10. fejezet - Mert még mindig tudunk mit írni

- Yuuka... - próbálkozott, és hallotta, hogy elcsuklik a saját hangja. Ijedten nézett fel Hayatére. Miért? Ő... mért sír egyre többet? Ő nem ilyen, ő nem volt gyenge... Azóta alig-alig sírt, hogy az apja meghalt, csak ha... Most viszont... - Yuuka, ébresztő... - igyekezett finoman keltegetni, de olyan érdes volt a hangja. Közben finoman simogatta a haját.

- Á, nyugi Haruka! - próbálta "csitítani" a lány. - Biztos tetszeni fog az új Shouri. És milyne jó lesz így meglepetésszerűen, hogy addig nem is láthatod! Annyira csak nem csinálják ki, hogy ne szeresd őt, igaz? Nem tudják úgy megváltoztatni... Ha meg mégis, ott van Tatsuya, nincs mitől félned! - legyintett hanyagul. - Nem hiszem, hogy szüksége lenne a segítségede. Nagyfiú, egyedül is fel tudja dolgozni... bár... elég nagy lelki trauma... Na de úgyse fogadná el a segítséged, így mindegy is, hogy tudod-e!

Ichiro zaklatottan harapdálta a száját.
- Is... - bökte ki végül. - Nem, Hiroshi nem halott, még csak az kéne. Nélküle már teljes idegroncs lennék, bár ahhoz most is újra közelítek... De... igen, ő... Himeno nem jutott ki. Pedig nem sokon múlt, a francba is! Ha előbb jönnek, vagy jobban elbújunk, teljesen másként alakultak volna a dolgok! Miért? Miért pont ő? Ő nem csinált semmit...! Egyikünk se! Vagyis... - sietve megcsóválta a fejét. - Belegondoltál már, hogy egyáltalán milyen lehet? Akár maga a tudat, hogy ölnöd kell, vagy téged ölnek meg? És nem számít ki az, rosszban voltál vele, vagy akár a barátod volt... De nem, nem öltem...
"Osztálytársat legalábbis nem..."

- Miért...?
Yuuka szeme végre megrebbent és fáradtan kinyílt.
- Aludni... szeretnék... - hallatszott a bágyadt, halk felelet.
Hayate nem kicsit könnyebbült meg, hogy a lány magához tért. Gyorsan közelebb lépett az ágyhoz.
- Nem kéne most visszaaludnod... - próbálkozott szelíd hangon. - Lázad vagy Yuuka, ezért...
- Tényleg...? - kérdezett vissza a lány, de mintha egyáltalán nem lepődött volna meg. - Tudom... De... igazából nem akartam, csak így... könnyebb...

- Nem, én még... sohasem gondoltam bele - motyogta maga elé immár holtsápadtan Miharu. Igyekezett összerakni a képet, de... - A... azt mondod, túlélted? Mármint hülye kérdés, enm tűnsz szellemnek... A Programot... - ejtette ki a szót hitetlenül - De... az lehetetlen! - rázta a fejét. - Csak egy ember élheti túl, a nyertes az pedig egy lány! Te... elvileg... - végigmérte Ichirot - fiú vagy...

- Tessék?! - nézett rá döbbenten Emiko. - Hát persze, hogy nem szóltál! - fakadt ki Emiko. - Te hülye idióta! - kiabálta dühösen. - Ki akarod csinálni magad?! Megőrültél?! Mit akarsz elérni?! Azt várod, hogyha Benawi egtudja, hogy nem vagy jól, majd visszajön? Oké... - pattant fel. - Teljesen igazad van! Úgy fog iderohanni, mint egy őrült. Igazad van, így fogtok a leghamarabb kibékülni... De ezért nem kellett volna kockáztatnod a saját egészséged! - kezdett lenyugodni a hangja, s elnézően mosolyodott el. - Tudod, hogy ha csak azt mondom nekii, hogy tüsszentettél akkor is kétségbeesetten rohan ide... Kis butám...

Haruka legszánnivalóbb kiskutyaszemeit vette elő, de tudta jól, hogy Midorit még ez sem hatja meg, sőt, újult erőkkel folytatná. Nem maradt más választása...
- Hát jó... - kecmergett talpra. - Azt hiszem, sietve távozom, mielőtt még jobban az őrületbe kergetsz. Gyanítom, hogy egy ideig úgysem tudok majd máson gondolkodni, és úgyis tudom, hogy élvezed, ne is tagadd! Ne kísérts meg még jobban, te!

- Feltűnt... - legyintett Ichiro. - De közben már rájöttem, hogy enyhén nem szabad mindent elmondani, amit az ember a tévében lát. Csak egy rohadt nagy átverés az egész, és senki sem tud róla! Akik meg tudnak, azok túl kevesen vannak. Ők elkövettek pár hibát, mi pedig hülyék lettünk volna nem kihasználni azokat. Mocskok, ilyenre kényszeríteni gyerekeket...

- Szóval elhagysz, jól van! Tudod, hogy ha most elmész, ki tudja meddig nem találkozhatunk, de elhagysz... Hát jól van, tedd azt! nem érdekelsz! Ott van nekem Nami is, majd beszélgetek vele! Jobb társaság is, mint te... - húzta fel az orrát.

Yuuka döbbenten hallgatta a szóvihart, és csak arra volt ideje, hogy kétségbeesetten pislogjon néhányat. Emiko... miért aggódsz értem? Nem kéne, hisz alig ismersz... Nekem meg utálnom kéne téged, és nemrég éreztem is ebből valamit, de így... így, hogy nem tehetsz róla, és talán nem is sejted... legfeljebb enyhén neheztelek, de utálni... gyűlölni... hogyan tudnálak...? Te tényleg annyira más vagy, erősebb... És is téged választanálak, ha az én döntésem lenne...
- Ne hívd... - kérlelte halkan a lányt. - Nem akarom, hogy csak... csak mert sajnál... Nem akarom, hogy lássa. Nem akarom, hogy így jöjjön... Ha csak azért jön, mert megtudja, hogy mi történt... akkor inkább ne jöjjön... Ha visszajön... akkor csakis magától jöjjön...

- Várj, várj! Lassíts már! - próbálta felfogni Miharu. - Azt mondod... Kiszöktetek? Többen? És most... üldöznek benneteket? És Morinaga... ő segít nektek? Így jövünk mi a képbe? Morinaga hűséges kiskutyái... én, Ayumu... - hitetlenül csóválta a fejét. - Nem értem... De mégis? Hogyan? Hányan? Ez... Te jó ég... Uramisten... Én... én valahogy... Sosem akartam elhinni, hogy ez tényleg létezik... Sose... És csak úgy? Közölték veletek egyik nap, hogy... öljétek meg egymást? Te jó ég...

- Megcsalsz? - tettetett felháborodást Haruka. - Nem-nem, kisasszony, ha most maradnék, csak tovább kínoznál. Basszus, nem kellett volna eszembe jusson! Így valahányszor találkozok majd veled, mindig sokatmondón vigyorogsz majd. Áu... Meg jól van, ha jobb társaság, akkor oké. De ne feledd, szabályok. Azért tényleg fogd vissza a mászkálhatnékodat. Ne csak én szenvedjek már.

Ez... logikusnak hangzik. Csak ha magától... De mikor fog rádöbbeni? Nyugi... biztos hamar. Nagyon szereti... Nem fogja sokáig kibírni... Talán most is csak a meló tartja vissza, aztán itt lesz. Estére már itt lesz...
Akárhogyis Emiko nem bírta visszafolytani a könnyeit. Csak pár kis csepp tört utat magának, de amint megpróbálta eltüntetni, megint minimális, de újabbak jöttek, hogy vitathatatlanul mutassák, ők ott vannak. Félredobta hát inkább az egész hiúságát, meg az összes ilyen mizériát, s leült Yuuka ágyára, hogy átölelhesse.
- Legyél jobban, kérlek! Minden szempontból! Kérlek, Yuuka... Ne hagyd el így magad... Hidd el, hogy ő is így szenved... úgyhogy... ez ne tarthat sokáig... Én nem tudom, mit beszéltetek itt, de... Szeret téged, ez nagyon biztos! Úgyhogy vissza fog jönni. Nem tudom mi tartja vissza. Nem tudom mi mondatta vele, amit mondott, vagy mért döntött így. De... rendbe kell jönnie, mert egyikőtök se bírja ki így.

- Szemét - nézett rá dühösen Midori. - Akkor találd meg az ajtót egyedül. Én meg szobafogságra ítélem magam! - jelentette ki dühösen, és el is tűnt az ajtaja mögött.

- Persze először úgy állították be, hogy csak egy egyszerű osztálykirándulásról van szó - szorította ökölbe a kezét Ichiro. - De hamar kiderült, hogy mi a helyzet. Szörnyű volt. Annyira... embertelen. És mindezt rezzenéstelen tekintettel...! Igen... körülbelül ez a helyzet. Megszöktünk. Nem volt könnyű, és nem is sikerült mindenkinek... Vagyunk egy páran... Te pedig... jelenleg az életet jelented számomra. Erre nem elég egy egyszerű köszönöm...

Miharu döbbenten nézett maga elé.
- Én? Dehát én csak... Csináltam, amire Morinaga megkért... - nyögte ki. - Én nem... én semmit... Istenem... - szorosan ölelte magához a fiút. - Nem hagyom, hogy bajod essen! Ezek után pláne nem! A rohadékok... Várj csak...
Hirtelen elengedte a fiút.
- Ayumu tudja már? Ja... nem... meglepődött, azon amit mondtam, szóval... Nem... És... Himeno... őt... te jó ég... Valamelyik osztálytársad...? Többen is haltak meg úgy, hogy... És Hiroshi? Ő neki meg kellett ölnie valakit? Vagy... Huhh, vannak még itt a hajón, igaz? Láthattam valamelyikőjüket? Te jó ég, és... van itt... gyilkos is...? - kérdezte kissé ijedten.

- Meglesz - intett még hátra Haruka az ajtóra célozva. Ejnye, hát tényleg nyafka úrikisasszony lett belőled? Túlságosan idomulsz a szerepedhez. Mindegy, úgyis lenyugszol. De legalább kicsit nyugton maradsz... ahogy én is. Áááá, tudni akarom!

Na, csak egy óvatos Hayate-látogatást! Nem, nem lehet, várnia kell, Yuuka miatt nem illik. A francba! Látnia kell Namit... Csak... egy kicsit.. Nem... A rohadt életbe nem egy kicsit akarja... A karjaiban szeretné tartani, vele tölteni az egéz napot, százszor is bocsánatot kérni, ha kell ébezredekig könyörögni, hogy fogadja vissza... Mert ha csak addig láthatja, ha csak a dühös tekintetét is, akkor is megéri. Nagyot sóhajtott, s végigdőlt az ágyán. Először háton feküdt, de rövidúton meggondolta magát, s az oldalára fordult, hogy magához szoríthassa a párnáját. Elég silány kis Nami-pótlék...

Yuuka dermedten figyelte Emiko könnyeit. Sír... érte? De miért? Miért érdekli annyira, mi van vele? Miért törődik ennyire vele? Hisz tényleg alig ismeri! És igaz, hogy az elmúlt napok során ő is sokkal jobban megkedvelte Emikot, mint gondolta volna. Így még esélye sincs neheztelni rá, nemhogy utálni... De akkor... mégis miért ismétli folyton ezeket magában? Hogy utálnia kéne? Ki szerint? Csak azért mert... mert elbizonytalanította Benawit...? Nem lehetett szándékos, hisz ő Hayatét kedveli...
Szeme még inkább elkerekedett, mikor a lány átölelte és úgy kérte, hogy legyen jobban. És azok a biztató szavak...
Nem kellett hozzá sok idő, hogy az ő könnyei is meginduljanak. Megint csak hinni akart Emikonak, hinni újra, hogy minden rendbe jön, de... és ha csak ámítás az egész? Akkor is megéri a hamis remény? Mert mi a biztosíték arra, hogy Benawi visszajön... hozzá?
- Sajnálom... - nyögte halkan. - Igazad van, ezzel nem javítok semmin sem, csak magamnak ártok... És nektek is feleslegesen kell még értem is aggódnotok... Ezt... ezt nem akarom... Valahogy... összeszedem magam...

- Épp az egyiket ölelgeted... - préselte ki a fogai között Ichiro. - Az osztálytársaim közül igaz, hogy senkit nem öltem meg, de... de a túlélést és a kijutást nem adták olyan könnyen. Meg kellett küzdeni érte... Mi csak...
Tekintetében ekkor furcsa felismerésszerű fény csillant. Várjunk csak... Az... az nem lehet...!
- Ayumu...? - ismételte meg halk komorsággal a nemrég kimondott nevet. - Hogy érted azt, hogy... - próbálta lefejteni magáról Miharu karjait és arrébb húzódni, hogy a nő szemeibe nézzen. - Mit mondtál neki...?
"És miért pont neki...?!"

Tatsuya végül tényleg egyedül ment le reggelizni, hogy azért mégis legyen valami a gyomrában. Visszatérve a szobájukhoz arra számított, hogy továbbra is egyedül kell elfoglalnia magát, de meglepetésére Haruka már a kanapén várta.
- Jé... - szólalt meg meglepetten a srác. - Máris itt vagy? Azt hittem, még Midorival lébecolsz, vagy...
Haruka leginkább a megkínzott jelzővel jellemezhető arcára pillantva viszont benne szakadt a szó.
- Szent szar... - nyögte megrökönyödötten Tatsu. - Mi történt...?
- A kísértés... - felelte túlvilági hangon Haruka. - Túl nagy... nem fogom tudni elviselni...!
- Aa.... aha... - bólintott Tatsuya, és idegesen a szobája felé kezdett oldalazni. - Szerintem pihenj le kicsit, jót tenne.
- Nem tudok... - csóválta meg a fejét a lány, de mindezt valahogy olyan vontatottan lassan tette. - Nem hagy nyugodni. És csak egy karnyújtásnyira voltam tőle, érted?!
- Ja, persze... - oldalazott tovább Tatsu. - Amúgy... kicsit most megijesztesz...
- Bár csak ijesztő lennék - legyintett a lány. - De... Tatsuuuu...! Mi a gyógyír a kíváncsiság ellen?
- Ööö... alaposan fejbe váglak, és bealszol tőle? - találgatott a srác. - Vagy... keresel valami elfoglaltságot, ami leköti a figyelmed...?
- Ez az! - pattant fel hirtelen Haruka. - Pontosan ezt fogjuk tenni!
- Fogjuk...? - ráncolta a homlokát Tatsuya, de nem maradt ideje tovább gondolkodni a dolgon. Az előbb még lelassult reakcióidejű Haruka most olyan lendülettel ugrott mellé és ragadta meg a csuklóját, hogy még tiltakozni sem maradt ereje.
- Gyere! - kiáltott a lány. - Sürgősen le kell foglalnod valamivel! Keress nekem valami szórakozási lehetőséget, mert különben nem érem meg az út végét ép elmével!

Emiko még mindig nem merte elengedni a lányt, de már kevésbé tűnt kétségeesettnek. Egy aprót bólintott.
- Csak szólj, mit tehetünk érted. Vagy mondd el, mit érzel, márha... könnyebb úgy. A lényeg, hogy beszélj velünk! Másképp nem tudunk segíteni, és mi is csak aggódunk, meg neked is rossz.
Kérlelőn nézett a lányra. De ha akart is még valamit mondani, nem volt rá alkalma, mert közben kopogás hallatszott.
- Ó, ez az orvos lesz... - elengedte Yuukát, és kisietett.

Miharu ijedten nézett a fiúra. Ó, jajj... Lehet, hogy... Ichiro ezt árulásnak veszi? Az, hogy utánanézett a dolgoknak, talán még nem bűn, csak pofátlanság, de... elmondta Ayumunak... és ha így kockáztatja a biztonságát?
- Én... én csak... - az ajkába harapott, s megrázta a fejét. - Tudnom kellett, hogy igaz-e a feltételezésem, értsd meg! És te nem voltál hajlandó semmit sem mondani! Csak... csak Akiráról próbáltam kérdezni... De nem sok választ kaptam. Őt is meglepte, hogy szerintem ő... ő nem... igazam van, igaz? Ismered őt. Mármint... ő az a Hiroshi, jól mondom?

- Az orvos...?
Yuuka kérdőn nézett Hayatére, aki viszonozva a lány pillantását bólintott.
- Igen, idehívtuk - felelte a fiú, majd mikor látta, hogy Yuuka máris tiltakozna, sietve folytatta. - Ne feledd, még mindig lázas vagy és nem kicsit van legyengülve a szervezeted. Nem hagyhattuk, hogy tovább romoljon az állapotod.
Várakozva nézett az ajtó felé, majd még halkan megjegyezte.
- Tényleg érdekled Emikot, Yuuka. Aggódik érted, nagyon is. És nincs vele egyedül... Szóval ha tényleg beszélni szeretnél valakivel, ne feledd, hogy itt vagyunk nem messze.

Emiko hamarosan vissza is tért az orvossal. Habozott egy ideig, aztán megállt az ajtóban. Hallani akarta, mit mondd. Yuuka talán csak a finomított verziót adná nekik elő. Ő pedig most hivatalosan a nővére. Joga és kötelessége vigyázni rá.

Ichiro döbbenten meredt Miharura, és kellett pár másodperc, míg felfogja, mit is mondott 'nővére'. Érezte, hogy kiszárad a szája. Tessék, nem elég, hogy magát lebuktatta, de még Hiroshit is! Ezt sosem bocsátja meg neki, ha kiderül. Ha még csak róla lenne szó, de így! A legjobb barátját is veszélyezteti!
- Honnan...? - kezdte, de rájött, hogy a kérdés már önmagában felér egy beismeréssel.
- A francba... - sziszegte, mikor rájött, hogy elszúrta. Sőt, nem is először. Már akkor elszúrta, mikor az életéről kezdett beszélni.
- Ekkora balek is csak én lehetek...! - kezeivel kétségbeesetten túrt a hajába, majd hamarosan újra Miharura kapta a tekintetét. - Ne mondj neki semmit! Egyiknek sem! Ayumu... nem tudom, mennyire tudná megtartani a titkot, Hiroshi meg... bassza meg, amit én ezért kapni fogok...!

Miharu sajnálkozva nézett a fiúra. Hogyan vigasztalhatná meg?
- Hé... Ez nem olyan katasztrófa! - próbálta csitítani, és elhúzta a fiú kezét. - Nyugi. Semmi bajom Hiroshival, vagy Akirával, vagy akárki is ő... A barátod, már csak ezért sem akarnék kiszúrni vele. És azok után, amit hallottam a többiekkel se. Segíteni szeretnék! Oké...? Hiszel nekem?
- Egyébként szerintem Ayumunál titoktartóbb lány nincs is. Az a csaj olyan mint egy robot. Szerintem Morinaga közölte vele, hogy ne kíváncsiskodjon, mint velem is, ergó ő még csak nem is gondol rá. Akirával kapcsolatban is bezárta a fülét, hiába bezséltem hozzá, de... Figyelj... Joga van tudni. Én... nem tudom megígérni, hogy neki nem mondok semmit, mert akármennyire is a hideg ráz ettől a csajtól, ő is veszélyben van! Ha befogadta Hiroshit talán illene tudnia, hogy... nos... hát... érted...
Nos... hát... Ahogy Ichiro is egy nagy "nos... hát...". Gyilkos... Te jó ég... Ez a srác? Igyekezett kiolvasni valamit a szeméből, de... Biztos csak hülye filmes fogás, hogy egy gyilkosnak más a tekintete... Ő egy hétköznapi srácnak néz ki. Ennyi. Egy rendes srácnak ráadásul...

Miután az orvos bejött, Hayate feltűnésmentesen az ajtó felé lépett. Egy darabig még marad, de utána úgyis kimegy, ha ki akarja vizsgálni a lányt. Azért ennyire van úriember. Így hát maradt, és figyelte, amint Yuuka zavartan feljebb tápászkodik az ágyban, majd miután leküzdötte pillanatnyi zavarát, lassan válaszolgatni kezdett a feltett kérdésekre. Elmondta, hogy tulajdonképpen mik is a panaszai, de utána megint elbizonytalanodott.
- Hogy mitől lehet...? - kérdezett vissza zavartan. - Én... az az igazság... tegnap akaratomon kívül elaludtam az erkélyen, és csak reggel ébredtem fel.
- Az egész éjszakát ott töltötte? - vonta össze szemöldökét az orvos, mire a lány lesütött szemekkel bólintott. - Hát az okát már tudjuk. Mégsem mondhatom azt, hogy ez egyszerű megfázás vagy nátha. Úgy tűnik, a kisasszony szervezete már eleve le volt gyengülve. Volt valami betegsége mostanában, esetleg szedett is rá valamit?
Betegség? Jó vicc... Hát sérülései azok voltak, amitől legyengült, az biztos.
- A hölgy a közelmúltban komoly sérülést szenvedett - szólalt meg hirtelen Hayate, mikor látta Yuuka hosszúra nyúlt tétovázását. - Nemrég súlyos támadás érte, mely az értéktárgyaitól való megfosztására irányult. Közönséges rablók voltak, de mivel a kisasszony nem akart megválni a táskájától, kegyetlenül megsebezték egy késsel.
- Ezért fogadtak fel mellénk a szüleink állandó testőrt - fejezte be a megkezdett mesét Yuuka, de beleremegett a gondolatba, hogy Hayate rablógyilkostól származó sérülésnek tüntette fel a Sayuritól kapott szúrást. Az orvos persze csak az hitte, a sokkoló emlékek hatására remeg meg a lány. - Szóval... igen, mostanában fájdalomcsillapítókat és gyulladáscsökkentőket is szedtem.
- Értem... - bólintott komoran a doktor, majd sokatmondón Hayatére pillantott. A fiú állta a férfi tekintetét, és az ajtó felé indult, mikor látta, hogy az orvos lassan nekilát a kivizsgálásnak.
- Az ajtó előtt fogok várni - mondta, mielőtt elhagyta volna a szobát.

Ez az, hisztiző gazdag utasok! Jobb meló nem is lehetne... Hát jelenlegi idegállapotában ezer százalék, hogy be fog szólni valamit, és akkor oda a jó meló... Igyekezett eltűntetni savanyú ábrázatát, s csak azután kopogott. A férfi - na azok legalább nem úgy rinyálnak, talán ez a jobbik eset! - beinvitálta, de ellenben a várttól nem kezdett azonnal a hibáról beszélni. Akkor kezdett gyanút fogni, mikor az hellyel kínálta. Inkább nem moccant, csak értetlenül nézett rá, és a szavakat kereste. A férfi azonban megelőzte.
- Mizuno Benawi, vagy tévedek?
Döbbent csend. A fiú nem merte se tagadni, se rábólintani. Ki ez...? Ki nem mondott kérdésére meg is kapta a választ.
- Én Morinaga Yoshiro vagyok. Örvendek. Ezekszerint meg van a másik kedves felkelőnk is. Megbocsáss, hogy ezt mondom, de Emiko talpraesettebbnek tűnik. Dehát... ő a vezéretek, nemde? Nem is értem, miért szökik akkor veletek. Kiégett?
Benawi csak azért válaszolt, mert nem volt kedve néma gyereket játszani.
- Remélem ezek költői kérdések voltak... - morogta.
A férfi nagyot sóhajtott.
- Ez valami csapatmegegyezés? Legyünk bunkók Morinaga-sannal, most ez dívik? - megcsóválta a fejét. - Elkeserítő, hogy eddig csak egy sztrájktörőtök volt. Muszáj leszek azzal az egy emberrel csevegni... Lehetne bennetek több hála.
- Hála? - kérdezett vissza Benawi. - Majd ha valóban épségben kijutunk. Mindannyian.
- Ó, nem bízol benne?
- Maximálisan? Hát nem.
- Azért csak foglalj helyet, hogy néz ki már, hogy ácsorogsz.
Benawi körbefutatta a tekintetét a szobán.
- Nem látom, hogy bármi probléma lenne itt, nincs okom maradni. Vár a munkám. Viszlát!
Azzal hátat is fordított, s nem várva, hogy kikísérjék az ajtó felé indult.
- Jelenleg a a feladatod, hogy némi tájékoztatást adj nekem a kis bandátoktól. Reméltem, te közlékenyebb vagy, mint Emiko. De... muszáj lesz Yuukát kérdeznem, ha ennyi passzív vagy te is. Ő meg... Olyan kis törékeny lány, könnyű lesz...
Benawi dühödten furdult vissza.
- Yuukának semmivel sincs több köze hozzánk, mint bárki másnak! Mért őt kérdezné?
- Ó, hozzád határozottan több köze van... - jegyezte meg elégedett félmosollyal a férfi.
- Téved - szögezte le hidegen a fiú. - Semmi közünk egymáshoz. Szakítottunk.
- Ó...
Morinaga megleptten nézett maga elé.
- Valóban...? - kérdezte tanácstalanul. - Ez... igen sajnálatos. Rátok nézve legalábbis. Ám... engem ez a legkevésbé sem érdekel. A reakciódból ítélve ugyanis, ettől függetlenül még mindig nem mindegy, hogy megkínzom-e kicsit a kislány, vagy sem.
Benawinak elkerekedett a szeme.
- Ó, persze csak átvitt értelemben értem! Az esetek túlnyomó többségében legalábbis...
A fiú dühös szisszenést hallatott, s visszasétált a nappaliba. Levágta magát a kanapéra, s gyilkos tekintettel nézett a férfira.

Ichiro egyre csak a fejét rázta, és hangja is kétségbeesetten csengett.
- Értem én, de... nem, nem szabad megtudnia...! Már az is elég nagy baj, hogy egy ember tud mindent, de ha már kettő...! Én elhiszem, hogy titoktartó, de ha megtudja... az a lány olyan érzékeny... Szerinted nem viselkedne másként Hiroshival? Ezután biztos félne már attól, ha csak a közelében van, tartana tőle... Nem szabad...! Tudom, hogy részünkről ez önző, de... mi lenne, ha csak leszálláskor mondanánk el? Így is elég nagy bajt okoztam már!

Emiko nem mozdult. Mivel testvéreknek vannak beállítva, úgy érezte, ez nem hogy nem feltűnő, hanem szinte az ellenkezője lenne az. Nem faggatózott - még -, várt, hogy az orvos mit mondd.

Yuuka kifejezetten nem szerette az orvosokat és a kivizsgálásokat, és ez most sem volt másként. Mégis tűrt, és továbbra is halkan válaszolgatott a feltett kérdésekre, míg meg nem született a végeredmény.
- Ágynyugalom - jött a végső ítélet. - És azért szedjen lázcsillapítót és immunerősítőt is. Meg ha lehet, vigyen be kicsivel több vitamint a szervezetébe. Elárulom, nem kicsit van legyengülve, úgyhogy sürgősen össze kellene szednie magát. Lehetőleg ne nagyon mászkáljon és nincs erkélyen alvás. Ne csináljon semmi megerőltetőt. Értette?
Yuuka némán bólintott az ítéletet hallva.
- Köszönöm... - motyogta.

- Szerintem szenvedjen csak... legalább kiderülne, hogy tud érezni... - morogta Miharu. - Oké, oké! - ijedt meg Ichiro tekintetétől. - Jól van, értettem. Nem mondok neki többet. Ígérem. De a te lelkeden szárad, ha baja lesz... Szerintem szemétség, hogy nem tudtuk mit veszünk a nyakunkba... A döntés szabadsága mindenkinek jár! Vagy szerinted nem?

Emiko alighogy kikísérte az orvost már újra Yuuka mellett termett.
- Hozzak neked valamit? Inni? Enni? - érdeklődött.

- Nekünk nem járt... - motyogta szemét lesütve Ichiro. - Egyikünk sem akart ebbe belekeveredni, egyikünk sem akart bujkálni, félni... De nem... Mégiscsak tévedek. Igenis választhattunk és választottunk. Volt, aki így, és volt, aki úgy. Dönthettünk, hogy megőrizzük-e az emberségünket vagy sem, hogy végül mit lépünk. Ebben dönthettünk...
Sokadszor is megrázta a fejét, de ezzel még mindig nem tudta elűzni a kavargó gondolatokat, a bűntudatot, a feltörő dühöt... Le kéne szoknia róla, ha úgysem működik. Legfeljebb a feje fájdul bele egy idő után.
- Beszélni fogok Hiroshival... - sóhajtott végül. - Elmondom neki, hogy tudod, és mi az álláspontod. Utána... utána majd kiderül.

Yuuka rövid ideig gondolkodott, majd bólintott.
- Megtennéd... főznél nekem egy teát? - kérte Emikot. - Úgyis sokat kell innom most. Enni meg nem nagyon szeretnék, de azt mondta, egyek is... talán majd valami gyümölcsöt...
Hayate közben újra az ajtóhoz óvakodott és onnan figyelte a lányok beszélgetését.

- Rendben - adta a beleegyezését Miharu, de nem kicsit aggódott. Ha őszintén belegondolt Ichirotól is félt, nemhogy ettől az ismeretlen Hiroshitól. De tényleg bízni akar bennük. - Sajnálom, nem kellett volna pont neked papolnom a választás szabadságáról... Fogalmam sincs, min mentetek át. Na! - állt fel hirtelen, s a fiú kezébe nyomott egy papírzacsit. - Most viszont egyél! Fogadok, hogy korog a gyomrod!

- Persze! - bólintott örömmel a lány, s el is suhant. Látszott rajta, hogy nagyon fellelkesíti, hogy csinálhat valamit. Még Hayatére is rámosolygott útközben.

Ichiro kissé tétovázva vette el a zacsit és belelesett. Valahogy... valahogy most nem volt étvágya. De Miharut sem akarta megsérteni.
- Köszi... - motyogta előásva a zacskó tartalmát, de mégis kérdőn nézett föl nővérére. - Mit gondolsz most... rólam?

Miharut felkészületlenül érte a kérdés. Sietve a földre kapta a tekintetét. Mit is...?
- Féltelek... - felelte kitérően. Igen, téynleg segíteni akar, de... közben fél is. Így inkább az előzőre koncentrál, hogy a többibe ne kelljen belegondolnia. - És... sajnálom... ami veled történt. Ha tudtam volna... kíméletesebben bánok veled, már a legelejétől.

Hayate fejcsóválva nézett Emiko után, majd visszafordult Yuukához.
- Ugye nincs komoly baj? - tette fel az őt nyomasztó kérdést.
- Nem - rázta a fejét a lány. - Legalábbis nem annyira. Azt mondta, túlságosan le vagyok gyengülve.
- Nem akarlak dicsérni, de ez most igencsak meglátszik rajtad...
- Tudom... - dőlt vissza a párnák közé Yuuka. - De most... most már tényleg igyekszem összeszedni magam. Ez így nem megoldás. Erősebbnek kell lennem.
Hayatének nem kellett rákérdeznie, így is jól tudta, hogy Yuuka nem csupán a testi erőnlétére céloz...

Ichiro halkan felsóhajtott. Kivételesen az ő figyelmét sem kerülte el, hogy részben kitérő választ kapott. Jó, mondjuk ezt tényleg sok lehet így egyszerre befogadni.
- Azért én sem voltam eleinte egy mintaöcs, ne is törődj vele - legyintett. - ... Mitől kezdtél el gyanakodni? Megint túl sokat beszéltem, mi? Egyszer igyekszem visszafogni magam, akkor sem megy... De mindegy, igazad van. Jogodban állt tudni.

- Tessék! - tért vissza nemsokára Emiko is. - Vigyázz, még forró! Hogy érzed magad? Aludnál, vagy... maradhatunk...? - választotta végül ezt a szót.

- Nem is tudom... - motyogta a lány. - Ez a halott barátnő dolog ez elég durva és... tudni akartam mi történt. Aztán... ott volt Hiroshi a fülbevalóval, és rémlett, hogy Akirának is volt. Igazából... erre építettem... - vett egy nagy levegőt. - Ichiro, figyelj... Ne haragudj, tudom, hogy gyűlölni fogsz ezért, de... belenéztem kicsit... a telefonodba, amíg aludtál... Szóval... - nyelt egyet, s újra leszegte a fejét. Na tessék... ezt nem kellett volna elmondania!

- Maradhattok... - felelte szinte tétovázás nélkül Yuuka, mire Hayate gyors, megkönnyebbült pillantást küldött Emiko felé. Látod, hogy nem utál? - súgták a lánynak a szemei.

Emikot annyira meglepte a gyors válasz, hogy nem tudta elfojtani megkönnyebbült sóhaját. Sietve leült a lány ágya mellé a földre.
- Ha bármi kell, rögtön szólj! Ha nem vagyunk a szobában akkor is. Nem nagyon fogunk elmászkálni, megbeszéltük.

- A... mimbe?! - kiáltott fel fojtott hangon Ichiro, közben máris a párnája alá nyúlt. Ám mikor a helyén találta a telefont, értetlenül nézett maga elé. Hogyan...? Mikor?!
- Mit néztél meg...? - kérdezte remegő hangon, majd hirtelen megváltozott a tekintete. - Hogyan szólítottál...?

- Té... tényleg sajnálom... - nyögte ki remegő hangon Miharu, s óvatosságból hátrébb húzódott, hátha dührohamot kap a fiú.

Most Yuukán volt a meglepődés sora. Mégsem keresik fel Benawit...? Nem is miatta, de...
Csak azért maradnak, hogy rá vigyázhassanak...? Hogy ne csináljon még több hülyeséget...
- Köszönöm... - mondta, majd belekortyolt a teába. Tényleg forró volt. - De miattam nem kell azért egész nap itt ücsörögnötök és unatkoznotok...

Ichiro remegő kezébe szorította a telefont és egyre csak nézte a képernyőt.
- Tudod a nevemet...? - inkább volt megállapítás, mint kérdés. Ha belenézett a telefonba... Hisz sehol sincs benne, hogy... ja de, a kapott üzenetek között biztos nem egyszer megszólították.
- Megnézted az sms-eket... - Abban még annyira nincs is gáz, bár azok is személyesek voltak, azért ő sem olvasgatja másét. De... ha belépett a képekhez... - Mit néztél még meg...? - ismételte immár kissé követelőbben.