10. fejezet - Mert még mindig tudunk mit írni

Yuuka mikor már érezte, hogy nem nagyon bír többet enni, félrerakta a gyümölcssaláta maradékát, és az Emiko által félretett kis adag tésztáért nyúlt. Ha már hagyott neki, akkor illik legalább megkóstolnia, nem? A gyomrát meg majd valahogy megneveli, ha ellenkezik...
Észrevette, hogy közben Hayate már végzett is a saját adagjával. Úristen, hogy bírt annyit megenni...? Ő még egészségesen sem bír ennyit...
Mégis... hiába próbálta ilyen módon elterelni gondolatait Benawitól és Emiko nemsokára bekövetkező látogatásától, valahogy nagyon nem ment. Miért nem Hayate megy? Miért egyedül Emiko? És miért... miért... Mi ez különben? Féltékenység...? De hogy lehet rá féltékeny, ha tudja, hogy ő Hayatét kedveli... Viszont... hamarosan beszélhet Benawival, láthatja őt... Ez miért ne adhatna okot a féltékenykedésre...?

- Az - bólintott Eizan Natsuki felé fordulva. - Már ha nem túl hi... - mikor realizálta a lány jelenlegi viseletét, egy másodperc erejéig mintha megakadt volna a hangja, miközben szemei végigmérték a lányt. - deg... - fejezte be végül, miután helyre rakta az állkapcsát. Nos... ezt lehet biztató jelnek venni, nemde? Na tessék, már megint sikerült meglepnie. Hihetetlen ez a lány... Csak nem egyfajta kihívás elé állítja? Ejnye, hát annak bizony jó lovaghoz hűen meg kéne felelni.
- No de hölgyem...! - pattant fel hirtelen az ágyból, és elvigyorodott. - Ily lenge viseletben? Csak nem gaz útonállókkal találkozott idefelé, akik megfosztották ruháitól? Még ilyet... Ez esetben fel kell ajánlanom szolgálataimat, nehogy még több hasonló baj érje.

Emiko sóhajtva kelt fel a tányérjával.
- Hiába, egyszerűen én nem tudok ennyit enni - csóválta meg a fejét. - Kéri esetleg valamelyikőtök? Hayate? Vagy Yuuka, ha jól esne még? De tényleg, csak ha jól esik...
Persze nem arról volt szó, hogy nem éhes. Illetve gyakorlatilag, tényleg nem bírt többet enni, annyira összeszorult már a gyomra az izgalomtól. Képtelen várni, hogy végre megtudhassa, mi folyik itt!

- Kifogásolod a megjelenésem? - görbült lefelé Natsuki szája. - Ne haragudj, nem hozlak még egyszer zavarba... Csak kinn felejtettem a ruháim és... - a fiú felé pillantott, tétovázott, aztán mellé sétált. Határozottan a fiú szemeibe nézett.
- Szeretnéd, hogy a fürdőben öltözzek át, vagy megfelel itt is?

- Nem - rázta meg a fejét Yuuka. Az Emikotól kapott kicsiny adagból is mindössze másfél falatot tudott enni, nem hogy még többet. - Nem bírom, a gyomrom már így is elkezdett tiltakozni...
- Most biztos nem - felelte Hayate is. - Legfeljebb kicsit később megpróbálkozhatok vele. De egyelőre ez is bőven elég volt számomra.
Ezek szerint Emiko befejezte... Hayate komoly tekintettel nézett a lányra, és azon igyekezett, hogy aggodalma ne tükröződjön túlzottan a szemeiben. Aggodalma, vagy éppen az a feltámadó féltékenység, amit most már ő is érzett. Bár egyikük sem tudta, legfeljebb sejthették, de immár ketten birkóztak hasonló érzelmekkel.

- Még hogy kifogásolom... - rázta meg enyhén a fejét Eizan, miközben egyre inkább nehezére esett türtőztetni magát. Legszívesebben máris mozdult volna, valahogy mégis sikerült visszafognia magát. De ez a nézés...! Hát így nem fogja sokáig bírni... - Azt kell mondjam, a helyszín tökéletesen megfelel. És ráadásul még időt is spórolhatsz így. Ha gondolod, még az öltözködésben is segítek, megterhelő egy tevékenység...

Emiko egy pillanatig állta Hayate tekintetét, aztán kisietett a tányérjával.
- Akkor én megyek is. Ki tudja, holnap talán reggel kezd, nem akarom sokáig feltartani. Addig te emg vigyázz Yuukára! - adta ki az utasítást viccesen, s remélte, hogy Yuuka nem érzi célzásnak, Hayate ellenben igen. Kérlek, ne hagyd, hogy itt örlődjön magában... Szerintem ti ketten... könnyebben meg tudtok beszélni dolgokat nélkülem. Elmosolyodott, s elhagyta a szobát.

- Nem rossz ötlet... - lépett egész közel a fiúhoz. Oké, még hogy nincs kedve hozzá... Totál kész van, ilyen szép, irodalmiasan megfogalmazva...

- Elmehettél volna vele... - mondta egy idő után halkan Yuuka, miközben a tányérján hagyott maradékokat figyelte.
- Igen, elmehettem volna - hallotta Hayate válaszát.
- Még mindig mehetsz...
- Mehetnék, de nem teszem - rázta meg a fejét a fiú, és tekintetét folyamatosan Yuukán tartotta.
- Csak mert betegeskedek, ugye...? - kérdezte keserűen a lány.
- Nem... - felelte Hayate, mire Yuuka végre felemelte a fejét.
- Nem...? - kérdezett vissza zavartan. - Hát akkor miért...? Mert most te vagy a testőröm?
- Mert igenis számítasz nekünk, azért - kereste Yuuka tekintetét a fiú, majd elmosolyodott. - A betegséged inkább csak még jobban ráébresztett erre, de semmiképp sem az a fő ok.
- Nem csak... sajnálsz?
Hayate megint csak nemet intett, Yuuka pedig nem tudta, miért, de valamiért érezte, hogy hihet neki.

Eizan nagyon is díjazta Natsuki választását, hogy végül mégsem a fürdőt jelölte meg átöltözése színhelyéül. Felbátorodva lépett ő is közelebb, már ha lehetett még ennél közelebb, és karjait a lány dereka köré fonta.
- Jaj, ez a vizes törölköző... - már szinte csak suttogott Natsuki fülébe. - A végén még megfázol itt nekem, ha huzamosabb ideig ilyenben mászkálsz... Hopsz... Hát nem leesett? Hiába, ezeket nem is lehet rendesen rögzíteni...

Emikonak gyakorlatilag semmilyen gondot nem okozott a lelopózás, de miért is lett volna? Veszélyesebb helyekre is jutott már be, ráadásul nem is egyedül, csoportban pedig enyhén feltűnőbbek... Azért mégis izgult, mikor megtalálta a keresett szobaszámot. Hát jó... Vett egy mély levegőt, majd kopogtatott. Türelmet eröltetve magára várt, de választ hosszú másodpercek elteltével sem kapott, majd akkor sem mikor ezt újra, és még újra megismételte. Nincs itt? Merre lehet akkor? Megkeresteaz éttermet, a büfét, aztán majdnem fél óra kószálás múlva visszatért, s újra kopogtatott, de megint semmi válasz. Merre lehet akkor...? Ez hihetetlen... Azt mondta, este beszélnek! Erre se nem jön, se nem várja itt! A fenébe... Csalódottan tért vissza a szobájukba.
- Sziasztok! - köszönt be, szinte biztos volt benne, hogy Yuuka hullafáradt, mégis várja a választ. Mért kell csalódást okoznia neki?

Már éjfél után járhatott, mire Nami mozdulni bírt. Nem sokat aludt. Túlzottan aggódott. És mégsem tud tenni semmit… Mi van, ha csupán az volt a cél, hogy ne tudja megakadályozni Shinjit… Nem tudta pontosan, hogy mikor végre elaludt, mennyi ideig álmodott… Most azonban sietve tápászkodott fel a kanapéról. Remegett a lába, ahogy meg kellett tartania az egész test súlyát. Karjai még mindig ólomsúlyúak voltak. Mégis a tőle telhető leghalkabban lopózott be a fiú szobájába. Az az ágyában feküdt. De ettől még… simán lehet halott… Közelebb sétált, nem volt könnyű, s leült mellé a földre. Lélegzett, ezt elég hamar meg lehetett állapítani. Sőt, zihált. Fenébe, bevett valamit? Nem elég Natsukit pesztrálnia, most még Shinjit is. De ahogy tovább figyelte őt, rá kellett jönnie, hogy ez valószínűleg csak egy szimpla rémálom. Mindig csak akkor, és csak olyannak láthatta a fiút, ha magabiztos, sérthetetlen, így viszont… Shinji halkan nyöszörgött, és bármilyen összemosódottak is voltak a betűk, Nami rögtön tudta kinek a nevét hallja… És Shinji… sírt álmában. A lány teljesen leblokkolt, hogy könnyeket lát ennek a fiúnak az arcán. Meglehet, hogy… azóta minden este ilyen állapotban volt? Minden éjjel róla álmodik, és míg nappal igyekszik érzéketlennek tűnni, mint akinek minden mindegy… éjszaka mindig szenved?
Shinji… Bár segíthetnék… Szeretnék segíteni… Senkiben sem bízol annyira, hogy beszélj róla? Nem lenne könnyebb?
Némán óvakodott ki a szobából. Kitárta az erkélyajtókat, s csak azután feküdt vissza a pokróc alá. Még mindig fullasztó volt az az illat. Remélte reggelig kiszáll, és nem ivódott még be a bútorokba. A szobákban tilos dohányozni, ráadásul pont ilyet… Ez kész, ha valaki megtudja…

Amint belépett az ajtón, két pár várakozó szempár tekintett Emikora. A Yuukához tartozó kissé zavartan figyelte a lányt, és egy idő után inkább az ölében pihenő kezeit nézte, mintha tartana a választól vagy már attól is, amit Emiko arcán láthat. Hayate ezzel ellentétben nem fordította el tekintetét, hanem folyamatosan Emikot figyelte.
- Szia... - hallatszott Yuuka halk visszaköszönése, amit Hayate némileg hangosabb hangja követett.

Emko nem csigázta tovább az idegeket.
- Semmi - rázta meg a fejét. - Egyszerűen nem találtam meg. Nem tudtam beszélni vele. Nem tudom. Létezik, hogy úgy bealudt, hogy nem hallja, hogy kopogtam? És ezekszerint itt se járt, nem kerültük el egymást... Nem értem! - fakat ki dühösen. - Megígérte, hogy ma beszélünk!
Toppantott egyet idegességében. A fenébe, utálja ezt a hazudozást... Mi ütött belé?!

Daisuke elgondolkodva forgatta ujjai között a Shouritól zsákmányolt telefont. Milyen kis kütyü, és mégis mekkora jelentőséggel bír. Ejnye, ejnye, Shouri, jobban kellett volna vigyáznod rá. Most viszont tudod, hogy én is a személyzetin vagyok. A francba... Jobban kell majd figyelnem. Mert igaz, hogy ez nálam van, de ki tudja, mi mindenre vagy képes érte. Kénytelen leszek jobban nyitva tartani a szemem mostantól, nehogy kellemetlen meglepetés érjen a részedről. Ha nem lennénk ezen a hajón, még talán ki is csinálnál, csak hogy hallgassak. De nem, ennyire azért csak nem lehetsz szemét...

- Lehet, hogy tényleg elaludt... - találgatott Yuuka, és nem igazán tudta megállapítani, hogy most csalódást vagy inkább megkönnyebbülést érez. - Vagy tényleg elkerültétek egymást valahogy...
"Vagy csak... nem akar most senkivel sem beszélni..."
A lány halkan felsóhajtott.
- Az pedig nem túl valószínű, hogy elfelejtette az ígéretét - fűzte hozzá Hayate. - Talán tényleg pont rossz pillanatban érkeztél.
"Vagy a srác csak menekül..."

- Lehet - hagyta rájuk Emiko. - És mi jót csináltatok míg nem voltam itt? - foglalt helyet.

- Hát... Hayate mégis megette a maradék tésztát... - felelte a fiúra pillantva Yuuka. - Meg azt a kis gyümölcsöt is...
- Kár lett volna érte - vont vállat a fiú. - De azt hiszem, egy ideig most nem eszek. Elég... kiadós volt.

Emiko halkan nevetett.
- Hát, kell is az energia... - mosolygott cserfesen a fiúra, majd egy pillanatnyi zavar futtott át az arcán, mielőtt sietve hozzátette - ... hogy megvédhess bennünket. És te, hogy érzed magad Yuuka? Gyomrod? Jól esett a vacsora?

- Egész jól... - bólintott aprót Yuuka. - Igazából nem a gyomrom a legrosszabb, hanem... inkább maga a közérzetem. Meg a fejem.
- Viszont sajnos még mindig kicsit lázas - egészítette ki Hayate. - De ellenőriztem és rendesen bevette a gyógyszereit. Elvileg ha rendesen pihen, hamar rendbe jön.
- Akkor... - állt fel közben Yuuka. - Azt hiszem megyek, lezuhanyzom, utána ledőlök. Remélem, reggelre már elmúlik a fejfájás...

Hát jó, most már biztosan alszik, vagy legalábbis nem nagyon fog mászkálni. Majd ő is úgy tesz, mintha már a szobájában aludna, hátha mégis kijön. Csak annyi a dolga, hogy szép óvatosan kilopakodik azon az ajtón... Igen, pont így. Biztos ezt akarja? Akkor reggelig nem tud visszajönni... Á, közel van az a reggel!
Így hát Haruka egyedül vetette bele magát a lassan a hajóra köszöntő éjszakába.

- Én is remélem - bólintott komolyan Emiko. - Pihend ki magad!
Próbált türelmet eröltetni magára, míg Yuuka eltűnt a színről, de utána azonnal Hayatéhez fordult.
- Nos? - faggatózott. - Mit beszéltetek?

Hayate még kivárt egy kicsit, hogy Yuuka biztosan ne hallja meg, hogy épp róla beszélnek.
- Próbáltam kipuhatolni, miről is beszélt Benawival, hogy megcáfolja vagy megerősítse a sejtésemet. De semmi konkrétumot nem mondott, amiből rájöhettem volna - sóhajtott lemondóan. - Vallatni azért meg mégsem akartam... - enyhén összerezzent, mikor rájött, mit is mondott, de utána fojtatta. - Lényegében csak megismételte, hogy szakítottak. De... volt egy pont, mikor nagyon láttam rajta, hogy mondani akar még valamit, ám végül mégis magába fojtotta. Még nem élvezem annyira a bizalmát, hogy hasonló horderejű témákat megosszon velem, pedig talán kicsit megkönnyebbülhetett volna attól, ha beszél róla. De az is lehet, hogy nem, és nem akart kockáztatni...

Emiko csalódottan ciccegett.
- Jajj, a francba már! Így én is csak folyton agyalok, de semmire se jutok! Kész, ledőlök aludni. Reggel meg elkapom azt a szerencsétlent! És nem érdekel ha hajnalban, legalább tuti a szobájában van! Miért nem volt ott most?! Fájna neki, ha kicsit megkönnyebbülhetnénk?
Felpattant, s dühösen járkált fel alá.
- Az idióta... Kapjam el egyszer, úgy elgyepálom...! Na jó... mentem aludni! - jelentette ki. - Elegem van. Nem akarok gondolkodni... - azzal se fogmosás, se zuhanyzás eltepert a szobájába.

- Talán az a megkönnyebbülés nem is lesz akkora megkönnyebbülés... - mondta a lány után halkan Hayate, majd a még mindig foglalt fürdő felé nézett. Rendben, akkor majd visszanéz később. Addig is gondolkodik a Yuukától hallottakon, bár tényleg nem sokkal lett okosabb, de hátha nem vett észre valami apró jelet vagy elejtett szót, ami visszagondolva feltűnhet...

Eizan sietve kapcsolta ki a beállított ébresztőt. Reggel...? Máris? Pedig mintha csak most aludtak volna el... De hát reggeles, ez van, fel kell kelni.
Kíváncsian figyelte a mellette fekvő Natsukit, hogy vajon a lány is felébredt-e a csörgésre.

Emiko valóban elég hamar kelt, de még eltartott egy darabig, míg megfelelő állapotba hozta magát a fürdőszobában. Úgy döntött, nem is várja meg a többieket, elsietett egyedül reggelizni. A legkényelmesebb, ha ne várnak rá megint... talán hiába. Főleg Yuukának. Nem kell még egy felesleges izgalom...

Natsuki halkan nyüszörgött a hangra, de amikor érezte, hogy Eizan is mozgolódik mellette muszáj volt a szemét is kinyitnia.
- Ugye ez csak vicc? - nyögte. - Olyan fáradt vagyok... Totál lestrapáltál este, tudod? Ne menj még! - ölelte maához a fiút kérlelve.

Midori ellenben a másik két lánnyal frissen és fitten ébredt már a kora reggeli órákban is. Bizonyára ez annak volt köszönhető, hogy korán lefeküdt, és ráadásul a kedve is jobb lett, hogy kicsit kipihente magát. Az "apja" is reggel kezdett, így végre együtt költhették el a reggelijüket, már egy ideje nem tudtak beszélni, mert vagy dolgozott, vagy Midori kerülte őt az összeszólalkozásuk miatt. Most azonban úgy tűnt, a férfi is lehiggadt már, hiszen nem volt újabb vendég az este...

Haruka az enyhe fuvallatra hirtelen magához tért, és ösztönszerűen húzta szorosabbra magán felsőjét. Jé, reggel van. De mikor aludt el egyáltalán? Arra még emlékszik, hogy a csillagokkal és a sötét hullámokkal szemezett, de utána... Pedig nem volt részeg vagy másnapos. Azért legtöbbször figyelt a határaira. Milyen lenne már, ha becsípve találta volna meg valahol a személyzet...
Hát, koránnak korán van. De azért reggelit talán már felszolgálnak. A gyomra úgyis rendben van, éljen. Utána megpróbálhat visszajutni a szobájukba. És simán mondhatja, hogy csak reggelizni volt, még látni is fogják odalent. Remek.

- Még hogy én? - kérdezte játékosan Eizan, ahogy próbálta eligazgatni a lány kósza fürtjeit. - Én is eléggé lefáradtam ám... De jó, kicsit még maradok. Egy fél órám biztos van. Bocsi, hogy felkeltettelek, még nyugodtan aludhatnál pár órát meló előtt. De úgysem mentem volna el köszönés nélkül.

Nami is képtelen volt aludni. A hidegre ébredt fel, ki is kászálódott, hogy becsukja az erkélyajtót, de még mindig érezte a csípős illatot, ha már nem is olyan erősen. Inkább szervált egy tiszta köntöst, és elsietett a fürdőszobába. Nincs is jobb mitn egy frissítő zuhany. A végtagjai mgé mindig ólomsúlyúak voltak, talán a füst miatt, talán a kialvatlanság, talán valami utóhatás... Na tessék kellett neki ez a másnaposság round two...

- Semmi baj, inkább vagyok veled, mint alszom... Szeretem, ha együtt reggelizhetünk... - felelte halkan a lány. Még nem érezte elég ébernek a hangszálait. - Ééés, ma meló... Most már tényleg kíváncsi vagyok milyen! Remélem látom ebédnél Namit! És a többieket is! Majd mesélek... Ha véletlenül meg te találkozol Yuukával vagy Benawival, tudakold már meg, merre vannak, meg jól vannak-e és add át, hogy üdvözlöm őket! - sorolta.

- Feltétlenül - bólintott mosolyogva Eizan. - Bár legfeljebb ebédnél tudom elcsípni őket, de majd nyitva tartom a szemem. Ebédelni minden műszakod megy, csak ugye kérdés, hogy pontosan mikor és hova. De hátha! Akkor majd elkérem a szobaszámukat, hogy te is beszélhess velük, jó? És remélem, azért nem dobnak rögtön a mély vízbe, ha már most mész először. Meg mondtad, hogy elég rendesek voltak tegnap is. Nagy lecseszést mondjuk én sem kaptam eddig szerencsére...

Hayate szokásához híven szintén korán kelt. A bázison épp elég alvást engedélyezett magának, itt az ideje visszatérni a rendes lefekvési-felkelési idejéhez. Bár leginkább utóbbihoz.
Öltözés közben rutinszerűen ellenőrizte a sebeit fedő kötéseket és elégedetten állapította meg, hogy mind a helyén van és jelenleg egyik sem akar átázni. Az jó, már attól tartott, túlságosan visszavetette a gyógyulását a röplabda, de talán csak enyhe figyelmeztetés volt, hogy figyeljen jobban magára. Rendben, rendben, vette az adást...

- Köszönöm - felelte hálásan a lány. A másik felvetésre inkább nem válaszolt. Nem várta, hogy kímélik, aki eddig lógott. De nem ijesztgeti Eizant feltételezésekkel.

- Lassan átöltözök, és ha te is magadhoz tértél, mehetünk reggelizni - ajánlotta fel a fiú. - De nem kell sietned, még pont belefér egy kényelmes tempójú étkezés. És kivételesen lehet, hogy kávézni is fogok...

Emiko sietve kapott be pár falatot, hogy rohanhasson tovább Benawihoz. Félt, hogy elmegy dolgozni, vagy lerázza azzal, hoyg sietnie kell, így mihamarabb el akarta kapni. Alig negyed órával az után, hogy kilépett a szobájukból, már a fiú ajtaján kopogtatott.

Benawi álmosan fordult az ajtó felé. Miii...? Ki lehet az ilyenkor...? Elkésik?! Nem... nem figyelmeztetnék és... még nincs is annyi... Na szép... Mégis ki az fél hétkor...? Még a reggelesek is csak nyolc körül kezdenek itt... Sietve magárakapott valamit, mi közben újabb türelmetlen, és már kissé hangosabb kopogás hallatszott. Már nyitotta a száját, hogy kiszóljon, de... és ha Emiko az? Vagy Hayate? Vagy Yuuka...?! Még nincs felkészülve... Este is valamelyikük volt? Nagyon valószínű, hisz megbeszélték, de... Ha mégse ő az, kellemetlen, hogy nem nyit ajtót.
- Jövök, egy pillanat! - kiabált ki. Hiába, ennyi idő alatt nem tudott felkészülni a lány látványára. Ráadásul mérgesnek tűnt.
- Nem jötték tegnap! - közölte köszönés helyett.
- Sajnálom én... sok dolgom volt! Túlóráznom kellett!
- Este tízkor is?
- Tíz? Öh, én... nem tudom... Talán akkor voltam kajálni.
- Az étteremben is voltam! - felelte azonnal a lány.
A fiú ártatlanul nézett vissza rá.
- De én a büfében vettem valamit...
- És azt hol etted meg? Hm?
Benawi rá akarta vágni az igazat - az más kérés, hogy mindez egy kicsivel előbb történt, hogy a szobájában, de... Csapda?
- A friss levegőn... Jól esett...
- Ahha... - felelte a lány összehúzott szemmel.
- Ha már itt járunk, ettél valamit? Mert éhgyomorra ez a beszélgetés nekem durva lenne...
Emiko arca egy kicsit megenyhült.
- Akkor elkísérlek a büfébe - bólintott. A fiú halkan sóhajtott, de nem mert tiltakozni. Némán indultak meg egymás mellett.
- De... - szólalt meg egy idő után a fiú. - Nem kerülsz bajba, ha meglátnak itt?
- Jól álcázom magam - rántotta meg a vállát a lány. - Beépülök, tudod...
- Ah, ja... - emlékezett vissza a fiú, s a korábbi történet kis mosolyt is csalt végre az arcára.

- Nem, öltözök én is - tápászkodott fel a lány. - Azt hiszem, msot egyedül is menni fog... - tette hozzá, s elpirulva gondolt az estére. Micsoda perverz srác... ki gondolta volna... De legalább ő vonzóan perverz, nem mint azok az öreg pasasok...

- Ó, rendben... - értette meg a célzást Eizan, de hamar leküzdötte zavarát és elmosolyodott. - Megyek, még gyorsan megmosom az arcomat, hátha segít. Nagyra becsülöm, hogy ily korán kelési áldozatokra vagy képes értem. Veled azért tényleg sokkal jobban esik a reggeli, és úgyis csak este tudunk megint találkozni...

Harukára elég érdekes szemekkel néztek, mikor ilyen korán beállított reggelizni, de nem igazán törődött a figyelő tekintetekkel. Amúgy is túl fáradt lett volna most rájuk figyelni. Tényleg, mikor is éjszakázott legutóbb kint? Huhh, nem tegnap, az biztos. Vagyis de, épp tegnap, de... á, jól van, azért lehet érteni. Na most lássuk, mennyit bír a gyomra...

- Elhiheted, én is így vagyok vele - felelte a lány. Megvárta, míga fiú eltűnik, utána pedig sietve öltözött fel. Volt egy olyan érzése, hogy ha meglátja a fiú kevés ruhában, nehezen állnának ellen a kísértésnek. Mind a ketten. Furcsa és új ez az érzés... ez a megfékezhetetlenség... De annyira kellemes... Csak néha nem a legpraktikusabb. De akkor is szerencsés, hogy érezheti.

Eizan épp a nadrágját felrángatását fejezte be, mikor újra felbukkant a fürdőszobaajtóban, de lassan ő is elkészült. Ujjaival még gyorsan végigszántott a haján és kérdőn nézett a lányra.
- Ó de gyors valaki - mosolyodott el Natsuki ruhacseréjét látva. - Azt hiszem, kész vagyok. Csak szólj, ha mehetünk.

Nami aggódva lesett be Shinjihez. Alszik. Nem meglepő. Halkan becsukta az ajtót, lenyúlt az asztalról egy könyvet, amit Shinji szerzett még magának korábban, s a takarójába burkolózva ült le vele a kanapécskájára. Csak üssük el valahogy az időt, míg nem mehet le reggelizni. Vagy míg nem ébred fel a fiú.

Daisuke elégedetlenül rúgta le magáról a takarót. Nem akarta tovább odázni az ébredést, mert tudta, hosszútávon úgysem úszhatja meg. A fenéket, délutános után rögtön reggelre rakni... Mindegy, ő megcsinálja, hagy örüljenek neki. Bármennyire is utálja, de azért sem hagyja magát.
A kezdésig hátralévő időben meg szépen elgondolkodhat rajta, hogyan is biztosítsa be magát Shouri ellen. Kéne valaki, aki fedezheti, aki sakkban tartja a srácot... De mégis ki? Nincs ő olyan jóban senkivel sem. Lehet, hogy egyszerűen odasétál Harukához, és a kezébe nyomja a telefont. Bár ha Shouri megtudja - és meg fogja, ez biztos -, akkor ezerszer rosszabb helyzetbe kerül, mint amiben most van. De mégis ki a franc szövetkezne pont vele...?

- Én nem sietek - rántotta meg a vállát Natsuki. - És mivel ilyen gyorsak voltunk, van még időnk. Addig mesélj kicsit a melódról. Elképzelhetőbb így már, hogy szereztél egy kis tapasztalatot, milyne dolgozni, hogy kinn is fogsz? Mármint, szerinted találsz munkát, amit tudsz csinálni, és élveznéd is? Én még mindig nagyon aggódom, hogy nekem ez nem menne... Eddig csak arra kellett vigyáznom, hogy nehogy letörjön a körmöm, ez így... túl sok felelősség hirtelen.

- Eddig igazából csak apámnak segítettem be a boltjában - gondolkodott el a kérdésen Eizan. - Bár az nem volt annyira vészes, meg azért velem szemben jóval elnézőbbek volt. De most... most érzem igazán ennek a súlyát, viszont egész jól kezdem megszokni. És egész jól fog kinézni a leendő ajánlólevelünkben, hogy ezen a hajón dolgoztunk, ha csak rövid időre is. Mások egy életen át güriznek azért, hogy hasonló körülmények között melózhassanak, nem lehet könnyű ide bekerülni. Akárhogy is... akarva-akaratlanul, de Morinaga ezzel a húzásával nem csak kijuttat, hanem néhányunk esélyét máris megnöveli a külföldi elhelyezkedésre... De attól még nem bírom. Talán nem is gondolt így bele...

Végül Emiko is vett magának valami kerek csokival bevont tallérszerűséget. Kisétáltak a tatra, s a korlátot támasztva keztek enni és beszélgenti.
- Szeretsz itt lenni? - érdeklődött. Benawi némán és nem túl meggyőzően bólinott. - És... jobban vagy már.
Benawi habozott.
- Nem igazán... - vallotta be.
- Nem szereted őt?
Benawi halkan felszisszent.
- Mintha kicsit leegyszerűsítenéd a problémát.
- Akkor mért hagytad ott?
- Hé! Úgy mondod, mintha én döntöttem volna így és...
- Te döntöttél így, ő nem akarta!
Benawi felsóhajtott.
- De nem azért, hogy nekem jó legyen, neki meg rossz. Érted...?
Emiko gyors ütemben rázta a fejét.
- Nem igazán. Szerintem ez hülyeség. Neki is rossz neked is.
- Emiko - nézett rá komolyan a fiú. - Yuuka jobbat érdemel...
A lány értetlenül nézett rá.
- Te mért vagy rossz?
- Mert... - próbálta megfogalmazni. - Túl könnyen megszegem a szavam... Túl könnyen... elfelejtem, hogy mennyit ér... Túl jó ő hozzám... És túl törékeny. Folyon megbántom... Nem akarom sírni látni... Nem akarom, hogy sírjon...
- Akkor vigyázz rá inkább! - fakadt ki Emiko. - Mert most nagyon sokat sír!
Benawi leszegte a fejét.
- Igen... sejtettem... Sajnálom... - tette hozzá gyorsan, mielőtt túl hidegnek tűnne, de a hangsúlyából így is, úgy is hallatszott, hogy egyáltalán nem hagyja hidegen a dolog.
- Akkor... miért? Magyarázd meg kérlek!
- Miről akartál beszélni tegnap? - váltott inkább témát Benawi. A lány megadóan sóhajtott.
- Hayatéről és... rólam...
Benawi alig láthatóan nyelt egyet. Igen, erre végülis... várható volt... Bólintott, hogy folytassa.
- Figyelj, én... én nagyon megkedveltem őt. Értem, miért érzed ezt rossznak először én is azt hittem, sőt... lehet, hogy tényleg az, hogy nem helyes, de... rá kellett jönnöm, hogy az, hogy helyes vagy sem egy teljesen érdektelen kérdés, abból a szempontból, hogy mit érzek. Hogy mit tehetek eldönthetem, de hogy mire vágyok, arra nincs befolyásom - hadarta el szinte bocsánatkérően. Benawi konokul bámulta a hullámokat. Ijesztően közel voltak idelenn... Pedig ez a legfelsőbb személyzeti szint. A többi a vízszint alatt van... De örülhetnek, hogy kaptak egy kis levegős részt.
- Benawi. Kérlek fogadd el ezt... Ne tilts tőle engem, szeretem őt!
A fiú ujjai kifehéredtek úgy szorította a korlátot.
- Nincs jogom eltiltani senkitől se.
- Szóval válasszak, hogy te vagy ő?! - fakadt ki dühösen a lány. Benawi megrázta a fejét.
- Nem tartom őt rossz embernek - mondta, mire Emiko meglepetten dermedt mozdulatlanná. - Csak rossz volt melletted látni. Eltartott egy darabig, míg rájöttem, miért... Emiko... - vett egy nagy levegőt. - Én... Nem akarlak tőle tiltani, sőt, azt se mondom, hogy ne... járj vele, ha tetszik... nem is kérlek erre, csak... Csak értsd meg, hogy nehéz lesz elviselnem. Valahogy én mindig úgy néztem rád, mint Ichiru leendő barátnőjére. És... egyrészt... árulásnak érzem a te részedről - igen, tudom, hogy nem az! - tette hozzá sietve Emiko felháborodott arckifejezésére -, de ettől még... Ichiru még csak most halt meg, értsd meg... És arra kért engem, hogy védjelek meg téged, és ide hoztalak, a legjobb tudásom szerint megtettem mindent, hogy végre boldog lehess, de... mellette...? Ezt... nem tudom megérteni, nem fér a fejembe...
- Ő... erős... És... sok mindent ért, sok mindenben hasonlítunk... Mert.... akármilyen furán is hangzik, hasonlókat éltünk át... - motyogta zavartan Emiko. Benawi lassan bólintott. Igyekezett emészteni a hallottakat. És kitalálni, hogyan mondja ki... Yuukának annyival könnyebb volt... Miért...? Emikot tényleg jobban szereti, hogy ettől most jobban fél? A fenébe... Yuukát kéne jobban szeretnie... Neki nagyobb szüksége van rá... Ő szabad, és ő... talán jobban is illik hozzá, és... egyszerűen jobban el tudja képzelni magát Yuuka oldalán. Végülis... ha rá gondol, szeretné... megérinteni, megcsókolni... Ha Emikot helyezi ugyanabba a képbe az bizarr és taszító. Akkor mégis, miért fáj, ha Hayatével látja, vagy csak arra gondol, hogy az az idióta hozzá mer érni?!

- Ez eszembe se jutott - felelte elgondolkodva Natsuki. - Ezeket a... papírokat fogjuk később használni? Innentől minden hivatalos? Amit most elkezdtünk élni... azok leszünk mi? Fura... De akik utasok voltak... Azoknak nehezebb lesz. Huhh... Főleg akik kiskorúak papíron. Őket nekünk kell majd eltartani? Remélem tudunk elegen dolgozni, hogy valahogy megéljen mindenki. Ha szűkösen is... De hol fogunk egyáltalán lakni ennyien? Nincs pénzünk egy házra... A fenébe is... Ez olyan reménytelennek hangzik még mindig. Meg kéne kérdezni Morinagát, gondolt-e erre, vagy van-e javaslata... Vagy annyira haragszik, hogy... ez esélytelen?

- Nem tudom... - sóhajtott Eizan. - Nem szívesen kérnék tőle még többet, viszont... így ugyancsak nehéz lesz. Belógunk valami elhagyott raktárba, és ott fogunk lakni? Nem túl kedvező kilátások... Gondolom neked sincs jómódú amerikai rokonod, akinél feltűnés nélkül meghúzhatnánk magunkat. És attól tartok, a többieknek sincs hasonló hozzátartozójuk. Tehát vagy megpróbálunk nyögve-nyelve boldogulni, vagy mégiscsak hozzá fordulunk. Csak aztán ne legyen túl magas az ára... Mennyire tartod valószínűnek, hogy már ezt is szépen elrendezte a számunkra? Azért az utaztatás sem kerül kevésbe...