10. fejezet - Mert még mindig tudunk mit írni

- Áh, csak négykor - legyintett Benawi, s hanyagul az órájára pilantott. - MI?! - fakadt ki, és szinte már kétségbeesetten pillantott Yuukára. - Tíz perc múlva...
Hát ez eldöntötte a kérdést. Igyekezett valami fanyar mosolyt eröltetni az arcára.
- Akkor... jobb, ha... elindulunk visszafelé... Francba... - szaladt ki a száján.

- Hát... Benawi szobája? - találgatott Emiko. - Viszont, ha egyikünk keresi, a másiknak maradnia kéne, hátha visszaér közben mégis... - tűnődött. - Nem? Szörnyű, érte is állandóan aggódni kell!! Ha ezek után nem békültek ki, én megverem! Nem érdekel, hogy lány, kicsi és törékeny! - mondta úgy, mintha ő 180 cm-es férfi lenne.

Ayumu pirulva vett búcsút Shinjitől. Rég érezte ennyire jól magát és most nehezére esett az elválás, mégha mindez lehetetlen, és álomszerá volt is. Folytatás pedig... túl messze állnak egymástól rangban... Miért... van ez megint? Ha valakihez elkezdene ragaszkodni, az elérhetetlen...
- Láthatlak még majd... valamikor...?
A lány meglepődött a fiú bizonytalan hangján. Most... ez... komoly ez a kérdés?
- Ah, én... - nyögte ki. - Amennyiben lejössz abba a bárba, feltétlen... - felelte, s gondolatban már a falba verte a fejét a hülye válasz miatt.
- Értem... - látta a fiú csalódott, fájdalmas tekintetét. Francba, hogy fejezhetné ki, hogy nem úgy értette?! - Azért... ugye jól érezted magad...? Egy... kicsit...?
- Persze, nagyonis! Én... köszönöm! Igazán!
A fiú savanyúan elmosolyodott.
- Udvarias, mint mindig. Nos... tényleg igyekeztem, bár... ez nem mentség... Hát, én tényleg őszintén köszönöm. Viszlát szép hölgy!
Ayumu teljesen leblokkolt, s csak valami köszönésfélét makogott, majd sietve megindult a személyzeti szint felé. Mihamarabb el akart tűnni a szobájába, mintha csak a föld alá akarna süllyedni...

Hiroshinak nagy nehezen sikerült rávennie magát, hogy ne reagáljon az Ayumura vonatkozó részre. Igen, lehet, hogy naiv, de akkor is a végletekig jó szándékú! Bár... ez tényleg akár a visszájára is fordulhat és könnyen célponttá válhat miatta. Őt is hogy be- illetve elfogadta, pedig ha tudná, ki is ő...
Próbált elvonatkoztatni és Miharu további mondanivalójára összpontosítani.
Tehát Ichiro mégsem mondott el mindent... Vannak olyanok, amiket tényleg inkább vele akar megbeszélni? Vajon csak arra vár, hogy rákérdezzen, mi a baj...? Vagy támadja le, mint Miharu és próbálja kiforszírozni belőle a dolgot? ... Inkább jobb lesz az első változat. Egyelőre. Azért... akár Miharu szájából kell ezeket hallania, akár nem, azért valamennyire mégis megnyugtató. A legjobb barátjának még szüksége van rá! Valamikor beszélnie kéne vele... Tegnap is látta rajta ugyanazt, mint korábban. Hogy valamit mintha el akarna kezdeni, de utána mégsem teszi. Mi lehet az?
- Értem... - bólintott. - Amint lehet, beszélek vele... már ha ébren találom.

- Mindjárt négy? - lepődött meg nem kicsit Yuuka is. - De hogy mehetett el ennyire az idő...? Azt hiszem, egy kicsit elvesztettem melletted az időérzékemet... Akkor most... felfelé?

- Ó, jelenleg elküldtem aludni, mert ma nem dolgozom, úgyhogy mászkálni akrok vele este! - nevetett Miharu. - De nem tudom szót fogadott-e - mélázott el, aztán megrántotta a vállát. - Ő baja. Ha bealszik este nagyon csúnyán fog járni... Na, akkor én lépek is! További szép napot!

- Szerintem abban az esetben az hiányzik neki legkevésbé, hogy még te is megverd - ráncolta a homlokát Hayate. - Még akkor is, ha csak képletesen értetted. Ha viszont... valamilyen oknál fogva nem békültek ki, akkor értelemszerűen nem Benawinál van, hanem valahol egyedül. Mondjuk akár fel is menekülhetett a hullámokat nézni, vagy nem tudom.

- Hát én is - rázta a fejét Benawi, s mutatta az utat. Annyira szerette volna megfogni a lány kezét, de... nem szabadott. Yuuka vendég, ő dolgozó... És őt megetetik a cápákkal, ha rámászik egy utasra... A fenébe! Pedig Natsukinak rohadtuk igaza van! Rá akar mászni! Hé! Nem, nem! Nyugi... Eddig is bírtál magaddal, most főleg muszáj, hogy semmi sem tisztázott köztetek. Ahhoz, amire te vágyol nyugalom kell. Biztos háttér. Minden szempontból.

- Hát igen... - húzta a száját Emiko. - Akkor tehát... ki merre? Én fel, te le? Vagy... én maradok, te mászkálsz?
Kipillantott az ablakon.
- Remélem, nem ment el egyedül sétálni. Kinn... Csak nem maradna le a hajóról... Az... durva lenne. Eléggé...

- Viszlát... - köszönt el Hiroshi, majd Miharu távozása után egyből az ágya szélére ült. Hát erre nem számított... Talán Ichiro bizalma mégsem volt alaptalan, de... mégis hogy érez rá, hogy kiben szabad megbíznia és kiben nem? És tényleg ráérez, vagy csak tippel? Mert lehet, hogy ezúttal bejött, de nem mindig lesz így.
Be kéne néznie hozzá, ha már úgyis egyedül van... Ha nem engedi be, akkor legalább megtudja, hogy alszik. Melyik szoba is volt az...? Első délután pedig felírta... Ó igen, a telefonjába. Megvagy.

Hát, ha mindenigaz Ichiro alszik, ő meg... nagyon éhes, ez az! Akkor büfé! És hoz valamit majd a fiúnak is, mire felébred. De előbb szép kényelmesen megeszi a sajátját, hogy még frissen melegen vihessen neki ennivalót.

Yuuka szerette volna annyira elnyújtani a feljutást, amennyire csak lehet, de mégsem merte megtenni. Benawi már így is késni fog miatta, amiért felkíséri. Talán jobb lett volna, ha ő kíséri el inkább egy darabon, de az lehet, hogy nem tetszett volna a fiúnak. Bennük van egy ilyen 'hazakísérési hajlam', vagy mi a szösz, és ha esetleg egy lány kísérné el őket, talán a lovagiasságuk porba tiprásának éreznék. Meg most már úgyis késő felvetni, haladnak felfelé. De... olyan rossz, hogy most itt van ez az utas-személyzet különbség közöttük. Amíg csak ketten voltak, erre nem kellett figyelni, de most bárki megláthatta őket. Ráadásul Benawinak talán nem is szabadna erre mászkálnia munkaidőn kívül.
- Hát... ez az... - nézett fel a számra a biztonság kedvéért. Túl gyorsnak tűnt ez az ideérés...

- Ilyenkor hogy utálom, hogy hasznavehetetlenek a telefonjaink - rázta a fejét Hayate. - Lehet, hogy a fel-le megoldásnál kéne maradnunk. De akkor már olyan jól látható cetlit kéne hagyni, hogy "Ha elolvasod, leülsz szépen és MEGVÁRSZ!", vagy valami hasonlót. De... csak nem ment kintre... Látni nem láttuk, bár mondjuk ez semmit sem jelent.

- Hát... igen... sajnos... kicsi ez a hajó... - csóválta a fejét a fiú. - Akkor... holnap... láthatlak, igaz? - kérdezte óvatosan. Igyekezett ellenállni a kísértésnek, nem érezte helyesnek ilyen nagy viták után, de a teste valahogy magától mozgott, ahogy átkarolta a lányt. Próbálta lenyugtatni magát, de csak időt nyerni tudott, mert ha rajta múlik eljön az a búcsúcsók... Akármennyire is nem fair.

Yuuka nem bontakozott ki Benawi karjai közül. Arca már ennyitől kipirult, légzése pedig egy árnyalatnyit felgyorsult. Még mindig így hat rá, ez semmit sem változott...
- Holnap... holnap is dolgozol...?

- Tetszik ez az ötlet - nevetett Emiko, s indult is az ajtó felé -, akkor irány, most már tényleg égek a vágytól, hogy megtudhassam mi van!!

Benawi lassan megrázta a fejét.
- Nem, de most már nem feltétlenül negatívumként tekintek erre. Mit szólsz, ahhoz, hogy hajnalban fellopózom ide, és éjszaka leszököm? - kérdezte rá nem jellemző cinkossággal.

Kazushigét meglepte, hogy valahogy megint Eizannal sikerült összefutnia, de bánni nem bánta a dolgot. A fiú a múltkor is tök rendesen elbeszélgetett vele. Bár Eizan anno amúgy is mindenkivel igyekezett törődni az osztályban, vagy legalább egy-két szót váltani velük. Most... mostanra egy kicsit megváltozott, de ezek szerint ez még mindig benne volt. És Eizannak sem volt ellenvetése a beszélgetés ellen. Natsukira még úgyis várnia kellett, addig meg legfeljebb pihengetett vagy járkálhatott volna. Meg legalább Kazu sincs egyedül.

Nami szeretett volna már visszamenni a szobájába, de Nobu olyna hévvel indult meg a sajátjába, hogy jobbnak látta nem közbeszólni. Mivel húzta fel ennyire? A fenébe... megijeszti, ha ilyennek látja. Hisz most igérte meg, hogy nem lesz többet ilyen! Bár... nem bántotta, de... már majdnem kiabált vele... Ennyi az önuralma? Hogy is bízhatna akkor benne?
- Nobu...? - próbálkozott óvatosan már a szobában. A fiú dühösen szemlélte a falat.
- Rólunk beszéltél! - fakadt ki. - Nem Morinagáról, hanem rólunk!

- Várj... - Hayate gyengéden elkapta Emiko karját és kicsit visszarántotta a lányt, mielőtt az elérhette volna az ajtót. - Figyeld csak egy kicsit... - vette halkabbra a hangját. - Az előbb mintha... beszélgettek volna az ajtó előtt, de nem vagyok benne túl biztos.


- Ha... hajnalban...? - pislogott nagyokat Yuuka. - Komolyan vagy csak ugratsz...? Nem mintha nem látnálak szívesen, még föl is kelnék akkor a kedvedért...

Shinji elégedetten dőlt be az ágyába. Ez pokolian könnyű volt! És mégis élvezte. Talán... pont ez kellett neki. Könnyű zsákmányon feltuningolni az önbizalmat. Igen, még mindig egy csettintés levenni a lábáról a csajokat. Ayumu extrémkönnyű eset, de kezdetnek tökéletes. Nem beszélve... a dolog hasznosságáról. Szegény kislány, teljesen oda van. Milyen kis naív, hihetetlen, tényleg. Bár bóktól azonnal elájul, és a sajnáltatást is azonnal beveszi, a segítségedre siet, vigasztal, ki akar engesztelni... Micsoda buta liba! Megérdemli...
Annyival másabb, mint Sayuri... Őt nem lehetett ilyen ócska trükkökkel átvágni. Büszke volt, önérzetes és okos. Csodálatos lány volt... Összehasonlíthatatlanok... Sayuri... egyik lánnyal sem összemérhető. Ő... különleges volt. Erős. Nem támaszkodott semmire és senkire, nem mástól várta a megmentést. Pont olyan lány volt, akit mindigis keresett, akinek a létezésében már lassan nem mert hinni... És most... most már valóban nem létezik. Nem lett volna kevésbé fájdalmas, ha nem is tud róla, hogy van ilyen? Akárhogyis... Arra jutott, hogy... legalább arra a pár órára ismerhette... Bármennyire is fáj, jobb így... Ha beleőrül is...

- Szívesen megtenném, de azt hiszem ez nem lenne túl szép veled szemben. Majd... óvatosan lopakodom át... - helyesbített. - De most tényleg megyek, mielőtt úgy döntenek, holnap kell jóvá tennem a mai késésemet...
Elhallgatott, s egy lágy puszit adott Yuuka szájára.
- Köszönöm... - suttogta neki halkan.

Midori elgyötörten hanyatlott az ágyába. Pokolian fáradtnak érezte magát. Letudnak strapálni a gondolataid ennyire? Úgy tűnt...

Hiroshi kopogott, majd még egyszer, és még egyszer. Semmi.
Ez nem igaz... Egyszer akar átjönni beszélni vele és akkor is bealszik ez a gyökér. Jellemző... Pedig az elhatározás megvolt. Még ha be tudna menni, az rendben is lenne, utána olyan szépen felébresztené, hogy öröm nézni. Így viszont szívás...

- Én is... - suttogta Yuuka is, még mindig bizsergő ajkakkal. - Akkor holnap... várni foglak...
Ismét előtört belőle a ragaszkodás, hogy nem akarja elengedni a fiút, de tudta, hogy most nincs joga visszatartani. Holnap... az már nincs olyan messze.

Benawi már-már elengedte a lányt, aztán mégis meggondolta, s szorosan magához ölelte. Hihetetlen érzés volt, hogy az arcához szoríthatja az arcát, simíthatja a haját... Persze ezekután még nehezebb volt újra elengedni.
- Holnap... - ismételte búcsúként, majd sietve fordult meg, s nem is nézett vissza. Akkor ma már nem tudott volna elmenni dolgozni...

- Most... - most mi van? - suttogta Emiko, szinte már az ajtóhoz tapadva. - Ez tényleg Benawi hangja? Nem tudom kivenni miről beszélnek... Mért ilyen jó itt a hangszigetelés?!

Natsuki örült, hogy még alig volt dolga, igazából csak a munkaidő letöltése miatt kellett a konyhában strázsálnia, de inkább fel-alá járkált, ücsörgött, vagy az étlapokat vizsgálta. Látszólag... a fejében azonban Yuukáék szavai jártak. Szóval most rájuk szállt... Miért?! A francba... Szóval nem elég fizetség neki, hogy vele kicseszhetett, hanem mindenkivel ki akar? Szép... igazán... Bár... még a jobbik eset, mintha visszaküldené őket a feladónak. És... a helyzet az, hogy az a lehetőség is fennáll még. Akár a harmadikkal is kombinálva. Hogy Emikoéknak is annyi... De nem, ugye nem?!

Ayumu a takarója alá rejtőzött. Érezte, hogy az arca még mindig lángol. Annyira zavarban érezte magát, szeretett volna elbújni az egész világ elől... Lehet... lehet, hogy láthatja még őt? Csak egy kicsit. Csak amíg ez az út tart... tudja, hogy ez nem lehet egy tartós dolog... ezért is szégyenli még jobban, hogy szeretné... Nagyon szeretne még vele lenni... Ahányszor csak lehet... Mért a lehetetlenhez kell mindig így ragaszkodnia? És miért ilyen kedves ő is egy egyszerá lánnyal? Az élet csupa rejtély... Morinaga is, ő is... ok nélkül... Ez... hihetetlen...

Yuuka még vagy egy percig állt magában a folyosón, majd halkan felsóhajtott. De nem lemondó sóhajtás volt, sokkal inkább megkönnyebbült, boldog... Reggel ezt még nem hitte volna. Tegnap még annyira sem. Meg kell köszönnie majd Emikonak, hogy végül rávette arra, hogy elmenjen. És... végül is Midorinak is.
Mikor elunta az üres folyosó képét, az ajtóhoz lépett.

- Nem tudom, de örüljünk, hogy legalább ennyit hallottunk beszűrődni. De igen, szerintem is ő volt... Most viszont csend van... O-ó... van egy olyan érzésem, hogy Yuuka most akarja kinyitni a kártyájával az ajtót. Előre is bocsánat...! - szólt még a lánynak, mielőtt eltaszította volna magát az ajtótól és egy erőteljes mozdulattal a lányt is maga után rántotta. - Alkalomadtán majd kiengesztellek ezért.

- Nem, most egy ideig nem állok fel ebből a fotelből, hiába is nézel rám. Lejártam a lábam!
Tatsuya fáradtan nyúlt el az említett fotelban, és tényleg látszott rajta, hogy egyhamar nem kívánkozik ki onnan.
- Pedig annyira sokat nem is mentünk - vont vállat Haruka, és ő is leült.
- Á, dehogy, tényleg nem - ironizált Tatsuya. - Végül is kinek mi számít soknak...
- Többször úgysem járunk majd ilyen helyen.
- Na látod, ebben kivételesen igazad van.
- Kivételesen...? - húzta el a száját a lány. - Mindegy, most inkább nem is kötözködök. Ilyen fáradtan nem jó lealázni téged.
- Ó, igazán köszönöm...

Emikot meglepte a mozdulat, úgyhogy kissé igyetlenkedve igyekezett visszanyerni az egyensúlyát, de aztán ahogy a fiúnak dőlve támaszkodott meg, hirtelen úg érezte, nem is olyan fontos ez a dolog. Ráadásul... annyira nevetséges volt ez az elkommandózás, annyira Hayatés, biztos bevett lehetett nála, de számára inkább vicces, furcsa... Nem bírta megállni, hogy ne kezdjen el a fiú mellkasára borulva nevetni.

Hayate kérdőn nézett le a nevetéstől rázkódó Emikora. Hát ez... érdekes reakció... De vajon mivel váltotta ki?
Yuuka is elég meglepett fejet vágott, mikor belépve az ajtón ez a kép fogadta. Ijedten nézett Hayatéra, mert először azt hitte, Emikonak valami baja van és éppen sír, de után meghallotta a lány nevetését.
- Ó hát... sziasztok... - köszönt még mindig kissé bizonytalanul.

- Szia - felelte még mindig kissé nevetgélve Emiko, de azért gyorsan felegyenesedett, s igyekezett komolyságot eröltetni magára. - Ö... hogy ment?
Hát, ezt a kérésfeltevést nem igazán így képzelte el, de... megnyugtatta, hogy itt hallotta a fiú hangját. Baj már nem lehet, ha visszakísérte.

Hayate még gyorsan küldött egy 'nem tudom, mi ütött belé' pillantást Yuuka felé, de látszott rajta, hogy ő is kíváncsian várja a lány válaszát.
- Egész jól, azt hiszem... - felelte Yuuka, majd elmosolyodott. - Nem, igazából jobban, mint vártam. Szóval... megint együtt vagyunk.
Hayate szája széle mosolyra görbült. Most már biztos, hogy az imént Benawit hallották.

- Ez az, király! - kiáltott fel Emiko, aztán Yuuka nyakában kötött ki. - Én megmondtam! Úgy megmondtam!!! Szóval? Mit mondott? Mit mondtál? Mesélj! Mindent! Mindent hallani akarok!
A kanapéhoz húzta a lányt, és letessékelte, hogy "nyugodtan" beszélgethessenek.

Daisuke elhatározta, hogy vacsoránál még egyszer levonul és megpróbálja elcsípni Namit, vagy ha az sem sikerül, akkor megint a szobájuknál próbálkozik. Bár lehet, hogy ez nem is olyan jó ötlet, hisz Shouri már tudja a szobaszámukat. Lehet, hogy mégsem kéne belekevernie a csajt? Nem valószínű, hogy most vele akar foglalkozni. Megpróbálni megpróbálhatja. Miért, mi mást csináljon? Sétáljon oda random valakihez és kérdezze meg, vállalja-e, hogy bebiztosítja a seggét? Ja, biztos bele is menne az illető... Miért nem megy rögtön Morinagához?! Tényleg... miért is nem? Ha más nem, talán még ő is jó lesz. Ehh, na persze...

- Én... azt hiszem, visszamegyek Shinjihez... - jelentette ki Nami. A hangulat egyre nyomottabbá kezdett válni. Nobu kijelentése után, bár mindeketten szerettek volna beszélni a dolgokról, egyikük sem tudta, hogy is lehetne... Jutnának bárhova is? Gyilkosok. Szemét gyilkosok. És nem is az a legnagyobb baj, amit tettek, hanem, hogy még mindig bennük van. Még bármikor előtörhet, mert még... kívánják a vért... Erre nincs mit mondani.
Nobu némán bólintott. Talán félt, hogyha ráébreszti Namit milyen emberek is ők, újra elhagyja... Mert... Ez a dolog mindkettejükből akkor tört elő, mikor együtt voltak. Addig érdekelte őket a dolog, de az az izzás... Csak akkor érzik, ha együtt vannak, tehát... De nem! Nem akarta elveszíteni őt! Akkor sem, ha ez újra és újra életeket fog követelni...

Yuuka kissé zavarban érezte magát. Mindent...? Ráadásul Hayate is itt van...! Azért ő mégiscsak egy fiú, és hiába húzódik a háttérbe, akkor is tudja, hogy itt van.
- Az eleje kissé nehezen indult... - ismerte be végül. - Igazából... elmondtam, hogy... hiányzik, és hogy nem jó ez így. És... végső választ kértem tőle, hogy igen vagy nem. Volt olyan pont, mikor megijedtem, nem is kicsit... De utána... utána...
Kissé elhalkult a hangja. Utána Benawi mégis megakadályozta, hogy kilépjen az ajtón. És mikor vissza is ment... egy pillanatra mintha... tényleg könnyeket látott volna az arcán...? Vagy csak a saját könnyei tévesztették meg...? De ha nem... akkor Benawi tényleg könnyeket hullatott miatta...? De ha félt, hogy elvesztheti... akkor miért próbálta mégis elküldeni? Ennyire próbálta saját magától védeni...? Még nem látott mindent tisztán, bárhogy is szerette volna.
- Már Natsukihoz is együtt mentünk le, és haza is kísért. Azt hiszem, most már rendben leszünk...
Legalábbis remélem...

Na és most mi legyen? Daisuke nem árulja majd el a titkát, ahhoz túlságosan is félti a seggét. Hisz azért zsarolja. Ha el akarná mondani, már megtette volna. Nem mer kockáztatni, hisz állítása szerint be is biztosította magát. Ami vagy igaz, vagy nem. De talán jobb lesz nem kockáztatni ezzel. Ha elmondja, akkor meg úgyis tudja, hogy ő elkapja. Akkor már nem lesz, ami megvédje, sőt, ő csak még jobban ki akarja majd csinálni. Szóval egyelőre a srác biztos kussban marad. És mi lesz, ha kikötnek? Könnyen megteheti, hogy mondjuk átadja Harukának a mobilt, aztán sietve távozik, mondva, hogy úgysem szereti ezt a csapatot. Akkor már cseszhetné, a városban már nehezebb lenne elkapni. És még azt sem tudja, mire készül ez a köcsög. De annak az ajtónak talán még utánanézhet.

- Mondtam, hogy megcsinálod! Látod, csak az kellett, hogy megmondd neki, hogy szereted, hogy nem engeded el őt! Bátor voltál, Yuuka - mosolygott rá. - Úgy örülök nektek! Na és Natsukival jót beszélgettetek? Hogy van?

Bátor...? Azért... volt olyan pont, ahol elbizonytalanodott. Ha Benawi nem szól utána... valószínűleg tényleg kisétált volna azon az ajtón. És ezzel el is lőtte volna az utolsó esélyét. De ezt valamiért nem tudta elmondani Emikonak.
- Natsuki? Most már egész jól, bár nemrég rászállt Morinaga, és amiatt hiányzott pár napot - komorodott el. - Nem tudom, mit csinált vele, és nem is nagyon akarta elmondani... Csak azt mondta, hogy vigyázzunk vele, és ne kössünk bele.
- Ne kössünk bele? - szólalt meg az eddig hallgató Hayate, aki igencsak ráncolta a homlokát. - Leginkább ő az, aki belénk köt...
- Tudom... - sóhajtotta Yuuka. - És Natsuki... azt mondta, beszél vele, hogy megtudja, mit akar...
- De hát nem azt mondtad, hogy nemrég meggyűlt vele a baja?!
- De... - felelte bizonytalanul Yuuka. - Nem szabadott volna belemennünk! Mi lesz, ha baja lesz belőle...?! Ugye nem lesz?
- Nem tudom... - felelte őszintén Hayate.

Emiko gondterhelten pislogott hol Yuukára, hol Hayatére.
- Szóval... nem csak velünk játszadozik... Ez most, jó hír, vagy rossz? Úgy értem... talán... talán mégse a bandára utazik... - pilogott reménykedve Hayatére. - Talán... talán csak ránk. Így egyszerűen. Azt... azt mondta Natsuki, hogy vele... nos, rossz szó, de... végzett-e már? Kiszórakozta magát? Aztán elengedte? Békén hagyta? Azt mondtad, már jobban van... Akkor Morinaga leállt, igaz? Talán... minket is békén hagy, ha eleget szórakozott...
Maga sem hitte el, amit mondd. Inkább csak a reményei beszéltek belőle.

- Akár erről is lehet szó... - bólintott Hayate, de még nem igazán tudta, mit is higgyen. Remélte, hogy Morinaga tényleg csak ennyire utazik és nem megy majd tovább, de ez is éppen elégnek tűnt. Ez a fickó remekül értett hozzá, hogy kicsinálja idegileg az embert, bár volt is ideje gyakorolni.
- Igen, Natsuki körülbelül ennyit mondott róla... - felelte Yuuka. - De semmi részletet nem tudtunk kiszedni belőle, mondjuk annyira nem is erőltettük.
- Pár óra múlva megint találkozunk vele - ellenőrizte az időt Hayate. - És persze megint nem tudjuk, mire készüljünk... De ez a szórakozás rész ez elgondolkodtató. Lehet, hogy úgy érzi magát, mint aki moziba vagy színházba megy. Megfizette az árát, hát jó műsort vár el. Csakhogy ebben az esetben igyekszik beleavatkozni az előadásba, ha nem érzi elég jó befektetésnek...

Shinji meglepetten ült fel az ágyában, meghallva az ajtócsapodást. Felkászálódott és kinézett a nappaliba.
- Nocsak, visszataláltál? Hihetetlen...
Nami meglepetten torpant meg.
- Ennyire hiányoztam?
- Ó, elvoltam én... - legyintett, de kissé durcásnak tűnt.
- Shinji... Ne haragudj, szerettem volna korábban benézni, csak...
A fiú megrántotta a vállát.
- Érthető, nem zavar, folytasd csak. Természetes, hogy amíg el akartad terelni a gondolataid, jó, hogy kéznél voltam, ahogy az is, hogy most minden perced vele akarod tölteni...
Nami valami furcsa szúrást érzett a gyomrában. Shinji... hiányolja? Miért...? Hát persze, eddig lehetett vele, unaloműzőnek elmegy, és... ott volt Nobu is, de ma... egyikükre se támaszkodhatott.
- Nagyon unatkoztál? - kérdezte óvatosan.
- Mondtam már. Találtam elfoglaltságot. Kicsit alacsonyabb nálad, a haja is rövidebb, de kedvesebb, és gyilkolni sem szeret.
Nami az ajkába harapott. Sietve elfordította a fejét, s csak, hogy csináljon valamit a konyha felé vette az irányt. Mit is felelhetne erre? Jogos. Annyira jogos...
- Találkoztam egy régi barátommal... - mondta a fiúnak, ahogy visszatért két pohár üdítővel. A fiú a legnagyobb természetességgel vette el az övét, egyetlen köszönöm nélkül.
- Régi...? Basszus, ugye ez nem azt...
- De - nyögte. - Remélem nem akar rosszat, de... Félek. Ide fog jönni - kissé ijedten pillantott Shinjire. - Ugye nem arra gondolsz, hogy...?
A fiú szúrós szemekkel nézett rá.
- Megint magadból indulsz ki.
- Csak arra szeretnélek kérni, hogy ne küldd el, ha keres! Na meg, hogy, légy kedves vele!
- Hát... - gondolkodott el Shinji - nő az illető?
Nami a szemét forgatta.
- Az...
- Oké, abszolút kedves leszek!

- Kérsz esetleg egy teát? - ajánlotta fel hirtelen Haruka.
- Igen, köszönöm - felelte Tatsuya, majd szinte rögtön el is bizonytalanodott. - Várj csak... önként ajánlod fel, hogy konyhai munkát végzel...?!
- Ez csak egy tea.
- De akkor is be kell gyújtanod hozzá a gázt. Gyanús vagy nekem... - húzta össze a szemeit a fiú.
- Egészségedre - vont vállat Haruka. - Biztos meg akarlak mérgezni.
- Nem is úgy értettem, hanem úgy, hogy akarsz valamit.
- Igen, egy teát. És amilyen jószívű vagyok, megkérdeztem, hogy te is kérsz-e belőle. De most hogy így gyanakodsz, most már minimum belerakok valami extrát a tiédbe, hogy legalább ne legyen alaptalan a sejtésed. Látod, még a statisztikáidat is javítom vele!
- Na jó... Maradjunk egy sima teánál... - sóhajtott a fiú, majd a távozó lány háta mögött az orra alatt motyogta a folytatást. - De akkor is olyan, mintha készülnél valamire...

Emiko nyelt egyet.
- Azért... tudom, hogy rémesen hangzik, de ha ez így van, kicsit megkönnyebbültem. Mi veszélyben vagyunk, de... ők nem. Az otthoniak... Nem élném túl, ha bajuk esne. Velem meg... azt csinál, amit akar.
Hiába mondta, ezúttal még a hangja se tudott magabiztos lenni. Még mindig fél... Még mindig retteg a fizikai szenvedéstől. Az csak a hab a tortán, ha Hayate csinálná, de akkor se örvendene, ha Morinaga maga mocskolja be a kezét vele...

Hayate leült Emiko másik oldalára és megszorította a lány kezét.
- Legközelebb lépni fogok - nézett Emikora. - Eddig sem díjaztam a módszereit és ezután sem fogom. És ha átlép egy bizonyos határt... Ha ő nem törődik vele, akkor ugyan mi fogjon vissza engem? Azért a beteges szórakozásnak is vannak határai.
Yuuka kissé ijedten nézett Hayatéra. Legközelebb...? És hogy értette, hogy lépni fog? Mit akar tenni vele? Azért... csak nem ölheti meg...!

Emiko egy pillanatra megremegett, aztán szomorkásan figyelte összefonódott kezeiket.
- Ennyire látszik, hogy félek? - kérdezte halkan, nem kevés csalódottsággal a hangjában.
De mit is számít a válasz... Hazugság lesz. Vagy megpróbálja megnyugtatni, hogy ez normális, holott... egy átlagos lánynak talán, de egy Emikonak...! Gondolataiból egy hang riasztotta ki, és nem Hayatéé. Kopogás. Ki lehet ilyenkor?

Yuuka csendben lehajtotta a fejét. Emikpék még nem tudják, hogy Morinaga mit akart Benawitól. De ha most elmondja... Pedig valamikor muszáj lesz szólnia róla. És a férfi fenyegetéséről is. Mert ő is félt. Már most rettegett, mikor még viszonylag messze volt a vacsora ideje. A kopogásra viszont ő is felkapta a fejét.
- Nem csak te félsz... - felelte halkan Hayate, mielőtt sietve az ajtó felé fordult volna. Látszott rajta, hogy nem kis erőfeszítésébe került az előbb kimondania a szavakat. Nem gondolta volna, hogy valaha is hasonló beismerést tesz majd valaki előtt. Hisz neki elvileg nem szabadna félnie... És féltenie? Azt még annyira sem, mégis ezt érzi.
Most meg mégis ki lehet a kopogtató?
- Majd én megnézem - ajánlotta fel, és lassan elengedte Emiko kezét.