10. fejezet - Mert még mindig tudunk mit írni

- Csak... hogy jól vagyok-e... - felelte Yuuka. Különös... végső soron Shinji... most tényleg ezt akarta, nem? Mert Morinagát azt már ő hozta fel, nem a fiú... Vajon... mennyi köze van mindehhez Sayurinak...? - Tényleg csak ennyit akart...

- Hogy jól vagy-e? - Emiko gyanakodva huppant le a lány mellé a földre, aztán egy bizonytalan pillantást vetett a macskára, s sietve hátrébb húzódott egy kicsit, mintha valami rágcsáló lenne.

Miharu igyekezett a szokásos formáját mutatni, amíg Namival beszélgettek, és a távozása is a maga elegáns formájában történt. Igazából... csak akkor tört ki belőle minden mikor már újra a szobájában, az ágyában volt. Amiket hallott jobban felzaklatta, mint várta. Sokkal jobban. Sejtette, hogy Morinaga nem egy ártatlan bárányka, de... ez... Nem az zavarta, hogy csalódott benne. Egy cseppet sem. Nem várt tőle semmit, nem volt miben csalódnia. Nem is Namiékat sajnálta annyira, bár a tény, hogy Morinaga megpróbálta megöletni Namit felháborította, és az egészet gusztustalannak, aljasnak, szemétnek érezte. Kicsit... félt is tőle... Pedig... valahol számított erre. De a sejtései több, mint beigazolódtak, Nami akaratán kívül is rámutatott valamire, amibe ő mindeddig bele sem gondolt igazán. Ichiro is sorra fog kerülni. Őt is meg akarja majd szivatni, és... Morinagának nem lett volna bűntudata, ha sikerül a kis játéka Namival. Talán nem akarta megölni, de nem bánta volna, ha úgy sül el a dolog. Mindezt... nem engedheti meg, hogy Ichiroval is eljátsza. Sőt. Azt sem akarja, hogy még ennél is jobban felzaklassa a fiút. Nem. Hozzá nem érhet. Eleget szenvedett! De... hogyan védhetné meg?! A francba... hát tényleg meg kell védenie... A kérdés... ettől a ponttól nem csupán elméleti.

- Ühümm... - bólintott Yuuka, és még mindig a cicát figyelte. - Csak tudni akarta, hogy megy sorom.
Hayate szótlanul figyelte a lányok párosát, kiváltképpen Yuukát. Még mindig kereste a gyanús jeleket. Shinji tényleg csak emiatt jött volna...?

Shouri még mindig nem volt benne túl biztos, hogy Nami bújik-e meg az ajtó mögött, de közelebb menni tényleg nem mert. Viszont most már tényleg feltűnő volt itt ácsorognia, az az idegen nő is elment már, hát ideje neki is távoznia. Akkor a mai napra ennyi? Úgy tűnik, igen. Hmm, és még Harukával is találkozott, amire végképp nem számított. Még szerencse, hogy viszonylag sikerült lehiggadnia mostanra, így a lány nem igazán vette észre, mi baja is van. Addig jó neki. Nem, egyszerűen nem tudhatja meg!

- Ennek semmi értelme - mondta szúrós szemmel Emiko. - Nem vagytok barátok. Ez őt nem kell, hogy érdekelje. Szóval, nem ez volt a célja. Titkolsz valamit? Vagy csak nem értetted mit akar?
Érezte, hogy túl messzire ment már így is. Visszafojtotta hát a mondat befejezését. "... ezért meggondolatlanul kifecsegtél dolgokat, amiket talán másra használ fel, mint szeretnéd?" Nem, nem akarja bántani Yuukát, csak... idegesíti, hogy nem mondja el...

- Shouri, hát te? - köszöntötte Shinji meglepetten a fiút. Ki gondolta volna, hogy az ő folyosóján sétál majd szembe! - Nem is láttalak már... nos, jól eltűntél. Merre vagy osztva? - vonta fel a szemöldökét.

- Lehet, hogy nem voltunk vagy vagyunk barátok, de volt valami... valaki... aki hiába nincs már itt, mégis összeköt bennünket, még most is... - felelte alig hallhatóan Yuuka. - Ez nem barátság, ez... annál sokkal másabb. Nem tudom megfogalmazni mi, de nem is akarom. Bízok Shinjiben... Ha pedig visszaél a bizalmammal... akkor... magam sem tudom, mi lesz. De nem fog visszaélni vele, ahogy én sem az övével...

- Egyszerű kisegítő személyzet vagyok - hazudta szemrebbenés nélkül Shouri. Persze, majd pont Shinjinek fogja ecsetelgetni, hogy hol is melózik. Különben is, miért kellett neki most szembejönni? - Igazából csak téblábolok erre, épp visszafelé indultam a kabinomhoz. És te? Utas vagy személyzet? Bár valami azt súgja, hogy utas...

Emiko kővé dermedten nézett maga elé. Yuuka szavai... egyszerűen nem is jutott eszébe még csak hasonló sem. Neki... valahogy ilyen jelentős tények, mitn Sayuri létezése kimentek a fejéből. Talán... van rá magyarázat, hisz nem ismerte a lány, még csak nem is látta sosem, de... Ettől még nem elfogadható, hogy elfelejti. Hisz Yuuka a barátja, fontos neki, ez olyan... mintha valaki Ichirut felejtené el, mikor róla beszél.
- Ne, ne haragudj - nyögte ki -, én... nem tudom mi ütött belém - tápászkodott fel sietve. Most... Shinji taln tényleg nem bántotta, ő viszont azzal, hogy meg akarta óvni a fiútól... Már nem igazán lehet jóvá tenni, igaz?
- Hát, ha tényleg rendes volt... az... jó... - hebegte. Tanácstalanul pillantott Hayatére. Most kéne valami jó ötlet... Mit kéne csinálnia? Elvonulni a szobájába, elszaladni főzni egy teát, vagy elkezdeni csevegni mintha mi sem történt volna? Vagy vitassák meg a macska sorsát, ez az! Nagyon gyorsan meg kell találni az igazi gazdáját!

- Így van - bólintot Shinji. - Itt van a szobám is - bökött hátra a fejével -, nem messze, ezért is lepett meg, hogy pont itt futunk össze. Na jó, én lépek, még Nami kicsinál, jól otthagytam az imént. Van fantáziája Morinagának, hogy vele osztott össze...

- Semmi gond... - motyogta az orra alá Yuuka, holott igenis látszott rajta, hogy bántja a dolog. De legalább megpróbálta valahogy leplezni.
Hayate elkapta Emiko pillantását és igyekezett valami feszültségoldóval előállni. Neki is hasonlóképp eszébe jutott a macska, jelenleg az egyetlen dolog, ami elterelhette Yuuka figyelmét.
- Gondolkodtál már valami néven neki? Mármint arra az esetre, ha nem kerülne elő a gazdája.
Yuuka kedvetlenül a cica felé fordította fejét, de mikor meglátta az apró szőrcsomót, mégiscsak ellágyultak vonásai.
- Még nem... Valahogy egyik sem illett hozzá igazán, ami eszembe jutott.

- Ó tényleg? - élénkült fel Shouri tekintete. - Micsoda véletlen, hogy pont így futottunk össze. Morinagának pedig igencsak morbid humora van... - akaratlanul is elfintorodott előbb a munkájára, majd Haruka és Tatsuya egybeosztására gondolva. - Ha lenne rá lehetőségem, úgy megszivatnám, hogy öröm lenne nézni. Te is szépen kikaptad, én is. Vagyis én pont nem...

Emiko bizalmatlanul méregette a macskát.
- És... mit lehet ezekkel kezdeni? Mármint... eteted... odébbrakod, ha útban van... Megsimogatod, ha véletlenül van rá ingerenciád - mondta olyan hangsúllyal, amiből látszott, hogy neki ilyen a közeljövőben nemigen lesz. - ... és még?

- Hát... játszhatsz vele, megtaníthatod egyszerűbb trükkökre, meg a nevére... - kezdte sorolni Yuuka, de közben mintha máris megpróbálta volna felmérni a macska képességeit. - És... ha simogatod, elvileg boldogsághormont termel a szervezeted, legalábbis azt mondják...
- Endorfint...? - lepődött meg Hayate.
- Hmm, igen, azt hiszem. Meg... igazából nem érzed magad egyedül mellette. És megérzi, ha rossz kedved van vagy beteg vagy. Meg hasonlók. Még sosem volt macskád...? - nézett kérdőn Emikora.

- Lehetőség? Azt bármikor lehet teremteni - rántotta meg a vállát. - Mi tart vissza? Ja, hogy az életünk múlik rajta. Hát... bevallom emlékszem még rá, hogy volt idő, mikor ez tudott visszafogó erő lenni...
Unottan ejtette ki a szavakat. Már-már idegesítően unottan.
- Nos, további szép napot! - búcsúzott.
Meglepte, hogy Namit mennyire elgondolkodva találja.
- Baj van? - érdeklődött. A lány felkapta a fejét.
- Ne... nem... Végülis nem... - mondta lassan. - Rosszabra számítottam.
- Mi...? - pislogott a fiú értetlenül.
- Itt volt a barátom. De... tudja, hogy kik vagyunk, és nem zavarja! - nézett fel Shinjire. - Hihetetlen...
- Ja, az... Vannak őrültek...
Nami megrántotta a vállát.
- Normálisakat már nem is viselnék el. Örülök. És neked minden jól ment.
- Jól? - kérdezett vissza a fiú. - Nos... elintéztem, amit akartam - rántotta meg a vállát. - Viszont... ma még be kell néznem valahova. De azt hiszem... ráér vacsora után.
- Ó, tényleg, mikor akarunk enni?
- Ez függ attól is, hogy mit tervezel Nobuval.
- Ó, hát ma... sokat voltunk együtt.
- Ma már nem is akarod látni?
Nami felnevetett.
- Persze, már túlcsordult a napi adag! - Shinji arckifejezésére gyorsan megrázta a fejét. - Neeem. Ugye nem vetted komolyan?! Csak... talán nála alszom. Nem tudom. Ha... nem zavar.
- Engem? Miért za...?
- Most komolyan Shinji... Gáz lenne beismerni, hogy megszeretted a társaságom?
- Persze, ragaszkodom is hozzád, de csak mert remélem, hogy egyszer rosszul megkötött köntösben szambázol vissza. Vagy lecsúszik az a vékony takaró reggelre...
- Perverz - húzta össze a szemét a lány.
- Sosem tagadtam...

Shouri még visszalesett a válla fölött, hogy láthassa Shinjit eltűnni a kérdéses ajtó mögött. Shinji és Nami? Akkor legfeljebb Nami lehet, Shinjivel nem hiszi, hogy olyan jóban lenne Daisuke. Meg a srác az orrára is kötötte volna, ha tudná. Biztos kiélvezni, csakúgy, mint Daisuke.
Tehát Nami. Hmm... Kicsit bővültek az információi. Most ideje visszatérni tervezőfázisba.

- Nem tartottunk állatokat - felelte a lány hidegen. Persze... az ő bolond anyja mellett nem sokáig élne meg akármi is... A bázison meg. Persze... maximum vakondot tarthattak volna. - Én inkább maradok a csokinál - jegyezte meg és becélozta a minibárt, ha már témánál vannak.
- Egyébként kétlem, hogy orvost hívna, vagy megvígasztalna... Mit érsz vele, hogy érzi?

Ayumu jókedvűen, szinte kiperdült a fürdőszobából, s ruganyos léptekkel Hiroshi szobája felé vette az irányt. Kopogott kettőt az ajtón és türelmesen várt. Tulajdonképpen már olyan nagyon korn nincs is. Csak nem a szokásos vacsoraidőpont. De maximum visszautasítja. Túlélhető. Huhh... ezt tényleg ő gondolta? Bár együtt ehetne... Nem! Elég az álmodozásból! Ez őrület... Ő egy vendég, te egy alkalmazott! Nincs közös ebéd! Lehetetlen...

Yuuka elbizonytalanodva nézett Emiko után. Miért ilyen kritikus a macskákkal szemben? Vagy ez a többi állatra is érvényes lenne?
- Mert ha egyedül vagy, és a pokolba kívánsz mindent, akkor jól tud esni a jelenléte...
Tényleg... vajon az otthoni macskájával mi a helyzet? Eteti-e még egyáltalán az anyja? Vagy az is lehet, hogy megszökött. Ő volt a gazdája, hozzá ragaszkodott, és ő most nincs ott. És már nem is lesz.
- Bármilyen aranyos is, mégis meg kell próbálnunk megkeresni a gazdáját. Nem kicsit hiányozhat valakinek - mondta Hayate.
- Tudom - sóhajtott Yuuka. - De addig is... majd én vigyázok rá.

Ez meg? No lám, Ichiro felébredt volna? Talán Miharu rászólt, hogy tolja ide a seggét. Bár úgy lenne stílusos, hogy ő megy Ichirohoz, de hát ez van, ő megpróbálta. Ő amúgy sem dolgozik, mászkáljon ő.
Kinyitva az ajtót viszont aznap nem az első meglepetés érte. Na most viszont Ayumura nem számított.
- Ó, szia... - köszönt a lánynak, és igyekezett valami színt is adni a hangjának. De bárhogy is próbálkozott, valami negatív felhang így is kiérződött a szavaiból, amiért legszívesebben falba verte volna a fejét. - Jól szórakoztál...?

Emiko igazából maga sem tudta mért idegesíteni ennyire ez a kis lény. Talán... annyira édesre van "megcsinálva" az egész, hófehér szőr, és az a gusztustalan masni. Nem beszélve a hangról, amit kiad! Szinte kívánta, hogy tegyen már valami rosszat, zavarta, hogy Yuuka ennyire rajong érte. Ha valamit, vagy valakit összekarmolna, vagy idekakilna, haragudnának rá... Bár nem tudta, hogy ez mitől lenne jobb érzés... Főleg, ha takarítani kell utána. Hát ő nem fog, az biztos!

Ayumu ijedten rezzent meg. Valahogy köszönni is elfelejtett, ahogy a fiú utolsó két szavát meghallotta.
- Én... én csak... - észre se vette, hogy zaklatottan hátrébb lép, inkább arra koncentrált, hogy ne legyen túl sírós hangja. Dühös... Akira nagyon dühös... Miért...? Megbántottam, mert én... hát persze... Leléptem egy idegennel, egyedül hagytam, kimentem a partra, míg neki itt kellett maradni, meg se próbáltam elintézni, pedig... őt is érdekelte volna. Helyette meg egyedül poshadhatott a szobájában. A szája elé kapta a kezét, így elég nehezen érthető volt, mit motyog.
- Sajnálom, én csak arra gondoltam, vacsorázhatnánk együtt, de... abszolút érthető, ha most gyűlölsz...
Ijedten dönötötte be a vállait, és a nyakát is behúzta. Hiba volt idejönni, egyáltalán, hogy lehetett olyna vak, olyan bolond, hogy fel se merült benne mit művel?! Szeretett volna eltűnni, elsüllyedni, hátat fordítani és elrohanni, de nem mozdult a lába.

Yuuka visszarakta a tejet a hűtőbe és valami szilárd táplálékot próbált nézni a cicának, de nem igazán tudta, mit adhat egy ilyen apróságnak. Amit talált, azok közül egyik sem tűnt kiscicának valónak. Akkor még valahonnan kaját is kell szerezniük neki, bár az nem valószínű, hogy macskakonzervet tartanának a hajón.
Bárhogy is nem szerette volna, mégis el kellett ismernie, hogy a legjobb az lenne, ha előkerülne a csöppség gazdája, aki tudja, hogyan kell vele bánni, mire kell figyelni. És különben is, mit tudnának vele csinálni később? Most még itt vannak a luxusban, de pár napon belül... akkor még ők sem tudják, hol lesznek, hogyan vállalhatnának pluszban egy állatot? Akármilyen jó lenne megtartani... És lassan vacsora. Akkor talán hagyják itt? Csak ne csináljon semmi rosszat...

Emiko még mindig bizalmatlanul szemlélte az egész jelenséget.
- Mit szándékozol csinálni vele? - kérdezte immár a kanapéról, s a karfára könyökölve pislogott le a cicára. Innen mégiscsak biztonságosabb...

Hiroshi döbbenten figyelte a lány reakcióját. A francba, nagyon jól tudta, hogy Ayumu milyen érzékeny, mégsem volt képest visszafogni magát! Vagyis de, hisz végül nem mondta tovább, de tessék már ez is elég volt! Idióta...
Annyira nem szokott még hozzá az ilyen helyzetekhez. Hina... ő már rég a fejéhez vágott volna viszonzásul valamit, nem kicsit szólt volna be neki. Legalábbis eleinte még ilyen volt. De Ayumu... ő nem ilyen. Tényleg nagyon naiv. De hogy mondhatná el neki anélkül, hogy gyanakodna, hogy mennyire nagy hiba volt Shinjivel kikezdenie?
- Gyűlölni...? - rázta hitetlenkedve a fejét. Shinjit még talán, bár még az is erős kifejezés. Inkább csak erőteljesen nem kedveli. - Azt hiszed, ennyi elég ahhoz, hogy meggyűlöljelek...?! A francba is, Ayumu... - idegesen túrt a hajába, és végre sikerült rendesen lehiggadnia. - Nekem kéne bocsánatot kérnem... Csak irigykedek, és rád vetítem ki, pedig egyáltalán nem rád vagyok dühös...

- Szívem szerint megtartanám, bár tudom, hogy nem lehet - mosolygott szomorkásan Yuuka. - Meg miután kikötünk, nem hiszem, hogy rendesen gondját tudnám viselni. Szerintetek hogy találhatnánk meg a gazdáját?
- Úgy kéne, hogy a személyzetnek ne tűnjön fel - felelte Hayate. - Mert elfogadtunk egy random macskát, pedig nagyon jól tudjuk, hogy nem a miénk. Ha valaki a hajóról vesztette el, akkor mindenképpen jelezni fogja az eltűnését, és akkor hopsz, kiderül, hogy nem is a miénk. Ha viszont a szigetről szökött fel valahogy... na az már más kérdés...

A lány igyekezett a falat bámulni, de így se tudta eltitkolni azt a pár könycseppet, ami kiszökött az arcára.
- Én, annyira sajnálom, nem tudom mi ütött belém! Valahogy... én... teljesen... el voltam magammal... Nem gondoltam rá, hogy te is ki akarsz jönni... Pedig... nyilvánvalónak kellett volna lennie... Ne harahudj rám kérlek! Nem csinálok ilyet, ígérem mostantól oda fogok figyelni másokra! Nem tudom... enm tudom, hogy lehetttem ilyen hihetetlenül önző...

- Biztos nem szökhetett fel onnan! - pillantott fel Emiko kétségbeesetten. Te jó ég, ha ez a nyakukon marad...! - Valahogy... valahogy ki kell derítenünk kié! De ez elég lehetetlennek hangzik... Yuuka, Hayate... be kell ismernünk, hogy kamuztunk! Még most amíg nem lesz baj... - a macskára pillantott, és nyelt egyet. - Minél hamarabb! Ebből nagy galiba lesz...

Miharu nyugtalanul mászott ki az ágyából, s leült Ichiroé mellé a földre. Már nem először csinálja ezt. Furcsa, kicsit ijesztő, amit művel nem? Odaóvakodik egy majdhogynem idegenhez, és figyeli, ahogy alszik... Ez biztos nem egészen normális... Valahogy olyan aranyosnak találta. Még csak tizenöt éves... És mennyi baj szakadt a nyakába! Meddig marad ilyen kedves és ártatlan, ha kikerül a nagy világba? Nem fogja tudni megvédeni... Bármit is tesz itt, ha kikötnek napokon belül haza kell mennie. Nem maradhat vele. Magára kell hagynia. És ha... fogja magát és... nem jön haza? Mi lesz akkor? Úgy tűnik, nem ér el ode a kormány keze. Vagy kidobná őt az az ország? És a srácok? Morinaga nekik intézett hamis papírokat, vagy mi? Akkoris gyerekek! Az még csak egy dolog, hogy mire képesek, ha muszáj, ha összeszedik magukat, de... hogy mit engednek jogilag... Képtelenség...

Hiroshi most még inkább a falba kívánta verni a fejét. Basszus, basszus, basszus...! Tessék, még meg is ríkatta!
- Még hogy te meg az önzőség...! - csóválta jobb híján a fejét. - Mert szerinted eddig nem figyeltél oda másokra? Hát én nem így látom. És... tegnap is odafigyeltél, csak... csak nem rám... És kivételesen egy kicsit magaddal is törődtél, ezért is mentél el vele, de... egy kicsit meglepett. Meg ő is ahogy csavarta a szavakat...

- De mégis mivel magyarázzuk? - vonta fel a szemöldökét Hayate. - Szerinted elhiszik, hogy csak kíváncsiak voltunk a személyzeti részlegre? Megpróbálni meglehet, de nem tudom... Meg akkor kellett volna, mikor hozták a macskát, vagy legalább azt mondani, hogy 'ó, igazán köszönjük, de ez nem a miénk. Micsoda véletlen, hogy valaki más is elvesztette a macskáját'... De... tényleg, az is lehet, hogy valóban eljutott Morinaga fülébe és ő cseszett ki velünk. Talán fel is hozza vacsoránál a témát, bár nem vagyok meggyőződve róla, hogy ő volt. Szerintem csak a véletlenek számunkra ezúttal szerencsétlen összejátszásáról van szó.

Lassan készülődhet is. Inkább odamegy hamarabb, hátha a korábbi vacsoraidőpont mellett döntenek. Nem lenne jó, ha megint lemaradna Namiról. Mert ha most sem jön össze, akkor már tényleg más megoldást kell találnia.

- Úgy... úgy látod? - szipogta a lány, és kissé megnyugodni látszott. - Miért lepett meg...? - érdeklődött kissé félve. - Kedvesnek látszott és... tényleg az is. És szegény... annyira... egyedül volt... - jegyezte meg óvatosan. De mit érthetett az alatt, hogy "csavarta a szavakat"? Ez valami olyasmi... valami irányított dolog, nem? De hisz az a fiú csak... magába volt zuhanva, ilyenkor az ember talán nyitottabb, mint illene, de... ezért nem tudja bántani. Vagy Akira az ilyesmit gyengeségnek tartja? Nem szabadna? Ő nem tud haragudni valakire emiatt... Ha valaki szomorú... mért bántaná méginkább?

Emiko bizonytalanul figyelte az állatot.
- Na jó... Hát majd meglátjuk... Azt hiszem lassan készülődnünk kell, ha nem akarunk megint késni. Huhh, msot úgy nincs kedvem azokhoz a ruhákhoz... - sóhajtott.

- Igen, úgy... - bólintott Hiroshi. Shinji, ezért még összeakasztjuk a bajszunkat...! - Látod, én is ezt mondtam... Igenis odafigyelsz másokra.
"Csak nem biztos, hogy a megfelelő személyre..."
- Na jó... - sóhajtott, és jóval kellemesebb hangon folytatta. - Igen, van kedvem veled vacsorázni. És... közben elmesélheted, milyen volt a parton. Már csak ha szeretnéd...
Csak hogy mégis mit csinált Shinji...! Mert annak azért örülök, hogy kellemesen telt a napod, csak az nem tetszik, hogy pont vele.

- Azért szerintem zárjuk be a szobáink ajtajait... - Hayate még mindig kissé bizonytalanul méregette a macskát. - Meg le kéne korlátozni a területét, ha már egyedül hagyjuk, hogy minimális helyen tegyen kárt. Hisz tudjátok, fő az optimizmus!

- Jellemző, hogy már megint ezer évig... - kezdte Shinji, de megakadt. A lány unottan támasztotta az ajtót.
- Epic fail... - csóválta a fejét. - Na, gyere selyemfiú, jó lesz úgy a hajad! - fordult meg, és elindult kifelé az ajtón. A srác egy ideig megütközve nézett utána, aztán sietve követte. Ezért még nyögni fogsz...

Ayumu kissé eröltetetten, de elmosolyodott.
- Én... szívesen mesélek, ha szeretnéd, de... - mondta már menetközben. - Nem fog rosszul esni...?

Eizan ahogy visszaért a szobájába, szinte rögtön leheveredett az ágyára. Valamiért tényleg olyan fáradtnak érezte magát. Akkor... egy kicsit talán aludhat. Mire Natsuki végez, majd úgyis felkel.

- Hát... de, egy kicsit lehet... - ismerte be Hiroshi. - De olyan nagy örömmel jöttél, én meg rögtön lehervasztottam a mosolyod. Viszont ha mesélhetsz a napodról, talán megint jó kedved lesz. Ne pont miattam legyél szomorú...

Ayumu meglepetten torpant meg. Rosszat csinált és ő mégis... bántja őt, hogy szomorú lett? Miatta?
- Akira... - suttogta - te olyan rendes srác vagy...

- Közel sem annyira, mint szeretném... - mosolygott szomorúan Hiroshi.
Hisz többek között... téged is az orrodnál fogva vezetlek, holott szinte minden, amit tudsz rólam, hazugság...

- Mindenki szeretne folyton jobb és jobb lenni, nem? - mosolygott rá Ayumu, és újra megindult. - Ebben nincs semmi meglepő. Ettől még te egy nagyon jó ember vagy. Sőt. Végülis az tesz azzá bennünket, ha igyekszünk, nem? Ha jók akarunk lenni...

Nem ment könnyen, de végre Midori kikászálódott az ágyából, s nekiállt a vacsorára készülődni. Az imént mocorgást hallott kinnről, és ha visszajött az apja, valószínű mennek is hamarosan. És... te jó ég! Hamarosan gálavacsora is lesz! Jajj, ne... Nem fogja túlélni! Az holnap lesz, vagy azután? Neem akar minden vendéggel udvariaskodni!

Nami meglepetten kapta fel a fejét, mikor egy ismerős hang szólította meg. Örült a találkozásnak, és hogy végre beszélhetnek majd, de... Daisuke olyan... furcsának tűnt. Shinji emg elég mogorván szemrevételezte a fiút. Na... mi lesz ebből...
Alig várta, hogy végezzen a vacsorával.

Emiko savanyú arccal lépett ki az ajtón.
- Nem tetszik ez a ruha... - nyöszörögte. - Dehát gondolom itt megnéznek, ha többször ugyanazt hordod. Főleg hamar egymás után...
A cicára pillantott. Most még illik is hozzá. Te jó ég... Hogy lehet ennyire kislányos egy ruha? Igaz rózsaszín nem sok volt benne, csak pár szalag, de... pfujj... Most együttérzően nézett az állatra. Biztos ő is ki nem állhatja azt a szalagot a nyakában. Amilyen kicsi az a lény, a hatalmas masni szinte kitakarja a fejét...

- Igazad lehet... - mosolygott most már kissé melegebben Hiroshi /nem úgy melegebben! XD/. - De téged is hasonló jó embernek tartalak, sőt...
Közben végre ők is elérték a vacsora színhelyét. Ez most kicsit érdekes hangulatú lehet...

Daisuke türelmesen várakozott az étterem kijáratánál. Rendben, most már tudatta, hogy itt van, nem menekülnek előle. Már csak szépen kivárja, amíg befejezik a vacsorájukat, utána előhozakodik a kérésével. Ehh, kérés... Ez de gáz, hogy pont ő kér. De mindegy, egyszer-egyszer neki is belefér.

Hayate ismét egy öltönyben feszített. Mennyivel egyszerűbb dolga van ilyenkor egy pasinak. Rajta nem látszik, ha ugyanazt veszi fel, vagy hasonló, és nincs is túl nagy választék.
- Neked könnyű... - nézett a fiúra Yuuka. - Nekünk ez kicsit több fejfájást okoz. Most például... lehetne kicsit hosszabb ez a szoknya. Akár csak egy centivel is, mert már az is hosszabb lenne, mint ez. De legalább nem az a nagyon mini...
- És lassan a kapitányi vacsorán is elkezdhettek gondolkodni.
- Köszi a biztatást...