10. fejezet - Mert még mindig tudunk mit írni

- Hát igen, jó lesz, hogy a délutánunk nagy része szabad... De nem szeretem, ha haszontalannak érzem a munkám - vallotta be Ayumu. Dehát ha már itt vannak... Legalább most tud kivel beszélgetni.
- Egyébként jól aludtál? - vetette fel.

Hayate csak bólintott és elgondolkodva figyelte a folyosót.
- Csak álljunk meg valahol itt odébb, hogy még látótávolságban legyünk? - vetette fel. - Bár állhatunk valamennyire arrébb egymástól, hogy ne akadjon majd ki rajta. Azért... kicsit furcsállottam, hogy be sem szólt. Vagy csak nem akart Yuuka előtt...

Emiko megrázta a fejét. Nem akart távol állni Hayatétől. Úgyis azt akarják tudatni Benawival, hogy el kell viselnie, hogy kedvelik egymást, nem? Na akkor...
- Szerintem... - kezdte bizonytalanul. - Kicsit... bűntudata van... Talán. Nem tudom.

Yuuka reménykedve pillantott fel. Már... nem haragszik? A szavai alapján eddig úgy tűnik, nem... Talán... Emikonak talán tényleg igaza volt. Az jó lenne. Jó lenne, ha minden olyan lenne, mint tegnap, mikor nem félve gondolt a Benawival való találkozásra, hanem inkább izgatottan várta.
Szívesen mondott volna valamit, de valahogy az ő ajkára sem jöttek a szavak. Továbbra is reménykedve, várakozón nézett a fiúra.

- Mondjuk rá - biccentett Hiroshi. - Bár kicsit nehezen aludtam el... - ismerte el, majd félrerakott egy poharat, hogy azért úgy tűnjön, mégiscsak csinál valamit. - De egész nyugodt volt az éjszakám.
"Eltekintve néhány zavaró gondolattól..." - tette hozzá magában.
- És te? - kérdezett vissza mosolyogva.

- Elég feszültnek tűnt, nem? - kérdezte Hayate. - De lehet, hogy csak rosszul értelmeztem. Viszont tény, hogy megkönnyítette így a dolgunk, hogy idejött. És... azért örülök, hogy Yuukával akart beszélni először. Így talán kicsit meg tud könnyebbülni a 'húgod'.

Benawi vett egy hosszú, mély levegőt.
- Yuuka... Folyton... gondolkodtam mióta tegnap úgy elviharzottam... És... - nyelt egyet és még mindig a padlót bámulta. - Én... Nem akarok... - erőt vett magán, s újra nekifutott a mondatnak. - Nem akarok igazságtalan lenni veled. Nem akarlak szomorúnak látni, vagy... Nem akarlak becsapni. Azt hittem, sosem tudnálak, de... De érzem, hogy már most megtettem. Nem akartam ilyen lenni... Én csak... nem tudom már mit... gondolok... - bökte ki végül, bár nem érezte maximálisan pontosnak ide ezt a szót. Idegesen túrt a hajába.
- Nem tudom még pontosan miért idegesít annyira, ha együtt látom Emikot és Hayatét, de... ez így... Nem helyénvaló. Én elbizonytalanodtam, és... Nem akarok igazságtalan lenni veled... Nem akarlak becsapni... szóval... - képtelen volt kimondani. Egyszerűen... A francba...

- Igen, hogyhogy? - kérdezte kíváncsian. - Ó, már ha nem indiszkrét... Vagyis... Csak eszembe jutott, hogy talán Miharu-san tegnapi viselkedése miatt... Az... az engem is felzaklatott egy kicsit. De már jól vagyok - mosolygott. - Elég jól kialudtam.

- Hát... Azt hiszem... - mondta bizonytalanul Emiko. - De talán csak zavarban van... Furcsa ennyire szerelmesen látni Benawit - csóválta a fejét. - Olyan hihetetlen.. Nem mondom, hogy nem illik hozzá, csak... szokatlan. De aranyos. Kifejezetten. Úgy illik Yuukához. Vajon alapból ilyen, vagy idomul az ő viselkedéséhez? Bár végülis Yuuka az első barátnője, nem meglepő, ha visszafogott...

Yuuka tekintetében a reménykedés egyre inkább visszahúzódott, és a lány most sokkal inkább tűnt ijedtnek. Ez a célozgatás szinte megőrjítette. Miért nem mondja ki konkrétan...? Akármi is az... akármi... Mert ez így... ha így folytatja, akkor azzal csak nehezíti... bármi is az...
Hirtelen furcsa hidegség ült rá, de nem tudta volna megmagyarázni, miért.
- Mondd ki... - hallotta saját hangját, de olyan idegennek tűnt. Először ahhoz is kellett pár másodperc, hogy felfogja, tőle származnak a szavak. Ez... mi ez? Tényleg annyira idegen...

- Igen, talán amiatt... - bólintott lassan Hiroshi, pedig nagyon is tudta, hogy a tegnapi volt az oka. - Kicsit felhúzott - vakargatta zavartan a tarkóját. - De többé nem hagyom magam, ha hasonló dolog történne. Úgyis meg kell tanulnom kezelni az ilyen helyzeteket. Még van mit gyakorolnom...

- Szokatlan... - ismételte meg a szót Hayate és akaratlanul is elmosolyodott. - Honnan ismerős...?
Ez rá is igaz, sőt. Ha valakihez nem kéne, hogy illjen a szerelmes szerep, az talán pont ő. Mégis... Hmm... Azért tényleg megnyugtató, hogy nem sikerült teljes munkát végeznie rajta a kormánynak. Uhh... őt vajon mennyire tudná megváltoztatni egy lány...?

Benawi meglepetten nézett a lányra. Valamiért őt is megijesztette Yuuka viselkedése. Akaratlanul is hátrált egy lépést. Furcsa. Arra számított, hogy talán... sírni fog, vagy... Nem akarta meglépni azt az utolsót, amivel talán összetöri a szívét. De muszáj lesz, és... kéri is, hogy ne húzza már tovább. Mégis tétovázott, s igyekezett megkeresni a legszebb szavakat. Mégse mondhatja, azt hogy "szakítsunk" vagy valami hasonló...
- Sajnálom... - mondta időhúzásnak, s megint csak a padlót volt képes bámulni. - Te túl jó ember vagy ahhoz, hogy ezt csináljam veled... Tudom, hogy ettől nem fogod jobban érezni magad, de egy rohadt szemétnek érzem magam... Nem érdemellek meg... Nem várhatom el, hogy maradj mellettem, miközben én lehet, hogy... érzek valamit Emiko iránt is. Sajnálom... Annyira sajnálom...

Emiko a falnak támasztotta a hátát, és egy apró mosollyal nézett fel a fiúra.
- Ismerős? Mire gondolsz?

- Sajnálom... - suttogta Ayumu. - Én tehetek róla... Nem bántana, ha nem mellettem lennél. Vagy ha nem látná rajtam, hogy kedvellek. Jól megnehezítem itt a dolgod... Nem tudom miért bánt téged, mikor nem is ismer. Kíváncsi lennél Kazuma, hogy viseli el - ijedten torpant meg. Huhh, most ... elszólta magát? - Úgy értem... Jajj, nem akarok senkiről csúnyát mondani, csak... fárasztó lehet, ha ilyen nővéred van, nem?

Yuuka szintén a padlót figyelte, és most eszébe sem volt magára szólni, hogy a száját rágcsálta. Mégis... miért nem lepődött meg annyira, mint kéne? Talán pont a tegnap történtek miatt. Azóta a vita óta többször is átgondolta a dolgokat, és valahogy mindig felbukkant a fejében ez a lehetőség is. Akkor konokul száműzte onnan és igyekezett nem is figyelni rá, de mégiscsak ott volt. Akkor még nem akarta elsőre elfogadni, már magát a gondolat létezését is tagadta, de... fokozatosan mégis beletörődött volna...? Nem, ebbe nem lehet olyan egyszerűen beletörődni. Csak...
- Ő annyira... más, mint én... - mondta halkan, közben enyhén megremegett a szája széle. Végül is érthető... Ő sem akarna folyamatosan pátyolgatni valakit, mint ahogy őt kell...
Máris kapart a torka és valami csípni kezdte a szemét. Nem! Nem akar most sírni, Benawi előtt nem! Korábban megfogadta, hogy nem fog sírni, mégsem tudta betartani. Csak ne előtte... Nem akarja, hogy meg kelljen vigasztalni, nem akarja, hogy esetleg átölelje. Vagyis... akarja, de ez nem lenne az igazi. Így nem... Ha most így sír, csak mindketten rosszabbul érzik majd magukat. ... - Ennél is rosszabbul...?
- Kérlek... - védekezőn fonta össze maga előtt a karjait és pár lépést hátrált a szobája felé. Hangja már most remegett és tartott tőle, hogy nem bírja sokáig. Csak egy kicsit még... - Kérlek, menj most...

- Én? - tettetett meglepetést Hayate, de nem bírta sokáig mosoly nélkül. - Semmire, csak pusztán elmélkedtem. Tudod, afféle költői kérdés. Nem célzok én semmire.

- Én is pont erre gondoltam - ismerte be Hiroshi, hátha ettől kevésbé érzi rosszul magát a lány. - De tényleg... Bár egy idő után biztos meg lehet szokni a modorát. Sajnálatos módon nem igazán szeretnék élni az alkalommal, hogy jobban megismerjem. Hupsz, azt hiszem, ez is kicsit gonoszul hangzott. Te meg tényleg ne vedd magadra. Nekem sem kellett volna olyan hangsúllyal visszaszólnom, meg olyan tekintettel méregetnem. Ezért mondom, jobban kéne uralkodnom magamon.

Benawi nem ellenkezett, ő maga is érezte, hogy nem bírná itt sokáig.
- Sajnálom... - ismételte még egyszer, ahogy kifelé kullogott. Mégsem bírt úgy elmenni, hogy ne próbáljon legalább egy kicsit... csak... érezhesse azt, hogy nem lesz baja... - Kérlek, ne legyél szomorú! Semmit sem vesztesz ezzel... Hidd el! Te egy csodálatos lány vagy... Nagyon kevés ember létezik, aki megérdemelné, hogy szeresd és... legkevésbé sem én vagyok az...
Hiába győzködte magát, pontosan tudta, hogy érezhet most Yuuka. Mért csinálja akkor msot mégis ezt? Mert... a másik út még ezerszer rosszabb lenne...
- Vigyázz magadra! - búcsúzott.
Kilépve az ajtón körbe se nézett, csak hatalmas sóhajjal dőlt a falnak, s a plafont bámulva igyekezett lenyugtatni magát. Még ahhoz sem érzett elég erőt magában, hogy eltűnjön innen... Mihamarabb... Ahogy Yuuka is kérte... "Menj innen" Tűnj az életemből... Minél gyorsabban... Nos csoda, ha haragszik, ha gyűlöli...
- Benawi! - Emiko aggódva sietett oda hozzá. Ez nagyon nem jó... Mi...? - Ugye nem veszekedtetek megint?
A fiú meglepetten pillantott a lányra, s igyekezett összeszedni magát.
- Nem, nem veszekedtünk - felelte nyugodtabb hangon. - Ne haragudj, most visszamegyek a szobámba, még észrevesz valaki, és kivágnak az óceánba...
Emiko megrázta a fejét.
- Ne menj, kérlek, mi történt? Látom, hogy baj van... - megnyugtatóan tette a fiú vállára a kezét. - Ha tudok valamit segíteni...
Benawi döbbenten nézett a lányra. Egész másnak érezte most ezt az érintést, mint mielőtt elkezdett gondolkodni róla, hogy... Ijedten húzódott hátra.
- Nem. Nincsen. Tényleg mennem kell... - megfordult, de Emiko csak utánakapott.
- Várj, mi is beszélni szeretnénk veled!
- Ne érj hozzám! - szólt rá dühösen Benawi, és a lány megrökönyödve húzta vissza a kezét. Mi... rosszat tett? Hayate miatt haragszik ennyire?
- Sajnálom - mondta gyorsan a fiú. - Majd beszélünk később, jó? Most tényleg nem tudok...
- De délután dolgozni fogsz - rázta a fejét a lány - és...
- Akkor majd este beszélünk! - vágta rá türelmétvesztettem a fiú. Aztán megint igyekezett kedvesebb hangon beszélni. - Ígérem megkereslek, rendben? Sziasztok...
Emiko csak döbbenten nézett a távolodó fiú után. Sokára esett csak le neki, hogy remeg a keze. Ijedten nézett hátra Hayatére.
- Ez mi... mi a franc volt...?

Ayumu halkan nevetett Hiroshi megjegyzésén.
- Azt hiszem már én sem - csóválta a fejét kicsit vidámabban. - Meg Miharu-san amúgy sem vendég, nem kell vele jópofiznunk! - jelentette ki dacosan. Igenis jogában áll nem kedvelni valakit! Nem tudta, miért dobja fel annyira ez a tény... vagy felismerés...

- Nem tudom, de nem tetszett... - Hayate összevont szemöldökkel nézett a sebesen távolodó Benawi után. - Ez nem túl biztató.
Aggódva nézett Emikora, majd mintha hirtelen észbe kapott volna, a szobájuk felé fordult.
- Yuuka...? - kérdezte halkan az ajtóra nézve. - Ha Benawi így jött ki... Miért érzem azt, hogy ő sem lesz túl jó állapotban?

Hiroshi biccentett egyet, de arcán még ott ült meglepett mosolya. Ayumu... mi a fenét mondott neked az a nő? Így sem hallottalak még beszélni.
- Ott a pont. Ő is itt dolgozik, csakúgy, mint mi. Azért megnézném, ő mihez kezdene a pult mögött. Bár... nem, inkább mégsem. Nem kockáztatok. Na jó, azt hiszem, a rosszmájú megjegyzéseimet is félreteszem kicsit, mert még csúnyán fognak rám nézni.

Emikonak elkerekedett a szeme. Tényleg, akkor Yuuka...!
- Egyszer kicsinálom ezt az idiótát, esküszöm! - mondta ijesztően dühösen, és kérdés vagy a válasz várása nélkül besietett a szobába. Félt tőle, hogy fog kinézni Yuuka.
- Oké, mondd meg, mit csinált az a szemét! - fakadt ki.

Ayumu elnézően mosolygott.
- Na és miről beszélgettetek Kazumával, míg elvoltunk? - váltott félig-meddig témát.

Yuuka még mindig a szobája ajtajának támaszkodva állt, de Emiko berontására felkapta a fejét. Ijedten nézett a lányra, mert nem hitte volna, hogy máris visszajön. Könnyáztatta arcát nehezen tüntethette volna el, ezért sietve lenyomta a kilincset, hogy végleg eltűnhessen az ajtó mögött.
- Ne... - nyögte. - Most nem tudok...
Mikor látta, hogy Emiko nyomában már Hayate is felbukkant, pláne nem tudott tovább késlekedni. Most nem tudna a szemükbe nézni...
- Kérlek, most ne... - kérlelte halkan az ajtót, immár a szobájából.

- Nem sok mindenről - vont vállat Hiroshi. - Bár az szimpatikus volt tőle, hogy elnézést kért a nővére nevében. Kár, hogy nem neki kéne. Egyikünk sem volt valami csevegős hangulatában...

- Ne szórakozz! - mondta dühösen Emiko, és csak azért is beverekedte magát a szobába. Szorosan magához ölelte a lányt. Ne mondjátok mindketten ezt! És remélem te nem fogsz ijedten hátraugrani tőle, hogy hozzádérek... - morogta. - Mi a franc van veletek?! Megőrültetek? Mit csináltatok?!

- Értem - bólintott Ayumu. - Tényleg rendes srác. Remélem még fogom látni később is. Bár ez nem valószínű, hacsak úgy nemgondolja, hogy tetszik neki a dolog, és ő is akar majd itt dolgozni. Az jó lenne... - gondolkodott el. Oké, mégis mi volt ez a kérdés? Minek faggatja Kazumáról? Megígérte, hogy nem üti bele az orrát! Csinálj úgy, mintha nem tudnál semmit. Nem csak feléjük, hanem magad felé is. Ne próbálj rájönni olyanokra, amit nem szabad tudnod!

Yuuka könnyeit nyelve rázta meg a fejét, de nem mert kibontakozni Emiko öleléséből. Miért... Miért pont Emiko öleli most át? Hisz elvette tőle... miatta ment el... De akkor... miért nem tudja szívből utálni? Tudja, hogy kéne, akarja is... miért nem megy?! Pedig könnyebb lenne, sokkal könnyebb lenne mindent ráhárítani. A szemébe mondani. De nem tudja...
- Elment... - préselte ki magából. - Elment...
Elment, mint Sayuri. Megint... hát mégis megint egyedül maradt...

Emiko ijedten simogatta a lány hátát.
- Hé... azért... - próbálkozott - csak nem végleg... - zavartan nevetett. - Min veszekedtetek megint, butuskám? Olyan bolondok vagytok... Ugye nem megint Hayate meg miattam? Figyelj, ezt... elintézem én, tényleg, nem akarom, hogy te emiatt szenvedj... Miattam... És Benawi se...

Jó lenne...?
Hiroshi kérdőn nézett Ayumura, de gyorsan módosított az ábrázatán. Miért beszél így Ichiroról? Nehogy már bejöjjön neki... Eddig pedig nem nagyon került szóba, mit változtatott meg a tegnap esti ittlétünk? Ichiro, te gyökér, mit csináltál?
- Ja, az. Rendes srác... - felelte végül, figyelmen kívül hagyva a folytatást. Apropó, dolgozni... Hogy a francba fogja elmondani Ayumunak, hogy ő nem jön majd visszafelé...?

- Ó, vendég! - pattant fel örömmel Ayumu, s odasietett az asztalához, magárahagyva Hiroshit. Legalábbis egy időre.

Nem akarom, hogy szenvedj miattam...? Yuuka összerezzent a szavakat hallva. Nem, nem mondhatja el teljesen. Nem tudja... Ha Emiko tudná...
- Nem veszekedtünk... - rázta meg újra a fejét, és igyekezett minél kisebbre összehúzni magát. Fájón vágyott már az egyedüllétre, de talán mégis jobb, ha most beszél róla. - Ő csak... nem megy ez így... nem ment... Ennyi... - az utolsó szót már szinte csak tátogta.
Hayate mindeközben döbbenten állt a küszöbön, de nem mert beljebb lépni.
Ennyi...? Azt meg...? De miért?

Hiroshi sietve felöltötte szokásos vendégváró mosolyát, de csak nem tudott szabadulni a gondolatoktól. Ha eddig kicsit le is nyugodott, most minden kezdődött elölről. De tényleg... Ichiro? Ennyire csak nem lehetsz megnyerő személyiség. Ha igen, akkor utállak...

Nem veszekedtek. Már megint ez... Akkor mégis mitől...? Most... most komolyan... szakítottak?!
- Ezt nem mondhatod komolyan! - fakadt ki Emiko. - Dehát szerelmes vagy! Ő is! Nem láttad, hogy ki van akadva?! Nem láttad... - válaszolt helyette rögtön. Ismerte Benawit annyira, hogy nem mutatja Yuuka előtt. - De én láttam és... ennek semmi értelme! Na jó - elengette Yuukát, s eltökélten jelentette ki. - Nem érdekel mit mondott, most utna megyek és addig verem, míg ki nem esik a fejéből ez a baromság. És iderángatom! Két ekkora idiótát! Mért nem állítottad meg?! Mi az, hogy csak így beletörődsz?! Foglalkozz már egy kicsit magaddal is! Ha hülye rúgd fel, kötözd ki egy székhez, bánom is én! A pasikat meg kell nevelni! - Hayatére pillantott. - Te! Csukd be a füledet! - osztotta ki kis fáziskéséssel. - Na megyek! - indult kifelé. - Addig mosd meg az arcod! - adta ki a pranacsot.

- Hova mész?
Nami még mindig a kanapén feküdt. Úgy volt vele, még mindig jobb, ha meg se mozdul...
- Az anyámnak hiszed magad? - húzta fel a szemöldökét Shinji. - Foglalkozz inkább magaddal. Hihetetlen, hogy a csajok mennyire nem bírják a piát...
- Neked semmi bajod? - húzta össze a szemöldökét Nami.
- Miért lenne? Ja, de reggel volt egy kis hányingerem, mikor eszembe jutott, hogy megpróbáltál rám mászni.
Nami elsápadt.
- Te kezdted!
- Annyit ittál, hogy már nem is emlékszel? - húzta össze a szemét Shinji. - Ne álmodozz! Ahhoz még mélyebb dekoltázst keleltt volna vágnod... Na szia!
Nami rosszindulatú pillantásokkal nézett utána. Bírjak felkelni, és meghalsz!

- Ne...! - nyúlt utána ijedten Yuuka, de ereje már nem volt Emiko nyomába eredni. - Nem érted...! Nem érted...
- Mit nem ért? - kérdezte halkan Hayate.
Yuuka csak most vette észre, hogy a fiú is itt van.
- Ne engedd neki...! - kérlelte, közben az ágyáig hátrált. - Ne...
Hayate értetlenül nézett a lányra, majd mégis Emiko után indult. Miért ne? Hiszen úgyis beszélni akartak Benawival. Gondolatai között rögtön felbukkant egy lehetséges összefüggés, de gyorsan arrébb hessegette. Ugyan már, ne kombinálj!

Emiko értetlenül nézett vissza Yuukára. Teljesen ki van szegény... Dehát mit tehetne érte? Ha nem megy oda... Sehogy se tudja megvigasztalni, ha Benawi nem kér bocsánatot...! Telhetetlen dühvel viharzott ki a szobából, s levágta magát a kanapéra. Oké, akkor nem megy, de... Akkor mégis mit csináljon?! Estig... Mi a fene lehetett elég ok arra, hogy szakítsanak?!

Kazu felsóhajtott. Senki. Már megint senki...
Lassan akár fel is adhatná. Bár... van jobb dolga? Még akár ücsöröghet itt egy kicsit, csak nem szólnak rá. Addig bárki felbukkanhat. Türelem, türelem.

Midori türelmetlenül járkált fel-alá a szobájában. Nyolc múlt... De Haruka olyan későnkelő! Oké, felébresztjük! Örömmel viharzott ki a szobából, ahogy végre eljutott erre az elhatározásra, s máris felvette a csodáloatos "Szép jó reggelt!" mosolyát, amire a "A reggel nem lehet szép" grimasz a standard válasz.

Yuuka kérésére Hayate halkan behúzta maga mögött az ajtót, és ő is a nappaliba lépett. Elég volt egy pillantást vetnie Emikora, hogy lássa, a lány nincs túl jó hangulatban, de ezt eddig is tudta. Hátát a falnak támasztotta és onnan figyelte Emikot, de gondolatai közben Benawiék körül jártak.
Ez annyira... furcsa. Yuuka és Benawi a sziget óta szinte sülve-főve együtt volt, erre most... egyszerűen ennyi? Milyen különös is ez. De ugye nem ő az oka...? De, minden bizonnyal neki is kiadós része lehetett a dologból. Szeretné jóvátenni, de egy ilyet hogyan lehet?

- Te érted ezt? - nézett Emiko könyörgően Hayatéra, ahoyg sikerült már annyira lenyugodnia, hogy ne ordibáljon. - Te is fiúból vagy, kérlek segíts ki...

Natsuki nem sokáig bírt egyedül unatkozni a szobában. Gyakorlatilag pepecselve bár, de zuhanyzott, felöltözött, és már hipp-hopp véletlenül a folyosón is találta magát. Jaaj, de fura... Hát, ha már így alakult... Elindult a személyzeti helyiségek felé, hátha talál egy-két simerős arcot. Étterem, büfé, társalgó, dohányzó... Valahol csak lesz valaki!

Hayatében megintcsak felbukkant ugyanaz a gondolat, de megint próbált tudomást sem venni róla. Bár nagy a realitása, de miért lenne úgy? Pedig az előbb Benawi, utána Yuuka reakciója...
- Nem - rázta meg végül a fejét, és igyekezett elég hihetőnek tűnni. - Sajnos nem tudom, mi folyik itt.
Bár... ez végül is igaz. Tudni nem tudja, legfeljebb sejti. De azt... nem kéne hangosan kimondani. Főként ha mégsincs semmi alapja.
De hiába, agya ismét vad kombinálásba kezdett, és egyre kevésbé tetszett neki az eredmény.

Kazu már igencsak unta magát és kicsit kezdett kényelmetlenné válni a helyzet, hogy ki tudja, mióta ücsörög itt magában, mikor mégis felfigyelt valamire. Vagyis valakire. Lehet? Az ott nem Natsuki? Várt még egy kicsit, hogy megbizonyosodjon róla, és már világosan látta, hogy az illető tényleg a lány.
Na, tudtam én, hogy vannak még itt ismerősök!
Próbálta szuggerálni a lányt, hogy nézzen felé, mert nem akart hangosan Natsukit kiáltani. Különben is, most nem is így hívják. Majd ha észreveszi, akkor majd kevésbé feltűnően int neki, hogy itt van. Ha ide akar jönni, úgyis idejön, ha meg más dolga van... akkor legfeljebb csak köszönés szinten visszainteget és megy tovább.

Benawi a szobájában homlokát a falnak támasztva merült el gondolatai között. Idegesen szorította ökölbe a kezét. Úgy érezte magát, mint a szigeten, mikor időnként újra meg újra rátört a pokoli fájdalom, és a tudat, hogy talán most fog meghalni... Yuuka szeme láttára... Most meg... Ennyi mindenen átmentek és... vége? A francba... Szerette volna magáhozölelni a lányt. Mikor annyira közel volt hozzá, menthetetlenül vágyott rá, hogy érezze a puha bőrét... De most már soha többé... Nem lett volna helyes megtennie. Nem helyes vele lennie, mikközben nem csak rá gondol... De pont ez az abszurd... Nem csak rá... De rá is... Nagyon... Szeretné megérinteni, megcsókolni, sőt... Dühösen mögbökte fejével a falat. Elég már! Nem lehet egyszerre két lányba is szerelmesnek lenni! Vagy...? Mégis? De akkor sem fair! Akkora egy szemét vagy Benawi! Neked semmi sem elég... Itt ez a tökéletes lány, és Emikot is magadnak akarod... Shinjinek igaza van. Sosem Hayatében kételkedett. Egyszerűen nem akarta nekiadni a lányt. Emiko hozzájuk tatozik. A bandához. Ichiruhoz. Hozzá. Nem bírná elviselni, hogy lássa, hogy az a lány akiért Ichiru bármit megtett volna... A francba, hogy lehet Hayate ekkora... Kihasználja az egészet, és csakúgy rátette a mancsát! Most könnyű préda, hogy gyászol, és fél, és összzavarodott...! De Emiko Ichiru párja, nem akarná együtt látni ezzel a... ezzel az árulóval... Mégis mit szólna Ichiru?! Semmiképp se akarná, hogy vele legyen. Gyűlölte Emikot, hogy képes ezzel a fiúval lenni, mikor pontosan tudja, mit érzett iránta Ichiru. És semmi bűntudata nincs?! Meghalt, semmi gond, van még udvarló?! A francba... De... Ha ő mászik rá Emikora, az se egy szép dolog... Ichiru a legjobb barátja volt... Azt kérte vigyázzon Emikora, nem azt, hogy feküdjön le vele helyette... És Yuuka... Eddig eszébe se jutott, de... máris megszegte az ígéretét. Megígérte, hogy örökre vele marad, hogy vigyázni akar rá, és nem telt el két hét már... eddig tartott az örökre? Pár nap? Szép... Gyorsan jött, gyorsan múlt? Nem! Ez nem igaz... Ez nem múlt el... Az az érzés még egyáltalán nem. Csak nem teheti meg vele... Nem eröltetheti. Yuuka... Nem akartam meghalni, csak azért nem, legfőbbként azért nem, hogy ne hagyjalak magadra. Azért akartam élni, hogy veled lehessek... És most...? Már semmi bajom, de mi értelme volt? Mi értelme volt az egésznek?!

Emiko a tenyerébe temette az arcát, hogy elrejtse az érzelmeit.
- Mért nem tudok semmit sem tenni? Nem akarom, hogy Yuuka sírjon... Nagyon... nagyon ki volt akadva. Mért nem tudom megvigasztalni? Én tényleg... azt hittem nem lesz semmi baj. Benawi olyan lelkesen jött ide, őt kereste. Biztos nem azér jött ide, hogy összevesszenek! Mi történt ilyen rövid idő alatt? Mért nem mondanak nekem semmit?! RÁm is tartozik! - dühösen nézett fel. - Igazán rám tartozik! A barátaim. Mind a ketten! Tudnom kell! Segítenem kell! Ez mindkettőjüknek rossz! Mért gyűlölnek engem, Hayate...?! Mi volt Benawinak az a reakciója?! Ennyire... ennyire haragszik miattad? Már el sem tudja viselni a jelenlétem? Én... tényleg ennyire... elcsesztem? Dehát... én... nem tudom mit csinálni... Én... szeretlek... - nyögte ki. - Ez nem olyasmi amiről dönteni lehetne! - fakadt ki. Nem is igazán fogta fel, mit mondott az előbb. Vagy, hogy... úgy igazán most mondta ki először...

Natsuki, ahogy észrevette Kazushigét nagy örömmel sietett oda.
- Kazu! - lelkendezett. - Jajj de jó, reméltem, hogy találok valakit! Ugye... nem zavarlak most?

Yuuka kimerülten dőlt az ágyára, pedig szinte csak az imént ébredt fel. Mégis, mintha hirtelen minden energiáját elszívták volna. De az igazat megvallva nem is akart talpon maradni. Ha ébren van, akkor gondolkodni is kell, és azt most nem tud. Nem akar.
Pedig tudta, hogy ez lesz... Már előző nap tudta, csak Emiko biztató szavai elaltatták a gyanúját és a sejtéseit. Egy kicsit... egy ideig tényleg képes volt hinni benne, hogy minden újra rendben lesz. De hogy is lehetne... Körülötte ez amúgy sem szokás. Eddig még szinte semmit nem tudott rendbehozni, miért pont most sikerült volna?
Kétségbeesetten rázta meg a fejét, és a párnájába fúrta. Tudta, hogy ez így nem jó, mégsem tudott semmit sem tenni ellene.
Megint feltörtek a könnyek, de ezúttal nem igyekezett elfojtani őket. Miért...? Miért sír ennyit? Miért sír mindenen? Miért nem erős? Erős, mint Emiko...
A gondolatra csak még jobban megeredt a bánata, és hagyta, hagy merüljön ki még jobban a sírástól. Aludni akart... aludni álmok nélkül... Csak aludni, hogy kicsit szabadulhasson. Nincs más dolga csak... csak engedni a tegnap óta benne lappangó betegségnek. Már sem kedve, sem ereje nem volt küzdeni ellene. A betegek úgyis sokat alszanak, hátha neki is segít ez a fajta álom. Úgyis csak egy kis megfázás.

Hayate vigasztalón lépett közelebb Emiko kifakadását hallva, de mielőtt teljesen elérte volna a lányt, mégis megtorpant. Szereti...? De hát... ez egy komoly szó, az emberek nem szokták csak úgy mondogatni. Tényleg így gondolja...? Így viszont még rosszabbul fog kijönni a mondanivalója. Miért nem hallhatta ezt nyugodtabb körülmények között? Annyira várta, de nem így, nem most...
- Nem gyűlölnek téged... - hajolt le a lányhoz és csitítóan végigsimított az arcán. - Szinte biztosra veszem, hogy semmi ilyesmiről nincs szó. Nem akartam felhozni, és ilyenkor átkozom is a megfigyelőképességemet, de... Hogy fogalmazzam meg... nem akarok hülyeséget mondani. Talán alapja sincs, csak mögé látok dolgokat, de... szerintem Benawi elbizonytalanodott - látva Emiko tekintetét felsóhajtott. Annyira nem akaródzott kimondania... - Szerintem az bizonytalanította el, hogy miként... miként is érez irántad. Ez a sejtésem, amire az előbb rákérdeztél.