkeséged, nem fog menni - tárta szét a kezét sajnálkozón Emiko. Benawi döhösen megrázta a fejét.
- Ez nem csak a büszkeségről szól! Egyszerűen nem akarom még jobban megbántani. Megjelenek, reménykedik, és csak még szörnyűbb dolgokat mondok neki. Nem bántottam meg még eléggé? Minek eröltessem tovább? Így is fáj neki... Megígértem, hogy sosem hagyom el, erre alig egy hét telt el, és már szakítottam vele! Meghalt a legjobb barátja... Teljesen egyedül hagytam... Pont ilyenkor, mikor fél... még mindig veszélyben van... és még frissek a sebek is... fizikailag és lelkileg is... Pont mikor még iszonyú nagy szüksége lett volna rám. Milyen ember vagyok én? Nem szabad tovább kínoznom...
- Akkor szedd össze magad, és ne beszélj baromságokat! - ripakodott rá a lány. - Ha belém lennél zúgva, most nem róla beszélgetnénk... Idióta!
- Nem tudom... - motyogta maga elé a fiú.
- Szart nem tudod! - csattant fel dühösen a lány, s durván megragadta a fülét. - Na gyere, és beszélj vele!
- Tessék?! Hé, au... - sietve fejtette le a lány kezét a hallószervéről. - Ne gyerekeskedj már, te jó ég! Kora reggel van, biztos még alszik, és amúgy is dolgoznom kell menni, és egybként sem vagyok képes még a szemébe nézni! Majd... talán... Ha erősebb leszek kicsit. És ha... lenyugszom... Mondjuk, ha meglátom, hogy reagálok rá, ha mondjuk a szemem előtt csókolóztok Hayatével...
- Tessék?! - vágott meglepett arcot most Emiko. - Mi... mi még nagyon nem tartunk ott, nyugi már! Te jó ég... Egyébként sem szokásom mások előtt... Hányszor láttál te Sennel...? ... Na, látod! Egyszer sem! Nem foglak direkt kínozni vele... Hé... - tette hozzá csitítóan. - Jól van, pihend ki magad mentálisan is, aztán... keresd meg őt... Szükséged van rá...
- Igen, ez biztos... De neki is rám? Valakire igen, de... nem pont rám...
- Ezt viszont csak ő tudhatja...

- Csak nem volt jobb ötletem... - vallotta be kelletlenül Natsuki.

- Ó... értem... - felelte Eizan. - Akkor tényleg nem tudhatunk semmit sem biztosra. És most mégis mit kezdjünk? Tegyük továbbra is a dolgunk, utaskodjunk, dolgozgassunk... utána majd valamikor kiderül? Nem sok választásunk van, már megint. Hát jó, ezen nem tudunk egyelőre változtatni, és így tervezni is nehéz. De azért meg lehet próbálni. Mennyivel jobb lenne konzultálni a többiekkel... Akkor talán meg tudnánk beszélni, mivel próbálkozzunk, ha eldurvulnak a dolgok. Így különbontva viszont kicsit nehéz lesz, de nem lehetetlen. Gondolkodni egyedül is tudunk, aztán vagy vezet valahová, vagy nem...

Midori unottan támasztotta a fotel támláját, s kifelé bámult az erkélyajtó üvegén át. megint egyedül... És megint nem tud mit kezdeni magával. Igazán áthívhatná Namit... Megnézhetnék azt a dalt, vagy... Nem! Megígérte Harukának, hogy ő is visszafogja magát... Fenébe, legalább az apja marad volna. Olyan jókat bezsélgettek az elején, annyi érdekeset tud mesélni! Méghogy dolgoznia kell! Ő a kapitány, ossza ki másnak, megteheti... Fenébe már...!

- Beszélnem kéne vele, hogy tudjunk kalkulálni. De most még nem érzem magam felkészültnek arra, hogy újra kitegyem magam a cseszegetéseinek... Majd... pár nap múlva. Addig talán tudunk a többiekkel is beszélni... - javasolta Natsuki. - Ó, jajj, nem késel el? - nézett fel ijedten. - Mennünk kéne enni!

Eizan már épp nyitotta volna a száját, hogy hangot adjon nemtetszésének, de rövidtávon rá kellett döbbennie, hogy tényleg kicsit jobban elbeszélgették az időt, mint gondolta. Ó, hogy az a...!
- De - ismerte be a késésre válaszolva. - A reggeli azért még belefér, nincs az az isten, hogy éhgyomorral kibírjam ebédidőig!

- Hát nem is! - vágta rá Natsuki, szinte parancsolón. - Veszünk gyorsan valamit a büfében. Nem haragudj, nem nézem az időt! De majd kárpótollak érte valamikor! - ígérte.

- Ó, jó reggelt! - köszönt meglepetten Emiko megpillantva Hayatét. - Máris talpon? Azt hittem... pihensz még egy kicsit kihasználva, hogy most szabad, meg... minden... Nem vagy fáradt? A sebeid? Nem kéne rendesen aludnod, hoyg gyógyulhassanak? - kérdezte aggodalmasan.

Haruka halkan koppintott párat az ajtón, majd kivárt. Mikor egy ideig nem érkezett reakció, valamivel hangosabban zörgetett. Hmm, megint semmi. Remélhetőleg még alszik. Vagy már most lebukott, és Tatsu csak szívatja és így akarja büntetni az ellógásért.
Rendben, akkor most kicsit hangosabban, hagy örüljenek a szomszédok.
- Tat... - kezdte fennhangon, majd sürgősen emlékeztette magát, hogy most nem így hívják őket. - Izé... Öcsi! Öcsiii! Hallasz? Gyere, mert itt ragadtam! Naaa!
Kinyílt az egyik szomszédos ajtó és egy mogorva férfi arca bukkant fel előtte.
- Ó, elnézést - nézett rá bocsánatkérő mosollyal Haruka. - Csak tudja... a kártyám, izé... bent maradt...
A férfi elégedetlenül felszisszent, majd ismét eltűnt az ajtó mögött. Még jó, már csak az kéne, hogy még meg is verjék, amiért óbégat. De ezek szerint akkor lehet hallani. Már csak Tatsuig kéne eljuttatni a hangot.
- Öcsiii! - kezdett bele újra, és már jött volna a következő kiáltás is, mikor feltárult egy ajtó és egy kéz tapadt a szájába.
- Befejeznéd? - nézett rá álmos, mégis szigorú tekintettel Tatsuya, majd berántotta a szobába és sietve becsukta maguk mögött az ajtót.
- Megőrültél?! - ripakodott rá a lányra. - Ilyenkor ordibálni a folyosón! Ennyit a feltűnésmentességről... Különben is, mit kerestél odakint?
- Perc, csak ez most igen sürgős - vetette oda Haruka, majd berobogott a fürdőbe.
Tatsuya nagyot ásítva zuttyant le egy fotelba és dühösen nézett a lány után.
- Na kíváncsi leszek, hogy próbálod meg ebből kibeszélni magad... - dörmögte az orra alá.

- Semmi baj - felelte Eizan, miközben már a folyosón siettek végig. - Én sem figyeltem. De a kárpótlásért már megérte - villantott egy mosolyt a lány felé. - Amúgy tényleg nem kések sokat, legfeljebb... - gyorsan az órájára pillantott és még egyszer ellenőrizte az időt - olyan tíz percet kb. Azért még csak nem jár leteremtés.

- Akkor inkább, egyél útközben. Mondjuk egy zsemle felét. A másik felét, meg majd, ah nem figyelnek oda - javasolta a lány. - Inkább ne késs, főleg a múltkori után, ki tudja... Még baj lesz...

- Jó reggelt! - viszonozta a köszönést Hayate, és igyekezett palástolni feszültségét. Szerencsére a kérdésroham épp jókor érte, így ha csak minimálisan is, de sikerült elvonatkoztatnia idegességétől. - Igazából hozzászoktam a koránkeléshez - vont vállat. - Ennyi energia épp elég számomra, eddig legalábbis elégnek bizonyult. És a sebem sem szivárog már, kösz, hogy átkötözted. Most már annyira nem is érzem őket. Sokadszor is megígérem, mostantól nem ugrálok feleslegesen - mosolyodott el halványan. - És te? Mégis mikor keltél?

- És te? - nézett a lányra Eizan. - Kirángattalak az ágyból egy reggeli ígéretével, amit végül egyedül kell megenned... Ezért neked is jár a kárpótlás, nem csak nekem. A zsemlét meg... hát, majd eldugom a zsebembe vagy valami - vigyorodott el. - Csak el ne felejtsem, hogy ott van.

- Ó, hát én... Nem olyan korán... - válaszolt kitérően a lány, s lecsüccsent a fiú mellé. Óvatosan a vállának döntötte a fejét. - Na jó, hát te érzed mikor jó kelni, de azért vigyázz magadra... Tényleg. Én nem harcoltam, nincs bajom, kelhetek korán, de neked többet kéne pihenned. Persze... nem én érzem. És amúgy sinc sjgom beleszólni mit csinálsz. Csak... akkor is aggódom... - kicsit belegabalyodott a magyarázkodásba, sietve elhallgatott hát. - Amúgy... tudtam beszélni végre Benawival. Szóval ezért már megérte.

- Kibírom - felelte Natsuki. - Csak ne kerülj bajba megint miattam!
Sietve kért valamit, illetve rábökött valamire, gondolkodás nélkül, aztán átadta Eizannak a terepet. Még jó, hogy most nem volt sor.

- Nos? - kérdezte rögtön Tatsuya, ahogy Haruka ismét felbukkant a szobában.
- Mit nos? - vetett rá egy hanyag pillantást a lány, miközben ő is helyet foglalt.
- Épp azt akartad elmesélni, hogy merre is jártál - emlékeztette őt a mulasztásra Tatsu.
- Mármint az előbb?
- Nem, holnap. Persze, hogy az előbb!
- Ja jó. A folyosón.
- Azt tudom, mivel odakint virnyogtál. Engem inkább az érdekel, miért voltál a folyosón.
"Mert kimentem, basszus, azért!" - vágta a fiú fejéhez Haruka, de szerencsére hangosan már nem mondta ki gondolatát.
- Úgy hallottam, mintha valaki a nevemet mondta volna - vont vállat a lány.
- Odakintről? - vonta fel a szemöldökét Tatsuya. - Mégis ki?
- Nem tudom, épp ezért mentem ki. Csak a nagy eszemmel elfelejtettem, hogy valaki lenyúlta a beléptetőmet, így mire észbekaptam, odakint ragadtam.
- Aha... - bólintott hitetlenkedve Tatsuya. - Már azt hittem, azzal állsz elő, hogy veszekedést hallottál, és természetesen muszáj volt tudnod, kik azok és milyen ügyben, mert ismerősnek találtad a hangjukat.
"Basszus... Először tényleg ezt akartam!" - sápadt el kis híján Haruka.
- De ezek szerint nem így történt - folytatta Tatsu. - És kiderült, ki szólított?
- Nem, mert mégsem volt kint senki.
- Senki? - kérdezte meglepetten Tatsuya, és jó, hogy nem kapott a szájához. - Te jó ég... Akkor vajon mitől hallottad? Vagy talán nem is hallottad, csak be akarod mesélni nekem.
- Már miért akarnám? - csattant fel a lány.
- Mert így akarod leplezni, hogy mégis lelógtál a bárba - nézett rá komoran Tatsuya. - Így volt, nem?
- Nem! - védekezett tovább Haruka, bár nem igazán értette, miért ne mondhatná el, ha a srác már úgyis átlátja a dolgot. - Különben sem vagy az anyám, hogy bármit is megtilts nekem! Sőt, még mindig én vagyok az idősebb!
- A viselkedéseden ez nem igazán látszik... Megint hisztizel.
- Nem hisztizek! - emelte fel a hangját a lány, majd rájött, hogy ezzel csak Tatsut igazolja. Elharapott egy káromkodást, és a szobája felé vette az irányt.
- Hová mész? - indult utána Tatsuya.
- A szobámba - felelte kelletlenül a lány, majd hirtelen megfordult. - Igazán elfogadhatnád már, hogy tudok magamra vigyázni, és hogy nem mindig van szükségem arra, hogy lépten-nyomon vigyázzanak rám. Képzeld, van saját életem, amibe nem szeretem, ha folyton beleszólnak, akár te, akár Shouri, akár bárki más. Én sem tartalak folytonos felügyelet alatt és nem vonok számon rajtad mindent. Remélem, felfogtad.
Egy ideig még állta a fiú meglepett tekintetét, mielőtt bezárta volna előtte a szobája ajtaját.
- Tehát tényleg a bárban voltál... - sétált vissza a fotelhez Tatsuya. Nem kevés szomorúság érződött a hangjából. - Hát jó, felfogtam. Csinálj, amit akarsz...

Hayate a 'megérte' szót hallva enyhén felvonta a szemöldökét, de Emiko közelsége némileg elaltatta féltékenységét. Ha 'gáz' lenne, akkor most nem az ő vállának döntené a fejét és nem érte aggódna. Amúgy is bízott már annyira a lányban, hogy tudja, nem váltogatja ilyen könnyen a pasikat.
- És... mit mondott? - tette fel a kérdést. - Persze csak ha nem túl személyes, vagy hasonló...

- Nem lesz belőle bajom, ne aggódj - mosolygott biztatóan Eizan, miközben szinte megragadta a felé nyújtott szendvicset és arrébb léptek a büfétől. Hát nem ilyen gyors reggelire számított, de a semminél jobb. - És ha reggelizni most nem is tudunk együtt, elköszönni azért el tudok. Nekem már ez is elég - tovább mosolygott, majd közelebb lépett egy búcsúcsókért.

- Elég személyes - felelte halkan -, de ettől nem értem, mért ne mondanám el. Hát... - szomorodott el kissé a hangja. - Igazad volt... Benawi tényleg... Elbizonytalanodott és... és... tényleg épp azon filózik, hogy most... szerelmes-e belém, vagy nem... - nyögte ki. - De szerintem... illetve ne, tudom. De ő se, szóval reménykedek benne, hogy nem erről van szó. Csak baráti fénytékenység, de ő se tudja még értelmezni és elkülöníteni az érzéseit. Végülis ez még saját magadnál se egy könnyű feladat. Viszont... Van jó hír is. Megmondtam neki, hogy... - felegyenesedett és a fiú szemébe nézett - szeretlek téged, akár helyes ez, akár nem. És... azt mondta, hogy nem gyűlöl téged. Bár... hát nem a legszebben beszét rólad, de azt mondta, majd csak elviseli valahogy, ha tényleg melletted tudom megtalálni a nyugalmamat, szóval... - zavaran összeszorított az ajkát. Szóval mit is...?

- Jó munkát! - búcsúzott a lány, s engedte, hogy a fiú gyorsan megcsókolja. - Akkor majd este találkozunk! És beszámolok róla, milyen volt a meló, meg Morinaga hangulata...

Hayate kissé komoran hallgatta, hogy állítása mégis beigazolódott. Pedig... utólag rájött, hogy igazából csak a féltékenységből eredett a feltételezése, és nem feltétlenül Benawiról olvasta le a jeleket. De ezek szerint mégis így van. És a srác még be is ismerte Emikonak? De azért annyi becsület csak volt benne, hogy nem próbálkozott be a lánynál. Nem, nem olyannak ismerte meg Benawit. Bár ki tudja...
Ám bármennyire is feldúlta Emiko mondanivalójának első része, a lány további szavai meglepő enyhülést jelentettek számára. Megmondta neki? És megint kimondta, hogy szereti. Hát ha ezek után kételkedni merne a lányban, minimum leüti saját magát. És akkor Benawi nem is gyűlöli, hanem féltékeny rá... Vajon melyik a rosszabb? Mindkét okból kifolyólag öltek már...
- Tényleg? - csillant fel a tekintete a lány szemeibe nézve, de tudta, hogy a kérdése felesleges. Ki se kellett mondania, már tudta, hogy így van. Hirtelen megint égető szükségét érezte annak, hogy közelebb hajoljon és megcsókolja a lányt. Már majdnem engedett a késztetésnek, mikor valami visszatartotta. Lehet, hogy kettejük dolgai elrendeződni látszottak, de nem csak ketten laknak ebben a lakosztályban. A csillogás nem szűnt meg a szemében, de mintha egy kicsit halványult volna. - És Yuuka...? Vele is beszéli majd?

- Kitartást...! - kezdett hátrálni Eizan. - És... ne kelljen keresned, de ha... szóval ha esetleg valami mégis rosszul sül el, lent megtalálsz, vagy legalábbis tudsz érdeklődni utánam. Az álnevet tudod. Akkor... legyen szép napod. Már alig várom az újbóli közös vacsorát.
Még utoljára elmosolyodott, mielőtt sietve befordult volna az egyik folyosón.

Emiko az ajkába harapott.
- Azt... nem tudom... - mondta szomorúan. Látszott rajta, hogy még mondani akar valamit, aztán meggondolta ki magát. Nem beszélheti ki Benawit. Nem örülne, ha azonnal rohanna Hayatéhez a személyes dolgaival. És akárhogyis, eddig érintette Hayatét a dolog, onnantól viszont, hogy Benawi mit érez Yuuka iránt. Ahhoz már semmi köze. És Benawi nem osztaná meg pont Hayatével. Ő sem teheti.
- Remélem fog... De... tényleg nem tudom. Szerintem fél... És szerintem... szereti őt. Ehhez még midnig tartom magam. Jobban, illetve... máshogy mint engem. De... ez csak szerintem... Nem láthatok a fejébe...

Natsuki nyugodtan sétált vissza a szobájukba. Még kényelmesen meg tud reggelizni, átöltözni, kicsinosítania magát. Na jó, a nyugalom talán túlzás, mert ideje az van, de már kezd izgulni, hogy mi lesz... Ez most lámpaláz, vagy félelem? Még nem tudta megmondani.

Hayate aprókat bólogatott, miközben fejében igyekezett összerakni a dolgokat. Tehát bár megvan rá az esély és elég valószínű, de azért mégsem biztos, hogy Benawi és Yuuka újra együtt legyenek. Bár... megérti. Ha ő bizonytalanodna el ennyire, ő sem akarna senkit sem kitenni az ingadozásainak, akár valósak, akár csak félreértelmezi azokat. Még szerencse, hogy ő tudja, mit akar. Vagyis inkább mit szeretne.
- És elfogadta a döntésedet... - ismételte meg Hayate a leginkább őt érintő részt. Talán érezte, hogy nincs joga Benawi Yuuka felé mutatott érzéseiben kutakodni, vagy talán egyszerűen csak nem tudott betelni a hírek kellemesebb részével. Akkor Emiko egy kicsit azért megnyugodott, nem? Mármint azért jobb tudni, hogy legközelebb nem esnek egymás nyakának a sráccal. Nem mintha eddig estek volna, de azért mégis. - Ennek örülök...
Kivételesen ő volt az, aki félbeharapta a mondanivalóját és sietve lejjebb vitte a hangsúlyt.

- Igen, én is, így legalább nem sérül a barátságunk... - kicsit elbizonytalanodott. - Legalábbis emiatt. De ott van még a másik oldal... - komorodott el. - Remélem... Remélem tényleg barátok maradhatunk. Nem tudom, mit csinálnék, ha mindenkit elvesztenék a múltamból. Az új barátok, jó dolog, de Benawi... olyan nekem, mint valami támpont, hogy... léteztek eddig a dolgok, tettem valamit, éltem eddig... Nélküle... nem tudom... Olyan ködös és távoli minden. Szinte valószerűtlen - kérdőn nézett a fiúra. - Érthető, mire gondolok? Kicsit... nem tudom jobban megfogalmazni. Tudom, hogy zavaros...

Na végre emberi idő... Most már nem olyan gáz, ha lemegy reggelizni. Shinji felől semmi mozgás. Hát... hiányolni nem fogja, sőt... Csak... Mégis olyan nehéz szívvel hagyja itt, ki tudja milyen őrültséget csinál, ha rájön, hogy egyedül van... Nem... Ha visszatartja valami, akkor az biztos nem ő. Halkan sóhajtott, és távozott a szobából.

- Érthető, hogy nem akarsz teljesen elszakadni mindentől, vagy éppen mindenkitől... - felelte Hayate. - Magad mögött kellett hagynod az életed, és tudom, hogy ez nem könnyű. A biztos pontok mindenkinek kellenek. Tényleg nem akarom, hogy miattam még őt is fel kelljen adnod...
"Hiába vagyok rá még így is féltékeny..."

Tatsuya egy ideig még csak ücsörgött és meredt ki a fejéből. Nem kellett hozzá túl sok idő, hogy rájöjjön, visszaaludni nem tud már. Tétován lesett Haruka ajtaja felé, de a lány egy ideig valószínűleg még nem akar előjönni. Lehet... lehet, hogy a folytonos aggodalmával most tényleg elszúrta?
Felsóhajtott és elindult átöltözni. Hát.. legalább reggelizni lemegy.

- Persze, hogy tudod, hisz te is épp ezt tetted. Csak neked választásod sem volt - mosolyodott el a lány, de valamiért ez a mosoly egyáltalán nem tűnt vidámnak. - Csak neked... van biztos pontod egyáltalán? Valami barátod az osztályból korábbról, vagy...? Azt hiszem azért kerültem a közeledbe, mert te is olyan magányosnak látszódtál, de... azóta sem tudom igazán, volt-e valaki, akivel jóban voltál. És hogy él-e még vagy... Azt hiszem csak Nobut láttam veled, őt se túl gyakran.
Aggódva figyelte a fiút, nem olyan témát hoz-e fel, amivel megbántja. De akárhogyis... fájhat neki ez a kérdés... De mégis, semmit sem tud róla, ez így nem jó, ah együtt akarnak lenni...

- Hogy kivel voltam jóban...?
Hayate bármennyit is gondolkodott már ezen a kérdésen, mindig ugyanazt a választ kapta: senkivel. Ő csak úgy... volt. Nem igazán szólt bele a többiek dolgába, és ezt ő is elvárta tőlük. Viszont így, hogy kikerültek és másként látja a dolgokat, már nagyon is bánja, hogy legalább az iskolában nem próbált tenni valamit a komolysága ellen. De akkor még annyira a kormány hatása alatt volt, és amikor már nem, akkor meg már bárhogy is próbálkozott, egyszerűen semmi közös témát nem talált.
- Nem igazán volt ilyen... - ismerte be a lánynak. - Nobu meg... Nem tudom, mennyire tekint a barátjának, vagy hogy annak tekint-e egyáltalán. Talán csak egy haver vagyok. De mégis... jól esik, hogy megbízik bennem és elmond olyanokat is, hogy... - egy pillanatra elhallgatott, mikor rájött, hogy nem igazán akar Nobu magánéletének vizeire hajózni. - Tehát beszél velem, és még érdekli is, amit mondok. De olyan igazi biztos pont eddig... - mivel még mindig nem talált ilyet, akárhogy is gondolkodott, keserűen megrázta a fejét.

Emiko megértően bólintott.
- Ha bízik benned, akkor biztos, nagyon fontos lehetsz neki. Tudod, én abban sem mindig merek bízni, akit egyébként nagyon szeretek. De ha már meg is oszt veled ilyen dolgokat... akkor biztos, hogy nem kicsit számítasz neki.

Miharu félálomban tapogatta ki a telefonját. 10 óra?! Te jó ég, úgy aludt, mint aki agyonlőttek! De... kissé ijedten pattan fel, még mindig nem volt teljesen ébren. Nem, nem lőtték agyon, akkor nem ugrándozna... Azért még mindig ijedten kereste merre van Ichiro. Remélte, nem a kését élezgeti, vagy hasonló...

- Remélem - bólintott Hayate. - Jó, hogy valaki végre nem ítél el. És az ő szemeiben nem látok félelmet, utálatot vagy megvetést, ha rám néz. Mondjuk szerencsére nem ő az egyetlen ilyen ember.
Arcán végre felsejlett egy halvány mosoly, ahogy Emikora nézett.

Oké, ez már hihetetlen. Direkt elnyújtotta a reggelit, de még így is két órája ücsörög és malmozik az ujjaival. Ennyit nem aludhat a srác, kész... most már akkor is kirángatja az ágyból! Na jó, azért nem csörtetett be, mint egy megvadult anyabivaly-csorda, csak óvatosan és hakan lépett be a szobába. Jól is tette, mert így épp elcsípte, ahogy Shinji sietve lehunyja a szemét. Alvást tettetünk, mi?
- Reggelt! - köszönt a fiúra zavartalanul. - Még nem ettél semmit, nem lyukad ki a gyomrod? Mióta vagy ébren?
Nincs válasz.
- Shinji... - szólt rá csalódott hangon. - Ne nézz hülyének, tudom, hogy ébren vagy! Enned kéne!
- Nem vagy az anyám... - morogta a fiú, s átfordult a mási oldalára.
- H... hé... - nyögte a lány kissé ijedten. - Oké, ha ez segít, nem kell lemenned, rendeltem már valamit. Sejtettem, hogy nincs sok kedved most kimozdulni... De azért... ugye nem akarod itt a sötétben tölteni a napot? Még a függönyt se húztad el? - kérdezte, s meg is indult felé, a fiú azonban elkapta a karját.
- Ne - szólt rá keményen. - Fáj a fejem.
Nami halkan sóhajtott.
- Oké, idehozom a reggelit, csak aztán találd meg valahogy a szádat...
- Nem vagyok éhes... - motyogta az a lány után. - És a társaságodra sem vágyom túlzottan... - tette hozzá csak úgy magának. És neked se kéne...

Ichiro kivételesen nem nyomta ilyenkor már az ágyat, hanem a zuhany alatt áztatta magát. Tegnap már nem igazán tudott beszélni Miharuval, 'nővére' épp csak beköszönt, mikor elment dolgozni, ő pedig elaludt azelőtt, hogy visszaérhetett volna. Hogy hogyan kelt ilyen korán, azt viszont maga sem értette. Talán azért akart akaratlanul is előbb kelni, mert ha megint a lány ébred előbb és esetleg újból vallatni kezdi, nem akart megint olyan kiszolgáltatott agyi állapotban lenni közvetlenül ébredés után. Tényleg, vajon felkelt már? Mióta is van idebent...?

Mikor Tatsuya visszaért a reggeliből, Haruka ajtaját még mindig csukva találta, a lányt pedig sehol, legalábbis a nappalirészben nem. Elmenni csak nem ment el, hisz a kártyát még mindig nem adta vissza neki. Bár ez eddig sem gátolta meg.
Megadóan felsóhajtott, és a nappaliban található asztalra rakta a kártyát. Nesze, többé hozzá sem nyúlok...

Miharut kicsit megijesztette, hogy nem látja a fiút. Egyrészt szokatlan volt, másrészt... jobb szem előtt tudni, nem? És ha épp Hiroshival beszél? Valamiért nagyon félt attól, hogy elmond annak a sfiúnak mindent. Pedig el fogja, hisz nagy haverok. De... Ő mit fog reagálni? Alapból se volt túl kedves felé, bár... hát ő se nagyon erölködött, ez igaz...
Kelletlenül kimászott az ágyból, s nekiállt felöltözni.

Ichiro alaposan megtörölközött majd felkapta magára széthagyott ruháit. Ezeket lassan azért mosni kéne... Mindegy, majd felvesz másikat.
Lenyomta a kilincset, és már félig ki is lépett a fürdőből, mikor is hirtelen elvörösödött, visszarántotta az ajtót és résnyire zárva azt maga előtt eltűnt mögötte. A rést is csak azért hagyta, hogy lehessen hallani, amit mond.
- Bocsánat...! Hirtelen bele sem gondoltam, hogy már fent lehetsz...

Benawi örült, hogy újra beletemetkezhet a munkába. Hazugság lenne, azt mondani, hogy azonnal sikerült elfelejtenie minden baját, de pár óra múlva már lekötötte a figyelmét. Nem gondolni a lányokra, egyenlőre ez tűnt a legkényelmesebb megoldásnak.

Miharu ijedten kapta maga elé a takaróját. Óhogyaza...! Nem szokott ilyesmitől zavarba jönni! Most meg... az a baja, hogy így védtelennek érzi magát.
- Semmi baj - mondta sietve, s tempósan magárakapkodta a ruhadarabokat. - Már meg is vagyok... - szólt ki aztán. - Hihetetlen, hogy korábban ébredtél, mint én! Elillant az álomkór? - kérdezte csípősen, de már abban a pillanatban megbánta. Most... miért rágalmaz? Ichiro fair volt vele, sok mindent elmondott magától is, és aztán még többet az enyhe ráhatásra. Miért bünteti akkor bizalmatlankodással?

- Persze, fogta magát és elment. De megértem, én is utálnék most magammal élni... - felelte keményen Ichiro, de hangjából a dühön kívül kihallatszott a benne lappangó szomorúság is.
A fiú végre kimerészkedett a fürdőből és leült az ágya szélére. Kerülte Miharu tekintetét, inkább magához húzta a táskáját és abban kezdett kutakodni, mintha tényleg keresne is valamit.

Kazushige először azt hitte, fáradt lesz majd, amiért ilyen köztes időpontra lett beosztva, de nem is viselte meg annyira a pár órával kevesebb alvás, mint gondolta. Így legalább holnap megint reggeles lehet, és megmarad a napja hátralevő része.

- Tessék - nyújtott át egy nagy tálat mindenféle vegyes sós-édes sütikkel és kekszekkel Nami. A másik kezében szorongatott bontatlan üveg piros lötyit pedig az éjjeliszekrényre tette.
- Tényleg nem... - mormogta a fiú, de a lány nem nagyon adott lehetőséget, majd kibökte a szemét a tányérral. Hátö... Úgy döntött önvédelmi célzattal elveszi... Az ölébe rakta a tálat, s fanyarul figyelte, ahogy a lány leül az ágy szélére. Remek...
- Mit akarsz?
Nami önmaga megnyugtatásakétn lehunyta a szemét.
- Jobban vagy?
- Semmi bajom nem is volt. Ha jól emlékszem én nyiszálgattalak emg kicsit tegnap este.
- Igen, ami nem is utal teljesen ép elmeállapotra.
- Légy szíves, ne koppintsd a stílusom, gyenge utánzat. Sérti az eredeti szépségét!
Nami halkan ciccegett. Legalább poénkodik, oké, nem menthetetlen.
- Egyél szépen, vagy én etetlek meg!
- Oké, mi a trükk, megmérgezted?
Nami szigorúan nézett rá. Shinji jobbnak látta engedelmeskedni, gyorsabban megszabadul tőle.
- Mért csinálod ezt? - kérdezte a lánytól halkan.
- Te is segíteni próbálsz nekem. Olyan ember vagy, aki megérdemli, hogy... vele is foglalkozzanak.
- Miért is?
- Mert segíteni próbálsz másokon. Megérdemled a viszonzást.
- Szemműtétet ajánlottak már?
Nami alaposan megfontolta a válaszát.
- Nos, ezen újabban én is gondolkozom. Az éjjel úgy tűnik hallucináltam, mert mikor már kevésbé fájt mindenem, és benéztem hozzád... sírni láttalak.
Shinjinek kis híján torkán akadt a falat. Szeretett volna visszaszólni valami igazán bántót, de... Mi a franc?! Hogyhogy nem jut eszébe semmi? Ez lehetletlen! Kínosan az evésbe temetkezett. Észre se vette, hogy rohamos iramban pusztítja az édes sütiket.
- Nami, ne gyere a közelembe... - szólalt meg végül. - Nem mindig tudom, mit csinálok. Nem akarlak megölni, de... meg fogom tenni... Ha élni akarsz... a minimum, hogy elkerülsz, de jobb ha... inkább leállítasz.
A lány hatázotottan nézett rá.
- Akkor leállítalak! De nem úgy, ahogy te gondolod! És ne nézz le, mert többre vagyok képes, mint gondolod! Igenis kiverem a fejedből ezt a sok ostobaságot, ha addig élek is!
- A megfogalmazásod kínosan helyénálló... De szerintem ez az addig nem fog túl soká tartani... Nem baj?
- Megint játszod a nagyfiút, ahelyett, hogy komolyan megbeszélhetnénk a dolgokat! Mi a jó neked ebben?!
Csend. Remek! Semmilyen értelmes kérdésre nem hajlandó válaszolni!