10. fejezet - Mert még mindig tudunk mit írni

- Valóban? - kérdezte Miharu, és msot már jóval áthatóbb pillantással igyekezett felmérni a távolodó lányt. - Egyáltalán nem látszik rajta, hogy miket élt át... Vidámnak tűnik. És boldognak. Fiatalnak, gondtalannak... Vagy csak egyszerűen jó színész?

Yuuka nagyon jól tudta, hogy a fiúnak igaza van. Még egy hasonlóval tényleg nem tudott volna megbirkózni...
- Nem fogsz... - próbálta magát is győzködni. - Nem akarok esélyt adni neked a bizonytalanságra... ez rajtam is múlik... Nem jó nélküled, Benawi...

- Könnyen meglehet...
Ichironak rá kellett döbbennie, hogy közel sem ismeri annyira a lányt, mint gondolta. Nem tud róla szinte semmit... Tudja, hogy milyen volt, hogy milyennek mutatja magát... de hogy tényleg hogy érez, azt még csak nem is sejtheti. Talán Midori lelke gyorsabban gyógyul az övénél. Vagy tényleg ő is csak megjátssza magát. Talán még felét sem tudja annak, mi mindenen ment keresztül a lány.
- De akkor is... valahogy irigylem. Ránézésre neki olyan könnyen megy...

- Nekem se nélküled... - súgta a fiú. - Csak... nem akarlak szenvedni látni. Becsapni sem. Szeretlek, ezzel egy cseppet sem hazudok, és borzasztó nélküled. Azt szeretném, ha velem lehetnél, nekem is szükségem van rád! De ha... csak rágondolok, hogy ők együtt... Borzasztó féltékenység fog el... - nyögte ki, pedig nem akarta újfent elkeseríteni a lányt. - Még egy ilyen rohadt nagy taplót, mint én... A világ legcsodásabb nője vagy, és nekem ez sem elég...

- Mind máshogy viseljük a nehézségeket - mondta Miharu. - Valaki sír, valaki segítséget kér, valaki begubózik, valaki eljátssza, hogy jól van... Valaki úgy tesz, mint aki megrendült, mert ez a normális, de... közben csak ürességet érez... - lassan megrázta a fejét. - Nem ismerem ezt a lányt. Nem kéne elemeznem. Na gyere! - váltott hirtelen hangsúlyt. - Másszunk egy kicsit! - mutatott egy távolabbi domb felé.

Yuuka összerezzent a páros említése hallatán, és ismételten rátört a féltékenység. Ám Benawi karjai még mindig szorosan tartották. Őt, és nem Emikot. Neki mondta, hogy szereti, nem pedig Emikonak. Kell ennél több bizonyíték? Az a féltékenység, amit Benawi érez talán egészen más eredetű. Talán...
- Évek óta ismered, így érthető, hogy félted őt attól, aki annak a rendszernek a része volt, ami ellen küzdöttetek... De... igazából nem tudhatom, mit is érzel... de mikor azt mondtad, hogy nem ő a fontosabb kettőnk közül, akkor nagyot dobbant a szívem...

Ichiro még akkor is Miharu rögtönzött elemzésén gondolkodott, mikor megindultak a domb felé. Ő vajon melyik típus...? Vagy ezt nem is lehet ennyire elkülöníteni, mert nincsenek éles határok...?
Így, hogy nem az élete miatt kellett aggódnia, már jutott ideje figyelni a részletekre. A környező táj próbálta magába szívni nyomasztó gondolatait. Hát még milyen lehet a kilátás odafentről! Most valahogy eszébe sem jutott kritizálni a mászás gondolatát. Napok óta csak fetrengett és kivételesen kívánta a testmozgást. Talán még jót is tesz...

Benawi ha lehet még közelebb vonta magához a lányt.
- Én sem tudom... - felelte halkan. - Talán igazad van - tette hozzá elgondolkodva. - Remélem, igazad van... Meg kell próbálnunk újra! Sajnálom... bár sose hagytalak volna magadra! Azt sem tudom, min mentél keresztül az elmúlt napokban! Teljesen kiestél az életemből... Pedig... mindenről tudni szerettem volna... Minden lépésedről, mozdulatodról, gondolatodról... Morinaga... nem bántott? Hogy érzed magad Emikoék mellett? Nem vagy magányos? Foglalkoztak veled rendesen?

Emiko fel-le rótta a szobájukat.
- Istenem, nem bírok nyugton maradni! - fakadt ki. Hayatére kapta a tekintetét. - Ja? Hogy már feltűnt?
Azért csak folytatta a cirkálást.

Midori csak akkor vett vissza a tempójából mikor már messze benn járt a sziget fái között. Mennyivel másabb fák voltak ezek, mint odahaza... Ilyen messzire eljöttek már? Sokkal melegebb van itt... Akkor... jócskán jöhettek délnek... Furcsa... Erről eddig csak olvasott. Érdekes érzés. Vagy egyszerűen csak az idójárás változott a napok alatt? Rég nem merült már el ennyire a gondolatai közt, mint most. Illetve... az elmúlt napokban egész más volt a kedélyállapota, most azonban... A felfedezés érzése miatt? Valami... régit talált magában... valami régit, amiből... valami nagyon hiányzik. És fáj. Azt hitte Kenta mellett majd új ember lehet. De... nem múlt el...

- Nem bántott... - Yuuka enyhén megrázta a fejét. - Vagyis... egyszer próbált kifejezetten engem faggatni, de... mikor megmondtam, hogy nem akarok válaszolni, nem erőltette tovább... Nem értem... De ettől függetlenül könnyen lehet, hogy még én is terítékre kerülök. Miért pont engem hagyna ki... Emikoék meg... nagyok figyelnek rám. Néha már úgy érzem, hogy talán túlságosan is. De csak féltenek. Főleg most, hogy...
Elnyelte a mondat végét. Főleg most, hogy lábal kifelé a betegségből. Szégyellte volna kimondani, hogy szó szerint belebetegedett a szakításukba. Benawi akkor aggódhatna még emiatt is, és még jobban bűntudata lenne. Nem, Emikot is megkérte, hogy ne mondja el, hát ő sem fogja. Már ahhoz képest úgyis sokkal jobban van.
- Főleg most - zárta le a témát, félbeszakítva a mondatot.
Ami viszont a magányt illeti... Hiába volt szinte mindig emberekkel körülvéve, akár Hayatéékkel, akár Midorival... valahogy nem tudta nem magányosnak érezni magát... De most már minden rendben lesz. Nem kell többé egyedül lennie.

Hayate szótlanul figyelte a lány újabb és újabb köreit, és nem először pillantott az órára. Ők most itt várnak, de végső soron mi a biztosítéka annak, hogy Yuuka rögtön ide jön majd vissza? Ne adj isten, ha nem kedvezően alakultak a dolgok, akkor bizonyára egyedül akar maradni, valahol, ahol ők nincsenek és nem bombázzák kérdésekkel. Talán majd pont a hullámok társaságát választja, azokat úgyis úgy szereti nézni.
- Nem mondom, hogy nyugodj meg, mert tudom, hogy úgy is lehetetlen kérés jelen helyzetben - nézett a folyamatosan mozgásban lévő lányra. - Mellesleg nem lenne fair, mert ha nem is látszik, de én sem vagyok a legnyugodtabb. És sajnos még csak azt sem tudnám megmondani, hogy mennyi a reális várakozási idő.

Haruka elégedetten szívta magába az ismeretlen illatok tömkelegét.
- Te is érzed, zsenikém? - kérdezte vidáman, miután nagyot szippantott a levegőből.
- Sajnos... - köhögött fel Tatsuya, és sietve elhúzódott a mögötte álló dohányzó férfi közeléből. - Így már mindjárt más...! - sóhajtott fel megkönnyebbülten. És most?
- Te választottad a könyvtárat, most én döntök! - vigyorgott Haruka.
- Én is ettől tartottam... - nyögte halkan Tatsuya, és az előresiető lány nyomába szegődött.

- Megkérted, hogy ne faggasson, és... nem tette? - nézett értetlenül a lányra. - Ez... Nem vall rá...
Hitetlenkedve bambult maga elé. Dehát... tulajdonképpen megfenyegette, hogyha nem beszél, majd Yuukából szedi ki. De ezekszerint... mért vonult volna vissza? Yuukától nem kell tartania, akkor meg?
- Akárhogyis... - sóhajtott fel nehézkesen - veszélyben lehetsz. Ha nem kapja meg tőlem azinformációkat, ami kell neki... - halkan felszisszent, de folytatta mégis - akkor bajod fog esni. Ezt ő maga mondta. Nem tudom... hogy védhetnélek meg... - érezni lehetett, hogy megremeg az idegességtől, akár mennyire is próbált nyugodtnak és tárgyilagosnak tűnni. - Nekem azt mondta... - próbálta folytatni -, hogy Emikoval értelmetlen próbálkozni, nem fog beszélni, de... Ezek szerint mégis megtette? Történt valami?

Emiko lassan bólintott, s inkább leült a kanapéra.
- El kell foglalnom magam valamivel - csóválta a fejét. - Hogy lehetek így kiakadva emiatt... Rendben lesznek, nem? Ennyire idióták nem lehetnek, hogy ezt is elszúrják! És Yuuka most nagyon komolyan ment oda, nem adná fel... Nem jönne vissza anélkül, hogy nem mondta el neki... De most jó, vagy rossz, hogy iylen soká' marad? Szerinted átjönnek majd ide - mármint együtt -, ha minden oké?

Nami megakadva nézegette magát az öltözőfülke tükrében. Úgy tűnik... valamit elfelejtett... Basszus! És az ő sebei hagyján, de Nobu lába... De legfőképp azt nem akarta, hogy feltűnjön neki a friss vágás. Nem beszélve arról, hogy az egész hajón mindenkinek feltűnjenek a sebek! Visszaöltözött, s kiséltált a fiú elé.
- Ömm... Van pár apró problémám ezzel...
- Ehh, igen... leesett... - nyögte a fiú. - Tudod, nagyon egy felé járt az agyam, de ez a szenilisségnek már egy nagyon... önámító fajtája. Én is szeretném elfelejteni azt a pár napot, de...
Nami bólintott, hogy érti, vagy ha nem, ezt akkor se itt kéne megbeszélni.
- Akkor hát jobb, ha felkeressük a kedves legjobb haverom!
Nami meglepetten nézett Nobura. Mért is...?

Yuuka riadtan nézett fel Benawira. Morinaga... megfenyegette...?! És ráadásul pont vele?! Ez... ez így nem igazságos!
- Megzsarolt velem...? - nyögte halkan, és megrázta a fejét. Nem tudódhat ki miatta Emikoék titka! Egy ember miatt adjanak fel oly sokakat, akik nála sokkal többet tettek? Senkitől sem kérhet ilyet...! Ám tudta, hogy Benawi úgysem egyezne bele az áldozatába és... amúgy is túl gyáva lett volna megtenni. Ha Morinaga bántja, nem tud ellene tenni. Ahhoz túl gyenge... - Hogy lehet valaki ennyire aljas...? - Könyörgő szemekkel nézett Benawira, hátha az ő tekintetéből kiolvashatja a választ. De még ő maga sem felelt a fiú kérdésére...
- Tegnap... tegnap magához hívta őket, amíg én Midorinál voltam... - ismerte be a történteket. - És utána... mindketten olyan furcsán viselkedtek. Nem volt jó... De a vacsoránál meg nem szólt semmit Morinaga. Ma viszont már szinte teljesen helyrerázódtak. De nem hiszem, hogy Morinaga bármi lényegeset is megtudott volna tőlük.

- Remélem - bólintott Hayate. - Vagy legalább szóljanak ide, ha inkább együtt elmennek kicsit és kihasználják Benawi szünetét... Szünet...? Várj csak... Yuukának az ebédnél ráadásul Natsukival lenne találkája! Csak el ne felejtse közben... Lehet, hogy egyből oda megy majd, ha sokat késik. Akkor viszont nem akarlak elkeseríteni, de várhatunk rá még egy ideig...

- Én is kétlem, hogy Emiko beszélne - bólintott Benawi. - És ilyen szempontból Hayate is megbízható. Nincs Morinaga kezében olyan eszköz, amivel rávenné a beszédre. Ha mást nem is, ezt tisztelem benne. Én viszont... - leszegte a fejét - nem tudom, Yuuka... Nem tudom... Nem akarok áruló lenni, de... ha sarokba szorít... nem tudnék... Nem tudnám némán tűrni... Nem szenvedhetsz te miattuk! Tudtuk mit vállalunk, te... te ezt nem választottad... Nem volt választásod! És egyébként sem bírnám nézni, hogy szenvedsz...
Elengedte a lányt, és ellépett mellőle.
- El fogom árulni őket... - jelentette ki a padlót bámulva.

- Dehát mikor kezdődhet Natsuki szünete? - mélázott el Emiko. - Még kettőig be lehet menni az ebédlőbe, szóval... Addig még egy óra van! Mennyit beszélnek már? Egyik se ilyen nagyszájú... - puffogott türelmetlenül a lány. - Remélem nem csinálják ki egymást! Vagy az csak a mi stílusunk? - pillantott a fiúra, s nem lehetett tudni, ezt most poénnak szánta-e. - Apropó ebédidő... Nekünk is enni kéne már!

Yuuka most még rémültebb volt, mint az előbb. Mindez miatta...? Egy ember szenvedésének elkerülése miatt szenvedjen annyi mindenki más? De hiába a nemes gondolatok, mégiscsak fél! Fél a fájdalomtól! A szigeten már találkozott vele, és nem akarja megint...!
- Ugye nem akarsz önszántadból odamenni hozzá...?! - nézett elkerekedett szemekkel a fiúra. - De ha miattam beszélsz, akkor Emiko... mit fog szólni...? És a többiek... Csak miattam...? Mert... mert gyenge vagyok?
"És mi lesz, ha Emiko mindkettőnket meggyűlöl majd emiatt...?!"

- Ha tudnánk, hova rakta Yuuka azt a cetlit, megnézhetnénk, hogy számítsunk-e még egyáltalán rá, de nem akarok turkálni a holmijai között - mondta Hayate, de azért gyorsan körbenézett, hátha a közelben van az említett papírdarab. Sajnos színét se látta. - Lehet, hogy tényleg érdemesebb lemenni, és talán még össze is futhatunk velük valahogy. Amúgy én sem nézném ki belőlük, hogy hasonlóképp folyna le közöttük ez a beszélgetés, mint köztünk. Talán nem mindenki vevő a sajátos módszereinkre. De végül is bevált... És meglehetősen... nos, hatékony volt.

- Nem, nem megyek oda - rázta a fejét Benawi. - De valahogy... Nem tudom, hogyan tudhatnálak biztonságban, nem lehetek melletted! Ha... ha újra oda kell mennem hozzá... és megint megfenyeget. Akkor viszont... nem tudom... Nem tudom mit tehetnék... Nem tudom mitől szakadna el nálam a cérna... Nem akarom, hogy fájdalmat okozzon neked, de amíg nem látom, hogy nem blöfföl... Addig nem árulom be a többieket. Viszont... utána meg már... már... fenébe! És így akarlak téged megvédeni! Erről beszélek! Semmire sem vagyok jó!

Emiko halkan nevetett.
- Akkor talán ebédeljünk meg kivételesen az étteremben! Ha csak kettecskén is...

Yuuka enyhén megborzongott az esetleges fájdalomra gondolva. Félt... Nagyon is félt attól, mi történhet. Nem akarta, hogy Benawinak miatta kelljen elárulnia a barátait. Erősnek kell lennie. Vagy legalább meg kell próbálnia...
- Amíg nem nyersz bizonyosságot róla... addig ne tegyél semmit - valahogy csak sikerült kierőltetnie magából a szavakat. - Lehet, hogy csak üres fenyegetés, hogy csak így akar megtörni. Amíg csak lehet, ne mondj neki semmit...! Még akkor se ha... - megrázta a fejét. - Egy esetleges pofonba még nem halok bele...
Nem, abba tényleg nem. De akkor miért érzi úgy, hogy ha Morinaga tényleg bántani akarja, akkor nem elégszik majd meg egy egyszerű pofonnal...?

- Lehet, hogy üresebb lesz az asztal, de a társaság semmiképp sem lesz rosszabb, sőt... - felelte Hayate, és kezét a lány felé nyújtotta. - Akkor mehetünk? Bár a biztonság kedvéért hagyhatunk egy szokásos üzenetet.

Benawinak nagyon nem tetszettek Yuuka szavai. Persze, érezte ő a dolgok súlyát, hisz ha rosszul is hangzik, hogy valaki bántja Yuukát, az még nem ugyanaz, ami a bázison lévőkre vár. Őket meg akarják ölni. A tét is nagyobb, és az emberek létszáma is, mégis...
Szorosan ölelte a lányt, s közben féltőn simogatta a haját.
Már a szavakat se volt jó hallania, hogy Morinaga kezet emel rá.
- Milyen ember lennék, ha ezt engedném... - szólalt meg, de szavai nem annyira a lánynak szóltak, mint saját magának. Elgondolkozva nézett előre. - Nem várhattam, hogy következmények nélkül marad, ha azt mondom, hogy megvédelek. Ha valakire vigyázni akarsz annak mindig ára van, én... mennyire gondoltam akkor komolyan, ha msot meg akarnék hátrálni?
Lassan elengedte a lányt.
- Szerintem... üljünk le inkább, elvégre is a vendégem vagy, nem?
Az arca gondterheltnek - de nem is ez volt a legijesztőbb -, színtelennek tűnt.

- Oké, írok neki - bólintott a lány. - Asszem, megemlítem Natsukit is, hátha elfelejtené őt a nagy Benawizásban... - kis idő elteltével elégedetten bólintott. - Kész. Mehetünk is! Kíváncsi vagyok, hogy ebédnél si olyan puccos kaja van-e. Mindenesetre... Hm, most nincs kedvem kiöltözni, szerinted egy hétköznapi szoknya - bár nekem ez önmagában nem tud hétköznapi lenni, mert hát sose hordok... - nagyon gáz?

Yuuka aggódó szemekkel nézett Benawira, majd bólintott.
Eleinte ő sem gondolta volna, hogy ennek az ígéretnek ekkora tétje lesz. Hogy ekkora súlyt ró vele Benawi vállára! Alapból nem lehet neki könnyű, erre még ilyen súlyos döntést is kell hoznia.
- Túl leszünk ezen valaha is...? - suttogta, de tudta, hogy valódi választ most nehéz lenne kapnia. - Már alig egy hét... Ha addig kibírjuk... akkor ennek a nehéz résznek tényleg vége...?

- Kifejezetten nem - felelte Hayate, és persze kihasználta az alkalmat, hogy ismét végigmérhesse a lányt. - Én sem vettem fel öltönyt, szóval ha gáz is, legalább kettőnket néznek ki. De végül is "fizetünk nekik", milyen jogon szólnának be, nem? A többi vendég meg őszintén szólva... nem igazán érdekel, mit szól. Nincs kedvem megfelelni pont az ő elvárásaiknak.

Benawi keserűen felnevetett.
- Ne félj, ha ezt túléljük lesznek más problémáink... Nem fogunk unatkozni...
Leült az ágyra, s hátát a falnak vetette.
- ...lehet, hogy jobban jártunk volna, ha meghalunk ott... Nem is voltam olyan messze tőle... nem sok értelme volt... Ichirunek nem kellett volna... Ő sokkal jobban helyt tudna állni, ha most ő lehetne itt... Emikonak igaza van...

Emiko halkan nevetett. Hát igen. Neki sem pont ezek a körök tartoznak a szíve csücskébe... Valamivel határozottabban indult hát meg, ki, az étterem felé.

Yuuka letelepedett a fiú mellé és Benawi vállának hajtotta a fejét. Ezek az önmarcangoló gondolatok... Vajon folyton ilyenekre gondol?
- Én... azért örülök, hogy itt vagy nekem... - sóhajtott. - Annak persze nem, hogy csak úgy jutottunk ki, hogy... Ichiru feláldozta magát. De... már az én fejemben is megfordult... hogy mi lenne, ha mi is ott maradtunk volna... - nem is vette észre, hogy enyhén megszorítja a fiú kezét. - Tényleg jobb lett volna...? Akkor most nem kéne ennyi minden miatt aggódni...

- Keressünk valami kaját errefelé, úgyis ebédidő van! - lelkesült fel Haruka. - Vajon mit lehet itt szerválni?
- Remélem, valami ehetőt - felelte Tatsu. - Bár a nyugati kaja sem olyan rossz, nyitottabbnak kéne lennem az újdonságokra...
- Ezt tényleg te mondtad...? - kapta oda a fejét Haruka, majd elvigyorodott.
- Öhm... miért...? - lépett egyet hátra a srác. - Nem tetszik az, amilyen arcot vágsz hozzá...
- Most hogy így mondod... az első lépést már meg is tetted a lejtőn tegnap este. Hát zsenikém, innen bizony nincs visszaút!

- Nem tudom... - felelte lassan Benawi. - Mostanában elég sötét gondolataim vannak - ismerte be. Puhán simogatni kezdte a lány kezét. - Egyedül az vigasztal, hogy most... itt vagy... De nem látom a dolgok végét... Nem látom, hogy mitől lehetnénk boldogok. Tudod egyáltalán mit vállalsz most? Talán... Én sem tudok mit érzek... Megéri neked ezt bevállalni? Talán... talán nem veled akarok lenni, csak... nem akarok egyedül maradni. Talán nem téged szeretlek, csak szeretni akarok valakit... Nem tudom, Yuuka... Nem tudok semmit sem ígérni...

Yuuka el-elakadó lélegzettel hallgatta Benawi szavait. Lesütött szemmel nézett maga elé. Olyan fura volt ezt így kimondva hallani. Érezte, hogy egy pillanatra ő maga is elbizonytalanodik, de utána újult erejű határozottság lett úrrá rajta. Nem tudta, honnan jött a hirtelen jött magabiztosság, de nagy szüksége volt most rá. Felemelte fejét és Benawi tekintetét kereste.
- Sok kockázatot vállaltam a sziget óta, talán hozzám képest túl sokat is... De nem te leszel az, aki elől megfutamodok, Benawi. Szeretném újra megpróbálni veled. Ha meg sem próbálom, sosem tudhatom meg, hogy jól döntöttem-e.

- Egy kicsit kihalt a hely, nem? - nézett körbe az étterembe érve Hayate, majd hamarosan rá is jött, mi lehet ennek az oka. - Bár sejtéseim köze van ahhoz, hogy kikötöttünk, vagy mi. De legalább nyugodt körülmények között ehetünk.

A fiú gondterhelten sóhajtott.
- Nem akarom megint összetörni a szíved... - úgy tűnt, nem csak ennyit akar mondani, mégis elhalgatott, anélkül, hogy levitte volna a hangsúlyt. Igen, ez így igaz. Yuuka nem érdemli ezt. Őszintén szereti őt, mindannak ellenére, hogy nem volt egyenes vele szemben, hogy ott van a képben Emiko, hogy annyi minden itt van... És ő visszajött hozzá. Visszajött, mert szüksége van rá. És ennek a lánynak meg akarja adni, amit akar... Akkor... számít valamit, hogy ő mit érez? Nem igazán. Egyszerűen... eröltetnie kell rá magát, hogy ne gondoljon másra, hogy ne nézzen másra, hogy pontosan azt tegye, amit Yuuka elvár. Mert ő megérdemli, míg önmaga... nem érdemel semmit. Főként nem ezt a lányt... De ha őt ilyen módon mégis megkaphatja, hát nem szabad haboznia, hogyfeladjon mindent, ami ehhez szükséges. Beleértve ebbe a becsületét, a lelkiismeretét és minden egyebet...

Emiko vidáman bólintott.
- Tökéletes. És egyedi kilátásunk is van a romantikus ebédhez! Na nézzük, mit ehetünk...

Shinji unottan baktatott a folyosón. Hát ennyi idő után biztos, hogy Yuuka felébredt. Talán elmentek ebédelni? Jókor próbálkozik ő is. Reggel még aludt, most meg nem felelnek a kopogtatásra. Na addigis körbejárja a bárokat akkor!

- Nem fogod... - bújt közelebb Yuuka Benawihoz. Hogy mire alapozta a hirtelen jött kijelentést, azt nem tudta volna megindokolni. Talán csak szerette volna, hogy így legyen. Szerette volna, hogy igaz, amit mond. De most tényleg minden olyan bizonytalan... Most megint együtt vannak, de... biztos jól tette, hogy idejött? Lehet ez egy rossz döntés? Ha Morinaga hamarosan lép egyet, akkor könnyen lehet... De miért... miért nem alakulhatnak jól a dolgok?

Eizannak nem volt kedve félbeszakítani a melót az ebéd kedvéért, hiszen most úgy sem találkozhatott Natsukival, ráadásul már alig pár óra volt hátra. Pár óra... lényegében a fele. Na jó, mégis éhes, hiába tagadja. Na akkor irány a kajálda!

Átölelte a lányt. Ismét. Nem, valóban nem fogom. A tiédet nem. Az imént mondtam, hogy fontosabb vagy. Emikonál... Mindenkinél... És ez pontosan azt jelenti, hogy ha ez a két dolog összeütközésbe kerül téged választalak.

Kazu kíváncsian lesett a szárazföld felé. Valószínűleg nem mehet le ilyen simán, ha szeretné... Vagy lemehet ő egyáltalán, vagy ez a kiváltság csak az utasoknak jár? Vagy esetleg... elkéredzkedhetne...? Talán megpróbálhatná...

Hayate a környezet ellenére valóban élvezte az ebédet. A tegnap esti hangulattal összehasonlítva pedig enyhén szólva látszott a különbség. Most sokkal felszabadultabb volt és megkönnyebbült. Egyszerűen csak boldogabb...

Yuukát hirtelen furcsa érzés kerítette hatalmába. Mintha... elfelejtett volna valamit... Sietve kutatott a gondolataiban, majd hirtelen kinyitotta a szemeit.
- Te jó ég, Natsuki...! - kezdett fészkelődni. - Mennyi lehet az idő? Elvileg ebédnél találkoznom kell vele! Van már annyi...? - kérdezte riadtan. Remélte, hogy nem késett még el, és esetleg valamennyit még maradhat. Valahogy nem akaródzott elmennie.

Emiko talán most először tudott teljesen elvonatkoztatni attól, hogy honnan jöttek, és csak arra figyelni gondtalanul, hogy hol vannak. Elfelejtve mindazt, hogy kik is ők. Általános dolgokról beszélgettek, mint átalagos emberek, élvezték az ételek ízvilágát, az idegen táj szépségét, és a lány meglepve tapasztalta, hogy képes önfeledten nevetni is.
- Leszállunk majd kicsit? Csak... csak egy egész picit, hogy Yuuka ne hiányoljon... Visszamehetünk megírni neki ezt is, ha... nem futunk vele össze lenn...

- Menjünk - mosolyodott el Hayate. - Én is ezen gondolkodtam. Azért nem minden nap nézhetünk körül egy ilyen szigeten. Már a nagyja tömeg úgyis levonult. Bár azt mondjuk nem tudom, meddig maradunk még itt. Javaslom, hogy egészséges ebéd utáni tempóban húzzunk bele. De egy pár órát azért még biztos itt töltünk.

Shinji meglepetten konstatálta, hogy bár igazából fogalma sem volt merre látta a lányt, az első bárban, ahova belépett őt pillantotta meg a pult mögött. Méghozzá Hiroshi társaságában. Nem akart feltűnő lenni, de pár információra mégis szüksége volt, hogy a későbbi kellemetlenségeket elkerülhesse, hát leült a bárpulthoz, s rendelt magának valamit. Hát akkor szép lassan eliszogatja ezt, míg eltűnik a lány kiszolgálni valakit. És úgy tűnik ehhez igen lassan, vagy igen sokat kell inni, mert nem elég, hogy koradélután van, még ki is kötöttek... Remek...

Hiroshi egy alig észrevehetőt biccentett Shinji felé, jelezve, hogy észrevette a srácot. Na meg hogy maradjon csendben és tegyen úgy, mintha még életében nem látta volna. Azért igyekezett legjobb tudása szerint összedobni volt osztálytársa italát, és meg kell hagyni, hogy azért valamennyit mégis fejlődött az elmúlt napok alatt. Ennek pedig nem kicsit örült. Legalább Ayumura nem hoz szégyent többé.