10. fejezet - Mert még mindig tudunk mit írni

- Hát... - Midori megrázta a fejét. - Ha őszinte vagyok magamhoz, nem nem igazán... Az feltűnő lenne. Ha a kapitány lánya vagyok is ez akkoris túl személyes...

- Igen ez jó ötlet, és... Bár kicsit tartok tőle, de... tesztelgessük Morinagát? - elmélkedett Emiko. - ha meg is próbáljuk mindenképp csak... ha nincs ott Yuuka... Kivéve talána Natsukis kérdést a vacsi végén, de... Egyébként, ha akarunk valamit... Talán... fel kéne keresnünk?

Ichiro ismét összerezzent, de ezúttal nem Miharu hangja, hanem sokkal inkább váratlan érintése miatt. Mi a... Eddig nem nagyon csinált ilyeneket. Legalábbis ennyire nem. Vagy igen...?
Nem, nem szabad semmit sem mondania! Már így is túl sokat tud. Sokkal többet, mint kéne, mint amennyit eredetileg el akart mondani. Gyerünk, ébresztő, Ichiro! Nem árulhatsz el ilyen egyszerűen mindent és mindenkit...!
- Nem lehet - rázta meg a fejét. - Ne csináld ez, fogalmad sincs, semmiről sem...! - hirtelen az ajkába harapott és megint megrázta a fejét. - Ne csináld ezt velem... - kérlelte halkan.

- Akkor meg is van az első mai korlátozásunk - bólogatott Haruka. - Vagyis nem az első, csak amit így megszámozok. Na jó, mindegy. Szóval akkor munkaidőn kívül nem szabadna találkoznotok. Ó igen, és ezt azért nem ártana Kentával is közölni. Pedig biztos vicces fejet vágna, ha rácsuknád az ajtót, mondván 'bocs, ma már nem tudlak fogadni, kiléptél az időkeretből'. Van egy olyan érzésem, hogy nem lenne túl boldog tőle...

- Szeretnék segíteni, Kazuma! - rázta a fejét kérlelőn. - Mért nem hagyod? Pont mikor senkire sem számíthatsz... Tudom, hogy csak egy idegen vagyok, de kérlek, bízz bennem! Nem lehet véletlen, hogy Morinaga az én gondjaimra bízott, igaz? Mi törént azzal a lánnyal?

- Morinagát...? - komorult el Hayate. - Nem tudom, ez mennyire jó ötlet. Egyelőre nem tudjuk, hol van a szobája, másodszor... ki tudja, miket lép, ha nincs ott az éttermi környezet, a többi ember. De igazad van, semmikép sem Yuuka előtt kéne tesztelgetnünk, még a végén rajta csattanna az ostor helyettünk. Bár azért tényleg érdekes felvetés, hogy felkeressük a szobáján... De ha így döntünk, hogy csináljuk? Megint ugráltassuk Midorit? Azért ez neki is kockázatos...

- Nem igazán - rázta a fejét félig viccesen, félig kissé borúsan a lány. - Múltkor se örült, mikor kidobtam...

- Már mondtam, meghalt...
Ichiro lesütötte tekintetét, így már csak hangjából érződött a szomorúság. Nem is kevés...
- Miért akarod tudni? Attól úgysem jön vissza, ha elmondom... Tudom, hogy kíváncsi vagy, és meg is értem, én is az lennék a helyedben, de... - sokadszor is megrázta a fejét. - Köszönöm, hogy segíteni próbálsz, de egyszerűen nem megy.

- Vagy te elindulsz visszafelé Yuukával, én pedig lemaradok, és egyszerűen elkérem a szobaszámát - vetette fel Emiko. - Ha megmondom neki, hogy beszélgetni akarunk vlee, gondolod, hogy visszautasítaná? Én erősen kétlem... Kivéve, ha direkt ránk akarja kényszeríteni, hogy Yuuka is ott legyen. Vagy... még mindig számíthatunk Namira is, nem? Ő többet tud Natsukiról is.

Miharu figyelmenkívül hagyta a fiú későbbi szavait.
- Beteg volt? Honnan ismerted? - faggatózott egyre türelmetlenebbül.

- De azt csak be kell látnia, hogy azért neki is alkalmazkodnia kell bizonyos szabályokhoz - felelte Haruka. - Nem teheti azt, amit csak akar, az ő keze is meg van kötve. Szerintem van elég intelligens hozzá, hogy felfogja, de javíts ki, ha tévedek - mosolyodott el.

- Nami... - kapott észbe hirtelen Hayate. - Nami tudja, melyik a szobája! Legalábbis ha jól vettem ki tegnap. Egy próbát megér, legalábbis kevésbé lehet körülményes, mint magát Morinagát kérdezni. És képzeld csak el azt a kellemes meglepetést az arcán, mikor hirtelen bekopogunk hozzá, mármint Morinagához.

- Ne csináld ezt...! - szólt a nőre immár kissé erélyesebben Ichiro, miközben ültében a fal felé fordult menekülés után kutatva. - Nem akarok beszélni róla!

- Én viszont igen - felelte már jóval hidegebb hangon Miharu. - Befogadtalak. Vigyázok rád! Tényleg úgy kezellek, mint a testvéremet, még ki is szolgállak, nézd meg, most is hoztam neked reggelit, mert őfelsége késő délelőttig fetreng, pedig én vagyok az, aki dolgozik! Jogomban áll tudni pár dolgot. Legalább azt, hogy kockáztatom-e az életem azzal, hogy itt vagy. Nos?!

- Persze, hogy van! - csattant fel felháborodottan Midori. - Azt hiszem, majd felhívom, hogy jöjjön segíteni az Excelben, vagy valami, és elmondom neki a jelen állást. Viszont akkor tuti minden munkaidejéből lóg egy kicsit - mosolyodott el. - Csak nem lesz belőle baja... Végülis különleges utas vagyok.

- Rendben - bólintott határozottan Emiko. - És azt is tudjuk, hol találjuk őt! Mikor...? - kérdezte türelmetlenül.

Ichirot nem kicsit döbbent meg a hangszíntől. De tényleg... miért? Nem kellett volna azokat mondania tegnap, csak felkeltette a gyanakvását. Ha miatta bukik minden, akkor sosem bocsátanak meg neki a többiek, és persze ő sem saját magának! De honnan veszi ezt az életkockáztatást...?
- Őszintén...? - fordult újra Miharu felé. Egy ideig állta a nő tekintetét, mielőtt ismét beszélni kezdett volna. Most már úgysem szabadul, mégis... nem akart ilyen hamar megtörni... A francba, miért csapott le rá rögtön ébredés után?! Most még logikusan gondolkodni sem tud! - Igen, úgy hiszem, igen. Bár most talán jóval kevésbé, mint a szárazföldön. Tessék, ezt akartad hallani...?! - kérdezte immár némi kétségbeeséssel a hangjában.

- Az, különleges... - bólintott lassan Haruka. - Azért csak óvatosan, bár ezt magadtól is tudod.
"Látod, Midori? Megint megvédted, és azért igenis ragaszkodsz hozzá. Ezek után ne mondd azt nekem, hogy csak egy oltári nagy tévedés volt az egész..."
- Shouri viszont teljesen el lesz tiltva. Szegény, épp hogy megtalált, erre be sem engedem többet. De különben sem hiszem, hogy sokat mászkálhatna az utastérben. Nem kicsit fog pofára esni szegénykém, de majd túléli. Remélem, nem kezdi el megint gyártani a féltékenységi elméleteit... - sóhajtott halkan.

- Most kevésbé...? - döbbent meg Miharu, s hallatszott a hangján, hogy megint rokonszenvesebben viszonyul a fiúhoz, hogy az hajlandó beszélni vele. Viszont az is látszott rajta, hogy kicsit megijeszti, amit hall. - Nem értem... - ingatta lassan a fejét. - Miért...?

Midori együttérzőn nézett a lányra.
- Hogy fogod kibírni nélküle? Talán... tényleg meg kéne lesnünk merre van, hátha akkor te is ki tudsz találni valami szép mesét, hogy néha találkozhass vele!

- Itt merjük hagyni most? - intett Yuuka ajtaja felé Hayate. - Most még alszik, de nem tudhatjuk, mikor ébred fel. Talán majd társaságra vágyik, de talán... pont ellenkezőleg.

- Mert itt... - kezdte megtörten Ichiro - itt már nem találhatnak meg olyan könnyen... - dühösen rázta meg a fejét. Igyekezett kontrollálni magát, de csak nem tudta megállítani kitörését. - Pedig semmi joguk hozzá! Miattuk történt minden! Miért nem volt elég nekik, hogy lélekben már úgyis megtörtek?! Mit akarnak még...? Mit...?!

- Túl csábító ajánlat, mely túlságosan is megkísért... - felelte Haruka. - De épp az előbb fogadtam meg, hogy nem nézem meg... Bár kiskapuk mindig is vannak, nem igaz? Ehh, én is jól kezdem, rögtön a kibúvók után kutatok. Viszont ha ne adj isten véletlenül ránéznél arra a papírra, ki tudja, talán épp meglátnád. De ha nagyon gáz, inkább ne is mondd...

Miharu értetlenül meredt a fiúra. Miről beszél? Egy szót sem ért.
- Te is veszélyben vagy...? - kérdezte bizonytalanul. - Bántottak? Vagy... te tettél valamit? És... - elhallgatott. Nem, nem kéne még felhoznia Hiroshit. Még megijeszti, és akkor tényleg nem mondd semmit.

Emiko elgondolkozott, aztán megrázta a fejét.
- Mostanában nem egyszer hagytuk egyedül. Ha mást nem... legalább azt lássa, hogy itt vagyunk, és nem hagyjuk egyedül.

- Nehéz eldönteni, mi nagyon gáz - állt fel Midori, de már vidáman mosolygott az engedélytől, s a szobája felé hátrált.

- Nem csináltam semmit... - rázta a fejét lemondóan a fiú, és mintha egy kicsit lenyugodott volna. - Csak nem akarok meghalni, ez olyan nagy kérés...? Miért nem volt még elég...?

- Egyetértek - bólintott Hayate. - Azért hosszú távon nem lehet kellemes, ha folyton arra ébred, hogy magára hagytuk. Főleg most nem. Mit gondolsz... ránézzek megint?

Haruka kíváncsian fordult Midori után, de nagy nehezen mégis erőt vett magán és ellenállt a kísértésnek. Inkább sietve másfelé nézett, és még gondolatban a fülét is befogta. A szándék megvolt, na...

- Na jó, most elhagylak, tudom, nem sokat voltam ezalkalommal, de még ma áthívlak, ha Nami elmegy valahová. Bár kérdéses, van-e ma kedve... Mindenesetre azt hiszem, rá kéne néznem...
Nobu ijedten nézett a fiúra.
- Mért... valami... baja van? Nincs jól?!
- Áh, csak kicsit másnapos...
- Másnapos? - pislogott értetlenül a fiú. - Dehát... Piált? De... de... Nami... lány...
Most Shinji vágott értetlen fejet.
- És? A lányok nem isznak?
- De... De Nami... nem olyan... Mármint egy Natsuki vagy egy Kaoriról elképzelem, de...
- Nami is pont az a stílus. Rendesen nyakalt tegnap. Bár bevallom kicsit az én hibám is, nekem is rendesen fájt még a fejem reggel, de ahogy elnéztem, ő rosszabbul bírta...
- És minek az örömére ittatok? - húzta össze a szemét rosszindulatúan Nobu.
- Féltékeny vagy? - nevetett Shinji. Nobu egy ideig hallgatott.
- Ha Nami kérdezné, nem - bökte ki végül. Shinji tegnap még felháborodottan tette volna fel a kérdést, hogy "Azt hiszed rámásznék a nődre, de..." Most valahogy képtelen volt megszólalni, akár magyarázkoni, akár cikizni.
- Nobu... - próbálkozott, de még nem tudta, mit akar mondani. - Vigyázok rá, oké? Megígértem. Nem iszom vele többet, jó? Tegnap... idióta voltam. Sajnálom... Én sem vagyok még egészen önmagam, és ő sem. Te sem. Ne haragudj!
Nobu megrázta a fejét.
- Köszönöm, hogy törődsz vele. Tényleg. Nehéz lehet neked. Nem gondoltam volna, hogy ilyen erős vagy.
Shinji lesütötte a szemét.
- Nem vagyok az... Egyáltalán nem... - felelte halkan, aztán sietve távozott.

Miharu féltve nézett a fiúra. Meghalni...? Most nem a betegségről beszél igaz? Nem volt még elég... Az a lány... Ki tehette ezt? Leült az ágyra, s óvatosan magához ölelte a fiút.
- Hadd segítsek! Hogy tudlak megvédeni?

Emiko lassan bólintott.
- Jó lenne...

Midori hitetlenül meredt a papírlapra. Lassan egy kép bontakozott ki előtte, ahogy Shouriról fürtökben lógnak a gyerekek. Nehéz volt visszafognia magát, hogy ne nevessen, így is elég furcsa hangot adott ki, ahogy félúton sikerült nagy nehezen magára parancsolnia.
- Oké... Ez tényleg nagyon gáz... - sétált ki a lányohoz.

Ichiro bágyadtan tűrte, hogy Miharu karjai köré fonódjanak. Pár perce még dühösen lökte volna el magától, de most... rájött, hogy tényleg szüksége van valakire. Hiroshi nincs itt, vele most nem tud rendesen beszélgetni. És hiába áltatta azzal magát, hogy jól van, mikor még igenis labilis idegileg. Hogy lehetne könnyebben felejteni? Mit kell tennie érte...? Eddig épp az ellenkezőjét érte el, és ezért nagyrészt ő a felelős. És ha nem akar felejteni? Akkor mi van?!
Ám tudta, hiába hiszi most azt, hogy lehetetlen lesz kiverni a fejéből a történteket, tudta, hogy el fognak halványulni. Szinte kivétel nélkül mind. Ám halványan mindig is ott lesznek benne, némelyek erősebben is, mert ezek egész életére rányomták bélyegüket. Csak... valahogy... meg kell tanulnia együtt élni mindezzel... De amíg maga sem hiszi el, hogy képes lesz rá, addig senki nem magyarázhatja be neki, hogy minden rendben lesz. Még Hiroshi sem.
- Már így is épp eleget segítettél... - felelte. - Inkább nekem kéne megvédjelek cserébe téged, de csak egyre nagyobb bajba sodorlak. Nem akartalak belerángatni, nem, egyáltalán nem...! Sajnálom, nem volt más választásom...

- Hiszek neked... - mondta halkan Miharu. - Ne törődj vele, mi van velem, úgy látom neked most inkább van segítségre szükséged, mint nekem. Ha bajban vagyok... attól már nem lesz rosszabb, ha tudom, hogy kiktől kell tartanunk. Nem igaz? Segíts nekem, hogy kiktől kell megvédenelek. Mert meg foglak védeni, ha segítesz, ha akadályozol! - jelentette ki határozottan.

Hayate szótlanul bólintott és másodszor is az ajtóhoz lépett. Óvatosan nyomta le a kilincset és csendben beljebb lépett. Még mindig szinte ugyanúgy... Ám hirtelen kiszúrt valamit, amit az előbb nem vett észre. Az előbb azt hitte, csak a sírástól pirult ki a lány arca, de... pusztán a sírástól kipirulhat ennyire egy arc...?
Sietve óvakodott beljebb, de azért ügyelt rá, hogy lépései ne csapjanak túl nagy zajt. Ahogy egyre inkább közeledett, úgy egyre nőtt a sejtése is, hogy baj van. Vigyázva a lány homlokához érintette a kezét, és a kelleténél jóval melegebbnek találta. És még fel sem ébredt az érintésre...?
Lázas...! - hasított bele a felismerés, és ezúttal nem figyelt annyira a hangtalan léptekre, mint az előbb.
- Ez nem jó... - tekintett aggódva az ajtó előtt várakozó Emikora. - Attól tartok, kicsit elhagyta magát, így viszont egyből kicsapódott rajta a tegnapi erkélyen alvás, legalábbis arra tippelek. Nem csak alszik, ez... sokkal inkább egyfajta lázálom.

Haruka halkan felnyögött, majd kérlelőn nézett a lányra.
- Ne...! - szólt rá, bár sokkal inkább magára. - Ki ne mondd! Ez lesz az igazi próbatétel! Most már azt is tudom, hogy gáz, és mégsem tudhatok róla! Tudod mit? Inkább csak akkor mondd el, ha már leszálltunk erről a hajóról. Basszus, hogy fogom kibírni...?!

- Tessék?! - kérdezte ijedten Emiko, és az ajtóhoz furakodott. Halkított a hangján. - Akkor... nem kéne felébresztenünk? Jajj, ez tényleg nem jó... Miért csinálja így ki magát?! - kérdezte, s látszott rajta, hogy a sírással küszködik. - Annyira megijeszt... Még sosem láttam ilyet... Én... nem ismerem a lányokat... Mind ilyenek? - kérdezte kicsit zavartan Hayatétől. - Hí... hívjunk orvost?

- Ellenük nem igazán lehet védekezni - sóhajtott Ichiro. - Ahhoz túl sokan vannak, túl messzire érnek. Inkább csak menekülni... De... tudnod kell, hogy nem vertelek át. Nem hazudtam, tényleg beteg vagyok. És ez... ebben sem hazudtam, csak igazából... nem mondtam. De ha eddig eljutottam, most már túl akarom élni! ... Mennyire... nézel híradót?

- Te tudod - rántotta emg a vállát hanyagságot tettetve Midori. - Akkor egyedül röhögök rajta. Lehet, hogy egyik nap majd fel is keresem meló közben. Jáj, látnom kell, milyne fjeet vág! Ez kész... Shouri... Morinaga egy lángelme komolyan... Szerintem... mire leszállunk a hajóról, már nem azt a Shourit fogod látni, akit eddig ismertél...
Együttérzőn tette a vállára a kezét.
- Sajnálom Haruka... - mondta gyászosan.

Nem verte át? Hát... igen, sok igaz volt benne. Végülis. Nem mondta, hogy Akira nem Hiroshi, meg elmondta azt a halott lányt, és... most is úgy tűnik, igazat mondd. Nem lehet, hogy gyilkos. Egy gyilkos nem ilyen. Inkább... akkor menekül? Nem is bosszúhadjárat. Az lett volna a másik tippje, főleg, hogy Hiroshi is itt van.
- Híreket? - kérdezett vissza. - Persze.

- Az igazat megvallva fogalmam sincs... - felelte Hayate, és legalább ő igyekezett megőrizni a nyugalmát. -Nem szabadna feltűnést keltenünk, de igen, attól tartok, az lenne a legjobb és legésszerűbb lépés. Alapból gyenge még a szervezete a sziget miatt, erre még ez is...! Reménykedjünk benne, hogy csak egy megfázás, aminek azért megvan az esélye. Viszont jobb lenne, ha látná egy orvos. Kénytelenek leszünk kihívni. Basszus... az előbb... már akkor észre kellett volna vennem! /a kocka átka... ^^"/

- Neeee....! - hallatott elhaló kiáltást Haruka, ahogy kezeit a fülére szorította. - Úgysem hallom! Nem érdekel...! Wáá, basszus, de, érdekel! És miért így mondod, mintha épp egy beteget vesztettél volna el? Nem fogom kibírni Midori, nem fogom...! - nézett kétségbeesetten a lány szemeibe. - Csak ezt éljem túl, csak ezt az egyet...!

Emiko sietve bólintott, majd azonnal telefonált is.
- Jön is - szögezte le aztán. - Felébresszük? Gondolom... jobb, ha mi, mintha az orvos... - gondolkodott hangosan. Tartott Yuuka reakciójától, de... óvatosan besétált a szobába, s leguggolt a lány mellé. Ha Hayate ébreszti akkor meg, az a baj, hogy fiú. Óvatosan megsimította az arcát, de nem volt benne biztos, hogy ez elég lesz. Jajj Yuuka, ne legyen semmi bajod, kérlek! Az én hibám... Az egész... miattam...

Midori elengedte Haruka vállát, s újra közönyösséget mímelt.
- Te tudod...
Leült a fotelra, s áthatóan figyelte a lányt.

Ichiro hirtelen elhallgatott. Most, hogy idáig jutottak a beszélgetésben, már közel sem tűnt olyan egyszerűnek folytatni. Már nem volt olyan könnyű kimondani. Egyáltalán, hogy vágjon bele...?
- És miket láttál? - kérdezte végül, hogy valami jó felvezetőt találjon. - Mármint gondolom, hogy sok mindent, de... mi rémlik az ahhoz a városhoz közeli régiókról, ahol találkoztunk? Mit mondtak... a legutóbbi Programról...?

Hayate nem messze az ágytól állt meg és onnan figyelte Emiko próbálkozását.
- Próbáld szólítgatni, hátha arra felfigyel... - tanácsolta halkan a lánynak, mikor látta, hogy az előző simításnak nem sok hatása volt. Gyerünk, Yuuka, tessék felébredni...!

- Egész nap morogni akarsz? - érdeklődött Shinji. Morranás a válasz.
- Aha, ez elég egyértelmű volt, kösz... - erölködött tovább a fiú a kommunikációs tevékenységgel. - Nobunál voltam az imént. Szeretne majd átjönni. Szóval, jó lenne, ha találnál magadnak valami programot, mert különben nem jön... Tudod, nem akar veled összefutni. Megint csak szótlan válasz. Nami az ajkába harapott.
- Hát, én se akarnálak látni, amilyen fejed van... De nem a menyasszonyom lettél, a francba is? Ehh...
- Ó, hagyjál már! - pattant fel elkeseredetten a lány.
- Aha, és most hová mész? - nézte a tanácstalanul forgolódó lányt.
- Hófehérkét játszom - közölte.
- Mi van?! - meresztett rá értetlen szemeket a fiú.
- Tegnap ittam a pohárkádból, most alszom az ágyacskádban... De te... MARADSZ! - fejezte be nem túl vidám, kedves és csendes hangszínen, azzal eltűn az ajtó mögött.
- Kösz... - motyogta a fiú, s végigterült a kanapén.

- Úgy tudlak ilyenkor utálni... - csóválta a fejét Haruka, de látszott rajta, hogy az utóbbi percek alatt nem keveset vesztett a tartásából. - Kibírom, ki fogom bírni, ez nem lényeges, csak egy egyszerű munka... egy egyszerű, kibaszottul titkolt munka... Á, már magamat is hergelem! Na jó, akkor most lenyugszom... valahogy!
Igyekezett szabályozni a légzését és elfojtani az agyába toluló gondolatokat. Itt van a cél... alig egy fotellal arrébb ücsörög, és csak arra vár, hogy elárulhassák neki. Neeem!

Miharu döbbenten nézett a fiúra.
- Tessék?! Program...? - elbizonytalanodva nézett a fiúra. - De te már tizen... Ó... Fiatalabb...? - próbálkozott. - De... azt valami csaj nyerte meg... - csóválta a fejét - és, és... Hiroshi... az osztálytársad, nem? Vagy csak egy haverod? Akkor... félreértettem. Mert ő... nem halt meg, igaz? Nem értem... Várj csak, az a lány... akit szeretsz? Ő halt meg a programban? Akkor... ez mégiscsak bosszúhadjárat... - próbálta levezetni a gondolatait.