10. fejezet - Mert még mindig tudunk mit írni

- Beszélnem kéne Yuukával - jegyezte meg unottan Shinji. - Reggel még aludt, utána mindig dolgom volt, illetve egyszer nem találtam a szobájukban egyikőjüket sem. Azt hiszem átnézek még így este.
Azzal fel is kelt, s csupán a kártyáját magához véve indult meg az ajtó felé.
- Te aztán nem szereted húzni az időt, ha elhatároztál valamit, mi?
Shinji elmosolyodott.
- Mért tenném?
- Mit akarsz tőle? - kérdezte Nami kissé gyanakodva.
- Nem bántom, nyugalom. Egyébként is, akárhogy is igyekeznék, rosszabbat már nem tehetek vele, mint te tettél. A legfontosabbat már elvetted tőle. Úgyhogy tartózkodj az efféle kioktatásoktól.
Hihetetlen volt milyen higgadsággal és hanyagsággal - legalábbis annak tűnő - volt képes mindezt újra és újra a fejéhez vágni. Nami minduntalan a pokolban érezte magát, és... a furcsa, hogy az idő teltével sem erősödött benne az az érzés, hogy visszavágjon. Sőt. Megjelenni sem látszott. Shinjinek, igaza van... És meg is érdemli, hogy állandóan az orra alá dörgöljék, és... Mi van, ha... ezt sem rossz szándékból teszi? Mi van, ha... tudja azt, amit ő még nem, hogy talán... talán az emlékek, a folytonos emlékeztetés az egyetlen, ami visszatartja, hogy ne gyilkoljon újra...

Hiroshi próbált az ölében tartott könyvre figyelni, de valahogy nem álltak össze fejében a mondatok. Nem tudott koncentrálni, ennyi. Mostanában eléggé rájár a rúd, nem? Folyamatosan szív... Bár lehetne rosszabb is, de miért jön a rossz, mikor esetleg jobb is lehetne? Mert a jobb dolgok jelenleg csesznek rá. Tessék, még Ichiro is bealudt, mire odaért. De legalább ezzel a Miharuval nem lesz gond.

Emiko aggódva pillantott Hayate után. Valahogy most, hogy Morinagán merengett, hirtelen azt várta, hogy majd megjelenik az ajtó előtt, de... ez szerencsére erősen valószínűtlen. Ugye?!
Valamilyen személyzeti alkalmazott várakozott türelmesen az ajtóban.
- Jó napot! - köszönt udvariasan, s érdeklődött jó helyen jár-e. Az igenlő válaszra mintha kissé felderült volna az arca. - Megtaláltuk a kisasszonyok cicáját - mutatott fel egy egészen apró, fehér szőrű jószágot, nagy rózsaszín masnival.

Miharu hosszas sétálás után úgy döntött, ideje visszatérnie a szobájukba. Illetve csak elege volt. Ha a fiú alszik, hát ledől ő is, mit tudja, csak... csak had legyen a szobájában, az egyszerűen megnyugtatóbb. Igyekezett halkan beosonni, hogy ne ébressze fel a fiút. Bár lassan kezdett hozzászokni, hogy őt akarattal sem lehet felébreszteni.

Hayate igencsak igyekezett, hogy eltüntesse a talán már túl feltűnő meglepődést az arcáról. Hát ez... meglehetősen érdekes fordulat...
- Ó... - nyögte meglepetten, miközben tanácstalanul a macska után nyúlt. Basszus, az életben nem nyúlt még ilyenhez! Hol kell ezt megfogni...?! Mondjuk nem kéne túlságosan megszorongatni, annak valószínűleg nem örülne.
- Igazán... köszönjük a közreműködésüket... Mindenképpen megemlítjük majd segítségüket a kapitánynak is. Tényleg... köszönjük. Már kezdtünk lemondani róla.

Ichiro valóban nem sok jelét adta annak, hogy máris magához kívánna térni. Bárhogy is fogadkozott, hogy ő bizony nem alszik el ilyen gondolatokkal, azért a délutáni séta igencsak megtette a hatását.

- Igazán nincs mit! - felelte most már egy egészen felismerhető mosollyal az arcán a férfi. - További szép napot!
Emiko szemei még sosem tágultak akkorára, mikor meglátta Hayatét a macskával. Egyrészt. Macska. Másrészt. Hayate kezében. Ráadásul ez a színpárosítás. Mint egy mesében.
- Ez meg mi a szar?! - fakadt ki, mire a kiscica olyan szomorú tekintettel nézett rá, mintha csak értette volna a szavait.

Miharu elnéző mosollyal figyelte a fiút, aztán bedőlt az ágyába. Hát jó... Aludjunk... Jó program... Namit meg majd... később felkeresi... Vacsora előtt közvetlen, vagy... majd utána... Ki tudja...

- Egy macska - felelte roppant elmésen Hayate. - És amint látom, egy kisebbik fajtájú. Vagy talán még csak kölyök. Nos... erre nem számítottam. Ötlet valaki?
- Vajon ki veszíthette el? - lépett közelebb kíváncsian Yuuka. - Vagy esetleg a szigeten került föl valahogy, mikor ma megálltunk?
- Nem tudom, de itt van... - sóhajtott Hayate. - És ha nem akarjuk kivágni, akkor itt is marad... egy ideig legalábbis.
- Kivágni...?! - nézett rá szörnyülködve a lány.
- Nem gondoltam komolyan. De Yuuka, ha már úgyis közelebb jöttél... nem vennéd át? Nem hiszem, hogy teljesen ura vagyok a helyzetnek.
- Ó... persze! - mosolyodott el Yuuka, és már nyúlt is a cicáért. - Milyen jó puha, rendesen ápolhatták. Biztos nagyon hiányzik valakinek.
- Ja, nekem, mint púp a hátamra...
- Hayate! - nézett rá rosszallóan Yuuka.
- Jól van na, ezt sem gondoltam komolyan. Csak... erre nem igazán készültem...

- Ez borzasztó! - fakadt ki Emiko, és úgy nézett a kiscicára, mintha Yuuka egy óriási pókot tartana a kezében. Az apróság megérezve a finomabb kezeket jólesően felnyávogott a maga kezdetleges kis hangján. Jelenleg még nem egészen emlékeztetett macskára. - Nálad lesz! - nyögte ki a másik lány majdhogynem sápadtan. Hát hogy néz ez ki?! Kinek kell ilyen? Ez itt fog éjjel-nappal vernyákolni! És mi ez az ilyesztően cuki masni?! Ez valami rossz vicc... Valaki nagyon meg akarja szivatni őket!
- Ebben Morinaga keze van! - fakadt ki. - Biztos vagyok benne!

Shinji elbizonytalanodva állt meg az ajtó előtt. Biztos ez az? Nos, el kellett volna hoznia a papírcetlijét. Most már nem megy vissza... Reménykedve kopogtatott a hármas ajtaján.

- Szerintem pedig aranyos - vakargatta meg a cica állát Yuuka, és elégedett mosollyal hallgatta a doromboláshoz hasonlatos hangot. - Amúgy meg honnan tudott volna róla...? Vagy ilyen gyorsan terjednek az ilyen hírek? Nem hiszem, hogy nagyon reklámozták volna azt, hogy egy macska bújik meg valahol odalent.
- Yuuka... - Hayate még mindig igencsak ráncolta a homlokát. - Mit kell csinálni egy... ilyennel?
- Hát... etetni, itatni, szeretgetni... Ó, meg kéne neki valami alomszerűség is...
- Ugye szobatiszta? - sápadt el a gondolatra Hayate. Ő bizony nem fog takarítani ez után az izé után...!
- Reméljük... - bólintott Yuuka. - Elég jól nevelt cicának tűnik. Majd kell neki találnunk valami nevet is. De mit adjunk neki enni? Hmm, mindjárt körülnézek a hűtőben, tejünk az biztos van...
Hayate egy halálraítélt pillantásával nézett Emikora.
- Sajnálom, de erre számítottam a legkevésbé...
Ekkor kopogtak újra az ajtón.
- Mi maradt le? - Hayate kelletlenül indult az ajtó felé. - Remélem, nem találtak még egyet, mert az már több lenne, mint nevetséges...!

- Osztom a nézeted - mondta a lány nyöszörgésszerű hangon, s követte a fiút, hogy halkan megjegyezhesse, anélkül, hogy a másik lány hallaná - És nem is vágytam rá túlzottan. Most mi a francot csináljunk vele?! Ugye... Yuuka... elintézi egyedül?

- Azt én is nagyon remélem, mert ha rajtam múlik, nem hiszem, hogy sokáig húzná az az állat - felelte szintén lehalkulva Hayate. - Nagyon remélem, hogy nem okoz majd galibát, bár az túl szép lenne. Na lássuk közben, ki jött.

Emiko csak némán bólintott, hogy jelezze egyetértését. Meglepetten pislogott Shinjire, s eltelt egy ideig, míg rájött, hogy a fiú megígérte, hogy ma még visszajön.
- Ó, hello! Rájöttél valamire azzal a lánnyal kapcsolatban.
- Nem igazán - rázta a fejét a fiú. - De most nem is miatta jöttem - mosolyodott el. Valahogy olyan... furcsán állt az arcán. Talán csak azért, mert Emiko még nem gyakran látta őt mosolyogni. Legalábbis őszintén. De valahogy... ez sem tűnt annak. - Yuuka itt van?

- Igen, itt - bólintott Hayate, és már lesett is hátra a válla fölött. - Csak talált egy kis elfoglaltságot...
Közben a konyharészen ügykélkedő Yuuka is felkapta a fejét saját neve hallatán. Shinji...? Reggel is kérdezte, hogy itt van-e, most pedig visszajött, csak hogy beszélhessen vele? De... mit akar...?
- Itt vagyok... - szólt ki kissé bizonytalankodva, miközben megsimogatta a tejet nyeldeső cica fejét.

- Jól van, ha nem bánod, most már visszavonulok - készülődött induláshoz Eizan. - Volt ma pár rázósabb panaszom, rám férne a pihenés.
- Ó, rendben, menj csak - mosolyodott el kissé szomorkásan Kazu. Bár így sem lehetett oka panaszra, Eizan megint egész sokáig elbeszélgetett vele. - Jó pihenést! Én még járkálok kicsit, úgysem nagyon tudok mit csinálni.
- Szia akkor!

- Öhm, gyere csak be - állt félre zavartan az útból Emiko. Voltaképpen... nem is említette reggel, hogy mit akar. Shinji élt a lehetőséggel, s beljebb sétálva köszöntötte Yuukát is.
- Hű, háziállatot is kaptatok? - lesett le csodálkozva a cicára. - Nem láttam még reggel...
Emiko nyelt egyet.
- Nos... ez új szerzemény...
Shinji meglepetten nézett hátra a lányra, de annyira nem érdekelte a téma, hogy tovább kérdezzen. Inkább Yuuka felé fordult.
- Nem gondoltam, hogy ilyen elfoglalt vagy. Felmerült bennem, hogy talán unatkozhatsz, ha Emikoék tényleg olyan jól elvannak, mint látszik, de... Ha szó sincs ilyesmiről... lehet, hogy feleslegesen jöttem.
Nem úgy tűnt, mintha zavarban lenne, legalábbis az arca sem fejezett ki semmit, és a hangja is a szokásos volt, amiket mondott az mégis olyan furcsa volt. Talán mert inkább volt félrebeszélés, magyarázkodás, pedig még meg sem említette voltaképpen mit is akar.

Miharu elgondolkodva könyökölt fel, s az alvó fiút figyelte. Hát ha az este folyamán tényleg ide-oda akarja rángatni, hagyni kéne pihenni. Kisfiú még, sok energiára van szüksége.
Elmosolyodott a saját viccén. Óvatosan kikászálódott az ágyából. Jobb, ha most ejti meg azt a látogatást. Azért firkantott egy üzenetet a fiúnak, hogy elintéz pár dolgot, de még vacsora előtt itt lesz, hátha felébredne. Ezúttal egy kis táskát is vitt magával, volt egy olyan érzése, hogy nem árt, ha toll és papír is van nála, talán pár nevet, számot, adatot elejt Nami, aminek majd még utána akar nézni... Jellemző. Képtelen volt fékezni magát, amíg az utolsó kis részlet is tisztázatlan. Pedig ehhez már megint semmi köze. Vagy...? Még az ajtóból visszapillantott Ichirora. Ez most a szokásos nyomozgatás, az izgalom miatt, vagy... miatta csinálja...? Nem. A fiúnak ebből semmi haszna. Épp ellenkezőleg, sajnos. És még ennek ellenére sem bírja leállítani magát. Még érte sem. Még mindig erősebb egy értelmetlen, céltalan kalandhajkurászás. Miért csinálja ezt? Mit szeret abban, hogy mások dolgaiba üti az orrát? És miért van az, hogy érzi mennyire helytelen ez, de míg ezen gondolkodik... még csak meg sem torpan. Nem akar visszafordulni.

Yuuka otthagyta a macskát, hogy Shinjire figyelhessen. Kérdőn nézett fel a fiúra. Ezzel most mire akart célozni...?
- Most hozták... - felelte zavartan, de nem igazán tudta volna megmondani, mitől is jött zavarba. Miért mentegetőzik úgy, mintha Shinji kérdőre vonta volna? Azt remélve, hogy ettől majd zavara némiképpen enyhül, még fel is állt a cica mellől. Meg amúgy is bunkóságnak érezte guggolva beszélgetést folytatni. - Csak gondoltam, éhes...

Shouri unatkozva támasztotta a falat, mégis nagyon éber volt. Úgy tűnik, ez a mai nap szinte csak a várakozásé. Pedig még az is megfordult a fejében, hogy spontán odamegy és bekopog. De nem, egy ragadozó mindig kivár. Ez a feszült várakozás úgyis csak jobban felspannolja. És előbb-utóbb ki fog nyílni az az ajtó...

- Nem igaz, hogy ennyire nem tudsz nyugton ülni - csóválta a fejét Tatsuya. - Tudtam én, hogy valamire készülsz.
- Nem foglak rávenni, hogy velem gyere, ha erre célzol - fordult vissza az ajtóból Haruka. - Kivételesen egyedül szeretnék járni egyet.
- Ahha...
- Igenis így van! Másrészt meg téged amúgy sem lehet innen még egy ideig kimozdítani, nekem meg semmi kedvem unatkozni. Vacsoráig legkésőbb úgyis visszajövök.
- De úgy mégis, merre mész?
- Ja, azt még nem tudom. Majd idő közben eldől, merre visz a lábam.
- Jellemző - dőlt hátra a fotelban Tatsu, és fáradtan lehunyta szemeit. Hát ma jól átmozgatta a tagjait, az biztos...

- Értem - pillantott a fiú a cicára. Egy ideig elgondolkodva nézte. - Aranyos - mondta aztán kifejezéstelen arccal. Még pár másodpercig némán figyelte az állatot, aztán felpillantott Yuukára.
- Van kedved sétálni egy kicsit?
Emiko - bár tudta nem sok köze van az egészhez, meg amúgyis - hatalmasra kerekítette el a szemeit Shinji ezen mondatára. Mért nem mondja el mit akar?! Egyrészt féltette is Yuukát, másrészt... ez nem úgy hangzik, mintha... udvarolni neki, vagy... fene tudja. És Shinji amúgyis mindig, mindenkire...

Yuukán is a meglepetés nyomai mutatkoztak. Sétálni...? Eddig nem igazán sétálgatott Shinjivel, sőt... Egyszer sem. Nem tudta hova tenni ezt az egészet. Valami miatt kicsit tartott is tőle, de annál kíváncsibb volt. Ezúttal hagyta győzni a kíváncsiságát aggodalmával szemben.
- Van... - bólintott rövid gondolkodás után, és kíváncsiság ide vagy oda, azért valamennyi bizonytalanság mégis kicsengett a hangjából.
Nem tudta nem észrevenni Emiko és Hayate pillantását. Úgy tűnt, körülbelül ők is annyira értik a helyzetet, mint ő maga. Helyes, legalább nem érzi magát hülyének. Annyira...

Miharu növekvő izgalommal követte tekintetével a számokat. Hát.. még van egy adag... Mért a folyosó legközepén van ez a szoba? Még jó, hogy őt nem vonhatják kérdőre, hogy idefenn mászkál. Nem tudta megmagyarázni mitől izgul ennyire, vagy mi aggasztja, inkább Namit várja bizonytalanság, hisz fogalma sem lehet, hogy mit akar tőle, vagy hogy áll hozzá. De... végülis ő se tudja, hogy a lány milyen szerepet játszott a szigeten. De... ha lenne félnivalója, Ichiro figyelmeztette volna. Nem lesz semmi baj. Amúgy is ismeri Namit. Azért vett egy mély levegőt, mielőtt kopogtatott. Nem kellett sokat várnia, hogy nyíljon az ajtó.
- Szia - köszöntötte kicsit feszengve Nami. - Tényleg hamar jöttél.
Miharu elmosolyodott.
- Mondtam, hogy meglátogatlak, nem? Úgy ismersz, mint aki sokáig bírja türtőztetni magát?
A lány egy darabig habozott, mit válaszoljon.
- Nem tudom... - felelte halkan -, de..., gyere be...

Emiko igyekezett legyűrni a késztetését, de ahogy lepillantott a tejet lefetyelő macskára, nem bírt magával.
- Szerintem itt is tudtok beszélgetni! - csúszott ki a száján. Kétségbeesetten figyelte a fehér gombócot. Itt akarják hagyni ezzel? Mi a fenét csinál vele, ha elkezd itt nyarvogni?

Shouri végre teljesen oda mert fordulni, amint becsukódott az ajtó. Azt a nőt még életében nem látta, de a bentről kiszűrődő hang ismerősnek tűnt. Viszont ennyi ajtó távolságból nem tudhatja biztosan. Talán még vár egy kicsit, míg elmegy az a látogató. Látod Niokinuma, milyen rosszkor jöttél délután. Ha ilyen tájban jössz, mikor már itthon vannak, szórakoztatóbb lett volna az egész...

Yuuka akaratlanul is követte Emiko pillantását. Ó tényleg, a cica... Hisz megígérte, hogy vigyáz majd rá. Vagyis ha nem is mondta ki teljesen, de szinte rögtön kisajátította.
- Esetleg elmehetnénk mi sétálni - vetette fel Hayate Emikora pillantva. Nocsak, ennyire nem tetszik a cicus..?- Vagy legalábbis pár szobával arrébb.

Emiko felsóhajtott. Na jó... Feltűnő lenne, ha túl sokat kötöszködne.
- Rendben, úgyis ki akartam menni kicsit nézelődni. Hátha még látszik valamennyire a part, vagy valami...
Hayatével megindult az ajtó felé, aztán mégis visszafordult.
- Shinji, hozzá ne merj érni!
A fiú ártatlanul emelte fel a kezeit.
- Ugyan, mit gondolsz rólam? Csak beszélgetni akarok.
Emiko összeszűkítette a szemét.
- Jó. Mert letépem valamidet, ha megbántod...
Shinji meglepetten pislogott párat, aztán elmosolyodott, és megrázra a fejét.
- Nyugalom kislány, nem kell durváskodni.
Emiko csípőre vágta a kezét.
- Idősebb vagyok nálad... - felelte fenyegetően.
- Kár, hogy nem látszik.
A lány feháborodva szívta be a levegőt, aztán mégis meggondolta magát, s sértetten csörtetett ki a szobából.

- Ha bármit is csinál, akkor segítek kicsinálni - ajánlotta fel Hayate, mikor már valamennyire eltávolodtak a szobától. - Bár egyelőre fogalmam sincs, mit tervez. De még mindig jobb őket pár lépésnyire tudni, mint a hajó valamely messzi pontján. Ha gáz van, így legalább Yuuka tud szólni, és valószínűleg még meg is halljuk. De nagyon ajánlom Shinjinek, hogy ne legyen így...


Yuuka az előző párbeszéd után még kissé megszeppenve nézett jobb híján a cicára. Nem... Shinji nem akarhat rámászni... Biztos nem!
Na és most itt vannak csodásan kettesben - vagyis a macskával együtt hármasban, de ő valószínűleg nem járul majd hozzá érdemlegesen az elkövetkező párbeszédhez. Amilyen gyorsan rábólintott előbb a sétára, olyan gyorsan tört rá ismét a bizonytalanság. De perceken belül úgy is kiderül, mit akar...

Shinji egy darabig várt, aztán mivel nem kínálták hellyel, hát kézbe vette az ügyet. Azaz megadta magának az engedélyt.
- Kellemesen telik itt az időd? - érdeklődött. Figyelmesen pillantott Yuukára, s az arcát tanulmányozta. Majd lepillantott a cicára is, kicsit figyelte, de ahogy a lány beszélni kezdett újra ránézett.

- A legtöbbször igen... - szakította el Yuuka is a tekintetét a cicától. - Csak... Morinagától tartok egy kicsit, mert nem tudom, mit akar... és megijeszt...
Udvariasan felelt a kérdésre, de még mindig nem értette, mire akar kimenni ez az egész.

- Morinaga? - pillantott fel meglepetten Shinji. - Ó... Persze, az asztalánál ültök - bólintott. - Piszkál? - érdeklődött.

- Eddig még nem igazán vett rendesen elő... de félek, hogy lassan én következek... - ismerte be kényszeredetten Yuuka. - És még elkerülni sem tudom így, hogy egy asztalnál ülünk.

- Nem igazán? - húzta ki magát alig észrevehetően Shinji. - Úgy érted... akkor azért egy kicsit már igen. Furcsa, hogy mindenkire rászáll. Velem is akart beszélni. Beszélt is. Többször is. Furcsa... Azt hiszem... néha... hogy értem mit akar. De még nem vagyok teljesen ura a helyzetnek...
Elgondolkozva nézett maga elé, aztán hirtelen, mintha csak most jött volna rá, hogy kimondta a gondolatait, visszaváltott az előző témára.
- Megbántott téged valamivel? - kérdezte hirtelen.

Ura a helyzetnek...? Ezt meg hogy érti? És többször is beszélt Morinagával...! Őt is odakérette? Nem is egyszer? Ezek szerint... Shinjivel is 'végzett', mint Natsukival?
A 'megbántott' szóra viszont összerezzent.
- Nem, békén hagyott, mikor kértem... - felelte halkan. - Még. Csak... nem akarom, hogy bármihez is felhasználjon...!

- Felhasználjon? Mihez? - Shinji igyekezett uralkodni magán, de most már nem tudott teljesen érdektelennek tűnni. - Yuuka, kérlek, ha tervez valamit, ha mondott valamit neked vagy másnak, ha... tudsz valamit... kérlek, mondd el!
A fiú olyan könyörgő szemekkel nézett a lányra, ahogy valüszínűleg még nem sokan látták.

Yuuka döbbenten viszonozta Shinji tekintetét. Ez... miért olyan fontos neki? De mégis, a szemei... és a hangja...
Abban a pillanatban úgy érezte, valóban el kell mondania a fiúnak, amit tud.
- Benawi beszélt vele... - felelte, és kissé lesütötte szemeit. - Morinaga a bázisról akarta kérdezni, és... válaszokat akar, különben... Velem zsarolta meg... - nézett fel újra, kissé félve a fiúra.

Shinji ijedten kerekítette el a szemeit. Valóban ijedten. Legalábbis pár másodprcig annak tűnt, aztán dühösen ökölbeszorította a kezét.
- A rohadék... - sziszegte. Nem nézett egyenesen Yuuka szemébe, de mintha valami elhatározás fogalmazódott volna meg benne. Aztán hihetetlenül hamar sikerült lenyugtatnia magát. Az egész folyamat talán 8-10 másodperc lehetett onnantól számítva, hogy Yuuka elhallgatott.
- Ne aggaszd magad emiatt - mondta megnyugtatón. - Te egy rendes lány vagy. Sokan vagyunk ebben az osztályban, akik megérdemlik, hogy szenvedjenek, hogy elviseljék Morinaga játékát. Ez a minimum. Ha ez az ára, hogy elvigyen bennünket akkor pedig valóban így is kell lennie. De te nem tartozol közéjük. Nem lesz semmi baj.
Figyelmesen nézte a lányt.
- Benawi vigyáz rád, igaz? És... egyébként minden rendben? Ezt leszámítva jól vagy, igaz?

- Jól, vagyis... most már sokkal jobban... - Yuuka megintcsak úgy érezte, hogy őszintének kell lennie. - Egészen ma reggelig még csapnivalóan voltam, és nem csak lelkileg... De már jobban vagyok, ahogy a dolgok is javulni kezdtek. Csak... félek, Shinji... Mert szerettem volna azt mondani ma Benawinak, hogy ne mondjon semmit, én meg elviselem, ami jönni fog, de nem tudtam kimondani. Tudom, hogy nem bírnám ki... És Benawi is tudja, ezért is zárta ki rögtön ezt az opciót. Szeretném elhinni, amit mondasz, hogy nem lesz semmi baj, de... ez is milyen áron? Te például mit akarsz tenni? Nem akarom, hogy egy ember miatt, miattam kelljen többeknek szenvednie, legyen az Benawi, Natsuki, a bázison maradtak, vagy éppen te. Miért? Miért érnék pont én többet? Ez baromság...

Nami félve várt, hogy Miharu belekezdjen a mondandójába. Illetve, míg lefutotta a szokásos udvariassági köröket, drukkolt magában, hogy a lány maga kezdeményezzen, mert ő... Csak nem szegezheti neki a kérdést, hogy "mit tudsz?"... és mellesleg, hogy honnan...
- Annyi meglepetés ért ezen az úton, hogy azt sem tudom hol áll a fejem - szólalt meg végre az idősebb lány. - És még nincs vége. Remélném, hogy nem lesz már semmi, de... valahogy nem hiszem. Szóval... a Program... Jól megszívtátok.
Nami visszafojtott lélegzettel hallgatta a lányt. Miharu rápillantott, s elmosolyodott.
- Nem akarok rosszat nektek. Morinaga, ahogy többeket is, engem is megkért, hogy segítsek... anélkül, hogy tudnám, mit teszek. Ichirot... nekem kell pesztrálnom, mintha az öcsém lenne, de egy szót se szólt, hogy ki ő, és miért. Persze... kinyomoztam.
Most már Nami is megengedett magának egy bátortalan mosolyt.
- Ez olyan jellemző...
Miharu elégedettséghez hasonló kifejezéssel az arcán bólintott.
- De, hogy ismerős találok ebben az osztályban... Hihetetlen - felpillantott a lányra, s az arca újra komoly lett. - Láttam Natsukit is. De akkor még nem gyanakodtam. Azt hittem, neki is oylan szerepe van itt, mint nekem. Viszont akkor... a többiek... - az ajkába harapott, eszébe jutottak Nami korábbi szavai.
- Meghaltak.
- Sajnálom... - mondta halkan a lány.
- Egy francokat - villantotta rá a szemét. - Gyűlölted Kaorit.
- Nem, ez nem igaz - mondta gyorsan Miharu -, csak...
- Kaori, nem olyan volt, mint gondoltad - vágott közbe Nami, de ahhoz képest a hangja kimért volt, egészen nyugodtnak csengett. Jóval higgadtabban beszélt, mint a parton, viszont jóval ijesztőbb is volt. Valószínűleg pont ettől. - Natsu, Akeno és Sorano... Velük kapcsolatban nem tévedtél, de Kaori mindigis kedves, jóindulatú lány volt.
- Ebben nem kételkedem - csóválta a fejét Miharu. - Nem is ez zavart benne.
Hanem pont az, ami Miharuban is. Túl kedves és túl naív. Nem kellett semmit sem tennie, Morinaga mégis bármit megadott nekik. Már ha éltek vele. És ezért gyűlölte mind a kettőt. De... nem. Ennek ellenére tényleg nem örült Kaori halálának. De hogy is magyarázhatná ezt meg Naminak?
- Bennem mi volt annyival más? Engem mért kedveltél? - kérdezte hirtelen Nami. Egészen elgondolkodott.
- Mi ez a múltidő? - lepődött meg Miharu. - Még most is kedvellek. A Program... - megrázta a fejét. - Nem a ti hibátok. Én... segíteni akarok. Őszintén. Nem úgy... mint Morinaga. Valahogy... nem hiszem el, hogy önzetlenül segít. Ezért nem értem az egészet.
Nami megrázta a fejét, s végre ő is leült. Most mrá kevésbé tűnt feszültnek.
- Ami azt illeti... nem is az... - kezdett bele a mesébe.

- Miért érsz többet? - pillantott fel Shinji. - Mert te egy rendes lány vagy. Nem öltél meg senkit, nem akarod bántani az embereket, és nem is tetted. De mindez a kérdésed szempontjából irreleváns. Ha nem lennél olyan, amilyennek leírtalak, akkor sem változna semmi. Mindez csak... csak kérdezted, hát válaszoltam. Már ninc sszükségem rá, hogy megideologizáljam, amit teszek. Mindeddig helyesen akartam cselekedni. Úgy neveltek, hogy mindig legyek lovagias, vigyázzak a lányokra, a gyengékre... De... ezek már nem érdekelnek. Nincs sok célom, de azért mindenen átgázolok. Mert már nem érdekel, milyen embernek tartanak.
Furcsa tekintettel pillantott fel Yuukára, aztán megrántotta a vállát.
- Te kérdezted.
Lassan felkelt.
- Szeretném, ha ez a beszélgetés a legapróbb részletig köztünk maradna. Úgy gondolom bízhatok benned, nem kéne rákérdeznem, de... A szavadat adod? Nekem ez több, mint elég...

- A szavamat adom... - felelte halkan Yuuka, még mindig Shinji előző szavainak hatása alatt. Ezek az utolsó mondatok megint elbizonytalanították. Mik lehetnek Shinji céljai? És... végső soron miért jött ide...? Tényleg érdekelte, vagy... ő is csak egy eszköz a céljai eléréséhez? De akkor miért nem azt érzi, hogy rajta is át akar gázolni...?
- Shinji... tudom, hogy hülyén hangzik, de... azért vigyázz magadra...

A fiú elmosolyodott. Egy darabig úgy tűnt, mondani akar még valamit válaszul, aztán csak biccentett búcsúzóul, és elhagyta a szobát. Emikoék nem is olyan messze strázsáltak a folyosón, és amúgy is arra vette az útja. De ahogy a lány felkapta a fejét, és nézett rá, nemigen tudta volna elkerülni.
- Nekem úgy tűnt, még egyben van - vetette oda hanyagul, amit Emiko nem igazán tudta mire véljen. Már azon gondolkodott, hogy ráförmed a fiúra, mikor az folytatta. - Megvárjalak benneteket itt, míg megkérdezitek őt, hogy most letépjél-e rólam valamit, vagy sem?
- Megtalálom a szobádat, ha rossz fát tettél a tűzre... - nézett rá fenyegetően a lány, aztán köszönés nélkül eltiplizett a szobájukba.

Haruka valóban céltalanul vágott neki a hajónak. Nem is figyelte, hogy éppen melyik szinten jár, de egyszer csak földbe gyökerezett a lába. Hát ő meg...? Shouri? Mi a fenét csinál itt, nem melózik? Csak úgy... ácsorog a folyosón? A francba... pedig most elvileg el kellene kerülnie őt, hisz Midorinak is pont erről tartott kiselőadást, erre nem vele fut össze? A sors keze. Ha viszont már így alakult...
Ahogy sejtette, a fiú is észrevette őt, és meglepetten ráncolta a homlokát.
- Haruka? Hogyhogy csak így magadban?
- Unatkoztam - húzta el enyhén a száját a lány. - Erre meg kivel futok össze? Nem dolgozol?
- Nem, jelenleg épp nem. Igazából szabadnapos vagyok.
- És engem fel sem kerestél? - vágott sértett fejet Haruka.
- Miért, otthon lettél volna?
- Hát... nem... De akkor is!
- Akkor másként fogalmazok... Beengedtél volna?
- Hátööö... Tudod, kerülnünk kell a feltűnést, szóval...
- Na látod, éppen erről beszélek.
- Kicsit csalódottnak tűnsz... Ennyire zavar a jelenlétem?
- Már miért zavarna? - Shouri sietve rendezte vonásait. Á, dehogy volt ő zavart. Végül is csak a zsákmányától készült őt megfosztani a lány. Pedig ez most fontos zsákmány. - Viszont nem tudom, mivel magyarázzuk ki, ha meglátnak együtt minket. Ötlet?
- Öhm... A francba... Na jó, akkor igyekszem úgy tenni, mintha nem ismernélek, és fájó szívvel sétálok tovább... Hmm, mondd csak, hol a kamera? Az ilyen helyeken mindig van megfigyelőkamera, nem?
- De. Épp most fordult a másik irányba - lesett felfelé Shouri.
- Csak nem? - lépett közelebb Haruka. - Ejnye, miről marad le...
Kihasználva a pillanatot gyors csókot lehelt a fiú ajkaira.
- Azért hogy nézett volna ki, ha nem is köszönök - mosolyodott el. - Majd... még találkozunk azért, ugye?
- Feltétlenül - viszonyozta a mosolyt a srác.

Yuuka egy ideig még tanácstalanul nézett Shinji után, majd felsóhajtott.
- Te mire véled ezt, cica...? - fordult a macskához, hátha az majd megadja számára a kért válaszokat. De a fehér szőrgombóc mindössze egy vékony kis nyávogást hallatott.
- Kérsz még? - nézett Yuuka a cica üres tányérjára. - Hát jó... De nem sokat, mert még bajod lesz tőle.

Hayate sem időzött már sokat a folyosón. Egy biccentéssel letudta a köszönést Shinji irányába és Emiko után masírozott. Kíváncsi volt, hogy Yuuka mit mesél majd. Már ha mesél majd valamit egyáltalán...

Emiko lezuttyant a fotelba, és figyelte, ahogy Yuuka eteti a cicust.
- Ugye... nem volt veled olyan bunkó? Vagy legalább... szóval ugye nem akart semmi... rosszat? - kérdezte a lánytól, s igyekezett alaposan megfigyelni a reakcióit.

Midori félálomban fordult egyet az ágyában. Csak megállapította, hogy jé, tényleg elaludt, és már újra vissza is süppedt az álomba. Nem akart felébredni.

- Nem - felelte Yuuka, és ismét megsimogatta a kismacskát. - Rendes volt. Tényleg csak beszélgettünk...
Hayate is árgus szemekkel figyelte a lányt, mégsem tudott semmi árulkodót felfedezni a hangjában. Nem tudta megállapítani, hogy Yuuka szavainak volt-e mögöttes tartalma, de valamiért a nemre tippelt volna.
Azt is sejtette, hogy ennél többet nemigen fognak kiszedni a lányból. Úgy látszik, ez tényleg egy privát beszélgetés volt.

- De... - Emiko bizonytalanul nézett Yuukára - mit akart?