10. fejezet - Mert még mindig tudunk mit írni

Yuuka ijedten húzta össze magát, és igyekezett minél kevésbé feltűnőnek lenni. Már csak fél óra... fél óra! Még mindig nem tudja, mit fog pontosan mondani, csak azt tudja, mit szeretne. Megint Benawival lenni... Már csak a fiú szándékairól kell meggyőződnie.


- Remélem, boldogul majd - lesett hátra Hayate, és gyengéden megszorította Emiko kezét. - És nem feltétlenül abban, hogy ne bukjon le. Kíváncsi vagyok, mire jutott magával Benawi...

Hát Miharu ezt se érezte ártatlannak, de mindegy. Úgy tűnik kivételesen nem akar beszélni. Fogalma sem volt, mit tervezhet a fiú. De tipp... hát valami ököséget, ez biztos, igaz? Vagy... nem... A lényeg, hogy most kaja!!! És úgy tűnt, ebben egyetértenek...

- Hát... én is... - felelte halkan Emiko. Szomorkásan nézett maga elé, aztán enyhén megrázta a fejét, s megindult előre, elengedve a fiú kezét, hogy megtalálja azt a fantommacskát.

Hayate igyekezett megint nagyon testőrszerűnek látszani, és őrt állni a macskát kereső 'kisasszony' felett. Ő is jobbra-balra forgatta a fejét, de sokkal jobban érdekelte maga a környezet. Tehát ilyen a személyzeti szint, hmm... Vajon melyik osztálytársuk melózhat még itt? Ki tudja, talán most is összefutnak valami ismerőssel. Az érdekes lenne...

Midorinak csak a kockulás befejeztével tűnt fel, hogy már nem mozognak. Illetve nem is az, hanem, hogy kipillantott az ablakon, és szárazföldet látott.
- Kenta! - kiáltott fel meglepetten, és az erkélyhez rohant. Szinte feltépte az ajtót, úgy szaladt ki.
- Ez... nagyon szép... - suttogta elkerekedett szemekkel, mikor a fiú mellé ért. - Ki kéne menni!
A fiú halkan felsóhajtott.
- Én nem mehetek ... Tudod... most én 'dolgozom'.
- Oh... - harapott az ajkába Midori. - ... ne haragudj!
- Mindegy - mosolyodott el a fiú, bár ha Midori ránézett volna, észrevehette volna, hogy ez nem túl őszinte. - Menj csak, majd még találkozunk másnap. És mesélsz!
- Rendben - bólintott örömmel a lány.

Shourinak nem volt túl nehéz feladat, hogy feljusson az utasszintre, úgyis oda járt dolgozni, gond nélkül átengedték. A konyhába viszont nehezen juthatott volna be anélkül, hogy feltűnést ne keltsen, legalábbis így gondolta. Itt van egyáltalán a srác? A francba, hogy nem tud egyszerre több helyen ellenőrizni! Milyen szép is lenne, ha most rábukkanna Kentára. Akkor elkérhetné a keresett szobaszámot. Már ha nem dolgozik, hanem otthon van. De őt legalább tudja, hol keresse. Annak kicsit nagyobb a valószínűsége, hogy otthon van, minthogy Daisuke kilépjen azon a szemközti ajtón. /pedig kivételesen tényleg ott van XD/

- Oké, akkor most hol lopakodjunk fel? - nézett Hayatére tanácstalanul a lány. Lassan idő volt, talán már nem kell fedezniük Yuukát, maga is ellesz. Meg amúgyis... Most már nem is igazán tudják fedezni, hogy iylen messze vannak tőle. A saját bőrüket viszont még menteni kell.

- Te, Tatsu...
- Hmm? - nézett fel a srác egy könyvből.
- Lehetséges az, hogy kikötöttünk?
- Máris? De még van pár napunk addig... Ó, bár a készleteket nekik is biztos fel kell tölteni. Tehát igen, lehetségesnek tartom.
- Körülnézünk a parton? - nézett rá csillogó szemekkel Haruka. - Úgyis mindjárt befejezed azt a könyvet.
- Miért is ne? - mosolyodott el a srác. - Amúgy is érdekel.
- Király! Az a pár oldal már nem lényeg, gyere!

- Semmiképp sem ott, ahol lejöttünk - felelte Hayate, és szokás szerint gyanakodva figyelte a környezetét. - Tehát találnunk kell egy új feljárót. Vajon van itt valami térkép, vagy aki itt van, az úgyis eligazodik már? Mindegy, induljunk el... mondjuk arra. Aztán majd kiderül. Remélhetőleg felfelé majd nem tartóztatnak fel.

Benawi nagyon igyekezett belemerülni a munkájába, és úgy tenni, mintha észre sem vette volna, hogy már vége van a munkaidejének, de sajnos a főnökeit jobban érdekelte az idő. Jól el is küldték pihenni, mondván nem fog tudni koncentrálni este, ha itt lebzsel. Hiába kérte, hogy csak még egy órát maradhasson, elég neki annyi szünet, nem hittek neki, hogy nem az estit akarja kibliccelni. Gondterhelt sóhajjal vánszorgott ki a hídról. Fogalma sem volt még mit kezdjen az idejével. Egy másodperccel később azonban mindezek a problémák lényegtelen apróságnak tűntek. ... ahhoz képest ami... aki kinn várta. Földbegyökerezett lábbal bámult a lányra, s egy köszönést képtelen volt kinyögni.

Yuuka hasonló megrökönyödéssel nézett vissza a fiúra, és idegesen harapott a szájába. Tényleg itt van... És már meg is látta, szóval esélye se lenne meggondolni magát, ha esetleg inába szállna a bátorsága. Mint például most... De nem azért jött ide, hogy elfusson!
- Szia... - nyögte ki pár némán eltöltött pillanat után, mikor valamennyire összeszedte magát. - Zavarok...?

- ... ne-nem - nyögte ki a fiú, s fel se tűnt neki, hogy a köszönés az még mindig kimaradt. - Én... épp most... - mutatott az ajtó felé - fejeztem be a melóm... Bár még... vissza kell mennem ma... - Ehh, ez de szép... Jó, hogy azt nem mondta: "Szia Yuuka, épp most jöttem ki azon az ajtón!" Jó mi? Ki nem találta volna magától a lány!
- Te... - "mit keresel itt" akarta kérdezni, de még időben észbekapott, hogy ez nem lenne a legszebb fogalmazás. Azonban nem igazán tudta, hogy akkor mit is kéne a helyére raknia - ...itt? - préselte ki magából. Na! Ez egyre jobb... Nem, majd máshol...

- Igen... - bólintott bizonytalanul Yuuka. - Emikoék segítettek nemrég lejutni, és... mivel láttam, hogy nemsokára végzel... gondoltam, megvárlak... - egyre inkább zavarban érezte magát. Te jó ég, épp most ismerte be, hogy miatta szökött le ide!

- Ó, értem... - bólintott Benawi. Még mindig nagyon nehezen jöttek ki a szavak a száján. Sietve körbenézett. - Hát itt nem leszünk jó helyen, mert ha lebuksz miattam, hogy lejöttél... Azt hiszem... jobb ha behúzódunk valahova, ahol nem vagy veszélyben - igyekezett kitalálni, hogy hol van ilyen hely, de a szobáján kívül semmi se jutott az eszébe! Basszus! - Ömm... - nyögte ki. - Nem bánod, ha... Úgy értem... - motyogta bizonytalanul, de azt, nem bírta kinyögni hogy.

Yuuka tanácstalanul lesett a háta mögé. A szobájába...? Erre... erre az eshetőségre nem is gondolt, mikor azon gondolkodott, hova húzódhatnának félre...! De... jobb most neki sem jut eszébe...
- Csak... csak ha nem gond... - pillantott vissza a fiúra. - Gondolom, nem rám akartad szánni a szüneted egy részét, de... szeretnék beszélni veled...

- Akkor most mész engedélyt kérni? - érdeklődött üres tányérja fölül Ichiro. - Meg azt rögtön meg is kapod? Azért pár cuccot összeszednék, mielőtt lemegyünk, bár gondolom, ez rád is igaz, nem?

Benawi arcán valami keserű mosolyféle suhant át, de csak egy pillanatra.
- Rádszánni...? - motyogta csak úgy magának, aztán sietve megrázta a fejét. Akármit is akart mondani, már elmúlt. Ha egyáltalán volt olyan pillanat, mikor ki akarta mondani. - Nem, nem gond... Gyere... - indult meg, hátra sem nézve. Csak ment előre, hogy mutassa az utat. Beszélni... akar vele? Miről...? Mármint... melyik... irányba...? Érezte, hogy összébb szorul a gyomra. Menekülni akart... nem akarta hallani, miket vág majd a fejéhez... Nem akarta, hogy ennél is jobban fájjon...

- Csak a táskám - rántotta meg a vállát a lány. - De nem akarok menetkészen odamenni, nem szeretik, ha előre tudva a választ megyek oda. - Szóval... javaslom találkozzunk a szobában!

Yuuka némán lépkedett a fiú nyomában. Olyan közel van most... Úgy szeretett volna hozzáérni, vagy legalább kicsit közelebb kerülni hozzá... De most nem lehet. Nem akarja ráerőszakolni magát. Szerencsére nem találkoztak túl sok mindenkivel út közben, és ezt most nem kis megkönnyebbülésnek érezte. Nem lett volna most képes magyarázkodni, ha kérdőre vonják.
Nem tudta, milyen reakcióra számítson majd, és ez megrémítette. Lehet... lehet, hogy nemsokára romba dől minden reménye...?

- Rendben! - bólintott rá Ichiro. - Akkor majd megvárlak.
"És lélekben felkészítem magam a további faggatózásodra, ha már ilyen szépen elszóltam magam... Pedig nem olyan nagy dolog, mint gondolod. Mindegy, azért szapulásra pont jó!"

Benawi udvariasan előreengedte a lányt az ajtóban.
- Ömm, hát sok hellyel nem tudlak kínálni - nézett körbe gyorsan - talán... izé, foglalj helyet az ágyon, ha... gondolod...
Eszébejutott, hogy megkínálhatná valamivel a lányt, de ahhoz magára kéne hagynia míg leszalad a büfébe. Yuuka akkor bizonyára kínosan érezné magát. Tanácstalanul pillantott a lányra. Mégse ülhet le mellé, de ha meg ácsorog mint egy idióta az hülyén néz ki! Félig-meddig javítva a helyzeten a falnak döntötte a hátát, s a vele szemben lévő lányra szegezte a tekintetét. Igyekezett állni a pillantását, és felkészülni a szavaira. Nem volt könnyű, akaratlanul is pislogott, ha a lány ránézett, de nem akarta elkapni a fejét. Még... egy kicsit bírnia kéne... legalább amíg nem durvul be a dolog!

Shouri türelmet erőltetett magára és csak akkor kopogott be Kenta ajtaján. Na itthon vagy, vagy mellényúltam? Amúgy is tartozol még nekem...

Miharu gyorsan és könnyedén elintézte az engedélyt mindkettejük számára, s sietve sétált vissza a formalitásként megkapott papírcetlivel. Röhejes, ilyen nagy hajó, erre egy aláírt engedélyt nyomnak a kezükbe... mármint... aminek a szövege is két sor kézzel. Azért ez... könnyen hamisítható, nem? Na de mindegy... Mégis ki szökne meg innen? Azt meg úgyis ellenőrzik, hogy nem lopnak-e valamit a hajóról, vagy nem csempésznek-e fel. Hú, tényleg figyelmeztetnie kell Ichirot, ne érje kellemetlenül...

Yuuka idegesen malmozott az ujjaival, de néha mégis rávette magát arra, hogy Benawira nézzen. Neki kéne elkezdenie, elvégre ő jött le hozzá. De... olyan nehéz ebbe belevágni...
- Én… - kezdte még mindig zavartan - csak látni szerettelek volna… és beszélni… igazából rólunk és a történtekről. Nem jó ez így, Benawi... - egy kis szünetet tartva megint a fiúra pillantott. - Nem akarok tovább hiába reménykedni, ezért… kérlek… kérlek, mondd el az igazat! Létezik még számunkra bármiféle közös jövő, vagy… tényleg vége...? Ha így van, tudni akarom... mert... bármit is mondtál, és még ha nincs is szükséged rám… de nekem van rád, bármilyen önzőn is hangzik… Nem tudlak ilyen könnyen elfelejteni, Benawi...! De nem tudom tovább azzal tölteni a napjaimat, hogy reménykedve várok rád, nem bírom. Ha a válaszod nem, én... azt is megértem és... elfogadom. De ezt... ezt még meg kellett próbálnom...

Ichiro sietve szedte össze néhány holmiját, bár igazából nem nagyon akart magával vinni semmit sem, ahogy így átgondolta a dolgokat. Egyedül a mobilját vette végül magához, a pénztárcáját - bár hogy minek, azt maga sem tudta... - a hamis iratait, a belépőkártyáját és körülbelül ennyit.
Tehát egy sziget... De miért is állna hozzá rosszul? Ő csak egy bizonyos szigetet nem kedvel, nem az összeset. Különben igencsak kéne utálnia ezt a bolygót.

Látni...? Igen, azt ő is... Fáj is egyszerre, de... jó is... Végsősoron ez inkább önkínzás, vagy...? Mert abban a tudatban látni valakit, hogy sose lehet a tiéd... hogy nem érhetsz hozzá... Jobb vagy rosszabb, hogy legalább látod őt?
Amikor Yuuka azt mondta, nem akar tovább reménykedni, inkább az utóbbit érezte. Borzalmasan félt, hogy el akarja küldeni magától, hogy látni sem akarja többé, mert neki is borzasztóan fáj. Akaratlanul is alig láthatóan nemet intett a fejével, mikor a lány felvetette, hogy talán nincs szüksége rá. Neki ne lenne...!
Ökölbeszorította a kezét, s máris a padlót bámulta. Hát eddig bírta... nem túl sok...
- Magadra hagytalak... - mondta halkan. - Megígértem, hogy örökre melletted maradok... Az örökre... elég hosszú idő... Nem hónapok, nem évek, hanem... De én napokig sem tudtam tartani a szavam. Te ennél ezerszer többet érdemelsz. Nem tartom magam... méltónak... Yuuka, én... őszintén... annyira sajnálom, hogy miattam kell szenvedned. Nem akartam ezt...

- Meg is van! - lobogtatta a lapot Miharu már az ajtóból. Csak felkapta a táskáját az ágya mellől, belecsúsztatta a kártyát, meg nekiállt kotorászni nincs-e benne semmi kínos, mint betét az oldalzsebben, vagy valami. - Kifelé, befelémenet ellenőrzik a cuccaid. Totál. Bár szerencsére letapizni azért nem szoktak... Csak, hogy tudj róla! - okította ki a fiút.

'Akkor tegyél ellene!' - kiáltott fel gondolatban Yuuka, de a valóságban nem jöttek szájára a szavak.
Már megint ez az érv, igaza volt Emikonak. Méltónak...? Ez nem méltóság vagy nem méltóság kérdése...! Hát nem egyenrangúak...? Miért, akkor mégis miért rakja őt saját maga fölé Benawi...?
Érezte, hogy máris a sírás fojtogatja a torkát. Tessék, ő meg azt ígérte meg, hogy nem sír többé, erre mégsem tudja tartani magát belső fogadalmához.
- Tényleg... tényleg Emikot szereted...? Ő fontosabb...? - motyogta akaratlanul, majd mikor rájött, hogy kimondta gondolatait, ő is a padlóra szegezte tekintetét.

Shouri kopogtatására sokadszor sem érkezett válasz, ezért dühösen ráncolta a homlokát. Tehát nem vagy itt... Remek. Akkor mégiscsak magamnak kell boldogulnom. Nehogy azt higgyétek, hogy ez majd visszatart!

- Tényleg? - fintorgott Ichiro. - Ehh, jól van... Szerencsére nem pakoltam semmi olyasmit, amivel magamra vonhatnám a figyelmet.
Még jó, hogy nem rakta el a fegyverét. Szép is lenne, ha belékötnének miatta...

Benawi egy pillanat alatt holtsápadt lett.
- Nem... nem fontosabb... - felelte halkan, ám szinte azonnal, de csak akkor értette meg ő is a saját szavait, nem is... az érzéseit, ahogy ezt megtette. De akkor... nem kéne...? De mi van, ha csak jelen pillanatban érzi így, nem teheti emg vele, hogy még egyszer elhagyja! Nem játszadozhat vele... Végleg... összeroskadna, ha még egyszer... ha mindez mégegyszer megtörténne...

- Akkor mehetünk? - érdeklődött türelmetlenül Miharu.

Yuuka még jobban rágcsálta a száját, mint eddig és félve pillantott újra a fiúra.
- De akkor... miért...? - kétségbeesetten csóválta meg a fejét. - Nem értem... Akkor miért tiltod magad tőlem?

- Miazhogy! - pattant fel az ágyáról Ichiro. - Erre kíváncsi leszek. Bár... igazából azt sem tudom, hol vagyunk. Azon kívül, hogy valahol a nagy víz közepén. Voltál már itt amúgy?

Benawi még keményebben szorította az öklét. Oda akar menni hozzá, a fenébe is az első pillanattól fogva át akarja ölelni, meg akarja vigasztalni! Miért... nem teheti?! A francba! Nem, nem ez a jó kérdés! Inkább az, hogy miért nem tudja lebeszélni magát, miért nem tudja végre elengedni? Nem szenvedhet tovább miatta! Nem lehet, Yuuka túl rendes lány, mért nem kíméli meg végre magától?! Véget kell vetnie ennek... Mihamarabb véget kell vetnie...
De...
Csak annyit kell tennie, hogy nem tesz semmit. Ő a férfi... vagy legalábbis... a hímnemű... Ha ő nem lép... nem lesz semmi. Vége. Yuuka meg fogja unni, és... kisétál azon az ajtón. Ő pedig megint túl gyenge lesz, hogy utána szóljon, vagy akár megmozduljon...
- Sajnálom...
Csak ennyit volt képes mondani.
Ha válaszolna erre a kérdésre, a lány csak sajnálná őt... Pedig itt nem ő az, akit szánni kéne... Szánni... Talán szánni igen... Mert tényleg egy szánalmas idióta, akinek mindene megvolt és eldobta magától... De sajnálni? Nem érdemel ő sajnálatot... Nem érdemel ő semmit sem... Az ég világon semmit... Aki egy ilyen lányt eldob magától, az nem érdemel már semmit...

Miharu bólintott.
- Igen, sokszor kötünk ki errefelé. Nem mindig itt, de azért nagyon nem variálunk, tudod régi üzleti partnerek... Bár az ilyesmihez nem értek, csak fél füllel hallok egysmást. Na, most majd meglátod! Egész más hely! Főleg ha leginkább csak városokban voltál odahaza! Itt minden olyan... szabad... És nem csak azért, mert már nem a mi felségterületünk... Sokkal közelebb állnak a természethez. Mi... meg az amerikaiak is... nagyon bezárkózunk a saját magunk által felépített világunkba. Ez... ez más... Egészen...

Hiába jött hát ide. Nem tudott változtatni semmin sem... Csak meggyőződött róla, hogy végképp vége számukra. Benawi biztos azt várja, hogy most elmenjen.
Megsemmisülten meredt maga elé még mindig az ágy szélén ücsörögve. Még annyi erőt sem érzett a lábaiban, hogy elsírja magát vagy felálljon. Valahogy... nem tudta rászánni magát arra, hogy végleg kisétáljon az ajtón, és eltűnjön a fiú életéből.
Még... annyi minden volt, amit mondani akart, hátha... hátha mégis meggyőzheti valahogy és helyrehozhatja a dolgot, mint Emikoék. De nem tudott megszólalni. Viszont... ha már beszélni nem is tud, talán... talán...
Még azelőtt kezdett el halkan énekelni, hogy egyáltalán felfogta volna, mit csinál. Ha máshogy nem, így elmondhat mindent, ami a szívét nyomja. Hangja a még mindig fojtogató sírás ellenére tisztán csengett, és ha akarta sem tudta volna eltüntetni a kihallatszó fájdalmat.

Árnyak nélkül élni, csak ennyit szeretnék!
És még az kell, hogy itt légy,
hogy elbújtass és megvédj...

Hát válassz társadnak, míg élsz, s míg élek
Kérlek, ments meg, úgy fáj a magány
Szólíts kedvesednek most és mindig
Ezután már mindig légy enyém
Szeress, csak ennyit kérek én...

Mikor az utolsó hangok is elhaltak, nyugtalanul gyűrögette a szoknyáját. Vége... többet... többre nem képes. Ő nem erős, se nem határozott. Csak... nem akar megint egyedül maradni... Nélküle...

Ichiro már most elragadtatva hallgatta Miharut. Szabad... közelebb a természethez... Már így hallgatva is teljesen más, akkor mi lesz, ha majd látja is! De ami a legfontosabb: már nem hazai vizeken hajóznak! Vagyis hajdan még hazainak mondta őket de most inkább ellenséges vizeknek nevezné őket legszívesebben. Számukra legalábbis.

Benawi meglepetten meredt a lányra. Olyan rég hallotta már énekelni, vagyis... Olyan távolinak tűnik. Már... alig emlékezett rá, hogy ez ennyire szép... Tudta, hogy szép, de... egy emlék nem tud elég élénk lenni ahhoz, hogy ezt leírja. Akkor és ott nem csupán gyönyörködtette, hanem valahogy... furcsamód megnyugtatta a hangja, most azonban ilyen hatást nem tudott kiváltani belőle, épp ellenkezőleg... Hogy kérheti erre?! Ha szabad szavakként is értelmeznie ezt a dallamot... A francba Yuuka, nem tudod mit kérsz... Nem akarlak tönkretenni... Mért akarod megvárni, míg elvesztem minden önuralmam? De közben... ha kisétálna innen... mit tenne? Minden értelmét veszítené... Mit tenne nélküle?
Csak itta be a lány látványát a néma csendben, mert... valószínű utoljára látja... Ha most elengedi... nem lesz többé bátorsága felpillantani rá. Soha többé. Még nem akarja elengedni... Még nem akarja, hogy elmenjen... Csak egy kicsit... még pár percet... Csak ne kérdezz többet, nem mondj többet!
Annyira igyekezett legalább a neméhez hű maradni. Legalább fiúként viselkedni, ha férfiként képtelen is... De senkibbnek érezte magát, mint valaha. Erőtlennek, testetlennek... Mit mondhatna? Illene valamiképp válaszolni, ha csak ignorálja őt azzal újabb fájdalmakat okoz... Jajj Yuuka, egyáltalán nem úgy van ahogy gondolod! Ha tudnád... ha tudnád milyen fontos vagy... Bár elmondhatnám... De ez lehetetlen.

Az átvizsgálás nem is volt olyan kellemetlen ezúttal, bár Miharu számára talán csak a megszokás tette ezt. A lépcsőkön lefelé sétálva ő maga is már-már gyermeki izgalommal tekintett körbe, pedig járt már erre, nem úgy, mint Ichiro. Lenn egy tizenhárom év körüli kislány még nagyobb lelkesedéssel perdült-fordult körbe, s Miharu óhatatlanul is a szüleit kereste szemével, de... hogyan lehetséges, hogy egyedül kószál egy ilyen kislány. Aztán az megtorpant, s egy alig láthatót biccentett feléjük, mielőtt hátat fordított volna, hogy nekilásson felderíteni a környéket. De Miharu már túl rutinos volt ehhez.
- Na ne... - nyögte halakn Ichironak. - Most komolyan ő is...? Totál fiatalnak néztem!

"Nem bírom tovább...! - visszhangzott a néma kiáltás Yuuka fejében. - Nem bírom ezt a hallgatást, nem bírom, hogy nem tudok most rád nézni... Nem bírom, mert... annyira fáj... Ez az egész... Csak leégettem magam..."
Nagy nehézségek és belső viaskodás árán valahogy csak sikerült talpra küzdenie magát. Felesleges tovább maradnia... Erőltetett léptekkel indult az ajtó felé, és most a kilincset is fagyasztóan hidegnek érezte az ujjai alatt.
- Sajnálom... - szólalt meg halk, remegő hangon. - Tényleg... nem akartalak zavarni...

- Nos... igen... - vigyorodott el Ichiro a 'kapitány lánya' után nézve. - Többek között ezért is utas, ráadásul nem is akármilyen, és ezért nem dolgozik a fedélzeten. Nem valószínű, hogy bárki is elhinné, ha nagykorúnak lenne feltüntetve a papírjain. De ha ő egyszer elkezd felfedezni... - tettetett rosszallással csóválta meg a fejét.

- Nyugszik... - suttogta figyelmeztetően Tatsuya a mellette idegeskedő lányra. - Mindjárt mi jövünk, légy oly szíves, ne pattogj túlságosan. Úgy látom, átnézik a táskákat. Ugye nincs nálad semmi olyan, amiből bajunk lehetne? - nézett gyanakodva a másikra.
- Ööö... nincs?
- Haruka!
- Legalábbis azt hiszem... Hmm... nem, azokat nem hoztam... és azt sem... Akkor elvileg rendben vagyok.
- Ajánlom is... - dohogta Tatsu.

Benawi kidülledt szemekkel nézett a lány után. Elmegy... tényleg elmegy... A rohadt életbe! NE!
- Yuuka! - hallotta a saját kétségbeesett hangját. Hát... mégis képes megszólalni? Ezt... nem sejtette volna. Feldúltan nézett rá.
- Kérlek... Csak... hagyj még egy kis időt, hogy dönthessek!
Dönteni? Miben? A francba, miben?! Tudja mit akar... Nem! Egy fenét... Azt tudja, mi lenne a helyes. És azt is tudja mit akar... És ez a kettő szöges ellentétben áll egymással.
- ... vagy... had nézzelek még... Kétlem, hogy lesz még rá alkalmam... Nem tudnám... ezek után...
És pont ellentétben azzal, amit kért most mégis, szinte azonnal elkapta a tekintetét, sőt elfordult... De mi mást tehetett volna? Nem láthatja... Ezt semmiképp sem láthatja... Dühösen támasztotta meg az öklét a falon, s konokul bámult a padlóra. Összeszorította a fogait, de a tényen nem tudott váltotatni. A nagy, erős férfi, a bandatag könnyeket hullat egy nő után... A francba! Hogy sírhat férfiként?! Ennyire nem lehet... nem lehet...

- Hm? Mi a baj vele? - érdeklődött kíváncsian Miharu. - Elég... gyerekesnek tűnik. Mármint... a mozgása is... minden... Ha nem vagyok... bunkó... vagymi... áh, úgyis az vagyok. Hogy a fenébe élte túl?! Oké... ez... Ezt biztos mondhattam volna szebben. Nem akarok senkit se megbántani, csak... Csak... Érted, hogy értem!

Yuuka a döbbenettől mozdulni sem tudott.
Hagyjon még időt...? Hagy nézhesse...? Mi zajlik benned, Benawi? Mert ez alapján azt hihetném... de hisz nemrég még azt mondtad, hogy ez nem működhet köztünk így tovább...! Most viszont... miért volt az előbb olyan érzésem, hogy mégsem akarsz elengedni...? Épp ahogy én sem téged...
Ujjai lassan lecsúsztak a kilincsről. De akkor miért fordultál el...? Ennyire fáj már rám nézned...?
Tétován lépett közelebb egyet, majd még párat. Most megint itt van előtte... Fejét lassan a fiú hátának döntötte.
- Kérlek... ne küldj el... - suttogta el-elakadó hangon. Nem tudta már visszatartani a sírást. - Ez így egyikünknek sem jó...

Megérezve a lány érintését Benawi már képtele volt tovább észérvek szerint irányítani az eseményeket. Nem törődve azzal sem, hogy a lány meglátja az arcát megfordult és azonnal magához ölelte. Képtelen volt bármit mondani, csak szorosan átfogta őt. Bizseregtek az ujjai, ahol hozzáértek a hátához, felgyorsult a lélegzetvétele is.

- Erősebb, mint hinnéd... - felelte szomorkás mosollyal az arcán Ichiro, majd felsóhajtott. - Nem egyszer éreztem azt, hogy erősebb nálam. Ha valaki, akkor ő szinte kivétel nélkül mindig ott volt az események középpontjában, nem feltétlenül rossz értelemben. Amúgy... én sem tudom, hogy bírja. De mégis itt van.

Yuuka ettől csak még jobban rákezdte a sírást. Remegő kezekkel viszonozta az ölelést, és arcát a fiú mellkasába fúrta.
Alig egy perce még a kilincsen volt a keze és a teljes kétségbeesés szélén állt, most viszont megint itt lehet a karjai között. Ha csak ideiglenesen is, az sem érdekelte. Nem akart törődni vele, hogy később mi lesz, csak azt tudta, hogy nem akarja elengedni a másikat. Semmiképp sem.

Benawi most már úgyérezte végleg elveszett. Míg egyik kezével még mindig a lány hátát támasztotta, másikkal a tarkója magasságában simítva érintette meg őt, és esze ágában sem volt elengedni.
- De mi lesz, ha megint elbizonytalanodom? - kérdezte kétségbeesetten. - Ha megint elárullak, azt nem tudnád elviselni! Egyikünk sem... Nem akarom, hogy ennél is többet szenvedj...