10. fejezet - Mert még mindig tudunk mit írni

- Nem... - felelte megszeppenve Kazu. Hűű... nem számított ekkora lelkesedésre... Ennyire megváltoztatta a kisugárzását a munka, vagy mi...?
- Még nem kezdek, épp várakoztam, hátha felbukkan valaki ismerős - mosolyodott el még mindig kicsit bizonytalanul. - Ezek szerint kivételesen jól kalkuláltam.
Hát igen... Natsuki már most jobb társaságnak ígérkezett Daisukénél.

Emiko megdermedt és egyszerre rémségesen zavarónak érezte a fiú kezét az arcán. Szerette volna lesöpörni magáról, de miért bántaná meg ezzel Hayatét? Egyszerre kezdte értei, mit érezhetett az imént Benawi, mikor mit sem sejtve a vállára tette a kezét. De... Nem, na nem... Ne már... Benawi? Őt? Most komolyan?
- Ezt nem igazán értem... - nyögte ki, és érezte, hogy kiszárad a szája. - Én nem hiszem... de ha mégis... akkor Yuukának van oka gyűlölni engem... Te jó ég...
Sietve felállt, s menekülve bújt Hayatéhez.
- Én nem... én nem... Nem adtam rá okot! - fakadt ki. - Nem értem... én tényleg úgy láttam, hogy szereti... Ennyire... nem értek már az emberekhez? Hogy nézhettem el ennyire? Hogy nem vettem észre? Nem... tévedned kell...

- Ó, ez jó hír! - lelkendezett Natsuki. - Mesélj, mi van veled itt! Talákoztál már valakikkel? Mit dolgozol? - Hű, kicsit sok kérdés egyszerre, lehet, hogy lassítania kéne, szegény Kazu alig bír pislogni...

Hayate próbálta pusztán az öleléssel megnyugtatni Emikot, de tudta, hogy ebben a helyzetben ez bizonyos kevés lesz. Talán mégsem kellett volna kimondania. De hát jobb lenne akkor, ha kiderülne, hogy igaza van, és az esti 'beszélgetésnél' váratlanul érte volna a lányt?
- Igen, lehet, hogy tévedek... - ismerte be, mert azért ennek is megvolt a valószínűsége. - Ez esetben sajnálom, hogy most ezt is a nyakadba szabadítottam. Nem akartam így ártani neked. Ha viszont mégsem tévedés... - kezdett bele az őt leginkább aggasztó kérdésbe. Szíve valamivel idegesebben kezdett verni, és szinte félt feltenni a kérdést, hiába az előző vallomás. - Mi lesz akkor...?

- Igazából lent dolgozom a raktárrészlegen - kezdett bele Kazu, miután gyorsan fontolóra vette, melyik kérdésre is válaszoljon először. - Lényegében csak leltározok, felügyelek, ilyesmi. Ami azért jó, mert fél kézzel is szinte tökéletesen végezhető - vidult fel az arca. - Mással viszont még nem találkoztam. Egyedül Daisukével tegnap, de ő nem igazán az a beszédes típus. De azt tudom, hogy ő meg a konyhán van. Meg most már veled is találkoztam - mosolygott. - És te mi jót csinálsz, merre helyeztek el?

- Tudom... - suttogta halkan a lány. - Viszont, ha... nem tudom. Akkor még nehezebb lesz beszélni vele. De még fontosabb. De lehet... hogy... így már tényleg sosem bocsát meg nekünk. Nem értem... Miattam... képes volt otthagyni Yuukát? Sose mondott semmi ilyesmit! És Yuuka olyan rendes lány, szerintem... jobban illik Benawihoz, mint én. Én ehhez túl... hangos vagyok. És Benawi is túl határozatlan, ki lenne akadva tőlem és... jajj istenem, nem tudom, mit mondjak neki... Én nagyon kedvelem őt... Fontos nekem. Nem akarom, hogy... hogy rosszul alakuljanak a dolgok. De nem tudnék... Márcsak Yuuka miatt sem, de egyébként sem. Ha nem kezdek el... nem is tudom... veled... talán túl messzire mentem... Talán neked is ártottam vele, és magamnak is, de ami még megbocsáthatatlanabb nekik is. És talán semmi értelme. Talán nem tud működni.
Érezte, hogy ő is sokkal bizonytalanabb. Sietve kibontakozott a fiú karjai közül.
- Azt hiszem, ledőlök egy kicsit én is... - mondta.

- Ó, értem - bólogatott a lány. - Hát igen, Daisukéből nehéz egy értelmes szót kihúzni. Én elvileg pincérnősködöm, de... úgy alakult, hogy még nem dolgoztam. De akkor biztos összefutok majd én is Daisukével. Szerencsére Eizan is dolgozik, úgyhogy már vele is találkoztam, meg könnyen tudok is. És Namit is láttam már, ő viszont az utasok közt van Shinjivel. Remélem azért nem idegelik ki teljesen egymást - húzta el a száját. - Jó lenne vele is újra beszélnem, de nem tudom, hogy juthatnék fel műszakon kívül.

- Rendben - engedte el a lányt Hayate, bár nem tudta, képesek lesznek-e így pihenni a lányok. Nem, inkább gondolkodni akarnak. Nem kevés dolog van, amikkel el kell számolniuk magukban. És ha az előbb hülyeséget mondott, akkor nem kicsit veri majd falba a fejét utána. Lehet, hogy nem is látott semmi hasonlót, csak... ok nélkül féltékeny? Lehetséges ez? Akkor viszont ezzel most nem kicsit elszúrta. És Emiko szájából hallani, hogy "talán nem tud működni...". Bár ő is hasonlóképp gondolkodik, fogalma nincs, mi sülhet ki mindebből. Még azt sem tudja, ő hogyan reagál majd. Igaza van a lánynak, minden csupa bizonytalanság. Ennek így kell lennie...?
- Akkor... próbálj meg kicsit pihenni...

A lány lassan bólintott. Kicsit habozott aztán.
- Te rendben leszel? - kérdezte a fiútól.

- Vannak, akik utasok lettek? - lepődött meg Kazu. - Jé... erre valahogy nem nagyon gondoltam. Megfordult a fejemben, de... nem is tudom. Bár nem akarok panaszkodni, ez a munka tényleg jót tesz nekem. Az önbizalmamnak legalábbis biztosan.
Nem akart rákérdezni, miért is nem dolgozott eddig Natsuki, de azért érdekelte a téma. Mindegy, nincs joga kifaggatni, így is örülhet, hogy valakivel rendesen is tud beszélgetni végre.
- Viszont megnyugtató, hogy mindenki itt van. Tegnap, mikor még senkit sem láttam, még az is megfordult a fejemben, hogy egyedül kerültem erre a hajóra. Huhh, nem tudom, hogy találtuk volna meg akkor újra egymást.

Hayate kivételesen nem akart rábólintani, hogy hát persze! Lehet, hogy tényleg el kéne kezdenie kimondani, amit gondol.
- Még nem tudom... - felelte. - Majd kiderül. Azt hiszem, kicsit nekem is gondolkodnom kell. Úgyis beígértem már magamnak.

- Igen. Én is nagyon aggódtam volna, ha nem együtt utazunk! Főleg, hogy ez azért mégiscsak az én felelősségem! De akkor... legalább akikkel eddig találkoztam jól vannak. Talán tényleg minden rendben van. Remélem tényleg biztonságban partot értünk. Örülök, hogy jó munkát kaptál - mosolyodott el aztán. - Én is szeretnék már dolgozni, bár lehet, hogy ügyetlen leszek, de kíváncsi vagyok, hogy menne ez nekem... Szeretném hasznossá tenni magam. És kinn amúgyis dolgoznunk kell majd, nem?

Emiko lassan bólintott. Aggódott a fiú miatt, mégis elmosolyodott.
- Rendben. Majd kitalálunk valami okosat... Csak le kell nyugodnia a kedélyeknek. Akkor jó agyalást! - búcsúzott, mielőtt belépett volna a szobájába. A Yuuka és az ő szobáját elválasztó falra pillantott. Úgy sajnálom... Odébbtolta az útból a bőröndjét és akaratlanul is arra gondolt, hogy akármilyen jól elvoltak az elmúlt napokban, Yuuka már többé nem fogja az ő drága nővérkéjének tekinteni. Sose gondolta volna, hogy ezt a gondolatot ekkota veszteséggként fogja megélni, most mégis kaparta valami a torkát.

- Igaz... - bólintott tétován Kazu, és kicsit halkabbra vette a hangját. - De biztos, hogy ott is ilyen könnyen becsapjuk majd az embereket a korunkat illetően? És most egész jól elvagyok, de... mi lesz, ha ott nem találok ilyen jó munkát magamnak? Gondolom bárminek örülök majd, csak csinálhassam, és ne haljak éhen. Még nem is nagyon mertem belegondolni, hogy vágunk bele a dolgokba. De valahogy majd csak lesz, nem? Eddig is egész jól feltalálta magát ez a csapat - mosolyodott el halványan.

Hayate egy ideig még Emiko ajtaját nézte, majd sóhajtva ült le a heverőre. Reggel még úgy kelt fel, hogy ma majd mindent rendbe hoznak, erre a dolgok egyre csak bonyolódtak és romlottak. Az biztos, hogy nem erre készült. Azt gondolta, hogy nem lesz olyan egyszerű szót érteni Benawival, de most... most hirtelen nem is tudta, mit gondoljon. Lassan ott tartanak, hogy érzelmileg mindenki a padlóra kerül. Remek...
Lehunyta a szemét és hátradöntötte fejét. Na most mégis mit lépjen?

Natsuki bólintott.
- Igen. Valahogy csak megleszünk, segítünk egymásnak! Nem mondom, hogy én nem aggódom, de... továbbra is megoldjuk együtt. Ahogy múlik az idő csak egyre fontosabb lesz nekem az egész csapat, és szerintem ezzel nem csak én vagyok így, úgyhogy... feltaláljuk magunkat, biztosan! És aki meg nem 'eladható' felnőttként, azt majd elküldjük főzni, meg takarítani. Midori ilyen szempontból hasznos segítség lesz, nem igaz? Kötve hiszem, hogy bárki elhinné róla, hogy elmúlt tizennyolc, viszont nem halunk éhen, ha fáradtan hazajövünk a melóból!

Kazushige lelkesen bólogatott. Mármint nem arra az ötletre, hogy majd Midori főz-mos-takarít rájuk, hanem hogy Natsuki is úgy gondolja, hogy a későbbiekben is együtt maradnak. Remélte, hogy mások sem akarnak majd a saját fejük után menni és egyedül boldogulni. Ők már egy csapat! Ezek után még rosszabb lenne, ha valaki csak úgy kiválna. Jó, bizonyára nem maradnak örökre együtt, de még szükségük van egymásra. Neki legalábbis szüksége van a többiekre, és nem csak azért, hogy ne maradjon egyedül. És valahogy a munkával is megbarátkozik majd, bár most is alig akarta elhinni, hogy senki sem kérdőjelezte meg a korát. Eddig. Legfeljebb azt mondja majd, hogy fiatalos arca van. A papírjai megvannak, nem szólhatnak be.
- Örülök, hogy nem csak egyedül vagyok ezzel így - mondta ki gondolatait. - Daisukét is próbáltam faggatni, hogy szerinte mi lesz, ha partot érünk, de jobbára csak a vállát vonogatta, azt mormogva, hogy majd kiderül. Nem volt túl biztató... Bár nem hiszem, hogy fogná magát és csak úgy lelépne.

Midori koppintott párat az ajtón, aztán egyik lábáról a másikra lépegetve toporgott az ajtó előtt. Na gyerünk már! Haruka, Tatsuya, valaki...! Az se baj, ha Tatsu nyit ajtót, majd berontok Harukához, és kirángatom az ágyból. Annál mókásabb lesz! ^.^

Natsuki elgondolkodva nézett maga elé.
- Hmm... Daisuke, hát igen jó kérdés. Elsőre az jut eszembe, hogy ő amolyan minden mindegy, kényelmi szempontokból talán velünk marad, de... Igazából nem tudom. Tényleg fogalmam sincs mit gondolhat, vagy érezhet. Lehet, hogy borzasztóan magányos, csak... túl büszke kimondani. Igazából... azt is megértem, hogy nem nagyon engedi közel magához az embereket, mert hát... ő is elvesztett valakit, aki nagyon fontos volt neki. Nem lehet könnyű... És mindenki másképp gyászol.

Ez meg mi? Kopogtatás? Bár lehet, hogy csak álmodik... de ahhoz nem volt kicsit túl hangos?
Haruka kinyitotta szemeit és meglepve tapasztalta, hogy még mindig a heverőn fekszik. Annyira törte volna a fejét tegnap, hogy itt nyomta el az álom? Észre sem vette, hogy elaludt... De végül is nem most történt vele ilyen először.
Viszont most tényleg kopogtak, vagy csak Tatsuya esett le az ágyról és magával vitt még pár dolgot? Hmm, nem, ahhoz túl csendesnek tűnik a szobája, már rég anyázna. Akkor csak az ajtó volt. Lehet, hogy megint Shouri jött? De hát azt mondta, hogy dolgozik.
Ahogy kinyitotta az ajtót és meglátta a kint toporgó Midorit, arcán széles mosoly jelent meg.
- Midori! - nyitotta még szélesebbre az ajtót. - Csak nem felejtettél el!

Midori meglepett arcot vágott.
- Jé, izé... Haruka! Nahát, te is... vagy? Itt vagy...? Hűű... Igazából csak Tatsuyát kerestem... Ébren van? - érteklődött fura mosollyal a lány.

- És most már Himeno sincs itt, akivel beszélgethetne... - bólintott komoran Kazu. - Igen, értem, mire célzol. Tényleg nem lehet neki sem könnyű. Bár én... én meg nem vesztettem el senkit, inkább csak nyertem. Mármint az emberi kapcsolatok terén. Ichirot és Hiroshit legalábbis biztosan, Hayate meg... őt meg nem tudom hova tenni. Szerintem csak megsajnált, azért akart vigyázni rám a sivatagnál. Azóta szinte alig beszéltünk. Pedig lehet, hogy csak barátkozni akart? Én meg ahhoz képest jól elküldtem a francba... Lehet, hogy majd később váltok vele pár szót. Addig már csak ki kéne találni, mit akarok mondani.

- Tatsuyát...? - vonta fel a szemöldökét Haruka és gyanakodva méregette Midorit. - Ejj, én pedig naivan azt hittem, hogy engem jöttél boldogítani. Nem, még alszik...
Ekkor felcsillant a szeme, mintha csak most vette volna észre Midori mosolyát.
- Vagyis... szeeegény Tatsu még az ágyat nyomja, biztos nagyon fáradt. Jaj, biztos nem örülne, ha valaki felébresztené... Az az ajtó lesz ott - kacsintott a lányra.

- Ó, tényleg! És valahol Hayate környékén kell lennie Yuukának is! - lelkesedett fel Natsuki. - Jajj de jó lenne őt is látni, minden rendben van-e! De fogalmam sincs, hol lehetnek... Se Benawi... - nagyot sóhajtott. Talán ha dolgozom majd összefutok velük... De a mai napot fogalmam sincs, hogy használhatnám ki értelmesen... Az utasok szintjein nem bolyonghatok, de itt se nagyon, mert akkor meg számonkérnek, mért nem dolgozom... Hivatalosan beteg vagyok - magyarázta gyorsan.

- Ó, jobbulást - felelte Kazu. Most legalább megkapta a választ, hogy miért is nem dolgozik Natsuki. De mit jelent az, hogy hivatalosan? Lóg...? Csak nem... - Bár most egész jó színben vagy. Ezért akarsz már dolgozni? Amúgy sajnos én sem tudom, merre lehetnek. De mivel ők is egy csoportba lettek beosztva, bizonyára valahol az utasszinten vannak. Bár nem tudom, bizonyára itt a személyzetin is vannak több fős kabinok. Majd azért figyelek, hátha elcsípem valamelyiküket, és akkor majd valahogy szólok. Ha nem dolgozom, legtöbbször itt ücsörgök és várok, hátha betoppan valaki ismerős. Mint például most te. Bár eddig nem túl jó a statisztikám, de lesz ez még jobb is! Csak jobban kell időzítenem.

- Tényleg? - vigyorodott el Midori, és beviharzott barátnője mellett, aztán visszafordult, s megragadta a karját. - Gyere, segíts, ez vicces lesz!
Azzal amag után rángatva Harukát becsörtetett Tatsuya szobájába. Csak bezután engedte el a lányt, s nagy lendülettel lecsüccsent az ágyra.
- Jó reggelt Tatsu~ - köszöntötte harsányan a fiút.

- Ó, akkor legalább azt tudom, hogy téged merre keresselek! Majd én is igyekszem gyakran benézni ide szabadidőmben, hogy adjuk-vegyük a híreket egymásnak - mosolygott a lány. - Egyébként nem is igazán voltam beteg - rántotta meg a vállát -, szóval nem kell aggódni!

Haruka ebben a pillanatban hálásan adózott a heverőnek, amin végül elaludt. Belegondolni is fájdalmas volt, mi lett volna, ha esetleg Tatsuya nyit ajtót, mert akkor most ő részesülne hasonló ébresztésben Midori részéről. Bár sejtette, mi fog történni, sőt, még szándékosan eljátszotta a felbujtót is, azért el kellett ismernie, Tatsuya valóban mulatságos látványt nyújtott.
A fiú szemei hirtelen kipattantak, majd sietve felült az ágyban és máris a szemüvege után kezdett kotorászni. Még nem igazán jutott el az agyáig, hogy kinek a hangját hallotta, azt meg pláne nem tudta még felfogni, hogy jelenleg hányan tartózkodnak a szobában.
- Mi az?! - kiáltotta riadtan, miközben még mindig kapkodva vadászott a szemüvegére. - Süllyedünk?! Azt hittem, csak álmodtam...!
Haruka már épp megnyugtatta volna, hogy nem, csak Midori sajátos ébresztőjében volt része, de rövid távon meggondolta magát.
- Igen! - kiáltotta és igyekezett kétségbeesettnek tűnni. - Mindjárt eléri az utasszintet a víz, sietnünk kell! Már mindenki menekül!
Basszus, hogy ezért mit fognak kapni tőle, ha magához tér...

Midori alig bírta, hogy ne nevesse el magát, s igyekezett rákontrázni.
- Siess már! Shouri kinn toporog, alig akarta hagyni, hogy téged is összeszedjünk! Mindjárt utánunk jön, aztán leshetsz!

- Rendben, köszi - bólintott Kazu, de a betegséges dologról most pláne nem tudta, mit gondoljon. Tényleg nem volt az, vagy csak el akarja altatni az aggodalmát? Mindegy, most úgy tűnik, jól van, az a lényeg. Csak nem lesz baja a hiányzásból. - Most már nagyjából tudom, melyik beosztásnak körülbelül meddig kell tartania, úgyhogy nagyobb eséllyel bukkanhatok majd a többiekre. Tényleg, Hiroshiról meg Ichiroról nem tudsz véletlenül valamit? Hozzájuk is szívesen beköszönnék.

- Mi... Midori?! - fordult a lány felé értetlenül Tatsuya, és végre megtalálta szemüvegét is. Végre kezdte felfogni a szavak értelmét is. Még hogy Shouri nem akarta hagyni...? Tényleg képes lett volna hagyni, hogy itt fulladjon meg?! Dühösen vonta össze a szemeit és gyorsan kipattant az ágyból. - Jól van, megyek...! Aztán úgy kivágom a tengerbe, hogy öröm lesz nézni...
Haruka persze észrevette Tatsu arckifejezését. Hupsz... talán ezt nem kellett volna. Tegnap sem tűnt jó kedvűnek Shouri távozása után... Kérdőn nézett Midorira, jelezve, hogy talán abba kéne hagyni a dolgot.

Natsuki elgondolkodott, aztán megrázta a fejét.
- Nem, nem igazán rémlik... Nem hiszem, hogy találkoztam velük. Mondd csak, nem lehet, hogy van valahol egy lista, hogy kinek hol a szobája? Ó a fene, hisz a neveket se tudjuk... Akkor ez nem jó... Úgy szeretném megtalálni a többieket... Szerinted van értelme idekenn keresgélni? Mármint nem a kabinokba bekopogni, csak... Nem tudom...

Midori kicsit ijedtebben nézett vissza Harukára. Ezt... elszúrta? Na de csak nem mondhatja azt, hogy háhá, vicceltünk! Na jó... Megköszörülte a torkát, s aggodalmas arcot vágott.
- Khhm... Tatsuya, jól vagy? Haruka, sosem mondtad, hogy szokott alvajárni... - halkabbra fogta a hangját, de azért, hogy még a fiú is hallhassa. - Te érted, mit hadovál össze?

- Én is ezt csinálom - vont vállat mosolyogva Kazu. - És eddig kétszer bejött. Bár tényleg nem a legeredményesebb, de most milyen ürügyön kopogjak be idegenekhez? Kicsit fura lenne így végigmenni egy folyosón. De ha találsz egy olyan listát, ami tényleg segít, vagy valakit közülünk, aki többet tud, akkor elirányítanád hozzám is? Várj, megadom a szobaszámomat is. Így ha esetleg összefutsz Ichiroékkal, akkor megadod nekik?

Haruka vette a lapot és hálásan pillantott Midorira.
- Nem igazán. Eddig csak egyszer-kétszer volt hasonlóra példa - felelte a lánynak, majd az értetlenül pislogó Tatsura nézett.
- He...? - nyögte a srác, és zavartan lecsüccsent az ágya szélére, ahonnan épp az imént pattant fel.
- De nyugi, most már nem álmodsz - mosolyodott el Haruka.
- Álom...? - nézett körbe a srác. - Mégis csak álom volt...?
- Igen, még beszéltél is - bólogatott meggyőzőn Haruka. - De nem nagyon értettük, miről. Épp bejöttünk, hogy megnézzük, ébren vagy-e már.
- Ó... - vakarta meg a fejét a fiú, de kicsit mintha még vívódott volna magában. Ritkán lehetett őt ilyen zavartnak látni. - Izé... akkor hát jó reggelt...

- Rendben! - bólintott Natsuki. - Azt hiszem én is... Hm, nos... - oké, adjuk meg Eizanét, az esélyesebb, és Kazunak nem muszáj tudnia, hogy az a fiú szobaszáma. - Elvileg ezen a szobaszámon leszek megtalálható, ha épp nem dolgozom, vagy keresgélek. Ha látod Yuukát, vagy Benawit, szólsz te is? Előre is nagyon köszönöm!

- Öhm... jó reggelt... - nyögte ki Midori, hogy utána megint ráharapjon belülről a szájára, nehogy elnevesse magát. - Akkor mi... inkább ki is megyünk beszélgetni, izé, aludj csak vissza nyugodtan... - azzal ki is viharzott, alig várva, hogy jól kinevethessék magukat. Ez kész, Tatsuya a legjobb ugratnivaló alany!

- Persze - felelte Kazu. - Ha látom őket, szólok nekik. Időm nagy részében úgyis itt vadászgatok. Még mindig jobb, mint egyedül ücsörögni a szobámban, nem? Példának okáért most is kellemesen elbeszélgethettem veled. És csak tovább motiváltál, hogy jobban nyitva tartsam a szemem. Bár ha Ichiroéknak a szobaszámom adod meg, akkor talán gyakrabban megfordulok majd ott is. Majd valahogy beosztom az időmet.

- Meg mondom nekik, hogy vagy itt, vagy a szobádban, kivéve, ha... hol is dolgozol? - érdeklődött a lány.

- Rendben... - felelte kissé kótyagosan Tatsu, majd amint becsukódott az ajtó a két lány mögött, végigdőlt az ágyon. Pedig... annyira valóságos volt... A legjobb lesz, ha nem alszik vissza, nehogy megint leégesse magát a lányok előtt.


Látva, hogy végül mégsem durvult el a helyzet, Haruka szája is nevetésre görbült.
- Ilyen nincs... - hitetlenkedve rázta a fejét. - Tényleg bevette? Még jó, hogy néha olyan nehezen ébred. Te... szerintem ez tényleg képes lett volna pizsamában kirontani a fedélzetre!

- Lent a raktárrészlegen - felelte Kazu. - Nem hiszem mondjuk, hogy nagyon leengednék oda őket. De ha nem leszek sehol sem, akkor majd csak feltűnik nekik. Vadásszanak egy kicsit ők is, ha már én is ezt csinálom.

- Hihetetlen ez a srác! - csóválta a fejét Midori. - Már-már bűntudatom van, hogy ilyeneket beadok neki, de annyira mókás! Ez kész... - vigyorogva a lány felé fordult. - Már tudom miért hiányoztál ennyire, Haruka! - vidáman a nyakába ugrott. - Rég szórakoztam ilyen jól!
Hosszasan szorongatta a lányt, aztán elengedte, s elmélázva tette fel a kérdését.
- Szerinted vannak amerikában is olyan szellemtanyák, meg régi szentélyek, ilyesmi...?

- Hát, ha dolgoznak, akkor talán... Mindenesetre szerintem én be tudok jutni oda - kacsintott a fiúra. - Na jó, lassan én továbbállok, körül nézek még erre, meg elkezdem intézni a melómat is, hogy visszamehessek, meg ne legyen balhé... Örülök, hogy beszéltünk!

Haruka már meg sem lepődött Midori kérdésén.
- Szinte biztosra veszem - mosolygott. - Nehogy már pont ott ne legyenek. Majd jól utánanézünk a neten. Még nem tudom, pontosan hova lyukadunk ki, de megnézhetjük, hogy mi minden jó található a környékünkön. A szentélyekről viszont fogalmam sincs. Eltérő valláshoz valószínűleg eltérő szentélyek tartoznak. Ott inkább templomokban utaznak. Hmm... majd kiderül. De nem hiszem, hogy amiatt kéne aggódnod, hogy felfedezni való nélkül maradsz. Viszont az újfajta épületek újfajta kihívásokat jelentenek bejutás terén. Kíváncsi vagyok, milyenek az amerikai zárak - vigyorodott el. - Lehet, hogy teljesen újra kell képeznem magam.

Miharu szinte egyik pillanatról a másikra ébredt. Tipikusan az az érzés, mikor az előbb még aludtál, a másik pillanatban viszont már teljesen éber vagy. Nem is érezte magát álmosnak. Igyekezett minden zaj csapása nélkül elérni a telefonját. Kilenc óra... Kíváncsian lesett a fiú felé. Alszik... Ha igaz ez az álomkór-story, akkor... Nem is ébred fel egykönnyen. Talán nincs is ennél jobb alkalom, hogy kicsit utánanézzen ki is ő...
Némán mászott ki az ágyából, nem is fecsérelte olyasmivel az időt, hogy átöltözés, hálóingben óvakodott át a fiú ágyához. Telefon-telefon... Múltkor látta nála, talán tárol benne valami fontos adatot, de akárcsak a telefonkönyvben szereplő nevek is segíthetik... Talán...

- Én is - mosolygott Kazu. - Még kicsit ücsörgök itt, utána ebédelek és megyek dolgozni. Délutánozás... még jó, hogy holnap nem reggel kezdek, hanem köztes időpontban. Na akkor sok sikert, meg neked is jó keresgélést!

- Ez klasszul hangzik - vigyorodott el még jobban Midori, miközben ledobta magát a kanapéra. - Na és errefelé mi jót csináltatok? A koktélokat tesztelted már? Nekem az "apám" nem igazán akar alkoholosat rendelni, mert kiskorú vagyok. Nem illene az imázsához. Bár vacsoránál egy pár korty bor belefér...
Midori ilyenkor persze szokás szerint jól elfelejtette, hogy nem túl edzsett ilyen téren, és ez a szigeten sem változott meg...

- Köszi! Neked is! Meg jó melót! - búcsúzott Natsuki, majd újfent nekivágott a folyosóknak, hátha összefut valakivel.

- Én ne teszteltem volna? - vigyorodott el Haruka, és ő is lehuppant Midori mellé. - És mivel a papírok szerint már nagykorú vagyok, nincs megállás! Na jó, legfeljebb a pénztárcám, úgyhogy csak egy estét áldoztam a koktélfogyasztás oltárán. De túl sok a megkóstolnivaló, úgyhogy valamikor még biztos lenézek. Csak most majd úgy, hogy Tatsu ne vegye észre. Hát nem elkísért? Azt hitte, majd neki kell felvakarnia, de hősiesen bebizonyítottam, hogy még hajón is bírja a gyomrom. Na és milyen kapitány-csemetének lenni? Élvezed, mi?

Vagy fél órába telt, míg Nobu rávette magát, hogy kimásszon az ágyából. Az önkiszolgáló étterem felé vette az irányt, remélve hátha lát ott ismerős arcot. Illetve leginkább... De hamar rájött, hogy nehogy Namit, de Shinjit, őt Hayatééket sem találja most itt. Csalódottan keresett magának helyet, hogy lassan elfogyassza kevéske reggelijét. Ez a nap is jól kezdődik... Szívesen felkereste volna Shinjit, de már korábban elhatározta, hogy hozzá nem megy, inkább csak várja, hátha ő látogatja meg. Szinte biztos, hogy akkor összefutna Namival, és a lány is tudja, hogy ő is tudja, hogy ott van, ergó... szóval haragudna, nem kicsit... nem akarta, hogy Nami ennél is jobban csalódjon benne... Hayatéhez akkor talán? Ott meg Yuuka van. Elég fájdalmat okozott már neki, nincs joga oda sem menni... Marad hát a magányos fotelszél rugdosás...