10. fejezet - Mert még mindig tudunk mit írni

Morinaga meglepetten vette észre, hogy a folyosón egy ismerős alak jön szembe.
- Nahát-nahát! Shinji. Csak nem hozzám? - érdeklődött.
- Igazából csak a könyveit hoztam vissza - felelte a fiú, s átnyújtotta őket. - Kifejezetten érdekes olvasmányok voltak, köszönöm! Főleg a legfelsőnek az előszava volt elgondolkodtató... Ajánlom figyelmébe, ha esetleg már rég olvasta.
- Majd megnézem - bólintott a férfi.
- Nos akkor további szép estét! - búcsúzott a fiú.
A férfi elgondolkodva pakolta le a könyveket. Elégedett volt az este eredményével. Ráadásul ez is, Shinji mindig felvidítja. Valaki, aki hajlandó önként megosztani vele a gondolatait... Na nézzük azt az előszót. Komolyan érdekelte mi foghat meg valakit egy könyvben, miután a Programból szabadult...
Pillanatok alatt holtfehérre vált. Ayumu... Dühösen kapta ki a fényképet a könyvből. Nem, ez nem lehet, nem erre gondolt, észre se vette... Sietve fordította meg a képet, ám Ayumu gyönyörű kézírása alatt egészen más betűk is szerepeltek immáron.
"Igaza volt. Az ízlésünk és a gondolkodásunk meglepően sok ponton egyezik. Rendkívül jót szórakoztam ma ezzel a lánnyal! És ő is nagyon várja már a következő randevúnkat. Kösz a tippet!"
Morinaga dühösen hajította el a könyvet. Legszívesebben a képpel is ezt tette volna, de... ez az egyetlen fotója Ayumuról. De... msot nem ez a lényeg, a francba is! Shinji... Az a rohadék kijátszotta! Rájött, hogy itt van a lány, rájött, hogy fontos neki, és... ami még rosszabb behálózta a tudta nélkül... A francba!

Miharu gondterhelten nézett maga elé.
- Segíteni fogok. Nem kell aggódnod - mondta végül.

Ayumuban csak akkor tudatosult, hogy olyan dolgot csinál, amit még sosem, mikor elhangzott a tilosban szó. Ő most... viccelődik? Hülyül... valakivel? Meglepetten pislogott a fiúra. Aztán sietve elhesegette a gondolatokat.
- Hát persze! - vágta rá mosolyogva. - Így mindenképp megéri!
Igen... tényleg megéri... nem kell mindig mindenben olyan komolynak lenni... Akira... hihetetlen vagy...

- Ugyan, én nem aggódok... Legfeljebb egy egészen kicsit... Meg még valamivel annál is többet. Na jó, aggódok - sóhajtott beismerően. - De hogy érted azt, hogy segítesz...? Nem akarom, hogy még mélyebben belesüllyedj az én kis mocsaramba.

- Késő - mosolygott rá Miharu. - Csak egyszerűen... nem hagyom, hogy bajod essen, ennyi. Legalábbis, ahogy tőlem telik...

- Hmm, na most merre? - torpant meg Hiroshi. - Nem tudom miért, de arra valamiért nem igazán mennék. Nem szimpatikus, de ne kérdezd, miért. Akkor balra? Mi lehet erre...?
Már épp lépett volna tovább, de mégsem tudta mozdítani a lábát. A francba. Kazu...? Jaj ne már, miért éppen most, haver? Jól megtaláljuk egymást, és pont akkor kell idegenként viselkednünk. Ez de gáz...
Szerencsére Kazushige is időben vette a néma üzenetet, és mintha mi sem történt volna tűnt el az egyik ajtó mögött. Hiroshi akaratlanul is elmosolyodott. Ügyes, legalább megmutattad, merre keresselek. Majd visszajövök, ha egyedül leszek, és talán Ichirot is elrángatom. Gyorsan megjegyezte a szobaszámot, mielőtt tovább indultak volna.
- Mi lenne, ha kimennék arra a falatnyi fedélzetrészre, ami nekünk jutott? - vetette fel gyorsan, hátha Ayumu mégis észrevette volna a reakcióját. Így legalább megpróbálhatja elterelni a figyelmét.

- Rendben - biccentette oldalra a fajét a lány. - Amúgy is szeretek a szabad levegőn lenni.

Hayate nem tudta, hol bukkan majd rá Emikora a kabinjukon belül, és főként hogy milyen állapotban, ezért csak óvatosan mert benyitni az ajtón.
- Emiko...? - kérdezte beljebb lépve, és nyomában máris ott volt Yuuka is. Az ajtó halkan csukódott be mögötte.

- De ha neked meg pont miattam lesz bajod, akkor megverlek - mosolygott beletörődőn Ichiro, majd zavartan félrenézett. - Azért... jó, hogy itt vagy...

Miharu mosolyogva figyelte a fiút, aztán hirtelen beleborzolt a hajába.
- Jó, hogy az öcsém vagy, és így ezt mindenféle feltűnés nélkül megtehetem - mondta halkan.

Emikonak még a fejét se igazán volt kedve felmelni.
- Itt... - motyogta a kanapéról.

- Hé...! - próbált védekezni Ichiro, de azért a mosoly továbbra is ott bujkált az arcán. - Csak próbálná ezt más csinálni, szépen pofára esne.
Tényleg, miért nem volt neki nővére? Tök jól el lehet eggyel lenni, már ha olyan lenne, mint Miharu, akkor egész jól elviselné. Bár így utólag nehéz lett volna rávennie az anyját, hogy ugyan, hozzál már össze nekem valahogy egy nővért. Nem csak fizikailag lenne képtelenség, hanem az anyjával is igencsak nehezen tudná közölni most eme különös kérését.

Shinji elégedetten lépett be a szobába, csak egy pillanatra komorodott el, ahogy Namira pillantott, úgyhogy sietve a szobája felé vette az irányt, ne múljon el a jókedve. De úgy tűnt, azért ma neki se jöhet be minden terve...
- Várj! - szólt utána a lány, s sietve felült a kanapén. - Shinji, sajnálom, kérlek... ne haragudj rám! Feszült voltam ma, és... és Daisuke ügye tényleg komoly, szeretném, ha úgy kezelnéd és... - elcsuklott a hangja. - Nem vagyok ribanc... Én nem... nem bírom el viselni, ha ezt gondolják rólam... Még Nobu is... pedig egyáltalán nem! Miért... én miért... mért hiszitek ezt?

Miharu halkan nevetett.
- És az esti program? Mennyire vagy fáradt? Ha igen... felőlem maradhatunk az alvásnál is, azt is szeretem... De megnézhetjük a többiek műsorát, felmehetünk a bárba, vagy csak szimplán sétálunk a fedélzeten... Van még egy pár alternatíva. De ha nincs kedved ilyesmihez, beszélgethetünk is a kabinunkban. Meélhetnél például, vagy... amihez kedved van! Mesélnék én is, de... annyira... nem izgalmas az életem.

Hayate és Yuuka egy pillanatra még összenéztek, aztán a fiú megindult a kanapé felé. Yuuka pár lépés távolságból követte.
Hayate először igencsak meglepődött, hogy ilyen közel látja Emikohoz a macskát, de utána eszébe jutottak Yuuka korábbi szavai a hasonló állatokról. Lehet, hogy mégiscsak van benne valami...?
- Megint nem tudtalak megvédeni... - sóhajtott fel, és a kanapé mellé guggolt. - Egyikőtöket sem. Egyszerűen kikerül. Sajnálom...

Midori vacsora után még egy kicsit beszélgetett a kapitánnyal, de úgy tűnt a férfinek is feltűnt, hogy ma nincs túl jó kedve. Elküldte, hogy pihenje ki magát, és furcsamód a lány meg sem próbált tiltakozni.

- Azt hiszem, most kicsit feltankoltam energiatartalékok terén - húzta ki magát Ichiro, hogy ezzel is jelezze, ő bizony nem fáradt. Még. Viszont valami befurakodott az agyába. Ő... ha nem is mindent, de azért jó pár dolgot elmondott Miharunak, ő viszont szinte alig kérdezett és vajmi keveset tud róla.
- Esetleg vegyíthetjük is a dolgot. Mit szólnál, ha valami finom ital mellett most én vallatnálak egy kicsit, ha már ilyen szépen felvetetted a kérdést? - tündérien megrebegtette szempilláit. - Cserébe talán beavatlak pár szivatásunk történetébe.

Emiko felpillantott és lassan megrázta a fejét. Mit tehetett volna? Nem az a baj, amit Morinaga mondott. Attól még Hayate sem tudja megvédeni, amit már elkövetett.
- Azt hiszem ezúttal talán... igaza van... - mondta halkan. - Úgy gondolom, anya meghalt. De én ezt... tudtam előre. Tudtam, hogy ez lesz, ha elmegyek. És mégis elmentem. Én döntöttem így.

Miharu elmosolyodott.
- Áll az alku. Csak... kérdezz, és ne azt mondd, hogy meséljek, mert... Nem tudok mit mondani. De bármilyen kérdésedre válaszolok.
Felkelt, s a vállára vetette a táskáját.
- Mehetünk?

- Mondd csak, Ayumu... - kérdezte egyszercsak Hiroshi, mikor már a fedélzeten lépkedtek. - Hogy boldogulsz így egyedül? Mármint... azt tudom, hogy Morinaga...-san többször is felajánlotta a segítségét, de mi a helyzet a szüleiddel? Még nem nagyon hallottalak róluk beszélni... Persze nem kell válaszolnod, ha nem akarsz, tudom, hogy ez elég személyes téma már...!

- Nem tudhatjuk biztosra... - rázta meg a fejét Hayate, de ő maga sem teljesen volt erről meggyőződve. De hát... hogyan, mikor...? Emiko... azok alapján, amiket elmondott, az anyjának talán fel sem tűnt volna a hiánya. Mitől halt volna meg...? Vagy valaki esetleg gondoskodott róla, hogy meghaljon? De milyen érdeke lett volna ebből? Kezével a lány keze után nyúlt. - Viszont az ellenkezőjére ugyanaz vonatkozik. Az egyetlen, aki konkrétat tudhat, az éppen az, aki előhozakodott ma este a témával...

- Mehetünk - bólintott Ichiro, és ő is indulásra készen állt. Na ez érdekes estének ígérkezik...

Ayumu megrezzent. Először arra gondolt, hogy él a lehetőséggel, és nem válaszol. Hosszasan hallgatott is, de aztán...
- A szüleim már nem élnek... - felelte alig hallhatóan. Borús tekintettel nézett maga elé, s újabb csend után, kissé remegő hangon tette hozzá. - De... megvagyok... Van munkám, és... a régi házunk is visszakaptam, a nevemre került, ahogy betöltöttem a tizennyolcat. Morinaga-san... elintézte valahogy, nem igazán értettem, de... nagyon hálás vagyok. Szóval... nincs mitől tartanom.

- Tudod... - szólalt meg Miharu már az itallapot nézegetve, miután találtak egy teljesen különálló asztalt, ahol beszélgethettek anélkül, hogy bárki is meghallja őket - nem kell leitatnod ahhoz, hogy beszéljek - mondta viccesen, majd felpillantott a fiúra. - Készen állok.

- Szerinted... tud valamit...? - kérdezte halkan Emiko. Enyhén megszorította a fiú kezét. Valahogy... megnyugtató volt, hogy itt van...

- Sajnálom... - fordította el a tekintetét Hiroshi. Au... olyan témára tapintott, amibe nem kellett volna nyúlnia. Igazán remekül ért a hasonló dolgokhoz. Azt már pláne nem lett volna képe megkérdezni, hogy mi történt a lány szüleivel. Ez már tényleg nem rá tartozik. Ebbe sem kellett volna belemennie.
Ő is komoran meredt maga elé, majd végül megtörte a csöndet.
- Az én szüleim... igazából nem is tudtak arról, hogy nekivágok a nagyvilágnak. Bár mielőtt eljöttem, szóltam nekik, de... ha előbb szóltam volna, nem hagyták volna, hogy eljöjjek. Pedig semmiképpen sem maradhattam... - Na bumm, ebbe is szépen beletenyereltél. Ayumu nem jöhet rá semmire, különben Morinaga mérges lesz. Lássuk csak, mi elég hihető kifogás egy lázadó tinédzsernek? Vagy mivel dolgozik, inkább fiatal felnőttnek? - Szükségem volt egy kis önállóságra. Nem lehettem az, akit ők akartak.
Na és ez még valamennyire igaz is...

- Leitatni? Én? - pislogott ismét angyalian Ichiro. - Ugyan, én nem szoktam hasonlót csinálni! Bár... ha valakit le is akartam itatni, akkor legtöbbször én is ugyanolyan spiccesen kötöttem ki, mint ő... De nyugi, már mondtam, hogy közel sem iszok annyit, mint a legtöbb korombeli. Na lássuk... - azért a rend kedvéért ő is az itallapra függesztette tekintetét, de gondolatai már a feltevésre váró kérdések körül tolongtak. Huhh, ez nehezebb, mint gondolta volna... - Ó, ami szinte rögtön eszembe jutott még a múltkor. Miért pont táncosnő? Mármint látom, hogy tehetséged az van hozzá, de mégis honnan jött az ötlet? Vagy csak úgy random? Igazából azért érdekel, mert lassan nekem is el kéne döntenem, mihez kezdek magammal. Legalábbis a parton sajnos már nem lógathatom egész nap a lábam...

- Semmi baj - rázta meg a fejét Ayumu. - Én már... már nagyjából feldolgoztam... - mondta halkan. Meglepetten hallgatta a fiút.
- Ezt nem igazán értem... - pillantott fel rá. - Miben nem lehetsz olyan? Te... jó gyereknek tűnsz, ha... szabad így fogalmazni. Jól nevelt vagy, segítőkész, szorgalmas... Biztos... biztos nagyon büszkék rád. Nem értették volna meg, hogy... el akarsz jönni?

- Nem tudom - szorította össze a fogait Hayate. - Nem tudom, hogy csak a levegőbe beszélt hatáskeltés céljából, vagy tényleg tud is valamit. De... ha gondolod, megpróbálhatom kideríteni. Úgyis elfelejtettem valami fontosat kérdezni tőle a vacsoránál, teljesen kiment a fejemből.

- Nos, ha lehet egy nővéri tanácsom. Táncosnőnek ne menj - pillantott rá szigorúan. - Nem állna jól neked...
Elmosolyodott, aztán elgondolkodva nézett maga elé.
- Miért is... nem is tudom... Nem igazán akartam tanulni... - valotta be. - Sosem szerettem az iskolát, inkább csak... szerettem rajzolgatni, vagy a zeneórákat, amíg nem elmélet volt, aztán... főzni is szerettem... a helyi szentélyben is szívesen segítettem, és kinéznéd belőlem, hogy milyen illedelmes vagyok egy teaszertartás alatt? Valahogy... azt hiszem meg van bennem minden, hogy jó feleség legyek. Csakhogy én... én nem akartam egy átlagos férjet... A szüleimet sosem zavarta, hogy nem vagyok túl okos, csak átlagos, mert... nem is arra szántak, de én... Én felsőbb körökbe akartam kerülni. A középiskolában a táncklub tagja voltam és... valahogy elindultam erre, és ezen át gazdag emberekkel ismerkedhettem meg. Szóval... úgy tűnt érdemes ezzel foglalkoznom, mert így... talán egyszer rámnéz egy borzalmasan gazdag ember, talán belém szeret és elvesz feleségül... - merengve böködte az étlap szélét. - Aztán... valahogy a többség kikopott. Igazából... a férfiak nem olyanok, ahogy elképzeltem őket. Már nem igazán érdekelnek. A gazdagságot meg magamtól is elérhetem, nem kellenek ők hozzá. Legalábbis... nem ilyen közvetlenül, nem oylan áron, hogy elkötelezzem magam egy gazdag, bunkó, öreg, ronda pasas mellett... Valahogy... már csaki a tánc maradt. Már csak azt szeretem az egészből...
Felpillantott a fiúra.
- Kielégítő válasz?

Emiko felkapta a fejét. Igen, ez... nagyon jó lenne.
- Örülné... - kezdte -, de várj! Várj, ugye nem egyedül akarsz lemenni hozzá?! - ült fel hirtelen, mire a kiscica ijedten ugrott le a padlóra. - Megbeszéltük, hogy senki se megy egyedül!

- Szerintem még most sem díjazzák az ötletet - mosolygott szomorkásan Hiroshi. Naná, ő sem díjazná, ha tudná, hogy többször nem látják egymást... - De már itt vagyok, nem tudnak visszavinni. Amúgy... pont ez az. Mindez, amit felsoroltál. Szerinted mi a véleményük arról, hogy most itt vagyok? Bizonyára azt gondolják, hogy herdálom a 'csodás tehetségemet'. Ami igazából nincs is, csak ők szeretnék, hogy legyen.
Ahogy kimondta a szavakat, rá kellett döbbennie, hogy mindez nem hazugság. Ha nem a Program miatt kényszerült volna távozásra, hanem önszántából, a szülei pontosan úgy reagáltak volna, pontosan azt gondolták volna, mint amit az előbb elmondott. "Mégis hogy képzeled, hogy egy nyavalyás bárpultnál dolgozol, mikor milliónyi más lehetőséged lenne még a te fejeddel?" Ehh, igen, körülbelül így hangzana... És az öccsének ráadásul most már helyette is helyt kell állnia. Biztosan nagyon élvezi...
Ez a helyzet, ez a szerep, amit most játszik... hirtelen nem is tűnt annyira szerepnek...
- De szeretek itt lenni - folytatta hirtelen. - Talán mégis helyes döntés volt.
Igen, helyes döntés volt belemenni Morinaga ajánlatába. Különben sosem ismerte volna meg Ayumut. Ha csak pár napig is, de a lány segítségével azért sokkal könnyebben el tudott vonatkoztatni a múlttól. Csakhogy ez nem lesz mindig így...

- Ez... ez egyáltalán nem igaz! Dolgozol, és... az nagy szó, hogy itt lehetsz! Elhagyhattad az ország területét, világot láthatsz, ez nagyon kevesekre adatik! Nagyon fiatalon, nagyon sokra vitted, a saját erődből! Én büszke lennék rád! Pontosan kihasználod a képességeid! És... és... ez a bárpult csak a kezdet... később... ki tudja, talán odakinn kapsz munkát... Ahol most vagy, ez a hely az ismeretségekről szól. Nem egy álommunka, de olyanokkal futhatsz össze, akik majd megadják neked azt az álommunkát, érted? Ez a hajó a világ legnagyobb lehetősége! A szüleid talán csak... nem látnak bele eléggé... De... majd megértik. Meg fogod mutatni nekik, hogy tévedtek!

Shinji csak némán állt. Megdöbbentette a lány kirohanása, de... leginkább... nem tudta mi a válasz. Borzasztóan idegesítette Daisuke korábbi megjelenése, de fogalma sem volt miért. De... gyűlölte a srácot is, és gyűlölöte Namit is... Megrázta a fejét.
- Az nem számít, hogy én mit gondolok. Nobuval akarsz beszélni, nem velem, ne tőlem várj válaszokat - mondta végül, s elindult a szobájába.
- De... engem érdekel, számít! Shinji! Ne hagyj itt szó nélkül, beszélek hozzád!
A fiú hideg tekintette nézett rá hátra.
- Tőlem ne várj jó véleményt magadról... Nincs, és nem is lesz. Csupán szánlak. Nem foglak megvígasztalni...
A lány fogával az ajkát tépdesve figyelte, ahogy Shinji eltűnik. Miért...? Miért ilyen változékony a hangulata? Melyik az igazi...? Halkan felnyögött, és sietve elhagyta a szobát. Ezt nem bírja... itt nem, vele nem... Jobb, ha megint Nobunál alszik.

Natsuki sietve vásárolt valamit a büfében, s immár a zacskónyi étellel lépett be a szobájukba.
- Eizan, megjöttem! - köszöntötte a fiút. Ma már ki se kell mozdulnia a szobájukból... Jajj, de jó... olyan fáradt volt már...

- Huhh, igen, kielégítő... - mosolyodott el kissé zavartan Ichiro. Sőt, több, mint kielégítő... - És az érveidet is megértem, én sem vágyok egy öreg, randa pasasra. Ne nézz így rám, igenis veszélyben vagyok a pedofil kéjencek miatt! Na jó, abbahagyom. Komoly választ kaptam, nem illik mindenhez hasonló kommentárokat fűzni. Lőj le, ha túlzásba viszem. Vagyis... ne, inkább mégsem, az nagyon tud ám fájni - grimaszolt el a lövések érzésére emlékezve. - Inkább vágj fejbe, az biztosabb...
Elcsendesedve fürkészte a lányt. Csalódott a férfiakban? Hogyhogy nem olyanok, mint amilyennek képzelte őket? Talán csak mind ki akarta őt használni? Igen, az neki sem esne jól. Vagy... rájött, hogy túl könnyű behálózni őket...? Akárhogy is, örült, hogy Miharunak mégsem kenyere rámászni az idős, pénzes pacákokra. Nem is lennének méltóak hozzá, pfujj...!
- Amúgy visszatérve a nővéri tanácsodra... Azt hiszem, ezt tényleg megfogadom. Sőt, mondok neked valamit, ha nem kötöd Hiroshi orrára. Ő igazából azt hitte, hogy edzésre járok, de egy nagy szart... Az áldott jó anyám beíratott egy csodás tánctanfolyamra, de nem, eszem ágában sincs kamatoztatni az ott tanultakat. És tényleg nem akarok táncosnő lenni, nem menne az alakomhoz. Hmm... a következő kérdésem egy kicsit... furcsának tűnhet. Talán azok miatt jutott eszembe, amiket nemrég mondtál. Miharu... te mennyire hiszel a megbocsátásban...? Mi az a határ, mikor már azt mondanád, hogy nem megy...? Baj, ha az ember képtelen átlépni ezt a határt...?

- Tudom... - követte a cica útját Hayate, majd ismét felpillantott. - De nem akarom, hogy megint elővegyen titeket. És ha ti is ott lesztek, ez be fog következni.

- Hogy tudsz ilyen dolgokról, ilyen lazán beszélni? - kérdezte megütközve Miharu, ahogy a lelövésre terelődött a téma. - Tényleg... vannak lőtt sebeid? - nézett rá félve, s alig mert suttogni is. Nem látta őket, de... végtére is... nem igazán látta a fiút... szóval... na, hát nem tudhatja! Hisz valójában mégse a testvére... Azért ez így más...
- Megbocsátás? - tűnődött halkan. - Igen, azt hiszem van egy határ, vannak bizonyos tettek, illetve... bizonyos körülményekkel párosítva, de... De amit rólatok megtudtam az... nagyban változtatott az eddigi nézeteimen. Illetve... még most sem tudom, mit gondoljak. Azt hittem a gyilkosság egy ilyen megbocsáthatatlan dolog, de... most belegondoltam és... téged nem tudnálak gyűlölni, sőt, úgy vélem nem is érdemled meg! Önvédelem volt. Belekényszerítettek. Én... egyikőtök sem hibáztatnám... Talán... talán volt köztetek, aki túlment a határokon, aki.. túl keveset habozott, de én... nem tudom elítélhetem-e. Mert... bűn ha... élni akarsz...? Én... én nem tudom... igazán nem tudom... Azt hiszem, ott én is igenhamar gyilkossá váltam volna. De ettől még nem hinném, hogy rossz ember vagyok. Mégha... nem is az a hibás, akit megöltem, de... mi mást tehetnék?

- Talán igazad van... - felelte halkan az égboltot fürkészve Hiroshi. Csakhogy... egyelőre nagyon messze van attól az álommunkától. Nemhogy attól, de még egy rendes otthontól is. A szülei egy idő után majd beletörődnek, és elkönyvelik őt, mint hatalmas veszteséget. Ő már úgysem tudja beteljesíteni a hozzá fűzött reményeket, d nem is akarja. Egyelőre csak élni akar valahogy. Örült, hogy végül csak az öccsétől kellett elköszönnie. Bárhogy is hiányoznak a szülei, azért jobb ez így.
- Csak tudod... nem vagyok biztos benne, hogy vissza akarok menni... Amerika tele van kiaknázandó lehetőségekkel. Ha ott sikerül boldogulnom, azt már nekik is el kell ismerniük.
Ez az, ügyes. Szépen sejteted vele, hogy visszafelé nem szól a jegyed...

- Nem, nem engedlek el egyedül! - húzta magához a fiút. - Ne menj kérlek! Az... az nem változtat semmin, hogy tudom-e vagy sem... De ha bánt téged... azt... azt tényleg nem élem túl...
Emiko most már remegett.

Eizan kinyitotta a szemeit. Csak álmában hallotta Natsuki hangját, vagy ennyire elaludt...? Basszus, tényleg ennyire elaludt! Azta, sejtette, hogy fáradt, de nem akart eddig szunyálni.
- Szia...! - ült fel az ágyban és igyekezett nem úgy kinézni, mint aki most ébredt föl. Bár nem volt meggyőződve róla, hogy ez tényleg sikerült is. Jaj, de ez milyen már, hogy elaludt várakozás közben...!

-------

http://brrpg.omgforum.net/viewtopic.forum?t=131