10. fejezet - Mert még mindig tudunk mit írni

- Akkor majd én is felveszem neked... - ígérte Midori. - Bár az úgy nem annyira az igazi, de... Talán Nami is megenyhül egy kicsit felém, ha meghallja majd a hangfelvételed. Ó... Akkor... mutatom a zenét... - guggolt vissza a laptop elé.

Hayatébe mintha villám csapott volna. Olyan érzése támadt, mintha egy ideig még a gerince körül futkostak volna a kisülések, mielőtt végleg eltűntek volna. De ahhoz képest nem volt kellemetlen érzés...
Vágyakozva nézett Emiko szemeibe. Érzékelte a lány minden apró rezdülését és sietve igyekezett megfejteni jelentésüket. Már megint ez a fejtegetés... Nem mindegy most? Most egyáltalán nem ez számít. Hanem...
Ijedten vette tudomásul, hogy ennyi, nem bírja tovább, de hamar elhessegette a zavaró gondolatot. Megkapta az apró jelzéseket, amikre várt, nem? Akkor meg mit akar még? Mitől fél...? Gondolatban megrázta a fejét. Nem, elég ebből. Nem fogja elbénázni és kész.
Tovább csökkentette a már így is vészesen kicsi távolságot. Annyira szeretné... és nem csak ő, Emikon is látszik. Ennyire nem értelmezheti félre!
Ekkora az apadó távolság már tényleg szinte semmivé lett, majd teljesen eltűnt. Jó pár hete még fenyegetően pillantott volna arra az illetőre, aki összefüggésbe merte volna hozni őt bárminemű lánnyal. Erre most pont ő az, aki rácáfol erre. Olyan... különös volt és szokatlan, de valahogy mégsem teljesen idegen. Mintha ösztönszerűen tudta volna, mit kell tennie, mikor végre megcsókolta a lányt. Az első lányt az életében...

- Te jó ég, dehogy vagy terhelő...! - vonta fel a szemöldökét Hiroshi. - Lényegében te vagy itt az egyetlen támaszom, inkább engem kéne neked megterhelőnek érezned. Különben is, nincs még egy olyan ember ezen a hajón, akivel szívesebben ebédelnék - mosolyodott el, de mire tudatosult benne, mit is mondott, már késő volt. Kimondta. Nem... ebből még nem következik semmi! - Tényleg nem zavarsz... - tette hozzá még immár kissé zavartabban.

Bár nemrég azt hitte, egész jól elképzelte a dallamot, Yuuka mégis lenyűgözve hallgatta a zenét. Annyival más így, mint mikor csak képzeli hozzá... Máris újra kezébe vette a kottát, és szemével nyomon követte a sorokat, hogy jól megjegyezhesse mind.
- Ez... egyre szebb... - jelent meg szomorkás mosoly az arcán, mikor a szám végére értek. - Lejátszanád újra? Utána esetleg megpróbálhatom, hogy megy.

Emiko jólesően lehunyta a szemét. Tényleg megtörtént... Alig hiszi el... Hayate... megcsókolta! Oké... ezt tényleg nagy kár lett volna tovább odázni... Nem akart követelőzőnek tűnni, mégse tudott megelégedni egy rövid, visszafogott csókkal. Mikor nagy nehezen elszakított az ajkait a fiúétól, csak pár centire húzódott el, hogy szaporán pihegve kapkodjon levegőért. Huhh, csak nem tud jólnevelt kislányként viselkedni...! Újra Hayate ajkaira tapadt. Akárhogyis igyekszik tagadni, de ijesztően izgalomba hozza, ha rá gondol, most meg hogy hozzá is érhet végre... Elengedte a kezét, hogy mindkét kézzel átölelhesse, és a karfáról a fiú ölébe csusszant. Ha eddig nem égett minden porcikája, hát ebben a helyzetben tényleg... Remélte Hayate nem bánja, elvégre a fiú mégiscsak fiatalabb pár évvel, ők pedig... kicsit máshogy éreznek még, nem...?

Ayumu komoly tekintettel figyelte a fiút. Olyannyira igyekezett megállapítani hihet-e neki, hoyg még pirulni is elfelejtett. Tényleg az igazat mondja...? Hihet neki? Nem csak túl rendes? Nem csak nem akarja megbántani...?
- Az jó, mert... én is nagyon szeretek veled lenni. Remélem hosszútávra is szerződtetnek ide - mosolygott rá, kissé oldalra döntve a fejét.

Hayatét kicsit meglepte, hogy nem jött annyira zavarba a helyzettől, mint az korábban gondolta. Valahogy mindez olyan természetesnek hatott, akkor meg miért kéne, hogy zavarja? Egyszerűen csak engedett végre az érzéseinek, azok pedig maguktól vezérelték. Kezei is szinte ösztönszerűen fonódtak Emiko köré, hogy még közelebb vonhassa magához a lányt. De ez a fajta ösztön más volt, mint a korábbiak. Ez az ösztön nem az ölésre biztatta, mint a múltban, hanem épp ellenkezőleg. Arra, hogy szeressen...
Hamar el kellett ismernie, hogy nagyon is élvezi a helyzetet. Úgy érezte, ezt hamar meg tudná szokni.

Midori bólintott, s újra elindította a dalt. Nem szólt semmit, csak türelmesen - komolyan! - hallgatta a lányt, amíg azon nem kapta magát, hogy hamiskásan dúdolgat. Sietve elhallgatott.

- Igen, az jó lenne... - bólintott Hiroshi, és sietve egy lenyelt egy falatot, hogy leplezze rátörő komorságát. Még hogy hosszútávra... Még csak visszafelé sem jön majd, és Ayumu még mindig nem tudja. De mégis milyen mesét találjon ki addig, hogy mi miatt kell Amerikában maradnia? Mondja azt, hogy igazából ott szerződtetik, vagy mi? Ja, majd pont őt...

- Hű...ha... - állapította meg Emiko még mindig szaporán emelkedő és süllyedő mellkassal. - Azt hiszem... maradhatunk itt is... akár... - elmosolyodott, és a fiú vállának döntötte a fejét. Nem tudott lenyugodni, még mindig úgy kapkodta a levegőt, mintha kilométereket futott volna le.

Yuuka elmosolyodott Midori szárnypróbálgatását hallva. Hát... egy kicsit tényleg hamis, de nem olyan vészes, mint amilyennek a lány korábban beállította.
- Ugyan, engem nem zavar. Ha szeretsz énekelni, akkor nyugodtan. Most még úgyis csak próbálgatom.

Ayumu észbekapott, s sietve nekiállt megenni az ebédjét. Szerencsére nem okozott neki gondot gyorsan enni, megesett már, hogy kapkodnia kellett, és mégse tűnt csúnyának ahogy táplálkozott. Meg is halt volna, ha udvariatlannak hiszik!

Midori sietve nemet integetett a kezével.
- Épp ezért nem akarom, míg te is bizonytalan vagy a dallamban! Még a végén te is elrontod miattam! És amúgy se akarom elszúrni ennek a szép dalnak az élményét...

- Ez egy nem is olyan rossz ötlet... - viszonozta a mosolyt Hayate. - Végül is itt is együtt vagyunk.
"Hát... csak eljutottunk ide is..." - gondolta a lány hátát simogatva. - "Ahhoz képest, hogy honnan indultunk... Hát nem kis utat jártunk be idáig, és ez mindkettőnkre igaz."
Ez olyan... hihetetlen valahol. Még mindig érezte magában a gyilkost, tudta, hogy merre lapul, hol keresse. Erre itt egy totálisan ellentétes személyiség, aki egyszerűen félretolja az eddig erősebbnek hitt felét. Meg sem próbált ellenkezni, csak hagyta, hogy így legyen.

- Műszakra fel! - nyújtóztatta ki tagjait már az ebédlőből kilépve Hiroshi. - Kíváncsi vagyok, kapunk-e valami zűrös illetőt ma a nyakunkba. Na jó, inkább nem akarom tudni. A legjobb, ha nem lesz ilyen. Egy szép, nyugis napot szeretnék. Mennyi esélyét látod?

- Ó... értem... - bólintott lassan Yuuka. - Viszont akkor most megpróbálom nem csak dúdolni, utána meglátjuk, mennyit találok el belőle. Oké... mehet...!

Emiko csendben élvezte Hayate közelségét. Fogadott volna rá, hogy bár most sem beszélnek semmiről a fiú mégsem unatkozik. Ahogy ő sem. És már egyáltalán nem érzi magát rosszul, pedig pár perce még erősen kerülgették a sírásgynaús gondolatok, de most... Hayate tényleg... meg tudja védeni.

Ayumu megrántotta a vállát.
- Nem tudom. Ha Miharu nem fut be, az nagyban megnöveli - nevetett. - Ó, megint gonosz voltam... - állapította meg, nem is olyan túl nagy bűntudattal. - Hé! Rossz hatással vagy rám! - jegyezte meg enyhe szemrehányással, mégis mosolygott.

- Rendben - bólogatott Midori. - Igyekszem segíteni, legalábbis abban, hogy jó-e vagy nem, d emegmutatni nem igazán tudom, hogy kéne lennie, szóval... Remélem eltalálod... - vakargatta zavartan a fejét. - Na jó, menjen a zene...

- Azon gondolkodom, mikor kezdtem el másként nézni rád... - kutatott emlékei között Hayate. - De csak tippjeim vannak. Eleinte teljesen abszurdnak tűnt, hogy közöttünk bármi személyesebb lehessen... erre tessék - elmosolyodott. - Az élet néha tényleg kiszámíthatatlan, de pont az a jó benne. Mert nem mindig tudsz előre kalkulálni. Most például kifejezetten tetszett ez a spontánság...

- Igen, nekem is - bólintott Emiko. - Ha az imént nem lettél volna olyan... spontán, ki tudja... elég furcsán szótlan lettem volna egy darabig, míg nem sikerült végre kevésbé nyomdafestéket nem tűrő vizekre evezni a gondolataim... Hm... Nem is tudom... én hogy jutotam ide. Amikor... hát igen, mikor megmutattam neked a bázis szívét, akkor... valamiért már azt éreztem, meg akarok veled osztani dologkat... magamból... De nem tudom miért. De az, hogy aznap nem tévedtem... sok mindent eldöntött. Megerősített.

- Miről beszélsz? - vigyorodott el Hiroshi. - Legfeljebb a jelenlétemmel felszínre segítem a valódi gondolataidat, de nem én találom ki őket. Csak legfeljebb kicsit rásegítek, bár... még azt sem igazán tudom, hogyan, de ha te mondod, biztos így van. Vigyázz, a végén még csúnyán beolvasol neki, ha én is ott vagyok.

- Dehogy! - vágta rá ijedten Ayumu. - Nem akarom megbántani! Mert... voltaképp nem oylan rossz ember, csak kicsit csípősen fogalmaz, de alapvetően jóindulatú, és segítőkész, csak... a vérmérséklete nagyon más, mint az enyém, de ennyi az egész! Nekem is... segíteni akart a minap... - vallotta be halkan.

Nami a fejét Nobu vállának döntve ücsörgött a kanapéján. Hihetetlen volt… Megint… egymás mellett… Együtt… Nem akart, de nem is tudott volna most bármi másra gondolni. Jólesőn bújt közelebb, ahogy a fiú körbefonta a karjával.
- Szeretlek… - suttogta neki.
- Hát még én… - simogatta lassan a hátát Nobu. – Nem tudod, mennyit forgolódtam álmatlanul, rád gondolva…
Nami halkan nevetett.
- Azért meg tudom saccolni, saját tapasztalatból… Szépen megkínoztuk egymást…
Nobu halkan felnyögött.
- Hát igen, erről… csak nem tudunk leszokni…
Nami az ajkába harapott.
- De… most… megpróbáljuk… rendesen, igaz? Ugye… ugye te is szeretnéd… ezúttal komolyabban? Nem csak… szórakozásból, hanem…
- Nami… - a fiú csitítóan ingatta a fejét. – Sosem szórakozásból csináltam. Fontos vagy nekem. Azért is egyeztem bele a kérésedbe. Nem akarok több fájdalmat okozni neked. Amikor… - nagyot nyelt – bántottalak, amikor… kényszeríteni akartalak, hogy… Borzasztó nagy hibát követtem el. Gyűlölöm magam érte…
- Figyelj… - Nami kiegyenesedett. – Én… nem tudok haragudni, de… nem tudnám elviselni, ha ez megismétlődne… Ugye nem fogsz többször féltékenykedni? Mert… - felsóhajtott. Túl kell lenniük ezen, mert ha megint csak háttérbe szorítják ezeket a megbeszéléseket, sose lesz jó… Talán tényleg megismétlődik – nekem nem megy, ha nem hagyod, hogy a barátaimmal is foglalkozzak. Nem megy, ha nem hiszed el, amit mondok. Ha azt mondom, hogy csak téged szeretlek, akkor… el kell ezt hinned…
Nobu megsimította a lány arcát.
- Tudom. Akkor is tudtam valahogy mélyen csak… Féltem. Hogy mi van, ha tévedek, ha csak a saját érzéseim vetítem át rád, és… Borzasztó volt más mellett látni téged.
- Pedig el kell valahogy viselned! – jelentette ki a lány. – Mert vannak és lesznek fiú barátaim is, és ez… ez így normális.
- Tudom – bólintott Nobu. – Igyekszem nem gondolni többet ilyenre. Soha többé nem kérlek számon!
Nami elgondolkodva figyelte a fiút.
- Az nem baj, ha… megemlíted, csak… ne vádolj, kérlek szépen! Csak beszéljünk meg mindent, akkor eloszlathatjuk egymás kételyeit is. Egyetértesz?
Nobu lassan bólintott.
- Akkor... - elbizonytalanodott, de aztán mégis folytatta. Végülis Nami is erre bíztatta. - Kérdezhetek máris valamit, ami... nyugtalanít?
A lány kicsit megijedt a komoly hangvételtől, de bólintott.
- Ha... terhes lettél volna... - Nami ijedten rezzent meg. - Tényleg... - Nobun látszott, hgy borzalmasan megviseli a téma. Nehezen ejtette ki a szavakat, s bár nagyon igyekezett, de nehezére esett a lányra néznie is. A keze pedig remegett. Őt... tényleg ennyire...? Megviselte ez a dolog? - Tényleg elvetetted volna?
Nami ijedten nézett maga elé. Erre... te jó ég, most... hogy válaszoljon erre a kérdésre. Nem tudja... Tényleg... tényleg nem tudja... Borzalmasan kétségbe volt esve...

Yuuka figyelmesen hallgatta végig az első felvételt, de még mindig tele volt apró hibákkal. Nem mindet lehetett észrevenni, mégis tudta, hogy ott vannak. És ez a dal... ezt tényleg jól akarta visszaadni.
- Alakul... - bólogatott lassan, de látszott, hogy nem teljesen elégedett. - Na még párszor.

- Nagyon szép - suttogta csillogó szemmel Midori. - Hogy lehet ilyen gyönyörű hangod? Mióta tanulod, mondd csak? Ez valami... örökölt dolog?

- Igen, velem is valahol ott kezdődhetett... - bólintott Hayate. - Bár utána voltak olyan pillanatok, mikor azt hittem, a pokolra kívánsz - mosolyodott el halványan. - Ha már a legelején elmondtam volna, akkor gondolom nem így alakulnak a dolgok. Talán akkor esélyt sem kaptam volna arra, hogy megismerjelek, vagy hogy te engem. Azért elismerem, mégsem volt olyan szép titkolózni. De látva a dolgok jelenlegi állását nem hiszem, hogy ezek után megbánnám.

- Gyűlöltem magam - vallotta be visszagondolva Emiko. - Hogy hogy lehettem olyan naív, hogy nem vettem észre, hogy "közénk lopózott az ellenség". És... tudtam, hogy igaz, mégsem akartam elhinni, egyszerűen nem akartam, egyszerűen... nem akartam elhinni, hogy azt kedveltem meg, annak tálaltam ki... nem akartam elhinni, hogy ekkorát tévedtem. Hogy ennyire félreismertelek, de... - elmosolyodott. - Kár volt a hiszti, nem tévedtem...
Finoman simított végig a fiú arcán.
- Azon gondolkodom... Milyen ember lennél, ha nem oda születtél volna, hanem mondjuk... közénk... Ha így is ennyire... jól látod a dolgokat, és erős vagy.

- Tényleg...? - ült ki őszinte meglepődés Hiroshi arcára. - Mármint... nem mintha nem hinnék neked, de olyan... érdekes az a nő. És az igazat megvallva én még egy jó szót sem hallottam tőle, bár az is tény, hogy eddig kétszer futottam vele össze. De ha annyira jóindulatú meg hasonlók, akkor nem értem ezeket a megjegyzéseidet néha - mosolygott némileg bizonytalanul. - Nekem úgy tűnt, hogy eddig csak bántott téged...

- Hát... igazából nem nagyon tanulom... - ismerte be Yuuka. - Bár benne vagyok... vagyis voltam az énekklubban a suliban, ha az annak számít. Az állt legközelebb hozzám, úgyhogy azt vettem fel. Lehet, hogy tényleg örökölt, bár... anyát sosem hallottam még énekelni, nem tudom, milyen hangja lehet... - halkult le a hangja. - Apát meg... őt pláne nem.

- Hát... jó szót még én se hallottam tőle - vallotta be. - Elég furcsán fejezi ki magát. Szóval... azt hiszem ezért... vagyok hajlamos mostanában goromba megjegyzéseket tenni rá. Pedig nem szabadna így viselkednem. Nem tudhatom... miért ilyen.

- Értem - bólogatott Midori. - Hát akkor pláne nem semmi! Na jó, halljuk még egyszer! Nem tudok betelni vele!

- Ez bizony egy érdekes kérdés... Most hogy így megismertem ezt az oldalt is, ha szabad így fogalmaznom, én is egyre többet gondolkozom ezen a kérdésen. De akkor lehet, hogy... szóval valószínűleg nem ücsörögnél most az ölemben. Akkor nem ugyanazt látnád bennem és teljesen másként alakultak volna a dolgok. Talán még a szigetről sem jutottam volna ki. Ki tudja... De most jól érzem magam, és bár még mindig sok 'mi lett volna, ha' jár a fejemben, mégis meg vagyok elégedve a jelenlegi felállással - amint a mondat végére írt, rájött, hogy ezt kicsit másként kellett volna mondania. Kicsit nagyon. Bazz, ez nem kicsit félreérthető...!

- Nem tudom... - vallotta be sápadtan Nami, s kerülte a fiú tekintetét. - Nagyon féltem... Ez mégis inkább az én felelősségem. Duplán is. Mert nem figyeltem a védekezésre és... te nem tudhattad, hogy én... semmilyen módon nem... Gondolom feltételezted rólam, hogy szedek gyógyszer, legalábbis... ahogy reagáltál...
Nobu lángvörös lett.
- Sajnálom én... idióta voltam! Tudnom kellett volna, hogy te... te másmilyen lány vagy, mint Natsuki. Sajnálom...
Nami megrázta a fejét.
- Nem viselkedtem úgy, ahogy ahhoz illett volna. És tudod... én még nem akarok gyereket. Szeretlek, de... nem akarom elveszteni a szabadságom. Egy gyerek mellett nem lehet szórakozni, pihenni, egy gyerek hatalmas felelősség és teher, és... tudom, ha már így alakult vállalni kell, mégse bánthatom, nem ő tehet róla, csakhogy... Ha ez mással esne meg segítenék a többiek, mi viszont... ránk mégis ki figyelt volna? Talán még ő is célpontá vált volna, azért még... szerintem vannak páran, akik azt kívánják, hogy szenvedjünk mi is egy kicsit... - nyögte ki sápadtan. Nem beszélt volna róla... Ha... igaz lett volna a feltételezés... akkor... Shinji... Akkor talán tegnap este... Az ajkába harapott. - Annyira bizonytalan mi lesz velünk. Nem. Én ennek őt nem tettem volna ki. Amúgyse... szerintem nem lett volna esélye megszületni... - préselte ki a száján. Nobu féltve ölelte át a lányt.
- Szerintem már túl vannak a bosszú gondolatán a többiek. Gyűlölnek bennünket, ez tény, de... szerinted egy gyereken állnának bosszút?
- Mi is gyerekek vagyunk - hívta fel a figyelmét Nami. - Ez az egész abszurd! Egyébként is, ha a tied és az enyém... akkor... mitől tudna jobb ember lenni, mint mi? Én... én még mindig félek... hogy mi lett belőlem... Nem voltam ilyen... Tényleg... nem... Miért... mért döntöttem így?
Nobu némán rázta a fejét. Valószínűleg egymásra voltak iylen hatással. Külön-külön nem tették volna. Már megint ez! Már megint ott tartanak, hogy nem szabadna együtt lenniük. De erre mégcsak nem is akar gondolni! Mért nem lehet az egészet csak egyszerűen elfelejteni?! Mikor... jön el az az idő, mikor mindez már nem számít? Mikor lesz már csak távoli, lényegtelen múlt?

- Én meg még annyira sem, tehát nekem pláne nem kéne gonoszkodnom vagy kétes megjegyzéseket tennem rá - sóhajtott Hiroshi. - Ki tudja, talán egy varázsütésre megváltozik és másként kezd viselkedni. Bár nem sok esélyt látok rá, de attól még lehetséges. Hopsz, lassan ott is vagyunk.

Emiko megértően bólintott.
- Hát igen, akkor nem ugyanez az ember lennél, engem pedig... így fogtál meg. Szóval... igen, ennek így kell lennie. Végülis... már beszéltük, hogy... pont a múltunk az, ami valami abszurd módon mégis közös, vagy jobb szó, hogy hasonló. És... jól kiegészítjük egymást. Te ismered azt a világot, amit én nem, és fordítva. Ha harcolni akarunk még a kormány ellen, nagy hasznomra lesz a tudásod.

- Ezt nem hiszem el... - dohogott magában Ichiro. - Tényleg ilyen unalmas hely a személyzeti? Minden olyan csendes ahhoz képest, amilyen lehetne. Aki mászkál, az is főleg munkába megy, vagy onnan jön. Semmi érdekes. Ehh... hát jó, gondolom itt nem tanácsos kommandózni, ugratni sem nagyon lehet senkit sem. Azért még próbálkozom, nem adom fel...!

Ayumu pislogva nézett körbe. Valami nem stimmel.
- Mért vagyunk itt ennyien? - pislogott. - A pult mögött ott sürgölődött a jelenlegi páros, de már mások is várakoztak... váltásra? Dehát ők jönnek! Mi...? Elnézte volna a helyet? Ma máshol lesznek? Dehát... elvileg az egész úton ez a bár az övék. A főnök szereti az egyszerűséget, meg az az elve, hogy az utasok is szeretik megszokni, hogy hol milyen személyzetet találnak, úgy mint vacsoránál is egész úton ugyanazok a pincéreik. Kétkedve nézett Hiroshira, s bátortalanul indult meg a többiek felé, hogy megérdeklődjék, mi ez a tumultus.

- Oké, lógjunk fel a bárba cukkolni Ayumuékat - vetette fel vidáman Miharu. Felvidította Ichiro kalandos próbálkozása. - Jó, vicceltem! Hé! Poén volt... Áh, ezt még gyakorolnom kell... - húzta el az orrát. - De akkor... tényleg merre? Lopakodjunk le a konyhára, és próbáljunk kaját csórni? Hátha valamiből túl sokat csinálnak... Á, de most ettünk... Akkor csak valami nasit!

- Mit akarunk tenni innen kintről? - kérdezte Hayate. - Mert azzal én is egyetértek, hogy valamit meg kell próbálnunk tenni. Így nem leszünk annyira szem előtt, de... a távolság azért megnehezíti a dolgot. Vagy megpróbáljuk felhívni az emberek figyelmét a valóságra? Ez jóval nehezebb, mint egy merényletet megszervezni. Bocs, nem sértésnek szántam...! Csak meggyőzni... meggyőzni tényleg nehezebb, mint megfélemlíteni. De azért szép próbálkozások voltak, nem egy álmatlan órát okoztatok a fejeseknek.

- Mi ez a felkészültség...? - suttogta a lánynak Hiroshi, miközben egyre közelebb kerültek a pulthoz. - Lezártak egy bárt és ide irányítják onnan a vendégeket, vagy mi...? Mivel rajtad is látom a meglepődést, feltételezem, hogy hasonló nem túl gyakran fordul elő.

Emiko büszkén mosolygott. Hát igen, a legszebb dícséret mégis az, ha az ellenfél ismer el, igaz?
- Nos, talán fellengzősnek és lehetetlennek is hangzik így látatlanban, de... a külföldi kormány segítségét szeretném kérni. Persze előbb fel kell térképeznem a tényleges politikai helyzetet, hogy hogy állnak a mi országunkból, milyen előnyük származhat abból, ha segítenek nekünk, bár így első megközelítésből, a nyitás cska jó lehet. Elvégre ha hozzáférhetnek a csúcstechnológiáinkhoz... Feltéve, hogy nem át vagyunk verve, és nincs külföldön már annál is jobb... Félek ez a feltérképezés több, mint egy évig is eltarthat... Ha közben pedig a megélhetésünkért is kell kűzdenünk, ami nagyon valószínű, akkor akár évekigis, ez viszont... az otthoniak életébe kerülhet. Vagy feloszlanak annyi idő alatt. Ezért mindenképp kapcsolatot kell tartanunk velük. Egyenlőre... ennyi... Nincs igazán tervem.

- Ez jó! - vidult fel az előbbi kis bosszúságot kiváltó megjegyzés után Ichiro. - Bár a gépház felé kezdtem gondolkodni, de a konyha mégiscsak csábítóbb. Már valamilyen szinten úgyis ki van fizetve a fogyasztásunk, nem? Akkor hagy dönthessük már el, hogy mikor és milyen formában szerezzük meg a kaját!
Látszott, hogy az ötlet nem kicsit fellelkesítette, és már épp azon agyalt, hogy a késsel felszerelt szakácsokkal teli konyha, vagy a gépház a veszélyesebb, de úgy döntött, az előbbi még mindig jobban megéri a kockázatot.

- Hát nemigen... - vallotta be a lány. Nem volt szükséges kérdezősködnie, a kollégák meglepetten fordultak feléjük.
- Hát ti...? Most mi vagyunk ide beosztva.
Ayumu meglepetten pislogott.
- Tessék...? Dehát...? Nem, én úgy tudom, mi vagyunk itt déltől!
A férfi összehúzta a szemét.
- Talán az előző beosztás szerint, most biztos mi vagyunk. Nem néztétek az átvariálást? Még tegnap este kikerült!
Ayumu elsápadt. Átírták a beosztást?! És ők nem látták?! De akkor... akkor lehet, hogy délelőtt voltak, és... Te jó ég! Ki fogják rúgni!!! Kétségbeesetten nézett Hiroshira. Most mit csináljanak?
- Sa... sajnálom... - nyögte ki. - Akkor... mi, megyünk is...

- Oké, de vigyázz ez veszélyes buli! - figyelmeztette fellelkesülve a lány. - Először is! Úgy kell kinéznünk, mint aki tudja a dolgát. És persze azért is van ott, mert valami dolga van. Aztán! Senkinek se tűnhet fel, hogy elcsúrunk valamit, belekóstolgatunk! Ehhez nagyon nagy leleményesség kell! És ha elkapnak bennünket, ki fog derülni, hogy nem is itt dolgozunk! Extraszívás, extrabalhé! Na nyomás!

Hayate helyeslően bólogatott. Jobbat ő sem nagyon tudott volna ajánlani, de azért kicsit meglepte a lány merész terve, hogy egyenesen az amerikai kormányhoz fordul majd. De még az arrébb van, addig majd szépen lassan rájönnek a dolgokra.
- Talán tényleg örülnek majd pár tizenévesnek, akik koruk ellenére feltörték az ellenfelük egyik rendszerét. Bár kérdés, hogy hisznek-e majd egyáltalán ennek az állításnak. Vagy valahogy máshogy közelítjük meg a kérdést. Igazad van, ez így látatlanban elég nehéz. Muszáj előbb tájékozódnunk a dolgokról, és megpróbálni kiismerni őket, hogy milyen reakciót várjunk majd és mit mondjuk, amivel felkeltjük a figyelmüket és számunkra kedvező irányba terelhetjük a dolgok alakulását. Nem lesz könnyű feladat... Bár gondolom, ezt te is nagyon jól tudtad, mikor úgy döntöttél, velünk jössz.

- Tegnap este...? - méltatlankodott halkan Hiroshi. - Mintha olyan nagyon lett volna erőnk meg időnk még arra is figyelni. Miért pont este kell variálni...? Akkor már itt sem voltak.
Az elsápadó Ayumura nézett, és próbált biztató mosolyt erőltetni az arcára.
- Nyugi, csak nem csinálták meg azt, hogy korábbra raktak a tervezettnél... Reméljük. Azért inkább sürgősen nézzük meg azt az új beosztást, nehogy még több kellemetlen meglepetés érjen. De komolyan, minek a változtatás...?

- Te még mindig többet veszthetsz, mint én - vont vállat látszólag közömbösen Ichiro, de már a kaland gondolata is felvillanyozta. - Ez tetszik, csak le ne bukjunk! Na mondj még ilyen okosságokat, hagy készüljek tovább lélekben. Kell álruha is vagy valami? Meg egyáltalán, csak úgy simán besétálhatunk? Király! Tehát magabiztosság, ugye? Oké, megpróbálom összeszedni magam, hogy ne buktassam le magunkat.

- Nem tudom - rázta a fejét még mindig fehér arccal Ayumu. - Menjünk, nézzük meg... - indult meg lefelé a személyzeti rész felé.

- Hát mivel se szakács, se pincérjelmezem nincs, jobb ha úgy teszel, mintha mosogatófiú lennél - javasolta Miharu. - Ó, és itt is lennénk - mutatott egy kívülről teljesen átlagos kinézetű ajtóra.