10. fejezet - Mert még mindig tudunk mit írni

- Neneneeee! - kiáltozott Ichiro, de ez hamar nevetésbe fulladt. Próbált távolabb kerülni Miharutól, de nem nagyon sikerült neki. Basszus, most már ezt a gyenge pontját is tudja! Jól van, amíg nevet, addig legalább nincs ereje beszélni. Kár, hogy nem bírja majd túl sokáig...

Hiroshi unottan ücsörgött a szobájában, kezében a megkezdett könyvet szorongatva. Valahogy most nem volt kedve az olvasáshoz... De akkor mit csináljon? Sétálni sem akar menni, meg úgy egyébként semmit sem csinálni. Akkor aludjon, vagy mi van? Ehh, ez így egyedül nem poén...

Morinaga elégedetten szemlélte Hayate dühös és Emko kétségbeesett tekintetét. Minden úgy halad, ahogy kell... Szokás szerint. Túl jó ebben... Dehát már régóta űzi...
- Elég legyen már! - szólalt meg hirtelen Emiko, s ez mégiscsak meglepte. - Hagyja békén! Mit akar még?! Igen, gyenge vagyok. Beismerem. Csalódást okoztam, igazán sajnálom... - tette hozzá, némi gúnnyal. - De most már legyen elég! Ennyi volt ez a beszélgetés. Remélem kiszórakozta magát! Mi roppntul nem élveztük, gondolom ez magának már fél siker...
- Hát igen... - kezdett bele a válaszba a férfi, mikor megcsörrent a telefon. Franc... Kelletlenül sétált oda.
- Morinaga, tessék! - dühös arckifejezése egy pillanat alatt eltűnt, annál nehezebb volt azonban elrejtenie utána túlságosan is ellágyuló tekintetét. Pedig jól tudhatta, hogy Hayate mindent kiszúr. Igyekezett hát legalább azt enm említeni, kivel beszél. Ha a lány célponttá válik... Mert ha lépni akarnak ellene... Ő az egyetlen gyengeponja... - Nos, jelen pillanatban vendégeim vannak, de... Ugyan! Téged bármikor szívesen látlak ... Legyen így. Szia.
- Most jobb, ha távoztok - fordult "vendégei"hez.
- Örömmel - sziszegte Emiko, s már fel is állt.

Miharu elvette a kezeit a fiútól.
- Beszélj! - szólította fel nyomatékosan. - Vagy kíváncsi vagy előbb az én perverzióimra?

Hayate gyanakodva méregette a telefonáló férfi megenyhülő arcvonásait. Ki lehet az, akinek hatására ilyen szívélyes hangszínt ölt magára...? Na mindegy, legalább ők most szabadulhatnak. Nagy kár, hogy valószínűleg még látják egymást az utazás során, akár lemennek vacsorázni, akár nem.
Még vetett egy gyors pillantást Morinagára, majd Emiko nyomában ő is kifelé indult. Jaj, csak nem elfelejtett köszönni? Valahogy kimaradt...

Ichiro védekezőn maga elé emelte a párnáját, és afölül lesett át Miharura. He? Ez most tényleg közölni akar vele hasonlókat? Hát... ha ezzel megmenekül egy időre... Kár, hogy utána őt sem hagyja majd békén.
- Amennyiben nem szerepelek benne én, vagy Hiroshi, esetleg bármelyik két másik hímnemű illető 'románca', abban az esetben talán...

Emiko szinte rohant a folyosón. Egy szót sem szólt Hayatéhez, hátra sem pillantott, csak beviharzott az ajtajukon, és azonnal a fürdőszobába vette az irányt. Semmivel sem törődve megnyitotta a hideg vizet, s nem bánva, hogy a haját is teljesen eláztatja megmosta az arcát, s nem kevesett ivott is belőle. Borzalmasan remegtek a lábai. A francba... A fenébe ezzel a rohadékkal! A keze is még mindig pokolian fáj!

- Talán igen...? Vagy talán akkor inkább mégsem? - kérdezte a nő kíváncsian. - Nem mindegy. Amúgy meg... nem, őszintén szólva, nem izgulok, se a melegekre, se a kisfiúkra. Biztonságban vagy előlem - ez utóbbit már egészen komolyan mondta. - Ez csak játék.

Hayate nem próbálta erőltetni a beszélgetést. Inkább megállt a fürdőajtótól nem messze, hogy ott várja meg a lányt. Félt attól, hogy mit fog neki mondani. Vagy hogy egyáltalán hozzászól-e majd. Pedig igyekezett nem engedni Morinagának, de mégiscsak válaszolt azokra a kiprovokált kérdésekre. Nem akart belegondolni, milyen hatással voltak a lányra a válaszai. Hát még ha tényleg mindent hallott volna...

- Ez azért némiképp megnyugtató... - bólintott tétován Ichiro. - Legalább nem kell mostantól a perverzióidtól tartva a fürdőszobába zárkózva aludnom, kicsit kényelmetlen lett volna...

Emiko mikor végre kisétált a fürdőszobából, olyna volt, mintha maga is a szigetről szökött volna, méghozzá frissiben. Zilált vizes haj, furcsán tartott jobb kéz, és bosszúra szomjazó, s közben elkeseredett tekintet. Álmában sem gondolt volna rá, hogy egyetlen beszélgetés alatt így kicisnálja a férfi. Hogy a...? Francba!
Egyszerűen megkerülte Hayatét, és anélkül, hogy egy szót is szólt volna hozzá betántorgott a szobájába. Még az ajtót is csak behajtani volt képes maga mögött, nem zárta be. Azt hitte legalább az ágyát eléri, de... hamarabb eluralkodott rajta az elkeseredés, és a földre rogyott le. Zokogva hajtotta fejét az ágyra, ha már ahhoz nem volt ereje, hogy felmásszon rá... Tényleg... tényleg gyenge... Tényleg csak az jelentette az erejét, hogy egy halom fiú vette körül... Ő egyedül... Tényleg egy senki. Ha Morinaga ki akarja szedni belőle... még különösebben kínoznia sem kell majd... Mert nem fogja bírni. Azonnal köpni fog. El fogja árulni őket.... MIÉRT?!

Miharu felnevetett, s kiegyenesedve hátradőlt a falnak Ichiro mellett.
- Most komolyan... Nem gondoltam volna, hogy egy olyan srácnak, mint neked vannak oylanok, hogy... "perverziók". Ehh... Csak viccelsz, igaz? Inkább azt hiszem... ezek csak ilyen... poénok... Nem tudod mgé, mi az, hogy perverzség.

Hayate mozdulatlanul állt előző helyén és dermedten nézett maga elé. Rá sem nézett...
Beletelt néhány pillanatba, hogy összeszedje magát és elfordítsa a fejét. Lassú léptekkel indult meg Emiko szobája felé és halkan beljebb lökte az ajtót.
Megrendülten figyelte a zokogó lányt. Ilyennek még tényleg nem látta, ennyire kikészülve... Látta már jobb és rosszabb pillanataiban, de ez az eddigieken bőven túlmutatott.
Megígérte, hogy megpróbálja megvédeni, hogy mellette marad. Nem hagyhatja pont most magára, ráadásul ilyen állapotban...! És ha egyedül akar most lenni? Akkor legfeljebb majd elküldi... Lehet, hogy elég goromba dolgokat is a fejéhez vág majd, de ennyi kockázatot megér. Szép is lenne, ha már ennyire sem lenne képes érte...
Csendes léptein beljebb óvakodott. Annyira fájt így látnia, valamit tenni akart érte, de nem tudta, lehetséges-e ez most egyáltalán. Mégis úgy érezte, meg kell próbálnia. Leguggolt a lány mellett és óvatosan átölelte a lány vállait. Egyelőre nem merte magához húzni, félt az elutasítástól.

- Egyetértek... - bólogatott komoly fejjel Ichiro. - Én csak egy ártatlan kissrác vagyok. Véletlenül sem vett rá soha senki, hogy olyan ocsmányságok nézésére adjam a fejem, mint egy hentai, vagy bármi hasonló. Pfujj, már a gondolatra is kiráz a hideg...! ... Na jó, viccet félretéve, én sem hiszem, hogy lennének konkrét perverzióim...

Emiko ijedten rezdült össze Hayate érintésétől. Minta tűz égetné húzódott el a fiú kezei közül.
- Ne érj hozzám! - fakadt ki. - Hazudtál! Azt mondtad, megvédesz! Hová tűnt az a fene nagy lelkesedésed?!
A lányban millió gondolat tombolt. Most még az sem zavarta, hogy ilyen állapotban látja őt a fiú, képtelen volt tisztán gondolkodni. És ha Morinagának van igaza?
Végülis Hayate beismerte, hogy a kíváncsiság miatt kezdett el szórakozni vele. Vajon meg tudom hódítani az ellenséget? Vagyok olyan jó, hogy az ujjaim köré csavarjam az ellenzék vezetőjét? A pokolba! És vakon bízott ebben az emberben! Miért?! Annak a csooprtnak a tagja, mégis mit várt?! Mi van, ha... ha tényleg... Hayate lesz az aki... így vagy úgy, de... de... segít Morinagának, hogy... NEM! Nem lehet! Azt nem élné túl... Bár úgy nézki... nem mindegy? Semmiképp sem éli már túl! Ez ki fogja cisnálni, vagy csináltatni. Most még csak játszadozott, mégsem finomkodik... És Hayate SEMMIT sem tett érte!
- Te közülük való vagy! Te is csináltál már ilyeneket, borzalmas dolgokat tettél! Hogy voltál rá képes?! Akkor is kellett érezned valamit, nem igaz? De hosszú évekig csináltad, és semmit, de semmit nem tettél, hogy változtass rajta vagy talán igen? Az a baj, hogy ha valaki egyszer megtett ilyesmit... Az azt jelenti, hogy képes rá. Ha megbántad is, egyszer már képes voltál félretenni a lelkiismereted, hogy hihetném el, hogy ez nem fog megismétlődni? Hogy hihetném el, hogy vége?! Hogy lezártad magadban ezt a részt?! Szerintem nem is lehet lezárni... Ez egy tulajdonság, egy... képesség, ha negatív is... Ilyen vagy... Félre tudod rakni a... az emberiességet... - megremegett. - Hogy bízhatnék benned? Hogy bízhatnék valakiben, aki pont olyan, mint aki meggyilkolta apámat... hogyan...? Talán más családdal meg is tetted. Talán csak a köztünk lévő korkülönbség, az időbeli eltérés az oka, hogy nem te vagy a gyilkosa... Hogy nem te vagy az aki a rémálmaimban szerepel, hogy... Nem téged gyűlöllek legjobban a világon... De... de így is győlöllek! Gyűlölök mindenkit, akinek köze van hozzájuk, gyűlölök mindnekit aki képes ilyenre! Aki nem érez, de... de aki érez és nem vesz róla tudomást az még rosszabb! Aki szerint a más szenvedése nem baj... Addig nem baj, míg nem te szenvedsz... Fájt a lelkiismeret, igaz? Ezért hagytad abba... Nem mert megsajnáltad őket, magad miatt csináltad! - fakadt ki.

Miharu elkerekítette a szemeit.
- Hentaikat nézel?! Ichiro, tizenöt éves vagy! - kiabált vele szelíden ( XD). - Ugye ez most csak poén akart lenni?!

Hayate visszahúzta a kezét és hátrébb húzódott. Tehát megtörtént… Már várta egy ideje. Már várta, hogy mikor jön rá ő is, hogy ő nem olyan jó ember, mint amilyennek gondolta, mint amilyennek beállította. Ám bárhogy is számított rá… mégis ugyanúgy fájt. Gyűlöli őt… De ez a gyűlölet nem most, nem ez alatt a rövidke látogatás alatt alakult ki. Ez… mindig is itt volt benne. Most csak előtört…
Most reagálhatna a vádakra. Megpróbálhatná megvédeni magát, és bár nem menne könnyen, de talán sikerülne is. Elmondhatná, hogy de, igenis volt benne sajnálat… legalábbis egy idő után. De lényeges lenne ez? Tényleg nem tett semmit. Semmit, mert tudta, hogy az a halálát jelentette volna. Ő viszont nem akart meghalni.
Tényleg mentegetőzhetne, hogy ő meg akarta védeni… De azt is belátta volna, hogyha a lány egyedül ment volna… enyhén szólva nem így alakultak volna a dolgok. Morinaga nem véletlenül tért át hozzá, a múltjára, nem véletlenül vette őt elő. Ő pedig szépen eleget tett a férfi kérésének és önként sétált bele a csapdájába. Mert így volt, nem? Emiatt van most olyan állapotban Emiko, amilyenben. Lényegében miatta, ezt kár lenne, és igazából lehetetlen is tagadni.
Mégiscsak… el kellett volna mennie, amíg még volt rá lehetősége. Akkor most megkímélte volna mindettől. És nem csak őt, hanem valószínűleg Yuukát és Benawit is. Kész kis lavinákat indított el csak azzal, hogy túlélte a szigetet. Mégis jobb lett volna, ha nem megy félre az a golyó…?
- Igen, így volt… - felelte halkan, igyekezve eltűntetni az érzelmeket a hangjából. Ezúttal nem volt olyan egyszerű… - Helyes a meglátásod, mint mindig. Mert ilyen vagyok, ha akarnám sem tudnám letagadni. Gyilkos vagyok, és az is maradok. A kormány ’hajdani’ kutyája immár póráz nélkül, de a lényeg ugyanaz. Csak igyekszem másnak látszani. Ám sajnos nem megy…
Felállt és az ajtó felé indult. Jobb, ha eltűnik innen. Az elejétől fogva benne volt, hogy ez nem fog működni, erre épphogy csak elkezdődött volna, de máris beigazolódott a sejtése. Remek, imádta a megérzéseit… Ezek szerint… ő mégiscsak az a típus, akinek csak egyedüllét jár. Akkor mostantól ennek megfelelően kell viselkednie. El kell hitetnie másokkal is, hogy ez így van. És ha Emiko végre megszabadul a terhétől és majd remélhetőleg el is felejti, akkor legalább még előtte nyitott lesz az út, hogy olyat találjon, aki tényleg képes emberként viselkedni. Mert a lánynak nagyon is igaza van. Ő valóban csak egy időzített bomba, akit szinte lehetetlen kontrolálni, még saját magának is. A szigeten is tapasztalta a harcoknál, hogy ösztönszerűen cselekedett. Már annyira a vérében volt, hogy más megoldásra még csak gondolni sem tudott. Mert a gyilkolás… olyan egyszerűnek tűnt. És ehhez legalább értett is.
Pedig annyira... szerette volna valahogy megnyugtatni és megvigasztalni... de tudta, hogy erre úgysem lenne képes. Őt úgymond nem erre találták ki.

- Öö... hát persze... - vigyorodott el nem túl meggyőzően Ichiro, majd látva Miharu arckifejezését megint maga elé kapta a pajzsként funkcionáló párnát. - Kényszerítettek rá, esküszöm! Én sosem vetemedtem volna hasonlóra, nem, dehogy! Amúgy lassan tizenhat vagyok, de ez most úgyis mellékes...

Emiko csak még kétségbeesettebben sírt, miután megkapta Hayate válaszát. Valahol remélte, hogy majd rácáfol a szavaira, hogy megdorgálja, aztán megint átöleli, hogy nem hagyja magát, de... hogy igazat adjon neki... Ennyi?! Egyszerűen csak... Tényleg nem érez semmit?! Soha nem is érzett?! Csak... próbált úgy tenni, hogy beilleszkedjen?
Igyekezett a szája elé szorítani a kezét, hogy elnyomja a sírását, de ettől csak fulladt, nem, már nélküle is fulladt, ahogy egyre jobban a végső kétségekig hergelte magát. De már nem érdekelte... Nem érdekelte semmi... A padlóra borult, és hagyta, hogy veszett méltóságának jelei átitassák a szőnyeget. Mért fáj ennyire...? Alig ismeri? Ezek nem évek, ezek csak rohadt, kibaszott napok!! Becsapta, na és? Talán szerelmes volt belé? Ennyi idő alatt nem lehet! Ez... ez csak egy kölcsönös testi vonzalom volt... Ennyi... ennyi... ezen nincs mit sírni? De akkor... miért zokog?

- Pasik - csóválta a fejét Miharu. - Mit szerethettek mind ezeken a gusztustalanságokon. Csak ki ne akard próbálni egy élő nőn. Hidd el, mind ódzkodunak tőle, ha nem is mondják ki, vagy úgy tesznek, mintha... - elhallgatott. - Mindegy. Gyerek vagy még ehhez. De, ha egy tanácsot megjegyzel, még addig. Ne.
Rájött, hogy túl komolyra vette a figurát, hát újra támadásba lendült inkább, hogy elcsapja a nehézkessé váló hangulatott. Mielőtt a fiú elkezdene gondolkodni... Esetleg...
- .... vagy különben halálra csikizlek, ha nem hallgatsz a nagy és okos nővérkédre!

Maga a kő alatta nem volt túl meleg, de most ez érdekelte a legkevésbé. Hayate hátát a falnak vetve ült az erkélyen, de nem a hullámokban gyönyörködött. Azokat igazából észre sem vette.
Reményvesztve túrt a hajába, miközben lehunyta szemeit.
Ennyi... Végre elengedte őt. Már így is nem egy álmatlan éjszakát okozott neki azzal a helyzettel, ami elé akarva-akaratlanul állította. Egy ideig még ki lesz akadva, de majd csak megnyugszik és elfelejti. Ezután a pár szó után legalábbis remélte. Még ha neki magának nem is lesz olyan egyszerű, de majd... valahogy megbirkózik vele. Azt már úgyis mesteri fokra fejlesztette, hogy ne mutassa ki az érzelmeit. Most megint jó kis próbatétel jön. Még jó, hogy itt van ez a testőrszerep, ahhoz legalább idomulhat.
Milyen messzinek is tűnt most a délelőtt...
Megrázta a fejét és gondolatban rászólt magára. Ezt most direkt csinálod? Szándékosan nehezíted meg a dolgod, mi?! Jobb ha már most abbahagyod, különben... különben mi lesz? ... Nem tök mindegy?
Valahogy... vissza kéne térnie a régi Hayatéhoz. Legalábbis egy részéhez. Úgy talán könnyebb lesz majd megint érzelemmentesnek tűnnie. A többiek hozzáállása most mellékes. Nem miattuk teszi...

Morinagának nehéz volt visszarázódnia egy egészen más kedélyállapotba. Ayumu bejelentkezése felderítette, de... Elborzadva érzékelte a kontrasztot. Ha a lány tudná... gyűlölné őt. Mégis mit gondolna ezekről a szórakozásokról? Ehh... Ez nem is kérdés... Igyekezett mindent kitörölni az agyából. Ayumu egy külön fejezet volt az életében, sőt inkább egy külön kis könyvecske, amit a többitől jól elzárva tartott. Nem sok lap volt benne... Mégis szerette újra és újra olvasni azt a pár, de annál értékesebb sorát... Bár már jóval korábban tudott volna a létezéséről. Talán... annyi minden másképp történhetett volna, de... túl késő volt már.
Mikor meghallotta a bátortalan, gyene kopogtatást már egészen felkészültnek érezte magát. Mosolygós arccal nyitott ajtót, ami valószínű a lányon kívül mindenkit megdöbbentett volna, vagy jobb esetben halálra rémít, hogy na most valami nagy disznóság készül... És a szokás hatalma... Beinvitálta a lányt, hellyel és üdítővel kínálta. Az udvariasság az első, de... nem ironikus, hogy pont úgy kezeli, mint az áldozatait? De valami annyira más volt. Ayumu fülig pirult, félve tiltakozott, hogy ő igazán nem, zavarni sem akar, és meg sem érdemli, és a többi. Morinaga mosolyogva figyelte. Kettejük közül nem Ayumu az, aki nem érdemli meg, hogy ugyanazt a levegőt szívhassák. Milyen naiv kislány...
- Hihetetlen. Először vagy itt saját szándékodból - állapította meg a férfi.
A lány meglepetten pislogott rá.
- Nem gyakran utazunk egy hajón... - motyogta.
- Mindig úgy időzítem az utazgatásaim, hogy te is azon a hajón légy - közölte teljes természetességgel a férfi, mire a lány majdnem félrenyelt. - És nem csak a hajóra gondolok. Úgy egyáltalán hozzám... csak akkor jössz, ha hívlak. Nem kedveled talán a társaságom?
- Dehogy! - vágta rá Ayumu. - Én... én... - elakadt. Nem... nem mondhatja azt, hogy kedveli. Te jó ég... Ilyet... ilyet nem szabad. A férfi elmélázva figyelte az arcát. Az egyetlen őszinte ember... Nos... legalábbis az egyetlen még élő őszinte ember, akit ismer.

Miharu szerencsére épp időben lépett akcióba ahhoz, hogy valóban elfojthassa Ichiro gondolatait a témában. Még jó, hogy...
- Ne, elég! - a fiú szinte már vergődött kínjában. - Rendben, oké, leállok ezzel a szeméttel, és elfelejtem mindet, amit valaha is láttam...! Csak fejezd be!

Miharu elégedetten húzta ki magát.
- Helyes! Akkor msot keressük meg Hiroshiékat! - pattant fel. - Na gyere már! - toppantott türelmetlenül. - Ne nézz, mint Kuchiki Piroska az új szentélyre, siessünk míg kedves kedvemben vagyok! Hé! MOST KEDVES voltam... Na azért, ne vitatkozz! Ne is nézz! Menjünk már! Tudod merre van a szobájuk, vagy nem?

- Ööö... - nyögte még mindig zavartan Ichiro. - Hátöö... a folyosót megjegyeztem... De várjál már, nincsenek is egy szobában! Ők nem... "családtagok", hanem munkatársak! Hallod? Különben is... mi a jót tervezel...?!

Emiko képtelen volt összeszedni magát annyira, hogy feltápászkodjon a földről. Mikor némiképp enyhült a sírása, lerángatta maga mellé a párnját és a takaróját is. el akart bújni a világ elől... Magához ölelte az előbbit, s a fejét is eltakarva fedte le magát a másikkal. Szánalmas... Mégis... Mitől fél? Épp most mondta el Hayate, hogy nem veszthet semmit... Az egész hazugság volt, nem vesztheted el, ami nem volt a tiéd. Hát... tudni fog erős lenni... Össze kell szednie magát. Mint mindig. Állt már talpra rosszabból is. Elvégre... Hayate... sosem szerette őt...

- Tudom - legyintett Miharu -, ne féltékenykedj már! Tényleg van valami, abban a kölcsönös bi-dologban - csóválta a fejét. - Úgy értettem, hogy tudod, hogy melyik Hi... - megköszörülte a torkát. - Akira és Ayumu szobája. Mármint külön-külön, mind a kettőt. Vili? Amúgy is: mit terveznék? Én? - ártatlanul pislogott hátra testvérére. - Várj, még jó irányba megyek? - torpant meg, s szétnézett a folyosón.

Haruka unatkozott. Ez első ránézésre is látszott rajta, ahogy a kanapén heverve bámulta a semmit, már ki tudja, mi óta. Mikor nyílt az ajtó, épp csak a fejét emelte fel kicsit, bár úgyis tudta, ki érkezik.
- Üdv... - mondta, majd visszahanyatlott a kanapéra.
Tatsuya mindössze egy szemöldökfelrántással jutalmazta a produkciót. Ehh, ilyen látványosan szenvedni. Felsóhajtott és a szobája felé indult, majd megtorpant a küszöbön. Egy ideig még ácsorgott, mielőtt lassan megfordult volna.
- Te, Haruka...
- Hmm...? - emelte fel a fejét a lány.
- Volna kedved... este mondjuk... lemenni egy bárba? - a fiún látszott, hogy nem kis erőfeszítésébe telt kimondani az ominózus kérdést.
- Mármint... veled? - lesett rá értetlenül Haruka.
- Nem, Kentával... Miért, ki van még itt rajtam kívül?!
- Ó... oké... - bólintott még mindig kissé bizonytalanul a lány. - Tutira túléled?
- Én ne élném?! - tettetett felháborodást Tatsu, de szája sarkában már ott bujkált valami mosolyféle.

Natsuki nagy sóhajjal támasztotta meg a falat. A roham nagy részén túl vannak. Még maradnia kell egy órát az utórészig, aztán... szünet... Már kezdte lesni, melyik fogásból esélyes, hogy elcsomagolhasson egy kicsit. Meg akarta lepni Eizant. De meg fogja találni ilyen rövid idő alatt? Vissza kell érnie az esti terítés kezdetére... Amit persze NAGYON hamar kezdenek... Jellemző...
De addigis... A szorgalmasan dolgozó Daisuke mellé slisszolt.
- Úbasszus, mennyi edény... - jegyezte meg részvétteljesen, bár valószínűleg ezzel még így is idegesítette a fiút. Hoppá, talán nem így kellett volna kezdeni? Nem akarta szekálni, csak... csak... csak úgy jött. Rózsaszín póni!

- Asszem... - vont vállat kicsit sem meggyőzve Ichiro. - De tényleg nem emlékszem a számokra, csak... úgy nagyjából. De ha végig mered kopogni azt a pár ajtót, akkor hajrá. Bár pont te ne mernéd...

- Tényleg? Na ne mondd! - pillantott sokatmondón a lányra Daisuke. - Remélem, nem hoztál még egy párat plusszban, már ez is éppen elég. Ehh, jó lenne, ha visszajönne Ichiro, ezt például még szívesen rábíznám. Ja tényleg, nem tudom, hogy észrevetted-e, de itt ólálkodott nem is annyira régen. De hogy mi után szaglászott, az rejtély, mert hogy nem a konyhai személyzet része, az biztos... Na mindegy, ha látod, küldd már vissza mosogatni. Bár nem végzett túl jó munkát, de legalább azt a dzsuvás valamit elsúrolta. Ehh... ez is hogy néz már ki. Hmm... Ja, és amúgy te hogy állsz?

- Na és mi járatban erre? - érdeklődött Morinaga.
- Csak... Múltkor... Lenn járt a bárban, és... alig... tudtunk beszélni... - nyögte ki a lány nehézkesen. - Én... én gondoltam, hogy annyira rég... Szóval, csak...
- Hiányoztam? - segítette ki a férfi, mire a lány fülig pirult. Ó! Elég egyértelmú válasz. Több, mitna mit remélni mert.
- Te is nekem, Ayumu. Jöhetnél gyakrabban.
Félő volt, hogy a lány menten kigyullad.
- U... ugyan már! Ne mondjon ilyet! Te jó ég, hisz én csak...
- Te vagy a legjobb ember, akit egész életem során ismertem. Hidd el nekem! Többre kéne értékelned magad.
Ayumu megszólalni sem mert. Hogy lesz így ebből beszélgetés, ha Morinaga folyton ilyeneket mondd neki? Mivel érdemelte ki ezt a dícsérethalmot? Hát a sok támogatást? Miért...?

- Ichiro? - lepődött meg Natsuki. - Hát ez... különös... Itt? Huhh... Talán a kajaszagra jött! Vagy keresett valakit, nem említett semmit? Nekem hálégnek már nem olyan durva, de este! Meg fogok őrülni! Olyan sznobok, és undokok, és felsőbbrendűsködők, a fele angolul beszél, azt is vacak kiejtéssel, alig érteni őket, hadarnak is, és ráadásul nekem se jutnak eszembe a szavak! - fakadt ki.

Miharu megrántotta a vállát, s a kijelölt helyen nekiállt bekopogni sorban az ajtókon. Míg nem talál... Hát Ichiro. Ez telitalálat volt, drága öcsém... Nem is volt akkora pechje. Az első ajtónál elnézést kért, nem is zavarta nagyon az illetőt, a második mögött, pedig valóban Hiroshi lapult. Elégedett mosollyal üdvözölte.

- Hát az szívás... - felelte egy tányér fölül Daisuke, de utólag rájött, hogy nem nagyon érződött át az együttérzése. - Mármint nekem sem hiszem, hogy nagyon erősségem lenne az angol, de hátha szükséghelyzetben előjön az eddigi tudásod. Vagy nem... Bár gondolom ezzel most nem voltam túl megnyugtató. Apropó... többiek közül kikkel találkoztál?

Hiroshi hirtelen azt jötte, talán Ayumu lesz az, viszont ahogy meglátta, ki is nyitott be valójában, leolvadt az arcáról a mosoly. Ez meg mit keres itt?!
- Téves... - morogta, majd visszahajolt a könyve fölé. Bár nem igazán olvasott most, de jelenlegi helyzetben ez mégiscsak menedéket jelenthetett. Így viszont nem vette észre a Miharu nyomában megjelenő Ichirot, aki igencsak tanácstalan képpel bámult befelé.

- Ő, Eizan, Nami, Morinaga, Kaushige... - sorolta Natsuki. - De most ebédnél senki. Fura. Ezek nem esznek?!

- Ó, nem az... - csóválta a fejét Miharu, s engedély nélkül belépdelt a fiú szobájába. - Jééé, nincs is itt akkora rumli. Ayumu átjár rendet tartani, vagy te nem is vagy olyan rendetlen, mint az én Kazum? Ehh, csak engem ver a sors ilyen öcsikékkel? - Ichiro felé sandított. - Jól van na, jól van na! Tudod, hogy szeretlek azért - kacsintott rá. De azért figyelte Hiroshi reakcióit. Ó, hát ez jó játék lesz!
- Tudod Kazu már nagyon vágyott férfitársaságra. Hmm, remélem ez... ugye biztos nem vagy biszex, öcsém? Letagadnám azt a fél rokonságot is, ami köztünk van...

- Ó, tényleg, Kazushigével én is összefutottam... Hmm... szóval Namit is láttad? És merre leledzik? Tartozok még neki valamivel és utálok tartozni.
Tartozik? Na persze, nyilvánvaló. De ez még egész hihető kifogás, és még a hangsúly is egész jóra sikerült. Helyes, fejlődőképes!
- Meg ez a Morinaga-alak... igazából azt sem tudom, kicsoda, össz-vissz azt a tömör levelet kaptam tőle. Azt mondod, hogy ide jár enni? Nagyon szívesen megnézném magamnak egyszer, hogy ki küldött a konyhának pont erre a részére. Szóval, merrefelé keressem asztalok tekintetében?

Hiroshi értetlenül vonta fel szemöldökét a jelenet láttára. Ezek most idejöttek parádézni...? Miért hozta ide a nőt Kaz.... izé, Ichiro? Miharu nem valószínű, hogy tudta a szobaszámát. És mi a jó ez a biszexes vonulat?!
- Nem vagyok! - csattant fel Ichiro, és végre ő is beljebb lépkedett. Azért vetett még egy gyors bocsánatkérő pillantást Hiroshi felé, hátha ezzel még javíthat a helyzetén.
- Igazán szívesen látnálak titeket, de épp rövidre nyúlt szabadnapomat töltöm, ezért szeretném kipihenni magam - felelte Hiroshi. - Szóval, ha megbocsátotok...

Morinaga nagyot sóhajtott. Feszült, mint mindig... Hogyan oldhatná a hangulatot?
- Mondd csak... miért vagy mindig ilyen feszélyezett velem? Ha... a munkában nézlek, ha nem tudod, hogy figyellek... mosolygós vagy, kedves és... persze most is az vagy, de valahogy... könnyedebb is. Mi a baj velem?
- Semmi - rázta a fejét azonnal a lány, kissé talán kétségbeesetten is. - Csak... nem értem... - motyogta.
- Magának semmi oka... Mért tesz ennyi mindent értem?
- Mert megérdemled. Te egy jó ember vagy, a hozzád hasonlóknak kéne, hogy sok pénze legyen, hogy mindene meglegyen, amit akar. Miért... mért nem hagyod, hogy segítselek? Nem kéne itt dolgoznod. Mondtam, hogy kifizetem az egyetemed. Akármit megkaphatsz! Utasként lehetsz itt! Gyönyörű ruháid lehetnek, házat, ahol csak akarsz. Amerikában szeretnél tanulni? Megoldom!
- Már így is kaptam ajándékokat Öntől! - gondolt Ayumu pirulva a legutóbbi szülinapi csomagjára. Nem is volt kicsi, tele drága ruhákkal, ékszert is kapott, amit azt se tutta, hova tegyen és... mire véljen... Miért? Ennyi pénzt, mért?!
- Nem vágysz ilyenekre, Ayumu? Mondd meg, mit szeretnél?
A lány a fejét rázta.
- Nem akarom magát kihasználni! Én... képes vagyok megteremteni magamnak, amit el akarok érni. Maga... megdolgozott a pénzéért, én is megdolgozom a sajátomért.
- Kérlek, ne magázz, már évek óta ismerjük egymást, nem igaz? Vagy még mindig idegennek érzel?
- Dehogy! - vágta rá Ayumu. - Csak maga... - összerezzent, de nem bírt mást mondani. - Nagyon tisztelem Önt, nem tartanám illendőnek, ha...
- Szeretném... - kérte a férfi. A lány habozott. Hosszan hallgatott, aztán nagyot nyelt, de bólintott.
- Meg...próbálom...

- Igazad volt Kazu - sóhajtott fel Mharu. - Az újdonsült haverod, tényleg nagyon nem bír engem. Pedig hát testvérek vagyunk - hangsúlyozta -, annyira nem különbözünk. Na, de... akkor hagylak benneteket, visszamegyek a szobába. De te csak maradj - nézett szigorúan Ichirora. - Nem lehetsz egész nap velem, ismerkedj másokkal is! - rákacsintott. - És ne angstolj már Akira, itt se vagyok, nem kell őt is elküldened.
Azzal sietve elhagyta a szobát. Kicsit sajnálta, hogy így alakult. De... Ichironak tényleg szüksége van rá.

- Tarto...? - Natsukinak elakadt a lélegzete. - Oké, ugye... - sietve gonolkozott. - Neked Nami nem ölte meg senkidet, ugye? Remélem nem bántani akarod te is, mert akkor ne reméld, hogy majd tőlem... - persze, ezek után úgyis azt mondja, hogy enm, dehgy akarja! Most... hogy győződhetne meg a szándékairól? Vajon... Nami kívánja látni őt?
- Morinagát megmutathatom este, az ő asztaluknál is felszolgálok. Ha el tudsz szabadulni egy fél perccre innen, majd meglesheted. Egy kis ügyeskedés, ennyi. De... ne köss belé, légy oly szíves! Tapasztalatból mondom, hogy... nagyon rosszul jársz vele. A régebbi tapasztalataim, de a jelenhelyzetbeliek is azt mondják. Már azért is csúnyán egszívod, ah nem azt a választ adod a kérdésére, amit ő vár, ha te kötsz bele... véged van, mint a botnak! Szóval... Daisuke, ésszel! - MI?! Aggódik a fiú miatt? Na nem! Ezt ő sem értelmezheti így. Biztos nem is teszi. Eszébe se jutna. Persze... Hisz Daisuke olyan érzéketlen. Nem figyeli. Nem hallja ki az ilyesmit.

Ichiro döbbenten nézett a csukott ajtó felé. Most hirtelen... egyedül maradt Hiroshival...?! Basszus, nem kellett volna még azt sem megmondani, hogy melyik folyosó, nem hiába ódzkodott ettől a beszélgetéstől! Erre most tessék, egyenesen bele a mély vízbe...
- Hali... - nyögte ki végül, mikor minimálisan összeszedte magát.
- Neked is - bólintott Hiroshi és félrerakta a könyvet. - Felvilágosítanál, hogy mégis mi volt ez az előbb?
- Én... nem igazán tudom, mi ütött belé... - vont vállat Ichiro.
- Tehát ő hozott ide? - vonta fel a szemöldökét Hiroshi, majd az igenlő bólintást látva még értetlenebb lett. - És honnan tudta a szobaszámom?
- Hát... a folyosórészre emlékeztem, ő meg elkezdte találomra végignézni az ajtókat.
- Már csak azt nem értem, mégis miért hozott ide. Vagyis pontosítok. Miért pont ide?
- Nem tudom... - felelte feszengve Ichiro, Hiroshi meg persze egyből kiszúrta ezt.
- Ne térj ki a válasz elől.
- Nem is térek!
- De igen, pont azt csinálod.
Ichiro hirtelen nem tudott semmit visszaszólni, ezért sietve félrekapta a tekintetét. Ám ezzel csak tovább rontott a helyzetén, és erre ő is rájött. Na jó... mi lenne, ha nem kertelne? Ha nem próbálna kibúvót keresni, csak egyszerűen... kimondaná? Majd mindjárt kiderül.
- Tudja... - nyögte ki halkan.
Hiroshi arcáról ebben a pillanatban nem sok mindent lehetett leolvasni. Felállt az ágya széléről és közelebb lépett barátjához.
- Ne haragudj, de nem értettem tisztán. Megismételnéd...?

- Nami azon kevesek közé tartozik, akivel nincs bajom. Az az idióta Nobu még féltékenykedett is rám, ha jól láttam, bár oka nem sok lett volna rá, de mindegy, nehezítse csak tovább az életét. De ha annyira nem bízol bennem, nyugodtan kérdezd meg előtte róla Namit. Végül is ráérek.
Rá egy nagy szart! Mikor egy Shouri liheg a nyomában? Bár ha nem találkozik vele újra, akkor tényleg ráér.
Natsuki további mondanivalója pedig egyszerre keltette fel az érdeklődését és lombozta le.
- Este? - fintorgott. - Ne már, pont most, mikor csak délutánig vagyok? Jól van, akkor.... Mindegy, legtöbbször úgyis tovább tartanak. Legfeljebb most is maradok addig, amíg vethetek rá egy pillantást. Vagy kicsit távolabb a mosogatótól meghúzom magam és kivárom a vacsora kezdetét. Tényleg kíváncsi vagyok az ürgére.
És jobb, ha tisztában van vele, hogy néz ki. Lehet, hogy később még szüksége lehet rá. Bár hogy foglalkozik-e az ő kis magánproblémáival, az már más kérdés.

Miharu, ahogy mondta visszament a szobájába. El akarta foglalni magát, valami szokásossal, amit csinálna, ha nem lenne itt Ichiro, de... hé, akkor a fél napot átaludná, most meg... Úgy igazán nem is fáradt. Pedig sok volt az izgalom, de... Pont ezért nem akarja átaludni. Ki tudja, mennyit láthatja még, ha ennek az útnak vége. Fenébe! Most ismerte meg, de... hiányozna... Hátradőlt az ágyán és a plafont bámulta. Ez... benne is rendesen felkavarta a dolgokat...

- Ó, hogy úgy... - nyugodott meg kissé Natsuki. - Nos... Ő a vendégek között van, úgyhogy talán akkor az a legjobb, ha őt is vacsora után kapod el. Vagy még előtte. Shinjivel van egy szobában, szóval... De nem is tudom, hogy juthatnál fel az utastérbe. Mondjuk... Ha... elég ügyes vagy...
Megrántotta a vállát és megadta a szobaszámot. Maximum elfogadja a tanácsot, és máshogy próbálja megkeresni. De azért csak tudja.

Hayaténak semmi kedve nem volt még bemenni, legszívesebben egész nap itt ücsörgött volna magában. De egy gondolat mégis arra késztette, hogy bemenjen.
Yuuka... Neki elfelejtettek szólni, pedig megígérte neki, hogy majd felhívja, ha visszaértek. De mégis mit mondjon neki? Legfeljebb csak annyit, hogy most már visszajöhet, ha akar. Csak hogy ne aggódjon miattuk tovább. Miattuk... milyen fura most ez így egyben...
Már emelte a lábát, hogy visszamenjen, de a levegőben félbemaradt a mozdulat. Ha most belép ezen az ajtón... akkor vissza kell térnie korábbi önmagához. De nem akart megint olyan lenni, nem azért harcolt eddig saját maga ellen, hogy most elhajítsa az egészet! Pedig most pontosan erre készült.
Nagy levegőt vett és letette a lábát a túloldalon. Ennyi. Átlépte a határt. Megint. Csak most éppen a másik irányba.
Akkor lássuk azt a telefont. A készülék felé indult, de mielőtt realizálhatta volna, mit tesz, félúton megállva még egyszer Emiko szobája fel pillantott. Elfelejtette becsukni az ajtót...? Pedig akarta, de ezek szerint mégsem tette...
Bárhogy is tiltakozott ellene, mégsem tudta semmisnek tekinteni a következő pillanatban rátörő érzelemhullámot. Az ott a takaró alatt... Emiko? Így elhagyja magát... miatta? Mégis mit tett a lánnyal?!
Erősen a szájába harapott, hogy figyelmeztesse magát elhatározására. Nem szabad! Bárhogy is szeretne odamenni, egyszerűen nem teheti meg! Az előző szavai után meg pláne nem. De úgy tenni, mintha ezek az érzelmek nem is léteznének meg még nehezebb!
Sietve hátrált vissza az erkély felé. A rohadt életbe, miért nem megy?! Miért nem olyan egyszerű visszatérni a korábbi állapotokhoz, mint gondolta? Pedig tudja, hogy képes rá, hogy még mindaz itt van benne. Csak valahogy... elő kéne hívnia. De ez az előző kép még jobban meggyőzte, hogy csak árt a lánynak. Nem akarja többet így látni. Ez kell, hogy motiválja, hogy ezt elkerülje. Talán ez elég lesz. Csak... ez mégsem olyan egyszerű, mint egy küszöb átlépése.

- Na ez jól el lett találva... - felelte Daisuke Shinji és Nami párosára gondolva. - Valahogy megoldom. Vagy tényleg megpróbálom letámadni őt vacsora után. Majd kiderül.
Aha, tehát ők utasok. Remek, oda nehezebb lesz feljutni, ha itt nem csípi el őket. Nehezebb, de nem lehetetlen. Legfeljebb majd azt mondja, hogy ágyba viszi nekik a reggelit, ha belékötnek. Kaját majd csak szerez valahonnan alibinek.

- Nekem mondod - húzta fel a szemöldökét Natsuki. - És Nami persze csak nyugtatgat, hogy jól megvannak, de... el tudod ezt te hinni? Meg akarta ölni! Kötve hiszem, hogy most jól szórakoznak együtt! De ha megtudom, hogy Shinji bántotta őt... darabokra szedem!
Ijedten nézett hátra.
- Jujj, mennem kell, még beszélünk! - azzal sietett vissza kiszolgálni egy asztalt. Uhh, na szép, most már rajta is kapták, hogy munkaidőben cseverészik...