10. fejezet - Mert még mindig tudunk mit írni

Miharu megszeppenve figyelte a fiút.
- Ichiro, én... - idegesen harapott az ajkába. - Most mi szándékozol csinálni? Gyűlölsz...?

- Nem... - felelte rövid hallgatás után Ichiro, majd kelletlenül félrerakta a táskáját. - Miért, kellene? Csak azért, mert kiszedted belőlem azokat a dolgokat, amikre még csak céloznom sem szabadott volna? Hisz te is csak magadat féltetted, ahogy én is. Meg ki tudja, talán valamennyire tényleg érdekelt is... Az első kérdésedre felelve viszont fogalmam sincs.

Daisuke eddig sem nagyon tudott belefeledkezni a munkájába, és ez most sem nagyon ment. Bár most sokkal inkább azért, mert folyamatosan máshol járt az agya. Mit csináljon, hogy tényleg be tudja védeni magát? Egyre égetőbbnek érezte a kérdés megválaszolását, de feleletet valamiért senkitől sem kapott. Most mi van, menjen Namihoz? Ő az, aki még úgy-ahogy szóba is áll vele. Ja, ennek is csak az a szépséghibája, hogy fogalma sincs, hol van a lány. Meg amúgy sem kérne tőle ilyet, nehogy már ilyen bénának higgye. Majd valahogy megoldja maga. Ja, majd valahogy... Nyilvános helyen úgysem mer belekötni Shouri, addig oké.

Miharu összerezzent. Csak ő érzi irónikusnak ezeket a szavakat, vagy tényleg az?
- Tényleg érdekelt... - motyogta. - Másképpen mért sodortam volna magam ekkora zűrbe, ha nem a kíváncsiság hajt? Milyen őrült kockáztatná az életét, ha csak piszkálni akarja a másikat...? Én tényleg segíteni akartam... Könyörgöm, higgy nekem!
Most már ő sem bírt a fiú szemébe nézni, csak feszengve ült az ágyán, s a takaróját kaparászta. Nem tudja...? Még nem tudja, hogy eltűntesse-e őt az útból, vagy sem?
- Beszéltél... Hiroshival? - tette fel a még ennél is rémisztőbb kérdést.

- Tudom... - sóhajtott mélyet Ichiro. - Ha nem így lenne, már rég intézkedtél volna. Úgysem felügyellek, nyugodtan felnyomhattál volna, miközben "dolgozás" címszó alatt eltűnsz a szemem elől. Nem keveset kereshettél volna rajta... De nem tetted és... valahogy... tényleg elhiszem, hogy segíteni akarsz, de... félek. Igen, beismerem, félek.
Hátradőlt, de még így sem érezte magát sokkal kényelmesebben. Valahogy most még az ágy is nyomott.
- Nem, még nem beszéltem vele... de nem is tudom igazából, hogy mit mondanék és hogyan. Meg ő is dolgozik, nem könnyű így feltűnés nélkül beszélni vele. És addig... addig legalább ő is nyugodtabb és nem zaklatom fel feleslegesen...

Fél...? Miharu is ezt érezte, még Ichirotól is félt, nemhogy Hiroshitól, akit mégannyira se ismer, de... ha ezt mondta, egy percre mindent elfelejtett, csak magához akarta ölelni a fiút, még ha a következő percben már attól is rettegett, hogy belé döf egy kést. De... ezekszerint nem akarja bántani? Nem merte feltenni a kérdést. És bevallani se, hogy ő is fél. Pedig ennél jobb alkalom nem lett volna, és nem is lesz, de... egyáltalán minek mondja el? Nem kell tudnia... Semmi haszna nem származik belőle, ha elmondja.
- És... a barátodnak... Milyen szándékai vannak? Ő milyen ember? Mit fog szólni szerinted? Valahogy nem hiszem, hogy ő is ilyen könnyedén fogadná, hogy beleütöttem az orrom...

- Nem, tényleg nem... - csóválta a fejét Ichiro. - Valószínűleg leordítja a fejem, vagy ami még rosszabb, csak néz azon a bizonyos szigorú nézésén, és azzal akaszt ki. Nem is tudom, melyik a jobb. De utána... néha igen nehéz megjósolni a reakcióit. Tuti kiakad majd... - Miharu hallgatását hallva enyhén a nő felé fordult. - Ugye nem hiszed azt, hogy csak ezért... ugye nem az jár a fejedben, hogy emiatt el akarunk majd rakni téged láb alól vagy valami? Nem ezért kérdezed, ugye...? Hülyeség. Nem élvezetből gyilkoltunk, hanem kényszerből és önvédelemből. Azt hiszed, képesek lennénk ilyesmire...?

Shinji unottan pillantott a mobiljára. Már lassan negyed órája néma csöndben ücsörög itt mellette. Közben ő meg elpusztította a reggelit, elfordult, morgolódott, "nem szólok hozzád"-okot játszott, de a lány még mindig rendületlenül őrizte őt.
- Mi van, büdös van kinn? - unta meg a dolgot Shinji.
- Ami azt illeti, igen - felelte a lány. - Még mindig érezni azt a füstszagot, pedig éjfél óta szellőztetek... Idióta, még egyszer nincs dohányzás a szobában! Amúgy is tilos... Apropó... Mit is mondtál, Morinaga adta?!
Shinji egy pillanatra mintha ijedten tűnt volna, ahogy felnézett rá, de Nami talán csak képzelődött, mert utána megint csak a szokásos unott képet látta.
- Igen, és? Oda akarsz menni, számonkérni? Nem lesz túl jó hangulatban, ha meglátja, hogy élsz. Én a helyedben nem játszanék a tűzzel.
- Mért akar megöletni engem?
Shinji felhúzta a szemöldökét.
- Honnan tudjam? Úgy nézek ki, mint a pszichológusa?
- Téged bízott meg vele, és nem is kérdezted, miért?!
- Hé! Ez nem megbízás volt, csak egyezett a célunk. De ha már mindenképp ehhez akarod hasonlítani, hány bérgyilkosról hallottál, aki megtudakolta mért kell elvégeznie a dolgát? Meg kapja a pénzét, aztán pá!
- Ó, és te egy kis drogért elvállaltál egy gyilkosságot?! - kérdezte csípősen a lány.
- Már mondtam, hogy meg akartalak ölni.
- Nekem nem tűntél túl motiváltnak. Meg élek, ha feltűnt volna, ez is a szavam bizonyítja, szóval... Apropó... Nem lesz ebből bajod?
Shinji megrántotta a vállát.
- Ha féltesz, kösd föl magad.
- Édes vagy - mosolygott bűbájosan a lány.
- Nee, elpirulok...
Nami idegesen toppantott. Tényleg komolyan akar vele beszélni! Hogyan varázsolhatná elő belőle ezt a részt?
- De tényleg Shinji, mit szándékozol csinálni?
- Aludni akarok! - vágta rá a fiú.
- Nem úgy értem... Morinagával...
- Semmit. Ha engem kérdezel ő csak a bulit akarta. Beparáztatni téged, mint Natsukit is. Megkapta, amit akart, nem?
Nami meglepetten pislogott rá.
- Mért videofelvételt is készítettél.
Shinji halkan nevetett.
- Hogyne, be is vagyunk poloskázva! Hmm... bár van realitása... De azt hiszem, ha erről lenne szó, Nobu már tudna róla, hogy rá akartál venni, hogy lefeküdjek veled...
- Ez nem egészen így volt! - csattant fel paprikavörös arccal a lány. - Az egész azért történt, mert ittunk, normális esetben te se szórakoznál a legjobb haverod... öh... hát...
Shinji elégedetten mosolyodott el. Nami viszont ettől csak még jobban zavarbajött.
- A tegnapi után már másképp látod a dolgokat, nem?
- Nem! - vágta rá a lány. - Nem akarom, hogy rossz legyen neki miattam! Hagyjuk már ezt a témát!
- Aha... Oké, hagyjuk...
- Beszéljünk rólad!
- Csak nem tágítasz...
- Nem hát! Először a bepiálás, aztán a drog... Ez nagyon durva Shinji! Nem érzed a komolyságát?
- Ez nem drog, ez csak egy kis...
- Illegális! - fakadt ki Nami.
- És? - rántotta meg a vállát. - Az, hogy elhagyjuk az országot az mi? Az, hogy embereket öltünk? Ugye nem pont te akarsz engem kioktatni?! Melyikünk is a nagyobb bűnöző? Csillagom, téged simán kivégeznének azokért, amiket a szigeten levágtál. Bármilyen bíróság előtt.
Nami sápadtan harapdálta az ajkát. Shinji remélte, hogy most már eléggé megsértette, hogy elege legyen, és lelépjen, vagy legalább ne firtassa tovább. De a lány ezúttal tényleg nem tágított.
- De ugye nem fogsz többször...? - kérdezte bátortalanul.
Shinji szótlanul bámulta a plafont.
- Shinji! - fakadt ki Nami, és valamiért remegett a hangja. De a fiú képtelen volt ránézni, nem akarta látni az arcát. Még mindig nem értette, hogy viselkedhet így az elmúlt dolgok után... Miért félti őt? Mit számít neki mi lesz vele? - Mi olyan baszott jó a kábítószerekben, hmm?! Ki akarod csinálni magad?! Ez nem játék! Függő lehetsz, és... Shinji!
- Láttam őt... - jegyezte meg egész halkan, ahogy egy pillanatra elhallgatott a lány. Nami mozdulatlanná dermedt. Őt...? Hogyhogy látta? Úgy érti...
- Végig tudtam, hogy nem valóság, de... Annyira... szép volt... Nem csak láttam, éreztem a bőrét, a melegségét, ahogy megérintettem a kezét, éreztem az illatát... - miközben beszélt a távolba meredt, az arca is olyan furcsa volt, egyszerre boldog és nagyon-nagyon szomorú. Nami nem mert megszólalni, de még cska mozdulni sem. - Tudom, mit mondanál, hogy nem igazi, nem ragaszkohatok ehhez, de... Látni akarom még... Talán legközelebb a hangját is hallanám... Nem számít, hogy nem valóság... Nekem már csak így maradt meg... Szükségem van rá... Vele akarok lenni... Akárhogy...
Nami először nem tudta, miért hallgat el, de amikor a fiú sietve elfordult rájött. Tétovázott, aztán mégis közelebb húzódott, s a fiú hátát simogatva próbálta vigasztalni. Szavak viszont sehogy sem jöttek a szájára. Mit is tanácsolhatna ilyenkor...? Milyen jogon vehetné el még ezt is tőle...?

Yuuka riadtan ült fel ágyában és kétségbeesetten nézett körbe a szobában, mintha valamit, vagy akár valakit keresne. Zihálva szedte a levegőt és beletelt pár percbe, mire végre lenyugodott.
Csak... álom volt...? Pedig azt hitte... Olyan valóságos volt, még a környezet is stimmelt. Biztos csak álom...?
Sietve felállt és az ablakhoz lépett, de mivel túl gyorsan pattant ki az ágyából, rögtön megszédült. Megkapaszkodott az egyik szék támlájában és a kinti világot figyelte. Nem esik az eső... akkor tényleg nem volt igaz. De a szavak, az érzések... minden olyan valósnak tűnt.
Leült a székre és igyekezett lassítani lélegzetvételén. Még mindig túlságosan jelen voltak a szomorú, felkavaró érzések, amiket alig pár perce még valósnak hitt. De hát... végső soron valósak is... És tényleg olyan... szomorú, lemondó... Olyan... mintha... ezt elég nehéz megfogalmazni... mintha egy dallamot lüktetnének, vagy nem is tudja igazán... Túlságosan beleitta már magát a gondolatai közé ahhoz, hogy el tudja felejteni. Azon kapta magát, hogy halkan dúdolni kezd egy lassú dallamot, melyet nem hallhatott még az előtt, mégsem tévesztett hangot.

Miharu gyomra megint ökölömnyire szorult, ahogy a fiút hallgatta. Szeretett volna sietve válaszolni a fiú kérdésére, persze letagadni, de... Ahogy szóra nyitotta a száját, nem jutott eszébe jó megfogalmazás, visszacsukta hát, de mikor úgy érezte, most ár tudja mit kell mondani, megint elbizonytalanodott. Tátogott mint egy partravetett hal, a gyomra nem engedte, hogy hangot adjon ki. Mi garantálja, hogy nem ez fog történni...?
- Én... nem feltételeztem, hogy... - borzadva ejtette ki az utolsó szót - élvezetből... De... ez is önvédelem... - mutatott rá.

- Akkor már nem élnél - nézett komolyan Ichiro. Összeszorult a gyomra, hogy ennyire beletrafált. Igazából reménykedett a tagadó válaszban, de nem azt kapta... - Kivételesen előbb keltem nálad, simán kihasználhattam volna a helyzetet. Azt hiszed, fegyvertelenül jöttem ide? Iszonyat felelőtlenség lett volna részemről. De ha nagyon meg akartam volna erőltetni magam, még balesetnek is feltüntethettem volna. Persze Morinaga egyből rájött volna, mi történt... Így belegondolva akkor viszont rögtön véget is ért volna ez az egész kimenekítés dolog. Nem hiszem, hogy túlságosan elnéző lenne... Tessék, már azt is tudod, hogy fegyverem van. Szerinted elmondtam volna, ha tényleg meg akarnálak ölni...? És ha azt hiszed, hogy Hiroshi ilyet tenne, hát tévedsz. Ő... egyszerűen nem ilyen.

Akárhogy is szeretett volna hinni Ichironak, sőt... hitt is... Mégis halálsápadt lett a szavak hallatára. Nem élne? Kihasználhatta volna? Fegyvere van...? Mozdulatlanul meredt maga elé. Megölhette volna... Képes lett volna megtenni... Hát... nem, ez éppenséggel cseppet sem az a megnyugtató dolog... Álmában... Esélye se lett volna... Ha valamikor igazán magára haragítja... bármelyiküket... esélye se lesz. Szerette volna elhitetni magával, hogy ez nem fog megtörténni, Ichiro nem olyan, de... honnan veszi ezt...? Nem is ismeri. Miért ragaszkodik ennyire ehhez a testvérszerephez. Hiszen nem testvérek... Nem azok, miért viselkedik akkor így? Miért...?

Emiko már hosszú percek óta bámulta a teljesen megfejtett rejtvényoldalt. Nem bánta, hogy úgy döntött, itt marad, hogy Yuuka közelében legyen, de ettől még borzalmasan unatkozott, és... aggódott is. Mikor fog felkelni? Biztos, hogy jól van, nem kéne benézni hozzá? És Hayate...? Itt ülnek egymás mellett, tudják, hogy már semmi akadálya nincs, hogy... De még csak nem is beszélnek. Már órák óta... Mi tartja őket vissza? Bármiben fogadott volna, hogy a fiú is újra meg újra rá gondol, pont ahogy ő is rá. Mégis mi az istent csinálnak már megint?!

Ichiro gondolatban vagy tízszer leütötte magát és hússzor verte bele a fejét a falba. Hát ha valamivel, akkor ezzel most biztos kiakasztotta Miharut. Elég volt a nő felé néznie, hogy lássa, tényleg így van. Ez már akkor helyrehozhatatlan? Mostantól félni fog... tőle? De hát ő tényleg nem lenne képes ilyet tenni! Jó, tény, hogy még mindig dühös a tegnapi miatt, de... azért furcsamód jobban érezte magát, hogy végre megoszthatta valakivel a gondolatait, hogy önmaga lehetett és nem kellett színészkednie. Elkeseredetten hunyta le szemeit. Pedig már kezdett rá tényleg nővérként nézni... erre elrontotta. Miért kellett annyit fecsegnie? Miért nem rakta el azt a rohadt telefont jobb helyre, és miért nem volt képes letörölni azt a képet? ... Már megint csak a miértek... Lassan már tényleg túl sok lesz belőlük.
- Rendben... - szólalt meg hirtelen. - Akkor... nem beszélek vele, ha ez legalább kicsit is megnyugtat. Majd csak akkor mondom el neki, ha már partot értünk.

Miharu meglepetten kapta fel a fejét.
- T... tényleg megtennéd? Mármint... nem jelent gondot?
Megteheti, hogy nem szól neki...? Dehát... veszélyes lehet mindenkire, ha fecseg. Ichiro... meg akarja védeni? Tényleg azt akarja, hogy ne legyen baja ebből?
- Köszönöm... - suttogta hálásan. Fáradtan, és talán csak egyetlen apró fokkal nyugodtabban dőlt hátra. Most ébredt fel, de megint úgy érzi magát, mint akit fejbevágtak. A fenébe... És csak holnap lesz a szabadnapja... Estére valahogy helyre kell pofoznia magát...

Hayate nemigen tudott már mit kezdeni, de arra sem tudta rávenni magát, hogy tegyen végre valamit. Egyre nyomasztóbbnak találta a csendet, és nem tudta, mivel oldhatná fel. Pedig úgy szeretett volna valamit mondani, vagy legalább egy kicsit játszani Emiko hajával, de a hangulat még mindig nem volt túl felhőtlen, még mindig érződött a korábbi beszélgetések nyoma. Annyira jó lenne már, ha minden elrendeződne, és nem kínoznák őket a gondok. Kár, hogy itt még nem tartanak.
- Nincs kedved valamikor később elmenni sétálni vagy valami...? - kérdezte végül, ahogy erőt vett magán. - Csak úgy járkálni a hajón. Persze csak majd ha Yuuka is jobban lesz, és lenyugodtak a hullámok...

Sétálni, kettesben? Ha már minden rendben lesz? "Vagy valami"...? Ez olyasmi, mint egy... randi? Mármint... jellegében, lényegében...
- Lehet róla szó... - mosolyodott el. De ez sajnos még elég messzinek látszik... Legszívesebben már most lelépne vele kicsit eltűntetni a gondolatait... De... Nem szabad. Aggódva nézett a lány szobája felé.
- Még semmit se evett ma... Nem kéne... felébreszteni?

- Ez legyen csak az én gondom - felelte Ichiro. - Ne is törődj vele. Bár gondolom nem lehet könnyű így elvonatkoztatni... de legalább megpróbálhatod. Egy fejfájással kevesebb. Én meg így is, úgy is hülyének vagyok titulálva, majd csak elnézik nekem - vont vállat.
- Nem vagy éhes...? - kérdezte kicsivel később. - Tegnap te hoztál nekem valamit, ma rajtam a sor.

Hayate arcán is mosoly jelent meg a válasz hallatán, és bármennyire is távolinak tűnt még ez a kis közös kiruccanás, de úgy érezte, megéri rá várni. De előtte még tényleg rendeződnie kéne az itteni dolgoknak...
Tanácstalanul pillantott ő is Yuuka szobája felé.
- Lehet, hogy már ébren is van, csak... talán öltözik, vagy nem tudom. Lehet, hogy pihenget - próbált ötletelni. - Benézhetünk hozzá, de ha tényleg öltözik... akkor talán jobb lenne azért, ha te mennél előre...

Hülyének? Ő...? Talán túl rendesnek gondolják? Akkor... van oka félni ettől a társaságtól. Ha a rendes Ichiro a hülye...
- Nem - felelte halkan. - Most én... nem igazán... Köszi...
Még mindig csak bámult maga elé a paplan ráncaiba, miközben egyik kezével elmélázva gyűrögette a szélét. Olyan tompának tűnik most a feje... Mintha az egész üres lenne, csak egy apró pingponglabda pattogna benne ide-oda, folyton visszaverődve a széleiről.

- Jól van - bólintott a lány, s felkelt. - Csak benézek most már, mert mi van, ha rosszul van, és... - sietve elhallgatott, és inkább az ajtóhoz lépett, s halkan kopogtatott.

- Biztos...? Hát jó... Szerintem most már én is megvárom az ebédet.
Ichiro még mindig nyugtalannak érezte magát. Most már végig ilyen hangulatban fog eltelni az utazás hátralévő része? Már most nem hangzik jól.
- Mindezek ellenére... - kezdte halkan, ezúttal a falat szemelve ki célpontjának. - Szóval... ezektől függetlenül azért... él még az az ajánlatod, hogy egyszer-kétszer benézel és meglátogatsz, ha épp arra hajózol...? Bár azt is megértem, ha így már nem nagyon van kedved hozzá...

Miharu meglepetten rezzent meg. Tessék...? Hogy...? Mi ez a kérdés. Felkönyökölt, hogy láthassa a fiú arckifejezését, de az nem igazán nézett felé.
- Te... tessék...? Te... te ezek után még mindig...?
Hitetlenül bámult maga elé. Dehát... de... És még feltételezi is, hogy lesz számára később. Megborzongott. Felnőtt létére talán túlaggódja a helyzetet. Itt ez a kölyök, és nem fél semmitől, a fél hadsereg üldözi, és nem fél a haláltól, ő meg tizenötével kölyköktől reszket? Tizenötéves kölyköktől, akik kijátszották a kormányt. Hát... Elhiheti egyáltalán ezt az egész sztorit?

Alakul, de... nem, így még nem jó. Nem elég jó. Valami hiányzik...
Yuuka szinte felpattant, ahogy felhangzott a kopogás, pedig egyáltalán nem volt hangos. Az asztalon várakozó papírra lesett, majd gyorsan felkapta azt és a párnája alá rejtette. Rendben, itt most jó helyen lesz.
Ezután gyorsan visszaásta magát a takaró alá, mintha csak az imént kelt volna fel.
- Igen...? - szólt ki a kopogtatónak.
Hirtelen nagyot dobbant a szíve. Lehet, hogy...? Nem, Yuuka! Már megint hamis reményeket kergetsz, szokj le róla!

Natsukit érzékenyen érintette, hogy mindenki jól megnézi magának, ahogy belép a konyhába. Hát... nem terjeszt betegséget, na! Ezek miket pletykálhattak össze? Igyekezett nem foglalkozni velük, és minél többet nyújtani a munkában. Be kell bizonyítania, hogy megérdemli azt a fizetést! Volt egy kis gikszer, nem tehet róla! Ő szívesen dolgozik! És jól fogja csinálni, igenis jól fogja! De... most még azt a lehetőséget is elszúrta, hogy csapódhasson egy tapasztaltabbhoz trükköket ellesni, segítséget kérni... Hogyan fog így egyedül boldogulni? Pont egy ilyen abszolút rutintalan lány...

- Szia! - Emiko csak egy lépésnyit jött beljebb. - Szóval ébren. Jobban vagy? - érdeklődött. - Még nem reggeliztél... - jegyezte meg inkább aggódva, mint szemrehányóan.

Ichiro megcsóválta a fejét és védekezőn a fal felé fordult.
- Mindegy, nem fontos... Mondom, hogy néha hülyeségeket beszélek.
Na igen, meg sem kellett volna kérdeznie. Gondolhatta volna... Ő csak maradjon csendben és örüljön, hogy még nem árulta be a valódi kilétét.

- Reggeli...? - kérdezte meglepetten Yuuka. Ja tényleg, ez kimaradt... - Nem igazán vagyok éhes... De ne aggódj...! - rakta hozzá Emiko arckifejezését látva. - Majd azért eszek valamit, csak most még nem kívánom.

Jajj ne! Félreértette... A fenébe, jobban kéne tudnia fogalmazni... Halkan felnyögött.
- Te ezek után még mindig látni akarsz engem? Azok után, hogy... engedély nélkül turkáltam a cuccaidban, és... kizsaroltam belőled valamit, amit nem akartál, és nem is lett volna szabad elmondanod...? Azt hittem... én... én nem akarnám többet látni, ha valaki így kihasználna - motyogta.

Daisuke meglepetten pislogott a hirtelen felbukkanó ismerős alak felé. Jé... egy Natsuki, itt? Eddig miért nem látta errefelé? Ennyire elkerülték volna egymást? Megengedett magának egy halvány mosolyt. Csak nem ő is mosogatni jött? Nem, nyilvánvalóan nem, akkor nem ilyen ruha lenne rajta. Felszolgáló? Hehh, ez jó...

- Ó... értem... - felelte a lány, de az arca nem igazán erről árulkodott. - Rendeljek akkor? Vagy,.. mennyire... 'majd'? Még... ágyban akarsz maradni?

Most Ichiro volt az, aki összerezzent. Miharu szavai akaratlanul is valaki mást juttattak eszébe. Valakit, aki képes volt elterelni a figyelmét és átverni, hogy aztán megkaparinthassa a gépfegyverét és ellene fordítsa. Valakit, akit ennek ellenére mégsem tudott sosem gyűlölni.
- Ő is ugyanígy meglepődött... - nyögte halkan. - De nem csak ti nem értitek... igazából én sem, miért...

- Még egy kicsit pihengetek... - felelte Yuuka. - Meg lassan átöltözök, elkészülök, összeszedem magam. Nem, most még nem kérek semmit, de azért köszi. De a gyógyszerek előtt mindenképpen kell majd egy kicsit ennem azért.

- Ő...? - pislogott értetlenül Miharu. Kire gondol? Meg... mire...? Úgy tűnik, teljesen elvesztette a fonalat. - Tényleg nem értem... - vallotta be. - Azt mondtad nem beszéltél erről Hiroshinak. Akkor valaki mással beszéltél?
Annyira igyekezett megérteni a szituációt, hogy most még megijedni se volt kapacitása, hogy valaki mégis tudja, hogy ő tudja, és az nem Ichiro, és gondolhatja másképp, akarhatja bántani...

- Ó, értem... - felelte zavartan Emiko. - Akkor én... nem is zavarlak tovább. Kinn leszünk a nappaliban... - monta, miközben lassan kihátrált.
- Ébren van - tájékoztatta aztán Hayatét. - De még elég fáradtnak tűnik. Meg... szerintem nem igazán vágyott a társaságomra. Nagyon úgy nézett ki, mint aki udvariasan el akar zavarni... - harapdálta az ajkát.

- Hiroshinak...? - szisszent fel Ichiro. - Nem, neki nem mondtam el, még mindig nem. Próbáltam, de... nem ment, és amúgy is leállított. Ez... korábban volt, még a szigeten. Ő... - egy pillanatra szinte elcsuklott a hangja, de összeszedte magát. - Himeno sem értette, miért bízok meg benne, hogy miért nem gyűlölöm...

Miután becsukódott az ajtó, Yuuka kivárt még egy kicsit, mielőtt párnája alá nyúlva ismét elővette volna a papírlapot. Valamiért úgy érezte, ezt még be kell fejeznie, amíg még ennyire az álom hatása alatt van, amíg még így élnek benne ezek az érzelmek. Pedig... mennyivel jobb lenne, ha inkább valami boldogat írhatna. De gyakran a fájdalmat elmesélő dalok a legszebbek. Különben is... azt mondta még a szigeten Benawinak, hogy szeretne megpróbálni ő is írni valamit. Hát... most van lehetősége kipróbálnia magát.


- Elzavarni...? - lepődött meg Hayate. - Lehet, hogy még mindig nincs jól, csak nem akarta, hogy észrevedd rajta. Tőle kitelik...

Miharunak csak akkor esett le, hogy ők ketten másról beszélnek, mikor a korábant említette a fiú. Ó, szóval... Most egy ottani történésre célzott? Mit is mondott? Hogy más se értette... Az a lány... Miért, ő is... belenézett valamibe, amihez nincs köze? Ööö, de hogy, mi? Akkor még nem voltak iylen titkai. Ez nekik közös titok volt. Akkor... azt nem értette, hogy mért nem akarta megölni? Mért nem, amikor ez a program... célja...? Az egyetlen életbenmaradási lehetőség...
- Ne... nem tudta, hogy... szereted? - nyögte ki nagy nehezen. - Hogyan... halt meg...? - tette fel a kérdést félve.

- Igen, lehet - gondolt bele Emiko. - Nem említettem még neki, hogy beszéltünk... Igazából... el kell mondanom neki, de... még mindig nem gondoltam át, hogy mit és hogyan mondjak. Tudnál segíteni nekem?

- Azt... azt még én sem tudtam biztosan, egészen addig, míg... - Ichiro összeszorította fogait, és ezzel együtt jobb keze is ökölbe szorult, ahogy a második kérdésre kellett volna felelnie. - Míg megölték... Nem mindenki hitt abban, hogy lehet kiút... De aztán meg pont ők azok, akik...! - keserűen rázta meg a fejét. Nem, ezt már tényleg nem mondja el. Nem kell tudnia Miharunak, hogy akik tették, itt vannak a fedélzeten. Ha eddig nem szólt róluk, akkor ezután már biztos nem érezné magát biztonságban és ha csak önvédelemből is, de lebuktatná őket. - Nem is szólt, hogy rosszul van. Azt hittem, minden rendben, erre mikor felkeltem, azzal fogadott Hiroshi, hogy... hogy már csak ketten vagyunk.

- Segíteni? - vonta fel a szemöldökét Hayate. Így, hogy Emiko vele is meg kívánta osztani ezt a feladatot, egyből nem tűnt olyan egyszerűnek közölni Yuukával a híreket. - Igaz, megígérted neki, hogy majd elmondod... Rá sem kérdezett Benawira? Furcsa. ... Lássuk csak... Na várj, ezt jobban át kell gondolnom, nem is olyan könnyű. Csak nem mondhatjuk azt, hogy hát, Benawi nagy valószínűség szerint téged szeret, de van egy minimális ingadozási esély. Egyrészt kegyetlen lenne, másrészt... másrészt alapból nem szimpatikus megoldás. Mit is használtál...? Baráti féltékenység? Igen, azt hiszem ez volt. Ez mondjuk már egy fokkal jobban hangzik.

Miharu elkerekedett szemekkel hallgatta a fiút. Hogy tudott... olyan vidám lenni, mikor ilyen szörnyűségeken ment keresztül? Ez a fiatal srác... erősebb, mitn gondolta. Jóval erősebb, mint ő.
Megint felkelt az ágyból, hogy vigasztalhassa, de most egyenlőre csak leguggolt az ágy mellé, még odaülni se mert, ne érezze tolakodónak. Próbálta elképzelni mi történhetett. Együtt voltak. A lány nem értette, mért nem öli meg, és... Ichiro sem igazán. Csak... nem akarta hltan látni, és mikor... ez megtörtént... akkor jött rá, hogy miért fájt volna... miért fáj...? Összeszorította a száját. Csak hallgatva ezt a történetet is... kapar a torka... Pedig nem ismerte azt a kislányt... Igyekezett felidézni őt a képről. Nem szólt, hogy rosszul...? Akkor talán azért nézett ki úgy... Mármint... úgy volt elrendezve, mintha csak aludna, akkor. ez nem... 'elrendezés' hanem, tényleg így halt meg? Csak... elaludt? Talán ő sem tudta, hogy... olyan súlyosak a sebei.
- Annyira sajnálom... - suttogta a fiúnak, s óvatosan megfogta a kezét. Bár erőt tudna így önteni belé... Ha már emlékezésre kényszerítette...

- Nem hitegethetem - rázta a fejét Emiko. - Ez csak tipp, de... Benawi úgy fogalmazott, hogy... - nyelt egyet, s egészen halkra fogta a hangját, hogy Hayate is alig hallotta - mindkettőnket szeret. De ezt nem mondhatom neki én... De ha meg azt mondom, hogy... egyenlőre fél, de ide akar jönni, hogy... hogy szebben rendezzék el a dolgokat, akkor várni fogja, és ha sose szedi össze a bátorságát, Yuuka teljesen ki lesz borulva... Nehezebb betartani ezt az ígéretet, mitn gondoltam. Minek ajánlottam fel?

Ichiro összerándult az érintésre, de lassan elernyedtek izmai. Már megint... olyat mondott el, amit nem kellett volna. De ez... ez most önként volt. Tudta, érezte, hogy muszáj beszélnie valakivel. Hiroshi... neki nem tudná elmondani, ami Himenoval történt. De Miharu... ő lényegében egy idegen. Egy idegennek néha könnyebben mesél az ember.
- Ő sem ölt meg... - érezte, hogy lassan meg kell majd köszörülnie a torkát, mert különben nem fog tudni beszélni. Valami... egyszerűen betelepedett a torkába... - Pedig neki is megvolt rá a lehetősége, mégsem tette... Lehet, hogy ő is... hogy neki is...? Miért nem szólt? Miért nem ébredtem fel időben...? Ha nekiadtam volna a fegyvert, nem sérült volna annyit?

Miharu a felét sem értette annak, amit a fiú mondd, de nem volt szíve sózlni neki erről. Talán... elaludt, és mikro felébredt a lány már harcolt? És már... nem tudott időben beszállni, hogy megmentse? Szóval az az álomkór... tényleg ennyire...?
- Nem tehetsz róla... - szorította meg kicsit a kezét, de... semmi bíztatóbbat nem tudott mondani. Talán ez így üresnek is hangzik hisz... meg sem tudja indokolni.

- Nem hazudhatjuk azt, hogy nem beszéltél vele - próbált megoldást találni Hayate, de eddig nem sok sikerrel. Viszont a "mindkettőnket szeret" új volt neki. Ezt mondta Benawi...? Mégsem mondott le Emikoról? Mi a franc... nem azt mondta, hogy elviseli, ha ők ketten együtt vannak? Vagy ez tényleg csak olyan nyögve-nyelős szenvedős elviselés? A francba, megint bonyolódnak a dolgok...! - Mi lenne, ha mégis azt mondanád, hogy amint készen áll, vagy nem is tudom, beszélni fog vele? Lehet, hogy így tényleg hiába vár majd szegény lány, de mi mást mondhatnánk neki? Nehéz valaki más nevében beszélni, de Benawi most nincs itt, és ki tudja, mikor jár erre. Pedig jó lenne, ha végre tisztázná a dolgokat, de ahogy kivettem, először magával, és nem Yuukával kell tisztáznia ezeket...

- Hát igen, csak azt tudom mondani. De... úgy érzem, többel tartozok neki, ha már én ajánlottam fel. Mi az ami nem is hazugság, nem is áltatás, de jobb érzése lesz tőle? Mondjam neki azt, hogy... Benawi magát okolja? Mert ez teljesen igaz. Meg azt is, hogy még szereti őt. Nagyon. Mert ez... így igaz, de... közben valamit irántam is érez, és ha ezt lehagyom az... az olyan "hupsz, véletlenül hazudtam" dolog...

- Most már tényleg nem... - sóhajtott fájdalmasat Ichiro. - Ezt végérvényesen elcsesztem. Ráadásul még elbúcsúzni sem maradt időm. Egyszerűen... nem volt lehetőségem. Mondd, Miharu... hogy lehet valakit elfelejteni? Lehetőleg minél gyorsabban? Mert ez így... nem a legjobb... Egyik felem minél előbb át akar lépni rajta és átfelejteni, de a másik, az ezek szerint erősebb felem iszonyatosan ragaszkodik hozzá. És nem tudok ellene semmit sem tenni...

- Szerintem sokkal inkább olyan "hupsz, ezt elfelejtettem mondani, hogy ne fájjon neked még jobban" - mondta Hayate, de közben megfordult a fejében, hogy mi van, ha Yuuka esetleg rákérdez a dologra. Mert ezek szerint Benawi az elbizonytalanodására hivatkozhatott, mikor szakítottak, így tudnia kell a fiú vélt, vagy akár valós érzelmeiről. Ezután tényleg nem lenne meglepő, ha rákérdezne erre a részre... De akkor mit mond majd Emiko? Akkor vajon beismerné, vagy tovább próbálna tagadni? Bár valószínűleg kicsit meglepődne rajta, ha Yuuka hasonló kérdéssel állna elő. Mégis, hogy ha... - És ha valahogy rákérdez...? - vetette fel mégis. Jobb, ha Emiko már most felkészül erre az eshetőségre is. - Akkor elmondanád neki...?

Miharu tanácstalanul nézett a fiúra. Fogalma sincs... Mégis mit felelhetne? Nem ért ilyenekhez... Nem ért nagy dolgokhoz, az emberi lélekhez meg ilyesmi, ő csak... csak egy táncosnő, ennyi.
- Nem hiszem, hogy lehetséges lenne ilyesmit elfelejteni. De... azt mondják a nagyokosok, hogy az idővel jobb lesz. Próbálj azokkal foglalkozni, akik élnek. Ott van Hiroshi például...