10. fejezet - Mert még mindig tudunk mit írni

Emiko halkan felnyögött.
- Lenne más választásom? Nem akarnék hazudni neki...

- Hiroshi...?
Igen, Hiroshi tényleg ott van. Meg Kazu is. Akiket nemrég elárult azzal, hogy kitálalt. Hát igen, milyen jól foglalkozik velük. Hiroshiba ráadásul még bele is kötött Miharu.
- Miért kötöttél annyira bele abba a koktélba...? - kérdezte halkan. - Tényleg olyan rossz volt? Vagy csak Ayumunak akartál rajta keresztül beszólni...?

- És ha már rákérdez, akkor tényleg az igazat akarja hallani... - bólintott lassan Hayate. - Én se hazudnék neki. Reméljük azért legalább kicsit meg tudod kímélni. És hogy ezzel segítesz is. Ha kijön majd a szobából, eltűnjek diszkréten a fürdőbe, vagy maradjak?

- Te... tessék? - pislogott zavartan Miharu. - Öh, én... - látszott hogy nem igazán tudja hova tenni a kérdést. - Hát... rossz volt... tényleg... Nem szeretem, ha valaki szarul végzi a munkáját... - motyogta. - De én... nem is szóltam be annyira... vagyis... - bizonytalanul pillantott Ichirora. - Jól van, oké, ilyen a stílusom, rendben? Nem tudok másmilyen lenni... Legalábbis elég nehezen... - durcásan figyelte a fiú reakcióját. A fenébbe is, kit érdekel egy ilyen hülye sztori? Ennyire félteni kell a kissrác lelkivilágát? Na ne már... Csak tűrje a kritikát...

Emiko nem igazán tudta mi lenne jó neki. Elsőre rávágta volna, hogy maradjon, könnyebb lenne, ha mellette van, de... ha súlyosbodik a téma, csak duplán zavarban lenne. És ki tudja, Yuukának hogy a jobb...
- Ahogy gondolod - rántotta meg a vállát. Nem épp a legjobb kifejezése volt a véleményének.

Emiko nem igazán tudta mi lenne jó neki. Elsőre rávágta volna, hogy maradjon, könnyebb lenne, ha mellette van, de... ha súlyosbodik a téma, csak duplán zavarban lenne. És ki tudja, Yuukának hogy a jobb...
- Ahogy gondolod - rántotta meg a vállát. Nem épp a legjobb kifejezése volt a véleményének.

Ichiro mindössze a szemöldökét vonta összébb válaszul. Ilyen a stílusa? Rendben, ezt már ő is tapasztalta, és nincs joga hozzá, hogy változásra bírja, de így... így ha végül beszélt volna Hiroshival még a hajón, nem lett volna túl megértő. És a szárazföldön sem lesz az. Igaz, Hiroshi egész jól tűrte a negatív kritikát, de gondosan elraktározott magában minden beszólást, és elég nehezen felejtett. Bár inkább egyáltalán nem. Nem fogja megérteni, miért mondta el Miharunak... Ha 'nővére' másként viselkedett volna, esetleg kedvesnek és megértőnek mutatkozott volna, akkor talán Hiroshi is rábólintott volna, hogy hát igen, most már ez van, egy ilyen embernek talán én is elmondtam volna, ha már nehezen tartom magamban. Na de így...
- Nem azért mondtam, hogy változz meg. Csak egy kérdés volt... Pusztán kíváncsi voltam.
Bár így, hogy Hiroshira terelődött a szó, már nem kellett kizárólag Himenora gondolnia, de a lány még mindig ott volt a gondolatai között. Hogy is lehetne ennyivel elűzni onnan...
- Tehát várni kell, és az idő majd elrendezi a dolgokat... - motyogta halkan maga elé, bár nem igazán tudta eldönteni, mennyire bízzon ebben az állításban.

- Akkor... majd talán megpróbálom Yuuka arcáról leolvasni a választ. - Hayate sem igazán tudott döntésre jutni. - Ha úgy látom rajta, hogy azt sugallja a tekintete, inkább lépjek le, akkor visszahúzódom. Ha viszont úgy tűnik majd, nincs ellenvetése, akkor maradok. Talán így lehet legjobban eldönteni a kérdést, bízzuk rá a döntést.

- Ne várd azt, hogy már holnap jobb lesz, csak mert elhatároztad, hogy azt akarod, hogy jobb legyen... - mondta szelíden a nő. - Inkább... fogadd el, hogy fáj... Ez normális így. És ha... szeretnéd, hogy... pozitívabb képe legyen rólam a barátodnak, akkor... - vett egy mély levegőt - megpróbálhatok kedvesebb lenni... De tudod nagyon megnehezíti a helyzetet, hogy ott van az ri... ritka furcsa viselkedésű lány... - sietett befejezni a mondatot.

- Rendben - bólintott Emiko. - Már csak az a kérdés meddig akar még ott bújkálni... - nézett aggódva az ajtó felé. - Azt hittem mindjárt kijön, ha már ébren van... Nem lehet túl jól... Bár tudnám mit tegyek érte...

- Azért ne erőltesd meg magad - mosolyodott el halványan Ichiro. - Mert ha meg hirtelen túl kedves leszel, az sokkal feltűnőbb. Akkor nem kicsit kezdene gyanakodni, hogy mi bajod van. Nem is tudom, lehetne valami semleges középút talán...

- Szerintem az épp elég középút, hogy megpróbálok kedves lenni, és mit ad Isten, nem sikerül... - vonta fel a szemöldökét Miharu. - Végülis csak azt ígértem, hogy megpróbálok - mosolyodott el végre hosszú idő után először.

Yuuka sóhajtva rakta le a papírt az asztalára. Még mindig nincs kész. Meg ez a sor is... azt hitte, jó lesz így, de most már annyira nem is tetszik. Talán jobb lesz, ha kicsit később visszanéz rá. Addig átöltözik és kimegy a többiekhez. Az előbb úgyis bent volt Emiko.
Egy pillanatra mintha megfagyott volna mozdulat közben. Várjunk csak... bent volt Emiko... Aki tegnap azt mondta, hogy reggel beszél Benawival. Reggel már elmúlt, Emiko pedig azóta benézett hozzá. Benawiról akart beszélni...?! Ő meg... ő meg lényegében elküldte...! Basszus... Akkor tényleg siethetne kicsit az öltözködéssel.


- Remélem, annyira azért nem vészes - ráncolta a homlokát Hayate. - Nem láttál rajta semmi különöset, ami aggodalomra adott volna okot?

- Igaz... - bólintott Ichiro. - Nekem megfelel, ha neked is. De attól függetlenül kevesebbet megyek majd a bár felé. Ha esetleg megint egyedül maradnék Hiroshival... Az a baj, hogy néha átlát rajtam. Túlságosan is. Így jobb, ha kerülöm... - sóhajtott fel. - Ha kérdőre von, majd legfeljebb azt mondom, nem ismertem a beosztását és csak elkerültem.

Shouri kényelmes tempóban ébredt fel. Ezúttal délutánra lett beosztva, bár gyanította, hogy az ördögi teremtmények akkor még ugyanolyan élénkek. Ha esetleg az egyik mégis elfárad, és ledől pihenni, egy másik máris a helyén terem. Iszonyatos...
De most már legalább tudja, hogy a személyzetin keresse Daisukét. Csak egyszer találná meg, csodás négyszemközti beszélgetés kerekedhetne ki a dologból. Kár, hogy azért a személyzeti szintek is olyan nagyok. Azért örökké nem bujkálhat előle a srác. Ha egyszer megtalálta, máskor is sikerülni fog.

Hihetetlen, hogy nem tud mit kezdeni magával... Hogy is volt az a dalszöveg? Jó lenne mégegyszer átolvasni... De jó, hogy visszavitette Shinjivel, ccc... Legalább feltűnésmentesen lemásolhatta volna előtte... Vajon el tudja hozni megint? Ha szépen megkéri... De ha csak akkor sl, hogy hozza el, mikor Shinji végre benéz, talán csak holnap kapja meg. Mindjárt délután, de a srác sehol... Megunta volna a társaságát? Na jó, inkább szól neki, hogy hozza a kottát. Max a képébe röhög... De... nem gáz ez így egy kicsit...? Ezzel fogja ugratni egész végig, hogy nem bírt magával.
Halkan felsóhajtott, s a telefonhoz lépett.

Nami ijedten rezzent össze a telefon hangjára. Na, pont ez kellett... Nem akarta most itthagyni Shinjit, hogy elkezdett megnyílni előtte...
- Nem akarod felvenni? - szólalt meg hirtelen a fiú. Nami kelletlenül felállt.
- De... persze... - motyogta, és kisétált. Örül, hogy végre lerázhatta, mi? Végülis... arra vágyott, hogy egyedül legyen... Most már furcsán jönne ki, ha utána megint visszamenne hozzá... Jajj Shinji...
- Igen? - emelte fel a kagylót. Néma csend a túlvégről. - Ki az? - próbálkozott. Ccc, ki az az idióta, aki felhív és nem szól bele?!
Már azon volt, hogy dühösen lecsapja, mikor végre beleszóltak.
- S... sajnálom, nem gondoltam rá, hogy talán te veszed fel...
A lány meglepetten konstatálta, hogy megremeg a keze. Nobu... Erőtlenül támaszkodott a falnak, s a telefonkagylót is sokkal finomabban fogta, mintha csak egy értékes és törékeny vázát tartana a kezében.
- Semmi baj... - felelte miután kissé összeszedte magát. - Shinji most... - habozott - nincs a szobában - végülis ez még csak nem is hazugság, a kabinban itt van, de a szobában nincs... -, de átadjak neki valamit?
- Nem kell... annyira nem is fontos... - felelte zavartan a fiú. Nami a szemét lehunyva hallgatta a hangját, s igyekezett hozzáképzelni az arcát, a kócos szőke haját... - Akkor... ne haragudj a zavarásért... sz...
- Várj, még ne tedd le! - kérte ijedten a lány. Meglepett csend a túloldalról.
- ... igen...?
A lány az ajkába harapott. Szenvedő arckifejezéssel bámulta a padlót, észre sem vette az ajtóban felbukkanó Shinjit, aki némán figyelte őt. Mégis mit válaszolhatna? Nem akar semmi mondani neki, csak... hallgatni a hangját... Tudni, hogy ő van ott a túloldalon, csak... csak azt akarta, hogy ne érjen máris véget...
- Csak... még ne tedd le... - suttogta halkan. És hallgattak mindketten. Talán vagy egy percig is.
- Mondd csak, te... jól vagy? - törte meg aztán a csendet bárotalanul Nami. Nevetséges, hogy ilyen közel vannak egymáshoz és telefonon beszélnek... De máshogy... képtelenek lennének rá. Ezt se tették volna meg, csak... véletlenül így alakult. És képtelen volt elengedni a lehetőséget...
- ... jól - felelte a furcsa zengésű hang a túlvégről. - Már szépen gyógyul a lábam. Meg a többi seb is rendben van. - ... és... te?
Nami habozott.
- ... igen... én is hasonlóan...
- Shinji nem piszkál nagyon? Jól viseled az összezártságot?
- Ó... Shinji... nagyon rendes... Furcsa... Nem gondoltam volna... hogy ilyen erős... Néha piszkál, de... valahogy azt is úgy érzem, hogy miattam csinálja. És ha nagyon szarul vagyok, akkor... nem szól be... Nem tudtam, hogy... ilyen rendes srác.
- Igen. Nagyon az. Velem is. Pedig...
- ... tudom... Mit tehetnénk érte...?
Tenni? Segíteni akar neki? Ez... de pont ők? Hogyan?
- ... fogalmam sincs. Pedig szeretnék... Örülök, hogy... elviselitek egymást.
- Én is... Majd... kitalálok valamit... Segítenem kell neki, ha ő is segít nek... ünk...
És megint némaság. Nem beszélhetnek örökké, igaz? De nem akarja elengedni...
- Vigyázz magadra... - kérte a fiú.
- Te is...
- Szia...
Nami az ajkába harapott. Ne tedd le!! Ne hagyj itt...!
- Szia... - suttogta alig hallhatóan. Megsemmisülten nézte a készüléket. Aztán óvatosan rakta vissza a helyére, hogy ráborulva némán sírni kezdjen.

Emiko lassan rázta a fejét.
- Csak a szokásos... Olyan arc, mint aki mindjárt sír, és még mindig olyan gyengének is néz ki. Aggódom miatta... Ha jobban hagyná, hogy vigyázzunk rá... De szerintem ő csak Benawit hagyná, hogy vigyázzon rá... Fenébe... Az a hülye meg nem teszi... Hadd verjem meg! Mind a kettőt!

Miharu gondterhelten nézett előre. el fogja kerülni, mert nem tudná nem megmondani, hogy elmondta? Hát persze, Ichiro nem az a titoktartó típus, igaz? Hogy kérheti arra, hogy ne szóljon Hiroshinak erről...? Neki ez nem egy könnyű kérés. Azért bírta azonnal elmondani neki is. Nem mert annyira bízik benne, csak képtelen magában tartani a dolgokat. Viszont... szüksége lenne a barátjára, ezzel meg...
- Mindegy... - nyögte ki. - Akkor... mondd el neki inkább... Szükséged van rá.

- Azért csak kíméletesen - szólt Hayate. - Ki tudja, a végén még...
Sietve harapta el a mondat befejezését, mikor meghallotta Yuuka ajtajának nyitódását. Odakapva a fejét megbizonyosodhatott Emiko állításáról. A lány még tényleg gyengének és sápadtnak tűnt, de valamivel mintha biztosabban állt volna a lábán, mint tegnap.
- Ó, szia Yuuka... - köszöntötte a lányt.
- Szia... - viszonozta Yuuka. Mikor látta, hogy Hayate felállni készül a helyéről, maradásra intette. - Ne... Maradj csak...
Emiko már úgyis elmondta neki, amit beszélt Benawival, nem? Akkor felesleges elküldenie.

- Nem - rázta meg a fejét ezúttal valamivel határozottabban Ichiro. - Nem akarom, hogy rajtad csattanjon az ostor. Vagy... ha el is mondom, akkor még nem most. Azt akarom, hogy ő is úgy érezze, megbízhatunk benned. És ha elmondom az indokaimat... talán még meg is érti...
Ahogy Miharu kimondta, akkor érezte meg csak ő is igazán, hogy tényleg szüksége van a barátjára. Hogy beszélni akar, hogy el akar mondani mindent, amit eddig elhallgatott. Hogy kérdezhesse a miértekről. Bár gyanította, hogy ha arrafelé terelődne a szó, nem tudná elmondani, amit eltervezett.

- Na, jó reggelt! - üdvözölte Emiko is a lányt. - Ideje lenne enned valamit - mondta szigorúan.

- Hé... Most nem én vagyok a lényeg - rázta a fejét Miharu. - Most magadra figyelj, te élted át azokat, és... most a te szempontjaid kell elsőként figyelembe venni, főleg... hogy... hogy azt mondod, alaptalan a félelmem és... akkor tényleg nincs értelme tagadnod előtte, hogy tudom. Sajnálom, nem kellett volna erre kérnelek. Felejtsd el! Én... bízom benned és... igyekszem benne is... Na gyere, együnk valamit! Igaz félidőben vagyunk, dehát... Akkor is megéheztem!

- Tudom - mosolyodott el bocsánatkérőn Yuuka. - Addig úgysem vehetem be a gyógyszeremet. Egy kis... valamit ehetek. Ti már reggeliztetek?
- Még nem - rázta a fejét Hayate. - De nem hiszem, hogy jó ötlet lenne már mászkálnod, ezért inkább megint ide kéne rendelni.
- Jó ötlet - bólintott beleegyezőn Yuuka.

- Köszönöm... - felelte Ichiro. - De még... azért muszáj átgondolnom néhány dolgot, mielőtt beszélnék vele...
Felkászálódott az ágyról, és hirtelen nagyon is jó ötletnek tartotta a kajálás ötletét. Ebédre már kikészült volna a gyomra, főleg, hogy tegnap alig evett.
- És mégis minek nevezzük ezt a félidőt? Regebédnek? Ilyenkor biztos ilyen hibrid kaják vannak, vagy nem is tudom...

- Akkor intézkedem! - pattant fel Emiko. - Én már úgyis ettem... bár... azt hiszem valami sütit rendelek én is, rég volt már az... na, kérem a rendeléseket! - várta a felsorolást, majd a telefonhoz sietett az információk birtokában.

- Úgyse ettem még hibrid ételt - rántotta meg a vállát a lány. - És egy kis szerencsével akár velük is összefuthatunk. Hé, nem kell rögtön komoly dolgokról beszélned vele! Csak elkezdem gyakorolni a kedvességet... De azért még utoljára elgáncsolhatom Ayumut? Nagyon megharagudna? Nem értem mit eszik minden srác azon a lányon! Egyébként is idős a te Hiroshidhoz! - fakadt ki.

Hayate kérdőn Yuukára pillantott, de mikor látta, hogy a lány még nemigen tudta, mit válasszon, maga kezdte meg a rendelést.
- Én most csak valami egyszerűt kérek. Mondjuk tamago gohant. Úgyis kell az erőnlétem fenntartásához. Meg talán kicsit még ki is akasztom a konyhaiakat az egyszerű ízlésemmel.
- Én meg... nem is tudom... - válogatott gondolatban Yuuka. - A szokásos kis gyümölcsmennyiségemet biztosan, meg talán valami egyszerű szendvicset. Főtt vagy sült ételre most nem nagyon vágyom...

- Idős? Hiroshihoz...? - kerekedtek el Ichiro szemei. - Mármint... mi? Miért, szerinted... Hiroshi akar valamit Ayumutól...?
Ezt valahogy nem tudta elképzelni, főleg, hogy nemsokára úgyis elválnak útjaik a hajón lévőkétől. Ráadásul Hiroshi szavai a szigeten... Mondta, hogy egy jó ideig nem akar majd barátnőt. Bár így belegondolva... már akkor is vetélytársnak tartotta, mikor Himeno bekerült a csapatba... Lehet, hogy Miharu valami olyat is lát, amit ő nem?

- Hát még úgy sincs ebédidő... - ült vissza a többiekhez, mikor már feladta a rendelést. - Na és programterv kaja utánra? Szerezni kéne valami társasjátékot... - mondta unatkozva.

- Hát, lássuk csak... - kezdte felvázolni a szituációt. - Adott egy fiatalos kinézetű, kis szeréncs, jól nevelt lány. Mindenkivel kedves, mindig mosolyog, és adott egy bajbajutott srác, aki valószínűleg leginkább csak megértésre és nyugalomra vágyik, és mit ad isten pont egy ilyen lánynak kell vigyáznia rá. Lefogadom, hogy főzött neki, kimosta a ruháit, míg aludt, a feje alá tolta a kispárnáját, és forró teával várta reggel... Ez több, mint hízelgő. A másik odalról nézve pedig, miért gurul be ennyire valaki, ha egy egyszerű kollégáját csesztetik? Na ne... Tuti megkedvelte a csajt!

- Akár... - felelte Yuuka. - De nem igazán tudom, mihez van most kedvem...
Társasjáték...? Hayatét csak szeme villanása árulta el. Na ez jó... Ő és a társasjátékok... Elég rövid történet lenne. Bár azt mondják, elvileg szórakoztató.
- Milyenre gondoltál? - fordult érdeklődőn Emikohoz.

- Hátö... - bizonytalanodott el Emiko. - Ami van a hajón...? - próbálkozott. - Szívesen megnézném milyne egy nyugati társas...

- Te jó ég... - nyögte Ichiro, mikor nagyon is sok értelmet talált a Miharu által felvázoltakban. - De ez... izé... Mégis mit akarna tőle, mikor nemsokára eltűnünk? Ha így is van, nem hiszem, hogy Ayumunak elmondaná. Volt egy elég... érdekes kapcsolata, és nem hiszem, hogy megint kockáztatni akarna. Főleg nem tenné ezt egy olyan lánnyal, mint Ayumu, akit sokkal könnyebb lenne megbántani a végén. Basszus, Hiroshi... Tényleg megkedvelte volna? A rohadt, ez még szép lesz... Ha te észrevetted női szemmel, akkor előbb-utóbb más is észreveszi, talán pont Ayumu...

Jajj ne! Jön az ebéd! Natsuki igyekezett felvenni a többiek tempóját, s a lehető leghasznosabban résztvenni a terítésben. Azonban egy ponton, mikor a gyönyörűen kifényesített tányérok felé vette az útját elakadt. Az ott...
- Daisuke...? - suttogta a fiúnak, s egy kicsit megállt mellette. - Te itt...?

- Ha tudod értelmezni, akkor felőlem jöhet - mosolyodott el a lány bizonytalanságát látva Hayate. - Bár gondolom kisegítenek, ha elakadunk, de épp az lenne a kihívás benne, hogy magunk fejtsük meg, hogy működik, nem?
Yuuka közben csendesen várakozott a reggelire, és azon gondolkodott, hogyan hozakodhatna elő a kérdésével. Lehet, hogy mégsem tudott Benawival beszélni, azért nem mondja? Talán nem is amiatt jött be reggel, csak hogy megnézze, ébren van-e már...

Miharu legyintett.
- Ayumu semmit sem vesz észre. Vagy nagyon jól eljátsza az ártatlant... De kezdem elhinni, hogy tényleg ilyen. De nyugi, ez normális. A férfiak szeretnek szórakozni egyet a lányokkal, aztán gond nélkül továbblépnek... - elgondolkozva nézett Ichirora, aztán finoman megpaskolta az arcát. - Te meg biztos későn érő típus vagy...

- Ó majd együtt kitaláljuk! ... vagy... Írunk rá egy új szabályt! - vigyorodott el. - Ez mókás lesz! Te hogy állsz az angollal Yuuka? - érdeklődött.

- Kíváncsi voltam, mikor veszel észre. Hát nem ment túl gyorsan... - vigyorodott el elégedetten Daisuke, és a szárítóba helyezett egy újabb tányért. - Hogyhogy eddig nem láttalak itt? Pont elkerültük egymást, vagy csak most helyeztek át ide?

Oké! Nem fog egész nap egyedül ücsörögni! Szeretne már egy kicsit zenét hallgatni, és ott van az a félbehagyott projekt Namival... Csak végigviszi a tervét, és meglepi a lányt... Hol is z a névlista? Aha... Na akkor msot csenget arra a szobaszámra... Remélte pozitív választ kap.
Midori job kedvre derülve rohamozta meg a telefont.

- Láttál engem, és nem is szóltál? - hábordott fel Natsuki. - Szép vagy mondhatom! - Oké, csak feltűnésmentesen, nyugi, csendesen... - Amúgy... beteg voltam. Nem dolgoztam eddig.

- De Hiroshi nem...! - kezdett ellenkezni Ichiro, de Miharu paskolása nyomán elhallgatott. Későn érő típus...? Miért, az milyen? Olyan, aki nem tud túllépni egy bizonyos lányon és leragad nála? Vagy olyan, aki nem csak "szórakozás" céljából gondol a lányokra...? - Mindegy, inkább menjünk enni...

- Igazából... olyan közepesen... - felelte Yuuka. - Leginkább a dalszövegek kifejezéseiben vagyok jó, a visszatérő motívumokban. Hát... majd kiderül.
- Biztos van itt egy pár olyan játékterem, ami nem feltétlenül kaszinóra van berendezve, hanem a hasonló szórakozásra vágyóknak. Gyerekek is vannak a hajón, nekik is kell játék. Legrosszabb esetben azt is lenyúlhatjuk. Na de azért nem azt mondom, hogy lopjuk ez egy gyerek kezéből...!

- Az elején még elég feltűnően kacsintgattam feléd, de nem nagyon nem akartad észrevenni - vont vállat Daisuke. - Úgyhogy elég hamar abbahagytam, mert a szemem is fáradt már. Szólni úgysem tudtam volna, az kicsit feltűnő lett volna, ha odakiáltok. Tehát beteg voltál...? - kérdőn vonta fel a szemöldökét, de végül annyiban hagyta. Miért, rá tartozik? Nem. Hát akkor? - Ez esetben üdv itt, eme csodás mosatlanbirodalomban. Roppantmód fogod élvezni. Bár úgy látom, te inkább felszolgálsz.

Miharu megrántotta a vállát.
- Végülis én csak tippelek... Ne ess máris pánikba. Hihetetlen, hogy lesápadtál. Mért mi van abban, ha a legjobb haverod csajozik? Baj? Megbeszéltétek, hogy együtt mentek papnak, vagy mi?

- Hát ez tényleg vicces lesz - nevetett Emiko. - Előre látom...
Kérdőn nézett a megcsörrenő telefonra.
- Na mi van, kifogytak a gyümölcsből?
Halkan sóhajtott, s megint vállalta a telefonoskisasszony szerepét. Meglepetten hallgatta a csacsogó hangot.
- Ö... hé... lassíts... Igen. Amúgy. Szia... Yuukát? - a lányra pillantott, majd letapasztotta a kagylót. - Midori az - suttogta. - "Itt vagy?"

- Hát persze! - bólogatott Ichiro. - Már a szentélyeket is kinéztük magunknak, csak ugye most majd kereshetünk másikat. Nem, viccet félretéve szó sincs hasonlóról. De ez... ez már tényleg eléggé személyes és ráadásul nem is engem érint, úgyhogy inkább nem megyek bele. Maradjunk annyiban, hogy meglepődtem.

- Midori...? - Yuuka nem kicsit lepődött meg a lány nevének hallatán. Mit akarhat tőle Midori...? Először azt akarta mondani, hogy nem, alszik vagy valami, de végül mégis győzött a kíváncsisága. - Igen, itt...

Miharu igyekezett visszaemlékezni.
- Hát... őszintén engem is meglepett, mikor az egy közeli barátnőm először hosszabb időre lelépett egy pasassal. Hidd el, majd ha te csinálod, már sokkal természetesebb lesz. Hé, ha gondolod, összeboronálhatlak az egyik fiatalabb táncoslánnyal. Addig se gondolsz ezekre a dolgokra... Mit szólsz? Rutinos csajok, nem fognak a magánéleteddel piszkálni!

- Á, igen, itt van, már azt hittem lelépett, de csak a konyhában volt... - füllentette Emiko, megmagyarázva a késést. - Aha, adom, pillanat.
Yuuka felé nyújtotta a kagylót.

- Nem! - vágta rá határozottan Ichiro, de szinte rögtön elbizonytalanodott. De hát... ő akar felejteni, nem? Ez egy kiváló alkalom lenne... arra, hogy megsértse Himeno eddig oly hűen őrzött emlékét. Igen, arra tényleg tökéletes lenne. És lehet, hogy többet ártana, mint használna. Különben is, mit értett az alatt, hogy 'rutinos'...?
- Nem is tudom... Nem tartom annyira jó ötletnek, nem hiszem, hogy menne...