10. fejezet - Mert még mindig tudunk mit írni

- Ó, persze! - felelte Midori. - Jól megvagyunk. Amúgy se szívesen adom vissza neketek! Bár most kicsit élvezheted te a hangját, nem bánom - Yuukához fordult. - Hayate keres.

- Naná! - vágta rá a kelleténél talán kicsit gyorsabban Hiroshi, de most kivételesen nem tűnt fel neki. - És akkor esetleg mesélhetsz is, már ha akarsz. Mondjuk vacsoránál, vagy valahol akörül?

Miharu feltnésmentesen Ichiro mellé slisszolt, ahogy az elment a mosogatóssrác mellől.
- Ki a fene volt ez? - szűrte ki a fogai között.

- Megfelel - bólintott a lány. - És persze, mesélek. Majd... átnézzek hozzád? Vagy jössz te? Estefelé azért már biztos ott leszek. Vagyis valószínű. Attólfügg, mikor van rám ideje Morinaga-sannak.

- Hayate...?
Yuuka egyből arra gondolt, hogy valami rossz történt és azért hívják, vagy esetleg csak érdeklődnek, hogy él-e még egyáltalán. Mindjárt úgyis kiderül.
- Igen...? - szólt bele kicsit félve a kagylóba.
- Szia! Jól vagy?
- Ömm... igen, köszi. Valami baj van talán...?
- Nem. Vagyis ha úgy vesszük, igen. Morinaga úgymond magához rendelte Emikot, 'elbeszélgetésre'. Én viszont nem akarom, hogy egyedül menjen oda, ezért elkísérem... Persze csak akkor, ha nem zavar, hogy egy kicsit még Midorinál kéne maradnod, azért mégse legyél egyedül a lakosztályban.
- Morinaga...? - szorult össze a lány gyomra. - Dühös, amiért nem mentünk tegnap miattam...?
- Nem tudom... - felelte Hayate, majd mintha kicsit tétovázott volna. - De tény, hogy megemlítette a hiányunkat.
A fiú csak ennyit mondott. Úgy döntött, a Benawis részről egyelőre hallgat.
- Értem... Rendben, akkor még maradok. De szóljatok ide, ha van valami, jó?
- Persze, szólunk.
- Vigyázzatok magatokra... és vele is.
- Tudjuk. De ez rád is igaz, ne terheld túl magad.
- Tudom...
- Akkor... ugye nem zavar, ha még kicsit maradok...? - kérdezte kicsivel később, miután lerakta a kagylót.

Ichiro összerezzent Miharu hangjára, és igyekezett nem felé fordulni, hanem a válla fölött válaszolni.
- Egy ismerős, ha úgy tetszik - suttogta vissza. - Szerintem nem nehéz kitalálnod, honnan...

- Abszolút nem - mosolygott őszintén Midori. - Úgyse gyakran beszélgetünk. Ha gondolod addig mesélhetsz, mi jó történt veled a hajón. Vagy... hogy mi van most Morinagával...? Már, ha... rám tartozik egyáltalán... Baj van? - kérdezte kissé aggodalmasabban.

- Majd benézek - helyeselt Hiroshi. - Ha meg nagyon nem adok életjelet magamról, akkor kopogj be nyugodtan, valószínűleg csak belefeledkeztem egy könyvbe. Néha ez a belefeledkezés elalvásként valósul meg, de tényleg nyugodtan kopogj ilyenkor.

Miharu igyekezett nem túl feltűnően végigmérni Daisukét.
- Igaz, fiatal. És nem túl kedves. Fogadjunk, nem haverod. Viszont... én is találtam ismerőst. Talán annak a srácnak a 'mentora', mint Ayumu meg Hiroshi is... Bár a csajszi pincérnő. Úgy kicsit nehezebb. De talán a mosogatás megy neki egyedül is. Mondjuk... az előbb nem úgy tűnt.

- Remélem, nem - Yuuka tanácstalanul nézett Midorira. - Azt láttad, hogy egy asztalnál vagyunk vele, nem? Nos... eddig még nem nagyon piszkált minket, bár már volt egy-két beszólása, de... olyan igazán nem kötött belénk. Belém legalábbis nem... Tegnap viszont nem mentünk le vacsorázni csak a szobánkba rendeltünk, mert nem voltam túl jól. Lehet, hogy most emiatt vonja kérdőre a többieket? Ugye nem lesz bajuk miattam?

Ayumu megígérte, hogy majd keresi, ha Hiroshi nem néz be felé. És előre is elnézést kért, ha nem lesz a szobájában, mikor a fiú jön hozzá. Aztán izgatottan indult az engedélyét megszerezni. Közben pedig már azon gondolkodott, hogy mibe kéne átöltöznie, mit csináljon a hajával... Esélye sincs olyan gyönyörűnek lenni, mint a Morinaga-sant általában körülvevő nők. Mint Miharu például...

- Egy vacsora miatt? Csak nem! - csodálkozott el Midori. - Főleg, hogy nem hazudtatok, tényleg rosszul voltál! Na és egyébként? Mi jót csináltok itt a fedélzeten?

- Ő egy külön jelenség, ne is törődj vele - legyintett aprót Ichiro. - Mindig ilyen. Sőt, most még egész kedves pillanatában kaptam el. Elég... érdekes személyiség. Szóval ő is kapott egy 'mentort', vagy minek nevezted...? Szerencsétlen lány, kíváncsi vagyok, mikor készíti ki a srác. Bár ez már talán meg is történt.

Hiroshi egy ideig még figyelte a távolodó lányt, még egyszer ellenőrizte a másnapi beosztást, majd elindult visszafelé a kabinja felé. Minél jobban távol akarja tartani magát Ayumutól, valamiért annál nehezebb. Ez de gáz már... Azt kellett volna mondania, hogy már programja van, vagy korán fekszik és így majd csak holnap találkoznak. De most már mindegy, elcseszte. Így viszont hogy védje meg őt magától és a csalódástól? Egyre inkább rángatja a szakadék széle felé. Mégis... nincs szíve ezen változtatni. Nem tud vele hideg lenni, vagy bántani őt, főleg hogy már egymás támaszai itt a hajón.
Mit csináljon most...?

- Még nem jártunk túl sok helyen... - vette sorra az elmúlt napok történéseit Yuuka. - Pedig szerettünk volna több helyre elnézni, de... valahogy nem úgy alakult. De a tető... az valami csodálatos! Nézted már onnan a hullámokat...? Imádom! Úgy érzem, mintha sosem tudnék betelni vele. Annyira mások az illatok, a fények, minden...!

- Azt a csajt? - vonta fel a szemöldökét Miharu. - Kétlem. Inkább a srácot sajnálom. Lehet, hogy már meg is erőszakolta... - halkan fújt egyet. Közben nézelődött, elsősorban a csokijuk után.
- Fene! Nem szúrta el! Hogy csinálta?! Kivételesen ez mégis ért hozzá? Na... Kereshetünk más áldozatot... De nem sok időt tartózkodhatunk még itt. Na mindegy, meg kell próbálnom beszélni a csajjal... Addig...

- Jártam már fenn, igyekeztem mindent megnézni, de... ez még nem jutott eszembe. Na, majd megfigyelem... Kösz a tanácsot! Apropó, Benawival sikerült rendesen beszélnetek végül? Úgy tűnt nagyon bele van merülve a munkájába. Tetszik neki. Mondjuk az egyik legrangosabb állás a hajón. Na jó, oké, kis beosztásban, de a legjobb helyen! Persze, csak utánam... - vigyorodott el.

Ichiro igyekezett nem vizualizálni, ahogy egy vehemens nőszemély ráveti magát Daisukére. Ám bárhogy is tiltakozott ellene, lelki szemei előtt újra és újra lejátszódott a jelenet, csak azt nem tudta eldönteni, hogy a látottak hatására most sírjon vagy nevessen.
- Addig... keressek más áldozatot...? - próbálta saját kútfőből befejezni, és szemével már meg is kezdte a kutatást.

Yuuka dermedten meredt maga elé.
Tényleg... Midori akkor látta őket utoljára, mikor épp Benawi után kutattak... és aznap már össze is vesztek, amit persze a lány nem tudhatott.
- Beszéltünk... - préselte ki magából a választ. - De... nem pont úgy alakult a dolog, ahogy számítottunk rá, egyikünk részéről sem...
Lesütötte a szemeit, hogy ne is kelljen látnia Midori reakcióit.
- Mi most... szóval... külön vagyunk...

- Akkor... mehetünk felőlem... - bólintott még mindig színtelenül Emiko, ahogy Hayate is letette a telefont, s ő is összeszedte kicsit magát. Felkelt, és határozatlan léptekkel megindult az ajtó felé, aztán hátranézett, és bevárta a fiút. És ha... mostantól... durvábbra vált a... talán... nem csak a beszélgetés? Mi lesz akkor...?

- Keress - kérte a fiút Miharu. - Én is megkeresem a magamét - mosolyodott el, s halált megvető bátorsággal az étterem felé kezdett kilopakodni. Nem megy ki, csak meglesi, merre van!

Midori akaratlanul is megborzongott.
- Külön? Ti is...? Ezt... nem értem. Ez... nem lehet véletlen, hogy... Namiék is, ti is... Pedig. Olyan jól megvoltatok! Mi... volt a baj? - kérdezte őszinte értetlenséggel.

- Nem akarlak dicsérni, de nem festesz túl jól... - mérte végig Hayate Emiko egyre sápadtabb arcát. - Bár mondjuk tisztán értem az okát... Itt leszek melletted, jó? És nem engedem, hogy bántson. Ha pedig mégis... az nem önszántamból lesz... - felsóhajtott. - Pont egy ilyen Morinaga-féle csevely hiányzott most nekünk...

Ez meg hová megy...? Kimegy...?
Ichiro értetlenül figyelte az étterem felé induló Miharut. Na jó, biztos tudja, mit csinál... Én is teszem, amit kell. Ó, az a pult ott nagyon piszkos...! Jaj, le kéne törölni! Mi is készül ott kettővel odébb...?

Erre a kérdésre nem tudott volna őszinte feladatot adni, ezt Yuuka is jól érezte. De hogy lehet kitérni...?
- Ezt kicsit most nehéz így... Mi... szóval... nem kicsit vált bizonytalanná a helyzet, és... végül így alakult... Mondjuk én... nagyon remélem, hogy csak ideiglenes, és még helyrehozhatók a dolgok, csak... ahhoz meg idő kell. És nem kicsi bátorság mindkettőnk részéről... Még nem tudom, mi lesz... Szeretnék bízni, de nem tudom, bízhatok-e őszintén...

- Nem vagyok benne biztos, hogy teljesen tisztán érted - jegyezte meg Emiko egy kicsivel hidegebben, mint szándékozta. Jaj, már megint ezek a gondolatok... Mint még a szárazföldön. Mért nem tud szabadulni tőle? Most már... együtt vannak... már bízhat benne... Mért...? Mért hazudna? Hogy nem venné észre, ha valami nem stimmel? Ugyan már... Bízol benne, nem igaz...? Nem...? ... De a fiú szavai valahogy a legkevésbé sem erősítették meg, mégjobban megingatták. Képes lenne vajon... ugyanazokkal a kezekkel, amivel az előbb átölelte...? Volt már képes...

- Akkor most... azértis tetszett ennyire ez a dal... - dőlt hátra Midori. - Nami és te hasonló helyzetben vagytok... Távol attól akit szerettek. Ez... nem könnyű...

Miharunak nem volt esélye Natsuki közelébe férkőznie. A lány folyton rohant, észre se vette őt, ő pedig a vendégek közé azért már nem merészkedett ki. Ki is cisnálnák... Hát jó... Akkor nézzük, Ichiro sikerrel járt-e. Aztán... Küldetés így vagy úgy, de lefújva. Mára... De azért jó móka volt. És hasznos is. Mert... ez az infó... Érdekes... Még utánanéz...

Hayate nem tudta mire vélni a hangszínt, hát még a hozzá társuló szempárt. Ez... eddig nem volt itt a tekintetében... Mi ez? Olyan mint... egyfajta... bizalmatlanság...? Miért? Miért van ez itt...? Nemrég még nem így nézett rá, akkor most miért jött elő újból?
- Mit nem értek? - kérdezte. Most még azt sem igazán tudta, milyen válaszra számítson... vagy hogy milyenre szeretne egyáltalán számítani... Mit hisz róla a lány...?

- Nem, nem az... - felelte halkan Yuuka. - És igen... minden bizonnyal ezért fogott meg még jobban... Pedig önmagában is szép szám, de így... teljesen másként érzi át az ember. De legalább megvolt a kellő átélés az énekléshez... - mosolygott szomorkásan.

Emiko halkan nyelt egyet. Ez a... kiábrándult hang... Tudta, hogy meg se kellett volna szólalnia.
- Mindenkit otthon hagytam. Ha én hibázok... meghalnak. Ha nem hibázok... akkoris hibázok, mert akkor Benawi és én halunk meg... Szerinted...?
Keményen az ajkába harapott, s a padlót bámulta. Mindjárt odaérnek... a fenébe... nem akarja... Nem akar!

A francba már! Miért kell ezeknek ilyen jól dolgozniuk? Csak egy kicsi hibát kért volna, egy elrontott kis desszertet, de semmi! Ráadásul az előbb az egyik még jól meg is nézte magának, így kénytelen volt visszavonulót fújni. Pedig az is megfordult a fejében, hogy felkap valamit, és egyszerűen kisétál vele, de valószínűleg túl hamar kiszúrták volna.
Hát, Miharu... ez most nem jött be. De most már felmértük a terepet, holnap jöhetünk konkrét haditervvel, hogy hogy rontsuk el "véletlenül" és persze feltűnésmentesen a menüt!
- Ennyi... - szólt halkan, mikor 'nővére' mellé ért. - Túl alaposak, nem hibáznak. Legalábbis most.

Midori bíztatóan érintette meg a lány vállát.
- Kezdem úgy gondolni, hogy értelemszerű, hogy nehézségeken menjünk át. Szinte mind a szigeten találtuk meg a párunk, olyan körülmények között, hogy... szóval normál esetben valószínű nem történt volna meg. Csak itt... féltünk, támaszra volt szükségünk. Valakire, aki miatt, ha meg is halunk, nem érezzük azt, hogy értelmetlenül éltünk. És... ez nem egy megfontolt választás volt. Inkább kényszer. Ettől... nem hiszem, hogy ez rossz lenne, vagy ne lenne tartós, mert nagyon kemény próba volt. Ha valakihez annyira ragaszkodsz, hogy az életed adnád érte, az... nem ér véget oylan könnyedén. De ettől még. Elbizonytalanodunk. Hogy vajon mi köt bennünket össze, ha már... kinn vagyunk? És ha majd... minden rendben lesz? Én legalábbis így gondolom.

- Francba - szívta a fogát a lány. - Ráadásul én se jártam sikerrel. Ne kommandózzunk ki, abban úgy is te vagy a jó!

Hayate kezdte végre átlátni a dolgokat. Ezek tényleg nem túl szép kilátások, amiket most így előrevetített...
- Miért létezne csak ez a két alternatíva? - kérdezte, miközben próbálta összeszedni magát. - Nem azért jöttél velünk, hogy eközül a két siralmas lehetőség közül kelljen választanod...! Mindazonáltal... mondanám, hogy egyik eshetőség sem áll fenn, de nem tudom ezt mondani... Nem tudom, mit akar tőlünk... tőled. De bármi is az, most már végigcsinálom veled. Emlékszel még, mit mondtál nemrég...? - halkult le a hangja. - Hogy bármi is történne, nem hagynál egyedül szenvedni, inkább te is vállalnád. Ezzel nem csak te egyedül vagy így... Nem akarom, hogy idáig fajuljanak a dolgok, és minden erőmmel harcolok is majd ellene... de bárhogy is szeretném, nem tudom garantálni, hogy teljesen meg tudlak védeni... És ilyenkor nagyon gyűlölöm a korlátaimat. Mégis megteszek minden tőlem telhetőt, bármilyen sovány kis szóbeli vigaszt is jelentsen ez...

- Vettem! - felelte Ichiro, majd összeszűkült szemmel felmérte a terepet, hogy hol biztonságosabb a kijutás. - Fedezz, és akkor minden rendben lesz! Csak sietnünk kell, mert sürget az idő.

Emiko megtorpant. Hitetlenül nézett a fiúra.
- Hayate... te... - elcsuklott a hangja, s sietve elfordította a fejét. Gyorsan megnézte a mellettük lévő szoba számát, s sietve indult tovább, hagyva, hogy a szemébe hulljon a haja.
- Itt vagyunk... - mélyet sóhajtott. - Na jó... Nincs sok választásunk... - sietve bekopogott.

Miharu igyekezett csak szolídan mosolyogni, de ahogy kiértek a konyhából, csak pár lépést bírt a folyosón, aztán nevetve a falnak dőlt.
- Hát ez eszméletlen volt... komolyan... - kacagott jóízűen. - Ti mindig ilyen idióták vagytok?

Yuuka először furcsa tehernek érezte Midori kezét a vállán, de hallgatva a lány szavait ez az érzés fokozatosan megszűnt. Sőt, a végén már egész nyugtatóan hatott rá az érintés.
- Köszönöm... - Hálás szemeivel Midorira pillantott. Annyira szeretett volna hinni mindebben...! Midori tökéletesen összefoglalta a lényeget, teljesen azonosulni tudott a mondandójával. Ráadásul a reggeli beszélgetése Emikoval szintén reményre adott okot. Tényleg fel kéne keresnie Benawit...?
- Megpróbálom összeszedni a bátorságom és beszélni vele... De még nem ma. Most még túl friss az egész... Még nem tudnám... de szeretném...! Tényleg szeretném látni...

Hayate még mindig féltőn figyelte Emikot. Legszívesebben átkarolta volna, hogy megnyugtassa, de már késő volt, a kopogás elhangzott. Aztán... mi van, ha Morinaga be sem akarja majd engedni? Szimplán közli, hogy nem őt hívta, ennyi, húzzon innen? Na persze... Próbálja csak meg!

- Nem, ez egy enyhe valami volt... - felelte zavart mosollyal Ichiro, ahogy visszagondolt az egymásról készített kompromittálóbbnál kompromittálóbb képekre. Nos igen... - Gyakran még be is öltözünk hozzá... - tette hozzá, és most már nem tudta elfojtani vigyorát.

-------

http://brrpg.omgforum.net/viewtopic.forum?t=130