10. fejezet - Mert még mindig tudunk mit írni

- Igen...? - szólt bele halkan a kagylóba Yuuka. Mit akar Midori pont tőle? Át akar esetleg adni egy üzenetet valakitől, talán Natsukitól? Tényleg, őt is milyen rég látta...

Miharu szomorúan nézett a fiúra.
- De tényleg egy kivételesen rendes srác vagy... - mondta neki halkan. Legszívesebben megint átölelte volna. - Irigylem azt a lányt... Mármint! Tudod, hogy értem... Hogy valaki ennyire szerette őt... Ez nagyon szép dolog. Nekem még sose volt szerencsém ilyen gondolkodású fiúhoz. Se férfihez.

- Szia Yuuka! De jó újra hallani a hangod! Amúgy pont a hangodra lenne szükségem - fogott bele a csevegésbe. - Nincs kedved átugrani hozzám egy kicsit? Van egy csudaszép zongora a szobámban, és szereztem csudajó kottákat, és neked olyan csudagyönyörá hangod van, szóval arra gondoltam, hogy... esetleg... persze... megértem, ha nincs kedved.... na de ha talán mégis... szóval átjöhetnél kicsit énekelni... Ha nem bírod a kritikán aluli hangom, persze azon sem csodálkozom, de nekem az is elég jó, ha csak hallgathatlak... Tudod nagyon szeretek zenét hallgatni... És olyan jó lenne végre élő dalt hallani... - hadarta el izgatottan az egészet.

Ichiro meglepetten nézett Miharura. Ezek szerint... nem az éretlenség jele a ragaszkodása...? Sokkal inkább... becsülendő? De ha Miharu eddig nem látott ilyen srácot, akkor kikkel találkozott? Mindegyik olyan volt, amilyenre korábban célzott, hogy csak szórakozni akar?
- Eddig... nem volt olyan, aki igazán fontos lett volna számodra...? - nézett fel a nőre, majd lesütötte szemeit. - Ne haragudj, nem kell rá válaszolnod, ez már tényleg túl személyes kérdés volt.

- Ó, úgy tűnik tényleg nagyon e voltam havazva. Ugye én még csak most kezdek voltaképpen és... gyors nekem ez a tempó... - sietve hátrapillantott mennyit lóghat még. Aztán elfintorodott. - Na igen, Morinagáék asztalánál, többek közt. Szerinted? Nagyon szórakoztató lesz... Már ha túlélem valahogy... Na jó, szaladok, mert lecsapják a fejem! Még beszélünk!
Azzal Natsu tényleg elsietett egy adag tányérral.

Miharu hanyagul rántotta meg a vállát.
- A legtöbb embernek nincs ilyen - közölte egyszerűen. - Meg amúgy is útban lenne a karrieremhez. Hogyan utazgassak, ha valaki hazavár, hm? Nincs ilyesmire szükségem... Hogy aggódjon miattam valaki, vagy nyafogjon, hogy mikor jövök már, hehh... - halkan ciccegett. - Jobban szeretem a gyors, időszakos kapcsolatokat. Praktikusak és szórakoztatóak. Ráérek még komolyabban gondolkodni, ha már híres lettem.

- Mármint most...? - lepődött meg Yuuka. Annyira csábító volt a lehetőség... Imádta a zongora hangját, és olyan régóta szeretett volna egy kiadósat énekelni. De mihez kéne Midorinak a hangja...? Tényleg... ezek szerint a lány tud zongorázni? Talán a saját kis szösszenetét is elvihetné akkor, hátha ki tudnak hozni belőle valamit.
- Az igazat megvallva most... épp a reggelire várunk. De ha megettem, és kicsit összeszedtem magam, akkor... akkor szívesen...
- Mit szívesen...? - suttogott közbe Hayate, de Yuuka igyekezett úgy tenni, mint aki nem hallotta. Semmi kedve nem volt társasjátékozni. És igaz, hogy az orvos ágynyugalmat írt neki elő, de úgysem szándékozik ugrálni meg hasonlók. Bár az éneklés is ki tudja meríteni az embert, ő meg amúgy sem áll túl biztos lábakon. Muszáj... muszáj egy kicsit kilépnie a világ gondjai közül és az a szobájába zárkózva vagy Emikoék társaságában egyszerűen nem tudja megtenni. Muszáj kicsit elvonatkoztatnia. Az éneklés pedig kiváló menekülési lehetőséget nyújtott számára. Már csak valahogy rá kell venni a többieket, hogy elengedjék.

Daisuke meglepetten fordult a lány után. Azt mondta, amit gondol, hogy mondott? Nocsak... Morinaga, itt? Úgyis kíváncsi volt a titokzatos jótevőjükre. Várjunk csak... Morinaga... Hogyha be akarja biztosítani magát, jobbat nem is kívánhatna. Csak rá kell venni, hogy ő is belemenjen. Majd valahogy majdcsak megoldja. De először mondjuk jó lenne arra rájönnie, hogy egyáltalán hogy tudna beszélni vele. Valahogy meg kell környékeznie. Esetleg Natsukin keresztül? Elvégre ő ismeri legjobban a pasast, akkor elvileg ismernie kéne a hozzá vezető utat is. Nem is kívánhatott volna jobb lehetőséget Shouri ellen.
Daisuke úgy érezte magát, mint akinek hirtelen nagyon jó kedve lett. Igazából már az a rakat mosatlan sem tudta érdekelni.

Nami sietve törölte le a könnyeit, s feltápászkodott a földről. Oké, muszáj csinálnia valamit... Ha folyton Nobun gondolkodik, hogy mire gondolhatott ő a túlvégen, hogy idejön-e majd, hogy egyáltalán akarja-e látni, vagy... mit szeretne tulajdonképpen, akár önmaga is... Nem. Elég. Szeme megakadt az asztalon pihenő tárgyakon. A hamut már eltakarította, de a fiola és a bicska mé mindig ott hevert. Oké, hova tűntesse el ezt az üvegcsét? A bicskát sietve a fiókba tette a fegyver mellé, de ez... Ezt el kéne tüntetni... De hova? Jobb híján a táskája mélyébe rejtette. Aztán leült a kanapéra, s elgondolkodva figyelte Shinji félig nyitott ajtaját. Még mindig az ágyában fekszik? Hogyan rángathatná ki...? Hmm... Megvan!
- Shinji! - rontott be a szobába. - Unatkozom!
A fiú szemöldökráncolva pillantott fel rá. Épp valami könyvet olvasott az ágyán ücsörögve. Időközben átöltözött? Jó sokat ücsöröghetett kinn magábafordulva.
- Tudsz francia kártyázni? Kártyázni, te idióta! - ismételte elvörösödve. Shinjinek egy ferde pillantása is elég volt, hogy tudja mire asszociált azonnal a fiú.
- Játszani akarsz? Tudok élvezetesebbet is.
- Azt hittem ezt már megbeszéltük...
- Oké-oké! - emelte maga elé védekezőn a kezét. - Jól van, benne vagyok! - adta meg magát a lány meglepetésére.
- Póker?
- Király! Abban verhetetlen vagyok!
- Ó? Fogadunk? Mennyiben?
Nami a fejét csóválta.
- Nem játszom pénzben.
- Vetkőzős?
- Shinji!
- Ivós?
- Hé! Oké... Akkor aranyszabályok, amiket mi Soha Többé Nem csinálunk együtt! Egy! Nem lesz köztünk semmiféle szexuális, vagy arra emlékeztető jellegű kapcsolat! Kettő! Nem iszunk! Három! Nem dohányzunk! Négy! Nem drogozunk! Öt! Nem fogadunk pénzben!
Shinji ijedt arcot öltött magára.
- Ööö... igenis... - felelte a lehető legmegszeppentebb hangszínen, amit csak eltudott játszani.
- Helyes! - huppant le mellé a lány az ágyra.

Ichiro továbbra is csak a padlót vizsgálta. Annyira idegen volt számára ez a gondolkodásmód. Legalábbis most még. Azután később, pár év múlva talán ő is elmegy majd hasonló irányba. Könnyen meglehet. Ha nagyon nem tud majd menekülni az emlékek elől, sejtette, hogy akár hasonló megoldáshoz is fordulhat majd. Kérdés, hogy tényleg segítene-e ez a fajta életvitel.
- És jelenleg hol jársz a karrierépítésben? Nekem már ez a hajó is legfeljebb az álmaim között szerepelhetett volna korábban. Ez is egész jó kiugrási lehetőség, nem? Mert... végül is így eljutsz egy csomó helyre, ahova más nem, és talán... talán egyszer az egyik ilyen hely maradásra késztet majd.

- Ó, hát persze, rendben, tökéletes! - bólogatott nagyban Midori, majd mikor rájött, hogy ezt Yuuka nem láthatja, sietve abbahagyta. - Akkor olyan fél óra múlva? - adott kegyesen egy kis időt táplálkozásra, majd a szobaszámát is közölte. - Már alig várom! Lehet, hogy autogramot is kérek tőled, hamár... Na jó, abbahagytam! Csak annyira örülök! Jajj, annyira jó, hogy benne vagy! Köszönöm! Király! Imádlak! - lelkendezett sokféleképp.

- A maradásra késztetés már megvan - legyintett Miharu. - Csak a lehetőség nem. Nagy álmom, hogy kiköltözzek Amerikába, de... nem adják meg az engedélyt. Nem vagyok elég befolyásos ehhez. Morinaga megtehetné, ha akarná, hát... Ezért keresem a társaságát, és ezért teljesítem bármilyen, tényleg bármilyen kérését... Mert talán idővel... Elintézi nekem, de... Még nagyon az út elején járok. Nála is, és a tánctudásomban is. Ez... ami itt van... Gazdag emberek, gazdag helyen, de... még mindig csak egy kis senki vagyok... De nem lesz ez örökké így! Nem adom fel!

- Tényleg nincs mit... - felelte megszeppenten Yuuka, akit eléggé megdöbbentett az ilyen fokú lelkesedés. - Rendben, felírtam. Akkor... addig is szia...
Szándékosan lassan tette vissza a helyére a kagylót, és közben végig magán érezte a többiek figyelő tekintetét.
- Oda akarsz menni...? - kérdezte szinte rögtön Hayate, mire Yuuka kényszeredetten bólintott.
- De hát az orvos szerint...! - kezdett bele a fiú, de Yuuka közbeszólt.
- Én is tudom, mit mondott. De csak átmegyek Midorihoz, ennyi. Nem lesz semmi bajom, szerintem már lázas sem nagyon vagyok.
- A hőemelkedést is komolyan kell venni - ráncolta a homlokát Hayate, és látszott, hogy nem díjazza a dolgot.
- És én komolyan is veszem - felelte Yuuka. - Szedem a gyógyszereket, eszem a vitaminokat. De ha tényleg egész nap csak fekszem, akkor hogy akarok rendesen felépülni és megerősödni? Te sem tudtál nyugton maradni a múltkor.
Hayate válaszra nyitotta a száját, de végül mégis meghátrált. Nem kicsit meglepte Yuuka ragaszkodása és az, hogy így ellentmondott neki. Kérdőn nézett Emikora, hogy neki mi a véleménye minderről.

Emiko aggodalmasan ráncolta a homlokát. Nem az anyja, hogy bármit is megtiltson neki, ráadásul a Benawis ügy miatt. Nem akar neki ellentmondani. Nem kell, hogy még jobban utálja... Így viszont Hayatétől kap még a fejére.
- Csak vigyázz magadra, jó? - kötötte a lány lelkére. - Ha fáradt vagy, inkább gyere vissza. Ne szaladgáljatok sehova, ne hagyd, hogy ugráltasson! Midori nagyon lelkes lány, de... neked most nem lenne jó, ha pörögnétek. Szóval, ha lehet ne rohangáljatok sehova, oké? Csak semmi megterhelő dolog!
Na persze, nem anyáskodik, mi? Akkor mi volt amit most levágott? Ehh... Túl sok évet volt bandában egyetlen női tag... Valahogy... ezt... nem így akarta előadni... Nem egészen így...

Ichiro meglepetten figyelte Miharut. Tehát az az álma, hogy Amerikában maradhasson? Tessék, erre kapott a nyakába egy ilyen 'öcsit', akinek már el is van intézve az ottani tartózkodás. Nem eshet neki túl jól... Nem mintha ő meg olyan nagy örömmel menne, de azért mégis. És... az a 'bármilyen kérését' illető kijelentés. Basszus... és még ki is hangsúlyozta... Tényleg ennyi mindenre képes az álmáért? Mennyire harcol érte... Ő képes lenne hasonlóra? Most is lényegében csak sodródik az árral. A szigeten is csak elindultak valamerre Hiroshival 'lesz, ami lesz' alapon, és a kijutásnál is csak azért ragadott fegyvert, mert nem volt más választásuk.
- Elszánt vagy... És... drukkolok neked - sejlett fel egy mosoly az arcán. - Nekem mindenesetre tényleg tetszett a múltkori előadásod, és ha már pont engem megfogott, akkor másokkal is így kell legyen.

- Köszönöm. Van egy olyan érzésem, hogy csak a szobájában leszünk, de majd... azért vigyázok. Tudom, hogy most nem nagyon kéne megerőltetnem magam...
Yuuka hálásan elmosolyodott, amiért Emiko nem próbálta túlzottan visszatartani. Amúgy sem érzett magában elég erőt a vitatkozáshoz. Tényleg aggódik érte... Pedig... Te jó ég, vajon mennyit tud Benawiról...? Beszélt vele egyáltalán?
Mosolya rohamos tempóban halványodott az utóbbi gondolatok hatására. Valamikor csak meg kell kérdeznie, és most ráadásul még mindjárt el is megy. Muszáj lesz. Tudnia kell...
- Mondd csak... - nézett félve a lányra, majd lesütötte szemeit. - Tudtál beszélni... vele...?

Miharu gyúnyosan kaccant egyet. Drukkol? Hát... az sokat segít a helyzetén. De igazából... azonnal meg is bánta azt a kis hangot. Hisz mi többet tehetne, mint drukkol, csak a jó szándékát akarta kifejezni, erre ő csípőből így reagál. Sietve a fiúra mosolygott, de már nehéz lett volna semmissé tenni az első megnyilvánulást.
- Köszönöm. Jól esik - felelte. Nem akart magyarázkodásba fogni, mert azzzal talán csak rontja a helyzetét. Tényleg... megpróbálhatna megváltozni... Csak egy kicsit. Nem kéne megbántania, akik... Hé... Dehát... Ichiron kívül vannak egyáltalán olyan emberek? Na ne...! Pár napja ismerik egymást, az azért elég túlzás, hogy számítana a fiúnak. Csak egyedül van, gyerek, kétségbeesett, fél, bizonytalan... Ennyi. Bárkihez ragaszkodna jelen állapotában. Nem kell ezt azért túldrmatizálni.

- Öhm... nincs mit... - nézett másfelé Ichiro. Igyekezett nem észrevenni a megköszönést megelőző megnyilvánulást, de valahogy... mégis rosszul esett. Jó igaz, tényleg hülyén hangzik. Mert tény, hogy nem sokat ér. Ettől még Miharu nem jut előbbre. Ő meg nincs annyira jóban Mironagával, hogy szólhasson egy pár jó szót az érdekében. Hogy is lenne, hiszen még csak nem is látta. Így kicsit nehéz...
Oké, próbálj elvonatkoztatni, ne szenvedj már itt...! Regebéd, regebéd...

Emiko hiába készült annyira erre a kérdésre, nehéz volt megszólalnia. Örült, hogy a lány nem néz rá, mert elég fanyar képet vághatott, s nem akarta már kezdetben elbizonytalanítani.
- Beszéltem - bólintott, s igyekezett legalább semleges arcot felvenni. Mert ha mosolyog... igazából az is gáz. Hisz miért lenne boldog? Ehh, még az sem mindegy milyen képet vág! Te jó ég...! Ez nagyon nehéz... - Yuuka, nagyon ki van borulva... - csóválta a fejét. - Legalább annyira, mint te. Nagy szüksége lenne rád! Csak... nem képes... - sietve kereste a megfelelő szót - szóval... - húzta az időt - idejönni hozzád, tudod... Nem érzi magát méltónak, mert... - megint megrázta a fejét. - A fenébe, ezt tényleg neki kéne elmondania, ő viszont azt mondta képtelen idejönni, mert itthagynia sem szabadott volna. Merthogy ígért valamit, amit megszegett... - motyogta bizonytalanul, és az emlékeiben kutorászott, hogy mit is, hogy is fogalmazott, de nem tudott rá visszaemlékezni. - A lényeg, hogy szeret téged! - jelentette ki határozottan. - Azt mindenképp tudnod kell, hogy nem azért szakított veled, mert nem talál téged elég szépnek, vagy kedvesnek, vagy jónak, vagy... erősnek... Ugye elhiszed? Rajong érted. Talán túlzottan is... - zavartan harapott az ajkába. - Mármint nem úgy értem! Hanem úgy, hogy... ha nem tartaná magát annyival kevesebbnek hozzád képest, az mégiscsak jobb lenne, mert akkor ide merne jönni, nem? De most úgyérzi, hogy neki erre nincs joga. És közben tudja, hogy te is pocsékul érzed magad, és örlődik miatta, és csak még jobban vádolja önmagát, hogy ilyen helyzetbe sodort...
Hirtelen elhallgatott, és csak figyelte Yuuka arcát. Jobb, ha kicsit vár, hogy miylen irányba kéne terelnie a beszélgetést, hátha valamit nagyon elrontott.

Miharu bánatosan nézett a fiúra. Már megint ki van akadva. Az előbb már majdnem elterelték a témát, talán egy darabig nem is gondokodott a történteken, de most megint lehangolt. A fenébe miért kell mindig elcsesznie?! Ez most igazán fontos! Általában nem kell óvni az emberek kicsi, ártatlan és törékeny lelkét, de Ichiro... épp elég dolgon ment át, nem kell még emlékeznie is... Ő meérdemelné, hogy vigyázzanak rá egy kicsit... Mért nem képes...? Ő tényleg... ilyen rossz ember...? Francba! Miért gondolkodik ilyeneken? Eddig is tudta, hogy nem szent, mért kéne, hogy ez zavarja?! A szentek unalmasak, undorítóak, idegesítőek, és még egyszer borzasztóan unalmasak! Soha semmit sem érnek el, csak szépen megöregednek vagy nyolcvan unokával, és egész nyugdíjaskorukban mosolyognak, fujj... Ő nem akar ilyen lenni! Akkor meg minek pazarolja kedvességre az idejét? Az ő világában ennek semmi szerepe. Ki kér tőle kedvességet? Nem ez kell nekik. Tökéletes produkció, tökéletes szépség, tökéletes szórakoztatás... A kedvesség egy elidealizált tényező, semmi szükség rá, ha pénzed van, mindent megvehetsz. Ez egyszerűen nem kell, mert mindenki ugrik a kedvedért, ha csak csettintesz. Nem kell, hogy szeressenek, anélkül is megadják neked amit akarsz. Erre Morinaga a legjobb példa, nem? Mégis ki az akinek nincs tőle hányingere? Mégis egész jól megvan... Ehh... egész jól. Mindene megvan...

Hayate csendben meghúzta magát és úgy döntött, ez esetben tényleg jobb, ha megmarad a néma szemtanú szerepénél. Még csak nem is mert nyíltan a lányokra nézni, nehogy mégis kellemetlenül érezzék magukat, amiért előtte kell ezt megbeszélniük. Azért... mégiscsak személyes...
Yuuka eközben még mindig nem nézett fel, de arcán rövid idő leforgása alatt igazi kis érzelemvihar dúlt. Nem érzi méltónak magát...? Pont ő...? És tényleg megemlítette az ígéretét? Tehát mégsem felejtette el, de... de ha neki is fáj, ha tudja, hogy egyikőjüknek sem jó... Mi zajlik most benned, Benawi...? És ha tényleg engem szeretsz, akkor... Emiko felé mit érzel?
Miért? Miért ilyen bonyolult minden...?
- Tényleg így gondolja...? - emelte fel végül a tekintetét, és sietve nyelt egyet, ahogy növekvő gombóc nyomását érezte a torkában. Szemeiben ott csillogott a remény, de nem messze tőle ott ücsörgött a bizonytalanság is. - De mi ez az ostobaság... Hogy pont saját magát helyezi alám... - megrázta a fejét. Látni akarta a fiút. Találkozni vele és végre tisztázni a helyzetet. De... egyszerre ódzkodott is a találkozástól. Talán... Emiko nem mond el mindent, csak azért, hogy megkímélje őt. Talán. De lehet, hogy mégis ez a teljes igazság. Akkor viszont, hogy ébressze rá Benawit, hogy téved, hogy ő sem kevesebb nála...?
Tudta, hogy önként nem lesz ereje felkeresni őt. És tudta, hogy ezzel a fiú is így van. De akkor így... mi lesz? Egyszer majd véletlenül összefutnak, és akkor végre beszélnek? Vagy végig kerülik egymást...?
- Olyan hülyék vagyunk... mindketten... - motyogta halkan.

Tatsuya lehangoltsága csak nem akart szűnni.
- Ó, hogy cseszné meg... - dünnyögte fennhangon, és kilépett a szobájából. Vetett egy pillantást Haruka szobája felé, majd lemondóan legyintett egyet. - Azt csinálsz, amit akarsz...
Már indult volna a folyosóra vezető ajtó felé, ám mégis visszafordult. Na jó... azért... egy cetlit még hagyhat.
Valahonnan elővarázsolt egy tollat és papírt, majd három szót firkantott az utóbbira. "Elmentem. Majd jövök." Legalább szólt, hogy ne keresse, ha mégis arra vetemedne. Ő viszont nem fog egész nap itt kuksolni.

Emiko elmosolyodott.
- Hát igen eléggé... Pokolian idióták vagytok - szögezte le. - Szerintem fogd szorosabbra azt a pórázt! Mondd meg neki, hogy egyszerűen nem engeded el és kész! Valakinek rendbe kell raknia ezt a vadbarmot. Pasik, az ember egy percig nem... - Hayatére pillantott. - Fogd be a füled! Szóval... egy percig nem figyel rájuk, és elkezdenek mindenféle idiótaságon agyalni, meg angstolni. Az csak egy duma, hogy a lányok hisztisek! Fiúkkal együtt nőttem fel, és tapasztalatból mondom: milliószor rosszabbak! Ne vágj pofákat! - közölte Hayatével. - Tényleg így van... Mégha te soha nem is ismeritek be! - visszafordult Yuukához. - Kell egy nő, hogy rendben tartsa őket. Akkor okésak...

- Ha te mondod... - vont vállat tétován Yuuka, és a felhangzó ajtócsengő hangjára felkapta fejét.
- A reggeli - állt talpra Hayate. - Kinyitom.
Vetett még egy sokatmondó pillantást Emikora, mielőtt eltűnt volna a szobából.
- Hogy csináljam...? - kérdezte alig hallhatóan Yuuka, mikor a fiú már eltűnt a színről. - Hogyan szerezhetem vissza...? Én... szóval... nekem kéne lépnem, vagy várjak rá...?

Natsuki sóhajtva dőlt a falnak. Huhh, mindjárt jönnek az első vendégek, durva lesz...
- Azt hiszed van időd lazsálni? - szólt neki oda az egyik pincérsrác csipősen. - Te vagy az a kis lógós "beteg", mi? Tudod, ez errefelé nem divat. Mi itt mind dolgozni szoktunk. A kipakolás volt A Pihenés, most addig fogsz rohangálni, míg kiköpöd a tüdőd. Úgyhogy szedd össze magad, hacsak nem úszni akarsz hazafelé! Csak jótanács - rántotta meg aztán a vállát. - Tudod a főnökök, nem bírják az ilyet...
A lánynak nehezére esett nem pofákat vágni. Csak mikor már a pasas megfordult nézett rá oylan tekintettel, mint aki fel akarja nyársalni. Na és vajon ki lesz az, aki elmeséli a főnöknek, hogy "lazsáltam". Van egy-két tippem. Buzgómócsing faszfej...

Szegény Emiko észrevette a sokatmondó pillantást, éppencsak azt nem vágta most egyből, hogy miről mond, milyen sokat. Na mindegy... Yuukára irányította hát a figyelmét. "Hogyan szerezhetném vissza...?" Na! Szép! Nagyon odavan a kicsike, ez édes! Szerintem elég lenne ezt hangfelvételben elküldeni Benawinak... Kidőlne...
- Úgy gondolom, neked kéne - bólintott komolyan. - Abban nem vagyok biztos, hogy ez hogy fog lejönni Benawinak, de... ha nem teszed, nem fog történni semmi. Mert az a srác egy gáyva nyuszi, ó, hogy rúgná valaki jól seggbe! Nagyon kéne mellé Ichiru, eddig nem is tűnt fel, milyen szerencsétlen önmagában - csóválta a fejét.
Örömmel nézett a visszaérkező Hayate felé, s szinte kikapta a kezéből a saját picike csomagját.
- Nasi! - jegyezte meg örömmel, s lecsüccsent zsákmányával a kanaéra. Aha, és ő az aki épp nem éhes, mert már evett, ugye...? Na mindegy... Megszokta, hogy ő főz, és mindenbe nyalakodhat, itt meg... Ehh... Vacak világ van egy luxushajón...

Tehát... akkor neki kéne lépnie...
Yuuka épp csak felpillantott, mikor Hayate felé nyújtotta a reggelijét, és igazából most a kaja érdekelte legkevésbé. Egyre csak az járt a fejében, hogy hogyan... hogyan tegye meg mégis ezt a lépést? És Benawi? Nem érzi majd... tolakodónak, vagy nem hiszi majd azt, hogy nagyon rámászik? Hisz ő csak... tényleg szeretné... És talán ez egy kis önbizalmat is adna végre. Hát jó... valahogy majdcsak...
- Akkor... jó étvágyat - nézett a lányokra Hayate, majd ő is nekilátott a reggelinek.

- Nektek is - helyeselt Emiko, s kissé megkönynebüblve dőlt hátra. Ez enm is ment rosszul, Yuuka elég határozottnak tűnik. Nagyon szereti őt... Benawi te idióta! És de jó, hogy Yuuka nem kérdezett... róla és a fiúról...

- Háhá! Mondtam, hogy nyerek! - vigyorgott elégedetten Nami. Shinji fáradtan nézett fel rá.
- Gyorsan elfelejted, hogy azelőtt háromszor vesztettél...
- Nem vesztettem, hanem egy hajszállal rosszabbul játszottam ki a lapjaim, mint...
Telefoncsengés. Nami ijedten pattant fel. Megint... ő? Sietve indult ki. Hallani akarja a hangját! Aztán... Ijedten nézett hátra Shinjire. Enyhén csapot-papot ott hagyva rohant el csak mert... De ugye ez egy cseppet sem feltűnő...? A fiú unottan nézett rá.
- Na mi van, nem veszed fel? Nem képzeled, hogy én felkelek innen...
Nami elmosolyodott, hogy még pont Shinji menti ki a helyzetből, és kisietett a szobából.
- Szia~! - Úristen, -1 fül... Ez csak Midori lehet... Kora délben, éhgyomorra... Na, de majdnem...
- Neked is hasonlókat... - nyögte. - Szerinted iylen luxushajón fül-orr-gégészet van?
- Minek az neked? - kérdezte csodálkozva Midori.
- Áh, végülis már lassan mindegy...
Midori értetlenül hallgatott, aztán úgy döntött a lánynak igaza van.
- Áh, mindegy, átjössz énekelni?
Nami felvidulva vágta volna rá a választ, de...
- Ó... hát... most... nem egészen alkalmas, mert... - auccs, jajj, hát ö... Shinji szobája felé lesett. - Shinjivel épp egy naaagy beszélgetés legeslegközepén járunk és... de majd délután...
- Menj csak... - kiabálta ki a fiú. Nami az ajkába harapott.
- Egy fél óra, rendben? - halkította lejjebb a hangját. - Oké...?
- Na jó... - duzzogott Midori. - Várlak!

Hayate igyekezett felmérni a helyzetet. Ennyi...? Sikerült megbeszélniük, amit akartak? Csak egy kicsit tűnt el a színről, de azalatt is hallotta a beszédfoszlányokat. Vajon akkor mi hangzott el? Mindegy, nem tartozik rá. De Emiko talán elmondja, ha szépen néz rá... Na ne már! Mióta ilyen kíváncsi természetű? Majd elmondja, ha szeretné, ő nem fog konkrétan rákérdezni. Bár... talán egy kicsit célozgathat majd...

Emiko azért kis aggodalommal figyelte, ahogy fogy Yuuka 'reggelije'. Közeledik, hogy elmegy, és még... és még jobban... Ugye Midori nem fogja túlterhelni? Yuuka, msot az egyszer figyelj oda magadra, legyél határozottabb! Az egészségedről van szó. És Benawi is kiakad, ha úgy lát, hogy totál kicsináltad magad.
- De... mit akar Midori...? - kérdezte hirtelen.

Yuuka kérdőn tekintett fel a lányra, majd eszébe jutott, hogy Emikoék nem hallhatták a telefonos beszélgetés részleteit.
- Ó... hát... - kezdte kicsit zavartan. - Nem igazán tudom... Említett egy zongorát, meg hogy a hangomra van szüksége... Szóval szerintem énekelni akar, vagy legalábbis énekeltetni.
- Biztos jó ötlet ez most? - kérdezte Hayate.
- Igen... remélem - bólintott Yuuka. - Ígérem, vigyázok majd, de... muszáj. Énekelni szeretnék.

- Na várj! - kapta fel a fejét Emiko. - Énekelni?! Ez... ez egyáltalán nem jó ötlet! Beteg vagy! Ne szórakozz már...!
Ehh, jelelmző... Sejthette volna, hogy valami nem stimmel...

Midori türelmetlenül toporgott. Már csak öt perc, nem sok az, na oké, addigis pötyög valamit poénból a ő a zongorán. A lányok előtt úgyis égne... Ó meg kirakja addig azt a kottát. Jajj, de kíváncsi, hogy fog tetszeni Yuukának! Úgy izgul, minthacsak ő írta volna... Na, de... majdnem... végülis Namival elég jó barátok, és... az ő szívügye is, hogy valaki hozzá méltó hanggal elénekelje! Igen... bizony!

- Nem szórakozok - rázta meg a fejét a lány. - Igazából úgysem a torkommal van baj, hanem... csak szimplán velem. Nem lesz semmi bajom. És már amúgy is megígértem.

Emiko idegesen pislogott a lányra.
- De... biztos...? Nem fáj a torkod? Egy kicsit? Ha érzed, hogy rossz énekelned, ne eröltesd, rendben? Vagy ha elfáradtál, és lepihennél gyere vissza, ne udvariaskodj! És mondd meg neki, hogy beteg vagy, jobb ha tudja! Csak tekintettel lesz rá... és akkor sértődés sem lehet, semmiképp se! Meg fogja érteni... Rendben? Megmondod neki? Hmm?

Hiroshi most nem toporgott annyit a folyosón, mint legutóbb. Ugyan, miért is lenne ideges? Semmi oka rá. Semmi olyan nincs köztük Ayumuval, ami miatt idegesnek kéne lennie és... ha rajta múlik, nem is lesz. Csak egyszerű kollégák, vagy esetleg barátok, ha az jobban tetszik. Bár attól is elég távol állnak azért, mivel lényegében semmit sem tudnak a másikról. Az imént sem azért kopogott be, mert bármilyen hátsó szándéka lenne, csak egyszerűen kíváncsi, hogy a lány vajon elment-e már enni. És ha nem, akkor mindössze baráti gesztusból emlékezteti, hogy akkor viszont már épp ideje lenne, mert hamarosan munkába kell állniuk. Igen, csak ennyi az egész.

- Meg... - bólintott Yuuka, de Emiko tekintetét látva amúgy sem tudott volna mást mondani. Ő sem akarja azért tönkretenni magát... legalábbis ennél jobban. Már azzal is jól elcseszte, hogy úgy elhagyta magát tegnap. Erre tessék, szinte rögtön ledönti a lábáról egy ilyen betegség. Ennyire gyenge már a szervezete? Vagy talán csak tényleg nem tett jót az erkélyen alvás, főleg nem ilyen kevés idővel a Program után. A szervezete talán csak figyelmezteti, hogy azért figyelhetne jobban is. És ő szeretne is, de Midori olyan lelkesen kérte, nem mondhatott nemet. Legfeljebb tényleg nem marad sokáig. - Ha rosszabbul érzem magam, abbahagyom és visszajövök pihenni. De most már lassan megyek is.

Emiko még mindig aggódott, de végül megengedően bólintott.
- Rendben. Jó szórakozást! - mosolygott rá, ha kicsit eröltetetten is.

- Szia Akira! - köszöntötte a lány a szokásos kedves-szerény mosolyával a fiút. Habozott egy kicsit. - Mmm... - oké, nem illik rákérdeznie, még ha sejti is, miért jött. - Mi járatban? - érdeklődött udvariasan.

- Azért viszem magammal az irataimat, meg hasonlókat - állt fel Yuuka, és sietve eltűnt a szobája ajtaja mögött, de hamarosan újból felbukkant, vállán immár egy kisebbfajta táskával. - Azt hiszem, megyek is... Sziasztok!
- Szia... - köszönt Hayate is, és végigkövette tekintetével a lány útját, mintha bármiféle gyanús, rosszullétre utaló jelet keresne rajta, amivel maradásra késztethetik. De mivel ilyet nem talált, nem igen tudott mással előhozakodni.

- Ha mondta volna, hogy költözik is... - nézett utána meredt szemekkel Emiko. - Jó, hogy nem bőrönddel egyből. Ennyire... nem haragudhat rám. Vagy mégis... - felsóhajtott. - Pedig még csak rá se kérdezett? Vagy ez még rémisztőbb? Még rosszabb jel?

- Ó, szia! - mosolyodott el Hiroshi, és igyekezett olyan magabiztosnak lenni, mint amilyennek kívülről igyekezett látszani. - Nem hittem volna, hogy itt vagy még, de azért a biztonság kedvéért bekopogtam, úgyis erre mentem. Csak ugye nemsokára kezdődik a műszak, és pont indultam ebédelni... - Ne! Nem meghívni akarod, csak... szólni, hogy sietnetek kell... - Megyek is tovább. Ha gondolod, a személyzeti étteremnél leszek, de nemsokára úgyis találkozunk kezdésnél. Akkor hát... szia.
Csodás... Gyönyörű... Kicsit sem égő, vagy átlátszó, á dehogy. És még jól ki is részletezted, hol leszel...

- Nem feltétlenül - vont vállat Hayate. - Tényleg elég meggyőzőn adtad elő, vagyis... ha nem tetted volna korábban azokat a plusz információkat, talán én sem gondoltam volna rájuk. Szerintem jól döntöttél. És ha már énekelni is van ereje... az szerinted jó jel? Azt tudom, hogy nagyon szeret énekelni, de hogy így betegen is kockáztasson... A táska miatt meg ne aggódj, talán csak nem talált hirtelen másikat. Meg ebben kényelmesebben elfér, bár... arról fogalmam sincs, mit visz benne. Azt mondta, énekelnek, biztos ahhoz
valamit, mikrofont, akármit, nem tudom...

- Yuuka! - Midori megragadta a lány kezét, s szinte berántotta a szobába. - Annyira örülök! - lelkendezett. - Még midnig nem hiszem el, hogy énekelni fogsz nekem!

- Sz... szia...! - nyögte döbbenten Yuuka, és inkább engedett Midori húzóerejének. Mást amúgy sem nagyon tehetett volna. - Még... igazából én sem, de...
Na jó, megígérte Emikonak. Valamikor úgyis el kell mondania, jobb ha már az elején.
- De igazából nem tudom, mennyit tudok maradni és mennyit bírok majd. Ugyanis... szóval az orvos azt mondta, ne nagyon erőltessem túl magam, mert kicsit megfáztam, de most egész... tűrhetően vagyok. És az éneklésre amúgy sem tudnék nemet mondani - mosolyodott el.

- Ó... - Midori meglepetten engedte el a lány karját, s csalódott kiskuytaszemekkel pislogott rá. - Fáj a torkod...?
Úgy nézett rá, mint aki a sírás határán van. Micsoda váltás, egyik pillanatról másikra...

- Ó! - Ayumu zavartan harapott az ajkába. - Jajj, ó, hát én... a világért se akarom, hogy késs mittam, szóval... Még én se ettem, de... majd sietek utánad, ...majd találkozunk ott! - mondta aztán gyorsan. Nem illene megkérnie, hogy várja meg, ha láthatóan ennyire siet. - Vagy a munkában... És... kösz, hogy benéztél!

- Nem tudom - csóválta a fejét Emiko. Mikrofont persze, százas hogy azt csomagolt neki Morinaga. A jóindulatáról híres... - Mi van, ha ez is oylan önrombolás, vagy menekülés? - aggodalmaskodott tovább.

- N... nem! - vágta rá szinte azonnal Yuuka. Te jó ég, ez ennyit számít neki...? - A torkom jól van, csak... talán hamarabb kimerülök, mint szoktam.