10. fejezet - Mert még mindig tudunk mit írni

- Ugyan, nincs mit. Majd még találkozunk - vetett még egy mosolyt a lányra Hiroshi, mielőtt továbblépkedett volna a folyosón. Máris falba verte a fejét, amiért nem ajánlotta fel, hogy megvárja, de belátta, hogy mégiscsak ez a jobbik választás. Távol kell tartanod magad tőle, Hiroshi. És nem csak a saját érdekedben. Bár az is tény, hogyha távolabb áll tőled, akkor már csak udvariasságból is nem fog annyi kérdést feltenni, és akkor nem kell Morinagától tartanod.

- Remélem, nem, ajánlom neki, hogy semmi hasonlón ne törje a fejét - próbálta tovább nyugtatni a lányt Hayate, de sajnos nem igazán sikerült, sőt, még az ő aggodalma is fokozódott. - Ellenkező esetben kénytelenek leszünk mostantól minimum bezárni a szobájába. Nem szívesen élnék ezzel a lehetőséggel, de ha nem hagy rá más utat... Persze csak a saját érdekében.

- Ó, értem! - vidult fel Midori. - Akkor rendben! Gyere, csüccs le - invitált a kanapéhoz. - Mutatok valamit, remélem tetszeni fog! - hívta, és nem is tétovázott tovább, a kezébe nyomta a kottát. Figyelte a lány minden arcrezdülését.

Ayumu az ajkát harapdálta, ahogy kapkodva próbált készülődni, hogy még utolérje Akirát, de... Mégis hogy nézne ki ha utána rohanna? Majd... majd találkoznak az ebédlőben, de... te jó ég mit fognak gondolni az emberek, ah nem egyszere érkeznek, ő mégis egyszercsak mellé ül. Te jó ég! Dehát... Nem teheti ezt nőként! Még azt hiszik, hogy... Pedig nem is! Egyáltalán nem! Ez... egyáltalán... nem... olyan... Nem...
Mi az, hogy ő... nem Akira? Ki ez a Kazuma? ... Mi ez az egész? ...
Ennyit a sietésről... Gyötrődve dőlt az ágyra.

- Nem érdekel! - fakadt ki Emiko, és dühösen toppantott. - Minimum bezárom mellé Benawit is! Ez az egész nem jó így! Yuuka teljesen elhagyja magát nélküle, és ez fordítva is igaz! Te nem láttad, hogy néz ki most Benawi. Szánalmas! - lehalkult. - Elvesztette Ichirut és most... Yuukát is... Én... félek mi játszódik le benne... Nem beszéltünk... túl sokat róla, de... de... - az ajkába harapott. - Mióta csak ismerem ők együtt voltak... Biztos többet gondol rá, mint mutatja...

Yuuka kíváncsian kezdett szemezni a kottával. Eleinte meglepődés tükröződött az arcán, még kérdőn fel is pillantott Midorira, de utána újra belefeledkezett a sorokba. Ez annyira... Ez olyan... Ezek a gondolatok mind... ki írhatta ezt? A kezdeti csodálkozás lassan semmivé lett, ahogy egyre tovább jutott a dalban. Úgy érezte, mintha valami megremegett volna mélyen benne. Maga a szöveg és a dallam is... Az érzelmek... ez valahogy sokkal több volt annál, mint ami most az ő lelkében dúlt Benawi miatt. Hasonló és mégis annyira más...
Észre sem vette, mikor kezdett el halkan-szomorúan dúdolgatni a megadott dallamra. Mikor a végére ért, csendben olvasgatta vissza a sorokat. Miután nagy nehezen elszakította tekintetét a kotta lapjairól, kérlelő szemekkel nézett fel Midorira.
- Ez... honnan van? Ki írta...? Még sosem hallottam...

Midorinak eltartott egy ideig, míg meghalotta a kérdést. Sietve megrázta a fejét.
- Még dúdolni is nagyon szépen dúdolod. Lenne kedved elénekelni? - nézett rá csillogó szemekkel. - Van hozzá zenei kíséretem gépen, de... ha minden igaz, tudod zongora mellett is, mert... - az ajtó felé pillantott, majd vissza Yuukára. Oké... Túl kell esni rajta.
- Nami írta.

- Ichiru... - ismételte meg halkan a nevet Hayate. - Könnyen meglehet, hogy Benawinak bűntudata van miatta... Elmondta neked, hogy halt meg? Nem tudok róla sokat, de... pont Benawit és Yuukát védte, a végső csatánál az erdőben. Nélküle valószínűleg nem élne egyikük sem. Nem csodálkoznék rajta, ha még ez is nyomná a lelkét... az önvád...

Ichiro először azt hitte, megint nem lesz kedve enni, de erre hamar rácáfolt. A regebéd már sokkal inkább rendes ebédre emlékeztetett mind jellegében, mind küllemében. Hát, akkor ebéd.
- Most... merre...? - kérdezte tétován Miharut.

Emiko elsápadt.
- Mi... nem igazán, csak említésszerűen - beleborzongott a szóba. Valóban elég furcsán beszél Ichiruről. Midn a ketten. Úgy említik meg, mintha csak... máshol lenne... De... sokkal másholabb van. Miért nem... beszélnek róla soha? Benawinak talán szüksége lenne rá. És talán... neki is... Főleg most, hogy tudja, hogy Ichiru... szerette őt. Sóhajtva dőlt hátra, s a plafont bámulna. Mit szólna Hayate, ha tudná...? Még ezzel is terhelni őt, nem elég Benawi. Annak se örült túlzottan. De hogy is örülhetne...

- Hmm... Mit szeretnél csinálni? - kérdezte mosolyogva Miharu. - Családi program? Az én drága öcsikémre bízom a döntést, csak egy kikötésem van: legyünk együtt!

- Nami...? - kérdezett vissza némi megrökönyödéssel Yuuka, és értetlenül pillantott újra a kottákra. Annyiszor megfordult már a fejében, hogy mit gondolhat a lány, hogy miért mentek úgy szét Nobuval, mikor annyi mindent... átéltek együtt. Erre most itt volt egyfajta válasz a kezében. De mégis... Naminak ilyen érzelmei vannak? Annak a Naminak, akire egy jó ideig rá sem bírt nézni, de még a közelében sem tudott tartózkodni, nemhogy szólni hozzá? Annak a Naminak, aki megölte Sayurit...? Most pedig írt egy ilyen dalt, tele érzelmekkel... Ez alapján szerette volna azt hinni, hogy tényleg csak a szükség vitte a gyilkolásra, és nem élvezte azt. De vajon tényleg így van...?
- Nami írta...? - az értetlenség még mindig érződött a hangjából, pedig tudta jól, hogy ez a szöveg kevés másik emberhez illene közülük. - De ő...
Hirtelen elhallgatott visszaemlékezve Midori előző szavaira. Azt mondta, tudja zongorakísérettel is, mert Nami írta. Ezek szerint...
- Ide jön...? - sápadt el már magától a kérdéstől is. Várjunk, nem, ő... még nem képes erre! Vagy... csak elhiteti magával, hogy így van?

Midorival ritkán esett meg, hogy nem bít valakinek a szemébe nézni, hogy mégis valahova el bámult Yuuka arca helyett.
- Ne haragudj... Nem jöttél volna ide, ha elmondom... - felelte halkan. - De... nem érted egészen. Ő... nagyon rajong a hangodért... Meg akartam lepni... Borzasztóan érzi magát. Tudom mire gondolsz - mondta sietve -, tudom mit gondol mindenki, hogy meg is érdemli, de... Nami nem volt mindig ilyen - az ajkába harapott. - Nem beszél róla, de tudom, hogy sajnálja. Hogy nagyon... bánja az egészet. Biztos vagyok benne, hogy ez is az okok között van, hogy szétmentek. Túl sok teher van rajta mostanában. Mindannyiunkon, igen tudom. De... neki is halt meg barátja... Tudja miylen érzés. Ráadásul Shinjivel van összezárva, szerinted tud nem gondolni rá...? - az ajkába harapott. - Megértem, ha most elémész... Sajnálom...

Hayate aggódva figyelte Emikot. Félt, hogy talán mégsem kellett volna tovább bolygatnia a témát, de már késő volt. Ezek szerint nem csak Benawinak kéne Ichiruről beszélnie... Az a baj, hogy ebben a kérdésben nem segíthet Emikonak, ezt valahogy... majd kettejüknek kell lerendezniük.
- Mindjárt jövök - kecmergett fel ültéből. - Csak gyorsan kiviszem a reggeli maradékait...

- Köszönöm... - felelte Emiko, amolyan félálomszerű állapotban. Nem volt kedve kikerülni belőle. Valahogy... Nem is szabadult egy könnyen. Lehunyta a szemét...

- Ajaj, pont rám? - vigyorodott el Ichiro. - Hmm, a bőség zavara... Az utasszintekre lehetőség szerint ne másszunk fel, mi? Hmm... hátöö... van most valami érdekes vagy annak tűnő program, nem tudod...?

- Itt lenn? - húzta el a száját Miharu. - Soha... Felmenni viszont tényleg csak éjjel tanácsos - megveregette a fiú vállát. - Ezért bízom rád a döntést - vigyorodott el. - Légy kreatív!

Yuuka ádáz harcot vívott önmagával. Szívesen eleget tett volna Midori utolsó szavainak és egyszerűen csak kisétált volna innen, amíg még megteheti, de... nem menekülhet folyton. Megtehetné, hogy most már mindig kerüli mind Namit, mind Nobut, de mitől lenne az jobb? Hosszútávon semmiképp sem.
Olyan furcsa volt így Midori szájából hallani, mit is érez Nami, és... egyben... valahogy megrendítő. Bele sem gondolt ennyire, hogy mindez mekkora terhet jelenthet a lánynak. Látszik rajta, hogy tényleg próbálkozik jóvátenni a dolgokat, de... hogy tehetné, ha esélyt sem kap rá...? Márpedig arról neki kell döntenie, hogy megadja-e azt a bizonyos esélyt. Talán... itt az ideje szembenézni ezekkel a sötét érzelmekkel. Elég volt csak visszagondolnia az imént megismert dal néhány sorára, hogy véglegesítse döntését.
- Én... maradok... - felelte halkan, de már ettől érezte, hogy kiszárad a szája. Nehezebb volt kimondani, mint gondolta. Remélte, hogy helyesen döntött... és persze, hogy végig tudja csinálni mindezt...

Midori meglepetten nézett a lányra.
- Hű, komolyan? Király! Akkor hozom a laptopot - szaladt el örömmel. Mikor visszaért a szobába, mégis újra komoly lett egy időre.
- Nem volt szép erre kényszerítenelek. Sajnálom... én... túl egyszerű ember vagyok, a saját barátaim érdekét nézem, és nem azt, hogy ez neked fáj. Nem lenne jogom téged felhasználni, hogy helyrerázzam őt. Mégis megteszem, és hiába gondoltam végig többször, én... úgy éreztem ezt meg kell lépnem. Mert király hangod van, és Nami egy életre bánná, ha nem te énekelnéd fel a dalát! - vigyorodott el, és lehuppant a lány mellé. - Na készenállsz meghallgatni a háttérzenét? - nézett rá várakozón.

Hayate hirtelen nem is tudta eldönteni, hogy Emiko elaludt-e vagy sem. Halkan visszaosont a szobába és leült az egyik fotelbe. Milyen lehet most a lánynak? Hirtelen kirángatták abból a világból, amiben eddig élt, és erre egyre csak gyűlnek a felhők a feje fölött, ahelyett, hogy kitisztulna az ég. Hogyan segíthetnék most neked, Emiko? Elég az, hogy itt vagyok melletted...?

- Kreatív...? - gondolkodott fennhangon Ichiro. - Hát jó. Mivel konkrét ötletem még mindig nincs, ezért induljunk el valamerre. Mindegy merre, bármely irány megteszi. Utána belevetjük magunkat az első random hülyeségbe, ami szembejön. Bár nem tudom, mi minden jöhet itt szembe, de ki tudja... Időközben úgyis mondom, ha valami jobb eszembe jut.

Emiko néma sóhajjal feküdt végig a kanapén. Szegény Hayate, Yuuka lelépett, erre most ő se a legjobb társaság. Csak ez hiányzott a napjának... De valahogy most nem volt ereje mosolyogni, kitalálni valakmi közös programot, vagy csakúgy beszélgetni.

Miharu először értetlen-csodálkozó arckifejezéssel díjazta az ötletet, de aztán elmosolyodva bólintott.
- Rendben. Úgy sem nagyon csináltam még hasonlót! - a mondat végére már egész lelkesnek tűnt. Fürge léptekkel követte a fiút. Furcsa, oylan bolondos ez a srác, annyira gyerek még, mégis olyan jól hangoznak az ötletei. Meg amiket mesélt a hülyüléseiről Hiroshival. Valahogy... kíváncsi lett, hogy ez milyen lehet. Persze nem akart ilyen szétszót lenni, csak... látni, hogy ez milyen! Elvégre egyszer majd neki is lesznek gyerekei... Tudnia kell, milyen...

Yuuka egészen eddig csak az ölében tartott kezeit figyelte, és látszott rajta, hogy még mindig viaskodik magában. De a zene ígéretére mégis csak felemelte tekintetét, és bár bizonytalanul lesett Midorira, mégis bólintott.
- Kíváncsi vagyok... - ismerte be, de ezután szinte rögtön az ajtóra pillantott. Vajon... Nami mikor jön...? Fel tud addig még rendesen készülni rá lélekben? Mert így... így még azért félő volt, hogy esetleg kiakadna. Midorit leszámítva most egyedül lesz a lánnyal.

Hayate egy ideig még figyelte Emiko vonásait, majd valami hirtelen ötlettől vezérelve az órájára pillantott. Jé, már ennyi az idő? Nemsokára akár ebédelhetnének is. Vagy ezt is kihagyják. Vajon Morinaga mennyire lehet dühös rájuk? Előbb-utóbb megint találkozniuk kell vele, és gyanította, hogy nem lesz túl boldog.
Leengedte a kezét és hátrahajtotta a fejét. Most megint itt ülnek... csendben...

Haruka összevont szemöldökkel meredt az asztalon talált papírra. Ennyi...? Ezt hagyta üzenetül? Basszus, tényleg kiakaszthatta. Biztos ebédelni ment, vagy valami. Lehet, hogy nem kellett volna úgy leteremtenie? Pedig ez még nem is volt olyan nagy kiakadás részéről, sőt. Tatsuya is tudja, hogy ennél tud sokkal rosszabbat is. Tudhatná már, hogy nem díjazza, ha így megpróbálják korlátozni. Vagy megbékél ezzel, vagy nem.

Midori elmosolyodott, miközben keresgette a filet. Ha zene, akkor minden rendben lesz. Tetszik neki a dal, ez látszik, szóval biztos szívesen eléneklni majd. Hogy Nami írta, az... azt csak elnyomja az a tény, hogy énekelhet...
Felkapta a fejét a kopogásra.
- Ó, itt is lesz! - az asztalra rakta a gépet. - Mindjárt jövök! - mondta, s már futott is. Hasonló élénk örömmel fogadta a másik lányt is, mint korábban Yuukát.
- Huhh, szia Midori... - nyögte Nami, remek, ennek is akkor kell ilyen erősen ölelgetni, mikor friss sebe van? Uff, csak ne kiáltson fel... - Azért... a... hé... Kérlek, kinyomod belőlem a szuszt! - fellélegzett, mikor a lány végre elengedte. - Igazán hálás vagyok!
- Na, Shinji elengedett végre? Mi volt az a sürgős beszélgetés?
- Huhh, semmi - felelte a lány kissé beljebb lépve -, csak, nem akartam most egyedül hagyni... remélem meglesz... Persze rögtön elküldött, mikor meghallotta, hogy hívsz. De most... Mindegy. Itt vagyok.
- Miért, mi van Shinjivel? - húzta fel a szemöldökét Midori. Nami megrázta a fejét.
- Ez elég hosszú történet...
- Van időm - közölte Midori, bár jelen pillanatban igazából, dehát a kíváncsiság...
- Nem baj, nem akarok most beszélni róla - felelte sietve Nami, és elindult, hogy levesse magát a kanapéra. Midorit elég nehéz leállítani, de talán, ha nekiállnak énekelni...
Mozdulatlanná dermedt. Yuuka...? Egy ideig szótlanul meredt a lányra, aztán hirtelen Midori felé fordult. Nagyon dühösnek tűnt.
- Beléd meg mi a fene ütött?! Remélem egy pillanatig se gondoltad ezt komolyan...!
Midori idegesen harapdálta az ajkát.
- ... de.... te... nagyon szereted a hangját... - nyögte ki, és esdeklően nézett rá.

Emiko elgondolkodva pillantott a mozgolódó Hayatére. Unatkozik? ... Mondani akart neki valamit, valami kedveset, szépet, de... Lassan kinyújtotta felé a kezét. Még jó, hogy egész közel ül, így fekve pont elérte az ő kezeit. Elmosolyodott.
- Most nagyon kisasszonyos lehetek. Jól sejtem, hogy nem illik a nappaliban heverészni?

Daisuke munka közben sajnos nem igazán tudott közel kerülni Natsukihoz, nemhogy beszélni vele. Pedig talán még mondhat érdekeseket neki a lány. Egyrészt még mindig nem tett le azon tervéről, hogy megkeresi Namit és esetleg megpróbálja rávenni, hogy fedezze. Csakhogy ezzel a lányt is kitenné Shouri dühének, és Nami nem biztos, hogy most nagyon örülne neki. És különben is, azért a becsülete... mégis milyen fényt vetne rá, ha ilyenre kérné őt? De végül is mi a fontosabb? A becsülete, ami már úgyis lyukacsos, vagy az élete?
Másrészről itt volt ez a Morinaga fazon. Az igazat megvallva nem kicsit volt kíváncsi a férfira. Tudni akarta, ki juttatta őket ide, és ki az, aki ilyen 'jószívűen' segít rajtuk. És persze hogy ki az, aki a mosogatópult mellé juttatta. Ezek szerint minden nap itt vacsorázott, ebédelt vagy akármi tőle nem messze? Na szép...

Yuuka feszengve viszonozta Nami pillantását, és pont akkor érezte úgy, hogy nem bírja tovább, mikor a lány Midori felé fordult. A tekintete... Nami ezek szerint nem tudta, hogy ő is itt lesz...? Most... rá dühös, amiért itt találta és nem beszélhet nyugodtan Midorival, vagy a lányra, amiért vele is elfelejtette közölni, hogy más vendéget is vár...?
Idegesen rezzent össze, ahogy Nami Midorira förmedt. Legszívesebben besüllyedt volna a kanapéba, de az nem nagyon akarta engedni. Megszólalni viszont nem mert, csak rémülten figyelte a másik két lányt. Ebben a pillanatban jobb szerette volna, ha inkább ágyban maradt volna reggel...

Hayate meglepetten fordította arcát a lány felé, ahogy megérezte annak érintését.
- Azt hittem, elaludtál... Amúgy igen, jól sejted. De szerencsére nem vagyok a khmm... nevelőnőd, hogy erre figyelmeztesselek. A testőrök meg ilyen apróságokért úgysem szólnak be - mosolyodott el.

Nami igyekezett lehiggadni, szomorúan pillantott Yuukára.
- Ne haragudj, ha tudtam volna mit forgat a fejében... nem tudom mégis mire gondolt... Sajnálom, remélem nem zaklattalak fel nagyon. Bocsáss meg... - az ajkába harapott, és sietve indult meg kifelé.
- Várj! - lépett utána Midori. - Mégis hova mész?
A lány azonban ügyet sem vetett a másikra. Nem fog magyarázkodni. Ez nonszensz!
- Nami! - kapta el a karját Midori. - Ne csináld már... - kérte szelíden.
- Te ne csináld! - csattant fel Nami. - Mégis mit ártott neked, hogy velem szivatod?! Gondolom, hogy minden vágyálma velem társalogni! - Midori közbe akart szólni, de Nami nem adott neki lehetőséget. - Épp eleget ártottam neki, nem akarom kínozni a jelenlétemmel... Ennél okosabbnak hittelek, Midori... De lehet, hogy csak az együttérzéseddel vannak problémák. Bármelyik is, kiábrándító... - azzal kirántotta a kezét a lány szorításából, és eltűnt az ajtó mögött. Midori tétovázva nyúlt a kilincs felé, aztán visszapillantott a nappali felé. Yuuka... A fenébe... Ez esélytelen... Csalódottan kullogott vissza.
- Hát ez... nem egészen így terveztem...

- Nem? - kérdezett vissza Emiko. Olyan kellemesen meleg a keze. - Csak vigyázol rám? - érdeklődött. - És mint nem testőr? Nem unatkozol? Most tekintsünk el attól, hogy "ez a dolgod".

Yuuka még mindig ijedten pislogott. Egész végig, amíg itt volt Nami... igazából meg sem tudott szólalni a jelenlétében, még csak egy halvány köszönésfélét sem tudott kinyögni magából. Pedig azt hitte... volt, hogy azt hitte, menni fog. De nem. Ahogy megjött Nami, ő igyekezett úgy tenni, mint aki nincs is itt. Ennyit arról, hogy már szembe tud nézni ezzel a problémával. Talán... mégsem volt olyan jó ötlet ez az egész. Most Naminak sem lesz túl jó kedve, és ő is kapott egy nagy adag gondolkodnivalót.
- Tényleg elment...? - kérdezte tétován, pedig már előre tudta a választ. - Lehet, hogy mégsem kellett volna idejönnöm... - kényelmetlen fészkelődésbe kezdett a heverőn, majd kicsit sikerült lenyugtatnia magát.

Midori megsemmisülten rogyott le Yuuka mellé.
- Tényleg... ennyire rossz ötlet volt...? Tényleg most már javíthatatlanul gyűlölöd? Tényleg úgy van, ahogy mondja, csak kínozlak vele, hogy iderángattalak? Nagyon fáj, ha látod őt?

- Mint nem testőr? - kérdezett vissza Hayate, hogy egy kis időt nyerjen. Most mondja azt, hogy nem? Hát, pedig ezek szerint elég nyilvánvaló. - Úgy tűnik, nem figyeltem eléggé. Na tessék, most lelepleződtem, szépen átláttál rajtam... De mielőtt téves következtetésekbe esnél, nem a társaságodat unom. Azt hiszem, azt még egy ideig nem is fogom. Egyszerűen csak... nem igazán tudok mit kezdeni magammal.

Emiko egy pillanatra ijedten engedett a szorításán. Aztán mégis megnyugodott, ahogy Hayate befejezte a mondandóját. Elengedte a fiú kezét, hogy fel tudjon tápászkodni, odasétált, s leült a fotel karfájára, miközben újra visszaszerezte magának a kezet.
- Menjünk valahova? Ha már úgysincs itt Yuuka?

- Őszintén...? Igen, fáj... - bólintott szomorúan Yuuka. - Nem hittem volna, hogy még ennyire felkavar. De... már igazából nem tudom, mit gondoljak... Valahogy el akarom őt ítélni magamban, amiért megtette mindazt a szigeten, amit tett, de... mikor így beszél, a szemébe nézek, vagy... akár ez a dal is... valahogy nem tudom annyira gyűlölni, mint amennyire valami belül azt súgja, hogy gyűlölnöm kéne. Most... most leginkább... nem is tudom... talán szánom, sajnálom... Az a baj, hogy nem csak őt, hanem még mindig magamat is. Így kicsit... nehéz... - felsóhajtott, és lassan ki-be lélegzett párat. - De ha már itt vagyok... akkor... tényleg szeretném felénekelni... Ha még te is úgy gondolod...

- Tényleg lenne kedved hozzá? - vetett kérdő pillantást Emikora, és észre sem vette, hogy egy árnyalatnyival szorosabban tartja a lány kezét. - Ez esetben szívesen veled tartanék.

Midori meglepetten hallgatta a lányt. Yuuka tényleg nagyon rendes lány. Tényleg... meg fog tudni bocsátani neki? Lehet sajnálni azt, aki megölte, akit szerettél? Ő fogja valaha is... sajnálni Daisukét? Ccc... Rajta nincs is mit. Őt semmi sem érdekli... Mindegy nekii mi történik, ki szereti vagy ki nem, el van magának... De Nami...
- Komolyan? - csillogó szemekkel nézett a lányra, majd hirtelen hevesen átölelte. - Te tényleg annyira rendes lány vagy... Nagyon-nagyon szeretném...! Szerintem... még így is örülni fog neki... Beszéltünk róla többször is, hogy te biztos nagyon szépen énekelnéd, csak hát... Neki eszébe se jutott, hogy megkérhetnénk erre... De talán... ha ezzel nem, mivel tehetném boldoggá?

- Igazából nekem csak az fontos, hogy veled lehessek - simította meg a fiú kezét. Már ennyitől is hevesen dobogott a szíve. Vagy inkább attól, amit mondd? Vagy amire... gondol...?

Ayumu sietve kért valami ételt, aztán tétovázva nézett Hiroshi felé. Na, jó lassú volt... Ő meg mindjárt végez. El kéne kezdenie ennie, mert még a végén elkésik. De... odaüljön? Ha nem ül megsértheti, ha meg igen... Sietve körbenézett. Hát... talán... nem nézi meg senki...
- Szabad...? - kérdezte bátortalanul.

Nami még mindig az ajkát harapdálva, szinte bemenekült a szobába. Szerette volna nagy sóhajjal, megnyugodva az ajtónak vetni a hátát, azonban… Nem gondolta, hogy a mai nap érheti még ennél nagyobb sokk is. Mozdulatlanul meredt előre, pont, ahogy a szőke tincsek tulajdonosa. Shinji elégedetten elmosolyodott.
- Nahát, Nami! Máris visszaértél?
- Én… - nyögte a lány – nem tudtam… hogy… átjön… Bo… bocsánat, nem akarok zavarni…
Nobu zavartan pattant fel.
- Ugyan, dehogy! – sietett magyarázkodni ő is. – Ez a te szobád, semmi probléma, úgyis menni készültem…
- Öt perce jöttél – emelte fel a szemöldökét Shinji. Nobu rosszalló pillantást vetett rá.
- És pont ennyit szándékoztam maradni! – jegyezte meg komolyan, ám valahogy mégse túl meggyőzően bólogatva. Nami sietve vágott közbe.
- Ugyan, maradj csak, éppenhogy Midorihoz készültem, szóval…
- Komolyan? – nézett most rá meglepetten Shinji. – Különös. Én azt hittem, épp most voltál nála.
Nami dühösen nyitotta szólásra a száját, de elakadt. Shinji, te…!!! Nobu kétségbeesetten pillantott a fiúra – legalábbis mikor rádöbbent, hogy eddig végig úgy bámulta Namit, mint alkoholista az üres poharát, és rájött, hogy ez nem a legoptimálisabb ötlet, már ami az elég éles jelenet mérséklését jelenti…
- Nem számít! – fakadt ki hirtelen Nami. – Megyek, beszélgessetek csak, elvégre jó haverok vagytok és…
- Nem, nem! – tiltakozott Nobu. – Ez a te szobád – ismételte -, majd elmegyek én!
- Semmi gond – intette le őket Shinji, mire azok meglepetten elhallgattak. A fiú fontoskodva felállt. – Ha mindenképp mennie kell valakinek, majd megyek én! Na jó mulatást – közölte majd futólépésben haladt el Nami mellett, és sietve be is csukta maga mögött az ajtót. A lány most már tényleg harcsaként tátogva forgolódott utána. Mi az isten…?! Roppant humoros, tényleg roppant… Atyaúristen, kettesben maradtak! Úgy meredt Nobura, mint aki először látja őt.
- Ömm… Hát… ömm… - sorolta hasonló határozottsággal és magabiztossággal a fiú. Nami belül mélyen egyetértett a mondandójával, de képtelen volt hasonló színvonalú ékesszólással kifejezni ezt.
- Akkor, én megyek is… - mondta sietve a fiú, és megindult az ajtó felé, ami mit ad isten, hát nem pont egy irányba volt Namival?!
- Mi? Dehogy! – rázta a fejét Nami. – Shinji mindjárt visszajön, mit fog szólni, ha addig elüldöztelek? Ülj csak le, hozok valamit inni. Mit kérsz? – indult meg sietve, de ahogy elhaladt a fiú mellett, akaratlanul is beleborzongott. Egy centi… még annyi se… Mért nem húzta kicsit odébb a kezét? Hozzáérhetett volna…
- Nem, dehogy, ne fáradj! – szabadkozott Nobu. – Majd átjövök máskor, ígérem, legközelebb körültekintőbb leszek, én… - elharapta a mondatot, s sietve indult meg kifelé. Nami kétségbeesetten fordult vissza az ajtó felé. Legközelebb körültekintőbb?! Hogy soha többet ne fussanak össze? Hogy még csak ne is lássa, a hangját se hallja? Hogy ne forduljon elő többé a délelőtti eset se? NE! Ennyire nem gyűlölheti… Nem… Nobu… Mivel tarthatná vissza? A fenébe, hogy érveljen?! Mielőtt azonban bármit is elhatározhatott volna, azon kapta magát, hogy a fiú hátának simul, s kezeit a mellkasán fonja át. Valahogy nem is emlékezett rá, ahogy megtette azt a pár hiányzó lépést, ahogy emelte a karját, vagy… mi történhetett? Nem emlékszik…
Nobu döbbenten tette a lány kezeire a sajátját. Milyen puha bőr… Milyen kellemes, ahogy érzi a teste melegségét a hátán… Lehunyta a szemét. Egy pillanatra minden aggasztó gondolata eltűnt, leginkább azok, hogy mit szabadna és mit nem… De tényleg csak egy pillanatra.
- Nami… - nyögte kérlelőn.
- Maradj! – suttogta a lány, hasonlóan esdeklő hangon, mégis a tartalma egész ellentétes volt, mint amire a fiú akarta kérni. Nobu halkan sóhajtott. Hogyan utasíthatná vissza…? Nem lesz ez így jó… Képtelen megtenni, pedig tényleg az lenne a legjobb mindkettőjüknek. Nem szegheti meg a szavát megint!
- Nem bírom így tovább… - a lány hangja remegett. – Kérlek… beszéljük meg…
Nobu döbbenten szorította meg a lány kezét. Azt szeretné, hogy… ők újra? Próbálják meg megint…? Nem mert hinni annak, amit hall. Most… komolyan…?

- Tényleg ennyire számítana neki...? - lepődött meg nem először Yuuka. - De hát... nem is tudtam, hogy szereti a hangomat... És ha feléneklem... ugye nem fogja azt hinni, hogy elloptam a dalát, vagy valami? - valahogy mégis elbizonytalanodott. Tényleg olyan boldoggá tenné mindez Namit, ahogy Midori mondja? Nem fog... megsértődni vagy hasonlók?

Hayate arcán megkönnyebbült mosoly suhant át. Ez eloszlatta kétségeit. Az előbb már az is megfordult a fejében, hogy Emiko egyedül akar lenni, és csak azért ajánlotta fel, hogy csináljanak valamit közösen, mert ő olyan feltűnően unatkozott. Most viszont már egyáltalán nem így érezte.
- Hova szeretnél elnézni? - kérdezte mosolyogva, de még mindig a lány előző válasza visszhangzott a fejében. Tőle akár maradhattak volna itt is, mert ő is hasonlóképp fogalmazta meg magának ezt az érzést. - Bár igazából a helyszín tényleg csak mellékes. A lényeg tényleg az, hogy melletted lehessek.

- Ellopni? - nézett meglepetten Midori. - Dehogy! Tudod, mindig irígyek voltunk rád, hogy ilyen csodaszép hangod van. Főleg ő áradozott rólad sokat. Nem is tudom, mért nem mondta neked soha. Nem tudom, nem tűnt fontosnak addig, utána meg már... már nem tudta volna... De hidd el, nem túlzás azt mondanom, hogy rajongott érted. És... nem tudta... tudom, ez nem sokat segít, de... - nyelt egyet. - Nem tudta, hogy Sayurival barátok voltatok.
Sietve terelte el a témát. Nem, ezt nem kellett volna kimondania. Min segít ez?
- És hát nekünk Namival, tudod... rémes hangunk van! De imádjuk a zenét! Jézusom, hány szünetet töltöttünk a tetőn zenehallgatással! Imádtunk oda kimászni. Egyrészt mert tilos volt, másrészt ott mindig van szél... tudod... olyna szabad volt... Hiányozni fog, azt hiszem... Még ha amerikában is vannak magas épületek... Mondjuk ő meg csodálatosan zongorázik. Tényleg hihetetlen! Szerintem szeretnéd. Ahogy egy két számot játszik... nem vagyok egy sírós lány, de... úgy könnyezni akar a szemem, tudod... Nagyon megható. Főleg most, hogy... hogy olyan személyes jelentése volt annak, amit játszott. Ismered a "Say Goodbye"-t a dot hack-ből? Meg sem tudtam szólalni... De azért... Remélem, nem gondolja komolyan. Remélem, azért nem adta fel teljesen...

- I... igen, ezzel én is így vagyok - nem véletlenül remegett meg Emiko hangja. Sokadszor is felmerült benne az a 'hülye' gondolat és... Mért nem tud szabadulni tőle? Ezt nem neki kéne kezdeményeznie. Vagyis... nem bánja, ha erre gondol, csak ne lenne ilyen gyakran, ne pont, mikor ilyen közel van hozzá, mert... nem tudja majd mindig visszafogni magát. Pont most se...
Közelebb hajolt egy kicsit a fiúhoz, s gyönyörködve figyelte a szemét.
... igazán...
Annyira szeretné...
... tudja...
Remegve szorította meg a fiú kezét. Most már az egész teste olyan furcsán lüktetett.

Hiroshinak beletelt pár másodpercbe, mire tudatosult benne, ki is szólt hozzá.
- Ó, igen, persze. Szia...!
Már azt hitte, hogy Ayumu nem jön utána, erre mikor legkevésbé számított rá, hirtelen felbukkant. Na jó... akkor most kicsit lassabban eszik, de persze csak annyira, hogy ne legyen túl feltűnő.

Ayumu bizonytalanul ült le.
- Ne haragudj, nem szeretnélek zavarni. Csak... kezdem megszokni, hogy itt vagy, és valahogy... olyan nehéz lenne már egyedül ennem. Kérlek, szólj rám, ha terhellek. Azt hiszem, nem szabadna ennyire a ... nyomodban loholnom... - zavartan lehajtotta a fejét. - Mindenesetre... hálás vagyok Morinaga-sannak, nagyon, hogy... itt vagy... De ne hagyd kérlek, hogy... tlzásba vigyem, nem szeretném, ha... megunnád a társaságom, vagy terhelőnek vélnéd...

- Igen, ismerem... - felelte halkan Yuuka, de közben igyekezett megemészteni a hallottakat. Miért... ha Nami tudta volna, hogy mi fűzte Sayurihoz, akkor békén hagyták volna...? Csak azért... mert a 'rajongója'...? Ez nem túl reális. Ha tudta volna... valószínűleg akkor is így cselekedett volna... - Tehát tényleg rá céloztál a zongorakíséretnél... Biztos... szépen játszik. De egy ideig nem hiszem, hogy lesz lehetőségem hallgatni. Még... nem igazán állunk úgy, hogy zongorázzon nekem. Talán majd egyszer valamikor... de még biztos nem. Szerintem még egyikünknek sem menne.